ALAKLÉLEKTAN

VASS JUDIT

EGY MEG NEM ÍRT MEMOÁR 

 ALAKLÉLEKTAN

„Mennyi munka várt még, / Mily kevés, amit beválték.”  

Két szóbeli roham közt kiugrom cigizni, leülök a kőpárkányra, lerúgom a cipőt, meztélláb szellőztetetem az agyamat, kis nyurga füst virágzik az égre ─ nem éppen nőies. Ott fent két felhő csókolózik, egy harmadik arrébb, háton lebeg az ég vizében, vagy csak pilinszkysen Istenbe mártja arcát. Nem gondolkodom körforgáson, úgysem érteném ─ ők, ott fent lelkek, vagy az enyém kivetülései, most épp mindegy.  

Még.  

Még nem forró a beton, de nyakamat már forralja a szóbelin kötelező hőség, a karattyoló légkondi ─ máma már nem cúg tovább. Dagad a bokám ─ holnap majd vizes rongyba csavarom, a vizsgaasztal mögé nem lát a maturandus, csak „gyilkos” szememet pislogja, tán jót is tenne neki egy kis szemléltető oktatás a groteszkről. Vasszigor meztélláb.  

Alaklélektan.  

Már távolodnak, oszlanak, mint fent a csókolózó gomolyfelhők, még kicentizik a pontszámokat a felvételire, még leróják a hagyomány köreit, de már a bulin jár az eszük, és igazuk van. „Azért jöttem, hogy magatokra találjatok.” Így, meztélláb.