Vass Judit oldala Posts
VASS JUDIT
MÁRTI DALA
Kezdjetek el élni,
hogy ne kelljen félni.
Mártit először akkor láttam, örültem is neki, mert a gyerek titkos kedvencem volt (nem szép egy tanártól, de emberből volnánk, és becsületemre legyen mondva, nem sejtette sem ő, sem az osztály). Azóta volt így, hogy tudtam: anyja halálos beteg, a nagymama vigyáz rá.
Fiatal voltam, visszafogott anyai ösztönökkel, amikkel ma már gátlástalanul tudom nyomasztani mások csemetéjét, sőt „a mások“-at is. Ölelgetem a szülőt, hogy ne aggódjon: “hja, nincs sajátom, kénytelen vagyok másokét utálni, és meg ne halljam legközelebb, hogy nem segít otthon“ ─ már a szülők is gyerekeim.
De Márti sokkolt. Elővette az unoka dolgozatát, amelyen az 5-öst átjavítottam 4-esre. Már nem is emlékeztem, de gondolom, megszólalt bennem a tárgyilagos én, hogy ez azért mégsem jeles, meg egyébként is. Miért? ─ kérdezte Márti, talán bajom van vele? Nézhettem nagyon bután, megérezhette, hogy melléfogott. Talán ezért is jött újra az érettségi utáni szeptemberben megint, magával hozva az unoka tankönyveit a „szegény diákoknak“, mert ő tudja, milyen az…
Pár évre rá már vele együtt mentünk új osztályommal Pécsre, megnézni az előadást, amit „kedvencünk” rendezett az egyetemen. Másnap, a kilátóban kávéját kavargatva mesélt Mauthausenről. És soha nem fogom megtudni, honnan volt ereje a nyugodt szenvtelenséghez, amivel Mengele nevét kiejtette.
Elmúlt kilencvenéves, amikor panaszkodni kezdett ujja zsibbadására, és soha nem fogom megtudni, honnan volt ereje nem betegnek lenni annyi évtizeden át. Talán olyan volt ő, mint az, akit A hetedikben őse bőgve védett.
Nem tudom, Márti milyen temetést kért, de tudtam, élcelődő haragban áll a hívőkkel, nem készül találkozni istenükkel, inkább ablakot pucol közel a századik évhez is. Konok, ateista hit volt az övé, amikor utoljára beszéltünk, „a modern testi szerelemről“ faggatott volna, mármint olvasmányairól, huncut és értetlenkedő csillogással a szemében.
Nem tudom, ki komponálta Márti dalát, Isten maga, vagy pusztíthatatlan gének, talán egy rendkívüli intelligencia menekítette ki időben, hogy lánya helyébe álljon, lelkét üsse nyélbe, és kegyelemképpen hancúrozhasson még a dédunokával.
R.I.P.
Kezdjetek el élni.
VASS JUDIT
A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA
IN MEMORIAM BJ
A világ tele van karizmatikus emberekkel, egy jelentős részük, uszkve 50% nő. Szűk körű pályámon sok okos nővel találkoztam, az egyik ilyen BJ volt csoporttársam, majd kollégám évtizedekig.
J maga volt a felvágott nyelv és sziporka, a legelmésebb riposztozó, akit ezért szerencsém volt csodálni és irigyelni, de piszkosul. Ha társaságban bor került az asztalra, mennyei békében igazgattuk „kékharisnyánkat” az irodalom igencsak józan tükörvilágában. Amúgy J nem volt könnyű ember ─ de melyikünk az? Én pédául nagyon nehezen viselném el engemet, ha például nem lennék magam a magam.
J Kosztolányi-búvár volt, tanulmányokat írt regényeiről, egyszóval tudós tanár.
Egyszer hamiskásan odasúgta nekem: Képzeld, referencia lettem! Szavakkal nem lehet meg sem közelíteni azt a kacér és magabiztos nőiséget, amivel közben a make-up tubust lezárta, majd végigpásztázta pilláit az Ugaron, mint egy kacagó szél.
Mert az volt: szél és fergeteg. Beolvasni csak úgy tudott, ha elmenőben még félvissza fordult, odaszúrt valami epébe mártott concettót, majd ringva távozott hosszasan, megadva a módját. Férfinak ez azt jelentette: azért, mert eszem van, ne nézz libának! Nőnek pedig: így kell ezt anyus, ha nem jöttél volna rá eddig. Ezt csak neki volt szabad.
Tanítványai rajongtak érte, s mert nem akarom a végére hagyni, szóval, egyszer csak ellibegett a halálos betegséggel, aztán porszemenként elhullámzott a Dunán. Az iskolai megemlékezésen zsúfolásig telt a díszterem és a szemek. R.I.P.
De most inkább arra, amivel megnevettetett.
Ülünk a szaktanárin, ő kissé arrébb egy szülővel, én alanyra várva javítgatok, de az atya zavart frekvenciája átszűrődik: „Drága Tanárnő, tudom, a fiamnak nehezen megy a helyesírás…” „Drága Apuka (leírhatatlan a kedvességbe lopózó maró irónia), kezdjük talán az elején! A gyermeknek nehezen megy … az írás. Tudja, mire gondolok, a betűk formálása, egyébként egymás után, csak szépen sorjában.” Némán pukkadozom, apuka felszabadultan heherészik.
Aztán egy feledhetetlen nevelési értekezlet ─ bár mindegyik az. Történt volt réges-régen, hogy éleseszű-agyanagy kolléga (már nincs köztünk) a folyosói rend megszilárdítására tett javaslatot: Felsőbb évesekből verbuváljunk kommandót (sic!), úgy is, mint pedagógiai eszközt. J, aki addig csendben javított, hirtelen csapkodni kezdett, előbb a piros tollal, majd a nyelvével, s miután látta, hogy ez is „átmegy”, ha nem szól, kezét emelinti, mint egy balerina. Jaj, mondom, ne! Hagyd! „Nem érdekel az orgazmusa!” ─ szól oda félhangosan ─ s már emelkedik. Ezt is csak neki volt szabad.
„Szörnyű ez az iskola − dühöngött egyszer− nincs itt egy rezsó, hogy legalább egy lecsót összedobjon az ember!” Istenem, hol vagyunk már attól a mennyei hiánytól! Néha elgondolkodom, hogyan élné meg a jelent, soha semmi inzultust, vaskalapos okíthatnékot nem nyelt le.
És melodramatikusan azzal kell befejeznem, hogy még nem fejeztük be vitánkat Novák tanár úrról. J a képből mindig kifele néző feleség pártján állt, és persze Hildáén, aki csokival öntötte le a dinnyét.
Az „esztelen” élet pártján, ami olyan pazarlón bánt el ővele, s hiányával velünk.
„Keresztneveinek ez a három betűs rövidítése jelzi, hogy Ernst Theodor Amadaeus Hoffmann névre hallgatott. Mozart egyik keresztneve volt Amadaeus, Mozart pedig a művészi eszményképe volt, ezért tűzte művészi névnek a magáé után az ő keresztnevét.
Ha ugyanis megkérdezték, hogy mi a foglalkozása, az első válasz az volt, hogy „zenész”. Csak másodikra vallotta, hogy rajzoló, grafikusművész, s ha kell, festeni is tud. És csak harmadjára közölte, hogy olykor szívesen ír meséket, novellákat, még fantasztikus regényeket is.
Polgári képzettsége és leggyakoribb hivatalos tevékenysége révén igen lelkiismeretes jogász, államigazgatási hivatalnok. Ámbár olykor sikerült úgy elszöknie az íróasztali teendők közül, hogy karmester vagy éppen zeneigazgató legyen különböző színházaknál. Ilyenkor maga is szerzett kisebb zenedarabokat, amelyeket egy nemzedékkel később a diadalmas romantikus zeneszerzők példaszerűeknek vallottak.
Schumann például nemegyszer vallotta, hogy milyen hatással volt rá Hoffmann néhány zenedarabja. És aki érdeklődött volna, hogy hamarosan népszerűvé vált meséihez ki rajzolta a fantasztikus illusztrációkat, annak megmagyarázhatták, hogy ugyanaz a E. T. Hoffmann, aki a nem kevésbé fantasztikus történeteket írta.
Ez a képtelennél képtelenebb mesetémák egyenest ingerelték a zeneszerzőket, hogy baletteket vagy éppen operát komponáljanak témájukból. Delibes „Coppéliá”-ja, Csajkovszkij „Diótörő”-je, Offenbach „Hoffmann meséi” – hogy csak a legismertebbeket említsük – eredetileg valóban Hoffmann-mesék voltak.
Amikor ő – amúgy mellékesen, önmaga mulattatására – kisebb-nagyobb prózai történeteket írt, még kezdeténél tartott a német romantika. A német klasszicizmus fénykorát élte. Hoffmann Goethe és Schiller kortársa volt. A romantika irodalomban, zenében, képzőművészetben csak a következő nemzedékekben bontakozott ki világdivattá.
De a nemzetközi irodalmi közvélemény szerint az egész nagy hatású német romantikának Hoffmann volt a legnagyobb, és a nagy idők múltával is legélőbb prózaírója. Holott ez az egész prózai életmű belefér abba a három kötetbe, amely 44 évre terjedő életének végső évtizedében jelent meg. –
Agglegényként bizonyára vérbajt szerzett be, hiszen hátgerincsorvadásban halt meg, ez pedig leginkább szifiliszfertőzés következménye szokott lenni, vagy annak hitték az orvosok is, amikor még nem tudták gyógyítani a szerelmi kalandokban szerzett, akkoriban nálunk „bujakór”-nak nevezett végzetet.
A fennmaradt emlékek és karikatúrák szerint egy kissé olyan volt, mint különös történeteinek figurái. Alacsony, sovány férfi, egy egészen kicsit púpos is, hosszú, bokáig érő fekete kabátban járt, magas fekete kürtőkalapot (cilindert) viselt. Ilyen alakok járnak-kelnek történeteiben, különösen „Az arany virágcserép” című rejtelmes hangulatú írásában.
Königsbergben született, az akkori Kelet-Poroszország fővárosában. Lengyelország felosztása után a porosz királysághoz tartozott Lengyelország egy része, jó néhány terület, amely idővel Oroszország, majd időlegesen Szovjetunió volt. Hoffmann életének nagy része ezeken a tájakon telt, de mindenütt német közegben, hiszen a hivatalok németek voltak, Hoffmann pedig legtöbbször lelkiismeretes német hivatalnokként, vagy néha német színházaknál német karmesterként működött.
Végül is Poroszország fővárosában, Berlinben talált végleges otthonra. A könyvei is ott jelentek meg.
Az első gyűjteményes kötet címe: „Fantáziadarabok Callot modorában”. Callot francia grafikus volt, aki mesés tárgyú rézmetszeteivel egy időben igen népszerű lett. Hoffmann úgy tünteti fel, hogy ezeknek ihletéséből írta a meséket. Persze ez is mese. De folyton mesékről és mesetémákról van szó. Ez a kötet valódi meséket gyűjt össze. –
A következő könyv az „Éjféli mesék”. Ezek olyan történetek, melyeket a kritikusok és irodalomtörténészek inkább „mesenovellák”-nak neveznek. Ez a sajátos műfajötvözet a való élet képeit és mozzanatait vegyíti vagy állítja párhuzamba a mesés elemekkel. Idővel a mesenovellák közé sorolták azokat a hosszabb lélegzetű történeteket is, amelyek akár a regények fogalomkörébe sorolhatók, mint például talán legérdekesebb látomása egy emberi jellemről: „Klein Zaches” (Az egyik magyar fordítása „A kis Zakár” címmel jelent meg.)
De ebbe a kötetbe sorozódott a terjedelménél fogva is valódi regény: „Az arany virágcserép”. Ez a leggazdagabb gyűjteménye Hoffmann műveinek. –
A harmadik kötet, amelynek teljes kiadása halála előtt egy esztendővel, 1821-ben jelent meg, a „Serapion-testvérek”. Ez Hoffmann baráti-írói körének felidézése. Később jó néhány irodalmi közösség nevezte magát „Serapion-testvérek”-nek. (Szerapisz a már görög nyelvű, hellenista egyiptomi kultúrában a gyógyítás és a vigasztalás istene, az ő papjai nevezték magukat Serapion-testvéreknek.) Ezek a szépséggel gyógyító barátok együtt isznak-beszélgetnek, egymásnak felolvassák műveiket. E művek egy része mese, más része elmélkedés a szépségről, írói vallomás az irodalomról. (Offenbach „Hoffmann meséi” című operájának előjátéka ennek a társaságnak mesélgető életformájáról szól. Itt meséli el Hoffmann a következő felvonások mese-történeteit, mint saját kalandjait.)
Hoffmann meséi és mesenovellái a csapongó képzelet és az emberi jellemek sokféleségének, olykor a reális társadalom helyzeteinek látványos keverése. Utolsó – töredékben maradt, a kötetekben meg nem jelent – regényféléje a „Murr kandúr életszemlélete”. Ez lényegében a nyárspolgári élet szatírája egy állattörténetben. Mellékesen azonban a művészsors végzetesen tragikus útja bontakozik ki a különös történetből. Kár, hogy nem tudjuk, mi lett volna a tragikomikus cselekmény kibontakozása.
A mesenovellákban gyakran bukkan fel a muzsikus-téma. Gluck, Mozart meg az általuk alkotott zenés drámák hősei kavarognak színes látomásként az olvasók előtt.
Néhány meséje hamar bekerült a múlhatatlan olvasmányok sorába. Ilyen mindenekelőtt a „Diótörő és egérkirály” című álomtörténet. Egy beteg kisfiú lázálma a házban elszaporodott egerek és a játék ólomkatonák között. Hőse a „Dióherceg”, a csattogó állkapcsú, dióhéjat szétharapó diótörő, aki életre kelve parancsnoka lesz a házőrző játékkatonáknak. Ebből a halhatatlan meséből készült Csajkovszkij híres „Diótörő” című balettje. – Másik ilyen nevezetes mese a beszélő babáról szól, akit egy fiatalember valódi szép leánynak néz. Ebből lett Delibes „Coppélia”-ja és Offenbach „Hoffmann meséi”-nek első meséje a beszélő-éneklő babáról.
Hoffmann meséi és meseszerű elbeszélései akár hátborzongatóak, akár humorosak, mindig meglepőek és mindig szórakoztatóak. A romantika legmaradandóbb erénye, az érdekesség ugyanúgy hozzátartozik ehhez az életműhöz, mint a lelket gyönyörködtető szépség. A romantikusokat lehet különbözőképpen megítélni. De E. T. Hoffmannt nem lehet nem szeretni.” (literatura.hu)
http://www.literatura.hu/irok/romantik/hoffmann.htm rful
VASS JUDIT
EGY MEG NEM ÍRT KŐMÍVES
A VAKOLÓK
Vagy 25 évvel ezelőtt anyám felsikoltott: „Te, X és Z is szabadkőműves volt! Itt vallanak róla!” Mindkét név a „népnemzeti” vonalat képviselte, az egyikük még ma is él.
Körülbelül 15 éves koromban olvastam Szerb Antaltól A királyné nyakláncát, akkor még nem tudtam, hogy veszélyes irodalmat adott kezembe anyám, a nyakas kálvinista. Ugyanis az angol szabadkőművesekről is ejt szót. Kedves, kicsit komikus, jóakaratú gittegyletnek tűnt, akik Isten országát szeretnék lehozni a földre. Na, ja.
Egyszer egy tanítványom megkérdezte: „Ugye a tanárnő szimpatizál a szabadkőművesekkel?” Néztem nagyot. Ezt meg miből gondolja? Kínos is volt, mert nem voltam járatos „a vakolók” történetében, kivéve a magyar jakobinus mozgalmat, és Bezuhov gróf kalandját Tolsztoj regényében. Persze, már hallottam „a szabadkőművesek összeesküvéséről” , de nem vettem komolyan, még nem járta a konteók pandémiája, vagy nem tudtam róla.
Amióta Google-jóbarát lehetővé teszi, gyorsabban utánanézhetek eszmélkedésem kimaradt irodalmának is. Így leltem a magyar szabadkőművesek listájára, amely igen tanulságos, ha valaki járatos a magyar történelemben, a vallásokban, felekezetekben. (Kár, hogy nem mentettem le 2 évvel ezelőtt, amikor először láttam, s lepődtem nagyot. Azóta valaki „kozmetikázta”.) “Igazmagyart” is találni bőven, érdekes, piaristákra nem akadtam, vagy nem vagyok elég tájékozott. Mondjuk, nem csodálkozom: a piaristák mindig is a valóság és a tudomány talaján álltak. Ifjúkoromban, lásd szocializmus, ők adták az ország legjobb iskoláját, csak ezt nem volt szabad nyilvánosságra hozni. A vakolók meg többnyire ilyen-olyan álmodozók. Béke, testvériség, szeretet. Hát ja. Meg egy kis férfias klubszellem.
Bocsánatot kérek minden jóakaratú szabadkőmívestől!
Nem becsülöm le világjobbító szándékaikat. Csak azon mosolygok, hogy még mindig nem sikerült az állítólag tervezett világuralom megszerzése. „Pancserek.”
És akkor ennyit a „nemzetvesztőkről”. (Egyébként Kun Béla betiltotta őket, és mellesleg üldözte a vallásos zsidókat. Ennyit pedig a zsidó-kommunista-szabadkőműves összeesküvésről. )
Vakoljatok csak.
VASS JUDIT
A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA
IDEGROHAM
Kezdjük a spoilerrel: mindenki nyugodjon le, jó lesz a vége. Vagy nem.
Ma kivételes napnak indult a tegnap vagy a holnap, ez hajnalban még nem volt egészen tiszta, de szokatlan nyugalom jelezte a szokatlant. Ja. Nem nulladikra megyek, van idő szöszmötölésre, kávézás közbeni eszmélkedésre, számvetésre, ahogy az kell.
Érkezem tehát frissen és kisimultan, kicsit még megtréfálom a titkárnőket: „Megjött a Mikulás!” Fülig szalad a szájuk: „Hoztad?” Igen, hoztam. A nyolcadikosok kijavított felvételi dolgozatait. Írta is volt tanítványom, immár tanárkollégám a facebookon, hogy elege van már a századik Luca-napból − hja, fiam, a fagyi visszanyal.
Továbbra is derűs megelégedéssel nézek a nap elébe, mint Berzsenyi az égre, mikor is nem találom a szemüvegem. Sebaj, már minden gyerek arcát ismerem impresszionistán is, a ppt-t meg tökéletesen látom a kivetítőn, a többi meg a fejemben van. Hopp. Hoppá. Otthon hagytam a pendrive-ot is. A francba. Nem baj, akkor fejből. A képeket majd máskor. Na, mennyi időm van még, emelem bal csuklóm: hja, hogy az órát is. Kezd süllyedni az indulatküszöb: Afffenébe. Hogy utálom a mobilon nézni az órát. A mobilon. Se ebben, se abban a táskában. Namégegyszer. Sem itt, sem ott. Nammégegyszer, az nem lehet (hogy annyi szív és oly szent akarat, nyugodj meg, lehet – súgja Márai, mert a belső hang nem ismeri a szakralitást, összehord hetet-havat) szóval, az nem lehet, hogy mindent otthon hagytam. De lehet.
Érzem galoppra váltani véredényeimben az idegrohamot, már üget, már vágtat. Csak semmi pánik! Nézem az órát a tanáriban, nem látom – és hirtelen megnyugszom.
Mégsem olyan félelmetes a jövő: A mesterséges intelligencia ezt nem fogja tudni soha. Ezt az idegrohamot, haragot, lecsillapodást, megbocsátást.
Szépen, racionálisan, hibátlanul végzi majd dolgát, olyan rend lesz, mint egy „szép, megszerkesztett jövő”-ben. Semmi para. Jó lesz, mint egy szabályos négyszög, mint „az egek fogaskereke”. Nem felejt el semmit.
Csak az ember tudja, hogy a négyszög „mindig fölfeslik valahol”. A szabadságot csak mi fogjuk tudni, a tökéletlenség humánumát. Úgy segéljen.
VASS JUDIT
A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA
MEG NE TUDJAM!
Negyven körüli, gyönyörű nő ül le elfogódottan velem szemben. Ha nem is a vonásairól, de a félszegségéről ráismerek a fiára.
Csendes, sokat tűrt.
Másodszor jár nálam, a név is ismerős, de már ott tartunk, milyen hálás, hogy az ő gyerekét is…hirtelen nem értem, miért hálálkodik, aztán eszembe jut Miki bemutatkozó levele: „Most nagyon jó, mert saját lakásba költöztünk, ahol van saját szobám.” Saját. Igen. Boldogság.
Mikinek nincs okostelefonja, Anna nagyon vigyáz rá, óvja még a széltől is. És már könnyek potyognak az arcán: „ Tudja, tanárnő, a válás után megfogadtam, hogy mindenért kárpótolom…Tudom, lusta…” Aha, gondolom és kérdezem, van-e Mikinek otthon dolga, úgymond kötelessége, vagyis miben segít az anyjának, aki csak este zuhan haza a rabszolgalétből…kárpótlásként. „Nincs, csak a tanulás…” Na, mondom, ezt meg ne halljam többet, Miki lesz szíves segíteni otthon mindenben…és elmesélem, hogy életem első farmerjáért egy hónapig kellett dolgoznom 14 éves koromban, és nem akkor, hanem most vagyok hálás az őseimnek.
A síró arc kimerevedik egy percre…”Gondolja, tanárnő?” „Igen, gondolom, mivel meg nem parancsolhatom. Meg ne halljam többet, hogy Miki nem segít otthon!”
Otthon újraidézem a beszédhelyzetet: úgy beszélek egy felnőtt nővel, mintha a gyerekem lenne, plusz eszembe jutnak ellenpéldák: jól szituált szülők, akik nem dolgoztatták otthon a gyereket, mert a gyerek „nem cseléd” – és lám, mindegyikből rendes ember lett. És felötlik gazdag barátom fia, akinek az mondatott gyerekkorában: „Motort szeretnél? Dolgozz meg érte!” Megdolgozott…s most mi van? Hóhányó gazember.
DE MOST KOMOLYAN! KI TUDJA, MITŐL LESZ EGY EMBER RENDES?
Miki meglepetést tartogatott. Órán soha nem szólt hozzá, ő volt a tipikus néma levente: nagyon csendes, nagyon lusta, akit a barátai próbáltak belerángatni az életbe ─ reménytelenül. Aztán az angol nyelvvizsga szóbelijén mindenkit lepipált a 100 százalékjával. Egy hétig röhögött az osztály hitetlenkedve.
Pár napja megláttam, már épp odafurakodtam a buszon, amikor eltűnt a feje, hogy aztán előbukkanjon a profilja egy csókban. Ja, akkor minden OK. Hogy mi OK, azt nem tudom, de azért meg ne halljam, hogy otthon nem segítesz. Leszálltam. Elvégre az ember nem kocogtatja meg egy csókolózó pár vállát…
Ha csak úgy nem, ahogy hajdan Mila néni tette a folyosón: „Fijám nem illik ez…nem gondolod, vágyok írígy, nekem is ván Féri bácsi.”