Kategória: A tanár is ember, de nem az a dolga

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DENEM AZ A DOLGA

ANGYALOK KARA

Na, nem. Angyalok ugyan nem voltak, bár kórusban tudtak és kánonban gyilkolni: Péter, Marci, Janó, Jóska, Dani és persze Andris.  Poén, szék nem maradt szárazon, ha rázendített a luciferi kórus. Vágott az eszük, mint a borotva, és rendre provokálták „a szent poézis” nagyjait fanyar és könyörtelen ellenérvekkel – egyszóval öröm volt tanítani az osztályt, mert a női kar is eszes volt ám, de ők ezt nem leplezték kamasz cinizmussal.

Madách mindig boldogság és mérföldkő a sihederek beavatásában. Lévén ő maga is nagy provokátor, hajlandók végigkövetni a luciferi úton. Már említettem, hogy lila hajat kapok, amikor Ádámtól a 13. szín végét idézik, mint a mű „eszmei mondanivalóját: „S az ember célja e küzdés maga.” – Tényleg? Akkor mi a fenének írt még hozzá két színt? Egyébként meg ha a küzdés a puszta cél, akkor kösz, nem kérem.

 A 15. színt mindig együtt olvassuk, mondatról mondatra, és mindig ugyanaz a koreográfia. Egyszer máshogyan esett.

Első jelenet: Mikor Ádám térdre esik: „Uram, legyőztél, ím porban vagyok.” – beáll a csend, „az isteni”. Második jelenet: Ádám most már az Úrnak teszi fel a mű három nagy kérdését: Mi erősebb, anyag vagy a szellem, van-e fejlődés vagy csak körfogás a történelem, ergó: van-e értelme a létnek. Mindig, minden osztály feszült várakozásba dermed, várva a végső, feloldó tudást.  Mikor az Úr megtagadja a választ, jön a szokásos felhorkanás: „Na, menjen a fenébe! (mármint Madách)”.

A szentségelés után („Ezért rágtunk végig 14 színt?”) jön az Úr :

 „Karod erős, szíved emelkedett…”

Orkánszerű röhögés robban a várt katarzisba – úgy nyerítenek, a könny is csorog az arcukon. Nem értek semmit. Végre Péter megszánja kétségbe zuhant tekintetemet: „Tanárő, hát ez a SÜSÜ!” És már harsan is az Angyalok kara, boldogan, felszabadultan:

„Karom erős, szívem vidám,

nincs is több ily királyfi tán!…”

Mit nekik küzdés, kanti etika…boldog-gügyén üvöltik ki magukból az elveszett gyerekkort.

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

SPAR UND KEINE ENDE

Igaz, Goethénél SPEAR, mármint Shakespeare und keine Ende, de azért nekem is keine Ende, amint a tömegközlekedést várom, hiába, na: öregszünk, álmaink egyre merészebbek, már buszokat vizionálunk a horizontra, de busz helyett fiatal női arc lép be, majd ki a látóteremből, és rám köszön. Még jó, hogy nem jön az a szemét, hogy enné-meg-a-büdös-fene-busz, legalább van időm marcangolni foszladozó memóriámat, honnan is ismerem, ó nem a buszt, a fiatal nőt, aki ráadásul rám köszön.

De ím, begördül a NAGYŐ, agyő várakozás, s ahogy felszállok, világosodom: honnan is ismerem – ja, nem a buszt.

Félórácska telvén a Sparban, hát nem egy ShakeSPEARE, de azért a soroknak keine Ende, ez van, meg az, hogy beállok az alternatív kígyók közül pont abba, ahol a felismerni vélt helyén ott ül az igazi ─ pénztároslány. Mondom is neki, mert mostanában beszédes lettem: „Hamar ideért.” Persze, nem ezt mondom, csak azt, hogy milyen érdekesek a véletlenek.

Mondja, ő gyakran van így, hiszen itt, a pénztárnál annyi arcot lát, folyton szembejönnek, akárhová megy, ezért a biztonság kedvéért mindig köszön ─ de sok a neveletlen ember, mert, ha nem is ismer fel, ki ismerne fel egy pénztárosnőt, mint Parti Nagy villamosvezetőnőjét, gondolom, szóval, mondja, azért legalább visszaköszönhetnének.

Püff neki. Vásárlóállat.

Állok itt civilben a Sparban keine Ende, és egy vérbeli tanárnak fizetek. De nem leplezem le magamat, hogy belőlem meg jó pénztáros lehetne. Szorgos vagyok és udvarias.

Felszállok a buszra, köszönök a sofőrnek, és mit ad Isten? Visszaköszön.

10-ből 2 a jelenlegi átlagom. Hja, ez nem London, de azért igyekszünk, und

KEINE ENDE.

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

VIGYOR

Göcögve-szabadon kacag, napi vigyor az életemben, néha csak azért piszkálom, hogy kicsit nevessen. Szabad és nagyvonalú, még nem bántják elveszett évek. Add meg, Uram neki. Soha-nem-tudását a visszafelének.

Állok a kapuban, ügyelem a porladozó épület sarokpontját, itt és most, egy szoknyás atlasz ─ micsoda tévedése a létnek! Vigyor közeleg kellemes meglepetésnek.

„Tanárnő mért szomorú?” − és nem mondhatom: kettőt és jobbat, míg rímben hallgatok, de prózában beszélek. „Látom, hogy ideges, ne tessék. Nevetni tessék az egészet.” A számítógépre mondja, neki csak ürügy egy jó röhögésre, nekem veszett percek, digicsend reccsen A külvárosi éjbe ─ harmincöt vigyor a lét hatásszünetére.

És a recsegésbe némán gondolom: Mi lehetne belőlük egy korszerűbb, oktatási környezetben ─ hja, az örök panasz ─ tanár-és gyereksorvasztó igavonás…

Milyen szánalmas ez, s milyen igaza van. Adjon magának nemtudást, fiam. De ezt se mondhatom. Gyanítom, itt és most, neki már örökre igaza van: a lét legerősebb érve.

„Nevetni tessék.” Romlott fényt hány közénk az üveg száz éves repedése.

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

 A-KI BOSSZÚBÓL ÉRETTSÉGIZETT

A-t már a gólyatáborban kiszúrtam, mint az összes többit, de ez most nem érdekes. Mindet ki kell szúrni, és mindre kell idő. Akkor is, ha az éppen regnáló oktatásügy ettől kifejezetten elriaszt. De maradjunk A-nál. A szeme. Rögtön tudattallanítottam, ez hosszú távra szól, tehát zsebre vágtam, mint a „ráér” toposzt.

Nem ért rá. A második évben nekem támadt: „Mi értelme? (mármint a művek elemzésének)” Mit mondjak, piszkosul motivált, ezért a következő órát (elrontva) arra építettem fel, miért is remek ez a kérdés. Jellegzetes tanári hiba: győzni akar azzal, hogy bizonyítsa, ő nem korlátolt, holott az a küldetése, hogy időnként az legyen.

Jellegzetes zseni magatartás: nem tromfolt, de ettől kezdve nem írt esszét, nem volt hajlandó hozzászólni a műértelmezésekhez, szinte Canossát jártam egy-egy mondatáért. Igaza volt. És én tudtam, ezt gondolja: „Nem érted? Én magam akarok rájönni! Te meg lelövöd az életem poénját!” És nem mondta ki, csak „aludt”. Tudtam, hagyni kell.

A tanár egyik legfontosabb jellemzője az alázat: a szerzővel és a diákkal szemben. Szóval, tudni kellett volna őt győzni hagyni. Csapda. Hja, ha a zsenit integrálni akarod, légy még a szokásosnál is alázatosabb. Szóval, rájöttem, „A” vajákos.

Ne ijedj meg: van ilyen, no para, ma úgy mondják, karizma. Nem tudjuk, miért, de a valódi vajákos nem tesz rosszat. Valamiért nem engedik. Valakik. Be is bizonyította: 15 perc alatt képes volt elaltatni a körülötte ülőket, még a legszorgalmasabbakat is.

Amikor azt mondtam neki felvezetés nélkül: „Az erőt nem azért kaptuk, hogy rosszra használjuk”, úgy nézett rám, mint aki nem érti.  Akkor láttam be: még nem tudja, de próbálgatja. Megnéztem a születési dátumát. Stimmt. Nem tudom, miért, de mindegyik, rám nagy, nevelő hatással bíró személy akkortájt született, mint én.

Igen, többek között A-nak köszönhetem eszmélésem egyik állomását. Isten hozott fiam ─ már vagy a sámánok küldtek, vagy a kabbala szelleme van veled.

A nem tanult. Az utolsó évben anyjával együtt izgultunk az érettségijéért. Le is pattintott minket minden egyes alkalommal. Aztán jelesre vizsgázott mindenből. Elég volt neki a három hét vizsgaidőszak. (Elvesztegetett négy év? Elhenyélte? Eltoltuk? Ki tudja?)

És akkor most köszönd meg szépen, hogy magunk félével hozott össze a sors, és tudat alatt fölöttébb tudtuk: Ezt békén kell hagyni. Nehéz volt, fiam. Anyádnak, apádnak üdv. Akiknek bosszúból akartad odavágni a jeles érettségi bizonyítványt. Tartoztál ezzel. Ölelés.

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

VAKCINÁRA VÁRVA

Na látjátok gyerekek, ez a reklám cím.

Ó én persze tudom, hogy  most a vírus meg a vakcina…de azért…

Hogy a kénküves mennykű ütött volna azokba a nagy okosokba az ötvenes években, akik agyon bonyolították a magyar helyesírási szabályzatot! Orgasztikus élmény lehetett. Olvasom, hogy a legújabb kiadásért már érdem keresztet lehetett kapni.

Istenem, hogy én ezt megérhettem!

Végre eldöntetett a sarkalatos törvény, nevezetesen, hogy az árboc mostantól rövid ó-val vagy fordítva íratik, mert megjegyezni nem tudom. És igen: végre valahára az észszerű is beillesztetett a neki megfelelő jegygyűrű típusba. Persze nem érted, miről beszélek, mert képtelen vagy egy egyszerű szabályt megjegyezni. Vagy lehet, hogy te is ismersz nagyobb boldogságot?

Tömör véleményem egy nyers népi indulatszó, de most inkább kibontanám. Itt, alant.

Tehát:

Miért is nem lehet végre egyszerűsíteni a szókapcsolatok helyesírását úgy, hogy mindegyiket egybe vagy külön írjuk? Minden magyarul tudó, azaz minden hülye felfogja, hogy a „minden nap”-ot két jelentésben használjuk, s a különbség kiderül az adott mondatból, elegánsan szövegkörnyezetből. Miért kell annak a szegény gyereknek bemagolni, hogyha a „minden” jelző, akkor külön írjuk? Mellesleg akkor, amikor a jelző szó a gyerek számára még felfoghatatlan absztraktum? Mindenki megérti a szövegkörnyezetből, hogy a mondatban a „körte” szó melyik jelentését használjuk. Minek erőltetni a helyesírás jelentés megkülönböztető szerepét? Ez szerintem már alkímia. Miért „szívatjuk” az állampolgárt? E halmazba beleértve a vizsgázó gyermeket is.

Miért nem lehet azt az átkozott í, ú, ű szabályt egyszerűsíteni ennyire: tíz hosszú í, az összes többi rövid. Tehát: tíz, tizet, tizek, tizes. Húsz, huszat, huszas. Én persze megértem, hogy annak a kevés, tökéletes helyesírással bírónak nehéz lenne átszokni arra, hogy kevesebb egyest adhat, nem beszélve ortográfiai finomhallásának vagy igazmagyar lelkének nyolc napon túli sérüléséről.

De most komolyan! Mi múlik ezen? Talán a nemzeti hagyományaink, esetleg identitásunk? Viccelsz. Mert ez inkább csak identitászavart és sok esetben dizsgráfiát okoz. Igenis.

Miért nem lehet a kicsiket két évig csak szótagolva olvastatni, ahelyett, hogy hülye szabályokat magoltatunk velük? Nyolc, azaz 8! évig ülnek az általánosban, de már az elején megutáltatjuk velük a helyesírást. Sőt az írást és olvasást. (Nem a tanítók a hibásak.)

Miért kell nekem 38 év magyar tanítás után is azon elmélkednem, hogy az az átkozott Gellérthegy külön, egybe vagy kötőjellel íratik? Igen, mindenegyes alkalommal! Olyan, mintha hordóban görgetnék az agyamat, mint pogányok a szegény püspököt. Miért nem lehet az összes geológiai kidudorodást egyformán írni? Engedményt teszek: maximum két szabályba sűrítve?

Miért kell a helyesírást patikamérlegen mérni akkor, amikor lassan marhamázsálóval mérjük a gyerekekét? Ilyesztő. Komojan mondom.

Rendben van, áldozzunk a nemzeti hagyománynak a szó elemző helyesírás és az ly megőrzésével. Elvégre elég hüjén nézne ki a „Hejesírunk szabájai”. Meg aztán egy-két kivételbe a gyerek sem hal bele. Legalább megtanulja, hogy a kivételek alól mindig van szabály.

Szofisztikált magyar tanárok kijavíthatják a fenti dühöngés helyesírási hibáit. A helyes javítók között egy ésszerű árbocot sorsolok ki.

Hordjatok maszkot.