IN MEMORIAM BJ

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

IN MEMORIAM BJ

A világ tele van karizmatikus emberekkel, egy jelentős részük, uszkve 50% nő. Szűk körű pályámon sok okos nővel találkoztam, az egyik ilyen BJ volt csoporttársam, majd kollégám évtizedekig.

J maga volt a felvágott nyelv és sziporka, a legelmésebb riposztozó, akit ezért szerencsém volt csodálni és irigyelni, de piszkosul. Ha társaságban bor került az asztalra, mennyei békében igazgattuk „kékharisnyánkat” az irodalom igencsak józan tükörvilágában. Amúgy J nem volt könnyű ember ─ de melyikünk az? Én pédául nagyon nehezen viselném el engemet, ha például nem lennék magam a magam. 

J Kosztolányi-búvár volt, tanulmányokat írt regényeiről, egyszóval tudós tanár. 
Egyszer hamiskásan odasúgta nekem: Képzeld, referencia lettem! Szavakkal nem lehet meg sem közelíteni azt a kacér és magabiztos nőiséget, amivel közben a make-up tubust lezárta, majd végigpásztázta pilláit az Ugaron, mint egy kacagó szél.

Mert az volt: szél és fergeteg. Beolvasni csak úgy tudott, ha elmenőben még félvissza fordult, odaszúrt valami epébe mártott concettót, majd ringva távozott hosszasan, megadva a módját. Férfinak ez azt jelentette: azért, mert eszem van, ne nézz libának! Nőnek pedig: így kell ezt anyus, ha nem jöttél volna rá eddig. Ezt csak neki volt szabad.

Tanítványai rajongtak érte, s mert nem akarom a végére hagyni, szóval, egyszer csak ellibegett a halálos betegséggel, aztán porszemenként elhullámzott a Dunán. Az iskolai megemlékezésen zsúfolásig telt a díszterem és a szemek. R.I.P.

De most inkább arra, amivel megnevettetett.

Ülünk a szaktanárin, ő kissé arrébb egy szülővel, én alanyra várva javítgatok, de az atya zavart frekvenciája átszűrődik: „Drága Tanárnő, tudom, a fiamnak nehezen megy a helyesírás…” „Drága Apuka (leírhatatlan a kedvességbe lopózó maró irónia), kezdjük talán az elején! A gyermeknek nehezen megy … az írás. Tudja, mire gondolok, a betűk formálása, egyébként egymás után, csak szépen sorjában.” Némán pukkadozom, apuka felszabadultan heherészik.

Aztán egy feledhetetlen nevelési értekezlet ─ bár mindegyik az. Történt volt réges-régen, hogy éleseszű-agyanagy kolléga (már nincs köztünk) a folyosói rend megszilárdítására tett javaslatot: Felsőbb évesekből verbuváljunk kommandót (sic!), úgy is, mint pedagógiai eszközt. J, aki addig csendben javított, hirtelen csapkodni kezdett, előbb a piros tollal, majd a nyelvével, s miután látta, hogy ez is „átmegy”, ha nem szól, kezét emelinti, mint egy balerina. Jaj, mondom, ne! Hagyd! „Nem érdekel az orgazmusa!” ─ szól oda félhangosan ─ s már emelkedik. Ezt is csak neki volt szabad.

„Szörnyű ez az iskola − dühöngött egyszer− nincs itt egy rezsó, hogy legalább egy lecsót összedobjon az ember!” Istenem, hol vagyunk már attól a mennyei hiánytól! Néha elgondolkodom, hogyan élné meg a jelent, soha semmi inzultust, vaskalapos okíthatnékot nem nyelt le.

És melodramatikusan azzal kell befejeznem, hogy még nem fejeztük be vitánkat Novák tanár úrról. J a képből mindig kifele néző feleség pártján állt, és persze Hildáén, aki csokival öntötte le a dinnyét.

Az „esztelen” élet pártján, ami olyan pazarlón bánt el ővele, s hiányával velünk.