LEPKEGYŰJTÓ

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

LEPKEGYŰJTŐ 

Valakinek kölcsön adtam, és nem kaptam vissza John Fowles regényét, The Collector. Nem mintha újra akarnám olvasni, mert főhőse egy aberrált fickó, aki elrabol egy lányt és elzárva tartja. Nem bántja, csak gyönyörködik benne, és boldog, hogy az övé. Horror. A lepkegyűjtő. 

A lepkegyűjtők köztünk élnek. Valamiért szükségük van rá, hogy lelkeket hódítsanak, és rabságban tartsák úgy, hogy a lepkék ezt ne vegyék észre. Nárcisztikusak, mondanád, de többről van szó, ám itt át is adom a terepet a pszichológusnak. Nem vagyok szakember, csak laikus tapasztaló. 

A lepkegyűjtő, vagy mondjuk így: lélekrabló, karizmatikus személyiség, tehetséges, többnyire kreatív. De ez kevés neki: a lelked akarja. Elbájol, magához vonz, vagy épp elérhetetlenségével ejt rabul. És akkor elveszíted önmagadat, már személyfüggő vagy: drogos. Ez a fajta rabság a szerelemben is életveszélyes, nemcsak a közéletben ─ a politikáról már ne is beszéljünk. Hány diktatúra épült lepkegyűjtőre! 

És veszélyes az iskolában. Minden tanárban van egy kis exhibicionizmus, ott lapul bennünk a tapsra, sikerre éhes lélek. Érthető: sikerélmény nélkül mi is motiválná az embert? Sőt, a kudarc személyiségtorzító is lehet, szélsőséges esetben bosszúállóvá nevel.  

A katedra nagy hatalom, amivel szolgálni és visszaélni lehet, mint minden hatalommal. Most hagyjuk az egyértelmű eseteket, a nyíltan terrorizáló tanárt, azt az egészséges  diák tudja kezelni – ha egyébként normális az iskolai légkör.  De van a látens: az elbűvölő, gyerekbarát, a láthatatlan lepkegyűjtő, nárcisztikusan kompenzáló „celeb”. Akiről csak pletykából tudod meg, milyen mosolygós lelki terror alatt tartja a neki be nem hódolókat. Az eszközök kimeríthetetlenek, és sokszor megfoghatatlanok.  

Egy egész tantestület dőlt be szelíd, szerény kedvességének. Csak a diákok tudták, hogy mit művel. „Zolikának” az utolsó évben minden órán elmondta, hogy meg fog bukni. (Zoli jó volt, szorgalmas, csendes. Rejtély, hogy miért utálta. Talán mert szelídsége könnyű prédává tette.) Az osztály néma asszisztálása mellett folyt a lélektani hadviselés. Nem vették komolyan. „Találkozunk a javítóvizsgán.” Az utolsó órán Zoli nem bírta tovább, és odaszólt: ”Igen, még találkozunk.” Igazgatói szoba. Nem tudni, hogy ott mi történt. Zoli kapott egy igazgatói intőt, de nem bukott meg. Hallgatott. Ő pedig tovább taníthatott. Talán kiváló eredménnyel menne át a minősítő vizsgán. Erre nincs indikátor. Ezt a „kompetenciát” nem jegyzik. 

Végülis nem történt tragédia. A gyereknek nem árt, ha felkészül az életre.

Kérdés, hogy melyik szerepre készül fel. Gének? Neveltetés? Válaszolj, ha mersz. 

Cipolla nem irodalmi hős. Ott ül veled szemben a buszon, előtted áll a pénztárnál, cikket ír, amelynek egy mondatával tönkre tehet valakit, sőt, talán melletted ül az iskolapadban. Talán benned lapul, talán csak egy-egy pillanatra tör elő, hogy bosszút állj, magad sem tudva, miért. A bennünk élő sérelem. Nem mindig nő patologikus szörnyeteggé. Néha csak egy kis pitiáner.  

Nekem ne mondja senki, hogy a jövő nem a versengésről, hanem a kreatív együttműködésről fog szólni. Tényleg? Magic? És az emberiség egyik pillanatról a másikra morális fordulatot vesz? Az ember nem lesz többé önző, irigy, a fasiszták megtérnek, a gyűlöletbeszéd megszűnik, a politika pedig  jótékonysági bál lesz. Aha. Hagyjuk az agymosást, az utópiákat. 2015 Donald Trump. 2016 Brexit. Nézzünk már szét, testvéreim, a valóságban. Tetszik, vagy nem. Hagyjuk az ilyen-olyan fanatikus átnevelősdit. Még soha nem jött be hosszú távon. Az inga mindig kileng. 

Stephen Fry (elkötelezett liberális) a Trump-győzelem után kitört pánik idején készült interjújában nevetve adja elő a liberális reakciókat:

„Oh, dear me, isn’t oh…can’t everybody be nice to each other? Oh, what a pity! Oh, let’s try hard. Oh, come on, now.” 

https://binged.it/2KIvRUr 

Tanulságos. Nehéz ma liberálisnak lenni. Kereszténynek se könnyű. A kettő ugyanis egy gyökerű, ha valaki még nem gondolta volna végig. A buddhisták közös konferenciákat tartanak a kvantumfizikusokkal, igaz,  a laposföld hívők a fejlett világ iskoláiban tanultak. Az értelem szélsőséges csodái. 

Épp most fedezték fel, hogy már a fejlett robotoknak is vannak előítéleteik. Tényleg? Ugyan, vajon ki programozta? Még a PC sem jött be? Hja, a nyelv nemcsak jelentést, érzelmeket is hordoz, kódolt előítéleteket, hiába „tisztogatják” oly szorgosan.  Ergo, a robotoknak „lelkük” is lesz, csak idő kérdése. A sci-fik önbeteljesítő jóslata? Hja, ha annyira akarjuk. „Mert ha gyalu nélkül bunkósbot az elme/gyakran kétélű tőr lesz az kiművelve.” (Arany János: Toldi estéje) Volt magyartanárom mondta: „Időnként meg kell állni a giccs szintjén, hogy ne rontsuk meg a gyereket.” Értsd: figyelembe kell venni a fejlődéslélektant. 

De maradjunk inkább a reményt adó tényeknél. Hastingsben, a buszon, a hátsó ülésen kamaszok hangoskodtak. Nem randalíroztak, csak hangoskodtak. A sofőr megelégelte, és hátra szólt. „Gentlemen, quiet please.” Csend lett.  

Nagy dolog a civilizáció. Nekem elég is lenne.

 

vjit Written by:

Be First to Comment

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.