Kategória: Próza

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

MEG NE TUDJAM!

Negyven körüli, gyönyörű nő ül le elfogódottan velem szemben. Ha nem is a vonásairól, de a félszegségéről ráismerek a fiára.

Csendes, sokat tűrt.

Másodszor jár nálam, a név is ismerős, de már ott tartunk, milyen hálás, hogy az ő gyerekét is…hirtelen nem értem, miért hálálkodik, aztán eszembe jut Miki bemutatkozó levele: „Most nagyon jó, mert saját lakásba költöztünk, ahol van saját szobám.” Saját. Igen. Boldogság.

Mikinek nincs okostelefonja, Anna nagyon vigyáz rá, óvja még a széltől is. És már könnyek potyognak az arcán: „ Tudja, tanárnő, a válás után megfogadtam, hogy mindenért kárpótolom…Tudom, lusta…” Aha, gondolom és kérdezem, van-e Mikinek otthon dolga, úgymond kötelessége, vagyis miben segít az anyjának, aki csak este zuhan haza a rabszolgalétből…kárpótlásként. „Nincs, csak a tanulás…” Na, mondom, ezt meg ne halljam többet, Miki lesz szíves segíteni otthon mindenben…és elmesélem, hogy életem első farmerjáért egy hónapig kellett dolgoznom 14 éves koromban, és nem akkor, hanem most vagyok hálás az őseimnek.

A síró arc kimerevedik egy percre…”Gondolja, tanárnő?” „Igen, gondolom, mivel meg nem parancsolhatom. Meg ne halljam többet, hogy Miki nem segít otthon!”

Otthon újraidézem a beszédhelyzetet: úgy beszélek egy felnőtt nővel, mintha a gyerekem lenne, plusz eszembe jutnak ellenpéldák: jól szituált szülők, akik nem dolgoztatták otthon a gyereket, mert a gyerek „nem cseléd” – és lám, mindegyikből rendes ember lett. És felötlik gazdag barátom fia, akinek az mondatott gyerekkorában: „Motort szeretnél? Dolgozz meg érte!” Megdolgozott…s most mi van? Hóhányó gazember.

DE MOST KOMOLYAN! KI TUDJA, MITŐL LESZ EGY EMBER RENDES?

Miki meglepetést tartogatott. Órán soha nem szólt hozzá, ő volt a tipikus néma levente: nagyon csendes, nagyon lusta, akit a barátai próbáltak belerángatni az életbe ─ reménytelenül. Aztán az angol nyelvvizsga szóbelijén mindenkit lepipált a 100 százalékjával. Egy hétig röhögött az osztály hitetlenkedve.

Pár napja megláttam, már épp odafurakodtam a buszon, amikor eltűnt a feje, hogy aztán előbukkanjon a profilja egy csókban. Ja, akkor minden OK. Hogy mi OK, azt nem tudom, de azért meg ne halljam, hogy otthon nem segítesz. Leszálltam. Elvégre az ember nem kocogtatja meg egy csókolózó pár vállát…

Ha csak úgy nem, ahogy hajdan Mila néni tette a folyosón: „Fijám nem illik ez…nem gondolod, vágyok írígy, nekem is ván Féri bácsi.”

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

HOGYAN ÍRJUNK POCSÉK HÁZI DOLGOZATOT?

avagy két pont között a legrövidebb út annak tagadása

1. Nihilista út: 

Ne olvassuk el az alábbi tanácsokat, vagy ha mégis, tartsuk be őket! Az életben (hacsak nem leszünk magyartanárok), úgysem lesz szükségünk műelemzésre.

2. Praktikus út: 

Ha a tanár egy hónapot ad a házi dolgozat elkészítésére, dőljünk nyugodtan hátra. Ha neki nem sürgős… Ez esetben az alábbi alternatívák követendők:

A beadás előtti napon, lehetőleg késő este vegyük elő a tankönyvet, rafináltabb esetben böngésszünk az interneten található elemzések között, cseréljünk fel és rövidítsünk le néhány mondatot, majd egy tiszta A4-es lapra kalligrafikus betűkkel másoljuk le; a tanár ugyanis köztudottan szellemi fogyatékos, nem fog gyanút.

A letöltés, betűtípus csere, bekezdés kihagyás is bejöhet, de legjobb a füzetből kitépett cakkos papír, amin ugyan a nevelész felbőszül, de mégiscsak a szándék látszatát kelti. Ezen megoldás előnye, hogy szellemi energiát nem fogyaszt, legfeljebb papírt, tintát, festéket, internet percdíjat, s maximum fél óra alatt megvagyunk vele. Lássuk be, nem sok egy elégtelenért.

3. Mazochista út: 

Ha többet feltételezünk a tanárról, mint a 2. pontot választók, vegyük elő azt az átkozott verset, olvassuk el, s miután legalább egy órát dühöngtünk a költők és az irodalomtanárok elmeháborodottságán, fogjunk hozzá az elemzéshez. Meséljük el prózában, hogy miről szól a vers. Ezen megoldás előnye, hogy csak át kell tennünk a szöveget függő beszédbe, anélkül, hogy ennek tudatában lennénk, hiszen azt már két éves korunkban elsajátítottuk. Vegyünk egy példát: 

A költő : 

„Lehajlok a szent humuszig,/E szűzi földön valami rág./Hej, égig nyúló giz-gazok!/Hát nincsen itt virág?”  (Ady Endre: A magyar Ugaron)

Az elemző: 

„A második versszakban a költő lehajol a szent humuszig, és észre vesz rajta egy rágcsálót, majd a versszak harmadik sorában elkeseredetten kérdezi a gyomnövényektől, hogy nem láttak-e a környéken virágot.”

A humusz jelentését kikeresni vagy földrajzi tanulmányainkból felidézni tilos! A mazochista megoldás hátránya, hogy a függő beszéddé alakítás során néminemű agyenergiát fogyasztunk, amit hosszú vers esetén sokszorosára növel a közben érzett undor és unalom, azaz aránytalanul sokat szenvedünk az elégtelenért. Roppant előnye viszont, hogy a tanár szenvedése a miénkkel egyenesen arányos, ha másért nem, ezért megéri.

4. Kerülőút: 

Körülbelül sejtjük, hogy mit vár el a tanár („életrajz tilos”, „költői eszközök”, stb.), s mivel legalább egy kettest szeretnénk írni, amire a tanártól persze minimum négyest várunk, „gondolta és egye meg a fene”, nekilátunk.

A korábbi elemzéseinkhez írt kritikai megjegyzéseit természetesen nem vesszük elő, csak nem fogjuk megfontolni, amikor már úgyis „belőtt” minket kettesre? Ezen alapállásból a következő megoldások születhetnek:

Ha a feladat egy Arany-ballada elemzése, a dolgozatunk első mondatában szögezzük le, hogy az adott mű egy ballada.

A ballada műfajáról ne írjunk, hiszen azt a tanár is ismeri, vagy ha mégis, kizárólag a terjedelem növelése miatt, de lehetőleg felületesen, hiszen a kerülőutat járók már tudják, hogy a tanár szereti ugyan saját szavainak „visszaböfögését”, de azt az „önálló munka”, az „egyéni észrevételek” áligényével leplezi.

Miután rögzítettük, hogy a ballada az ballada, meséljük el a történetét (jó hosszan), majd a dolgozat végén közöljük elegánsan, hogy „a költő költői eszközöket használ: metafórát, balladai homályt”. Esetleg emeljünk ki egyet, de nehogy elgondolkozzunk a szerepén, mert az nincs neki, egyszerűen jön a költő zavaros agyából.

Zárómondatként (hogy kerek legyen a fogalmazásunk) biggyesszünk oda egy eredeti felismerést, pl.: „Ez Arany János egyik legszebb balladája.” Esetleg: „legegyetemesebb”. Igen, ez jó lesz, ezt a szót mintha gyakran használná a tanár. Vállon is veregethetjük a költőt: „Ez a mű a magyar irodalom egyik legszebb tagja.”

És persze ne tudjunk róla, hogy gondolataink szó szerint egyeznek Karinthy Frigyes három-negyedes dolgozatával.

Bármelyik megoldást választjuk is, esszénket ne olvassuk át! A helyesírási hibák bosszantják a tanárt, így kudarcélményét négyzetre emelhetjük! „De viszont” eszünkbe se jusson, hogy a vers rólunk is szól.

„Hülye duma. Ki nem szarja le, hogy mi baja volt, amikor megírta ezt a hülye dumát a nagy szent szarról, ahol nem nő virág. Kontrolcé és annyi. tele van a tököm ezzel a sok baromsággal. Ahelyett, hogy valami hasznosat tanulnánk! ”

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

MATURÁLUNK

Csoda történt. Épp nem volt érettségiző osztályom. Kicsit idegesített, sokszor az volt az érzésem, hogy valami nincs rendben, valamit elfelejtettem. De nem, tényleg.

Foszlányok múlt idők maturájáról, úgy is, mint időkapszula egy kevesek által értett nyelven, és kereng majd a végtelenben.

A TÖRTÉNELEM a kedvencem, talán mert értem a bakköpéseket és aranylövéseket. Második világháború, magyar csapatok hatolnak a SZU-ba, egészen a…na meddig is, kérdi a tanár, én értem lemondó tekintetét, hiszen a térképen írva vagyon, nézi is maturandus piszkosul és nagyon, s végül homlokára csap: Ja, Don-kanyon! (De meglehet, hogy kötőjel nélkül mondta.)

RÁKÓCZI SZABHARC, na ki várta a fejedelmet a határon, a kérdés, mint a fuldoklónak dobott mentőöv lebeg a nemzethalálon, hát persze, hogy Tamás a talpasok Esze, de az elnök már nem várja ki, súg és a  fejét böködi: Ja, villan maturandusunk: „tököli!”

„A dzsentrik egy külön KASZT alkottak.”  Hallom kolléga fejéből a rímet, de arcunk rezzenetlen, már öt perce látom jegyzetein a könyörtelen és talpas kettest.  Mert legyünk őszinték: a második mondat után eldőlt, nem a vizsgán, jóval előtte. A kivételek a mi babérkoszorúink. Ma úgy mondják: hozzáadott érték.

Kérdem én: mi? Ami nem pontozódik: azt csak mi látjuk: az embert, aki…na mindegy: és most mégis útjára bocsátjuk, és mi tudjuk, miért. Ez egy SZAKMA, még ha ért is hozzá boldog-boldogtalan.

Mi, összeszokott vizsgáztatók, már nem akarjuk bizonygatni intelligens kérdéseinkkel sem az Elnöknek, sem egymásnak, hogy ezt az épületes marhaságot nem mi generáltuk, mi tudjuk, de genere, és ez is belefér. Bár csak ennyi veszett volna Mohácsnál. Az érettségin a zseni is mond sületlenséget, és a gyengébb is tud nagyot villantani.

Vizsgázó már percek óta hiteti el a nem magyar szakosokkal, hogy ő Örkényből verhetetlen, csak én tudom, hogy nem készült. Mondá: „Írt drámákat is: például Macskajaj.” Mellettem az angolos kolléga kipukkad ─ vége a varázslatnak.

Maturandusunk Radnótit húzta, szépen, intelligensen értelmezi az Erőltetett menetet, mikor is bekattant neki valami: ” Jaj, erről jut eszembe, Örkénynek van egy egypercese, mi is a címe…”. „In memoriam Dr. K.H.G.” – mondom. Dicséretet sugárzó tekintettel néz át az asztal másik oldaláról: „Á, hát a tanárnő is olvasta?” Elnök borul a röhögéstől, én nem ütöm le a magaslabdát, hogy igen, én ott voltam az órán.

Maturandus Balassiból felel, s megjegyzi, hogy Károlyi Gáspár lefordította és kinyomtatta a teljes Bibliát a 16. században. Belém bújik az ördög, és bár nem szokásom, beleszólok, hogy „1590-ben”. Maturandus rám néz kicsit feddőn: „Igen, az a 16. század.” Nevetek és bocsánatot kérek. Neki van igaza.

Lejárt a mosógép. A tanár is ember. „Mossa, mossa…”

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

AZ EJNYE MÁGIÁJA

Már nem emlékszem, kitől vettem át, mindenesetre ezzel a két szótaggal és állítólag egy halk tapssal szoktam fegyelmezni: „ejnye”. Évtizedekig hatékony volt…

Bennem soha nem tudatosult, csak akkor, mikor Juci (azóta tanár), nevetve mesélte, hogy az első szülői után otthon azt mondta az anyja: „Na, kemény világ jön rátok, ez a nő nem kegyelmez.” Egy év múlva azt kérdezték: „Mit csinál ez a nő veletek?” Mire Juci azt mondta: „Semmit. Annyit mond, hogy „ejnye”, és megyünk tovább.” Én meg döbbenten jöttem rá, hogy tényleg. És arra is: ez annyira ösztönös, hogy észre sem vettem, csak amikor már kevés volt.

De már tudom, honnan ered. Elsős gimnazista koromban, irodalomórán némi háttérzaj keletkezvén, osztályfőnökünk megállt, és nyugodtan, kivárva a csendet, csak ennyit mondott: „Gyerekek, így nem lehet dolgozni.” És láss csodát, nem értettük félre: „együtt dolgozni” ─ mert ezt jelentette, hiszen megszoktuk már, hogy annak, ami az órán történik, valami együttese van. Még pontosan nem tudtuk, mi az, de éreztük.

Mondta is anyám az első szülői után: „Na, hálistennek, nem kell szülőire járni. „Jó kezekben vagy.”  Mondta is osztályfőnököm az első szülői után: „Rögtön felismertem anyukádat, pedig egyáltalán nem hasonlítotok.” Persze hogy nem, mert a nevelőanyám volt, de úgy látszik a személyiség nem génfüggő.

Igen, innen ered az „ejnye”, és nyilván onnan, hogy riaszt a verbális agresszió is, a felemelt hang, a rikácsolás. Ez az ejnye mágiája. Fegyelmez, de nem rendez szcénát, nem riszál, csak semmi hiszti, „ejnye” és megyünk tovább, mert elvégre valahová tartunk, de minek erről prédikálni, nem hülye az a gyerek, érzi, később meg majd érti is. Egyelőre elég, ha érzi. Ha érzi… Ha nem, az azért van, mert a tanárok túlstresszeltek, márpedig az „ejnyéhez” idő kell és nyugalom. Ejnye – üzenném azoknak, akik még mindig nem értik, hogy ennyi kötelező óra mellett…

Ez hosszabbra sikerült, mint kellene. „Már megint szónokolok. Bocsánat.” Jé, ezt is szoktam mondani órán mostanában, ha az „ejnye” kevés az „Ok Boomer” tekintetek között.

A többiért meg hála istenkategóriás tanáraimnak, de ezt már mondtam ezerszer. Sok beszédnek sok az alja. Ejnye.