Roger Martin du Gard (Neuilly-sur-Seine, 1881. március 23. – Sérigny, 1958. augusztus 22.) Nobel-díjas francia regényíró.
Jómódú polgári családból származott, vallásos nevelést kapott, de kamaszkorában szembefordult az egyház tanaival. Gimnáziumi éveiben meghatározó olvasmányélménye volt Tolsztoj Háború és békéje, amely később „a nagy mintát” jelentette számára írói pályáján. 1899-től a párizsi Levéltáros Főiskolán történeti és művészettörténeti tanulmányokat folytatott. Az itt elsajátított kutatói módszer, a tények aprólékos, módszeres összegyűjtése és a hitelesség igénye írói módszerét is meghatározta.
Több mint hároméves munkával 1913-ban készült el az „Egy lélek története”, amely meghozta számára a művészi és a közönségsikert. A kor legfontosabb és legjellegzetesebb kérdéseit bemutató mű hátterét a Dreyfus-per szolgáltatta. A regény sikere nyomán kapcsolatba került a Nouvelle Revue Francaise körével, szoros barátságot kötött André Gide-del és a színigazgató, rendező Jacques Copeau-val. Utóbbi színháza mutatta be 1914 elején paraszti környezetben játszódó komédiáját, a Leleu apó testamentumát. Az író maga is tevékenyen részt vett a színház életében: nemcsak darabokat írt számukra, hanem egy angliai turnén két kisebb szerepet is alakított.
Az első világháború kitörése után, 1914-től 1919-ig katonai szolgálatot teljesített. 1920-ban szakított a színházzal, az elkövetkező csaknem két évtizedet írással töltötte Normandiában, illetve Nizzában. Így készült el 1922 és 1940 között élete fő műve, A Thibault család, amely két család, a Thibault-k és Fontaninik összefonódó történetén keresztül mutatja be a polgárság szinte minden rétegét és boldogulási lehetőségeit. A regényciklust gazdag életanyaga, mély pszichológiai tartalma, humanista üzenete miatt a 20. század egyik remekművének tekintik. A regény megírása közben más műveken is dolgozott: 1929-ben jelent meg az Afrikai vallomás című elbeszélés, majd négy év múlva a Vén Európa című regény. Fő művéért, a polgárság hanyatlását ábrázoló regény művészeti erejéért és igazságszeretetéért 1937-ben Nobel-díjjal jutalmazták.
1939 tavaszán feleségével közép-amerikai utazásra indult. Útközben érte a világháború kitörésének híre, csak kerülő úton sikerült visszajutnia Franciaországba. A német megszállás éveiben Nizzában élt, ahol Maumort ezredes naplója című regényén kezdett el dolgozni, napjait komor kétségbeesésben töltötte. A háború végén visszatért Párizsba, majd vidéki birtokára. 1951-ben Jegyzetek André Gide-ről címmel megjelentette legjobb barátjáról írt feljegyzéseit, majd 1955-ben Önéletrajzi és irodalmi emlékek címmel naplójának néhány töredékét.
1958. augusztus 22-én halt meg Sérignyben. A kritikai realista irányzat jelentős képviselője volt, aki műveiben folytatta és megújította a 19. századi realizmus és naturalizmus hagyományait.
„Ne félj túlságosan az ellentmondásoktól. Kényelmetlenek, de jótékony hatásúak. Valahányszor kibogozhatatlan ellentmondások ejtették rabul szellememet, mindig olyankor éreztem legközelebb magam a megfoghatatlan, nagybetűs Igazsághoz.
Ha újra élhetnék, új életemet a kétség jegyében szeretném leélni.” (Wikipedia)
„Az önzés olyan bűn, amely az emberi nemet születése óta kíséri; ezt a legnehezebb jóvátenni” – vallotta a japán rendezőóriás, Kuroszava Akira, akinek egész élete a mozi körül forgott, és aki olyan alkotásaival, mint A hét szamuráj, a Véres trón vagy az Álmok, jelentősen átformálta a 20. századi filmművészetet.
Kuroszava Tokió külvárosában született 1910. március 23-án, egy szamuráj felmenőkkel rendelkező család nyolcadik gyermekeként. Az apja iskolaigazgató volt, aki élénken érdeklődött a nyugati kultúra iránt, ennek köszönhetően családjával gyakorta látogatta a filmszínházakat, amelyek ekkoriban kezdték vetíteni az első európai filmeket. A filmek nagy hatást gyakoroltak a gyermek Kuroszavára, akinek erős fantáziája és vizuális érzéke volt. A rajztehetségére korán, már az általános iskolában felfigyeltek tanárai. A mozifilmek mellett jelentősen formálták világképét a hétköznapi életben szerzett tapasztalatai, különösen az 1923-as nagy földrengés, amelynek során romba dőlt fél Tokió. Ennek alkalmával egyik bátyjával, Heigóval végigjárta a kárt szenvedett területeket. A sok halott testet látva az ifjú rendezőjelölt többször is el akarta takarni az arcát, hogy ne kelljen látnia a szörnyűségeket, de bátyja nem hagyta neki. Mint később elmondta, ez az eset tanította meg arra, hogy merjen szembenézni a félelmetes dolgokkal, nehogy félelmet tudjanak ébreszteni benne.
Bátyja, Heigo kezdett előbb filmes karrierbe, miután némafilmeket szinkronizált élőben (ezt a foglalkozást bensinek nevezték a japánok). Amikor azonban megjelentek a hangosfilmek, elveszítette állását, és hiába szervezett tiltakozó megmozdulásokat, kudarcot vallott. Ekkor öngyilkos lett, és ez mélyen megrázta öccsét, Akirát. A fiatal Kuroszava karrierje akkor indult útnak, amikor egy nemzeti filmstúdió felvette rendezőtanoncnak. Első filmjeit a korabeli nacionalista japán kormány árgus szemekkel figyelte. A rendezőktől ugyanis elvárták, hogy az uralmon lévő párt érdekeit szolgálják ki. Ennek megfelelően Kuroszava filmjei között gyakran találunk ebben az időben propagandafilmeket. Az egyikben például hadiüzemben dolgozó nőket ábrázolt, ahogy „hősiesen” szolgálják az ország érdekeit. A II. világháború után azonban megszülettek Kuroszavának azok az alkotásai, amelyek már bírálták a bukott rezsimet. Ismertebb közülük a Nem sírom vissza az ifjúságomat vagy A részeg angyal.
Az igazi elismerést azonban nem ezek a filmek, hanem egy olyan alkotás hozta meg számára, amely nem saját korában, de a 12. századi, polgárháborúk sújtotta Japánban játszódik, ahol egy gyilkosság történetével és hátterével ismerkedhetünk meg többféle szemszögből. Ez a filmje, A vihar kapujában, nemcsak Japánban, de az egész világon meghozta számára az elismerést. A vihar kapujában története szerint egy nagy vihar során egy kapuban találkozik három ember, akik közül kettőt korábban egy szamurájgyilkosság szemtanúiként hallgattak ki. Ők mesélik el a harmadik félnek a tárgyalás történetét, amelyben nemcsak ők ketten, de a szamuráj felesége, a férfi feltételezett gyilkosa és egy médium segítségével maga a halott is vall az esetről. A tárgyalás azt volt hivatott eldönteni, ki a gyilkos és hogyan történt az eset, de a történet verziói több ponton eltérnek egymástól. A film nem pusztán arról szól, mennyire sokféle szemszögből közelíthető meg ugyanaz az esemény, hanem az emberek összetett lelki világáról is: viszonyukról saját magukhoz, az állításaikhoz és a hazugságaikhoz.
Az 50-es években Kuroszava sajátos filmfelvételi technikát fejlesztett ki. Meggyőződése volt, hogy ha túl közel van a kamera a színészekhez, akkor nem játszanak természetesen, ezért messzebb tette tőlük, és teleobjektívvel szerelte fel őket. Így elérte azt, hogy egy idő után a színészek tökéletesen megfeledkeztek róla és a kameráról. A másik újítása az volt, hogy ugyanazt a jelenetet egyszerre több kamerával is felvette, amely aztán lehetővé tette, hogy a jelenet összevágásakor akár többféle szemszögből látszódjék ugyanaz a történés. Ezek az újítások jól láthatók azokban a filmekben, amelyeket ebben az időszakban készített Kuroszava. Kiemelkedő teljesítmény közülük A félkegyelmű, amely Dosztojevszkij regénye alapján készült, továbbá A hét szamuráj és a Véres trón. A hét szamuráj máig vetített, kedvelt filmje a rendezőnek. Ebben szép példát láthatunk egy rablók fenyegette szegény falu megmentőiről, hét harcos hősies helytállásáról, ahogy adott szavuk szerint, erejükhöz mérten, becsülettel és bátran küzdenek, és nem sajnálják életüket sem. A hét szamuráj az önzetlenség filmje, amely ihletőjévé vált több más filmnek, köztük az egyik leghíresebb amerikai westernnek, A hét mesterlövésznek is. Kuroszava élete során több szamurájtörténetet filmesített meg. Ezekben egyedülálló módon tudta ötvözni az akciójeleneteket, a drámai feszültséget és a humort. Nem titkolta azonban, hogy időnként kedvenc amerikai rendezőjétől, John Fordtól is kölcsönzött néhány ötletet.
Kuroszavát – elsősorban rendezési stílusa miatt – gyakran emlegették szakmai berkekben Tenno néven, ami azt jelenti: a császár. Ez azt jelentette, hogy akaratát az utolsó képkockáig érvényesíteni tudta. Mindig a tökéletességre törekedett, nem kímélt időt és energiát arra, hogy pontosan azt lássa viszont a filmvásznon, amit korábban megálmodott. A vihar kapujában című alkotásának forgatásakor például nem volt elégedett a tűzoltókocsikból érkező vízsugár teljesítményével, ezért beszíneztette a vizet, hogy az eső valóban sűrű esőnek látszódjon a viharjelenetekben. A Véres trón forgatásakor pedig a végső jelenetben, mikor kedvenc színészét, a sok filmjében látható Mifune Tosirót nyilakkal lövik, valódi nyilakat használt, amelyeket profi íjászok lőttek ki, és a szereplő fejétől pár centire értek célba. Maximalizmusa azonban abban is megmutatkozott, ahogy a színészeknek lehetőséget teremtett a szerep átélésére. A jelmezeket például jó előre odaadta nekik, hogy még a forgatás előtt hozzászokjanak és a sajátjuknak érezzék. De nemcsak színészeivel és segédeivel, hanem magával szemben is komoly elvárásokat támasztott: a többórás forgatások után a frissen készült anyagokat a vágószobában mindennap megszerkesztette és megvágta, elhanyagolva ezzel az alvás óráit.
Ami a filmzenéket illeti, Kuroszava nem hitt abban, hogy komplett zenei műveknek kell kísérniük a képeket. Nála csak akkor szólalt meg zenei hang a filmjeiben, ha valóban indokolt volt, legfeljebb a film végén használt teljes zenei alkotásokat. Inkább egy-egy hangot, például trombitaszót alkalmazott. A zenék szerepéről így vallott egyszer: „Szeretem a csendes képeket, mindig ilyeneket készítek. Sokkal szebbek, mint a zenés képek. Talán azért, mert nincs is más választásuk.” Filmjei ennek ellenére kelendőek voltak, és sorra nyerték a filmes díjakat. A vihar kapujában például elnyerte a Velencei Filmfesztivál Nagydíját, a Derszu Uzala pedig, amely egy szibériai jakut vadász és egy orosz térképész-kutató barátságát meséli el, az Oscar-díjat. Kuroszava műveinek jelentős része az 12–17. századi Japánban játszódik, mint A testőr vagy A hét szamuráj, de előszeretettel használta fel Shakespeare drámáit is, többek közt a Véres trón, valamint a Ran (Káosz) című műveihez. Több története visszaköszön más rendezők alkotásaiban. A testőrt például Sergio Leone híres westernjében, az Egy maréknyi dollárért című filmben dolgozta fel, és saját bevallása szerint George Lucas, A csillagok háborújának szülőatyja is felhasznált elemeket Kuroszava másik híres filmjéből, A rejtett erődből.
Kuroszava 1998. szeptember 6-án, 88 évesen halt meg. Azóta iskolát, alapítványt neveztek már el róla. Egyike azoknak a rendezőknek, aki nélkül ma a filmművészet nem lenne az, ami. Egészen öregkoráig készítette filmjeit. Sosem a díjakat hajszolta, csupán megosztotta vízióit, gondolatait a nézőkkel. Szépséget, példákat akart nekik felmutatni, hogy ezzel is segítsen jóvátenni azt a legnagyobb bűnt, az önzést, amely az emberiséget születése óta kíséri.” (Orbán István: Az emberi hibák és erények útján – Kuroszava Akira és filmjei, Új Akropolisz)
Tanítanom kell(ene) a tömegkommunikációt. Félve nyúlok hozzá. Az osztályban mindenféle politikai hátterű gyerekek vannak. Ki vagyok én, hogy szembemenjek a szülőkkel?
Tanár vagyok. Ha egy tanár hordhat keresztet a nyakában órán, akkor én is elmondhatom a véleményemet – keresztény-nemzeti kurzus ide vagy oda.
Bródy Sándor írt egy regényt A nap lovagja címmel az újságírók dilemmájáról. Ezt a dilemmát ma sehol nem találom. „A nap lovagjai” kattintásvadászok, készek saját meggyőződésük ellenére cikket írni csak azért, hogy növeljék az olvasók? kattintók! táborát. Tisztelet a kivételnek.
Valaki felrázta A NAGY MAGYAR TESPEDŐT. Nosza, ugorjunk neki! Csontig rágjuk le a botrány szagú híreket-álhíreket!
„A tény szent, a vélemény szabad.” A minőségi újságírás etikája.
Mit tesz az áldozat? Minden rágalomra reagál. Hiba. A rágalom elszáll, de megmarad az eleve elfogultak agyában. A nyitott gondolkodásúak úgysem veszik be a propagandát. Még az agymosás előtt jártak iskolába.
Az Isten vagy vaksors óvjon meg bennünket a magyar médiumok kurzuslovagjaitól. Több ezren vannak.
A szabadságharc idején nemzetőrnek jelentkezett, de fiatal kora miatt nem vették be. Ezután a bencés rendbe lépett, de 1852-ben érettségi után otthagyta a rendet, és jogásznak ment, de ezeket a tanulmányait betegsége miatt abba kellett hagynia.
1858-tól tanított Egerben, 1860-tól Baján, 1861-től 1869-ig Pozsonyban — eközben letette a tanári vizsgát. 1869-től 1881-ig Pesten volt gimnáziumi tanár, de 1879-ben súlyos szembaj támadta meg. Hamarosan teljesen megvakult, és 1881-ben nyugdíjba kellett vonulnia.
Munkássága
1858-ban jelentek meg első tárcái a Hölgyfutárban, majd a Bajai Közlönyben és az Aldunai Lapokban is közölt humoros írásokat Pap Rika álnéven. Az Aldunai Lapoknak egy ideig társszerkesztője is volt.
Nyelvészeti munkásságával országos hírnévre tett szert, ezért az MTA őt bízta meg a magyar nyelv kutatását és művelését szolgáló folyóirat alapításával. Ez a lap lett az 1872-ben indult Magyar Nyelvőr. Az új folyóirat ügyének megnyerte a magyar nyelvtudomány legtehetségesebb munkásait (Simonyi Zsigmondot, Szinnyei Józsefet, Munkácsi Bernátot stb.).
Lankadatlanul küzdött a magyartalan szóalkotások ellen, és kiváló etimológiai cikkeket írt. Állást foglalt az idegenszerű fordulatok és az erőszakos nyelvújítás ellen. Kutatásaival tisztázta a nyelvújítás határait. Budenz Józseffel és Szilády Áronnal szerkesztette a Nyelvemléktár I–III. kötetét (Budapest, 1874–1875), Simonyi Zsigmonddal a Magyar Nyelvtörténeti Szótárat. Tagja volt a helsingforsi finn-ugor társaságnak.
Főbb művei
Magyartalanságok (Pest, 1867)
A magyar igeidők (Pest, 1872)
A nyelvújításról (Budapest, 1875)
A régi magyar nyelv szótára (Budapest, 1886)
Magyar nyelvtörténeti szótár (I–III., Bp., 1890–1893; Simonyi Zsigmonddal együtt) (Wikipedia)
Előkelő családból származott. Korán Rómába került, ahol kisebb tisztségeket töltött be. Apja közügyi pályára küldte, de számára a költészet mindennél fontosabb volt, így írt erről:
Költeményeivel hamar hírnevet szerzett az ókori Rómában. Fő műve a tizenöt könyvre osztott, mintegy tizenkétezer sorból álló Metamorphoses („Átváltozások”).
Rómában nevelkedett és bátyjával, Luciussal együtt a legkiválóbb rétoroknál tanult. Hosszabb utazás után, apja kívánságára közügyi pályára lépett, melynek alsóbb rendű fokozataitk önnyen elérte. Később azután teljesen a költészetnek élt.
Fiatal éveit gondtalanul töltötte az „arany Róma” előkelő társaságaiban, bejáratos volt a császári udvarba is. Apja kívánsága szerint megnősült, de első két házassága rövid ideig tartott. Egy gyermeke született, Perilla nevű lánya. Harmadik felesége egy Tabia nevű özvegyasszony volt, aki rokonságban állt Augustus császár családjával.
Sok időt töltött hölgyek társaságában, innen merítette ihletét a szerelmi történetekre, amelyek nagy sikert arattak. Augustus császár lánya kifejezetten kedvelte a költőt.
Kr. u. 8-ban egész további életét meghatározó csapás érte. Augustus császár eltávolította a fővárosból és a Fekete-tenger partján fekvő Tomisban kényszerlakhelyet jelölt ki számára. Római polgárjogától és vagyonától nem fosztotta meg, sőt Ovidius a Rómával való írásbeli kapcsolat lehetőségét is megtarthatta. Élete végéig reménykedett a visszatérésben, de hiába kért kegyelmet előbb Augustustól, majd annak utódjától, Tiberiustól. Száműzetésben halt meg 60-61 éves korában.
Róma városa kétezer év múltán, 2017. december 14-én hozott határozatával rehabilitálta Ovidiust.
Költészete
Ovidiust Vergiliusszal és Horatiusszal együtt szokták emlegetni: a triumvirek egyik, Szerb Antal szerint kevésbé jelentékeny tagja. Ő is Róma kedvenc költője, de „már nem is udvari, hanem szalon-költő, ebben is »későbbi« jelenség, mint Vergilius és Horatius.” Őt tartják az utolsó igazán jelentős szerelmi elégiaköltőnek a műfaj fejlődésében.
Életének nagy részét Rómában töltötte, ott jelentek meg első munkái. Tibullus és Propertius hatása alatt szerelmi elégiák(Amores) és episztolák, azaz költői levelek (Heroides) írásával kezdte költői pályáját. Később Kr. u. 1-ben vagy 2-ben adta ki egyik leghíresebb művét, az Ars amatoriát, melynek nem éppen erkölcsösnek tartott tartalma miatt a költőt sok gáncsoskodás érte.
Ars amatoria (A szerelem művészete)
Elégiai versformában írt, szellemes és gyakran frivol tankölteménya szerelem művészetéről, Ovidius legnagyobb remeklése. Nőknek és férfiaknak szóló, szerelmük meghódítására és megtartására vonatkozó humoros útmutatások gyűjteménye. Szerb Antal szerint „a szerelem minden komoly és magasabb velejáróját [nélkülöző], tisztára technikai jellegű felfogása.
Egy idő után Ovidius felhagyott a szerelmi költészettel és két nagyobb terjedelmű, komolyabb témájú munkán kezdett dolgozni; ez volt a Metamorphoses és a Fasti. E két művét azonban már nem tudta kiadatni, mert ekkor érte őt a császári parancs, hogy el kell hagynia Rómát.
A császár léha leányának – Júliának – bizalmas barátja volt. Júlia – a botrányos életű úrnő – még házasságtörő kalandjainak egy részét is Ovidius házában bonyolította le. Egy nagyon botrányos ügy kiderült, talán magának Ovidiusnak könnyelmű pletykája alapján. Ezt az egyre ridegebb császár sohase bocsátotta meg. A lányának se. Júliát is száműzte, de Ovidiust mint bűntársat örökös bánatra ítélte. A birodalom távoli sarkába, a Fekete-tenger partján fekvő Tomi nevű telepre száműzte (manapság a romániai Constanza van ott, annak főterén Ovidius szobra áll most). A rideg, barbár vidékről soha többé nem jöhetett haza, bár gyönyörű szomorú versekkel ostromolta a kegyetlen császárt is, befolyásos barátait is. Hiába.
ÁTVÁLTOZÁSOK
A tizenöt könyvre osztott, hexameterekben írt munka rendszeresen állítja egymás mellé azokat a mitológiai történeteket, amelyek valamilyen átváltozással végződnek. Az egymással csak lazán összefüggő történeteket a világ kezdetéről szóló és Julius Caesarnak üstökössé változásáról szóló elbeszélése foglalja keretbe.
A több mint 250 történet mindegyike kisebb mitológiai költemény, melyek többségében a plasztikus költői leírás egy-egy remekét adja Ovidius. A mesteri leíró és lélekábrázoló készség mellett azonban „megvan bennük az a keresettség, erőltetettség is, a szavakkal való üres játéknak az a kedvtelése, amely élesen megkülönbözteti az Augustus-kor korábbi nagy költőitől.”
Értékelése, utókora
Ovidius a római költői technika legnagyobb virtuóza volt. Nem vett át új műfajokat a görög költőktől, hiszen azt elődei már elvégezték. Szabadon dolgozhatott azokkal a művészi eszközökkel, melyeket az elégiában Tibullus és Propertius, a tankölteményben és az elbeszélésben Vergilius alakított ki.
Ő az első római költő, aki nem a görögökre, hanem az aranykor idősebb költőire támaszkodva emelkedett fel mint a nyelv és a verselés továbbfejlesztője, legkiválóbb mestere. Tartalmi tekintetben, a gondolatok mélységét és az érzelmek bensőségét illetően azonban messze elmarad egy Horatius, Vergilus vagy Tibullus mögött.
Vergilius és Horatius az augustusi nagy történelmi pillanat költője, Ovidius az átmenet a római költészet ún. aranykorából az ezüstkorba és már a hanyatló császárság költője. Szerb Antal is elismeri, hogy Ovidius „nyelve és verselése a lehető legtökéletesebb”, de hozzáteszi: „már túlságosan is szép, mondják a latin irodalom szakértői. Sok benne a modorosság, a szójáték, a paradoxon, a formai szellemesség.”
A középkorban a legnagyobb hatású antik költők egyike, az ébredő világi költészetnek pedig mintaképe volt, sokan utánozták. Népszerűségét a reneszánsz idején sem veszítette el, a kor nagy művészeit elsősorban ő ihlette a klasszikus mondák festői feldolgozásában. Metamorphoses-ából sokan merítettek témát, például Shakespeare, és olyan költőóriások tanultak tőle, mint Ariosto, Tasso, Milton. Szerb Antal úgy vélte: „Ovidius maradandóságában bizonyára nagy szerepet játszott az, hogy az utókor nehezebben emelkedett fel Vergilius, Horatius és Propertius magasságához, mint hozzá. Ovidius aránylag olcsón szállította az utókornak az antikvitást; az antikvitást mint nyersanyagot, költői témát, pornográfiával, virágocskákkal és a későbbi századok kedvenc ízléstelenségével, az allegóriával fűszerezve.”(Wikipedia)
„Lenhossék József magyar orvos, anatómus, antropológus, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, Szent-Györgyi Albert, Nobel-díjas tudós nagyapja. A magyarországi anatómia korai, 19. századi korszakának jelentős alakja, a mikroszkópos szövettani vizsgálatok, valamint a szervezet életfolyamatainak morfológiai összefüggéseit feltáró funkcionális anatómia iskolateremtő egyénisége volt. Számottevő eredményeket ért el a központi idegrendszer bonctani leírása, az agytörzsi hálózatos állomány felfedezése terén. 1859-től 1888-ig a pesti, majd budapesti egyetem bonctani tanszékének egyetemi tanára, anatómiai intézetének igazgatója volt. Munkássága hasonlóképpen jelentős a fizikai antropológia számára, nevéhez fűződik a hazai koponyatani (kraniológiai) vizsgálatok tudományos alapokra helyezése.
A budai várnegyedben született német nemzetiségű polgári családban. Középiskoláit Budán, illetve – a magyar nyelvet elsajátítandó – Vácon végezte el. 1833-ban beiratkozott a Pesti Egyetem bölcsészettudományi karára, 1836 után pedig az orvostudományi kar hallgatója volt. Éppen az első doktori szigorlatra készült, amikor atyját elvesztette, ezzel további haladásban egészen magára volt utalva, mert anyja csekély vagyonával és többi gyermekei miatt nem segélyezhette. 1841. július 25-án orvosdoktorrá avatták, július 29-én pedig szülész- és szemészmesteri oklevelet nyert. 1841–1842-ben Joseph Berres és Carl von Patruban anatómiatanárok irányítása alatt továbbképezte magát a Bécsi Egyetemen, 1843. július 22-én Pesten sebészdoktori vizsgát tett. Még orvostanhallgató korában bal fülére elveszítette hallását, jobb fülében pedig dobhártya-vastagodás lépett fel, ezért a gyakorlati orvoslás helyett az elméleti orvostudományi pályát választotta.
1842-től a Pesti Egyetem bonctani és élettani intézetében, 1844-től a különvált élettani tanszéken oktatott tanársegédként. 1851-ben magántanári képesítést szerzett a tájanatómia tárgyköréből. A kötelező latin helyett magyarul tartotta előadásait, ezért a Bach-korszak hatóságai gyakorta megintették. A pesti egyetemtől megválva 1852–1854-ben a Bécsi Egyetemen Ernst Wilhelm von Brücke intézetében végzett neurológiai kutatásokat, emellett Josef Hyrtl és Karl von Rokitansky anatómiai előadásait is hallgatta.
1854-ben a Kolozsvári Orvos-Sebészi Tanintézetbe nevezték ki a tájbonctan nyilvános rendes tanárává, emellett a törvényszéki orvostan előadó tanára is volt. Időközben 1857-ben németországi, franciaországi és angliai tanulmányúton járt. Ötévnyi oktatói munka után elhagyta Kolozsvárt, s 1859-ben a Pesti Egyetemen a leíró és tájbonctani katedrát, illetve az anatómiai intézet igazgatását vette át nyilvános rendes tanári címmel. A tanszéket később megosztották, s 1882-től 1888-ban bekövetkezett haláláig vezette az I. számú anatómiai intézetben folyó oktatómunkát, egyúttal 1878–1879-ben az 1873 után Budapesti Tudományegyetem nevet viselő tanintézet rektori tisztét is betöltötte.
1886. február végén tüdőgyulladást kapott; emphysemája miatt 1887 nyarán Emsbe ment; de egészségi állapota rosszabbra fordult, ezért október 20-án Olaszországba utazott és Nerviben töltötte a telet. Előadásait folytathatta ugyan, de 1888. november 28-án előadás közben rosszul lett, és december 2-án meghalt Budapesten. A Magyar Tudományos Akadémián 1893. február 27-én dr. Mihalkovics Géza tartott fölötte emlékbeszédet.
Munkásságának nemzetközi elismertségét bizonyítják további külföldi akadémiai és társasági tagságai. Rendes tagja volt a hallei Leopoldina Német Természettudományos Akadémiának. Tiszteleti tagja volt a Párizsi Anatómiai Társaságnak, a Cseh Orvosi Szövetségnek, a Müncheni Anatómiai Társaságnak, a Firenzei Összehasonlító Embertani és Lélektani Társaságnak, a Brüsszeli Antropológiai Társaságnak, a Finn Orvostársaságnak, a philadelphiai Amerikai Filozófiai Társaságnak és a lipcsei Anatómiai Társaságnak, külső tagja a Párizsi Embertani Társaságnak. A levelező tagok sorát gyarapította a Bécsi Orvostársaságban, a Bécsi Állat- és Növénytani Társaságban, a Bécsi Embertani Társaságban, a párizsi Biológiai Társaságban, a Belga Királyi Orvosi és Természettudományos Társaságban, a Berlini Embertani, Néprajzi és Őstörténeti Társaságban, a göttingeni Királyi Tudományos Társaságban, továbbá a philadelphiai Amerikai Régiségtani és Éremtani Társaságban.
Tudományos eredményeiért 1857-ben elnyerte a Francia Akadémia Monthyon-díját, emellett birtokosa volt a portugál Krisztus-rend, valamint a spanyol Katolikus Izabella-rend csillagkeresztjének, a szintén spanyol III. Károly-rend középkeresztjének, a szász II. Albert-rend, illetve a török Mecidiye-rend középkeresztjének, az Olasz Korona-rend tiszti keresztjének, a svéd Vasa-rend, a hesseni Fülöp-rend, továbbá az anhalti Medve Albert-érdemrend lovagkeresztjének. (Wikipedia)
Először csak anyuka jól nevelt fiacskája mosolyog rám tisztelettudóan.
Másodszor rájövök, hogy felsőfokon tud angolul kilencedikben.
Harmadszorra megnyeri a matekversenyt, de akkor telik be a pohár, amikor anyuka megmutatja Péter díjnyertes rajzait, figyelmeztetve, hogy én azokat „nem láttam”, mert a gyerek nem szereti, ha mások tudnak róla.
Szóval, még szerény is. Hja, van neki mire.
Lesz is irigye, gondolom, de láss csodát, nem lett. A háromdimenziós Antigoné-díszlete azonnal lefegyverzett mindenkit.
A legkönnyebb tanítványaim egyike volt a 34 év alatt – csak békén kellett hagyni. Békén, ha késett, ha bohóckodott, ha lógott. Egy másik zseni osztálytársa szerint 10 alkalmas bérlete volt az iskolára.
Homlokára pedig egy jel, amit már maga rajzol tovább.
„ Caldwell megfordult, s amint megfordult, bokájába nyíl fúródott. Az osztályban kitört röhögés. A fájdalom felszökött sípcsontja karcsú velején, ott örvénylett térde útvesztőiben, megduzzadt, smég bömbölőbben öntötte el zsigereit. Szemét kénytelen-kelletlen a táblára szögezte, ahova krétával fölírta a világmindenség valószínű életkorát, az 5 000 000 000 évet. Az osztály röheje. amely a meglepetés első éles vakkantástól a célzatos gúnykacajig fokozódott, mintha rázúdult volna, hogy szétzúzza a magányt, amit olyannyira áhított…Caldwell az ajtóhoz bicegett, és rázárta maga mögött a dühös és diadalittas zajra.” (Updike: A kentaur, 1963. ford: Göncz Árpád)
„Updike amerikai regényíró, költő, novellista, irodalom- és műkritikus. Legismertebb regényei közé tartozik az úgynevezett „Nyúl”- sorozat. Az öt regényből álló széria címeiben a Nyúl (Rabbit) név a történetek főhősére, Harry Rabbit Angstromra utal (Nyúlcipő, Nyúlketrec, Nyúlháj, Nyúlszív, Nyúlfark). A Nyúlháj (1981) és a Nyúlszív (1990) Pulitzer-díjat nyert…
Updike apai ágon holland származású volt, elődei New Amsterdamban (a mai New York Cityben) telepedtek le, majd onnan New Jersey államba, végül Pennsylvaniába vándoroltak. A családi név eredetileg Opdyck volt. Updike apja, Wesley Russell Updike, matematikát tanított egy középiskolában, anyját (Linda Grace Hoyer Updike) írói ambíciók fűtötték. Tizenegy éves koráig Johnt a szülők Shillingtonban (Pennsylvania) nevelték. Ezután a család egy Plowville nevű helység (Berks megye, Pennsylvania) mellett elterülő tanyára költözött. A fiú itt kezdett el komolyabban érdeklődni a könyvek világa iránt.
Visszaemlékezéseiben Updike megemlítette édesanyját, és így írt ezekről az időkről: „Legkorábbi emlékeim közé tartozik, ahogy íróasztalánál ült. Csodálattal néztem az írói szerszámokat: az írógépet, a sok doboz tiszta papírt. Emlékszem a barna borítékokra is, amikben történeteit beküldte, és amikben aztán azok vissza is jöttek.” Ezek a tanyán töltött évek és a környezet, amiben az író felnőtt, évek múlva színterévé váltak több novellájának és regényének, így a „Nyulas” sorozatnak is.
Tanulmányait a Harvard Egyetemen teljes ösztöndíjjal kezdte, és summa cum laudé-val végezte irodalomból 1954-ben. Diplomájával a kezében úgy döntött, grafikus lesz, és beiratkozott az angliai Oxfordi EgyetemThe Ruskin School of Drawing and Fine Art kurzusaira. Az Egyesült Államokba való visszatérése után, két éven keresztül rendszeresen küldött be különböző témájú munkákat a The New Yorker című lapnak. Később Ipswich városába (Massachusetts) költözött. Némely irodalomkutató úgy véli, hogy East Greenwich és Wickford kisvárosok inspirálták Az eastwicki boszorkányok(The Witches of Eastwick) című regényének megírására.
Updike legfőképpen az amerikai protestáns középosztályról írt, leginkább mint a kertvárosi házasságtörők krónikását ismerték. Erről egyszer ezt írta: „…ez egy olyan témakör, amit ha még nem is merítettem ki teljesen, engem már minden bizonnyal kimerített.” … a 2000-ben írt Gertrud és Claudius egy posztmodern próbálkozás Hamlet témája körül; fontosabb regénye még A kentaur, amely Nemzeti Könyvdíjat nyert 1963-ban, valamint a Szegényházi vásár.”
„… a nemzedék, melynek képét viselém, melynek becsületéért szenvedtem, soha ne feledje el azt, hogy egykor bennem eltapodva és rabláncra fűzve volt a brünni játékhegyen…
”
Családja középnemesi, reformátusok voltak, akik kisebb birtokkal rendelkeztek. Apja hatására kezdett jogot tanulni. Tanulmányait Debrecenben, Késmárkon és Nagyváradon végezte. Oklevele megszerzéséért ment Pozsonyba, hogy ott országgyűlési gyakornoknak álljon. Anyai nagybátyja, Illéssy János mellett részt vett az országgyűlésen 1832 és 1836 között.
Tevékenységei
Wesselényi Miklós javaslatára Pozsonyban Madarász Józseffel, Pulszky Ferenccel Vukovics Sebővel és másokkal, 1834-ben megalakította a Társalkodási Egyletet, melyet a francia „Société des droits de l’homme” mintájára hoztak létre. Fő céljuk „az emberi jogok terjesztése” volt. Lovassy programjában tartózkodott a közvetlen kormányellenességtől. 1836. január 29-én üdvözölte Wesselényit a Pesten lezajlott rokonszervtüntetésen, amelyet a reformszék jegyében rendeztek meg. A tüntetésen lelkes, forradalmi hangvételű beszédet mondott. Később, a pozsonyi országgyűlés berekesztésekor az alsótábla üléstermében a királyt és a kormányt vádolta a jobbágykérdés egyes részleteinek megoldatlansága miatt.
Letartóztatása és tárgyalása
Miután a királyi udvar berekesztette az 1832-36. évi országgyűlést, leváltották tisztségéből Reviczky Ádám kancellárt, és helyére Pálffy Fidél grófot került, aki az ellenzék megfélemlítése érdekében elsőként az országgyűlési ifjakra csapott le.
Lovassy több hetes rejtőzködés után, 1836. május 30-án önként jelentkezett Nagyváradon Thurzó főszolgabírónál. Június 2-án már Pesten volt az Újépület tömlöcébe zárva. Védelme elég visszásra sikeredett. Lovassy először Kossuth Lajost választotta védőjének, de ettől nyomás hatására elállt. Ezután Perger Jánosra esett a választása, de mivel az ügyvéd nem volt hajlandó letenni a királyi tábla titoktartási esküjét, nem védhette.
Ezt követően a fogoly nem választhatott mást, az udvar jelölte ki Spányi Andrást, akit viszont Lovassy nem fogadott el. Bár Kossuth nem hivatalosan vállalta a jogi képviseletet, sem ő, sem Lovassy apja, aki folyamodványban tiltakozott a királyi tábla előtt a törvénytelenség ellen, nem ért el eredményt azért, hogy a törvények által szabad védelmet biztosítsanak Lovassynak.
A királyi tábla 1837. február 22-én hozott ítéletét, február 27-én hirdették ki. Az ítélet indoklása: „A vádlott minden törvényes renddel ellenkező, romlott erkölcsű, minden társadalmi renddel ellentétben lévő veszedelmes elveket s véleményeket ápolt”. Bár felségsértés miatt akarták elítélni, ez végül bizonyítékok hiányában nem sikerült. Ezért a Wesselényi üdvözletére elmondott beszédéért ítélték el, az abban megfogalmazott „veszedelmes elvek és vélemények” miatt. Lovassy fellebbezést nyújtott be, de a hétszemélyes tábla 1837. március 8-án helybenhagyta az ítéltet. Lovassy, apja rábeszélésére, kegyelmi kérvényt fogalmazott meg, melyet József nádor 1837. március 12-én küldött el Bécsbe a királyhoz, a periratokkal együtt. V. Ferdinánd 1837. március 31-én adott válaszában tudatta a nádorral, hogy az ítélettel ért egyet, és elutasítja a kegyelmi kérvényt.
Titokban szállították át a morvaországi Spielbergbe (ma: Špilberk vár), ahol a sziklavár börtönében helyezték el. A Monarchia rendőrfőnökének utasítására, felségárulóknak járó büntetést kapott. Ennek megfelelően külön kamrában, egyedül, elkülönítve zárták el, lábbilincsekkel a zárka falához rögzítve. Súlyos teher volt Lovassy számára az egyedüllét, amelyet az is tetézett, hogy nem tudott levelezni, még szüleivel sem.
Szellemi leépülésére 1839 őszén figyeltek fel. 1840. április 29-én – József nádor közbenjárására – királyi amnesztiát kapott, de a szabadság későn érkezett. Lovassyt a magány lelkileg, a skorbut pedig testileg tette tönkre. Emberi roncsként érkezett Pozsonyba, ahol lelkes tömeg fogadta.
Élete a szabadulás után
Állapotában átmeneti javulást eredményeztek a pozsonyi Irgalmasok kórházában történő gyógykezelések. A kórházból való távozása után visszatért Nagyszalontára, majd 1860-ban Erdőgyarakon telepedett le. Életét magányosan élte le, és mivel nem vállalhatott hivatalt és közéleti tevékenységet sem tudott kifejteni, a Tisza-kormány évi 600 forint kegydíjat állapított meg számára. Idős korában visszaköltözött Nagyszalontára, ahol 1892. január 6-án elhunyt.
Emlékezete
Nagyszalontán a városi park és a Csonka torony között álló Arany-palota főhomlokzatán állít emléket egy, Deák Árpád szobrász által készített, domborműves emléktábla.
„A hagyomány szerint Nógrád megyében, Szontágh Pál birtokán egyszerre volt vendég Madách Imrével, Arany Jánossal. Madách legújabb írását olvasta fel barátainak, a mű címe azonban hiányzott. Eközben Ballagi a kastély melletti tavon csónakázott, ám a csónak felborult, és ő csuromvizesen tért vissza a többiekhez. Amikor megkérdezték tőle, mi történt, csak annyit felelt: „Ez az ember tragédiája”. Ez a mondata lett Madách híres művének címadója.
Mivel Magyarországon csak kevés zsidó származású kaphatott diplomát, 1839-ben Párizsba költözött, és az ottani egyetemen folytatta tanulmányait. Párizsi tartózkodása alatt ült össze Pozsonyban az országgyűlés, amelynek egyik témája a zsidók egyenjogúsítása volt. Az akkor már jó tollú újságírónak ismert Bloch Móricot 1840-ben Eötvös József báró biztatására felkérték egy cikk elkészítésére. Ekkor írta a „Zsidókról” című röpiratát, mellyel az országgyűlésben is elismerést keltett. A röpirat fogadtatása alapján Eötvös József felkérte, hogy térjen haza és vegyen részt abban a programban, amellyel a magyar nyelvet a zsidóság körében akarták terjeszteni.
Hazatérve 1840–1841-ben kiadta a „Mózes öt könyvét”, mely kétnyelvűen, magyar és héber nyelven, kötetenként jelent meg. A fordítást a Talmudból vett magyarázatokkal látta el. Tóra-fordítása eredményeként a Magyar Tudományos Akadémia az akkor még Bloch Móricot levelező tagjává választotta, ezzel ő lett az első zsidó magyar akadémikus. Akadémiai székfoglalója a nyelvészettel foglalkozott. (1840-ben, 25 évesen a Nyelvészeti nyomozások címmel tartotta meg székfoglalóját.) 1841-ben imakönyvet készített „Izráel könyörgései egész évre” címmel. 1842-ben jelent meg az „Első jósok (Jóshua)” könyve magyar fordítással, sőt Mózes öt könyvét is magyarra fordította. Mivel fordítási módja nem nyerte el a teológusok tetszését és kemény bírálatban is részesült, felhagyott a további szentírási szövegek fordításával.
1843-ban már újra Magyarországon volt, ahol összetűzésbe került a zsidóság vezető köreivel. Ennek eredményeképp újra Németországba utazott, és 1843 májusában áttért az evangélikus vallásra, amelyet később reformátusra cserélt; kálvinista lett.
1843-ban doktori fokozatú bölcsészdiplomát szerzett Németországban. Ekkor újra visszatért Magyarországra, és Szarvason, az evangélikus líceum tanára lett. Vajda Péterrel, aki a „Zsidókról” című röpirathoz előszót írt, a környékbeli nem magyar nyelvű településeken a magyar nyelvet terjesztette. Hitéletében következetesen kiállt az evangélikus és a református egyház egyesítéséért. 1845-ben feleségül vett egy keresztény nőt; ennek következtében a zsidókkal való szakítása véglegessé vált. 1847-ben kritikái jelentek meg a Magyar Szépirodalmi Szemlében.
1877-ben megbetegedett, ezért nyugdíjba vonult és csak tudományos tevékenységgel foglalkozott. Ekkor jelent meg a magyar nyelvészettel foglalkozó számos munkája, valamint szótárai is (A magyar nyelv teljes szótára, Brassai s a nyelvújítás, Nyelvünk újabb fejlődése, Magyar–német és Német–magyar szótár, A héber nyelv elemi tankönyve). 1884. július 23-án Ferenc Józseftől királyi tanácsosi címet kapott.
Ballagi tizenhat nyelven beszélt, ezek között olyan nyelveken is, mint az óhéber, latin, ógörög és szanszkrit.
