Kategória: Vojtina örök

március 29, 2024 / Egy meg nem írt regény

EGY MEG NEM ÍRT EMLÉK

MUKINAK,

egy Weöres-versért cserébe,

amit háromévesen szavalt nekem

Bóbita, Bóbita épít,

és nem képzelt, üres telken,

de nincs térkép, amelyen

megmutatható.

Nem baj, összetartják rímek,

néhány ráakasztott szó.

Homály és rímek tánca benne,

szó ez, rímekbe szedve,

úgy hívjuk: költészet,

más néven: haza.

„hitetlenség, bamba önzés, baromi sóvárgás és hátsó gondolatok és harag és méreg és nyúlós melankólia. Nevetséges? Egy pillanatig sem tagadom. Jaj annak, aki ezen nem nevet. De jaj annak, aki nevet rajta.” (Hamvas Béla: Karnevál)

Nem tudom, fiam, ezt majd itthon vagy máshol szűri le keserű tapasztalatként, amin mégis nevetni lehet, ha az ember valahogy nem találja Bóbita ködfalát. Mert nem találja, pedig van. Írva van. És táncolni lehet rá bárhol a világon, és építeni, ahogy ő teszi. Az öreg Weörest egyszer megkérdezte egy zenész ismerősöm: „Mégis, hogyan szólíthatom?” Mire ő azt válaszolta. „Nevezz csak Sanyi Manónak.” Fel a fejjel, és fülig a nevető szájjal, Muki!

SANYO DIGITAL CAMERA

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

JEL KÖZÉP ELÉG

Na, ezt a címet is csak az érti, aki 35 fokban, lemerült duracellel összeolvas. Mondjuk, naponta kétszer, de az ember segít, tehát ír is.

Igaz, megtaláltuk a megoldást hatékonyabbá teendő a teendőt. Az egyik diktál, a másik írja az egyiket, a harmadik a másikat, aztán már csak összeolvasni kell, hogy hátha mégis úgy lehetne, ahogy Mikhál mondja oly sokat sejtetőn a Bánk bánban, aki meg-bán-ta már, hogy mondjuk, egyáltalán. (Sorry.)

Aztán rájön az ember, hogy összeolvasni ritmizálva is lehet: jel-közép-elég, közép-elég-telen, közép-közép-jó, változó-meg-hany, és kész egy új alany. Ja, bocs hetvenhárom, talan tizennégy.

Aztán cigi-kávé mellett még elsütjük a szokásost: mostantól díjazzuk, aki mindenből jó, nem kap dicséretet, és persze záradékot se. Egyszerűen csak jó. Na, jó, mondjuk 12 igazolt− mint az apostolok.

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

FRICSKA

Búcsúzóul még küldött egy fricskát a ballagási beszédben, bár előtte megígérte, hogy kihagyja a szóviccet, és szofistát fog mondani, de nyilván úgy volt vele, mint az írók kedvenc szóleleményeikkel – nem lehetett kihagyni, így hangozhatott el a mikrofon jótékony visszhangosításában a „szófosta-fosta prédikátorok-torok”. Kockára fagyott bennem a tüdő.

Igazi bölcsész agy volt már 15 évesen, penge elmeél, ellenállhatatlan humor, s a két inspiráció vegyülvén, egyszer (egyszer? százszor!) megpróbálta kidumálni az irodalom feleletet. Akkor még pedagogia fanaticus voltam, percekig hagytam, hadd szenvedjen, aztán azt mondtam: „Ez minőségi rizsa volt. Egyes. Legközelebb mondd meg, ha nem készültél, ne lopjuk egymás idejét.” Legközelebb megmondta. Mire én: „Ez becsületes dolog volt. Egyes.”

Ott helyben fel sem fogtam a dolog szadista iróniáját, mert nem annak szántam, csak később esett le, amikor az érettségi banketten nevetve felidézték.

Hatalmas csapat volt, s benne P az egyik óriás. Harmadikban, mikor a kiránduláson drámai jelenetet rendeztem egy üveg bor miatt, a hatásszünetbe halkan beleszólt: „Tanárnő, ehetnék?”

Még évekig visszajárt, egyszer egy orosz nyelvű Bibliával lepett meg, aztán elsodorta őt a tanár törvényszerű sorsa. Szofista nebuló, hová lettél az eltűnt időben?

március 29, 2024 / Vers

VOJTINA ÖRÖK

NÉPDALLAM

„Azt gondoltam, eső esik,

pedig a szemem könnyezik.”

Azt gondoltam, ördög bánja,

pedig csak a szemem ázza.

Azt gondoltam: ez is esett,

Azt gondolom ez is eset.

Azt gondoltam, nincsen isten,

De ha van is, nincs felettem.

A homloka „sűrű felhő,

onnan ver engem az eső.”

Gyere Isten béküljünk meg,

„mi egymással egyezzünk meg.”

Én itt lent esőben ázva,

Te ott fent miránk vigyázva.

március 29, 2024 / Vers

PASCAL

szerint

az ember gyenge nádszál,

és Istenre tett garast,

mint a székely paraszt:

ha nincs, nem veszíthetek,

ha van, majd jóvá írja azt.

Nem hiszek

se cinikus, se naiv igéknek.

Ezen a földön

sokan és sokat ígérnek,

de nem éri meg, csak az

értelem −

józan paraszti észnek hívjuk.

Kozmoszok, galaxisok

tán nem tudnak róla,

de benne élik, ami termékeny

és a megmondhatója:

minden méltóságunk  

csak benne rejlik.

És minden más

legfeljebb csak sejlik.

március 29, 2024 / Vers

VOJTINA ÖRÖK

A SZÍNÉSZ

verdesett,
szinte késégbe esve:
egy pillanatra csak,
hogy magához kösse
az álmos publikumot.

Úgy tetszett, 
mindent tudott,
s elhagyta minden:
a csendölő gesztusok,
az ajtókilincsen 
felejtett ujjak
idegjátéka,
a leejtett-felhajított hang,
a néha
félbehalkított mondatok
kopogva döngtek vissza

a fényfüggönyön onnan,
lidérces kopogás
a sminkelt unalomban.

Érzed,
és meg nem magyarázod.
Belőle, 
vagy belőlünk hiányzott
valami tegnap este.
Talán csak  „a rész 
nem osztható egésze
,”
vagy csak
az istenek untak ránk,
s a mágiának vége.

március 29, 2024 / Vers

EGY

EGY

ideig az én

hasonlít önmagára

de aztán szőni kezd

a gének álruhája

halottak burjánzó

körme-lelke

lemásolt ráncok

hajolnak tükreinkre

úgy járnak-kelnek

ezen a más világon

hogy ami fájt

nekünk is fájjon

s ki tudja milyen

rétegekből törnek

torkunkra-szemünkre

érthetetlen könnyek

egy idegen arc

honnan ismerős

s mért hogy az agy

nem törli őt

a tereket-időket

össze ki kuszálja

s mért hogy az én

nem fér önmagába

március 29, 2024 / Egy meg nem írt regény

VASS JUDIT

EGY MEG NEM ÍRT ÚT

ANYÁM KÖNNYŰ ÁLMOT ÍGÉR

Ferike Pestig bólogatott előre-hátra, mint a gyerekek, akiket nem ringattak. Marosvásárhelyre fordulva, a sofőr hátra szól, jobb lenne kikerülni, már úgyis nehezen bírják a kölykök a hosszú utat. És valóban, utoljára Csíkszereda környékén pisiltettük őket.

Csak a felbolydult Kolozsváron tudjuk meg, miből menekített ki minket a véletlen az utolsó pillanatban. Magyar rendszámú Ikarus, egy busznyi árvaházi gyerekkel.

Itthon még néhány napig látogattam Ferikét, nehezen szakadtam el a közösen töltött 15 órás úttól,  szőke és szomorú buksijától. Meglepetésemre anyám nem is ódzkodott a vad ötlettől, hogy örökbe fogadom, bár tudtam, nincs sok esély rá, hiszen Kanadában várta nevelőapja és családja.

Aztán sokáig már csak Sütő András véraláfutásos szeme rémlik a TV-ben ── neki az utolsó előtti pillanat maradt. Ferikéért pedig az utolsó utáni pillanatban érkezett meg a befogadó családja, már minden gyereket elvittek. Most 32 éves valahol Kanadában ─ legyen az álmod könnyű.

március 29, 2024 / Vers

VOJTINA ÖRÖK

Az emberélet útjának telén

egy végnap-járta lejtőre jutottam,

mivel az igaz útat ellepém.

Már én-tömegekben járnak ottan

regények-versek, s nem papok-apácák

szerelemtől-bortól jóllakottan.

Tudások-fájások fel-lejárják

agyam lajtorjáját egészen szívig,

lejtők-hegytetők még visszavárják,

már sánta lelkem duzzadva hízik,

eledeléül nem lárvák se férgek,

de tercinák pörögnek. Tíz napnyit

enged talán vagy ezret még az élet,

lekörmölöm hát vígan, amit látok:

lejtőn-lejjebb nincs, amitől féljek.

március 29, 2024 / Vers

VOJTINA ÖRÖK                     

HÁTRAARCOT

… csinált,és háromszor megáldotta

nagy hókuszpókusszal

a tornyot, az egész környéket

és az ébredező hegyláncokat…”[1]

mindig későn jutunk oda,

ahol újra gyermeki széles

a nap felnőttes mosolya,

és összejátszik ellenünk

unalom, öröm, kései belátás,

hogy hiszen tudtuk:

a szó mágiáját veszélyek gyújtják,

de még nem volt rá mondatunk elég,

végül az is elég, elég…

a füstjük fojtogat, hajt

egy félvilágon át, a tüdő helyet keres,

hol oxigéndús a YES,

de elszakadni ki tud, ha nem lehet.


[1] Joyce: Ulysses. ford. Szentkuthy Miklós