Kategória: A tanár is ember, de nem az a dolga

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

ISKOLA A HATÁRON

Az iskola a határon-t vettük, az óra végén belém bújik a kisördög.

Nem tudom, mondtam-e már, hogy imádok végzősökkel dolgozni. Nincs szebb egy tanár életében, mint mikor látja beérni munkája gyümölcsét. Már lehet velük szabadon, felnőttként beszélgetni a legmélyebb dolgokról.

─ Meg tudnák-e mondani, mi az én legfőbb pedagógiai célom?

– Hogy jó emberek legyünk. (Telitalálat, meghatódom.)

─ Na és, melyik a legjellemzőbb pedagógiai eszközöm?

─ A terror.

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

ÉS LÁTOM ŐT

Én nem tudom, min meditált folyton, de mindig így idéződik fel az alakja: hátrakulcsolt kezekkel, leszegett fejjel, szájában cigarettával rója a köröket a tanáriban, a folyosón, a szalagavató bálon a diszkózene üvöltő hangjaira a táncolók sűrűjében…sok jóra emlékezhetnék, emberi gesztusaira, humorára, de gonosz a lélek, leginkább mégis a „nagy pillanatok” villannak be.

Imádott szónokolni, ezért készült hetekig a Nőnapra, amikor kiélhette a hatásszünetek drámaiságát, mi pedig a visszafojtott röhögés kegyetlen kínjait.

„Üdvözlöm a szépeket, a jókat, az okosokat…(férfi kolléga súgva: És mi lesz a kolléganőkkel?)…És látom őt (a nőt): egyik kezében a szatyor, a másikban a gyertya…( kollégám kezét tördelve: Jaj, most jön a porszívó, a porszívó – mivel már olvasta a szöveget előtte)…Mert van valamijük a nőknek, ami nincs a férfiaknak…(Édes istenem – sóhajt fel nyugdíjas vendégünk. Már nem tudta máshogy leereszteni a pukkasztó röhögőgörcsöt)…Amit mi magunk is meg tudunk csinálni, azt csinálja meg a Sándor…(mármint a gondnok)…És köszöntöm Őket is…(Édesjószüzanyám, hát ki maradt ki?)

Noémivel, mindketten ünneplő fekete ruhánkban sétálunk a Szalagavató színes forgatagában, már egy perce azon vihogunk, hogy olyanok vagyunk, mint Lédával a bálban, amikor a táncosok villódzó hullámainak sűrűjében meglátjuk Őt öltönyben, nyakkendőben, hátrakulcsolt kezekkel, cigivel a szájában, öles léptekkel meditálva…ő volt az első igazgatóm, nagyon szerettük.

 R.I.P.

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

EGÉRFOGÓ

Ezt nem teheti velem Igazgató úr! – mondtam, mikor megtudtam, hogy a két párhuzamos osztályom színtiszta lány. De most komolyan, Igazgató úr! 70 kamaszlány! De komolyan gondolta, és sok sikert kívánt. És sok siker lett.

Kezdetben egy nagy massza voltak, azután kezdett elkülünölni a C és a D, végül az arcok is, vagyis mind a hetvennek arca lett. Csupa tehetséges egyéniség. Egy nulladik órán arra eszméltem, hogy imádok a csajokhoz járni. Persze, szabadjára engedhettem magamban a cinkos nőt. „Gondoljanak bele: végre egy FÉRFI tanár!”- vezettem be az Aranysárkányt.  Vihogtunk.

Á egyetlenként koedukálta tizedikben a C-t. Na, gondoltam, könnyű dolga lesz: egy okos, jó humorú férfi sok szép és értelmes nő között. Hogy könnyű dolga volt-e nem tudom. Az biztos, hogy hamar rám hangolódott: ritkán szólt, de akkor füléig szaladó szájú irónia vihogtatta női szakaszunkat.  Á azután volt fizikus-csillagász, Maraton-futó, amit akarsz.

Manapság sokan támadják a facebookot nyíltan vagy burkoltan. „A közösségi média beteggé tesz.” Igen, ha amúgyis beteg vagy. Megy a gazdasági háború a digitális szupremáciáért. Én örökre hálás leszek Zuckie-nak. Neki köszönhetem, hogy szétszéledt ifjúságomra, első szerelmemre, Gyurkára, volt osztályaimra leltem a letűnt időből, hála a facebook algoritmusának.

Ma hajnalban Á talált meg messengeren. Elküldte évekkel ezelőtt írt fiktív regényét. Amolyan feljegyzések az egérlyukból napló. Döbbenetesen jó a stílusa, humora. Halálra derültem magamat. „Csak nem akar Franci elköltözni? Diable! Olyan ideges lettem, hogy egy teljes szelet hathónapos érlelésű Président Comte -ot elrágtam.” És a szerelmi szál: „Odamentem a ketrechez, és amikor kidugta az orrát a házból és rámnézett, kezdeményeztem egy beszélgetést a Bovaryné jellemábrázolásáról.” És érdekes, Franci elköltözött…

Hát öcsém, bár háttal nem kezdünk mondatot, legalábbis nem irodalomórán, szóval csak haza jöttél ide, az egérfogóba. Persze, sejthettem volna. Az irodalom a többségnek tantárgy, sokunknak kelepce.

Sok szép fájást kívánok! Éljen a magyar széppróza napja! Ja, és Jókai!

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

AVAGY A MEMORITER HASZNA

Reggelizett? – kérdezi. Ha nem, akkor menjek, és egyek vagy igyak valamit, csak cukor legyen benne, el ne ájuljak itt neki.

Enni nem tudok, lassan hörpölöm a kávét, s közben van idő eszembe jutni a sok horror sztorinak a bölcsességfogakról. A legjobb idős kollégámé, akinek 60 évesen be kellett vele feküdnie, mert vízszintesen belenőtt a mellette lévőbe. Mármint a foga.

„Most harminckét éves vagyok. Nyár van.” – Kosztolányi fausti pillanata … hát nyár az van, de ez most nem annak a pillanatnak készül, és halált megvető bátorsággal tántorgok vissza a rendelőbe, közben térdeim csak annyira remegnek, mint az első, megtartott órámon. „Ötszáz bizony, dalolva ment…”

Még kapok húsz percet zsibbadni és elmerengeni barátaim szadizmusán, mindazokén, akik naturalizmust megszégyenítő részletességgel ecsetelték azon lehetséges kínokat, amiket most lesz szerencsém kiállni.

Az érzéstelenítőnek azonban érzelemcsillapító hatása is lehet, mert mire betonná fagy az agyam, már apátiával nézek a rettenet elé, és a szájtáti gyakornokok gyűrűjétől körbe véve hagyom, hogy szétfeszítsék a számat akkorára, hogy már belőle nézek kifelé, pont szemembe az idegesítő ablakfénnyel − becsukom. Mármint a szemem.

„Jó napot, tanárnő!” – gondolom, a szájsebésznek mondja valamelyik gyakornok, de aztán kinyitom a szemem, látom, hogy egy árny hajol fölém, pontosabban legalább hat, egyenként, jótékonyan takarva a vakító ablakot. Nem látom az arcát, de amikor mondja a nevét, már tudom, hogy az előző osztályomba járt, és most itt szemlél, mint esetet, lát bele legbensőbb titkaimba, talán a vakbelemig.

Hirtelen eszembe jut a nőgyógyászos vicc, bólintanék és vihognék, de a sebész hátra nyomja a fejem, és légkalapácsok kezdik döngetni az agyamat…

…most 32 éves múltam…nyár van…lehet hogy tán ez… amire vártam…itt van, mire vágytál…világító ágytál…na látjátok, mire jó a memoriter…felejtőnek

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

ÉS HÉT SEBBŐL VÉRZETT

Épp mondom kolléganőmnek, hogy előző nap is milyen rendesek voltak ezek a kölkök, hegynek fel sem nyüszögött senki, a vacsorát is humorral fogadták, semmi nyif-nyaf. Persze, mondja, mert a többsége fiú, jobban bírják a gyűrődést. Elégedettek lehetünk, én rosszabbra számítottam, mert ritka nyüzsgő, állj-előlem-dől-belőled társaság, amúgy komálom őket.

Szóval, épp nyugtázom a második napot is, békésen merül a tóparti nap a vízbe, midőn hírnők jő, s pihegve szól: Jaj, tanárnő, nincs ragtapasza? Miért, mi történt? Á, semmi, csak ZS elvágta a lábát, és most vérzik. Hát nem egészen, mondja a lány, jó nagy vágás van rajta, és rendesen ömlik a vér, de ezt olyan sápadtan nyögi ki, hogy rögtön megijedek. Futólépés közben mesélik el, mi történt, beleállt valamibe a tóban. Kérdem, mikor, mondják egy félórával ezelőtt. Belémfagy a tüdő…legalább kimosták hideg vízzel? Nem hiszem, mondja a sápadtabb, most értünk haza, és sebtapasszal leragasztotta, de leesett.

A fiúszobában (később számoltam össze) HETEN lézengenek, ZS az ágyról lógatja le csupavér lábát, kezében tétován tartogat egy vizes ragtapaszt…megnézem, ronda seb, de orvosért nem kiált… mondom, mossa ki hideg vízzel, mindjárt hozok valamit, amivel fertőtlenítjük és leragasztjuk.

A művelet közben páran körbeállnak, morgok, hát egy sem akadt a hétből, aki tudná, hogy egy ilyen sérülést komolyan kell venni? Fél órája vérzik, és egy sem tudja, mit kell csinálni? Nem szoktam így pézsmitálni, de most igen pipa vagyok, aztán elszégyellem magamat, talán túlhisztizem, ha a sajátom lenne, lehet, hogy nem tenném, de hát más gyereke…veszélyes üzem…

Állunk vacsorához sorban, látom ZS biceg idefelé. Bekómálok, amikor kapcsolok: a jó lábán fent a papucs, a sérültön csak a géz, látom, vérzik megint, amúgy meztélláb a homokban…Mondom: „Megőrült, miért nincs magán papucs?” „Mert nem fért bele a lábam.” „Azonnal menjen vissza, és vegye fel az edzőcipőjét!” Majdnem hörögve mondom, aztán …megyek én is, újra fertőtlenítjük. „Nem kell, mondja, holnapután, ha hazaérek, majd a nővérem lefertőtleníti.” Már csak némán legyintek, és megyek utána.

Mondom, hét sebből vérzett…

Egyszer egy kolléganőm azt kérdezte valakitől, aki agyonpátyolgatta a diákokat: „Mondd, ne szüljük újra ezeket a gyerekeket?” Néha azt kellene…

TAO

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

TAO

Valójában Teó. Talán nomen est omen, de ezt még nem bizonyította be vagy cáfolta a tudomány, amiben makacsul hiszek, úgyis, mint a ikszedik istenbizonyítékban. Teó maga a megtestesült tao.

Az első évben megnyerte a matekversenyt, rögtön érteni kezdtem, miért jegyzetel keveset, dolgozatai miért olyan rövidek, sehol egy fölösleges szó, csak a mérnöki lényeg. Vágott az esze, mint a penge. Bírom az ilyet: csak semmi mellébeszélés, lila köd. … Útja nyílegyenesnek tűnt a matematika csúcsaira…bár volt benne valami, ami kilógott még a többismeretlenes egyenletből is.

Feketében járt, fekete haját még feketébbre festette, sűrű, fekete műszempillák ellenpontozták fekete bakancsát, piercing, ahova csak fért ­– félelmetes volt, de a harsány külső mögött halk, szerény és visszahúzódó. Egy időben fordított kereszttel a nyakában borzolta a kedélyeket, pedig nem volt nála jézusibb figura az egész földkerekségen, egy útkereső kamasz.

Közben Teó ott hagyta a matematikát, útja a metafizikához vitte, szóval elszerette őt a filozófia, hogy azután a pszichológiára jelentkezzen. Oda kevés volt a pontja, ekkor egy OKJ-s kanyar után a magyar szakot kezdte el az egyetemen, de arról tudtam, hogy csak kitérő lesz, a filológia nem az ő ösvénye, zsákutca az.

Aztán lekopott róla festék, műszempilla, piercing, na és a magyar után a szabadbölcsészet is. Már épp mondani akartam: térj vissza a matematikához, mikor látom, most épp gyógymasszázst vállal és jóga tanítást.

Ostoba módon dohogni kezdtem: már megint eszét fecsérli, aztán szégyenkeztem a felismerésen, hiszen én írtam nemrég: az úton ösvényt cserélnek lelkek…mert út ez: egyenes, kereszt, görbe… ösvény ez, az utazás gömbje.

Az értelem vándorol benne, míg ismeretlenre lel, és végül egyenletre.

ANI

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

ANI

Aninak olyan a szeme vágása, hogy a Kínai Nagy Fal adja a másikat. Helyesírása nem mindig hibátlan, de így is fénynél sebesebben lobog a nagy magyar átlag horizontján.

Kilencedikben, mikor megtanultuk a hexametert, elskandáltuk, lekottáztuk, eltapsoltuk, lekopogtuk, szóval mondom: Na, most akkor írjanak egyet ─ mankónak megadtam egy daktilikus szót. Öt perc múlva Ani hozza tökéletes  sorát, a többiek még próbálkoznak jambusokon sántikálva, hiába, a Kodály-módszer bölcsőjében kevésnek ringattak hallást hozzá, az meg ugye 14 éves korra rögzül, mint sok minden, ami állítólag nem növeli a dzsídípít, de valahogy mégsem árt úgy társadalmilag. (Meg a tanári pszichének is kifejezetten jót tesz, de az ugye nem számít.)

Figyelmeztetem is a csoportomat (csupa intelligens agysejt): Vigyázzanak, mert ezek a ferde szeműek okosak és nagyon szorgalmasak. Ani esetében ez utóbbi nem jött be, iparkodásán sokat rontott az asszimiláció, kicsit aggódom is az érettségije miatt, de megnyugtat, hogy át fog menni, én pedig „megnyugtatom” őt, hogy ez már csak rajta múlik.

Ani ritkán jegyzetel, ha egyáltalán bejön, de a szeme nyeli a gondolatokat, egészen  kikerekedik (bocs).

A média torzító hatásairól beszélünk, sorra vesszük  a verbális és nonverbális manipulációs eszközöket, fel is teszem a ma már kötelező kérdést, hogyan ismerik fel a „fake newst”, szóval az álhíreket.

Ani hátra dőlve nevet, szeme csodálkozó-huncutra ferdül: „Hát hogy…józan paraszti ésszel.” – na ez egy bizarr mondat egy kínai szájából!

Némán vihogok. Ez ugyan az érettségin nem elégséges válasz, de amúgy hosszú távon megnyugtat. Van remény.

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

SPOILER

Nehéz egy magyartanárnak. Nincs még egy tantárgy, ami annyi lehetőséget kínálna a spoilerezésnek, amit leggyakrabban maga a tanár követ el.

Arany-óra. Magamról elfeledkezve, mennyei lelkesültséggel szemléltetem, hogy „az Öreg” mi mindent volt képes kifejezni egy-egy apró gesztussal. Idézem a Toldi estéjét, amint az öreg Bence a gúnyolódók előtt kihúzza magát peckesen:

„Megsodorta bajszát, de az visszahajla
S mely elébb volt csákó, lett belőle kajla;”

„Látjuk kérem, ebben az apró gesztusban benne van, hogy a szegény öreg embernek már a bajsza is lekonyul.”

Égtelen röhögés ─ kapcsolok. Hiába, 16 évesen már „veszik”, na, nem Aranyt, hanem az adást.

Ám ez enyhe spoiler volt a Balassi-órámhoz képest. Földszint, május, nyitott ablak, az utcáról beszivárog a készülő ebéd illata és a konyhai dolgozók párbeszéde.

Olvasom, kellő hatásszünettel a címet:

„Hogy Júliára talála, így köszöne néki”…

„Baaaaazdmeeeeeeg!”

Kilencedikes osztály, nem mer nevetni. Én sem, csendben kérem, hogy csukják be az ablakot.

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DENEM AZ A DOLGA

ANGYALOK KARA

Na, nem. Angyalok ugyan nem voltak, bár kórusban tudtak és kánonban gyilkolni: Péter, Marci, Janó, Jóska, Dani és persze Andris.  Poén, szék nem maradt szárazon, ha rázendített a luciferi kórus. Vágott az eszük, mint a borotva, és rendre provokálták „a szent poézis” nagyjait fanyar és könyörtelen ellenérvekkel – egyszóval öröm volt tanítani az osztályt, mert a női kar is eszes volt ám, de ők ezt nem leplezték kamasz cinizmussal.

Madách mindig boldogság és mérföldkő a sihederek beavatásában. Lévén ő maga is nagy provokátor, hajlandók végigkövetni a luciferi úton. Már említettem, hogy lila hajat kapok, amikor Ádámtól a 13. szín végét idézik, mint a mű „eszmei mondanivalóját: „S az ember célja e küzdés maga.” – Tényleg? Akkor mi a fenének írt még hozzá két színt? Egyébként meg ha a küzdés a puszta cél, akkor kösz, nem kérem.

 A 15. színt mindig együtt olvassuk, mondatról mondatra, és mindig ugyanaz a koreográfia. Egyszer máshogyan esett.

Első jelenet: Mikor Ádám térdre esik: „Uram, legyőztél, ím porban vagyok.” – beáll a csend, „az isteni”. Második jelenet: Ádám most már az Úrnak teszi fel a mű három nagy kérdését: Mi erősebb, anyag vagy a szellem, van-e fejlődés vagy csak körfogás a történelem, ergó: van-e értelme a létnek. Mindig, minden osztály feszült várakozásba dermed, várva a végső, feloldó tudást.  Mikor az Úr megtagadja a választ, jön a szokásos felhorkanás: „Na, menjen a fenébe! (mármint Madách)”.

A szentségelés után („Ezért rágtunk végig 14 színt?”) jön az Úr :

 „Karod erős, szíved emelkedett…”

Orkánszerű röhögés robban a várt katarzisba – úgy nyerítenek, a könny is csorog az arcukon. Nem értek semmit. Végre Péter megszánja kétségbe zuhant tekintetemet: „Tanárő, hát ez a SÜSÜ!” És már harsan is az Angyalok kara, boldogan, felszabadultan:

„Karom erős, szívem vidám,

nincs is több ily királyfi tán!…”

Mit nekik küzdés, kanti etika…boldog-gügyén üvöltik ki magukból az elveszett gyerekkort.

ÉG

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

ÉG, AZ EVIDENS

Egy barátom mesélte, hogy egyik kolléganője, akinek komoly problémái akadtak az idegen szavakkal,  egyszer azzal dicsekedett: „Az én fiam a suliban végig evidens volt!”

De talán kezdjük ott, hogy ÉG a vicaverzám. Ugyanolyan racionális (elég gáz egy irodalomtanárban), szóval nem az a tipikus bölcsész, ha van ilyen általánosíthatóság egyáltalán, tehát a felemásom férfiban, csak már most sokkal több gyakorlati esze van, mint nekem valaha lesz.

ÉG osztályát kilencediktől tanítottam, mutattam is volna emberarcot, de igen erősen kezdtek, rögtön az első órát végigfecsegték félhangosan.  Jó, akkor indul a „terror” − gondoltam, azaz alaki kiképzéssel kezdtük: levegő kockára fagyasztva, csak néha mosoly, leginkább fagyos csend, de a legemberibb hangon és tisztelettel. Ez utóbbi csak tizedikben kezdett derengeni bennük, mert nem lehetett előbb gyeplőt ereszteni. Osztályfőnökük finoman jelezte, hogy az első szülőinek én voltam „hősnője”, úgy is, mint „a tanárnő lehetetlent követel”. Ugyanő (csak egy év múlva mesélte el nekem nevetve, amikor a fél osztály magyar előkészítőre jelentkezett) azt válaszolta: „Kedves Szülők, várják ki a végét!” (Azért ezt jegyezzük meg: csak később mesélte el, hogy ne idegesítsen. Tapintat, Kolléga a neved – nagybetűvel.)

Mikor ÉG bejelentette, hogy magyar szakra megy, figyelmeztettem az ott rá váró más világra, mint amit a személyiségéből kiolvastam, de ÉG nem az a megrettenős, szigorú is tud lenni, mint a fene, valamiért mégis rajongják a kölkök. Ez misztérium. (Ez is.) Gondolom, odafordulás kérdése ─ a többi csak jól vagy rosszul alkalmazott eszköz, de az is lehet, hogy (ez is) a teremtés titka.

Most, ha leülünk beszélgetni, szinte mindenben egy nyelven tesszük, egymás képére formálódtunk. Nincs tanár szilárd halmazállapottal, úgy kupálódik, ahogyan diákjai  „felnevelik” a feladathoz.

Ez most már evidens, mint ÉG volt az első perctől, aki úgy járt, mint az EMINENS diák az Aranysárkányban. Novák annyira evidensnek vette a mindig ott lévő biztos kapaszkodót, hogy elfelejtette viszonozni. Akkor hát megkésve,

„Kedves Fiam!”: Jöjjön akkor az intelem, mert anélkül ugye nincs katarzálás. BJulcsi írta nekem évekkel később: „Köszönöm, hogy… (már a 3. szint) útján…bár az utolsó évben …megbomlott a „terror”, de mindegy is volt már …”

Püff! Én meg azt hittem, hogy mindenki örül a „lazaságomnak”, mint a Tanár úr kéremben: hogy „milyen jó humora van neki”. És akkor ennyit arról, hogy mit is gondol AKKOR ÉS UTÓLAG a diák.

ÉG fiam, akarom mondani, Tanár úr kérem, ne feledd volt osztálytársad szavait…

Üdv az ötödikben.