Kategória: Próza

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

EGÉRFOGÓ

Ezt nem teheti velem Igazgató úr! – mondtam, mikor megtudtam, hogy a két párhuzamos osztályom színtiszta lány. De most komolyan, Igazgató úr! 70 kamaszlány! De komolyan gondolta, és sok sikert kívánt. És sok siker lett.

Kezdetben egy nagy massza voltak, azután kezdett elkülünölni a C és a D, végül az arcok is, vagyis mind a hetvennek arca lett. Csupa tehetséges egyéniség. Egy nulladik órán arra eszméltem, hogy imádok a csajokhoz járni. Persze, szabadjára engedhettem magamban a cinkos nőt. „Gondoljanak bele: végre egy FÉRFI tanár!”- vezettem be az Aranysárkányt.  Vihogtunk.

Á egyetlenként koedukálta tizedikben a C-t. Na, gondoltam, könnyű dolga lesz: egy okos, jó humorú férfi sok szép és értelmes nő között. Hogy könnyű dolga volt-e nem tudom. Az biztos, hogy hamar rám hangolódott: ritkán szólt, de akkor füléig szaladó szájú irónia vihogtatta női szakaszunkat.  Á azután volt fizikus-csillagász, Maraton-futó, amit akarsz.

Manapság sokan támadják a facebookot nyíltan vagy burkoltan. „A közösségi média beteggé tesz.” Igen, ha amúgyis beteg vagy. Megy a gazdasági háború a digitális szupremáciáért. Én örökre hálás leszek Zuckie-nak. Neki köszönhetem, hogy szétszéledt ifjúságomra, első szerelmemre, Gyurkára, volt osztályaimra leltem a letűnt időből, hála a facebook algoritmusának.

Ma hajnalban Á talált meg messengeren. Elküldte évekkel ezelőtt írt fiktív regényét. Amolyan feljegyzések az egérlyukból napló. Döbbenetesen jó a stílusa, humora. Halálra derültem magamat. „Csak nem akar Franci elköltözni? Diable! Olyan ideges lettem, hogy egy teljes szelet hathónapos érlelésű Président Comte -ot elrágtam.” És a szerelmi szál: „Odamentem a ketrechez, és amikor kidugta az orrát a házból és rámnézett, kezdeményeztem egy beszélgetést a Bovaryné jellemábrázolásáról.” És érdekes, Franci elköltözött…

Hát öcsém, bár háttal nem kezdünk mondatot, legalábbis nem irodalomórán, szóval csak haza jöttél ide, az egérfogóba. Persze, sejthettem volna. Az irodalom a többségnek tantárgy, sokunknak kelepce.

Sok szép fájást kívánok! Éljen a magyar széppróza napja! Ja, és Jókai!

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

ÉS HÉT SEBBŐL VÉRZETT

Épp mondom kolléganőmnek, hogy előző nap is milyen rendesek voltak ezek a kölkök, hegynek fel sem nyüszögött senki, a vacsorát is humorral fogadták, semmi nyif-nyaf. Persze, mondja, mert a többsége fiú, jobban bírják a gyűrődést. Elégedettek lehetünk, én rosszabbra számítottam, mert ritka nyüzsgő, állj-előlem-dől-belőled társaság, amúgy komálom őket.

Szóval, épp nyugtázom a második napot is, békésen merül a tóparti nap a vízbe, midőn hírnők jő, s pihegve szól: Jaj, tanárnő, nincs ragtapasza? Miért, mi történt? Á, semmi, csak ZS elvágta a lábát, és most vérzik. Hát nem egészen, mondja a lány, jó nagy vágás van rajta, és rendesen ömlik a vér, de ezt olyan sápadtan nyögi ki, hogy rögtön megijedek. Futólépés közben mesélik el, mi történt, beleállt valamibe a tóban. Kérdem, mikor, mondják egy félórával ezelőtt. Belémfagy a tüdő…legalább kimosták hideg vízzel? Nem hiszem, mondja a sápadtabb, most értünk haza, és sebtapasszal leragasztotta, de leesett.

A fiúszobában (később számoltam össze) HETEN lézengenek, ZS az ágyról lógatja le csupavér lábát, kezében tétován tartogat egy vizes ragtapaszt…megnézem, ronda seb, de orvosért nem kiált… mondom, mossa ki hideg vízzel, mindjárt hozok valamit, amivel fertőtlenítjük és leragasztjuk.

A művelet közben páran körbeállnak, morgok, hát egy sem akadt a hétből, aki tudná, hogy egy ilyen sérülést komolyan kell venni? Fél órája vérzik, és egy sem tudja, mit kell csinálni? Nem szoktam így pézsmitálni, de most igen pipa vagyok, aztán elszégyellem magamat, talán túlhisztizem, ha a sajátom lenne, lehet, hogy nem tenném, de hát más gyereke…veszélyes üzem…

Állunk vacsorához sorban, látom ZS biceg idefelé. Bekómálok, amikor kapcsolok: a jó lábán fent a papucs, a sérültön csak a géz, látom, vérzik megint, amúgy meztélláb a homokban…Mondom: „Megőrült, miért nincs magán papucs?” „Mert nem fért bele a lábam.” „Azonnal menjen vissza, és vegye fel az edzőcipőjét!” Majdnem hörögve mondom, aztán …megyek én is, újra fertőtlenítjük. „Nem kell, mondja, holnapután, ha hazaérek, majd a nővérem lefertőtleníti.” Már csak némán legyintek, és megyek utána.

Mondom, hét sebből vérzett…

Egyszer egy kolléganőm azt kérdezte valakitől, aki agyonpátyolgatta a diákokat: „Mondd, ne szüljük újra ezeket a gyerekeket?” Néha azt kellene…

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

ANI

Aninak olyan a szeme vágása, hogy a Kínai Nagy Fal adja a másikat. Helyesírása nem mindig hibátlan, de így is fénynél sebesebben lobog a nagy magyar átlag horizontján.

Kilencedikben, mikor megtanultuk a hexametert, elskandáltuk, lekottáztuk, eltapsoltuk, lekopogtuk, szóval mondom: Na, most akkor írjanak egyet ─ mankónak megadtam egy daktilikus szót. Öt perc múlva Ani hozza tökéletes  sorát, a többiek még próbálkoznak jambusokon sántikálva, hiába, a Kodály-módszer bölcsőjében kevésnek ringattak hallást hozzá, az meg ugye 14 éves korra rögzül, mint sok minden, ami állítólag nem növeli a dzsídípít, de valahogy mégsem árt úgy társadalmilag. (Meg a tanári pszichének is kifejezetten jót tesz, de az ugye nem számít.)

Figyelmeztetem is a csoportomat (csupa intelligens agysejt): Vigyázzanak, mert ezek a ferde szeműek okosak és nagyon szorgalmasak. Ani esetében ez utóbbi nem jött be, iparkodásán sokat rontott az asszimiláció, kicsit aggódom is az érettségije miatt, de megnyugtat, hogy át fog menni, én pedig „megnyugtatom” őt, hogy ez már csak rajta múlik.

Ani ritkán jegyzetel, ha egyáltalán bejön, de a szeme nyeli a gondolatokat, egészen  kikerekedik (bocs).

A média torzító hatásairól beszélünk, sorra vesszük  a verbális és nonverbális manipulációs eszközöket, fel is teszem a ma már kötelező kérdést, hogyan ismerik fel a „fake newst”, szóval az álhíreket.

Ani hátra dőlve nevet, szeme csodálkozó-huncutra ferdül: „Hát hogy…józan paraszti ésszel.” – na ez egy bizarr mondat egy kínai szájából!

Némán vihogok. Ez ugyan az érettségin nem elégséges válasz, de amúgy hosszú távon megnyugtat. Van remény.

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

SPOILER

Nehéz egy magyartanárnak. Nincs még egy tantárgy, ami annyi lehetőséget kínálna a spoilerezésnek, amit leggyakrabban maga a tanár követ el.

Arany-óra. Magamról elfeledkezve, mennyei lelkesültséggel szemléltetem, hogy „az Öreg” mi mindent volt képes kifejezni egy-egy apró gesztussal. Idézem a Toldi estéjét, amint az öreg Bence a gúnyolódók előtt kihúzza magát peckesen:

„Megsodorta bajszát, de az visszahajla
S mely elébb volt csákó, lett belőle kajla;”

„Látjuk kérem, ebben az apró gesztusban benne van, hogy a szegény öreg embernek már a bajsza is lekonyul.”

Égtelen röhögés ─ kapcsolok. Hiába, 16 évesen már „veszik”, na, nem Aranyt, hanem az adást.

Ám ez enyhe spoiler volt a Balassi-órámhoz képest. Földszint, május, nyitott ablak, az utcáról beszivárog a készülő ebéd illata és a konyhai dolgozók párbeszéde.

Olvasom, kellő hatásszünettel a címet:

„Hogy Júliára talála, így köszöne néki”…

„Baaaaazdmeeeeeeg!”

Kilencedikes osztály, nem mer nevetni. Én sem, csendben kérem, hogy csukják be az ablakot.

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

ÉG, AZ EVIDENS

Egy barátom mesélte, hogy egyik kolléganője, akinek komoly problémái akadtak az idegen szavakkal,  egyszer azzal dicsekedett: „Az én fiam a suliban végig evidens volt!”

De talán kezdjük ott, hogy ÉG a vicaverzám. Ugyanolyan racionális (elég gáz egy irodalomtanárban), szóval nem az a tipikus bölcsész, ha van ilyen általánosíthatóság egyáltalán, tehát a felemásom férfiban, csak már most sokkal több gyakorlati esze van, mint nekem valaha lesz.

ÉG osztályát kilencediktől tanítottam, mutattam is volna emberarcot, de igen erősen kezdtek, rögtön az első órát végigfecsegték félhangosan.  Jó, akkor indul a „terror” − gondoltam, azaz alaki kiképzéssel kezdtük: levegő kockára fagyasztva, csak néha mosoly, leginkább fagyos csend, de a legemberibb hangon és tisztelettel. Ez utóbbi csak tizedikben kezdett derengeni bennük, mert nem lehetett előbb gyeplőt ereszteni. Osztályfőnökük finoman jelezte, hogy az első szülőinek én voltam „hősnője”, úgy is, mint „a tanárnő lehetetlent követel”. Ugyanő (csak egy év múlva mesélte el nekem nevetve, amikor a fél osztály magyar előkészítőre jelentkezett) azt válaszolta: „Kedves Szülők, várják ki a végét!” (Azért ezt jegyezzük meg: csak később mesélte el, hogy ne idegesítsen. Tapintat, Kolléga a neved – nagybetűvel.)

Mikor ÉG bejelentette, hogy magyar szakra megy, figyelmeztettem az ott rá váró más világra, mint amit a személyiségéből kiolvastam, de ÉG nem az a megrettenős, szigorú is tud lenni, mint a fene, valamiért mégis rajongják a kölkök. Ez misztérium. (Ez is.) Gondolom, odafordulás kérdése ─ a többi csak jól vagy rosszul alkalmazott eszköz, de az is lehet, hogy (ez is) a teremtés titka.

Most, ha leülünk beszélgetni, szinte mindenben egy nyelven tesszük, egymás képére formálódtunk. Nincs tanár szilárd halmazállapottal, úgy kupálódik, ahogyan diákjai  „felnevelik” a feladathoz.

Ez most már evidens, mint ÉG volt az első perctől, aki úgy járt, mint az EMINENS diák az Aranysárkányban. Novák annyira evidensnek vette a mindig ott lévő biztos kapaszkodót, hogy elfelejtette viszonozni. Akkor hát megkésve,

„Kedves Fiam!”: Jöjjön akkor az intelem, mert anélkül ugye nincs katarzálás. BJulcsi írta nekem évekkel később: „Köszönöm, hogy… (már a 3. szint) útján…bár az utolsó évben …megbomlott a „terror”, de mindegy is volt már …”

Püff! Én meg azt hittem, hogy mindenki örül a „lazaságomnak”, mint a Tanár úr kéremben: hogy „milyen jó humora van neki”. És akkor ennyit arról, hogy mit is gondol AKKOR ÉS UTÓLAG a diák.

ÉG fiam, akarom mondani, Tanár úr kérem, ne feledd volt osztálytársad szavait…

Üdv az ötödikben.