Kategória: Egy meg nem írt regény

VOJTINA ÖRÖK

KÁRPÁT-DEMENCIÁBAN ÉLTEM ÉN IS

Volt egyszer, hol nem volt egy Kazinczy Ferenc nevű nyelvújító, aki vitába keveredett a debreceni nagyhírű kollégium hagyományőrzőivel, mert ők féltették az magyar nyelvünket az újítók szikéjétül. Ha valaki nem tudná, Kazinczyék győztek. Az magyar nyelv már csak ilyen: hagyja magát beavatkozni. Úgy geopolitikailag is, ebben a tejjel-mézzel folyó Kárpát-frekvenciában. Lásd például: eredetileg idegen szavak („dzsisznau”) jövevényszókká  kisebbségesednek, aztán meg teljesen elmagyarosodnak a disznók, már alig van köztük igazmagyar.

Volt egyszer, hol nem volt, egy Csokonai Vitéz Mihály, az a bizonyos, aki szerint az is bolond, ki poétává lesz Magyarországban, és akit az nagyhírű kollégium Sedese, ma úgy hívnánk diákönkormányzata, kiakolbólintott az líceumból, politikai vagy pedagógiai okokbul – fene se tudja már (dehogynem), de minden bizonnyal az igen tisztelt tanári kar szíves közreműködésével.

Na, hogy szavam egymásba ne öltsem, fogta magát ez a Csokonai, és meghót vót tüdőgyulladásban. Bánta már a nagyhírű kollégium az maga szigorúságát, és pályázatot hirdetett a híres-nemes ivadék síremlékére. Fogta magát Kazinczy Ferencünk, mert azért ő is a mi medencénk  kölyke, bár nem vót nagy rajongója a mi Mihályunknak, beküldé az maga művét a közbeszerzési pályázatra, emígy: „Árkádiában éltem én is.” Gondolta vót, a költők görög honneve (Árkádia) méltó emlék lesz azon a síron. Ámde gyanakodott erősen a tisztelt tudósi kar Hajdú-Biharban, felüté az szótárt, és találta vala az „árkádia” szó alatt az „szamárlegelő” kifejezést is. És születék is üstöllést a konteó: Kazinczy csak gúnyolódik Debrecen városán.

Ezt biza’ csak azért idézém, hogy az vetélkedésből fakadó konteó szülte háborúskodás még ennél is régibb Kárpát-vehemenciában, de most inkább hagynám a honteófoglalás korát. Nem bírja az fülem az ólmot.

Szóval: pletyka- és konteó nagyhatalom voltunk, vagyunk, leszünk. Ott ülünk mindannyian, „mai magyarok” a portánk előtti padon, sok kis öregasszony, szípre vasalt demenciában, és vesszük az mi szánkra mind, azki az utcánkba’ téved, vagy csak úgy eszünkbe jutja.

Mondasz valamit, és egy óra múlva az ellenkezője jut vissza hozzád.

Kárpát-demenciában éltem én is.

A világ vége pedig akkor gyün el, amikó’ az angolok leszoknak a smók tókról, arról, hogy az időjárásrú’, meg egyéb veszélytelen dolgokrú’  csevegjenek társaságban.

Meg es halunk mind.

EGY MEG NEM ÍRT KOMMENT

GRETA ÉS AZ ÁRNYALTAK

Van-e globális felmelegedés? Van. Lehet, hogy amúgy is lenne, de a tudósok 97%-a állítja, hogy emberi tevékenység következménye (is). Van-e káros üvegházhatás? Van. Igaz-e, hogy a föld számos pontján már súlyos vízhiány van? Igaz. Igaz-e, hogy nemcsak a háborúk, hanem a vízhiány és az aszály miatt, tehát gazdasági okokból indulnak meg milliók emigrálni? Igaz.

A kulturált vita gyakorlásaképpen 10-es osztályban tavaly a globális felmelegedést adtam fel témaként. A diákok választhattak a klímaszkeptikus magatartás és ellentéte köszött. Egy moderátor segítségével kellett kulturáltan vitatkozniuk, erős érvekkel. Az egyik vitázó, mikor a végén mindketten kaptak fél-fél percet álláspontjuk összefoglalására, azt mondta: „Akárhogy van is, erkölcsi kötelességünk minden tőlünk telhetőt megtenni.”

És itt van Greta. Alig jelent meg, jöttek a konteogyártók: „ballib összeesküvés”, a karaktergyilkosok: „autista”, fanatikus Szent Johanna, pánikkeltő. Erős érv. Nem nagyon szeretjük a fanatikusokat. Az olajbiznisz oligarchái rögtön megérezték a veszélyt, ki is mondták,  nyilván rámozdultak, nyilván aktívan tevékenykednek is a háttérben, hogy semlegesítsék.

És jönnek az árnyaltak, mondván: felesleges pánikkeltés. Vészhelyzetben, például természeti katasztrófákban, valóban nagy veszélyt jelent a tömegben kitörő pánik. Lásd tűzesetek. Most még vészhelyzet előtt vagyunk talán, de ha nem, akkor is erkölcsi kötelességünk megtenni minden tőlünk telhetőt. Ezt kívánja a józan ész és felelősségtudat.

Én nem tudom, Greta és mozgalma hogyan végzi. Ismerve a történelmet, a politikai eszköztárat…hát igen, elég pesszimista vagyok. De amire felhívja a figyelmet − felelőtlen gazdálkodás a föld erőtartalékaival − talán még időben van. Talán az ő hangos kiáltása is segít felgyorsítani a tudományos kutatást, hiszen tudjuk, embermilliók morális tudatára hatni: lehetetlen, talán tényleg csak a tudományban bízhatunk. Greta ezt teszi, és többet. Nekimegy a káros kibocsátásokért leginkább felelős nagyhatalmaknak és az ENSZ-nek. Trump észre sem veszi, Angela Merkel legalább leül vele beszélgetni. Lehet, hogy Trump az őszintébb.

Nyilván vannak felnőtt segítői. Nyilván. De Greta mindent kockáztat: érted és értem. Greta 16 évesen azt mondja a cinikusoknak: „How dare you?” Én meg 60 évesen, kevésbé kulturáltan ezt: „Fuck you.”

„Erőnk szerint a legnemesbekért…”

EGY MEG NEM ÍRT REGÉNY

CSAK A TESTE

Na, innen már csak egy tál spenót hiányzik, mondta az öreg tekintetes, amikor lehuppant  a csupa zöldre bútorozott szobában, de arra gondolt, milyen igaza volt Platónnak abban, hogy a lélek az ideák világából költözik  az idióták világába. De az is igaz, hogy vannak az ideiglenes lakók, akik csak a testüket hozzák.

Költözz Egerbe, javasolta Bródy, van itt egy szép tornácos ház, csak bedeszkázod az ablakokat, és nincs az a mélylelkész, legyen bár az egri érsek, aki megfejti titkosírásodat, amiben úgysem írod le, miért is költöztél ide, mármint csak a tested, mert látom, a lelked az odaát maradt.

Hát így költöztek a két Egri csillagok, s a láthatatlan ember hagyta magáról terjedni a legendát, pedig nem deszkázott az be semmit, csak írni akart Isten rabjairól, ezért ritkán nyitott ajtót.  Néha esténként, ha már nem volt olyan meleg, vagy jött Bródy, boros kedvvel, paripásan hozva csak a lelkét, amíg a test el nem vitte egy veszélytelenebb tájra, mert itt már gyilkos idióták mérgezték az esti csendet.

Így búcsúztak a két Egri csillagok, s az öreg tekintetes végre megírta Ida regényét, az ideát, hogyan is lehetett volna ide költöznie lélekben is, hogy itthon legyen, itt, a földi világban. Nem kellett volna tennie semmit, valakik elintézték volna helyette, s csak ki kellett volna várnia, amíg szép óvatosan rákopog valaki a spalettán, s neki csak a kilincset kellett volna fordítania. De talán jobb lett volna, ha azt is más teszi.

Na, ide is már csak egy tál spenót hiányzik, gondolta, amikor kiült a tornácra, a csupa zöld kertbe, de nem volt már otthon, csak a teste.

EGY MEG NEM ÍRT SCI-FI

BOLYGÓKÖZI

Itt vannak. Szóval, csak vannak! Na, nem UFO-k, de bolygóköziek. Az egyikről, amin én is taposom az ördögi kört, a másikról, ami most van kiszakadóban belőle, s amiről senki nem tudja, milyen lesz.

Itt vannak. Rögzítsük: tizenévesek. Magasról tesznek évezredes tabuinkra még azok is, akik szocializálódnak a lokális trendekbe, társadalmakba, esetleg ódivatú szólamok harsogói. De csak addig, amíg bőrükön nem érzik. Akkor majd … na, nem fognak lázadni az idősebb nemzedékek ellen, hanem egy clickkel deletelnek majd minket.

Megjöttek. Próbálhatjátok befogni, megszelídíteni, lépre csalni őket – eleve kudarcra vagytok ítélve hosszabb távon. Egyszerűen átlépnek minden határon. Lerázzák a port saruikról, kirázzák izmaikból az örökölt görcsöket, és elköltöznek az új bolygóra, mi meg csak imádkozni tudunk, mert azt nagyon tudunk, hogy egyszer majd támadjon fel bennük a kíváncsiság a múlt iránt, s felfedezzék kincseinket. A kivágott fákat, a beszutyakolt eget, Shakespeare-t (ő az, aki elég jól lefordította angolra Arany János Hamletjét), az összefüggéseket, kauzalitásokat – ó igen, biztosan lesznek köztük is felfedezők, akiket egyszer csak érdekelni kezd egy régi kézirat.

Megérkeztek. A bolygóra, amit tönkre tettünk. Már az utcákon vannak, féltek, ugye? Én is. Mert ez bolygóközi. Mert bár nagyon okosak, nincs elég történelmi tapasztalatuk.

Nekünk pedig nincsen tudásunk arról, ami nekik már az ujjukban van. Lézerujjukban. Én nagyon szeretném, ha kezükbe vennék ezt a bolygót – a még tiszta kezükbe. Mert ez bolygóközi. A nem ismert tartomány, honnan megtérhet utazó. Mert én örökségül kaptam a reményt.

Jó utat Barátaim, szerencse fel! 

EGY MEG NEM ÍRT REGÉNY

ANGYALSTAFÉTA

Z-nek

Egy meg nem írt regény. Csak egy alfabetikus köztes-többes. Hamvas szerint egyszer az életben mindenki találkozik az Angyallal.  Szerintem angyalokkal A-tól Z-ig, és „megint elölről”. Azt ugye, nem tudhatom, hogy szárnyuk van-e, esetleg pufók, így többes számban, de humoruk igen. Például egy találkozás után azt mondják:

„Most pedig szépen vissza a hétköznapokba, ne tessék itt lazsálni valami protekcióért! Nem elég, hogy időt szakítunk rád?”  Kell is, mert ahogy apám mondotta volt, amikor épp nem Slachta Margitnak nevezett, szóval mondotta: „Olyan vagy, mint Vass mama, kicsi és erőszakos.” „Nincs kegyelem – mondják. Őrző-védő kft az igen, amúgy elég a hülyeségből. Mars észhez térni!” Mert „kemény a menny”, és kemények az angyalok. És persze, szárnyatlanok, mert itt járnak, ugyanabban a sárban, amiből vétettünk.

Szóval, gondolom imádkozniuk kell, vagy ilyesmi, mert valahogy mégiscsak van valamennyi szabad akarat, vagy legalábbis kellene, hiszen a botladozónak is illik csinálni valamit, amire figyelmeztetik, mert ugye, egyébként menthetetlenek vagyunk, állítólag biztosan megválthatatlanok.

Az angyalstaféta extrém sport. Csak nagyon kevesen merik.