VAS JUDIT
A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA
NÖVENDÉK URAM
Növendék uramat nem tanítom, de annyire tele van vele az iskola, hogy akár mégis. Néha az az érzésem, hogy minden osztályomba jár, mert amikor belépek, ő nagy üdvözlések közepette kilép a szomszédolásból, szóval, mindig szembejön.
Növendék uramat kilencedikes Sarjadék korában ismertem meg, mikor a lebetegedett kollégám helyett kellett beugranom megíratni egy bejelentett dolgozatot. A csoport megadással nyugtázta a fejleményeket, de Sarjadék uram felpattant, s két öklét a mennyezet felé rázva, bömbölve hívta az égiek bosszúját a földi „igazságtalanság” és tanári önkény ellen – égtelen haragját visszhangozva verte vissza Zugló és Manhattan. Az attak annyira váratlanul ért, hogy hosszú másodpercekre kővé meredtem, aztán csak annyit mondtam halkan: „Fiatalember, ezt most azonnal hagyja abba!” Kővé meredt ő is, aztán leült, még egy ideig szuszogva dohogott, de óra végéig csendben írta a tesztet.
Növendék uram már tizenegyedikes, továbbra is ő tölti ki és be a folyosókat, de múlt pénteken váratlan helyen, hajnalban, a tömött buszon bömbölte fülembe: „Á, jó reggelt tanárnő!”
Udvariasan kiemeli a táskáját a belső ülésről, és átadja nekem a külsőt. (Ugye, ez a kedvenc utastárs típusom, tömegben lazán két ülést foglal el.) Nem kezdem nevelni, nem is tudnám, mert folytatja a mobilozást, én meg nekiállok netezni, lássuk, mi van a világban. Nem hallgatózom, de nem lehet nem hallani, hogy valami üzletet bonyolít, zeng tőle az utastér. Aztán kinyomja, bocsánatot kér, és innentől övé a szó.
Mivel már megszoktam bömbölő hangját, időbe telik, amíg a metróban kapcsolok, hogy mindenki minket néz. Egyezményes jelekkel próbálom rávenni, hogy vegyen vissza a hangerőből, ezt bólintással viszonozza, majd ordít tovább: „Persze, nem vagyok egy könnyű eset, de az idén végre sikerült egy olyan tanári gárdát összehoznom (!), akik tudnak engem kezelni.” Sorolja a neveket, nem állítom le, dicsérni lehet kollégát, csak mószerolni nem. „És persze, K tanár úr! – ujjhegyeire cuppantva jelzi, hogy ő a non plus ultra. Képzelje tanárnő, hogy én – itt felemeli mutatóujját− én 45 percig befogom a szám és figyelek! Na, mit tetszik szólni? Persze, nem volt mindig „akadálymentes” a kapcsolatom a tanár úrral, mert kilencedikben egyszer kaptam tőle egy „leoltást”, azt hiszem, ez most már kitart érettségiig. Archetipikus – ugye így mondják, tanárnő?”
Szelíd, megértő mosolyok kíséretében szállunk le, zúg a fülem, még hátra van három megálló a villamoson. A tanáriban nem bírom ki, hogy tovább ne adjam Növendék uram dicshimnuszát az érintetteknek.
Nincs ennél jobb szakma.
Be First to Comment