Kategória: Vojtina örök

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

ÉG, AZ EVIDENS

Egy barátom mesélte, hogy egyik kolléganője, akinek komoly problémái akadtak az idegen szavakkal,  egyszer azzal dicsekedett: „Az én fiam a suliban végig evidens volt!”

De talán kezdjük ott, hogy ÉG a vicaverzám. Ugyanolyan racionális (elég gáz egy irodalomtanárban), szóval nem az a tipikus bölcsész, ha van ilyen általánosíthatóság egyáltalán, tehát a felemásom férfiban, csak már most sokkal több gyakorlati esze van, mint nekem valaha lesz.

ÉG osztályát kilencediktől tanítottam, mutattam is volna emberarcot, de igen erősen kezdtek, rögtön az első órát végigfecsegték félhangosan.  Jó, akkor indul a „fasizmus” − gondoltam, azaz alaki kiképzéssel kezdtük: levegő kockára fagyasztva, csak néha mosoly, leginkább fagyos csend, de a legemberibb hangon és tisztelettel. Ez utóbbi csak tizedikben kezdett derengeni bennük, mert nem lehetett előbb gyeplőt ereszteni. Osztályfőnökük finoman jelezte, hogy az első szülőinek én voltam „hősnője”, úgy is, mint „a tanárnő lehetetlent követel”. Ugyanő (csak egy év múlva mesélte el nekem nevetve, amikor a fél osztály magyar előkészítőre jelentkezett) azt válaszolta: „Kedves Szülők, várják ki a végét!” (Azért ezt jegyezzük meg: csak később mesélte el, hogy ne idegesítsen. Tapintat, Kolléga a neved – nagybetűvel.)

Mikor ÉG bejelentette, hogy magyar szakra megy, figyelmeztettem az ott rá váró más világra, mint amit a személyiségéből kiolvastam, de ÉG nem az a megrettenős, szigorú is tud lenni, mint a fene, valamiért mégis rajongják a kölkök. Ez misztérium. (Ez is.) Gondolom, odafordulás kérdése ─ a többi csak jól vagy rosszul alkalmazott eszköz, de az is lehet, hogy (ez is) a teremtés titka.

Most, ha leülünk beszélgetni, szinte mindenben egy nyelven tesszük, egymás képére formálódtunk. Nincs tanár szilárd halmazállapottal, úgy kupálódik, ahogyan diákjai  „felnevelik” a feladathoz.

Ez most már evidens, mint ÉG volt az első perctől, aki úgy járt, mint az EMINENS diák az Aranysárkányban. Novák annyira evidensnek vette a mindig ott lévő biztos kapaszkodót, hogy elfelejtette viszonozni. Akkor hát megkésve,

„Kedves Fiam!”: Jöjjön akkor az intelem, mert anélkül ugye nincs katarzálás. BJuli írta nekem évekkel később: „Köszönöm, hogy… (már a 3. szint) útján…bár az utolsó évben …megbomlott a „fasiszta” rend, de mindegy is volt már …”

Püff! Én meg azt hittem, hogy mindenki örül a „lazaságomnak”, mint a Tanár úr kéremben: hogy „milyen jó humora van neki”. És akkor ennyit arról, hogy mit is gondol AKKOR ÉS UTÓLAG a diák.

ÉG fiam, akarom mondani, Tanár úr kérem, ne feledd volt osztálytársad szavait…😂
😂😂

Üdv az ötödikben.

április 25, 2024 / Vers

VASS JUDIT

APÁINK

kicsiny népek voltak

hurcolta-vezényelte

História

ora et labora

csak pontosan szépen

vagy hergelt hisztéria

lapította kussra

kicsinynek nem sok

választania

de valót adott a föld

lenni kellett

ruha porontyaira

míg kelet-nyugatról

nagyságosék üzentek

és menni-ütni kellett

kurucok labancaira

mert ugye egy

és hí a haza

szakadtak mi-re ők-re

bár boldogan együtt

voltak volna …





öltözöm megint ünneplőbe

bámulok tömegre szónokfira





mindig új s régi szózatok





nem szerettem soha

csak a hétköznapot

április 25, 2024 / Vers

VASS JUDIT

BESZÉLTEM





én is a csendet

a méltóság hangtanát

nem érdekelt

ki hogyan fordítja át

szavakra avagy félre

gőg volt vagy alázat

kinek ahogy mérte





mert a csend mondat

lásd Arany tökharangja

se alany se állítmány

Naturam expellas furcâ…





és jó lesz majd önmagáért

elhallgatás helyett

nem kongatni tovább

repedt jelzéseket

csak fecsegni a semmit

ami még hátra van





tamen usque recurret…





mindegy…

csak kongani hasztalan

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

ÍGY KÖSZÖNE NEKI

Úgy körülbelül pontosan 37 év óta, amióta tanítok, folyik a vita magyaros berkekben: Kell-e a memoriter? Vannak erős érveim a „kell” mellett, de már annyiszor fejtettem ki, hogy magam is unom.

Maradok inkább a gyengéknél. Anyám nem számít, mert irodalomrajongó volt, Ady-mániám egyik forrása talán az, hogy egyszer öcsémnek mese helyett Az ős Kajánt szavalta el, amiből ugyan egy szót sem értettem, de talán épp titokzatossága, a „mese” tett szerelmesévé. Öcsémre másként hatott: kizárólag a groteszk és abszurd irodalmat értékeli.

Erősebb érv apám, aki  műszaki ember lévén, bár nem tartotta sokra a verseket, szívesen szórakoztatott bennünket frissen megmaradt, igaz, kissé átírt formában, az 5o évvel korábban bebiflázott memoriterekkel. Szék nem maradt szárazon, amikor a Szent Mihályhoz ért emígy:

„Párizsba tegnap beszökött az ősz,

Szent Mihály lován suhant nesztelen,

és találkozott velem.

Éppen ballagtam a Szajna felé…(sic!)”

Innen nem tudta folytatni, mert elpusztultunk már attól is, ahogy hajdani magyartanára széles gesztusait utánozta.

Amikor tanítani kezdtem, lámpaláz fogott el, valahányszor verset kellett felolvasni. Aztán egyszer csak elmúlt, és azóta öröm, ha tolmácsolhatok ─ igaz, ma már szinte minden fent van a neten, ezért inkább lejátszom színészek hitelesebb tolmácsolásában a verseket. Csak mindig elfelejtem lehalkítani az elejét, amikor az az agyalágy nő arról mesél, hogy férjével kipróbálták a kétperces DNS-tesztet, vagy politikai agymosás van.

9-es osztály, kora nyár, Balassi.

Az ablak nyitva, dől be a hőség és a konyhai dolgozók hangos dialógusa. Kezdem felolvasni a verset:

Hogy Júliára talála, így köszöne neki…

„Baaaszd meg!” ─ süvít be az ablakon…

Nehéz óra volt…

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

ÉLETES BESZÉD

BORI

Isa mik vogymuk.





Figura volt, mindig is. Egyéniség, még műfaj nélkül. Egy bohém kamasz, szertelen, gyerekes koravén. Csak külső volt annak, aki nem tanította. mert nem állt be a  sorba. Tizennégy évesen vettem át anyjától, aki nekem angoltanárom volt. Aztán hárman mentünk az egyetemi felvételijére. De elcsábította az élet. Aki dudás akar lenni…





Olvasom, új mesekönyvet ír, gyerekvasárnapot jár, fest, horgol, énekel.





Lehetett sejteni: az ennyi-annyival majd nem viszi el. Hiába borotválta le a haját tizenöt évesen, vagy jött meztelen lábszárral, bakancsban, kihívón, képtelen. Azért várható volt, elkószál ugyan veszve-tengve, de hogy Ő lesz, az jósolható volt, mint ami fölött hatalmunk nem lehet, csak ámulásunk.





A műfaj kereste, várta, hogy aztán Ő legyen.





Mert vannak szerencsés egybeesések. Itt van például Bori, meg az élet.





És letérdepel az eltűnt időbe,

gyereknek, nőnek,

a megélhetőnek, a még élhetőnek

ez az álnaiv bölcse.

Mert élet ez,

és annak is igazán életes.





Méghogy az iskola kiirtja a kreativitást! Mondtam már: kevesek vagyunk mi ahhoz.

Én-né lenni kell – magadtól. Hogy aztán mindenki hirdesse: Ő az.

április 25, 2024 / Vers

VASS JUDIT

VILÁGIZZÁSA

hőmérsékletem

majd erről is le kell

szép lassan szokni





globális hő talpalatnyi

alám szűkülő kényelem





már hűlni jár belém

szív meg értelem





ma is szörnyet halnak

véreset markolnak valahol





imádkozol

imádkozom





már minden istenem

harminc ezüstöt ér





zárulj be sors





ez nem az a tér

április 25, 2024 / Vers

VASS JUDIT

ÖREGSZLEM

just a quick note öreg slam

amint és amelyben

hogy utáltam a csattanót

a vers-bele szóvicceket

mert Verlaine pisszeget

na ne már egy tanár

meghalna ezér a tanér

olvassad el az árpoetik

hogyan ér

véget

és tutira megérted

mivégett nyűvöm

fantom lantom

lejtmenet lentem

ahol egyébként nincsen

memo szöveg

figyeld csak meg

íme a nemzedékem

az átra készülő

születésétől valami

talán meg mégis foglya

már csak ti vagytok

a hogyha

majd texteljetek ha tenem

lásd hymnus

fordulna jobbra

április 25, 2024 / Vers

VASS JUDIT

GYÜVÖK

mingyá, csak dógom van.

Addig gyűjtsetek mézet.





Csak épphogy körülnézek,

hová veszett egy csuprom:

a csurran-cseppen élet.





Jaj, üres a szívem,

egy kipuffadt lufin

repülök észak-délnek,

nyugat-keletről  darazsak-méhek,

ez már az ég, meg felhő-beszédek.





Jaj, mennyivel könnyebb a légynek:

ha nem is madár, de légyhet.





Most nézd, hová csöppentem:

vége a vendégségnek −

egy kipukkadt lufin üres csuprokba nézek.





Róbert Gida, majd elmeséljed,

ha nem jönnék mindjárt,

vagy végleg.





A többi néma csend.

április 25, 2024 / Vers

VASS JUDIT

KŐ HULL

apadó kútba,
győzöd-e még?

Kőre követ,
súly a kezed,
bírod-e még?
Csattog a kő,
dőlnek a fák,
roppan az ég.
Kőre követ,
terheidet
hordod-e még?
Roppan az ég,
dőlnek a fák,
szikkad múlt.
Kőre követ,
súly a kezed,
markol a kút.
Süpped a nap,
dől a határ,
várod-e már?
Csuklik a kéz,
roppan a csend,
győzöd-e már?

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

AZ ALBATROSZ

Tizenegyedikben kaptam meg őket. Az első órákon hallom, hogy időnként félhangosan beszólnak egymásnak. Nem agresszíven, hanem humorral, de azért villognak a játékkések. Megelégelem: „Mi az,  hogy maguk beszólnak egymásnak, ráadásul a tanár előtt? Ez bullying. Nem tűröm!”

Baudelaire: Az albatrosz. Már túlvagyunk a szimbólumok és a jelentéssíkok nehézkes értelmezésén, jön a joker kérdés: Miért nevezi „egykedvű utas” -nak a madarat a költő? Várt, lehetséges válasz: sztoicizmus − persze a válasz nem jön, 17 évesek, honnan a fenéből gondolnának erre. Hiába fordul elő korábban, például Horatiusnál, Aranynál – nem az ő életkoruknak való, előhívható tudás. Majd megtudják… „Csönd, szinte lábra kap.” Nyilván nem is izgatja őket a költősors, van egyéb bajuk elég. Egyszer csak Diák olyan természetességgel, mintha azt mondaná, „kedd van”, válaszol: „Mert már unja a médiumlétet”. (sic!) Tanár néz, legszívesebben össze-vissza ölelgetné, de ez nem óvoda, úgyhogy marad a két plusz-nál és a döbbent mosolynál. Gyerek éteri tekintettel veszi tudomásul. (Asperger-szindrómás a nyugodtabb fajtából.) Másnap, a röpdolgozatban még hozzáteszi: „Van egy bizonyos transzdimenzionális sík, mely összeköt mindent, és olyan szimbólumokat tartalmaz, melyeket tudatalatti szinten mindenki felfog, megért és meg tud fejteni.”

Tanár vagyok, ergo gyanakszom: beütöm Google-jóbarátba a mondatot, de nem ad ki semmit, úgy tűnik, nem kopizott. Nyilván olvasott valamit. Hm. Miken törheti a fejét. Pedig reál szakra készül. Elbizonytalanodva forgatom a piros tollat: „Hát öcsém, Isten (?) hozott (?) a nagy bizonytalanban!” De nem írom oda. Egy 5-öst írok rá. Jól jön neki. Átalában nem készül, csak figyelget, ritkán szól hozzá, már tele van pocsék jegyekkel.

Érettségi feleletét döbbenten hallgatjuk. Nincs zavaró körülmény: osztálytársak szeretve-ironikus tekintete, beszólásai, tantárgyak számára irreleváns részletei. Maga van, és a bizonyítási lehetőség.

Két év múlva a Balatonnál találkozom vele, egyetemistaként. Leszállt „a fedélzetre”, már nem esetlen, kinevetett albatrosz, talált egy közeget, ahol ő lehet kint és bent a maga transzdimenzionális síkjaival. Csupa-vigyor-élet.

„E légi herceg párja”