Schwarz Dávid (Keszthely, 1850. december 7. – Bécs, 1897. január 13.) technikus, a merev szerkezetű, KÖNNYŰFÉMBŐL KÉSZÜLT, KORMÁNYOZHATÓ LÉGHAJÓ FELTALÁLÓJA. Találmányát halála után az özvegyétől vásárolta meg Zeppelin gróf, aki ezen léghajók révén vált világszerte ismertté, míg Schwarz neve lényegében feledésbe merült.
Schwarz Keszthelyen született, azonban élete nagy részét Zágrábban töltötte, ahol fakereskedelemmel foglalkozott. Technika iránti vonzalma szakmájában is megmutatkozott: gépeket szerkesztett fakitermeléshez.
Az 1880-as években kezdett el foglalkozni a kormányozható léghajó építésének gondolatával. Léghajóját a gumival impregnált ballonszövetnél ellenállóbb anyagból, egészen vékony alumíniumlemezből akarta felépíteni. Terveit Bécsben bemutatta az Osztrák–Magyar Monarchia hadügyminiszterének, ott azonban nem kapott támogatást. Ezután két évig Szentpéterváron dolgozott léghajóján, de amikor a felszállásra kitűzött határidő eredmény nélkül lejárt, a kincstár beszüntette a támogatását.
Oroszországból Berlinbe ment, itt ismerkedett meg Carl Berggel, egy alumíniumfeldolgozó üzem tulajdonosával, akit sikerült meggyőznie tervei kivitelezhetőségéről, és aki a későbbiekben egyrészt anyagilag, másrészt műszakilag támogatta a léghajó megvalósítását. Az alumínium ugyanis akkoriban még új anyag volt, viszont Carl Berg rendelkezett már tapasztalatokkal ezen új anyag feldolgozását illetően. 1895-től a Berlin melletti Tempelhofer Felden együtt dolgoztak az alumíniumból készült, rácsszerkezetű léghajó megvalósításán.
1896 nyarára a léghajó készen állt a próbarepülésre. Szeptember 29-ére tűzték ki a nyilvános próbarepülés dátumát, melyre a német uralkodót is meghívták, aki azonban nem tudott eljönni. A repülést október 9-ére halasztották, ez azonban már a nyilvánosság kizárásával történt. A próbarepülés felemás eredményt hozott, mivel a léghajó megtöltéséhez a Vereinigte Chemische Fabriken csak gyenge minőségű gázt tudott szállítani, s a rossz minőségű hidrogénnek nem volt kellő felhajtóereje. A tesztek azonban bebizonyították, hogy a hajó működőképes és irányítható. A következő felszállást 1897 januárjára tervezték, azonban a feltaláló ezt már nem érte meg: 1897. január 13-án Bécsben szívelégtelenség következtében meghalt.
Schwarz halála után özvegye, Melanie vitte tovább Schwarz munkáját, annak érdekében, hogy egy valódi próbarepülés bebizonyítsa a léghajó használhatóságát. 1897. november 3-án történt meg az első tényleges felszállás, melynek szemtanúja volt Ferdinand von Zeppelin gróf is. Habár a repülés során 460 méteres magasságban az egyik propeller leállt, és a léghajó a földet érésnél emiatt komolyan megsérült, Schwarz léghajójáról a szakértők megállapították, „elgondolása bizonyítja, hogy megtalálták a fémből készült léghajó készítésének és kormányzásának módját”.
Schwarz-féle léghajó
A léghajó 38 méter hosszú és 12 méter átmérőjű, egyik végén kúpos, hengeres test volt, melynek rácsszerkezetű vázát 0,2 mm vastag alumíniumlapok borították. (Ez volt a világon az első héjszerkezetű légi jármű.) A 12 rekeszre osztott test térfogata 3605 m³ volt, a legnagyobb az addig építettek közül. A 4 darab 2 méter átmérőjű légcsavart az 505 kg tömegű, négyhengeres, 16 lóerős Daimler-motor hajtotta. A hajó tömege 3560 kg volt, maximális sebessége 25 km/óra lehetett, a próbarepülésen 460 méteres magasságba is tudott emelkedni. Képes volt egy embert és körülbelül 130 kg hasznos terhet szállítani.
A találmány sorsa
Alumíniumváz alkalmazásával és a légcsavaroknak a léghajó testén való elhelyezésével új irányt adott a léghajózásnak.
Ferdinand von Zeppelin gróf Schwarz halála után egy évvel megvásárolta a feltaláló özvegyétől a találmányt, és Carl Berggel együttműködve megépítette az első „Zeppelin” léghajót, mely 1900 júliusában a Boden-tó partjáról felszállt. 25 év múlva Hugo Eckener kapitány egy Zeppelin-rendszerű léghajón 80 óra alatt Európából Amerikába repült.
Mechwart András, a magyar ipartörténet egyik legkiemelkedőbb képviselője, 1834. december 6-án született a bajorországi Schweinfurtban. Szülei szűkös anyagi helyzete miatt csak elemi iskolában tanulhatott, majd inasnak állt a helybeli lakatoshoz. Munkaszeretetével, alkotóképességével már ekkor kitűnt. Lakatosvizsgájakor a „legényremek”-ként készített Chubb-zárja olyan jól sikerült, hogy arra a város elöljárósága is felfigyelt, és ösztöndíjjal az augsburgi politechnikumba küldte tanulni, ahol 1855-ben mérnöki oklevelet szerzett.
A fiatal mérnök Nürnbergben, egy gépgyárban kapott állást, az itt eltöltött négy év alatt hidak, vasúti kocsik és malomipari gépek gyártásával ismerkedhetett meg.
1859-ben állást változtatott, új országba indult, és a véletlen hozta úgy, hogy Magyarországon telepedett le. Útban új munkahelye felé ugyanis Budán meglátogatta augsburgi származású barátját, Eichleiter Antalt, aki ekkor már Ganz Ábrahám üzemében dolgozott. Eichleiter bemutatta barátját Ganznak, aki megörült a jó mérnöknek, és kérte, mondjon le galíciai útjáról, vállalja el nála a felügyelői állást.
Mechwart András gyorsan döntött; éppen 25. születésnapján kezdte meg hazánkban tevékenységét Ganz budai öntödéjében, és a következő 40 évben a gyár mérnöke, üzem- és üzletvezetője, majd vezérigazgatója lett. Sorsa eggyé forrt a Ganz-gyár munkájával.
A gyár-alapítója, Ganz Ábrahám Svájcból érkezett hazánkba az 1840-es évek elején. Kezdetben a Pesti Hengermalom Rt. öntőmestere lett. Jó hírét azzal alapozta meg, hogy a közönséges szürkeöntvény helyett kéregöntésű vasútkerekeket gyártott, amelyek kitűnő, kopásálló alkatrésznek bizonyultak, és a kereslet ugrásszerűen megnőtt irántuk. Ganz ezért 1845-ben Budán önálló öntödét nyitott. Az ezt követő tíz év fellendülést hozott, és ez a szakterületek szétválasztását is megkövetelte.
Amikor Mechwart a kis gyárba belépett, ő már az öntödétől különvált gépműhelyben kezdhette a munkát. Az öntödében ekkor 140 ember dolgozott. A vasúti kerekek mellett kéregöntésű malomhengereket és különféle géprészeket gyártottak. A megmunkálógépek között megtalálhatók voltak az esztergapadok, fúró-, gyalu- és horonyvágógépek, a kerékfelsajtoló, továbbá a szalagfűrész is. A szerszámgépeket egy 15 lóerős gőzgép hajtotta. Mechwart hamarosan több javítást, műszaki ésszerűsítést hajtott végre az üzem berendezésein.
A hazai vasútépítkezések megkezdésével a gyár is erőteljes fejlődésnek indult. Ganz új telkeket vásárolt, új öntödét építettek, és nagy kazánházat létesítettek. 1865-ben Ganz még az üzletvezetés egy részét is Mechwartra bízta. A gyár 1867-ben már öt részre tagozódott: öntödére, gépműhelyre, lakatos-, kovács-, valamint mintaasztalos-műhelyre, és 371 munkásnak adott kenyeret. Az elért eredményeket tükrözik a kiállítási sikerek is, mint pl. az 1862. évi londoni és az 1867. évi párizsi világkiállításon a Ganz-gyárnak adományozott ezüstérmek.
Mechwart 1866-ban feleségül vette barátja, Eichleiter Antal húgát. (Három gyermeke született: Ernő fia földbirtokos, Hugó gépészmérnök lett, Emma lánya pedig egy budapesti ügyvédhez ment feleségül). A magyar nyelvet nehezen sajátította el. Kedvelte az irodalmat, maga is írt verseket. Nagy zenebarát volt, örömét lelte a vidámságban, mulatozásban.
Ganz Ábrahám 1867 decemberében bekövetkezett halála után az örökösök Eichleitert, Kellert és Mechwartot bízták meg az üzem- és üzletvezetéssel. A gyár ekkor a „Ganz és Társa” nevet vette fel. Két évvel később azonban a Svájcban élő örökösök eladták a gyárat, és az átszervezés után a „Ganz és Társa Vasöntő és Gépgyár Rt.”-nél Mechwart műszaki igazgató lett.
Az átszervezés nem zavarta meg a gyár rendes munkamenetét. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy az 1870-72-es években, a válság ellenére 6-8 % jutalékot fizettek, és ekkor bővült a gyár a ratibori üzemrésszel. A jó munka elismeréseként a Ganz-gyár 1872-ben Moszkvában aranyérmet, 1873-ban a bécsi világkiállításon pedig díszoklevelet és a „haladás érmét” nyerte el.
Az 1873-ban kezdődő válság azonban megrázta a gyárat is, Eichleiter és Keller kiléptek a gyárból. 1874-től Mechwart vezérigazgató lett, egyedül végezte az igen szerteágazó szervezői, irányítói, vezetői és piackutatói munkát. Mindaz, amit a magyar gépipar Mechwartnak köszönhet, lényegében ettől az időszaktól számítható.
A gyár vezetőjeként tevékenységét áthatotta az a törekvés, hogy munkalehetőséget teremtsen, új és egyre korszerűbb termékeket vezessen be, és a termelt áruknak piacot szerezzen. E célok megvalósításával a gyár is szüntelenül bővült, s a századfordulóra öt telephelyes nagyvállalattá nőtte ki magát: – 1869-ben Ratiborban (Porosz-Szilézia) alapítottak fiókgyárat (a cél az volt, hogy a német gyárakkal minél sikeresebben vehessék fel a versenyt); – 1878-ban a vízivárosi Kacsa utcában (a Monarchiában elsőként) villamos részleget létesítettek; – 1880-ban megvásárolták az Első Magyar Vasúti Kocsigyár Rt. vagongyártó telephelyét; – 1887-ben megvették, majd jelentősen fejlesztették az ausztriai leobersdorfi gépgyárat; – 1880-as évek végén pedig bérbe vették a petrovagorai (Topuskó, Horvátország) nagyolvasztót.
A századfordulón a Ganz Rt. volt az egyetlen magyar nagyvállalat, amelynek külföldön is voltak telephelyei. Hozzá kell azonban tenni, hogy a gyár 1869-ben kezdődött nagyütemű fejlődése nem volt zavar- és válságmentes. Például az 1874-76-os válság a gyár létét fenyegette. Az ilyen időszakokban mutatkozott meg Mechwart zsenialitása: ki tudta választani a legmegfelelőbb gyártmányokat. Az említett időszakban a gyár például vasútikocsi-kerekeket, sínkereszteket, tüzérségi lövedékeket stb. gyártott.
Mechwart ebben az időben kezdte el a hengerszék továbbfejlesztését. A gyár 1874-ben megvásárolta Wegmann Friedrich „Hengerszék”-szabadalmát, amit a feltaláló hosszú ideig nem tudott értékesíteni. Ez a hengerszék sérülékeny porcelán hengerkerekekkel működő, egyszerű szerkezetű gabonaőrlő mechanizmus volt. A fejlesztések során Mechwart a porcelánhengerek helyett kopásálló, kéregöntésű, ferdén rovátkolt őrlőhengereket épített be, bevezette a hengerpárok rugós összeszorítását, valamint burkolattal látta el a hengerszékeket.
A szabadalmaztatott konstrukciót rövidesen az egész világ megismerte. A Ganz-gyár a századfordulóig a Mechwart-féle hengerszék mintegy hatvanféle változatát gyártotta. A korszerű magyar gőzerős nagymalmokhoz Haggenmacher-féle síkszitát és meghajtó erőgépeket is gyártott a cég, de igazán a hengerszék volt az, amivel hozzájárult a magyar malomipar világhírűvé válásához. A Ganz-gyár fejlődése is összefügg a hengerszék-gyártással, minthogy ez többször átsegítette a gyárat a gazdasági válságok hullámvölgyein.
Mechwart már az 1878-as világkiállítás előtt felismerte a villamosság jelentőségét. 1878-ban hozta létre a Kacsa utcában azt a kis villamossági műhelyt, amelynek tevékenysége kezdetben ráfizetéses volt. Az ő hívására lépett be a gyárba Zipernowsky Károly, Déri Miksa és Bláthy Ottó, akik tudásukkal, munkaszeretetükkel Európa első villamossági gyárának kifejlesztéséhez segítették hozzá a Ganz-gyárat. A fejlődést jól jellemzi a Nemzeti Színház villamos világításának megtervezése és elkészítése (ez volt Európában a második villamos világítású színház). Az 1884-es bécsi elektrotechnikai kiállításon a Ganz-gyár dinamókat mutatott be, közöttük azt a gépet is, amelyen Mechwart és Zipernowsky a gőzgép és a dinamó tengelyét összekapcsolták.
Déri és Zipernowsky öngerjesztésű váltakozó áramú dinamóját 1884-ben, hatalmas érdeklődés mellett kezdték el gyártani. Ezzel a géppel állandó áramerősséget biztosítva ívlámpákat és – kompenzátorral állandó feszültséget tartva – izzólámpákat is lehetett üzemeltetni. Még ebben az évben szabadalmazatta Déri, Bláthy és Zipernowsky a transzformátort, amelynek alkalmazását 1885-ben Budapesten, Londonban és Antwerpenben is bemutatták, nagyszámú kül- és belföldi megrendelést szerezve ezzel a gyárnak.
Az 1890-es évek elején kezdtek foglalkozni a gyárban villamos vontatással. Mechwart idején a pozsonyi és a Budapest-Újpest-Rákospalota villamos vasút volt a legjelentősebb. Ezek tervezési és építési munkáját Kandó Kálmán irányította, aki 1895-től az elektromos osztály vezetője volt.
Mechwart és a Ganz-gyár Csonka Jánossal is kapcsolatba került. A leobersdorfi gépgyár megvételével a gyár egy sor elkészült, de működésképtelen motorhoz jutott. Mechwart a motorok javítását Bánki Donátra és a Budapesti Műegyetem Tanműhelyének vezetőjére, a motorkészítésben már hírnevet szerzett Csonka Jánosra bízta. Az együttműködés során a használhatatlan motorok rendbehozatalán túl gáz- és petróleummotorok sorát fejlesztették ki 1889 és 1896 között. Közös fejlesztőmunkájuk eredményeként született 1893-ban a karburátor.
Mechwart András 1874-től a Ganz-gyár vezérigazgatója, megbecsült vezetője volt. A kemény, következetes munka híve volt, nem szerette a képmutatást, hazugságot. A munkások problémáit megértő, családias légkör kialakítására törekvő, a szorgalmas munkást megbecsülő vezetőként dolgozott. Nagyfokú tisztánlátás, jó ítélőképesség és emberismeret, igen fejlett gyakorlati érzék és vasakarat jellemezte. Nagyszerű szakembergárdát, feltalálókat alkalmazott, és személyesen is segítette munkájukat. Gyáraiban a szociális létesítmények (nyugdíjalap, segélyalap, munkásotthonok, étkezőhelyiségek, fürdők, orvosi szobák, „inasok” oktatására létesített saját iskola) szokatlanok és mintaszerűek voltak.
Mechwart 1899. december 6-án, 65. születésnapján, a gyárban eltöltött 40. év után nyugdíjba vonult, és 1907. június 14-én bekövetkezett haláláig mint szakértő dolgozott a cégnél.
A magyar anyanyelvű folyóiratok kiadása volt az a terület, ahol anyanyelvi kultúránkban nagy előrehaladást hozott Trattner János Tamás. Ezen folyóiratok pl. a Tudományos Gyűjtemény, az Erdélyi Múzeum, a Hazai és Külföldi Tudósítások, az Aurora, az Élet és Literatúra. Trattner János Tamás háza jeles magyar írók és tudósok találkozó helye volt, barátja volt többek közt Kazinczy Ferenc, Kis János, Horváth István, Kölcsey Ferenc, Vitkovits Mihály, Kultsár István. Szinte nem volt a 19. század első évtizedeiben olyan jeles magyar író, akitől ne jelentett volna meg valamit, író barátain kivül pl. Batsányi János, Berzsenyi Dániel, Fáy András, Katona József, Kisfaludy Károly, Vörösmarty Mihály írásaiból is adott közre. Külön újdonság a magyar folyóirat-kiadás terén, hogy Trattner János Tamástól a szerkesztők rendszeresen kaptak honoráriumot, de gyakran a szerzők is.
Trattner János fiaként látta meg a napvilágot. Születésekor keresztapjától, a Bécsben tevékenykedő Trattner János Tamás nyomdásztól ajándékképpen megkapta annak 1783-ban alapított pesti nyomdáját. Nagykorúságáig atyja működtette a nyomdát, 1813-tól Trattner János Tamás vezette atyjával együtt.
Kezük alatt a nyomda a legnagyobb magyar kiadóvállalattá fejlődött. 1817-1825 között 418 kötet jött ki a nyomdából, ebből 259 latin, 127 német, 11 szlovák , 6 görög, 5 szerb és horvát, 1 francia nyelvű. Kétségtelenül megmutatkozik, hogy a 19. század elején még mindig a latin nyelv dominált, közvetlenül utána a német nyelv. Hazai tudósaink latin és német nyelven írtak többnyire, lásd pl. Tessedik Sámuel gazdasági és pedagógiai írásait, mindet német nyelven adta közre, holott mind szlovákul, mind magyar nyelven is kitűnően tudott. Mindezzel együtt számos magyar nyelvű kötetet is kinyomtattak a Trattner-Károlyi Tamás Nyomdában, szépirodalmi, tudományos és ismeretterjesztő műveket.
Trattner János Tamás korán meghalt, a nyomdát atyja vette vissza, majd tőle veje, Károlyi István örökölte és Trattner-Károlyi néven működtette tovább.
Herrich Károly (Makó, 1818. december 4. – Budapest, 1888. november 21.) vízépítő mérnök, miniszteri tanácsos, a Tisza-szabályozás felügyelője.
1841-ben szerzett mérnöki oklevelet a pesti egyetemen. Fontos szerepet vállalt a Tisza szabályozásában. Közel 30 évig dolgozott azért, hogy a megfelelő hajóút és az árvízvédelmi töltések megépülhessenek. A hatalmas munka az Alföld valamennyi vármegyéjét érintette, az átvágásokon és töltésépítéseken tízezrek dolgoztak egyszerre. Az 1879-es szegedi nagy árvíz idején mégis sok kritika érte. Az 1870-es években a Duna, a Körös-Berettyó és a Temesköz árvízvédelmével is foglalkozott.
Sokat tett a magyar mérnökök szakmai rangjáért és elismeréséért. Jelentős magánvagyona volt, Pesten több bérházat birtokolt. Szent Lőrinc pusztán az 1860-as években vásárolt nagyobb területet.
Egykori nyaralója, ahol sok időt töltött családjával, ma a Bókay-kert főépülete. A lőrinci birtok egy részén házhely eladásba kezdett (parcellázás), a Pest felé eső oldalon. Itt alakult meg a mai Kispest, Budapest 19. kerülete. Halála után, az 1800-as évek végén három lánya örökölte a megmaradt lőrinci birtokot.
A Tisza szabályozója…
a Tisza szabályozása 1846 áprilisában indult meg, Vásárhelyi Pál tervei alapján. Herrich Károlynak köszönhető, hogy végig megmaradtak Vásárhelyi tervei mellett. Az igazi országépítő feladat méretét a mai autópálya építésekkel lehetne csak párhuzamba hozni. 1867-ig, a kiegyezésig Herrich Károly irányításával teljesen kiépült a Tisza teljes folyószabályozási és ármentesítési rendszere.
A vasút ellenzője…
Miközben Európa legsűrűbb vasúti hálózata épült meg Magyarországon, Herrich még harcolt a vasút ellen, a hajóutak mellett. A magyarországi „közgazdasági nyomorúságok” fő forrásának a vasutak rendszertelen elszaporodását, azok meggondolatlan építését és a vízi utak teljes elhanyagolását tekintette.
Birtokán, a későbbi Pestszentlőrincen éppen egy helyi érdekű vasútvonal megépítése (ma az 50-es villamos vonala) vezetett a település fejlődéséhez, a parcellázás megindulásához, komoly hasznot hajtva a Herrich-családnak.
A Magyar Mérnök és Építész Egyletet…
Herrich Károly Reitter Ferenccel és Ybl Miklóssal együtt szervezte meg a Magyar Mérnök és Építész Egyletet 1867-ben. Ez az egyesület volt a mérnöki szakma legbefolyásosabb szervezete az 1940-es évek végéig.
Prágában nőtt fel, gyermekkora és fiatalkora nem volt különösebben boldog. Rilke édesanyja, Sophie („Phia”) Entz egy lány gyermeknek adott életet Rilke előtt, aki egyhetes korában meghalt. A gyászoló anya Rilke kiskorában úgy viselkedett, mintha vissza akarná hozni az elveszített lányát, aminek egyik formája volt, hogy Rilkét rendszeresen kislányruhába öltöztette.
Szülei a költészet és a művészet iránt fogékony Rilkét katonai akadémiára íratták be, ahova 1886 és 1891 között járt. A kadétiskola lelkileg és fizikailag egyaránt megviselte. Majd kereskedelmi akadémiára járt, de megszökött, végül magántanulóként tett érettségi vizsgát.
1895-től a prágai egyetemen művészettörténetet, irodalmat és filozófiát hallgatott. 1896-ban Münchenbe költözött és írói pályára lépett. Időközben megismerkedett Lou Andreas-Saloméval, aki megtanította oroszul, így az orosz klasszikusokat eredetiben olvashatta. Salomé volt az, aki Rainernek kezdte hívni inkább, s nem Renének.
Fiatal korában (1899-ben és 1900-ban többször ellátogatott) Oroszországba, ahol Tolsztojjal is találkozott. (A találkozás csalódás is volt. Tolsztoj fél órát várakoztatta, amíg átöltözött muzsiknak. VJ) Az 1900-as évek elején Párizsban telepedett le, ahol a szobrász Auguste Rodin titkára volt. 1901-ben feleségül vette Rodin egyik tanítványát és megbízást kapott egy Rodin-monográfia elkészítésére. 1919-ben Svájcban telepedett le, ahol barátai egy kastély tornyában biztosítottak számára lakóhelyet. Korai halálát fehérvérűség okozta.
Művei
Egyik legismertebb műve az Archaikus Apolló-torzó. A félelem, a kiszolgáltatottság foglalkoztatja Malte Laurids Brigge feljegyzései (1910) című regényében. Verseskötetei: Imádságos könyv (1905); Képek könyve (1906); Duinói elégiák (1923); Szonettek Orpheuszhoz (1923); magyarul még: Válogatott versek. Prózai írások (I-II., 1961).
Kosztolányi Dezső szerint: „Művészetének tetőfokát jelenti a „Stundenbuch” (Órák könyve), ez a különös imakönyv, melybe minden mondanivalóját összefogja. Minden addigi írása zarándokút, hogy ehhez a könyvhöz és az Istenhez érkezzen. A kétségek feloldása ez: egy kacagó és viharos szeptimen-akkord. Elfinomult érzés-élet működik itten, mely indításait arról a láthatatlan területről szedi, melyről tudjuk, hogy életünket épp oly mértékben befolyásolja, mint az öntudat fényében égő terület. Még modorossága is, melyet sok bírálója kifogásol, az önkívület lázát szolgálja.” (Idegen költők anthológiája II., 1937, Révai, Budapest, 180-181. old.)
– Azt ugye azért Ön is elismeri, hogy egy filmnek kell, hogy legyen eleje, közepe, vége?!
– Hát persze! Csak nem feltétlenül ebben a sorrendben.
Jean-Luc Godard (Párizs, 1930. december 3. –) francia-svájci filmrendező, a francia új hullám élő legendája. Első felesége Anna Karina, dán származású színésznő, második felesége Anne Wiazemsky, akit Robert BressonVétlen Balthazár című filmjéből ismert meg a rendező, jelenlegi, harmadik felesége (és alkotótársa) Anne-Marie Miéville. Godard életművét a három Anne korszakaira bonthatjuk, minden egyes szakaszban ezen nők határozták meg munkásságát, filmjeit.
Élete
Godard azon kevés filmrendező közé tartozik, akik képesek újra és újra megújulni. Nem csak a hatvanas évek nagy korszakának volt meghatározó alakja, de a mostanában készült filmjei is a filmművészet élvonalába tartoznak, nem csupán halovány utánérzései a régieknek. Godard késői filmjei legalább olyan izgalmasak, frissek és újszerűek, mint a hatvanas években rendezett munkái.
Filmrendezőktől a legritkább esetben fél valaki: Charles Chaplin neve is inkább hisztérikus dührohamot, mint félelmet váltott ki a Führerből. Az ellenkezőjére már inkább van példa, a filmtörténet másik legnagyobbja, Eizenstein például falfehéren várta a vetítő előtti folyosón a népek bölcs atyjának (Sztálin) lesújtó pillantását. Godard szerencsésebb korban él, mint nagy elődei, ő maga ezt a világért sem ismerné el, vagy ha titkon elismeri, valószínűleg iszonyú szerencsétlenségnek tartja. „Ki fél Godard-tól?” – kérdi a Nouvel Observateur cikkírója, s maga sem tud igazán felelni figyelemébresztő kérdésére. Talán azért nem, mert manapság azt sem lehet pontosan tudni, hogy kicsoda ez a Jean-Luc Godard…
Új hullám
Volt egyszer egy francia új hullám. Még az eredeti kifejezést: Nouvelle Vague, még ezt is tudta minden valamirevaló mozinéző úgy a hatvanas évek elején. Alain Resnais, François Truffaut, Claude Chabrol, Éric Rohmer, Jacques Rivette, Louis Malle, Jacques Demy, Agnès Varda, s főként persze Jean-Luc Godard, a legújítóbb, a legszokatlanabb, a legforradalmibb. Az elavult klisékkel dolgozó „papa mozijának”, a fáradt francia álmocskagyárnak még ideje sem volt félni tőlük, olyan hirtelen és olyan gyorsan diadalmaskodott ez a Filmmúzeum vetítőtermeiből, friss hangvételű művészeti lapok szerkesztőségeiből, filmklubokból jött társaság. Nem volt ez „iskola”, még csak „nemzedék” sem, de néhány filmjükkel megújították a francia kinematográfiát, s jótékonyan pezsdítették meg szerte a világon a film állóvizét. Még Brazíliában, még Csehszlovákiában, s persze Magyarországon is hatottak: sokan utánozták őket, néhányan meg – más társadalmi környezetben – úgy tudtak nyomukba lépni, hogy jobb, mélyebb, zaklatóbb filmeket rendeztek náluk.
Godard művészete
Godard a filmnyelv egyik legfelszabadítóbb forradalmára volt, több mint újító. Nála másképpen szólaltak meg a színészek, mint addig, más szöveget mondtak, mint addig, a történet semmiféle addig érvényes szabálynak nem engedelmeskedett, s a képek, a jelenetek furcsán, bakugrásszerűen, saját logikával, majdhogynem fejen állva követték egymást. Hosszú feliratokat és hosszan elmondott filozófiai traktátusokat iktatott filmjeibe.
Ott volt a francia film rongycsomóvá gyűrött, limonádéval cukrozott alapközhelye: a párizsi utca meg a bisztró. Godard kamerája rögtön élővé varázsolta, rögtön friss titkokat, lappangó veszélyeket mutatott be. Nála másként mozgott a kamera, másként, más ritmusban álltak össze a „snittek”, mint előtte. Ma is tanítják jobb főiskolákon a Kifulladásig nagy találmányát, vagyis azt, hogy a rendező „belevágott” azonos, fix beállításba, s persze nem „ellensnittet”, szokványos és álmosító „vágóképet”… ellenkezőleg: ugyanaz a beállítás folytatódott, apró, ritmust adó, formateremtő zökkenéssel. Ott voltak az amerikai tucat detektívregények, melyekből Godard meg Truffaut az algériai háború gyötörte Franciaország hangulatát, a hatvanas évek elejének társadalmi igazságait, feltáratlan új összefüggéseit villantották fel, mint a Lőj a zongoristára! vagy a Bande à part(Külön banda). Ott voltak a megunt, közhelyes krimi- meg giccshistóriák, mint a sodródó és elhulló prostituált – ebből csinálta meg Godard az Éli az életét, az új hullámok – minden új hullám – egyik alapfilmjét. S ott volt Truffaut Négyszáz csapásának egykori csodagyereke, Jean-Pierre Léaud, aki épp egy Godard-filmben, a Hímnem-nőnemben adta a legtöbbet önmagából. (Még ennél is jelentősebb Jean-Pierre Léaud művészetéből a Magyarországon kevéssé ismert – és ritkán vetített – Jean Eustache film A mama és a kurva címmel, amely a legmeghatározóbb ’68-as életérzést kifejező monumentális alkotás.)
Godard hatalmas vitafórumot teremtett, minden filmjében vitatkoztak, és minden filmje után vitatkozni lehetett volna.
68/69 után Godard eltűnt. Majdnem belehalt egy autóbalesetbe. Visszavonult a filmgyártástól. „Tanulják meg új nevemet – rikoltotta, amikor előbukkant –, a nevem Godard-Gorin!” Gorin – ez a név egy valóban létező személyt jelölt, egy marxista–leninista-maoista fiatalembert, akivel, s csoportjával, közösen Godard évekig gyártotta a főleg csak maoista klubokban játszott 16 milliméteres politikai rövidfilmjeit. Ebben a korszakában (amely tulajdonképpen egészen 1979-ig, a Mentse, aki tudja (az életét) című „új” mozifilmjének a bemutatójáig tartott) alakította ki az új stílus-eszköztárát, amely azóta is teljesen egyedülálló. Ennek lényegi koncepciója, hogy a korábbi filmformanyelvét teljesen lecsupaszította. Ezért mondják ezekre a filmjeire, hogy „primitív”-ek. Ebből épített egy teljesen új filmesszé-formanyelvet. Mik ezek a filmek? … Filmesszék. Önreflexiók. Filmköltemények. … Egyetlen igazi követője sincsen. Teljesen egyedül áll a világ filmművészetének színpadán (talán csak Agnès Varda kísérletezik – közérthetőbben (?) – valami hasonlóval…
Godard hitt abban, amit csinál: Palesztinában burnuszos (vagy harisnyaálarcos) harcosok között tűnt fel, nevét Maóra esküvő balos lapok írták hátsó oldalukra, nevét törölték a producerek. Godard ekkor épp ezt akarta. Nyilatkozott, beszélt mindenről: politikai harcról, kizsákmányolásról, Brechtről, sztálinizmusról.
Késői Godard
Amikor, a „Gorin-Godard korszaka” végén, mégiscsak bemutatták a párizsi mozik egy filmjét, a korabeli néző nemcsak a film kudarcának lehetett tanúi, hanem a rendező hívei kétségbeesett reakcióinak is. A Kettes számban maga Godard beszélt körülbelül félórát érdekesen, de összefüggéstelenül, aztán szereplői folytatták – a legtöbbjük munkanélkülit játszott, sok üres szóval.
Mindez talán bizonyítja, hogy milyen nehéz megközelíteni Jean-Luc Godard 1968 után készített alkotásait.
Jean-Luc Godard utolsó korszakában (1979 után) készült filmjeire általánosan jellemző, hogy olyan dolgokat próbál meg filmre vinni, amik filmre vihetetlenek. Ezen korszakában keletkezett művei mind esszéfilmek, de már nem a korai korszakában megalapozott (Éli az életét – tizenkét képben) esszéfilm formanyelvének általa kialakított szabályai szerint, hanem a Gorin-Godard korszak végére kikísérletezett új formanyelven. (E formanyelv különlegessége és egyediségei miatt nem csak a hazai, de a külföldi filmesztéták is tanácstalanul állnak e művek elemzésével, értelmezésével szemben.) Nehezen értelmezhető, külön utakon járó elsősorban önéletrajzi filmeket készít, amelyekben elmondja véleményét a filmről, a filmkészítésről (Passiójáték), a világításról (a Passiójáték c. filmjében például a természetes fény filmkészítés során való alkalmazásának lehetőségeit vizsgálja), a filmzenéről (Vigyázat jobbról! – egy mennyei hely a földön), vagyis az életéről, vagy a moziról. Készít egy különös-trilógiát is: „megtestesülés” (Üdvözlégy, Mária!), „feltámadás” (egyfajta különleges nosztalgiafilm) (Új hullám) és „reinkarnáció” (újjászületés) (Jaj, nekem!) bűvköréről. Az 1970-es évek közepétől már alkalmazott videotechnikát sem hagyja el, majd mindegyik filmjéhez készít egy vagy több, rövidebb vagy hosszabb videoesszét. (Ilyenek például a Mentse, aki tudja (az életét) c. film forgatókönyve, A Passiójáték c. film forgatókönyve, Néhány apró megjegyzés az Üdvözlégy, Mária! c. film kapcsán, Levél Jane-nek (ez a Minden rendben c. film főszereplőjéhez Jane Fonda-hoz „szóló” videoesszé) stb. Ennek a korszaknak avatott kutatója és szakértője Pethő Ágnes (ld. a Múzsa tükre – az intermedialitás és önreflexió poétikája a filmen című kötetét) és Nánay Bence (ld. a Metropolis Godard-különszámát).
Legutóbb a Cannes-i filmfesztiválon mutatták be új filmjét, a Film/Szocializmust. Nem ment oda személyesen, azért, mert véleménye szerint a fesztiválnak a filmekről és nem a rendezőkről kell szólnia. Megkérdezték tőle, hogy tényleg nullának tartja-e Truffaut filmjeit? Azt válaszolta: „Nem tartom nullának. Nem rosszabbak, mint más filmek. Nem rosszabbak, mint például Claude Chabrol filmjei. De nem azok a filmek, amikről álmodtunk.” (És ebben az utolsó mondatban benne van az egész francia új hullám summázata.)
Jozef Teodor Konrad Nalecz Korzeniowski az orosz uralom alatt álló lengyel Berdyczówban született, 1857. december 3-án. Apja a 27 éves Apollo Korzeniowski, anyja a 26 esztendős Ewelina Bobrowska volt. 1862-ben apját Vologdába száműzték, amiért tagja volt a titkos Lengyel Nemzeti Tanácsnak. Családja is vele tartott. Édesanyja egészsége megromlott a száműzetés nehézségei között, 1865. április 6-án meghalt. Ezt követően Conradot nagybátyjához, Tadeusz Bobrowskihoz küldték Kijevbe. Apja 1868-ban térhetett vissza Lembergbe, Conrad itt járt iskolába. Egy évvel később átköltöztek Krakkóba. Conrad a Szent Anna Gimnázium tanulója lett. Apja halála (1869. május 23.) után a következő években Pulman, a helyi egyetem tanulója felügyelte Conrad tanulmányait. 1872-ben nem sikerült megkapnia az osztrák állampolgárságot. Ekkor említette nagybátyjának először, hogy tengerészeti pályára állna. Egy évvel később Pulmannal Németországban, Svájcban és Olaszországban nyaralt, ekkor pillantotta meg először a tengert Velencében.
Tengerészkarrierje
1874. október 14-én, 16 évesen elhagyta Krakkót, és Marseille-be utazott. A francia tengerészet szolgálatába lépett, és a következő két évben a Mont Blanc nevű hajón teljesített szolgálatot Marseille, Martinique és Le Havre között, majd két éven át (1876–1877) a St-Antoine fedélzetén szolgált a nyugat-indiai szigetvilág területén.
Húszévesen részesedést vásárolt a Tremolino nevű egyárbócos hajóból, amelyen Marseille-ből Spanyolországba csempésztek fegyvereket az ottani felkelőknek. 1878-ban egy szerelmi ügy miatt párbajt vívott az amerikai J. M. K. Blunttal, amely során súlyos mellkasi sérülést szenvedett, de mivel a golyó nem ért létfontosságú szervet, ezért hamarosan felépült. (Egyes források szerint azonban nem párbaj, hanem öngyilkossági kísérlet történt.) Konstantinápolyba utazott egy angol gőzös, a Mavis fedélzetén. Június 18-án lépett először angol földre Lowestoftnál.
1878-tól matrózként dolgozott először Anglia keleti partjai mentén, majd London és Ausztrália között, végül a Földközi-tenger térségében. Két évvel később kereskedelmi hajókon teljesített tisztként szolgálatot (1880: harmadtiszti, 1883: első tiszti, 1886: kapitányi képesítés megszerzése). Bejárta az egész Földet, útjai során járt többek között Madrasban, Bombayben , Szingapúrban, Jáva és Borneó szigetén, valamint Bangkokban. Kapitányként először 1888–89-ben dolgozott az Otago fedélzetén, a Bangkok–Sydney–Mauritius–Port Adelaide útvonalon. 1886. augusztus 19-én megkapta a brit állampolgárságot.
1890-ben belga szolgálatba állt, és a Roi des Belges fedélzetén hajózott a Kongó folyón Belga Kongó területén. (Ez az út adta a vázát A sötétség mélyén című kisregényének.) Köszvény, láz és vérhas gyötörte az út során. 1891-ben a Barr, Moering és Társa cég raktárépületeit kezelte a Temze partján, majd három éven át első tiszt volt a Torrens-en, a Plymouth–Adelaide–Fokváros–Szent Ilona–London útvonalon. 1893–1894-ben másodtiszt az Adowa fedélzetén, London és Rouen között. 1894. január 14-én, harminchat évesen befejezte tengerész karrierjét, és Angliában telepedett le.
Írói karrierje
1895-ben megjelent az Almayer légvára (Almayer’s Folly) Londonban, mely 1889 és 1895 között a tengeren és a kikötőkben íródott. Ekkor Londonban élt. 1896. március 24-én feleségül vette Jessie George-ot. Bretagne-ba utaztak nászútra. Ebben az évben megjelent A szigetek száműzöttje (An Outcast of the Islands), a következő évben a Narcissus négere (The Nigger of the ‘Narcissus’), majd 1898-ban első elbeszéléskötete Tales of Unrest címmel. 1898-ban, negyvenéves korában megszületett első fia, Borys. Családjával Kentbe költözött. 1899-ben Maurice Hewlett-tel és Sydney Lee-vel megosztva kapta a London Academy 150 guineás díját a Tales of Unrest cimu elbeszélés-kötetért. Sorra jelentek meg művei: 1899: A sötétség mélyén (Heart of Darkness), 1900: Lord Jim, 1902: Tájfun (Typhoon), Ifjúság (Youth), Minden kötél szakad… (The End of the Tether). 1903: „Amy Foster”, „Falk”, „Holnap” (Tomorrow), 1904: Nostromo, 1906: The Mirror of the Sea, 1907: A titkosügynök (The Secret Agent), 1908: A Set of Six. Közben 1905-től rendszeres nyugdíjat kapott William Rothenstein és Edmund Gosse közbenjárásának köszönhetően. Négy hónapig a kontinensen utazgatott. A következő évben két hónapot Franciaországban töltött Montpellierben és megszületett kisebbik fia, John Alexander. 1907-ben Luton mellé költözött, Bedfordshire-be. 1909-ben visszaköltözött Kentbe. 1911-től újabb művei jelentek meg: Nyugati szemmel (Under Western Eyes), 1912: Emlékképek (Some Reminiscences: A Personal Record). Twixt Land and Sea, 1914: Véletlen (Chance). 1915: Within the Tides, Győzelem (Victory).
1914-ben Lengyelországba utazott családjával, és az első világháború kitörése miatt csak Frederic Courtland Penfield, az ausztriai amerikai nagykövet segítségével jutottak vissza Angliába az év novemberében. 1916-ban tengerészeti támaszpontokat látogatott meg az Északi-tengeren a minisztérium meghívására. 1917-ben készült el Az árnyéksáv (The Shadow-Line). A következő években (1917—1920) előszavakat írt összegyűjtött műveihez. Közben elkészült több új műve, 1919: The Arrow of Gold, 1920: The Rescue. Megírta A titkosügynök dramatizált változatát, melyet 1922 novemberében Londonban mutattak be. 1921: Notes on Life and Letters, 1923: The Rover.
1919-ben egy Oswalds nevű házba költözött Bishopsbourne-ben, közel Canterburyhez. 1921-ben Korzikára utazott feleségével. Hatvanhat évesen, 1923. áprilisától júniusig az Egyesült Államokban tett látogatást. Ekkor utazott a tengeren utoljára. Május 10-én felolvasást tartott a Győzelemből New Yorkban, Mrs. Arthur Curtiss James házában. 1924-ben visszautasította a lovagi címet. Augusztus 3-án váratlanul életét vesztette szívinfarktus következtében Bishopsbourne-ben. Canterburyben helyezték végső nyugalomba.
A zeneszerzőGoldmark Károly dédunokaöccse volt. Maga is vonzódott a zenéhez, késői éveiben szívesen muzsikált a szomszédjában lakó Benny Goodmannel. Szülei Goldmark Sándor (1877–1965) kereskedő és Steiner Emma voltak.]
Pesti középiskolás korában azonban fizikai ismereteivel és készségével lepte meg tanárát. Nem csoda hát, hogy amikor családjával 1920-ban Bécsbe emigrált, a műszaki egyetemre jelentkezett. Ezután Berlinben folytatta tanulmányait, a charlottenburgi műszaki főiskolán tanult és dolgozott Gábor Dénes mellett, aki felismerte a fiatal kutató tehetségét, és további kutatásokra ösztönözte. Goldmark visszatért tehát Bécsbe, s itt Ernst Mach professzor irányításával megírta Egy új eljárás ionok sebességének meghatározására című értekezését, amelyet a bécsi tudományos akadémiának nyújtott be.
Már ekkor intenzíven érdeklődött a még gyermekcipőben járó televíziózás iránt. A BBC-ben megindult kísérletek nyomán egy olyan berendezést állított össze, amelynek 2,5×3,8 cm-es képernyőjén sikerült képet kapnia. Ez 1926-ban, éppen 20. születésnapján történt.
Sikerei nyomán az angol Pye társaság alkalmazta őt, majd újabb rövid bécsi tartózkodás után 1933-ban New Yorkba hajózott. Ott 1936-ban a CBS hírközlési társaság munkatársa – később kutatási laboratóriumának vezetője, majd a társaság igazgatója, utóbb alelnöke – lett. Csakhamar felhagyott a mechanikus televíziós berendezések kísérleteivel, és új útra tért: az elektronikus – képcsöves – televíziós készülékekkel kezdett foglalkozni. 1940. szeptember 4-én mutatta be találmányát: a gyakorlatban használható színes televíziót. Ez egy gyorsan forgó tárcsát tartalmazott, amelyen a három színszűrő (RGB) váltotta egymást az emberi szemmel nem látható sebességgel (Field Sequantial Color; pozícióban sorrendi színátvitel).
A második világháború alatt (1939–1945) haditechnikai kérdésekkel foglalkozva megoldotta a németradarkészülékek zavarásának kérdését. A háború után tökéletesítette színes TV eljárását, amelyet már az űrkutatás során is alkalmaztak: ennek révén láthatták szerte a világon a Holdon tett első emberi séta számos mozzanatát. Ő dolgozta ki a televízió orvosi alkalmazásának elméletét és gyakorlatát, és nevéhez fűződik a „hosszan játszó” (LP), népszerű nevén mikrobarázdás hanglemez kifejlesztése.
Zseniális módon oldotta meg a televíziós kép „konzerválását” is: eljárása, az EVR (electro video recording) a videómagnetofon elterjedéséig maradt elismert és közkedvelt módszer.
„Kégl Sándor katolikus földesúri család sarjaként 1862. dec.1-én született4 a Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyéhez tartozó, a mai Kiskunlacháza és Bugyi közt fekvő Szúnyog (Szunyogh) pusztán. Öt gyermek közül másodikként látta meg a napvilágot.
Iskolái
Gimnáziumi tanulmányait kevés kivétellel magántanulóként végezte, nagyhírű budapesti gimnáziumokban. Az érettségi vizsgát a Markó utcai Áll. Főgimnáziumban tette le 1881-ben.
A könyvek gyűjtése iránti hajlama már a gimnázium alsóbb osztályaiban megmutatkozott, s az érettségi alatt már a nevesebb német, angol, francia és olasz írók munkái megvoltak saját könyvtárában. Nem véletlen, hogy érettségijekor a gimnázium irodalomtanára megállapította, hogy az ő működése alatt hasonló készültségű tanuló irodalomból nem felelt, hiszen ő már akkor kellő precizitással eredetiből fordította a német, francia, angol és olasz híres írók munkáit.
Az érettségi vizsga letétele után négy éven keresztül idegen nyelvek tanulásával foglalkozott. Ez idő alatt tanult meg orosz, holland, dán, svéd, spanyol és portugál nyelveken. Majd érdeklődése a keleti nyelvek felé fordult, Rückert műfordításainak és Vámbéry műveinek hatására arab, perzsa és török nyelvek tanulásához fogott. Keleti nyelvismereteinek tökéletesítése céljából 1884-ben illetve más források szerint 1885-ben a budapesti egyetemre iratkozott be, ahol szellemi irányítói Vámbéry Ármin, Goldziher Ignác és Hatala Péter voltak.
1889. május 20-án tett bölcsészdoktori szigorlatot summa cum laude eredménnyel. Értekezése egy 14. századi egyiptomi szerző, Damírí leghíresebb művének (Az állatok élete) tartalmi elemzése. Vizsgájának főtárgya a sémi nyelvek voltak, amelyekből Hatala Péter kérdezte, melléktárgyai a török-tatár nyelv és a perzsa nyelv és irodalom voltak, s ezekből Vámbéry Ármin vizsgáztatta.
Az 1893-1894-es tanévben magántanár lett perzsa nyelv és irodalomból a Budapesti Királyi Magyar Tudomány-Egyetemen. E törekvésében Vámbéry Ármin támogatta.
Az 1907-1908-as tanévben címzetes nyilvános, rendkívüli tanárrá nevezték ki. Kégl egyetemi pályafutásának alakulásában valószínűleg nagy szerepet játszott az a tény, hogy a történelmi események (világháború, proletárdiktatúra) hátrányosan érintették az egyetemi oktatást is. Mindezek ellenére az orientalisztika helyzetének javítására irányuló próbálkozások ezekben az években is folytatódtak, s az ekkor készült iratokban Kégl Sándort mindig a magyar iranisztika egyetlen igazi képviselőjeként találjuk megemlítve. Azt sem szabad elfelejteni, hogy ebben az időszakban – mint ahogy azt Goldziher Ignác előterjesztésében olvashatjuk – összesen hét tudós rendelkezett orientalisztikában habilitációval, vagyis Kégl a Repiczky Jánost, valamint a rövid ideig tanító Dallos Gyulát követő első nagy generáció tagja volt.
Kégl Sándor nevével az egyetem tanrendjeiben 1896-tól kezdve egészen haláláig, 1920-ig találkozunk. Ahogy testvére fogalmaz, mindvégig titulo sine vitulo oktatott, azaz fáradozásáért honoráriumot nem kapott, de „kötelességét mindig lelkiismeretesen teljesítette, … tanítványai szerették, ragaszkodtak hozzá.” Ez a jó kapcsolat világlik ki abból a néhány fennmaradt levélből, amelyek egykori tanítványai tollából származnak, és ez a szeretetteljes légkör árad abból az egyetlen fennmaradt fényképből, amely őt tanítványai körében ábrázolja.
A mindvégig oktatott perzsa nyelvtanon kívül rendszeresen tartott szövegolvasásokat a perzsa irodalom legjelentősebb alkotásaiból, mint pl. Háfiz és Omar Hajjám költeményei, Szádi Busztánja, Firdauszi Sáhnáméja stb. 1900-1906 között indológiai órákat is tartott, illetve egy összehasonlító kurzust a perzsa és szanszkrit eposzi költészetről.
Kégl Sándort az Akadémia 1906. évi Nagygyűlésén választották meg az I. Osztály levelező tagjává az A alosztályban, ahova az alapvetően filológiai stúdiumnak tartott orientalisztika tartozott. Ezt az eseményt régóta várták tudós barátai, akik 1899-től évente ajánlották az Akadémia tagjai közé való választását. Első és legkitartóbb támogatója egykori mestere Vámbéry Ármin, az Akadémia tiszteleti tagja volt, aki öt egymást követő évben terjesztette fel, a következő indoklással, amelyet mindig kiegészített Kégl jelentősebb publikációinak felsorolásával: „Alulírt dr. Kégl Sándor urat, ki évek óta a perzsa nyelvet és irodalmat sajátos tanulmányai tárgyává tette, s ki e téren előnyösen működik, levelező tagnak ajánlom”. Vámbéry jelölései azonban ezekben az években nem vezettek eredményre. Mindezen előzmények után Vámbéry Ármin és Kúnos Ignác közösen megfogalmazott, teljes irodalmi munkásságát felsorakoztató 1906. január 20-án kelt ajánlása hozza meg számára az akadémiai tagságot. A két tudós kiemelte, hogy „Kégl mind képességénél, mind kitartó és lankadatlan szorgalmánál fogva, mindenképpen rászolgált arra, hogy Akadémiánk őt végre is tagjai közé sorozza. A perzsa nyelvnek és irodalomnak a mi tudományos életünkben ő úgyszólván az egyedüli művelője és dolgozatai… tudományos értékűek. …Kégl Sándor a perzsán kívül szanszkrit és hindu nyelvi és irodalmi tanulmányokkal is foglalkozik és csak további lelkes ösztönzőül fog neki szolgálni, ha Akadémiánk tagjai közé fogja őt fogadni.”
Kégl Sándor 1906. december 3-án olvasta fel Dselâl ed-Dîn Rûmî négysoros versei c. székfoglaló értekezését, s ezzel egy időben elrendelték tagsági oklevelének kiadását.
Akadémiai tevékenység
Jóllehet akadémiai tagságát több éves hiábavaló próbálkozás előzte meg, ez azonban nem jelenti azt, hogy már jóval megválasztása előtt ne tartott volna felolvasásokat az I. Osztály ülésein, mint vendég. Első akadémiai szereplése Vámbéry Ármin közbenjárására valósult meg, aki feltehetőleg az I. Osztály akkori elnökének, vagy titkárának Hunfalvy Pálnak, illetve Gyulai Pálnak 1890. december 2-án kelt levelében ajánlja figyelmébe egykori tanítványának új forrásokon alapuló dolgozatát. Ezek a tanulmányai természetesen meg is jelentek az akadémiai Értekezések köteteiben. Első engedélyét 1891-ben kapta. A szokásoknak megfelelően a dolgozatot bírálatra adták Goldziher Ignácnak. Ez sajnos nem maradt fenn, de Goldziher megjegyzéseit Kégl örömmel használta fel a végleges változatban. Ezt más előadások is követték, 1902. március 20-án például, egy meleg hangú levélben arról értesíti őt Heinrich Gusztáv (az I. Osztály elnöke 1901-1905), hogy „az összes ülés engedelméből” ő olvashatja fel értekezését április 7-én.
Széleskörű keleti nyelvtudása szinte predesztinálta arra, hogy taggá választása után jelentős szerepet vállaljon az Akadémia könyvtárának gyűjteményébe tartozó keleti kéziratok katalogizálásában. Az Akadémiai Értesítő 1907-1909-es köteteiben e jelentős tevékenységéről megjelent hírek mellett fennmaradt néhány levél is, amelyek azt bizonyítják, hogy szakértelmére égető szüksége volt az Akadémia könyvtárának.
Szakmai kapcsolatai, levelezése
Nemcsak az Akadémia által felállított bizottságok fogadták őt szívesen tagjaik sorába, hanem más szakmai testületek is, mint pl. a Török Társaság, vagy a Magyar Keleti Kulturközpont.
Jóllehet a magyar tudományos fórumokon előadóként is folyamatosan jelen volt, a nemzetközi tudományos életben már nem vett részt, ahogy idegen nyelven is csak néhány publikációja jelent meg, s azok is elsősorban az 1890-es években. Ugyanakkor 1902-ben saját költségén részt vett a Hamburgban rendezett 13. nemzetközi orientalista kongresszuson, ahol többek között megismerkedett Paul Horn (1863-1908) német iranistával, akivel annak haláláig rendszeresen levelezett. Erre vonatkozó információval csak öccse visszaemlékezése szolgál, mivel Kégl Sándor levelezése csak töredékes formában maradt fenn.
A polihisztor
Kégl Sándor nemcsak az egyetemen, az Akadémián, illetve a keletkutatók körében örvendett ismertségnek és elismertségnek. A különféle keleti kultúrákban és nyelvekben való jártassága és véleményének megbízhatósága sokakat indított arra, hogy akár hivatalosan, akár magánemberként hozzá forduljanak szaktanácsért.
Ezek közé tartozott például Hampel József, a Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárának igazgatója, Kassai Vidor, a Népszínház egykori híres művésze, és sokan mások, akik egy-egy etimológiai kérdés megoldását várták tőle.
Publikációinak jelentős része nem keleti témájú volt. Ezeken belül kiemelkednek angol irodalommal foglalkozó írásai, amelyeket a korabeli és a mai tudomány is számon tart.
Irodalmi működésének jelentős területét képezik azok a recenziók, amelyek kezdetben (1891-1893 között) a Budapesti Szemle, majd 1895-1911 között az Egyetemes Philológiai Közlöny hasábjain jelentek meg. Ezekben elsősorban az érdeklődési körébe tartozó frissen megjelent, többnyire általa azonnal beszerzett, keleti irodalommal, nyelvtudománnyal foglalkozó műveket ismertette. Tekintettel arra, hogy e tudós szinte az összes európai nyelven könnyedén olvasott, áttekintéssel rendelkezett a korabeli orientalisztikáról, bármely országban, bármely nyelven művelték is azt.
Öccsének, Jánosnak visszaemlékezése szerint „hivatalos kötelességeit a legnagyobb pontossággal teljesítette, s hogy eme kötelességeit tanári állásának megfelelően töltse be, az önképzésre nagy gondot fordított.”
Kégl Sándort 1920. december 28-áról 29-ére virradóra súlyosan beteg öccse ágya mellett virrasztva lelte a halál. Távozása nagy űrt hagyott maga után. Az egyetemen végképp összeomlottak azok a próbálkozások, amelyek egy önálló iranisztikai tanszék megvalósítására irányultak. Önálló szakként, iranisztikai tanulmányok csak sokkal később, 1958-ban indultak az ELTE Bölcsészettudományi Karán újjáalakult Általános Nyelvészeti Tanszék keretein belül.
Hirtelen halála miatt tudományos értekezést a csuvas, illetve mordvin nyelvről és folklórról sem írhatott, mint ahogy nagyon sok téma befejezetlen maradt az életműben.
Temetésére december 31-én került sor a peregi temetőben. Az Akadémia, mivel későn kapott értesítést, csak táviratilag tudta kifejezni részvétét. Az I. Osztály Goldziher Ignácot kérte fel az emlékbeszéd megtartására, de erre az ő 1921-ben bekövetkezett halála miatt nem került sor.
A szakmát ért veszteséget meleg hangú nekrológjában foglalja össze Nagy Gyula, aki így ír: „Kégl egy született perzsa szeretetével szerette s egy született perzsa ismereteivel művelte a perzsa irodalmat”.
