CIPOLLA

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

CIPOLLA

Valakinek kölcsön adtam, és nem kaptam vissza John Fowles regényét, The Collector. Nem mintha újra akarnám olvasni, mert főhőse egy aberrált fickó, aki elrabol egy lányt és elzárva tartja. Nem bántja, csak gyönyörködik benne, és boldog, hogy az övé. Horror. A lepkegyűjtő.

A lepkegyűjtők köztünk élnek. Valamiért szükségük van rá, hogy lelkeket hódítsanak, és rabságban tartsák úgy, hogy a lepkék ezt ne vegyék észre. Nárcisztikusak, mondanád, de többről van szó, ám itt át is adom a terepet a pszichológusnak. Nem vagyok szakember, csak laikus tapasztaló.

A lepkegyűjtő, vagy mondjuk így: lélekrabló, karizmatikus személyiség, tehetséges, többnyire kreatív. De ez kevés neki: a lelked akarja. Elbájol, magához vonz, vagy épp elérhetetlenségével ejt rabul. És akkor elveszíted önmagadat, már személyfüggő vagy: drogos. Ez a fajta rabság a szerelemben is életveszélyes, nemcsak a közéletben.

És veszélyes az iskolában. Minden tanárban van egy kis exhibicionizmus, ott lapul bennünk a tapsra, sikerre éhes lélek. Érthető: sikerélmény nélkül mi is motiválná az embert? Sőt, a kudarc személyiségtorzító is lehet, szélsőséges esetben bosszúállóvá nevel.

A katedra nagy hatalom, amivel szolgálni és visszaélni lehet, mint minden hatalommal. Most hagyjuk az egyértelmű eseteket, a nyíltan terrorizáló tanárt, azt az egészséges  diák tudja kezelni – ha egyébként normális az iskolai légkör.  De van a látens: az elbűvölő, gyerekbarát, a láthatatlan lepkegyűjtő, nárcisztikusan kompenzáló „celeb”. Akiről csak pletykából tudod meg, milyen mosolygós lelki terror alatt tartja a neki be nem hódolókat. Az eszközök kimeríthetetlenek, és sokszor megfoghatatlanok.

Egy egész tantestület dőlt be szelíd, szerény kedvességének. Csak a diákok tudták, hogy mit művel. „Zolikának” az utolsó évben minden órán elmondta, hogy meg fog bukni. (Zoli jó volt, szorgalmas, csendes. Rejtély, hogy miért utálta. Talán mert szelídsége könnyű prédává tette.) Az osztály néma asszisztálása mellett folyt a lélektani hadviselés. Nem vették komolyan. „Találkozunk a javítóvizsgán.” Az utolsó órán Zoli nem bírta tovább, és odaszólt: ”Igen, még találkozunk.” Igazgatói szoba. Nem tudni, hogy ott mi történt. Zoli kapott egy igazgatói intőt, de nem bukott meg. Hallgatott. Ő pedig tovább taníthatott. Talán kiváló eredménnyel menne át a minősítő vizsgán. Erre nincs indikátor. Ezt a „kompetenciát” nem jegyzik.

Végülis nem történt tragédia. A gyereknek nem árt, ha felkészül az életre.

Kérdés, hogy melyik szerepre készül fel. Gének? Neveltetés? Válaszolj, ha mersz.

Cipolla nem irodalmi hős. Ott ül veled szemben a buszon, előtted áll a pénztárnál, cikket ír, amelynek egy mondatával tönkre tehet valakit, sőt, talán melletted ül az iskolapadban. Talán benned lapul, talán csak egy-egy pillanatra tör elő, hogy bosszút állj, magad sem tudva, miért. A bennünk élő sérelem. Nem mindig nő patologikus szörnyeteggé. Néha csak egy kis pitiáner. Lepkegyűjtő. Lélekgyilkos.

vjit Written by:

Be First to Comment

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük