Vass Judit oldala Posts

december 7, 2024 / Évfordulók

Johan Huizinga (ejtése: [jóhan heüzinga], eredeti holland: [ˈjoʊ̯hɑn ˈhœʏ̯zɪŋɣaː]) (Groningen1872december 7. – De Steeg1945február 1.holland kultúrtörténész, történetfilozófus és indológus.

Élete

1872-ben született Groningenben, ahol apja, Dirk Huizinga pszichológia-professzor volt az egyetemen. Történelmi érdeklődését a groningeni diákegylet egyik felvonulása keltette fel, melynek témája Edzard keletfríz fejedelem 1506-os groningeni bevonulása volt. Történelmi érdeklődésébe hamar melankólia vegyült, aminek egyik oka valószínűleg édesanyja korai halála volt. 1894-ben egyetemistaként vett részt egy hasonló jelmezes felvonuláson, melyen Orániai Móric 1594-es groningeni bevonulását ünnepelték. Az ünnepélyt lezáró vacsorán Huizinga azt mondta, hogy a jelmezbál a hanyatlás tüneteit mutatja, s még az is lehet, hogy ez lesz az utolsó. A középkor alkonyában megjelenő elmúlás-hangulat, valamint szellemtörténeti beállítottsága rokonítja Spenglerrel.

Holland nyelv és irodalom szakon tanult tovább a groningeni egyetemen, de földrajzot és történelmet, valamint szanszkrit nyelvtant is tanult. Az egyetem után négy hónapot töltött Lipcsében, ahol összehasonlító nyelvtudománnyal foglalkozott, ebből a témából szándékozta eredetileg írni a doktoriját is. Ebbéli szándékát később megváltoztatva, disszertációját a vidúsakáról (az indiai dráma jellegzetes udvari bolond figurájáról) 1897-ben védte meg Jacob Speyernél. Még ugyanebben az évben haarlemi gimnáziumban kapott történelemtanári állást. 1905-től a groningeni, 1915-től a leideni egyetemen tanított.

1902-ben megnősült, feleségétől, a middelburgi családból származó Mary Vicentia Schorerttől öt gyermeke született, akiket felesége korai halála után (1914) egyedül nevelt. 1937-ben újra megházasodott. Új feleségétől, Augusta Schölvinck-től egy gyermeke született.

1916-ban tagja lett a holland Királyi Tudományos Akadémiának, ezen kívül 1915-1932 között szerkesztője volt a „De Gids”-nek, Hollandia egyik vezető kulturális lapjának.

1939-ben a Magyar Tudományos Akadémia is tiszteleti tagjává választotta. Magyarországon először 1936-ban járt a Szellemi Együttműködés Népszövetségi Bizottságának tagjaként.

Hollandia német megszállása után tiltakozott amiatt, hogy a németek eltávolították a zsidó származású egyetemi professzorokat. 1942-ben, R. Krannenburg egyetemi tanár kizárása elleni tiltakozásul 57 társával benyújtotta lemondását a professzori állásukról. Ezt követően 1942 augusztusa és októbere között a németek túszként tartották fogva a St. Michielsgesteli fogolytáborban, ellentétesnek érezvén a nácizmus diktálta vitalitást a Huizinga nevéhez kapcsolt dekadenciával. A nemzetközi tiltakozás hatására azonban jó körülmények között tartották, majd szabadon engedték, azzal a kikötéssel, hogy nem térhet vissza LeidenbeDe Steegben telepedett le, nem élte meg a felszabadulást.

Munkássága

Világhírűvé A középkor alkonya (Herfsttij der middeleeuwen; 1919) c. műve tette, amelyben főleg a késő középkori francia és dél-németalföldi kultúra történeti feldolgozásával és jellegzetességeik elemzésével a kulturális folyamatok általános törvényszerűségeit kutatta. A mű egyik ihletője egy 1902-es bruggei kiállítás volt, ahol Huizinga a németalföldi primitív festők képeivel találkozott. Huizinga stílusa tükrözi erős képzőművészeti érdeklődését: erős vizualitás, „szóval festés” jellemzi – szaktudományos művei emiatt rendkívül olvasmányosak.

Számos nyelvre lefordították, magyarra Szerb Antal ültette át 1938-ban. A mű a késő középkori Németalföld életét mutatja be. Huizinga szerint a kor mindenben megnyilvánuló legfőbb jellegzetessége az élet feszültsége volt: egyszerre vannak jelen ugyanis a korábbi korszak kiüresedett maradványai és az új korszak még formálódó elemei. Ez magyarázza az akkori ember szélsőséges hangulatingadozásait, melyet egyszerre jellemzett harsány életigenlés és halálvárás, vallási fanatizmus és a papok kigúnyolása, lovagiasság és kegyetlenség, asszonyszolgálat és nemi erőszak.

Ha a mai olvasó okiratok alapján tanulmányozza a középkor történetét, sohasem érti meg a középkori kedély féktelen lobbanékonyságát. Bár a hivatalos iratok a legmegbízhatóbb források, a pusztán belőlük alkotott képből kimarad egy fontos mozzanat: az a hatalmas szenvedély, amely a fejedelmet és a népet egyaránt áthatotta. Kétségtelen, hogy a szenvedély a mai politikából sem hiányzik, de a társadalmi élet bonyolult rendszere megfékezi és kordában tartja. Öt évszázaddal ezelőtt azonban gyakran és erőszakosan betört a napi politikába is, felrúgva a racionális kereteket. A fejedelmekben ezek a szélsőséges érzelmek büszkeséggel és hatalmi öntudattal párosulnak, s így kétszeres erővel hatnak.

– A középkor alkonya, 18. old. Budapest Európa Kiadó, 1970.

A reneszánsz ezután az életnek ebbe a túlfeszítettségébe igyekezett harmóniát vinni. Huizinga – elvetve Karl Lamprecht nézetét, mely szerint minden korszak jellemezhető egy tipikus jellemvonással, egyetlen formulával – szembeszállt a reneszánsz és a középkor merev szembeállításával. Felfogása szerint ugyanis sokkal több a folytonosság a középkorinak nevezett kultúra és a reneszánsz kultúrája között, mint hitték korábban. A középkort nem jellemezte általánosságban a világ megvetése, a contemptus mundi: a skolasztikusokra, illetve Dantéra is már jellemző a világ esztétikai-optimisztikus szemlélete. Másfelől pedig a felhőtlen életöröm sem volt jellemző általában a reneszánsz korára: az új életkedve himnuszának hangjai „bizonyára nem harsogják túl Luther, Kálvin és Loyola hangját”. A képzőművészetek terén sem akkora a szakadék: a késői gótika is a realizmusáról híres, illetve alaposan ismerte az antikvitás mitológiai szimbólumait. Másfelől pedig felmerül Huizingában az is, hogy amennyiben elfogadjuk, hogy mégis szakadék választhatja el a középkort a reneszánsztól, úgy ez a szakadék a modern kultúra és a reneszánsz között is fennáll.

A reneszánsz átrakodóhely . Átmenet a középkorból az újkorba, s nem egy, egyetlen nagy átfordulás képét mutatja, hanem a parthoz ütődő hullámok hosszú soráét: mindegyik más helyen és más pillanatban törik meg. Mindenütt másképp rajzolódik ki a határvonal régi és új között, minden kultúrforma, minden gondolat saját kora felé fordul, és a változás sohasem vonatkozik a műveltség egész összességére. Keresni az igazságot, megismerésre szert tenni, a középkori elme számára azt jelentette: megerősíteni az adott, önmagunkban rejlő igazságokat logikai bizonyítás útján, akár kinyilatkoztatott és nyilvánvaló igazságok ezek, akár időlegesen elrejtettek, mert elfeledték a régi, jó forrásokat. A teljes igazság mindenről kifejezhető néhány logikai formulában, lényege pedig megtalálható valamiképpen a Szentírásban vagy az ókorban. Így fogja föl a középkor az igazságra és a megismerésre való törekvést. A modern szellem számára ez a még ki nem fejezett igazságokhoz való közeledés lesz; kifejtése, körülhatárolása azoknak, amelyek mindegyike ismét új kérdéseket vet fel. Induktív vizsgálat, elmélkedés a természet és a világ még megfejtendő titka felett, ezt érzi feladatának az új gondolkodás. Vajon a reneszánsz következménye e ponton a szellem fordulata? Nem! Leonardo da Vinciben mint kivételben már megvalósulhatott az új igazságkutatás, de a reneszánsz mint egész még hű a régi magatartáshoz és hisz a tekintélyben. Csak Descartes jelenti majd a fordulópontot.

– Huizinga: A reneszánsz problémájáról. In: A reneszánsz irodalmából. Háttér Kiadó, 10-11. old.

Kultúrtörténeti és filozófiai nézeteinek összefoglaló műve a Homo ludens (1938), amely a játékos elem szerepét tanulmányozza az emberi alkotó tevékenység különböző területein, így például a történettudomány és az irodalomtudomány elhatárolása kapcsán írjaː „A történelem és irodalom közötti éles választóvonalnak az az oka, hogy az előbbi teljesen híján van a játék elemének, ez pedig az irodalomnak kezdeteitől máig alapja és jellemzője.”

A holnap árnyékában (In de schaduwen van morgen, 1935) c. műve szkeptikus jövőképet fest a nyugati életforma kulturális következményeiről. Egyik – azóta nagy karriert befutott – alaptétele szerint a modern európai embert elárasztja a tömegkommunikáció biztosította információtömeg. Ennek következtében az átlagember képtelen átlátni a saját világát, képtelen ítéletet mondani róla, és pusztán tények és adatok visszaadására képes. Az átlagemberek életét így kollektív mítoszok vezérlik. Az ilyen kultúrában az ifjúság lesz a példakép. Ezért a kultúra ahelyett, hogy felnevelné az ifjakat, maga próbál meg hozzájuk hasonulni életstílusban, divatban, fogyasztásban. A kultúrák ezen jellemzőjét Huizinga gyerekességnek, puerelizmusnak nevezte. Legfőbb jellemzőjének a hősök – ma azt mondanánk: sztárok – és a hősiesség kultuszát tartja. A tömeg szeret velük azonosulni – ez viszont azt is jelenti, hogy a tömeg számára saját maga a pozitív, aki nem azonosul vele, az megvetendő.

Huizinga legfontosabb művei szinte kivétel nélkül olvashatók magyarul, köszönhetően a 30-40-es évek élénk magyar érdeklődésének.

https://hu.wikipedia.org/wiki/Johan_Huizinga

december 7, 2024 / Vers

VASS JUDIT

INCOGNITO

ergo sum,

de ez csak szóvicc.

Az igazi maszk

anyakönyvezett,

és többesszámozódik.

Őrzik névtáblák, sírhelyek,

zsíros férgek vagy szelek

fűzik tovább a láncot,

trágyaszag, gondolat

és másba látszod

át és keresztül őmagad

ki teneddel játszott,

incognito ergo sum,

szóvicc ez, vagy plágium,

kanálnyi bohóckodást lop

kávéba a konyhabölcs,

a haza még alvásnak áldoz,

elvégre vasárnap ez,

mi a fenének állok

itt a hideg balkonon,

ja, mert cigarettázom.

Ez itt a bökke nő.

(Esedezem az olvasó

bocsánatához.)

december 7, 2024 / Vers

VASS JUDIT

A PUSZTA,

NYÁRON

45 fokos

verítékezik

lovas és fokos

na most szakadj rám

délibábos semmi

izzadunk pállunk

menni vagy maradni

fejünk bográcsában

tikkadoz az ész

bennem már döntött

részben az egész

valami megszokásféle-

lem a lem az újtól

azám hazám

újból és újból

hanyatt dőlök

egy nagy tök

árnyéka alatt

Isten meg intézze

ami elmaradt

december 7, 2024 / Vers

VASS JUDIT

I.M. ERASMUS

BALGASÁG

„két paradoxonért

forgatni fel világot” ─

gondolta,

s megírta Wittenbergnek,

ki egy tintatartót

falhoz vágott

(vagy ez csak extra horror

egy külföldi utazáshoz),

a folt pedig lett,

volt is, vagy látod.

A rotterdámi tudta:

betű és tény

alkotnak két világot,

s e kettős könyvelésben

ki így, ki úgy marad épen:

magányos arc

egy Holbein-képen.

Naponta nézem: érdemes?

Balga kérdés: hol az a pont,

amin túl vagy innen

még erény a becsület.

december 7, 2024 / Vers

VASS JUDIT





HENRIK

csak felsóhajtott:

„Hát nincs egy emberem? ─

és vágtat a négy lovag,

szerinted három,

szerintem egy hulla Canterburyben.





Nekem az írás mese,

a törvény sem tiszta beszéd.

Ó nyájas olvasó,

magunkon tesztelem

a múltak Chaucerét.





Királyügyekkel

nem foglalkozom:

sorsuk rég megírva.

Kérsz egy jegyet?

Kétezer éve hordják

színpadainkra.





Ám

nekünk is írva van:

„MENE TEKEL” ─

és ez szomorú.

’If gold rusts,

what will iron do?”





Rozsdásodunk.

Hallom az esőt nevetni.

december 7, 2024 / 12. évfolyam

Terjedelmi okokból nem tudom az egész verset idézni és elemezni, de remélem, hogy a kiválasztott részletektől kedvet kaptok a mű elolvasásához.

   1909-ben Kassák Lajos európai körútra indult barátjával, akit félkrisztus faszobrásznak nevez a versben. Gyalog bebarangolták Ausztriát, Németországot, Belgiumot, eljutottak Párizsba – egyszóval szegény csavargókként járták a világot. Németországban a faszobrász megbetegedett és meghalt, Kassák egyedül vándorolt tovább, majd két hét múlva új útitársra akadt Szittya személyében, aki Chilébe készült vallásalapítónak, de vérbajt kapott az úton, utóbb pedig rendőrspicli lett belőle. Belgiumban egy baloldali gyűlésen vettek részt, ahol a világ minden tájáról összesereglett forradalmárok, köztük oroszok szólaltak fel. Másnap a belga rendőrség letartóztatta és kitoloncolta őket, így jutottak el gyalog Párizsba, majd onnan haza, Budapestre. Az út körülbelül egy évig tartott, s ennek az évnek az élményeit rekonstruálja[1] a versben.

    A cím kétszeresen szimbolikus: a ló a faszobrász szimbóluma, a madár a költőé. Mikor a faszobrász meghal, Kassák ezt írja: „de hát miért is mennél el testvérem / miért / a mezőkről még be sem terelted a nyájat” A faszobrász alakjában Krisztus alakja tűnik fel, aki meg akarja váltani a világot. A félkrisztus faszobrász azonban fiatalon meghal, a „nyáj” megváltó nélkül marad. A madár, pontosabban a madarak a költő szimbólumai: a mű elején még papagáj, sokszor artikulálatlan[2] szavakat használ, még nem tudja kifejezni magát, a vers végén azonban a madarak kirepülnek, elnémulnak. „madarak lenyelték a hangot / a fák azonban tovább énekelnek / ez már az öregség jele / de nem jelent semmit / én KASSÁK LAJOS vagyok / s fejünk fölött elröpül a nikkel szamovár”. A madarak kirepülése is kettős jelentéssel bír: a lírai én kirepült otthonról, hogy felfedezze a világot, s az utazás során költővé érett, megtalálta önmagát, önnön identitását. Ezért írja csupa nagy betűvel a nevét, mert az megtelt tartalommal, már nem puszta név. A fák pedig azért énekelnek, mert most már költő szemmel-füllel figyeli a világot, az most már „megszólal” számára, kezdi érteni. Az utolsó sor: „s fejünk fölött elröpül a nikkel szamovár” önironikus záró kép: csak egy biztosat tud mondani a világról, azt, hogy ő, Kassák Lajos költő, a versbeli madár szürrealista látomással szamovárként elrepül, a világról alkotott képe még nem tisztult le úgy, mint énképe.

   A vers szabad vers, központozás nélküli, rímtelen szöveg; igazi tudatfolyam. A külső eseménysor elhalványított, sokszor nem is tudjuk, hol járunk, ki beszél, a hangsúly azon van, hogyan élte meg belülről az utazást a lírai én, valójában az ő lélekben megtett útját követjük végig, az öntudatra ébredés stádiumait, a személyiség artikulálódását[3].

    Nézzük meg a mű első részét, az indulást!

     Mielőtt nekivágnánk az elemzésnek, nézzük meg, mi is történt valójában, vagyis fejtsük fel a szöveg epikus vázát! 1909. április 25-én Kassák Lajos és faszobrász barátja hajóval elindult Bécsbe. Elbúcsúzik szeretőjétől, akinek három gyermeke van. Bécsben három napig az utcán aludtak, végleg csavargó lett belőlük, végleg elszakadtak otthonuktól. Mindössze ennyi az epikus mag, a szöveg túlnyomó részét a lírai én látomásai, reflexiói, önreflexiói teszik ki. A külső események elhalványítottak a belső történésekkel szemben. Az idősíkok váltakoznak, hol a jelenben vagyunk, hol a múltat idézi fel, hol egyes szám első személyben beszél, hol többes szám első személyben, attól függően, hogy önmagáról vagy kettejükről szól. A mondatok egymásba csúsznak, sok a befejezetlen, hiányos közlés, felszólító mondatok váltakoznak kérdő mondatokkal, a külső és a belső perspektíva folyton összefolyik, a jelen külső eseményeit mindig megszakítja a lírai én belső monológja – pontosan úgy, ahogy mindannyiunk tudatában történik nap mint nap.

    Mielőtt elvetnénk a szöveget, mint zagyvaságot, üljünk le, és koncentráljunk egy percig befelé, figyeljük a gondolatainkat, s közben szemünkkel kövessük a körülöttünk lévő környezetet. Ha jól figyelünk, erre a bizonyos tudatfolyamra lelünk: egyszerre reagálunk a kintre és a bentre, van gondolat, ami verbalizálódik[4], van, ami nem – egy biztos, nem realista filmet látunk. Kassák ezt a szellemi-lelki folyamatot vetíti ki a nyelv eszközeivel, s ha jól figyelünk, nagyon is tudatosan szerkesztett, logikus szöveget találunk.

   A nyitó sor a cím szimbolikus megismétlése (A ló meghal, a madarak kirepülnek) és egyben az indulás pillanatának szürrealista megjelenítése. Az időt egy indulni készülő ló és madár összemosott képében személyesíti meg, majd megtöri a látványt a „mondom” szóval, mintegy jelezve, hogy „én így látom”. De mi az a „széttárt vörös kapu”? A szárnyait széttáró madár képe csúszik át egy kitáruló kapu képébe, ami szintén az indulást asszociálja, s talán a felkelő vörös nap látványa szülte – de ez már spekuláció, a befogadó egyéni asszociációja, amely nem biztos, hogy azonos a költőével. De ez nem baj, hiszen a kassáki látomás végig szabad asszociációkra épül, s ha nem is értjük mindegyiknek az egyéni forrását, a szimbolikus jelentését igen, s ez a lényeg.

    Következik a búcsú jelenet a szeretőjével. Mit tudunk a szeretőről? A szemei olyanok, mint a fekete gyémántok – mondaná egy romantikus költő, Kassák azonban azt írja: „fekete gyémántok voltak befalazva az / arcába” A „befalaz” igei metafora mintegy kimerevíti a képet, íme a kétségbeesett női szem szürrealista módon megfestve! Halljuk is, amit a szerető mond: „elmész Kasikám és én kiszáradok a pódiumo- / kon s nádler úr mázolmányaiban”. Elhervadok a bánattól – mondaná egy romantikus költő, „kiszáradok” mondja egy avantgárd utód, miközben eljátszik a szó konkrét és metaforikus jelentésével (a festék megszáradása és az ember megöregedése). Holnap talán már nem is gondolsz rám – írná egy romantikus költő, „tudtuk holnap a görbe vonalak / ho zsup ho zsup” írja az avantgárd művész az életutak szétágazásáról. „nyilván / nyilván …hát igen hm igen / nyilván nyilván” – bizony így beszélünk a hétköznapokban, ha nem akarunk nagy szavakat használni, helyettük jelentés nélküli töltelékszavakkal motyogunk − ez a vers dadaista rétege.

     Mint látjuk, a stílus úgy költői, hogy közben az élő köznyelv fordulataival vegyíti a poétikus részeket, sőt az argótól („kipisálta”) sem riad vissza. A szépirodalmi stílus a klasszicizmusban volt legtávolabb a beszélt köznyelvtől, a romantikától kezdve egyre közelebb kerül a két nyelvi réteg, az avantgárd már sokszor tudatosan emeli be az utca nyelvét a művekbe.

   A szövegben ezután emlékképek következnek a múltból apjáról, de ezek az emlékképek montázst alkotnak a jelen látványával:

„éreztem mindennek vége … / fáklyák lobogtak bennem és feneketlenségek / papagallum / ó fumigó / papagallum”

A lobogó fáklyák még romantikus asszociáció a lelkesedésre, a feneketlenségek már egyéni szólelemény és a stílus modernizálása. Az artikulálatlan szavak a papagáj szóból származnak, s az egyelőre kimondhatatlan, nem artikulálódott érzések, gondolatok helyettesítői. Ahogy haladunk előre a szövegben, ezek megritkulnak a költővé éréssel párhuzamosan.

    Először csak a külső, térbeli elszakadás történik meg az otthontól, a bécsi három nap a belső függetlenedést is meghozza. („mi is az, hogy civilizáció…”) A világnak nekivágó két fiatalember tabula rasát[5] csinál, minden társadalmi kötöttségtől elszakad, minden beidegződött tudást megkérdőjelez, vagyis maguk akarják felfedezni a világot, készen kapott értékek, dogmák nélkül. „higgyétek el az elefánt nem nagyobb, mint a bolha / a vörös nem vörösebb mint a fehér”. Empirikus[6] ismereteink szerint az elefánt nagyobb, mint a bolha, de csak azért, mert egymáshoz viszonyítjuk őket, a Holdról nézve ez az igazság megdőlni látszik. „a vörös nem vörösebb mint a fehér „. Ennek a látszólag abszurd állításnak is lehet alapja, hiszen tudjuk, hogy a fehér „kevert szín”, amelyben minden más szín is megtalálható, ahogyan a prizma ezt bizonyítja. De nem biztos, hogy Kassák itt erre gondol. Lehet, hogy az evidenciák[7] megkérdőjelezésének szükségességét hirdeti, vagy a nyelv elégtelenségét a valóság megragadására. Ez dadaista hatás, mert az artikulálatlan, halandzsa szavak használata, ahogy már írtam, a még le nem tisztult érzések-gondolatok kivetülése, s ahogy a személyiség fejlődik, ezek eltűnnek a szövegből. Nézzük csak, mit ír: „mi azért mentünk / tovább kamaralógosz „. A „logosz” görög szó, Herakleitosznál a világtörvényt, illetve az értelmes beszédet jelenti. Ebből a filozófiai fogalomból megint csak hapax legomenonnal[8] „kamaralógoszt” formál, ami így már kettejükre utal, s arra, hogy mint minden öntudatosuló ember, ők is a végső igazságokat keresik, de most már elölről kezdve mindent.  Ez a tabula rasa elmélyíti a gondolkodásukat: „és mélyek lettünk, mint a fekete kutak a bánya vidékén / és mentünk mentünk / 13 angyal járt előttünk” A fiatalokra jellemző radikális magatartás, lelkesedés, szinte hittérítő forradalmiság jellemzi őket, ezért a 13 apostolra való utalás. A szöveg más helyen is érintkezik a bibliai mítosszal, a forradalmárokban Jézus modern követőit látja, egy szerelmi vallomásban az Énekek éneke sejlik fel.  

    Nagyon érdekes, hogy ugyanabban az évben (1922), amikor A ló meghal… megszületett, Kassák megírta a Jegyzetek az új művészethez című tanulmányát, amelyben ezt mondja az avantgárdról: „a mi mai produktumaink nem az új művészet eredményei…mai eredményeink nem is művészet. Mert a művészet = szintézis. Szintetikus művészetet pedig…csak kiegyensúlyozott, egységes világszemléletű korok adhatnak. A mi korunk minden összetevőjében a labilitás kora…A „mi művészetünk” …Eredményei egy átmenetei kor irányt mutató dokumentumai.” Kassák éleslátását bizonyítja az avantgárd utóélete például József Attilánál, akire hatott ugyan a modernizmus új poétikája, de azt a klasszikus hagyományokkal ötvözi érett műveiben.


[1] Újra felépíti

[2] értelmetlen

[3] formálódását

[4] szavakat ölt

[5] Tiszta lap

[6] tapasztalaton nyugvó

[7] magától értetődő, egyértelmű

[8] egyéni szólelemény

december 7, 2024 / Vers

VASS JUDIT

I.M. T.S. ELIOT

PUSZTAORSZÁG

’Tis all in pieces, all coherence gone –

írta le ötszáz éve Joh Donne,

Minden Egész eltörött−

hitte Ady.

Mit is lehetne még mondani?

Pusztaország, egy-két szerelmes macska,

mocskos folyók fordulnak oldaladra,

míg istent megtalálod,

s kegyesen felkészíted halálod,

de meg mégis csak az marad:

szétszórt világod, önmagad.

Hiába menekülsz az irgalomba,

isten tehetetlen és lomha.

Az igazat írd, ne csak a valódit,

tévtemplomod roskadó pilléreit

porlasztja egy emberibb hit

útja az örök végtelenbe:

szabadság, őstörvény kozmikus rendje.

december 7, 2024 / Évfordulók

 „III Tűzbeszéd

(részlet)

A folyó sátra szétszakadt, utolsó levél-ujjak

Mélyednek be a nedves partba. Szél fut

A barna földön nesztelen. Elköltöztek a nimfák.

Csak csöndben, édes Temze, míg dalomat bevégzem.

Nem visz a folyó üres üveget, uzsonnapapírt,

Selyemzsebkendőt, kartondobozt vagy

cigarettacsutkát,

Se nyári éjek más tanújelét. Elköltöztek a nimfák.

S barátaik, a bankigazgatóknak naplopó sarjai

Elköltöztek, címük se hagyva hátra.

Ültem és sírtam a Genfi-tó vizeinél…

Csak csöndben, édes Temze, míg dalomat bevégzem,

Csak csöndben, édes Temze, nem leszek hangos

én sem.”

(T.S.Eliot: The Waste Land, Átokföldje, ford.: Vas István)

Thomas Stearns Eliot OM (St. LouisMissouri1888szeptember 26. – London1965január 4.) amerikai születésű Angliában letelepedett irodalmi Nobel-díjas költő, drámaíró és kritikus.

20. század első felében jelentősen hozzájárult a költészet újjászületéséhez Angliában és Amerikában, ő volt a modern irodalom ismert és elismert „diktátora”.

Életpályája

 

Családja még a 17. században vándorolt ki Bostonbaegyházi és világi méltóságokra emelkedve gyökereztek meg a új-angliai puritán hagyományokban. Apja tekintélyes üzletember, anyja, Charlotte Stearns, gazdag bostoni kereskedőcsalád sarja volt. Családja tudta őt taníttatni a Harvard egyetemen. 1910/11-es tanévben Európába ment tanulni, a párizsi Sorbonne-ra. 1911-tól 1913-ig újra a Harvardon tanult, filozófiát hallgatott. Főleg az ún. új kritikai irány megalapítója, az irodalomkritikus és kultúrfilozófus Irving Babbitt (1865–1933) és George Santayana (1863–1952) filozófus, esszéíró, költő és novellaíró előadásait kedvelte.

1913-ban Németországba1914-ben Angliába utazott. 1914–1915-ben az oxfordi Merton College-ban filozófiát tanult. 1915-ben állást vállalt Londonban. Latint, franciát, rajzot, földrajzot, történelmet, matematikát, úszást és baseballt tanított a Highgate Schoolban, majd a Lloyd Banknál vállalt tisztviselői állást.

19171919-ig az imagista mozgalom Egoist c. folyóiratának lett munkatársa, majd segédszerkesztője. 1925-től 1965-ig a Faber and Faber kiadó szerkesztője, később igazgatója lett. 1927-ben felvette a brit állampolgárságot, s még ugyanebben az évben belépett az anglikán egyház hívőinek körébe. Költő, kritikus és drámaíró volt, mindhárom műnemben maradandót alkotott, de a lírában első jelentős költeményével, A puszta országgal (The Waste Land) valóságos irodalmi forradalmat robbantott ki, egyik kritikusa szerint, ez „majdnem olyan zavart keltő volt, mint a szarajevói gyilkosság.”

Művészete

 

Költészetére leginkább a francia szimbolizmus és a Jakab-kori angol metafizikus költők (például John Donne) hatottak, költői képalkotási módszereit a kortárs Ezra Pound és az imagisták élesen metszett pontossága befolyásolta, természetesen ezek csak a fő vonalak, filozófiai ismereteit, az irodalom számos más területére kiterjedő műveltségét (Dante, 17. századi angol drámák) nem is vettük számba.

Az 1910-es években, rendszeresen 1917-től jelentek meg verskötetei, melyekben költői személytelenség, irónia, elvont gondolatiság tükröződött, igazán átütő sikert, nagy újdonságot és választóvonalat A puszta ország (The Waste Land) című verse jelentett. Nyomtatásban e költemény először 1922-ben látott napvilágot, a T. S. Eliot által alapított és 17 éven át általa szerkesztett, Criterion folyóiratban. Meghökkentően hosszú, 433 sorból áll, melyet a költő 191 soros filológiai magyarázata követ. Az angolszász avantgárd olyan emblematikus alkotása a lírában, mint a prózában James Joyce Ulysses c. regénye. Mindkét mű egyazon évben, 1922-ben jelent meg, Eliot verse Londonban, Joyce regénye Párizsban.

A háború felé közeledő Európában, később az első világháborút követő 1920-as években a fő kérdés az életben maradt fiatal nemzedék számára az volt, hogyan élhetnek tovább. A fiatalokat foglalkoztató érzések, gondolatok a lírában legtökéletesebben T. S. Eliot verseiben fejeződtek ki. A megszokott világ széttöredezett, ennek szimbólumaként töredéksorozatokat jelenített meg T. S. Eliot lírája.

Egyik első legjelesebb versében, a J. Alfred Prufrock szerelmi énekében mitologikus címmel jelentkezik, de hamar kiderül, hogy inkább egy komikus hőseposzról van szó. Egy kopaszodó, középkorú ember határozatlan, kételkedő öniróniával teli vallomása elfecsérelt fiatalságáról, életéről hallható ki belőle.

Annál nehezebb dolga van az olvasónak A puszta ország c. költeménnyel, amely már nem egy beszélő szubjektum képzete, hanem a személytelen költészetfelfogás jegyében vonultatja fel a tárgyakat, a szituációk és az események egész láncolatát már nemcsak szövegtöredékek, hanem törmelékek, kollázsok formájában is, de a kollázsok már nem ragaszthatók fel egy egységes kulturális anyagra, a világ széttöredezett. Tovább fokozta a költő ezt az érzetet 1925-ben írt, Az üresek (The Hollow Men) c. költeményében, melyben kifejezi, hogy a törmelékek puszta országát üres emberek lakják. Ezek a költemények mintegy megtestesítik az első világháború után feltörő kaotikus és reménytelen érzéseket.

A költő beveti teljes műveltségi anyagát saját ars poétikájához híven, melynek lényege az, hogy az emberiség költészete egy nagy egész, amelyben benne van valamennyi valaha megírt költemény, s még ezen belül is a költemények nem időbeni egymásutániságukban léteznek, hanem egymás mellett, tehát HoméroszEurópa és Anglia teljes költészeti anyaga egymás mellett létezik. (Mellesleg 1922-ben jelent meg Kassák: A ló meghal, a madarak kirepülnek verse is, amely nem kevésbé jelentős, szerintem. vj)

T.S. Eliotot fiatal kortársai és az őt követő fiatal nemzedékek értették, előadták, sokszor polgárpukkasztás céljából is, az avantgárd angol líra hangadói lettek a költő 1920-as évek első felében írt költeményei. Későbbi, egyre nehezebben követhető versciklusai már többnyire a költő új vallásosságáról szólnak. Költészetében bekövetkezett fordulata miatt egyre több kritika érte az irodalmi életben a fiatalok részéről.

1927-től, a költő brit társadalomba való betagozódása (angol állampolgárság, anglikán vallás) után egyre inkább konzervatív lett, lassan a versírás helyett a drámaírás került nála előtérbe. Drámáiban a mártíromság szükségességét hangsúlyozta. Leghelyénvalóbb ez a mondanivaló a Gyilkosság a székesegyházban című drámájában, mely Becket Tamás angol vértanú haláláról szól. Filozófiai párbeszédek és monológok sorozata e drámája, színpadi előadásra kevésbé alkalmas, ennek ellenére jó rendezők színre vitték nálunk Magyarországon is. Színpadra vihetőbb darabjai is vannak, a Családi összejövetel és a Koktél hatkor/Koktél parti (The Coctail Party), e drámák korabeli családi konfliktusok kapcsán közvetítenek vallási mondanivalót.

Esszéi nagyon érdekesek, olvasmányosak, számot adnak a költő és drámaíró művészetfelfogásáról, s betekinthetünk általa a korszak által értékelt régi és új írókhoz. Igen különös, hogy például Eliot Jean Racine és Ben Jonson alkotásait többre becsülte, mint William Shakespeare műveit. Irodalmi irányzatokat illetően elítélte a romantika anarchiáját, énkultuszát és érzelmességét, ez fiatal korától kezdve így volt, aztán megteremtette költészetében a modern lírát, majd egyre inkább a 20. századi újklasszicizmus híve lett.

Emlékezete

Az Egyesült Királyságban 1993-ban a Költészeti könyvek társaság (Poetry Book Society) megalapította a legjobb brit vagy ír verseskötet számára a T. S. Eliot-díjat. E díjtól teljesen függetlenül a Missouri Állambeli Truman State University Press is alapított egy költészeti díjat T. S. Eliot tiszteletére, a díj elnevezése: T.S. Eliot Prize for Poetry.

 (Mellesleg 1922-ben jelent meg Kassák: A ló meghal, a madarak kirepülnek verse is, amely nem kevésbé jelentős (szerintem) vj)

T.S Eliot versei alapján írta Andrew Lloyd-Webber a MACSKÁK c. musicaljét.

https://hu.wikipedia.org/wiki/T._S._Eliot

december 7, 2024 / Vers

VASS JUDIT

KEVESET

alszom,

hajnalban kelek,

irigykedem,

mint az öregek.

Elment a nyár,

a hatvanötödik,

fenekem lapos,

mellem nem

gömbölyödik,

tükröm fonnyadt,

nézem aszottan,

hej, valaha

mennyit csavarogtam,

most fog a korlát,

ha felfele megyek,

pimasz vagyok,

mint ősszel a legyek,

nézem, aki ül,

miért nem adja át,

pihenteti

serdülő valagát,

a sofőrnek köszönök,

mint az öregek,

döbbenten bólint,

ez itt a kevesek

megállója a létben,

még mozgunk,

de már létlen

bennünk az emlék,

fiacskám,

egy kis sajtot ennék,

meg minden,

isa pur homu,

valamiféle isten

lóbálja itten,

se tegnap se holnap

sohase hittem,

de sok más egyebet,

na, alszom rá még egy

KEVESET

december 7, 2024 / Évfordulók

GYARMATI FANNI

Radnóti Miklósné

1912. szeptember 8.

„nyelvtanár, oktató, férje, Radnóti Miklós hagyatékának rendezője, őrzője, közrebocsátója…

14 éves korában ismerte meg Radnóti Miklóst, akivel 1935. augusztus 11-én kötött házasságot Budapesten, a Terézvárosban, s a Pozsonyi út 1. számú házban béreltek lakást…

Férje halála után a nyilvánosságtól visszavonultan gondozta Radnóti hagyatékát, illetve a Színház- és Filmművészeti Főiskola tanára lett: versmondást, francia és orosz nyelvet tanított. Sosem ment többé férjhez, özvegységét csaknem hetven évig őrizte.

A nyilvánosságtól elzárkózott, csupán a Népszabadságnak adott interjút 1962. január 21-én, melyben többek között úgy nyilatkozott, hogy „a fasizmus elnyelte az életünket”. Rádióban, televízióban nem szerepelt. Radnótiról nem írt, valamint a férje nevét felvett intézmények ünnepségein sem jelent meg, csupán a hagyatékhoz kapcsolódó ügyek intézésével foglalkozott.

1999-ben a XIII. kerület, majd 2005-ben Budapest díszpolgára lett kiváló pedagógiai munkásságáért, valamint Radnóti Miklós életművének, irodalmi hagyatékának gondozásáért és őrzéséért. (Wikipedia)

Naplója 2014-ben jelent meg.

https://hu.wikipedia.org/wiki/Gyarmati_Fanni