VASS JUDIT
SZÁLL
a kakukk fészkére
kukú
nem vagy se nagy se
kiskorú
a ketrec
örök csapda és nem afféle
kecmec
a szabály az szabály
ne kiabálj
ablaka mint a törvény kapuja
nyitva áll
egy mesebeli hajnal
miként a filmben
vagy inkább alkony
mesél a nincsben
VASS JUDIT
HATVANEGYBE
léptem én,
meglepetés! E zengemény
para
fraza
Lehettem volna költemény,
vagy vers, de elherdáltam én
basszus
csasztus
ka lettem közfokon
a lírát meg nem újítom
mese
ma se
De rám bízhatod a kölködet
Ha Horgernél van több eszed,
bizony
nagyon
Ha érdekel a nézetem,
merengj el néhány hézagon,
s magad
leled.
VASS JUDIT
EGY MEG NEM ÉRT ETTSÉGI: ANI
Aninak olyan a szeme vágása, hogy a Kínai Nagy Fal adja a másikat. Helyesírása nem mindig hibátlan, de így is fénynél sebesebben lobog a nagy magyar átlag horizontján.
Kilencedikben, mikor megtanultuk a hexametert, elskandáltuk, lekottáztuk, eltapsoltuk, lekopogtuk, szóval mondom: Na, most akkor írjanak egyet ─ mankónak megadtam egy daktilikus szót. Öt perc múlva Ani hozza tökéletes sorát, a többiek még próbálkoznak jambusokon sántikálva, hiába, a Kodály-módszer bölcsőjében kevésnek ringattak hallást hozzá, az meg ugye 14 éves korra rögzül, mint sok minden, ami állítólag nem növeli a dzsídípít, de valahogy mégsem árt úgy társadalmilag. (Meg a tanári pszichének is kifejezetten jót tesz, de az ugye nem számít.)
Figyelmeztetem is a csoportomat (csupa intelligens agysejt): Vigyázzanak, mert ezek a ferdeszeműek okosak és nagyon szorgalmasak. Emi esetében ez utóbbi nem jött be, iparkodásán sokat rontott a helyi klíma, kicsit aggódom is az érettségije miatt, de megnyugtat, hogy át fog menni, én pedig „megnyugtatom” őt, hogy ez már csak rajta múlik.
Ani ritkán jegyzetel, ha egyáltalán bejön, de a szeme nyeli az gondolatokat, egészen kikerekedik (sorry).
A média torzító hatásairól beszélünk, sorra vesszük a verbális és nonverbális manipulációs eszközöket, fel is teszem a ma már kötelező kérdést, hogyan ismerik fel a „fake newst”, szóval az álhíreket.
Ani hátra dőlve nevet, szeme csodálkozó-huncutra ferdül: „Hát hogy…józan paraszti ésszel.”
Némán vihogok. Ez ugyan az érettségin nem elégséges válasz, de amúgy hosszú távon megnyugtat. Van remény.
VASS JUDIT
A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA
CIPOLLA
Valakinek kölcsön adtam, és nem kaptam vissza John Fowles regényét, The Collector. Nem mintha újra akarnám olvasni, mert főhőse egy aberrált fickó, aki elrabol egy lányt és elzárva tartja. Nem bántja, csak gyönyörködik benne, és boldog, hogy az övé. Horror. A lepkegyűjtő.
A lepkegyűjtők köztünk élnek. Valamiért szükségük van rá, hogy lelkeket hódítsanak, és rabságban tartsák úgy, hogy a lepkék ezt ne vegyék észre. Nárcisztikusak, mondanád, de többről van szó, ám itt át is adom a terepet a pszichológusnak. Nem vagyok szakember, csak laikus tapasztaló.
A lepkegyűjtő, vagy mondjuk így: lélekrabló, karizmatikus személyiség, tehetséges, többnyire kreatív. De ez kevés neki: a lelked akarja. Elbájol, magához vonz, vagy épp elérhetetlenségével ejt rabul. És akkor elveszíted önmagadat, már személyfüggő vagy: drogos. Ez a fajta rabság a szerelemben is életveszélyes, nemcsak a közéletben.
És veszélyes az iskolában. Minden tanárban van egy kis exhibicionizmus, ott lapul bennünk a tapsra, sikerre éhes lélek. Érthető: sikerélmény nélkül mi is motiválná az embert? Sőt, a kudarc személyiségtorzító is lehet, szélsőséges esetben bosszúállóvá nevel.
A katedra nagy hatalom, amivel szolgálni és visszaélni lehet, mint minden hatalommal. Most hagyjuk az egyértelmű eseteket, a nyíltan terrorizáló tanárt, azt az egészséges diák tudja kezelni – ha egyébként normális az iskolai légkör. De van a látens: az elbűvölő, gyerekbarát, a láthatatlan lepkegyűjtő, nárcisztikusan kompenzáló „celeb”. Akiről csak pletykából tudod meg, milyen mosolygós lelki terror alatt tartja a neki be nem hódolókat. Az eszközök kimeríthetetlenek, és sokszor megfoghatatlanok.
Egy egész tantestület dőlt be szelíd, szerény kedvességének. Csak a diákok tudták, hogy mit művel. „Zolikának” az utolsó évben minden órán elmondta, hogy meg fog bukni. (Zoli jó volt, szorgalmas, csendes. Rejtély, hogy miért utálta. Talán mert szelídsége könnyű prédává tette.) Az osztály néma asszisztálása mellett folyt a lélektani hadviselés. Nem vették komolyan. „Találkozunk a javítóvizsgán.” Az utolsó órán Zoli nem bírta tovább, és odaszólt: ”Igen, még találkozunk.” Igazgatói szoba. Nem tudni, hogy ott mi történt. Zoli kapott egy igazgatói intőt, de nem bukott meg. Hallgatott. Ő pedig tovább taníthatott. Talán kiváló eredménnyel menne át a minősítő vizsgán. Erre nincs indikátor. Ezt a „kompetenciát” nem jegyzik.
Végülis nem történt tragédia. A gyereknek nem árt, ha felkészül az életre.
Kérdés, hogy melyik szerepre készül fel. Gének? Neveltetés? Válaszolj, ha mersz.
Cipolla nem irodalmi hős. Ott ül veled szemben a buszon, előtted áll a pénztárnál, cikket ír, amelynek egy mondatával tönkre tehet valakit, sőt, talán melletted ül az iskolapadban. Talán benned lapul, talán csak egy-egy pillanatra tör elő, hogy bosszút állj, magad sem tudva, miért. A bennünk élő sérelem. Nem mindig nő patologikus szörnyeteggé. Néha csak egy kis pitiáner. Lepkegyűjtő. Lélekgyilkos.
A PÉNZTÁROS
ballábbal ébredt,
míg kotrom a pénzt
megnevel,
az ellenőr
bérletem motozza,
metró süvítve el.
Olcsó parfümillat,
kilós kosztümkabát,
gyomorgyűrő közelség,
és néha egy „anyád”.
De vannak
jobban öltözött arcok,
finom és halszálkás zakók,
az alvilági tájon
élve utazót
mohón lapozzák
elítélt bugyrosok,
az ingyen biblián
lúzer nyáluk csorog.
Olvasd te is.
Közéjük tartozol.
na ja:
full extrás jambusokon.
VASS JUDIT
MÉG
fülled a nyár,
és fülled a zápor,
és megírjuk még
millió-százszor,
hogy haza vár.
Mert haza vár
az ősz meg a tél,
s amíg haza várnak,
a nyár mellébeszél
hazáról-szerelemről,
e kettő kell nekem,
jöjj el, szabadság,
és üres zsebem
töltsd meg levegővel,
szava dús, szava bő,
még fülled a nyár,
és pállik a kő.
Még fülled a nyár,
dörögnek az égben,
és megírjuk még
ezerszer éppen.
A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA:
UGYAN
Finito, mondanám, de a régi iskolán nőttem fel, nem könnyű abbahagyni, pedig már egészen máshogyan kellene csinálni ezt a nemzet lábtörlője dolgot. El a talpakkal! Ja. Csak bátran, keményen, itt, a wordben. Ott kint meg „lehellet megszegik” … ezt a pár évet már guggolva is.
Finito, barátaim, ide a zsoldot, és mostantól nekem is jár egy kis pihi. Csak semmi pörgés meg para…emberfaragás…ugyan!…istenkategóriásaim vajon mit mondanának az új világra? Zeusz biztos csak legyintene: „Elmúlik, mint a hasmenés.” Ottó nyilván most is rezzenetlen arccal venné tudomásul a gagyit. „De tanár úr! Kettest nem lehet kapni?” „Nem. Az nem jegy.” Mila néni pedig a Romanov dinasztiát megszégyenítő eleganciával akcentálná: „Fíjám, únom én ez a banán! Igyá kákáó, lesz neked csuty-csuty ész.” Mennyit röhögtünk. Zsuzsa persze nem hagyná szó nélkül. „Na, itt jön egy puszták panteonja!” És hozzá tenne valamit latinul, talán egy Vergiliust, amit már én is csak az angolból fordítanék vissza.
Nyif-nyaf.
Milyen szépen van az elgondolva, hogy a tanár lassan megszűnik káptalan lenni, odaül hol az egyik, hol a másik gyerek mellé, figyeli és istápolja őket, kinek-kinek képessége, tehetsége szerint. Aha… 35 gyerek egy levegőtlen tanteremben, 35 fokban.
Járai…hetedik érzékünk súgta, hogy most fordul be a folyosón, elhallgattunk.
„Az iskola kiöli a kreativitást.” Ez kereng, „virál” a facebookon már évek óta. Dehogy öli. Francokat. Einstein, Karinthy, Bulgakov, Teller. Ugyan. Az élet nem fejeződik be délután kettőkör. Akkor folytatódik. Hálistennek.
Kifordul alólunk a világ. Nem elég, hogy nyugdíj fele araszolgat az ember, még itt jön ez az istenkategóriásokhoz semmi-köze-mai-neo-porosz-magyar agyrém.
Délután belebotlottam két kilencedikesembe. Illetve csak hallottam, arrébb húzódtam, nem akartam zavarba hozni őket. „Tök jó.” „Alapból.” „Beájulsz.” Na és akkor mi van? Nyár, szabadság. „Az életet nem lehet vaskorlátok közé zárni.” Kiirtani a kreativitást?
Ugyan, kérem. Kevesek vagyunk mi ahhoz. Kevés ahhoz az iskola.
VASS JUDIT
EGY MEG NEM ÍRT SCHRÖDINGER
„BESZÉLHETÜNK négyszögletes körről, jóllehet, egy ilyen kifejezést használva egyszerűen csak zajt csapunk a szánkkal, mivel a kör nem szögletes és a négyszög nem kerek.” (Schrödinger)
BESZÉLHETÜNK. A nyelvben is találhatsz olyan helyet, ahol otthonos a vegyérték és a szövegkörnyezet. Ahol a vas bánja, de tudja, hogy nem arany. Nem lesz talán – de szeretne. Mert gondolat is, tehát van. Szó és képzelet kelt útra betölteni üres helyeket. Beszélj csak. Hallgatni ott kell, ahol az ész már megérkezett.
Haza kell jutni. Nem tudom, miért, de a léleknek is kötött vegyértéke van.
Mikor Mengyelejevet kérdezték, szabad időben miért varr bőröndöket, azt válaszolta: „Egy értelmes férfinek rendes szakmája is van.” Szóval otthon vagyunk a mengyelejevben, kimérve, pontosan. Van, tehát van.
A líra szó, meg logika − és nyelvtudomány. A szónak – tetszik vagy nem ─ tömege, súlya van. „Nóta benne”, tanítandó és veendő komolyan. Szóban lehetséges minden, de az van, ami van. A többi csak irodalom ─ mondja Verlaine. De az is van, tehát lehet. Íme, a nyelv.
Ne csapj zajt a száddal, a „meg nem gondolt gondolat emberből emberbe szalad.” „Mert ha gyalu nélkül bunkósbot az elme,/ Gyakran kétélű tőr lesz az kiművelve.”
Hallgatni ott kell, ahol az ész már megérkezett.
Reménynek pedig tűzz ki egy kacagó Einstein-fejet.
VASS JUDIT
MARADT HÁT
idő megosztani
egy elrepedt tányér hangulatát,
bögrék örömét a simogató konyharuhában,
jóban maradni a leveses tállal,
beszélő viszonyban az ajtócsapkodással.
Egy kirázott szőnyeg olyan megható,
mint a másoknak elnézett erények.
Talán nem ártani a légynek.
