VOJTINA ÖRÖK
NÉPDALLAM
„Azt gondoltam, eső esik,
pedig a szemem könnyezik.”
Azt gondoltam, ördög bánja,
pedig csak a szemem ázza.
Azt gondoltam: ez is esett,
Azt gondolom ez is eset.
Azt gondoltam, nincsen isten,
De ha van is, nincs felettem.
A homloka „sűrű felhő,
onnan ver engem az eső.”
Gyere Isten béküljünk meg,
„mi egymással egyezzünk meg.”
Én itt lent esőben ázva,
Te ott fent miránk vigyázva.
PASCAL
szerint
az ember gyenge nádszál,
és Istenre tett garast,
mint a székely paraszt:
ha nincs, nem veszíthetek,
ha van, majd jóvá írja azt.
Nem hiszek
se cinikus, se naiv igéknek.
Ezen a földön
sokan és sokat ígérnek,
de nem éri meg, csak az
értelem −
józan paraszti észnek hívjuk.
Kozmoszok, galaxisok
tán nem tudnak róla,
de benne élik, ami termékeny
és a megmondhatója:
minden méltóságunk
csak benne rejlik.
És minden más
legfeljebb csak sejlik.
VOJTINA ÖRÖK
A SZÍNÉSZ
verdesett,
szinte késégbe esve:
egy pillanatra csak,
hogy magához kösse
az álmos publikumot.
Úgy tetszett,
mindent tudott,
s elhagyta minden:
a csendölő gesztusok,
az ajtókilincsen
felejtett ujjak
idegjátéka,
a leejtett-felhajított hang,
a néha
félbehalkított mondatok
kopogva döngtek vissza
a
fényfüggönyön onnan,
lidérces kopogás
a sminkelt unalomban.
Érzed,
és meg nem magyarázod.
Belőle,
vagy belőlünk hiányzott
valami tegnap este.
Talán csak „a rész
nem osztható egésze,”
vagy csak
az istenek untak ránk,
s a mágiának vége.
EGY
ideig az én
hasonlít önmagára
de aztán szőni kezd
a gének álruhája
halottak burjánzó
körme-lelke
lemásolt ráncok
hajolnak tükreinkre
úgy járnak-kelnek
ezen a más világon
hogy ami fájt
nekünk is fájjon
s ki tudja milyen
rétegekből törnek
torkunkra-szemünkre
érthetetlen könnyek
egy idegen arc
honnan ismerős
s mért hogy az agy
nem törli őt
a tereket-időket
össze ki kuszálja
s mért hogy az én
nem fér önmagába
VASS JUDIT
EGY MEG NEM ÍRT ÚT
ANYÁM KÖNNYŰ ÁLMOT ÍGÉR
Ferike Pestig bólogatott előre-hátra, mint a gyerekek, akiket nem ringattak. Marosvásárhelyre fordulva, a sofőr hátra szól, jobb lenne kikerülni, már úgyis nehezen bírják a kölykök a hosszú utat. És valóban, utoljára Csíkszereda környékén pisiltettük őket.
Csak a felbolydult Kolozsváron tudjuk meg, miből menekített ki minket a véletlen az utolsó pillanatban. Magyar rendszámú Ikarus, egy busznyi árvaházi gyerekkel.
Itthon még néhány napig látogattam Ferikét, nehezen szakadtam el a közösen töltött 15 órás úttól, szőke és szomorú buksijától. Meglepetésemre anyám nem is ódzkodott a vad ötlettől, hogy örökbe fogadom, bár tudtam, nincs sok esély rá, hiszen Kanadában várta nevelőapja és családja.
Aztán sokáig már csak Sütő András véraláfutásos szeme rémlik a TV-ben ── neki az utolsó előtti pillanat maradt. Ferikéért pedig az utolsó utáni pillanatban érkezett meg a befogadó családja, már minden gyereket elvittek. Most 32 éves valahol Kanadában ─ legyen az álmod könnyű.
VOJTINA ÖRÖK
Az emberélet útjának telén
egy végnap-járta lejtőre jutottam,
mivel az igaz útat ellepém.
Már én-tömegekben járnak ottan
regények-versek, s nem papok-apácák
szerelemtől-bortól jóllakottan.
Tudások-fájások fel-lejárják
agyam lajtorjáját egészen szívig,
lejtők-hegytetők még visszavárják,
már sánta lelkem duzzadva hízik,
eledeléül nem lárvák se férgek,
de tercinák pörögnek. Tíz napnyit
enged talán vagy ezret még az élet,
lekörmölöm hát vígan, amit látok:
lejtőn-lejjebb nincs, amitől féljek.
VOJTINA ÖRÖK
HÁTRAARCOT
„… csinált,és háromszor megáldotta
nagy hókuszpókusszal
a tornyot, az egész környéket
és az ébredező hegyláncokat…”[1]
mindig későn jutunk oda,
ahol újra gyermeki széles
a nap felnőttes mosolya,
és összejátszik ellenünk
unalom, öröm, kései belátás,
hogy hiszen tudtuk:
a szó mágiáját veszélyek gyújtják,
de még nem volt rá mondatunk elég,
végül az is elég, elég…
a füstjük fojtogat, hajt
egy félvilágon át, a tüdő helyet keres,
hol oxigéndús a YES,
de elszakadni ki tud, ha nem lehet.
[1] Joyce: Ulysses. ford. Szentkuthy Miklós
EGY MEG NEM ÍRT HAJLÉK
Rövid utcában sok helyen lehet várni. Az ember elücsörög itt-ott, aztán, ha megunta, arrébb mozdul az árnyékokra. Már nem kéreget nyomulósan, erőszakosan, az ismerős pofáknak feltűnik a csend, már mindenki tudja, hogy a férje „elment”. Már maguktól adják a cigit. Az ember jobbra-balra néz hajnaltól hajnalig: jön-e még?
Ronda szája volt, mocskos és erőszakos. Ezen a pár utcasarkon üldözték egymást, mocskosan, erőszakosan. Megriadt, akinek berobbant a látó-és hallóterébe a mélyvilági pár. Hogyan is lehetne hívni őket? Csak riasztani tudtak, mint a poklok kitátott és erőszakos torka.
Mert milyen jó is volna, ha egyszer csak újra feltűnne dülöngélő, sovány és torz alakja, püfölné a napot erőszakos és mocskos szája, még egyszer utoljára. Vajon ma jön-e?
Egy manikűrözött kéz érinti meg a vállát, és meggörnyedt háta mögül odanyújt egy cigit. Egy vagy két éve még beszólt neki, ha azt mondta: nincs. Beszólt erőszakosan, mocskosan. Nem fordul meg. Nem látja az arcát. Valaki adott egy cigit. Mindegy. Azért visszaint valamiféle köszönömöt.
Egy megcsendesült nő szinte kopaszra nyírt fejét tartja remegő, piszkos ökle. Jön-e? Vagy csak emlékezni ücsörög ide.
VOJTINA ÖRÖK
VALÓ
Minden hazugság, földön, ami szép,
Így mosdattuk a való szennyesét
Connecticutban, a Duna-parton
tisztára, hogy álom is maradjon
holnapra majd, mit szebbre építünk,
de szférák zenéjét elunja a fül,
és dallammá lesznek disszonanciák,
s az isten képét szíjjal ostorozzák
Miért-e lom?
Országok rongya: zaj-irodalom,
nem volna szép, ha égre kelne
pocsolya, sár, és a végtelenre
újabb kapukat nyitna fent a lent…
költő legyint, és megpihenni ment
verslábakon a megrogyott világ,
az isten képét, isten ostorát
talán nem is érdekli már a vers se…