Kategória: A tanár is ember, de nem az a dolga

április 24, 2024 / A tanár is ember, de nem az a dolga

ZSUZSA NEM KEGYELMEZ

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

ZSUZSA NEM KEGYELMEZ

Zsuzsát, vagyis F tanárnőt először az iskola folyosóján hallottam: „Utat! Utat elvtársak!” A folyosó szétnyílt, mint a Vörös-tenger, és F tanárnő száraz lábbal kelt át rajtunk, fehér köpenyben, lobogó sörénnyel, bokalengető nadrágban, öreges malíciával.

Öregnek született. Harminc év múlva, már régen nyugdíjas kolléganőként ugyanúgy nézett ki, mint akkor, amikor még nem tudtam, hogy az „elvtársak” a meglógott párttag férjnek szóló zsigeri irónia volt, ezt már csak akkor értettem meg, amikor halála előtt egy évvel meglátogattam kicsiny lakásában, ahol kivitt a málló teraszra, átmutatott a szomszéd házra, s szólt: „Na, innen hallgattam én mindig X elvtárs születésnapi szerenádját, hogy rogyott volna rá a pártközpont.”

Zsuzsa nem kegyelmezett. Irodalomóráiról csak pletykákat tudtam, minket, a mázlistákat „a” magyartanár tanított, irigyelte is az évfolyam az osztályt, mert a diák mindig diák, és nem kegyelmez, hasonlítgat. Barátnőm, akinek Zsuzsa adatott, megrökönyödve mesélte később órafelütéseit: „Na, Isten bocsássa meg Egressynek, amit a Bánk bánból csinált ─ én nem.” Vagy: „Sajnos, ma nem Arany Jánost vesszük, hanem egy lökött látomásait.” Akkortájt hüledezve és felháborodva hallgattam ezeket az anekdotákat ─ ma pedig de beülnék, nem is tudom, miért…talán kanonizált tudatom sóvárog bennem valami nem is tudom, miért.

Mikor másodszor tért vissza, mint nyugdíjas latintanár, túl a hetvenen, mindig ott ült a kávézóban, ami akkor még dohányzó is volt, és dohánytól sárga ujját felemelve közölte a történészekkel, mi a rendszerváltásról a véleménye, s amikor látta, hogy már kellőképpen előkészítette katatón állapotukat, lesújtott: „Kossuth? Majd akkor fogom tisztelni, ha ott lóg a 14. akasztófán.” Levegő kockára fagy. Nemzeti érzelem a felháborodott köbön. Ez még egy Széchenyit is kiütne. Azért március 15-én mindig kitűzte fehér köpenyére a kokárdát.

Zsuzsa nem kegyelmez. Nem ismer bálványokat, s amikor gondolatban legyintesz, hogy na, jó, azért ez már túlzás, valami mégis mellé ültet, hallgatni olvasottságát, kirohanásait, megkóstolni a süteményét, és elmerengeni: miért is veszed olyan komolyan, amin talán nevetni volna bölcsebb. R.I.P.

Hozzászólások (0)
április 24, 2024 / A tanár is ember, de nem az a dolga

ANI

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

ANI

Aninak olyan a szeme vágása, hogy a Kínai Nagy Fal adja a másikat. Helyesírása nem mindig hibátlan, de így is fénynél sebesebben lobog a nagy magyar átlag horizontján.

Kilencedikben, mikor megtanultuk a hexametert, elskandáltuk, lekottáztuk, eltapsoltuk, lekopogtuk, szóval mondom: Na, most akkor írjanak egyet ─ mankónak megadtam egy daktilikus szót. Öt perc múlva Ani hozza tökéletes  sorát, a többiek még próbálkoznak jambusokon sántikálva, hiába, a Kodály-módszer bölcsőjében kevésnek ringattak hallást hozzá, az meg ugye 14 éves korra rögzül, mint sok minden, ami állítólag nem növeli a dzsídípít, de valahogy mégsem árt úgy társadalmilag. (Meg a tanári pszichének is kifejezetten jót tesz, de az ugye nem számít.)

Figyelmeztetem is a csoportomat (csupa intelligens agysejt): Vigyázzanak, mert ezek a ferdeszeműek okosak és nagyon szorgalmasak. Ani esetében ez utóbbi nem jött be, iparkodásán sokat rontott az asszimiláció, kicsit aggódom is az érettségije miatt, de megnyugtat, hogy át fog menni, én pedig „megnyugtatom” őt, hogy ez már csak rajta múlik.

Ani ritkán jegyzetel, ha egyáltalán bejön, de a szeme nyeli a gondolatokat, egészen  kikerekedik (sorry).

A média torzító hatásairól beszélünk, sorra vesszük  a verbális és nonverbális manipulációs eszközöket, fel is teszem a ma már kötelező kérdést, hogyan ismerik fel a „fake newst”, szóval az álhíreket.

Ani hátra dőlve nevet, szeme csodálkozó-huncutra ferdül: „Hát hogy…józan paraszti ésszel.” 

Némán vihogok. Ez ugyan az érettségin nem elégséges válasz, de amúgy hosszú távon megnyugtat. Van remény.

Hozzászólások (0)
április 24, 2024 / A tanár is ember, de nem az a dolga

MÍLA NÉNI

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

MÍLA NÉNI

Fiatalon is így hívta mindenki: gyerek, kolléga. Oka igen egyszerű volt, ő terjesztette el magáról.  Ha csókolózó párra bukkant a folyosón, megkocogtatta a fiú hátát: „Fíjátálember ez nem illik. Míla néni nem írígy. Nekem is van Fjeri bácsi. Próbájá kícsí kultúrnij lenni!” Vagy: „Fíjam, olyan primityíf vagy, igyá egy kis kákáó, lesz neked csuty-csuty ész.” Imádtuk.

Míla néni gyönyörű: dús ébenfekete haj, világító kék szemek. „Glazá kák tarmazá.” („Szemei, mint a fékek, megáll tőle minden élet.”)Mindenki azt hiszi, egy igazi orosz szőke és kék szemű. Egy leningrádi tanár magyarázta el nekünk, hogy egy eredeti orosz fekete és kék szemű.

Míla néni mindig csinos, jól öltözött, mint aki most lépett ki a Romanovok budoárjából, pedig végigcsinálta Leningrád blokádját. És Fjeri bácsi úgy beleszerelmesedett, hogy magával hozta Magyarországra oroszt tanítani.

Végig törte a magyart. „Fíjam, unom én ez a banán! Megmondtá Lényin: Ucsítyszja, Ucsítyszja!” Amúgy nem dobálózott Vlagyímir Uljanovval, jobban szerette Púskint. Belibben előttem a mosdó másik fülkéjébe, egyszer csak hallom, hogy göcögve nevet. Átszól: „Jútka, já Púskina szacsinyíla!” („Puskint költöttem.”) „Harasó f krajú radnóm, páchnyet szjénom i gavnóm”. Finomhangolással fordítva: „Szeretem a hazám, a széna és a sz… szagát.” Majd ugyanazzal az eleganciával kilibben, kijavítja a sminkjét, és fellép a tanáriban. Épp egy volt, közismerten lusta kolléga ellenőrzi  a tanácstól a naplókat. Míla kedvesen odabiccent, közben megjegyzi: „Já ljubljú párásztof, no eta takój párászt!”

November 7-e előtt, hamiskásan mosolyogva mindig megjegyezte az igazgatónak: „Úgyje Míla néni kapja jutalom?” Nem hagyott ki viccet.

Egyszer egy szakfelügyelő óra után odament a táblához ellenőrizni, hogy Mila helyesen írt-e fel egy szót.

Ne ljégy primityíf fíjám.

Hozzászólások (0)
április 24, 2024 / A tanár is ember, de nem az a dolga

LAJTORJA

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

LAJTORJA

Harmadik napja vasalom alvással a tanév során meggyűrődött idegeimet, amely gyűrődéseket nem a diákok okozták, de ezt most hagyjuk…”mit sírnak a tanárok már megint”…nem sírnak barátom, hanem nyögnek-hörögnek, és akkor még nem beszéltem gyerekről-szülőről, mert ők is.

Szóval vasalgatom-vasalgatom…egyszer csak dalolni kezd a telefon…Bé az…”Tanárnő, felvettek az egyetemre!”…”Beszarás”… fakad ki belőlem, elfeledkezvén a beszédhelyzet követelte stílusról. Igaz, amikor rájuk szólok a suliban: „Melyik az az arany szájú?”, hozzá szoktam tenni: „Én is tudok cifrákat mondani, megfelelő helyen, megfelelő időben. Például, amikor odaégetem a rántást.” Most egy mentségem van: épp a konyhában állok, Bé már három éve leérettségizett, három éve dolgozó felnőtt, de olyan helyre jelentkezett, ahová ritkán van felvételi, nagyon keveset vesznek fel, és egyébként is érti a beszédhelyzetet, tud disztingválni.

Bé (aki bosszúból fejezte be a gimnáziumot, hogy szülei és én ne idegeljük annyit…”a te eszeddel…stb stb”) négy évig nem tanult, csak gondolkodott, ezért számomra nem meglepő módon „kimakszolta” az érettségit, hogy divatszóval is éljek.

Az utolsó évben ízléstelen, virágos anyagból készült kalapot hordott rabbis szakállát és anarchista kiegészítőit ellensúlyozandó, legutóbb egy Szűzmáriás zománc lógott a füléből, és épp a politológia érdekelte, de csak úgy l’art pour l’art, mert igazi álma mindig is az volt, hogy egy pékségben dolgozzon. Idén már ez is megadatott, és akkor „ereklye, piff!” – nem felvették dramaturgnak?

Jaj, fiam, olyan boldog vagyok! Na, most jönnek az inasévek. He-he. Nincs több lógás öregem, meg a gondolat elefántcsonttornya…oda fel kell mászni, öcsém… mit mászni!… kecmeregni, fiam!…újra és újra… visszazúgások után … nehéz lajtorja ez … Jákob a megmondhatója … Igaz, ott angyalok járnak föl-le … Boldog vagyok, fiam… na ezt akartam mondani.

Hozzászólások (0)
április 24, 2024 / A tanár is ember, de nem az a dolga

MATURÁLUNK

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

MATURÁLUNK

Csoda történt. Az idén nincs érettségiző osztályom. Kicsit idegesít, sokszor az az érzésem, hogy valami nincs rendben, valamit elfelejtettem. De nem, tényleg.

Foszlányok múlt idők maturájáról, úgy is, mint időkapszula egy kevesek által értett nyelven, és kereng majd a végtelenben.

A TÖRTÉNELEM a kedvencem, talán mert értem a bakköpéseket és aranylövéseket. Második világháború, magyar csapatok hatolnak a SZU-ba, egészen a…na meddig is, kérdi a tanár, én értem lemondó tekintetét, hiszen a térképen írva vagyon, nézi is maturandus piszkosul és nagyon, s végül homlokára csap: Ja, Don-kanyon! (De meglehet, hogy kötőjel nélkül mondta.)

RÁKÓCZI SZABHARC, na ki várta a fejedelmet a határon, a kérdés, mint a fuldoklónak dobott mentőöv lebeg a nemzethalálon, hát persze, hogy Tamás a talpasok Esze, de az elnök már nem várja ki, súg és a  fejét böködi: Ja, villan maturandusunk: „tököli!”

„A dzsentrik egy külön KASZT alkottak.”  Hallom kolléga fejéből a rímet, de arcunk rezzenetlen, már öt perce látom jegyzetein a könyörtelen és talpas kettest.  Mert legyünk őszinték: a második mondat után eldőlt, nem a vizsgán, jóval előtte ─ a kivételek a mi babérkoszorúink. Ma úgy mondják: hozzáadott érték.

Kérdem én: mi? Ami nem pontozódik: azt csak mi látjuk: az embert, aki…na mindegy: és most mégis útjára bocsátjuk, és mi tudjuk, miért. Ez egy SZAKMA, még ha ért is hozzá boldog-boldogtalan.

Mi, összeszokott vizsgáztatók, már nem akarjuk bizonygatni intelligens kérdéseinkkel sem az Elnöknek, sem egymásnak, hogy ezt az épületes marhaságot nem mi generáltuk, mi tudjuk, de genere, és ez is belefér. Bár csak ennyi veszett volna Mohácsnál. Az érettségin a zseni is mond sületlenséget, és a gyengébb is tud nagyot villantani.

Maturandus a magyar reneszánszból felel, s megjegyzi, hogy Károlyi Gáspár lefordította és kinyomtatta a teljes Bibliát a 16. században. Belém bújik az ördög, és bár nem szokásom, „beleszólok”, hogy 1590-ben. Maturandus rám néz kicsit feddőn: „Igen, az a 16. század.” Nevetek és bocsánatot kérek. Neki van igaza.

Lejárt a mosógép. A tanár is ember. „Mossa, mossa…”

Hozzászólások (0)
április 24, 2024 / A tanár is ember, de nem az a dolga

PÉ

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

PÉ

  Először csak anyuka jól nevelt fiacskája mosolyog rám tisztelettudóan. Másodszor rájövök, hogy felsőfokon beszél angolul. Harmadszorra megnyeri a matekversenyt, de akkor telik be a pohár, amikor anyuka megmutatja PÉ díjnyertes rajzait, figyelmeztetve, hogy én azokat „nem láttam”, mert a gyerek nem szereti, ha mások tudnak róla. Szóval, még szerény is. Hja, van neki mire. Lesz is irigye, gondolom, de láss csodát, nem lett. A háromdimenziós Antigoné-jelenete azonnal lefegyverzett mindenkit.
A legkönnyebb tanítványaim egyike volt a 37 év alatt – csak békén kellett hagyni. Békén, ha késett, ha bohóckodott, ha lógott, márpedig azt nagyon tudott─ egyik osztálytársa szerint tízalkalmas bérlete volt az iskolára. Hát körülbelül. Ő volt az, akinek szinte fölösleges volt iskolába járni. Abból lett volna ötös, amiből akar, alig tanulással. Vágott az esze, mint a penge, de többnyire türelmesen kivárta, míg a többi is kapcsol. Mennyi elveszett idő!   Mert nem mindenkinek való a közoktatás.

Hozzászólások (0)
április 24, 2024 / A tanár is ember, de nem az a dolga

A SÁL

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

A SÁL

Hét óra húsz. Az első órára ügetek. Még frissen-fiatalosan, a folyosón meg, ó igen, nevelésre epedő kis családom, a szájakon álombeli mézek. Hát ahogy körbenézek, a földön valami csíkos, talán a szokásos elhányt ruhadarab, magányosan a világ ág-bogán. Tekintet reá nem akad, hogy felvegye, pedig rikít rendesen. Egy sál.

Ah, pedagógiai pillanat! Környezetvédelem plusz felelősségtudat, együttműködés, problémamegoldó képesség, kreativitás.

Leintem a forgalmat. Hölgyeim és Uraim, jó reggelt, legyenek szívesek idefáradni. (Még nem tudják, hogy a gyülekezést be kellett volna jelentenem a rendőrségen, nem tudnak ezek semmit.) Azért viszonylag engedelmesen, bár a szokásos szövegértési nehézségekkel sikerül csak körbe állatnom a szemet szúró problémát. Tekintet reá nem akad. Szemközt egy tizedikes forma LÁNY közelít… már tudom, mi jön: átlépi, esetleg belebotlik és félrerúgja.

Kompetenciára éhes tekintetek tüzében ismétlem a környezetértési feladatot: Hölgyeim és Uraim, íme a megoldandó probléma, mutatok a földön heverő sálra. MI IS A TEENDŐ?

A KÖR néz rám … Némi gyanús irónia csillog a pupillákon. LÁNY mosolyogva: Tanárnő, ez az én sálam, épp fel akartam venni. Lehellet megszegik.

Még az a szerencse, hogy nem értik. Nem értenek ezek semmit. Halk kuncogás a hátam mögött. Én némán, magamban vihogok. Már megint ostoba voltam.

Hozzászólások (0)
április 24, 2024 / A tanár is ember, de nem az a dolga

P-APUKA

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

P-APUKA

Figyelem: Ez az írás nem a tanárok tévedhetetlenségéről szól! Bár lehet több olvasata…

P-Apuka 4 évig szántotta az iskolát és a pedagógiát. Rossz szakmát választottam, amihez mindenki ért, abban tehát nem lehetek szakember, csak mindentudó laikus.

Egy verselemzés, magyarul értelmezés kapcsán, mikor egy csemetém egészen vad történelmi jelentést tulajdonított egy toposznak, megkérdeztem tőlük, elhiszik-e egy orvosnak, egy mérnöknek, hogy szakember? Persze− mondták. Egy magyartanárnak miért nem hiszik el? Miért gondolják, hogy belemagyaráz a műbe, de bezzeg a diák értelmezése tuti? Hümmögtek. Másnapra becipeltem 30 cm Babits-irodalmat, majd a kezemmel meghosszabbítva mutattam, kb. mennyi tanulmányt olvastam csak Babitsról, azon kívül, hogy tőle mindent elolvastam. (Na, jó, nem minden levelét.) Ugyanis hajdani magyartanárom azzal tehetséggondozott engem a gimiben, hogy azt mondta: „Ha én egy nevet kiejtek a számon, rohansz a könyvtárba, mindent elolvasol tőle, utána pedig amit róla írtak.”

De maradjunk P-apukánál, akinek gyermeke az osztályomba járt, ezért egyszerre voltam magyartanára és osztályfőnöke. Az első év első szaktanári fogadóóráján, úgy november tájt, P-apuka leül mellém az asztalhoz, és sokat sejtetően, hangját halkítva elszörnyülködi nekem, képzeljem el, a magyartanár számon kéri a verslábakat. Kemény volt. Kénytelen voltam megvédeni a magyaros kollégát, mondván, hogy a ritmusérzék fejlesztése…meg minden. Hogy mikor jött rá, rájött-e, hogy én azonos vagyok magammal, nem tudom, de többet nem érte szó a házam elejét.

Elejét érte azonban az egyik kollégám, aki a folyosón helytelenkedő egyik csemetémnek megfogta a karját, ekképp jelezve testbeszéddel, hogy ami sok, az sok. Gondolom, közben rá is nézett. Hú, ebből mi lett! P-apuka, mint lokális ombudsman az igazgatónál képviselte szülőtársait az iskolában uralkodó fizikai-tanári erőszakkal szemben. (Mellesleg ez a kollégám volt az, aki gyakran idézte apját: „A pedagógia az a mező, ahol minden paraszt szánthat.” Ne tessék kapkodni a levegőt, a „paraszt” szót soha nem használom „tahó” jelentésben, mint ahogy a „proli”-t sem.)

Magyarországon az egy főre eső oktatási szakemberek száma kettő. Csak az Amerika-szakértőké több. Azért továbbra sem mondom meg az orvosomnak, hogy szerintem mi bajom van.

Hozzászólások (0)
április 24, 2024 / A tanár is ember, de nem az a dolga

KÖSZÖNJÜK, MARGÓ

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

KÖSZÖNJÜK, MARGÓ

Margó mondja-mondja, már megjártuk Nagyszombatot, Pozsonyt, a Szilikon-völgyet, rákérdez, hogy a templomot, amiből épp  kijöttünk, rendesen felújították-e (nem, giccsreál), közben kiderül, hogy ugyanolyan nevű gimnáziumban tanított, csevegünk, gyerekeink veszik a lapot, felajánlják a segítségüket, egy kukászsákban visz egy nagy kukát valahol, a 36 fokban, és megdicséri kölykeinket, hogy el mertük hozni őket 3 napra kirándulásra −ritkaság, mondja. Hja, mondom, a mieinket mindig megdicsérik. Rajtunk kívül. És tényleg.

Mondom Zé-nek, az öregeket meg kell hallgatni, akkor is, ha unnak minket. Zé odamegy, hallgatja, de szerintem nem nagyon fogja, hogy a konzervatív habituson át egy szabadabb-árnyaltabb beszédet hall, egy csudanyelven, úgy hívjuk: magyar.

Margó mondja-mondja, már engem is untat, mert jól tudom, amiről beszél, ők meg nem értik, de érzik (hála a szülőknek), hogy épp az igazi örökségüket hallják. Alkonyatkor Bé elgitározza-éneklem a https://youtu.be/gQ_US0D3_LI -et −furcsa, nagy magyar dal ez.

Este, ötszáz, bizony dalolva ment, és megverte a wales-ieket, de én nem hatódom meg. Mondom Zé-nek, majd akkor szóljanak, ha legalább Európa-bajnokok az aranylábúak. Ezzel tartoznak apámnak, aki 1986-ban majdnem infarktust kapott a második gól után, de ezt el kell nekik magyaráznom, még gondolat sem voltak. És tartoznak másik apámnak, aki Montgomery díszpolgára immár.

Várunk a vonatra, 5 percenként közlemény arról, hogy épp hány percet késik. Nevetünk. Nem tudják, hogy mi már 40 éve.

Hirtelen befut Margó, és mondja-mondja. Egy idő múlva kapcsol, hogy mi a tegnapiak vagyunk, boldogan folytatná, de már nincs kinek. Érti a testbeszédet és a nyelvet, arrébb húzza „kocsiját”, cseresznyét visz az unokáknak. Sírni tudnék.

Köszönjük, Margó.

Hozzászólások (0)
április 24, 2024 / A tanár is ember, de nem az a dolga

H3

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA:

H3

Ha az ember több évtizedet tanít az alma materben, elkerülhetetlen a „vérfertőzés”. Bármerre járok a városban, biztosan találkozom valakivel, vagy hallok valakiről, aki szintén oda járt, és persze tanítottam, vagy hattam volna, de megúszta.

Ha egy jóképű férfi rám mosolyog, rögtön tudom, így folytatja: „Jó napot, tanárnő!” – én pedig törhetem a fejemet, hogy őt vagy a gyerekét, ma már az sem kizárt, hogy az unokáját tanítottam. A dolgot tovább „aberrálja”, hogy különböző generációkból való tanítványaim lelnek egymásra a világ valamely táján, és akkor beáll a tohuvávohu: ki, mikor, de hogy kerülnek össze? Olyan vagyok már, mint szegény József Attila versében a „visszhangzó családi kripták.” Néha attól rettegek, hogy beállít Petrovics István, és bikacsökkel kéri számon rajtam, miért hagytam elkujtorogni a fiát.

H3 eredetileg szőke, keszeg fiúcska volt, kérdeztem is az atyát: „Sportol ez a gyerek valamit?” Papa göcög a nevetéstől: „Tanárnő, mindennap órákig püföli a homokzsákot.”

H3, alias szelíd, szőke jó tanuló, tudott viselkedni, elvégre a homokzsák önkontrollra nevel, meg is lett hamar az összes nyelvvizsgája, a kitűnő érettségije, sajnáltam is hogy nem humán szakra megy, de nem erőltettem.

De addig püfölte azt a zsákot, míg kigyúrta magát és magából a dupla humán diplomát, és egyszer csak beült a tanáriba kollégának, de már tar fejjel, bár ifjan. Sok „hajaszála hullott a tudományokért”. Keszegből izompacsirta, hangját-alig-hallodból öblösen bömbölő suttogás lett.

H3 hátrányosan halmozott helyzetű: magyartanára, angoltanára és osztályfőnöke voltam, de nagyon örülök, hogy nem hasonlít rám sem stílusban, sem módszerekben. Autonóm. Respect.

Mikor megérkezett, épp végzős osztályom volt, osztályfőnök-helyettes nélkül, adódott tehát, hogy felkérem, jöjjön velünk kirándulásra.

„B” az osztályomból titokban elmesélte nekem, hogy rajongott zenészéről, R-ről véletlenül kiderült, hogy H3 osztálytársa volt, aki most az ő osztályfőnök-helyettese. R, a hajdan csendes, sztoikus, ma már külhonban is csápolt zenész, mikor megtudta, hogy H3 tanár lett, csak annyit mondott:

„Tudtam, hogy el fogja cseszni az életét.”

Nem teszi. SZMÁJLÍZ !

Hozzászólások (0)