DŰLŐ

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

DŰLŐ

Amióta élek, azt hallom, hogy tehetséges nép vagyunk. Ódzkodom az öntömjénezéstől, de mondjuk, hogy így van. Annál nagyobb baj, hogy a rendszerváltozás óta egyetlen kormány sem merte prioritásként kezelni az oktatást. Talán ideje lenne, hogy végre a szellemi tőkénk is exportképes legyen. Itthonról.

Jussunk végre dűlőre: senki sem tagadja, még a legvadabb liberális sem, hogy az iskola egyik feladata a nemzeti örökség továbbadása. Ennek azonban nem a túlrészletezett irodalom és történelem tanítása a módja. Sőt: ma már kifejezetten kontraproduktív, és elidegenítő hatással van a gyerekekre. („Nagymagyar” tanítványaimat, ha megkérdezem, milyen magyar regényt olvastak, vagy melyik megyében van Veszprém, mit láttunk közösen Nyéken, vagy megkérem, hogy idézzenek Vörösmartytól ─ csak néznek, és Trumpért rajonganak. Ritka kivétel Z, aki tudatosan bújja a magyar kultúrát, és olvas Camus-t is. De ő tízezerből egy.)

Utódaink bemagolnak irodalomtörténetet, pályaképeket, csaták évszámait, szabadságharcaink korszakait jó sok névvel, de ha alapvető dolgokra kérdezünk vissza, kiderül, hogy az összefüggéseket, a hosszú távra szóló tudást nem birtokolják, mert nem látják a fától az erdőt.

Klasszikus példa: 12 éven keresztül hallgatják a március 15-i ünnepélyeket, de ha megkérdezem, mikor írta Petőfi a Nemzeti dalt, csak néznek, holott ez magától adódó évszám lenne, de külön dobozban van a fejükben, és nem tudják összekapcsolni. (Egyébként nem szoktam versek évszámát számon kérni.) Azt már végleg nem szabad megkérdezni, milyen politikai nézeteket vallott, holott A XIX. század költőit már általánosban veszik, és igen, hiába árnyalja a tanár a Petőfi-képet, visítania kell, ha egy dolgozatban az általa ki sem mondott közhelyeket olvassa.

Hasonló példát minden tantárgyból felsorolhatnánk: vagyis pont a lényeg sikkad el, a lényeglátás, a szintetizálni tudás képessége. (Osztályfőnökként tudom, hogy mennyire nem ismerik az országot, a budapestiek is, jó, ha egyszer-kétszer túllépnek kerületük határán.)

Jussunk végre dűlőre: el kellene már engedni a mennyiségi szemléletet, a hagyományos tantárgyi szerkezetet.

Részletes irodalom- és történelemtanítás helyett szükség lenne egy átfogó művelődéstörténet tantárgyra, mint ahogy a reálos tárgyak esetében már bevezették természettudomány néven . (És persze lehetőséget kell adni, hogy az egyes területek iránt mélyebben érdeklődő diáknak legyen belőle több órája ─ de semmi értelme mindenkit minden tárgyból mindenre tanítani. Ez az akadémikus szemlélet teszi motiválatlanná gyerekeinket.)

Ebben a művelődéstörténet tantárgyban áttekinthetnénk az egyes történelmi korszakokat globálisan (gazdaság, politika, vallás, tudomány, filozófia, művészetek, néprajz stb.), hogy legyen átfogó képük az egyetemes és a magyar örökségről. Hogy legyen ─ mert most nincs. Nem ők a hibásak. Ehhez persze egy jó, érthetően fogalmazott és valóban digitális tankönyvre lenne szükség. Olyanra, amit bármely magyar- vagy történelem, filozófia szakos tanár is taníthatna. Amiben, ha valami különösen érdekli a diákot, „rázoomolhat”, hogy diáknyelven fogalmazzak. (Nem jut eszembe a zoomol helyett magyar szó, talán az „elmélyed” még a legjobb rá.)

A „liberális” és a „konzervatív” oktatási nézetek közötti ellentét mélyebb gyökerű. Oktalanság a globalizáció ─ nemzet ál-ellentétet hinni.  Amióta globalizáció van ─ úgy körülbelül az 1950-es évektől ─ a világban megerősödtek a lokalitások. Elég csak a 70-es években felvirágzó világzenére, a népzene újjászületésére gondolni nálunk is, és Európa-szerte mindenhol.

Nem kell a globalizációtól félteni a nemzetet, az embernek kiirthatatlan ösztöne a kisebb közösségekhez húzás, az identitásvágy. Van a nacionalizmusnak egy egészséges szintje, úgy hívják: patriotizmus, ami mindenkiben ott van. (Gondoljunk bele, a rómaiak által leigázott népek túlélték a birodalmat.) De elég elolvasnunk Kölcsey Ferenc Parainesisét, hogy megértsük, nemzetünk csak az egyetemeshez kapcsolódva életképes:

„Ezreket fogsz láthatni, kik ajkaikon hordozzák a szent nevet; kik magasztalva említnek mindent, ami a honi föld határain belől találkozik; kik büszkén (lenézően) tekintenek az idegenre, s hálát mondanak az égnek, mely őket magyaroknak születni engedé: s véled-e, hogy ezeknek szíveik szeretettel buzognak a haza iránt?

A nép, melynek tagjai saját házaikban elszigetelve csak önmagokról gondolkoznak… még félig vadnép.” (Kölcsey: Parainesis)

De kanyarodjak vissza. Az irodalomtanítás tehát megszabadulhatna a gyerekek számára már érthetetlen, régi szövegek elemzésétől. Nem az átlaggimnazistának kell hordoznia a régmúlt örökségét, mint valami fáklyát.

Jussunk végre dűlőre: a régi magyar irodalom már csak művelődéstörténeti érdekesség, hagyomány. Ott a helye, nem a 21. századi műelemzésekben. Én magam irodalomból csak 19-21. századi szövegeket vennék, mondjuk 60%-ban magyart, 40%-ban világirodalmat, hogy végre tényleg a szövegértés, az esztétikai érzék fejlesztése, az olvasás szeretete, és nem utolsó sorban az önálló gondolkodás képessége legyen a cél. Elég lenne heti 2 óra irodalom 2 óra nyelvtannal, amelynek keretében végre önálló szövegalkotást is gyakorolhatnának eleget, mert fogalmazás terén (anyanyelvi ismeretek) is óriási bajok vannak. Márpedig az visszaüt a többi tantárgy tanulására is. A szövegértési kudarcaink gyökere a magyartanítás bajaiban keresendők ─ szerintem. Sokat markolunk, és keveset fogunk.

Hogy a történelmet hogyan kellene tanítani ─ ez nem az én asztalom, nem is akarok okoskodni.

Jussunk dűlőre: egy korszerű iskolában a gyereknek az önálló „kutatásra” is időt kell hagyni az óra keretében, nemcsak rázúdítani mindig új anyagot, megfejelve jó sok házi feladattal. Meg kell tanítani őket az intelligens internethasználatra, a forrásokban való eligazodásra, a színvonalas, önálló munkák alkotására, amire az életben is szüksége lesz.

Igenis, lehet tudni, hogy mit kell tanítani ahhoz, hogy az élete során képes legyen, ha kell, többször is pályát módosítani. Mióta mondják már ezt szakemberek ─ nem akarom feltalálni a meleg vizet.

És vonzóvá kell tenni a szakközépiskolát, hogy ne legyen „elfekvő”. Vissza kell adni a magyar szakmunkásnak a becsületét, hogy ne csak betanított munkára legyen alkalmas. Ja, hogy ez pénz… erről beszéltem az elején.

Jussunk végre dűlőre…

Amikor Kölcsey kiejtette a pozsonyi országgyűlésen a „Haza és haladás” jelszót, a kettőt összekapcsolta, mert csak együtt van értelmük.

Unom már idézni:  „Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?”

vjit Written by:

Be First to Comment

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.