Kategória: Évfordulók

Petőfi Sándor

LENKEI SZÁZADA

(részlet)

Koszorút kötöttem
Cserfa-levelekbül,
Harmat csillog rajta
Örömkönnyeimbül…
Kinek adnám én ezt,
Kinek adnám másnak,
Mint vitéz Lenkei
Huszárszázadának?

Lenkei és zádorfalvi Lenkey János (Eger, 1807. szeptember 7. – Arad, 1850. február 8.) 1848–49-es honvéd tábornok.

Gömöri származású köznemesi családba született. A tiszti iskola utászkarának elvégzése után 1822-ben lépett a császári hadseregbe. 1848 tavaszán százados a 6. huszárezred 2. századánál, melyet később csak Württemberg-huszároknak neveztek, és akik 1849-től világoskék ruhát viseltek, rajta 5 sor sárga zsinórral és piros csákót (az ezred tulajdonosa 1817 és 1864 között Württemberg német királya volt). Egységével, az ezredesi osztályú 2. századdal, aminek a parancsnoka volt, Galíciában állomásozott. A Sztaniszlóban történt lengyel forradalmi megmozdulás brutális leverése kapcsán összeütközésbe került parancsnokával, gróf Alfred von Paar ezredessel. Az összekülönbözés odáig vezetett, hogy százada 1848. május 30-án Lenkey János, Fiáth Pompejus főhadnagy és Harsányi Bálint őrmester vezetésével kalandos körülmények között Magyarországra szökött.

A csak nemrégiben hivatalba lépő Mészáros Lázár hadügyminiszternek súlyos problémát jelentett Lenkey századának szökése. Az osztrák hadügyminisztérium követelte Lenkey megbüntetését, a magyar közvélemény azonban lelkesen a szökött katonák mellé állt. Fennállt a veszély, hogy Latour bécsi hadügyminiszter az ügyre hivatkozva megtagadja a magyar sorozású ezredek már megígért hazaszállítását, ezért Mészárosnak kockára kellett tennie még meg sem szerzett népszerűségét. A magyar hadügyminisztérium nyilatkozatban ítélte el Lenkey századának szökését és elrendelte az ügy kivizsgálását. Ekkor született Petőfi Sándor Lenkei százada című verse, melyben a költő kiáll Lenkey mellett és elítéli a magyar hadügyminiszter eljárását. A megoldás végül az lett, hogy a századot „büntetésül” beosztották a szerb felkelők ellen felállított seregbe. A század becsülettel végigharcolta a délvidéki háborút, jutalmul Lenkey Jánost októberben ezredessé léptették elő és kinevezték az alakuló első honvéd huszárezred, a 13. Hunyadi huszárezred parancsnokának. Az ő ezredébe osztották be ideiglenesen Rózsa Sándornak a hazáért harcolni kész betyárjait, mintegy százötven főt.

Decemberben a Bakonyi Sándor honvéd tábornok parancsnoksága alatt álló bácskai hadtest egyik dandárjának parancsnoka lett. Bakonyi Sándor december 16-án elhagyta a szabadságharc ügyét, és utóda Esterházy Sándor tábornok sem volt hajlandó végrehajtani az Országos Honvédelmi Bizottmány parancsait. A január közepén Verbászon tartott tiszti gyűlésen Esterházy a tiszttársaival együtt kijelentette, hogy nem hajlandó császári reguláris csapatok ellen harcolni. A hadtestet a felbomlástól gróf Vécsey Károly ezredes, valamint Lenkey János és Baudisz József századosok határozott fellépése mentette meg. Vécsey ezzel a tettével érdemelte ki, hogy utolsónak akasztották fel.

1849. március 15-én tábornokká léptették elő és a komáromi várőrség parancsnokává nevezték ki. Be tudott jutni az ostromzár alatt álló várba, és Guyon Richárd tábornok megérkezéséig, 1849. április 20-áig ő volt a vár parancsnoka is. Guyon és Lenkey kinevezése a komáromi várba szükségmegoldás volt, Kossuth így akarta megoldani azt a problémát, hogy a hadsereg márciusi átszervezésekor a főseregnél nem jutott nekik megfelelő beosztás. Lenkey a komáromi várban ugyan lelkiismeretesen ellátta feladatát, de huszártisztként nem voltak meg a beosztáshoz szükséges ismeretei. Május végén a Tisza körül alakuló lovashadosztály parancsnokságával bízták meg, de beosztását a betegsége miatt már nem vette át. A harcokban a továbbiakban nem vett részt. A világosi fegyverletétel után cári, majd osztrák fogságba került. Ő is az aradi vértanúk perének egyik vádlottja volt, de pszichés betegsége egyre inkább elhatalmasodott rajta, ezért az eljárást megszüntették ellene. Elborult elmével az aradi vár börtönében halt meg.

Sírja ma szülővárosában, Egerben van. 

https://hu.wikipedia.org/wiki/Lenkey_J%C3%A1nos

A Dohány utcai zsinagóga vagy ahogyan a köznyelvben előfordul: a Nagy zsinagóga Budapest VII. kerületében, a Dohány utcában, a magyar neológ zsidóság legnagyobb zsinagógája, illetve a legnagyobb egész Európában. Az egykori zsidónegyedben áll, ahol ma is sok zsidó vallású ember él, akik a hagyományokat mindmáig őrzik.

A zsinagóga a magyarországi zsidóság fontos jelképe, továbbá Budapest jelentős idegenforgalmi látványossága. A főváros kulturális életében is aktív szerepet tölt be, ugyanis helyet ad komolyzenei hangversenyeknek, különböző fesztiválok helyszínéül szolgál; falai közt gyakran hangzanak fel orgonakoncertek, illetve kántorfellépések.

A zsinagóga építésére – másfél évszázaddal ezelőtt – pályázatot írtak ki, amelyre a kor olyan legjelesebb mérnökei, mint pl. Hild József klasszicista stílusban nyújtották be javaslatukat. Végül – ma sem tudni, pontosan milyen megfontolásból – Ludwig Förster (1797–1863) német építész, a bécsi akadémia tanára nyerte el a pályázatot mór stílusú zsinagógatervével. (Korábban ő tervezte a bécsi nagyzsinagógát is.) Alig öt esztendő alatt végeztek a teljes kivitelezéssel, ami annak idején is rekordidőnek számított. (Hozzávetőleg ennyi ideig tartott az 1991-ben kezdődött, és 1996-ban lényegében lezárult felújítás is.)

Az építésvezető Wechselman Ignác műépítész (1828–1903) volt, aki később egész vagyonát a Zsidó Vakok Intézetére hagyta, valóságos csodát művelt. Förster távollétében még az egyik rivális magyar építész munkáját is igénybe vette: így aztán Feszl Frigyes, a Vigadó híres építésze tervezte a zsinagóga belső szentélyét. A zsinagóga ünnepélyes felavatására 1859. szeptember 6-án került sor. (Nem véletlen, hogy 2009-ben a zsinagóga születésnapját is éppen szeptember 6-án ünnepelték meg.)

A Dohány utcai zsinagógához az elmúlt közel évszázad alatt számos történelmi és kegyeleti emlék fűződött. A szomszédos, azóta lebontott saroképületben (helyén épült a Zsidó Múzeum) született 1860-ban Herzl Tivadar író, újságíró, a zsidó állam megálmodója. Emléktáblája a múzeum lépcsőfordulójában található. Az elülső árkádsor lebontásával képzett kis tér az ő nevét viseli.

A zsinagóga falai között a magyar történelem örömteli és szomorú eseményei is visszhangra találtak. A nemzeti évfordulókat, elsősorban március 15-ét rendszeresen megünnepelték. Gyászistentiszteletet tartottak a nagy magyar államférfiak elhunyta alkalmából is. A zsinagógában a rendszeres istentiszteleteken kívül, több kiemelkedő eseményre is sor került. 1860. december 20-án „zsidó–magyar testvéresülés” ünnepséget tartottak, melyen államférfiak, tudósok, írók, művészek jelentek meg, s ekkor első ízben felhangzott zsidó zsinagógában a Szózat. 1861. április 8-án Széchenyi Istvánért, 1894-ben Kossuth Lajosért tartottak ünnepi megemlékezést.

1929 és 1931 között a zsinagóga egész környezetét felújították. Akkor emelték a mai Zsidó Múzeumot (hivatalos nevén Zsidó Vallási és Történeti Gyűjtemény), a kupolás Hősök templomát, amely az első világháborús zsidó hősök emlékét őrzi, s amely sokáig a Rumbach utcai zsinagóga megszűnése után az úgynevezett status quo (mérsékelten konzervatív) irányzatú pesti zsidóság legfőbb imaházaként működött. Az akkori átépítés során alakították ki azt az oszlopcsarnokkal körülvett kertet is, amelyről a tervezők nem is sejtették, milyen szomorú szerepet fog egykor betölteni a magyar zsidóság életében. Ekkor ugyanis már – az érlelődő fasizmus jegyében – megpróbáltatások sorozata indult a zsinagóga történetében.

1931 tavaszán revolveres merénylő golyói oltották ki két hívő életét, 1939 februárjában pedig a szemközti ház tetejéről kézigránátot dobtak az istentiszteletről távozók közé. Végül 1944-ben itt állították fel a budapesti gettót: egyik kapuja az árkádsor Wesselényi utcai oldalán volt. A mögötte levő háztömbökben és magában a zsinagógában is közel hetvenezer embert zsúfoltak össze, vagyonuktól és jogaiktól megfosztva, állandó halálfélelemnek kitéve.

Budapest ostroma idején a zsinagógát 27 találat érte, ezek egyike-másika hosszú évtizedeken át látható volt. A zsinagóga kertje ekkor lett a mártírok temetője. Itt hantolták el – sokukat tömegsírban – a betegségben és éhezéstől elhunyt vagy meggyilkolt áldozatokat. Többségüket később a hozzátartozók kérésére exhumálták és a budapesti zsidó temetőkben helyezték végső nyugalomra. Jó részüket azonban (mintegy hétezer holttestet) nem tudták azonosítani, vagy hozzátartozójuk sem maradt életben: így maradványaik ma is itt nyugszanak.

Ez az épület – az egész ország és a világ zsidósága szemében – a magyar nyelvű zsidó közösség és a magyar zsidó kultúra szimbóluma lett.

A budapesti Dohány utcai zsinagóga ma az Emánu-Él zsinagóga után a világ második legnagyobb és Európában – az amszterdamival együtt – a legmonumentálisabb zsinagógája.

https://hu.wikipedia.org/wiki/Doh%C3%A1ny_utcai_zsinag%C3%B3ga

Sánta Ferenc (Brassó, 1927. szeptember 4. – Budapest, 2008. június 6.)

Kossuth- és kétszeres József Attila-díjas magyar író. 1998-tól haláláig a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja.

*

1927. szeptember 4-én született Brassóban (Románia, Erdély). Első életéveit Sepsibikkszádon, majd Marosvásárhelyen töltötte. Innen Kolozsvárra költöztek. Itt a Farkas utcai Katolikus Elemi Iskolában kezdte meg tanulmányait, majd az Unitárius Kollégium Gimnáziumában folytatta 1940 és 1945 között. 1945–1946-ban a Debreceni Református Kollégium Gimnáziumában tanult.

1946. július 30-án házasságot kötött Debrecenben. Négy fiúgyermeke született.

1947 és 1950 között bányász a Dorogi Szénbányászati Tröszt Pilisszentiváni Bányaüzeménél. 1953–1956-ban betanított munkás, marós, fúrós a Kispesti Vörös Csillag Traktorgyárban. 1957-ben a Ganz Daru- és Hajógyár betanított munkása, esztergályos. 1958. szeptember 1-jétől az MTA Irodalomtudományi Intézetének munkatársa. 1968 óta írói munkásságából élt.

Tagja volt a Magyar Művészeti Akadémiának.

1954 elején egy pestlőrinci író–olvasó találkozón ismerkedett meg Szabó Pállal, aki az Irodalmi Újságban mutatta be a Sokan voltunk című elbeszélés közlésekor 1954 márciusában. A mű nagy feltűnést keltett. Első novelláskötete a Téli virágzás (1956). A Petőfi Kör alapító vezetőségi tagja. Nyílt levelet intézett a miniszterelnökhöz a parasztság jogfosztottságáról 1956 szeptemberében.

További művei: Farkasok a küszöbön (novellák, 1961); Az ötödik pecsét (regény, 1963); Húsz óra (krónika, 1963); Az áruló (regény, 1966); ennek drámaváltozata, az Éjszaka (1968, bemutatta a budapesti Katona József Színház 1968. március 8-án Egri István rendezésében, Őze Lajos, Avar István, Básti Lajos, Sztankay István, Maklári János szereplésével); Isten a szekéren (válogatott novellák, 1970); A szabadság küszöbén (esszék, cikkek, interjúk, 1993).

Több művéből készült film és tévéfilm. A Húsz óra (1965) és Az ötödik pecsét (1975) Fábry Zoltán rendezésében nemzetközi sikert is aratott. A Halálnak halála című tévéfilm forgatókönyvéért az író Arany Nimfa-díjat kapott Monte-Carlóban (1970). Filmre vitték az Éjszaka, A Müller család halála és a Kicsik és nagyok című munkáit is.

A Húsz óra és Az ötödik pecsét című regényei 23 nyelven jelentek meg (angol, cseh, hindi, holland, francia, japán, kínai, lengyel, német, olasz, orosz, román, szerb stb.).

Elhunyt 2008. június 5-én.

Wikipedia

Mosonyi Mihály (eredeti neve: Brand Michael) (Boldogasszony, Moson vármegye, 1815. szeptember 2. – Pest, 1870. október 31.) magyar zeneszerző, zenepedagógus és zenei újságíró, kritikus.

Ő maga a német ajkú és kultúrájú közösségben élt, ennek következtében német anyanyelvű volt, magyarul sohasem tanult meg tökéletesen, annak ellenére sem, hogy 1860-as években szorgalmasan vettette bele magát a magyar nyelv tanulásába.

Szegény magyarországi német iparos családból származott, szülei nem tudták finanszírozni tanulmányait, így nagyrészt autodidakta módon képezte magát. A szülői háztól hamar elkerült, Mosonmagyaróváron sekrestyés lett, majd 1833-ban a pozsonyi tanítóképzőben tanult, közben alkalmi munkából tartotta el magát. Két évvel később Keglevich Károly gróf vette pártfogásába, aki beajánlotta Pejachevics Péter grófhoz zenemesternek. Mosonyi hét évet töltött Pejachevics szolgálatában, majd a negyvenes évek elején Pestre ment szerencsét próbálni. Itt hamar sikerült széles körű ismeretségre szert tennie, beválasztották a Szózat megzenésítésére kiírt pályázat bíráló bizottságába is.

1845-ben feleségül vette Weber Paulinát, Weber Henrik festőművész hugát, akivel hat évig, az asszony haláláig élt boldog házasságban. Felesége elvesztése nagyon megrázta, nem is házasodott újra.

1848–49-ben nemzetőrnek állt. Az 1850-es évek elején Liszt Ferenc felkérte, hogy komponáljon meg két tételt Esztergomi miséjéhez. Ezután nem sokkal egy német nyelvű opera komponálásába kezdett, de a darab bemutatása végül nem valósult meg. 1859-ben gyökeresen változtatott zeneszerzői stílusán, ettől kezdve a magyar műzenei stílus kialakítását tekintette életcéljának.

1860-ban megalapította a Zenészeti Lapokat, az első magyar nyelvű zenei folyóiratot. Ettől kezdve rendszeresen újságíróskodott, sajtóvitákban vett részt, és megfogalmazta új, nemzeti irányának főbb célkitűzéseit. Több, nem túl képzett, de ígéretes tehetségnek bizonyult zenészt vett részletes elemzés alá bírálataiban, rámutatva kollégái erényeire és hibáira. És végül, de nem utolsósorban, minta-művek komponálásába kezdett. Népdalfeldolgozásokat, népdalátiratokat készített, így akarta megmutatni a vidéki zenekedvelőknek, hogyan lehet a népies dallamokat fejlett zeneszerzői eszközökkel feldolgozni.

A vidéki komponisták istápolása azonban sem Ábrányinak, sem Bartalusnak nem nagyon tetszett. Ábrányi szerint Mosonyi egyik megbocsátható hóbortja volt, hogy különös szeretettel viseltetett a vidéki, képzetlen komponisták sorsa iránt. Érthetetlen volt számukra, hogy az, aki Schumannról, Wagnerről, Lisztről vagy Erkelről ír, ugyanolyan lelkesedéssel viseltessen Egressy Béni vagy Szénfy Gusztáv iránt. Ma már világosan látják a korszakkal foglalkozó kutatók, hogy azért lelkesítette ezeket a harmadrangú komponistákat is, mert európai műveltséggel szerette volna beoltani a magyar zenei életet.

1861-ben, a Bánk bán hatására, megkomponálta Szép Ilonka című operáját. Következő művének, az Álmos című operának korabeli bemutatója, részben Mosonyi hibájából, nem valósult meg. Ezután alkotókedve alábbhagyott, Erkellel is ellenséges lett a viszonya. Mosonyi gyakran bírálta a Nemzeti Színház vezetőségét, neheztelt Erkelre amiatt is, mert a Szép Ilonkát a bemutatóra kétharmadára húzták, és nem értettek egyet Wagner zenéjének megítélésében sem.

Mosonyi utolsó éveiben már nem írt nagyobb szabású műveket, csupán kórusművek és dalok kerültek ki keze alól, e daraboknak köszönhette növekvő népszerűségét: a dalárdák sorban választották tiszteletbeli tagjukká. Később kibékült Erkellel, a Nemzeti Színház is elégtételt adott neki, amikor beválasztotta az operabíráló bizottságba. Felkérték, hogy legyen tagja annak a küldöttségnek is, amely a Zeneakadémia ügyében fordult a belügyminisztériumhoz. 1870. október 31-én Pesten halt meg.

https://hu.wikipedia.org/wiki/Mosonyi_Mih%C3%A1ly

ADY ENDRE

A lelkem ódon, babonás vár,
Mohos, gőgös és elhagyott.
(A két szemem, ugye, milyen nagy?
És nem ragyog és nem ragyog.)

Konganak az elhagyott termek,
A bús falakról rámered
Két nagy, sötét ablak a völgyre.
(Ugye, milyen fáradt szemek?)

Örökös itt a lélekjárás,
A kripta-illat és a köd,
Árnyak suhognak a sötétben
S elátkozott had nyöszörög.

(Csak néha, titkos éji órán
Gyúlnak ki e bús, nagy szemek.)
A fehér asszony jár a várban
S az ablakokon kinevet.

Brüll Adél, asszonynevén Diósy Ödönné (Nagyvárad, 1872. szeptember 1. – Budapest, 1934. január 18.) Léda néven Ady Endre múzsája.

Édesapja, Brüll Sámuel nagyváradi jómódú zsidó polgár volt, édesanyja Stern Cecília. Két leánytestvére Margit (aki értelmi fogyatékosnak született) és Berta, aki később is velük élt.

Adél okos, művelt, a társasági élet iránt igen fogékony nő volt. Apja vagyonuk egy részét elveszítette a tőzsdén, így az elsőszülött Adél nem szerelméhez, az úri társaságot képviselő Ordódy Pál főhadnagyhoz, hanem egy cégfestő kisiparos fiához, Diósy Ödönhöz ment feleségül (aki ekkor már cégek, bankok export-import ügyintézője Szófiában). Adél ekkor 26 éves volt.

Házassága

Nászútjuk után Szófiában telepedtek le, ahova Adél magával vitte kisebb húgát, Bertát is. Szófiában Adél és férje áttértek a katolikus vallásra.

Férje gyanús ügyletekbe keveredett, és tönkrement, annyira, hogy szinte szökniük kellett Bulgáriából. Párizsban telepedtek le. Férje vállalkozásokba kezdett, képeslapokkal, szőrmével kereskedett, majd pezsgőképviseletet nyitott.

Léda kapcsolata Adyval

1903-ban négyszobás lakást béreltek a Rue de Lévis 92. szám alatt. Adél 1901 és 1903 között rendszeresen hazalátogatott Nagyváradra. 1903. szeptember 6-án itt ismerkedett meg Adyval, akinek írásait a Nagyváradi Naplóban olvasta. (A lapot Adél és férje Párizsban is járatta, hiszen Diósy Ödön alapító részvényese volt a lapnak.) 

1904-ben döntött úgy, hogy meghívja magához a költőt Párizsba, ahol később az ő lakásukban lakott. Érdekes szerelmi háromszög alakult ki közöttük: jól megvoltak hármasban, nem voltak veszekedések a házastársak között, a bohém költő pénzét Adél kezelte, kezdődő szifiliszéhez Ödön szerzett orvost. 1904 szeptembere és novembere között Adél Ady Endrével a francia Riviérára utazott. 1905 májusában pár napot a Starnbergi-tó partján töltöttek, majd Nagyváradra utaztak. Adél őszig Nagyváradon maradt, ahol Ady többször is meglátogatta. 1906 őszén földközi-tengeri hajóúton vettek részt, 1907 júliusában édesanyja betegsége miatt hazautazott, de mire hazaérkezett, anyja meghalt. Ugyanezen év augusztusában halott kislánya született (hivatalosan Diósy nevére jegyezték be, de valószínűleg Ady volt az apa).

1908 szeptemberében néhány napig Érmindszenten tartózkodott szeretőjénél. 1909 márciusában Adyval a Riviérára (Nizzába, Monte-Carlóba) utazott, majd augusztus második felében Svájcba hívta.

1910 júniusában Magyarországon gyógykezeltette magát. Egyre többet veszekedtek Adyval, ami 1911-ben is folytatódott. Kapcsolatuk fokozatosan megromlott, bár még találkoztak (Monte-Carlóba utaztak majd Olaszországba, Pisába, Firenzébe és Rómába, valamint találkoztak a Chiemsee-nél is)

A végső szakítást a Nyugat 1912. május 16-i számában megjelent vers (Elbocsátó szép üzenet) jelentette. Adélt a vers lesújtotta, férje azonban vigasztalta és ápolta. Adél a vers megjelenése után sohasem látta viszont Adyt. Kettejük kapcsolatáról csak Ady halála után kerültek nyilvánosságra részletek.

Ady nélkül

1914-ben a háborús helyzet miatt Párizsból haza kellett térniük. Elölről kellett kezdeni mindent. Adél férje most szénnel kereskedett. Igen magas kapcsolatokkal el tudta intézni, hogy Lengyelország jóvátételként fizetett szénszállítmányai a részvénytársaságán keresztül érkezzenek Magyarországra. Budapesten az Andrássy úton, majd a Bajza utcában béreltek lakást. 1925 nyarán Gödöllőn, az Erzsébet királyné úton vettek egy 12 szobás házat (a Praznovszky-villát). Minden szobához tartozott egy pedigrés kutya is.

Adél 1930-ig volt Gödöllőn, bár állandóan nem lakott ott. Állatokkal vette magát körül. Vele lakott két húga is, Berta és Margit.

Adél bőrbajban (pemphigus), férje pedig tüdőrákban betegedett meg. Adél férje előtt hunyt el. Temetésekor a sírjáról Ödön Csinszka koszorúját eltávolította.

Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Br%C3%BCll_Ad%C3%A9l