Kategória: Próza

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

AZ UKRÁN BETEG

Az ukrán beteg epitheton ornansát B-től kapta, és attól kezdve csak így hívtuk, az osztály és én. A mi betegünk aludni járt a suliba ─ már, ha beért.

Amolyan karinthys figura, aki ösztönösen érzi, a hely nem neki való, egyszerűen nem áll jól rajta. Néha benéz, magára ölt egy hevenyészett bérlet-arcot, körülnéz, sztoikusan megállapítja, hogy megint ugyanazt a filmet játsszák, ugyanazokkal a szereplőkkel, és továbbra is nagyon hosszú.

Talán beért volna többször, ha a 90 fokos testtartást kívánó ismeretszerzés helyett a büfében állva, egy kávé mellett fogadhatja a tanárokat lazán-komoly csevejre életről-halálról, de leginkább a butaság természetrajzáról.

Az ukrán beteg végigaludta az óráimat, négy évig hitte, hogy adrenalin-emelő helyzetekre (lásd bukásveszély vagy érettségi, ergó stressz) van szüksége, hogy kihozza magából a legtöbbet, s mivel ez négy évig bejött, bíztunk is benne eleitől fogva, helyesebben az eszében, és hagytuk aludni, mert valami rejtélyes módon, egy ismeretlen dimenzióban folyton ébren volt, olvasott, verset írt, és emlékezett az átaludt tananyagra, az egyszerűség kedvéért nevezzük így azokat, akikkel érdemes tölteni az időt ülve, állva, alva.

Nem tudhatta, hogy az álomlétből előbb vagy utóbb kipofoz minket a nagybetűs, de ezt most már fedje balladai homály, annyira abszurd, hogy mindezek után 89 százalékos emelt magyart csinált. Hja, a goethei istenek és az ő kedvenceik.

Többen, köztük ő maga, állítják, hogy mostanában bejár az egyetemre, és bár a hírnek elég sci-fi szaga van, többen tanulni is látták.

Ő lesz az alvó pszichológus, végig dől majd a pamlagon, a beteg odaül mellé, magától meséli búját-baját, néha megsimogatja a nagy gyógyító szelíd homlokát, s megnyugszik. Csendben, vigyázva, hogy ne reccsenjen a szék, ne csikorduljon az ajtó, kilép a rendelőből, és egyre könnyebbedő szívvel tér vissza őrizni a nagy varázsló álmát, mert az ukrán beteg tudja: csak az a jó beszélgetés, amelyik után a beteg lelkéről potyognak a kövek. Dream on…

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA:

S MERT VAN A JÓSKA

S mert van a Jóska, jobb íze van a torockói napnak, mikor szembe süt reggel, már másodszor.

De nem baj, már csak tíz perc ez a maradék tíz méter a tetőre, és kibírható, mert Jóska már ott áll, s komolynak is vehető arccal szól le: „Hozzak vizet, tanárnő?” Nincs rajtam szemüveg, és egyébként is vakít a Székelykő, de szentségelő zihálás közben is érzem a már megszokott, ironikus-apás csillogást a szemében. Zavarba hoz ez a gyerek, na megállj, ha felérek… Az a hülye is, aki ezt a sziklát ide tette…

Délután érkeztünk. Micsoda jó szó ez a „lenyűgöző”, beleérezheted a nyomasztót és a vonzót egyszerre. Mondom: „Oda” csak együtt ─ nem játék. Tábortűzig szabadidő. Sétálunk a faluban, meg sem kísérlem a leírást, nem vagyok én egy Jókai, se Mikszáth. Hirtelen csillogni kezd a sziklatömeg, ereszkedő, apró szentjánosbogarak az alkonyatban. Mi ez? Megáll bennem az ütő … mégis felmentek. Jaj.

„Tanárnő, ott fent lovak nyargalnak”…büntess, ha mersz, gondolom, de inkább számold meg őket ─ és irigyeld…de nem mutathatod ─ még hátra vannak Tündérkert gonosz varázsú pontjai, kell a gyeplő. Vacsoránál megbeszéljük, aki feljön, csak velem együtt, hajnali fél hatkor, mert hosszú az út a csúcsra, és kétszer kel fel közben a nap.

Hajnalban 35-ből 30-cal eredünk neki, nem sejtve, hogy a sziklahegy lábánál már lóg a nyelvünk, s csak akkor kezdődik még a felfelé. Félidőben visszanézek ─  a falu fényfolt, semmi mozgás. Nyomás, így soha nem érsz fel. Már kevesen vagyunk, mint egy maratonban a szétszórt mezőny. Már nincs visszafele. Ciki lenne. Az a hülye is, aki ezt a sziklát ide tette…

Hallom, öles léptek. Ja. Nem is értettem, miért nincs ott a hajnali induláskor ez a belevaló, mokány  gyerek. Elsétál mellettem, odalihegek valami szemrehányó „megbeszéltük”-et, de fölösleges, már fent repül a napban.

Nem baj, már csak tíz perc ez a maradék tíz méter a tetőre, és kibírható, mert Jóska ott áll, már nem kérdez, csak leugrik nyújtani a kulacsot, és magától hozza a lépegetőt bokatörésem után, évek múlva. „Rá kell gyúrni, tanárnő.”

És lovak nyargalnak az alkonyi égen. Mert vannak ezek a Jóskák, Józsefek.

M

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA:

M

Fekszem a hordágyon gipszelésre várva, egyszer csak fehérköpenyes arc, M. Na, de tanárnő! Így kell találkoznunk? Miért nem tetszett telefonálni?

Otthon ölben visz fel az emeletre. Emlékszel, amikor hazazavartalak, mert fehér farmerban jöttél ballagásra? Ja. Négy évig gyűrte az idegeimet. Ezt most melyikünk mondja? 

Az erdélyi túrán a sziklákon mászott fel a Székelykőre. Megfogadtam, ha élve megússza, felpofozom. Megúsztam.

Hívom előadásra a suliba. Képeket mutogat balesetveszélyes helyzetekről a gyerekeknek. Az egyiken A-val, azon a bizonyos túrán, fél kézzel lógnak egy magas hídról. Most látom először. Ezt is megúsztam, doktor úr. Harmadikban az osztálykiránduláson rajtakaptam őket egy üveg borral. Einstand. Másnap reggel látom, ott ülnek mind a füvön, M széles gesztusokkal vezényli a lázadást. Na, mi a baj? Más osztályok részegen zuhannak le a hegyről, mi meg egy rohadt üveg bort sem ihatunk meg!

A telefonban hallom, ahogy a fiára rászól. Maradj egy picit csendben, légy szíves. Velem szinte ordít: Tanárnő! Meg ne halljam, hogy fizet az orvosoknak!

Felpattan, amikor egy nagyon köszönömmel asztalra teszem a borítékot. Utánam rohan az ajtóig, és kezembe erőszakolja. Köszönöm, de nem. Ez már nem M. Egy másik. Sőt, fiatalabb. Hm.

november 24, 2024 / Egy meg nem írt regény

VASS JUDIT

EGY MEG NEM ÍRT REGÉNY

PARTIUM

In memoriam Szendrey Júlia, Kaffka Margit, Lesznai Anna, Brüll Adél, Szabó Magda, szóval a partiumi lányok

Ízlelgetem a szót: „A RÉSZEK”. Mire megint alaposabban körbenézek, jelentését veszíti majd ez is. A szó elszáll, a betű megmarad, de jelentéseink kivesznek belőle, felülnek a végtelen időre, mint Kaffka Margit lompos szoknya-versei, talán odaát még kiejtik az író-olvasón, ki tudja. Kultúránk még él, „bizantinikusan”, ahogy Babits mondja, de „az ifjúságot nem érdekli többé”.

És jót súgtak-búgtak a Nyugat-asztal kerek lovagjai, mert pletykál ám a hím is, Móricz is odavág az „asszonyi” jelzővel, miközben égbe meneszti. Ment is szegény Margit hamarosan. Színek és évek… egy magát túlélő idézet: „Ott laknak, onnét terpeszkednek el közönséges, rideg és korlátolt életformáik egyre nagyobb befolyásával ezen a nyomorult városon. És engem figyelnek onnét most, a múltamat fürkészik, a lépteimet lesik előre elítélő rosszakarattal.”


PARTIUM. Na, soroljuk csak fel őket:

JúliaMargitAdél ǁ Anna a négyzeten és ǁ Magda a sárga ruhában.

Műszempillákkal ezt azért tegyük hozzá, a ruha pedig fehér volt, de a verslábakon az nem állt volna jól. Ám Margitot, Magdát nem lehetett kinézni holmi kis nőiségért, lobogtatni persze, mint feminista zászlót, azt igen.

És  Margit vagy Magda csak úgy menet közben magára tekert egy függönyt szoknyának, lédásan körbepillantott, de azért margitosan-magdásan várta őt. Talán nagyŐvel, mert el kell jönnie, talán egy buja spanyolban, ám a partiumi lányok foga valahogy entellektüelre vásott, szóval, Margitunk is ellibbent egy biológus karján, hogy metszetekben keresse a kisimult boldogságot, és egyre jobban állt rajta függöny-abrosz s egyéb lebernyegek, álmodott is még újabb gyermekeket, de eljött a buja, a halálosan perverz spanyol nátha alakban, elragadta Margitot, és vitte magával fiát.

De miért pont Margit, amikor végre boldog? Ilyet nem kérdez kálomista, se katolikus-félvér, se Margit, se Anna, legfeljebb, ha MAGDA, A PARTIUMBÓL.

Műszempillákkal. Ragaszd csak szemedre, ha jő a halál. 

ANI

VASS JUDIT

EGY MEG NEM ÉRT ETTSÉGI: ANI

Aninak olyan a szeme vágása, hogy a Kínai Nagy Fal adja a másikat. Helyesírása nem mindig hibátlan, de így is fénynél sebesebben lobog a nagy magyar átlag horizontján.

Kilencedikben, mikor megtanultuk a hexametert, elskandáltuk, lekottáztuk, eltapsoltuk, lekopogtuk, szóval mondom: Na, most akkor írjanak egyet ─ mankónak megadtam egy daktilikus szót. Öt perc múlva Ani hozza tökéletes  sorát, a többiek még próbálkoznak jambusokon sántikálva, hiába, a Kodály-módszer bölcsőjében kevésnek ringattak hallást hozzá, az meg ugye 14 éves korra rögzül, mint sok minden, ami állítólag nem növeli a dzsídípít, de valahogy mégsem árt úgy társadalmilag. (Meg a tanári pszichének is kifejezetten jót tesz, de az ugye nem számít.)

Figyelmeztetem is a csoportomat (csupa intelligens agysejt): Vigyázzanak, mert ezek a ferdeszeműek okosak és nagyon szorgalmasak. Emi esetében ez utóbbi nem jött be, iparkodásán sokat rontott a  helyi klíma, kicsit aggódom is az érettségije miatt, de megnyugtat, hogy át fog menni, én pedig „megnyugtatom” őt, hogy ez már csak rajta múlik.

Ani ritkán jegyzetel, ha egyáltalán bejön, de a szeme nyeli az gondolatokat, egészen  kikerekedik (sorry).

A média torzító hatásairól beszélünk, sorra vesszük  a verbális és nonverbális manipulációs eszközöket, fel is teszem a ma már kötelező kérdést, hogyan ismerik fel a „fake newst”, szóval az álhíreket.

Ani hátra dőlve nevet, szeme csodálkozó-huncutra ferdül: „Hát hogy…józan paraszti ésszel.” 

Némán vihogok. Ez ugyan az érettségin nem elégséges válasz, de amúgy hosszú távon megnyugtat. Van remény.

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA:

UGYAN

Finito, mondanám, de a régi iskolán nőttem fel, nem könnyű abbahagyni, pedig már egészen máshogyan kellene csinálni ezt a nemzet lábtörlője dolgot. El a talpakkal! Ja. Csak bátran, keményen, itt, a wordben. Ott kint meg „lehellet megszegik” … ezt a pár évet már guggolva is.

Finito, barátaim, ide a zsoldot, és mostantól nekem is jár egy kis pihi. Csak semmi pörgés meg para…emberfaragás…ugyan!…istenkategóriásaim vajon mit mondanának az új világra? Zeusz biztos csak legyintene: „Elmúlik, mint a hasmenés.” Ottó nyilván most is rezzenetlen arccal venné tudomásul a gagyit. „De tanár úr! Kettest nem lehet kapni?” „Nem. Az nem jegy.” Mila néni pedig a Romanov dinasztiát megszégyenítő eleganciával akcentálná: „Fíjám, únom én ez a banán! Igyá kákáó, lesz neked csuty-csuty ész.” Mennyit röhögtünk. Zsuzsa persze nem hagyná szó nélkül. „Na, itt jön egy puszták panteonja!” És hozzá tenne valamit latinul, talán egy Vergiliust, amit már én is csak az angolból fordítanék vissza.

Nyif-nyaf.

Milyen szépen van az elgondolva, hogy a tanár lassan megszűnik káptalan lenni, odaül hol az egyik, hol a másik gyerek mellé, figyeli és istápolja őket, kinek-kinek képessége, tehetsége szerint. Aha… 35 gyerek egy levegőtlen tanteremben, 35 fokban.

Járai…hetedik érzékünk súgta, hogy most fordul be a folyosón, elhallgattunk.

„Az iskola kiöli a kreativitást.” Ez kereng, „virál” a facebookon már évek óta. Dehogy öli. Francokat. Einstein, Karinthy, Bulgakov, Teller. Ugyan. Az élet nem fejeződik be délután kettőkör. Akkor folytatódik. Hálistennek.

Kifordul alólunk a világ. Nem elég, hogy nyugdíj fele araszolgat az ember, még itt jön ez az istenkategóriásokhoz semmi-köze-mai-neo-porosz-magyar agyrém.

Délután belebotlottam két kilencedikesembe. Illetve csak hallottam, arrébb húzódtam, nem akartam zavarba hozni őket. „Tök jó.” „Alapból.” „Beájulsz.” Na és akkor mi van? Nyár, szabadság. „Az életet nem lehet vaskorlátok közé zárni.” Kiirtani a kreativitást?

Ugyan, kérem. Kevesek vagyunk mi ahhoz. Kevés ahhoz az iskola.

november 24, 2024 / Egy meg nem írt regény

VASS JUDIT

EGY MEG NEM ÍRT SCHRÖDINGER

„BESZÉLHETÜNK négyszögletes körről, jóllehet, egy ilyen kifejezést használva egyszerűen csak zajt csapunk a szánkkal, mivel a kör nem szögletes és a négyszög nem kerek.” (Schrödinger)

BESZÉLHETÜNK. A nyelvben is találhatsz olyan helyet, ahol otthonos a vegyérték és a szövegkörnyezet. Ahol a vas bánja, de tudja, hogy nem arany. Nem lesz talán – de szeretne. Mert gondolat is, tehát van. Szó és képzelet kelt útra betölteni üres helyeket. Beszélj csak. Hallgatni ott kell, ahol az ész már megérkezett.

Haza kell jutni. Nem tudom, miért, de a léleknek is kötött vegyértéke van.

Mikor Mengyelejevet kérdezték, szabad időben miért varr bőröndöket, azt válaszolta: „Egy értelmes férfinek rendes szakmája is van.” Szóval otthon vagyunk a mengyelejevben, kimérve, pontosan. Van, tehát van.

 A líra szó, meg logika − és nyelvtudomány. A szónak – tetszik vagy nem ─ tömege, súlya van. „Nóta benne”, tanítandó és veendő komolyan. Szóban lehetséges minden, de az van, ami van. A többi csak irodalom ─ mondja Verlaine. De az is van, tehát lehet. Íme, a nyelv.

Ne csapj zajt a száddal, a „meg nem gondolt gondolat emberből emberbe szalad.” „Mert ha gyalu nélkül bunkósbot az elme,/ Gyakran kétélű tőr lesz az kiművelve.”

Hallgatni ott kell, ahol az ész már megérkezett.

Reménynek pedig tűzz ki egy kacagó Einstein-fejet.

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

BEAVATÁSAIM

Ha belegondolok komoly, küldetéstudatos nekiveselkedésemnek, s a mostani, véresen komoly pedagógiai vitáknak az üdvözítő módszerekről, csak mosolygok. Mintha legalábbis vérre menne.

Könnyű a gólyáknak. Felavatják őket, miközben felszabadultan nevethetnek. A tanárt is beavatják, de őt a gyermeki valóságba, fájdalmas-vicces tanórákon.

Negyedéves koromban kezdtem el tanítani alma materemben helyettesítő tanárként, ezért a gyakorlatot megúsztam. Csak később tudtam meg, mit. Például, hogy a vezetőtanár a gyerekek előtt megalázza a jelöltet.

Első órámra elkísért Gyula, az osztályfőnök. Előre figyelmeztetett: végzősök, 2 méteresek, többsége fiú és hóhányó. A folyosón peckesen mentem, ifjú voltam, „megváltó új seprű”. Az ajtónál Gyula azt mondta: ez a mélyvíz, itt lehet úszni.

Mikor beléptem, vigyázzba vágták magukat, s én még a pecek határozottságával néztem végig rajtuk. Beszélgetést kezdeményeztem oroszul. Kínos csönd. Én voltam a negyedik tanáruk. Na, jó, mondom, akkor olvassunk, meglátjuk, mit tudnak. Kasihoz érve hullámozni kezdett a csoport, nyilvánvalóan fuldokoltak a röhögéstől, de nem merték mutatni. Kínos csönd. Félek: talán lecsúszott a cipzáram? Diákkorom komikus tanár bakijai jutottak eszembe, remegni kezdett a térdem, le kellett ülnöm. Végül valaki megszánt. Tanárnő kérem, Kasi a betűket sem ismeri. Megkönnyebbültem. Ja, csak ez a baj? Aztán stroke-ot kaptam − metaforikusan. Akkor még mindenkinek kötelező volt az orosz érettségi. Így tanultam meg csodát tenni. Mint minden kollégám.

Büszke voltam a szigoromra, hogy bár csak négy évvel fiatalabbak, szorgalmasan írják a házit, soha egy szemtelen gesztus… aztán a banketten a lányok elárulták, hogy míg én a táblára írtam, a fiúk azon kacsingattak, hogyan rezeg a fenekem…

A következő évben már osztályfőnök voltam. Nebulóim jól tűrték a „vasszigort”, csak néha adták jelét szabadulási vágyuknak. Egyszer a szöveggyűjteményemben megjelent Sandokán arcképe (tudták, hogy hidegrázást kapok a sorozattól), máskor az egyik osztályfőnöki óra felénél a sosem használt zongora Chopint kezdett játszani. Beleidőzítettek egy magnót…

Ha belegondolok komoly, küldetéstudatos nekiveselkedésemnek, s a mostani, véresen komoly pedagógiai vitáknak az üdvözítő módszerekről, csak mosolygok. Mintha legalábbis vérre menne.

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

B-619

Amióta más bolygóról jönnek órára jámbor elefántok és kishercegek, megnyúlt hüvelykujjukkal, dimenziófüggetlen kütyüjükkel botorkálva egy idegen közegben, időnként énekléssel vagy tornával melegítünk be irodalomra.

Kütyü el…elvonókúra van kegyetlenül. Ma a Dies Irae gregoriánt tettem fel, míg átnézték az anyagot felelés előtt. Már nem lepett meg, hogy maguktól andalodnak el, az elvonás tünetei nem is láthatók, igaz, ma M hiányzott. Múltkor kérdeztem tőle: „Na, milyen volt 45 percig kütyü nélkül? ─ mire K mondja: „Hát nem látja, tanárnő? Remeg.” M nem nagyon érti, miről beszélgetünk, csak a komoly kihívást jelentő feladatokra figyel fel, azt hibátlanul megoldja, majd visszatér egy más bolygóra, nem tudom, ott mit csinál, de figyelmeztetnem kell, hogy kütyüjét vigye magával.

Óra után (reálos osztály) D odajön, hogy szerinte azért Dante szórakoztató irodalom is…döbbenten kérdezem: „Maga olvassa?” Igen, mondja, de most meg akarja szerezni, mert nem szeretné elektronikusan olvasni. Na, mondom, érdemes talán a Nádasdy-fordítást keresni. Amióta nem olvastatom a Pokolt, csak mesélek és illusztrálok, valahogy mindig van, aki rácuppan. A részlet mágiája. Tudom, az Inferno ─ nem baj.

Kisherceg meglepő dolgokat produkál. A másik kilencedikben a görög mitológiát adtam fel, s jeleztem, hogy a történeteket esti mese formájában kérem vissza (vihogás), úgy fognak felelni, mintha 3 éves gyereküknek mesélnék (újabb kamaszreakció tekintet útján elkövetve).

Mondom Grétinek: Öné a szó. Már nem emlékszem, melyik történet volt. Gréti zavarban van magától a helyzettől, hogy kamaszok között (többsége fiú) esti mesét mondjon elképzelt csemetéjének. Na, én is egy ökör vagyok, gondolom magamban, de kisegít a mágia. Mondom neki, a mese akkor jó, ha elalszik a gyerek. Alig mondom ki a mondatot, az osztály fele már a padon fekszik, a többi is követi példájukat, az egyik még odaszól: „Tanárnő, nem lehetne leoltani a villanyt?” Leoltom.

Gréti még hallgat, feszeng az első mondatokban, aztán valami történik, és görögni kezdenek a szavak, a 14 éves lány jól intonálva, igazi mesébe kezd… meg ne kérdezd, mi történt…nem tudom…Rajzolj nekem egy bárányt.

november 24, 2024 / Egy meg nem írt regény

VASS JUDIT

EGY MEG NEM ÍRT NOVELLA

TALÁLKOZÁS EGY FIATALEMBERREL

Ma együtt kávéztam Karinthyval a Hadikban. Egyszer csak ott termett az asztalomnál pizsamában, kötéssel a fején.

  • Megengedi, asszonyom? – és a székre mutattam.

(Ja, hogy ez egy abszurd, gondoltam és bólintottam.)

  • Hát persze, mondom, csak meg ne kérdezze mi van a repülőgéppel és a büszke és szabad Magyarországgal!
  • Nagyon kedves − szólt és leült – de én mást akarok kérdezni : Mi az a masina, amin pötyögni tetszik?
  • Ez a laptopom. Tudja, olyan, mint egy írógép, csak nem kell hozzá papír.
  • Megnézhetem, asszonyom?
  • Ó, hogyne.

Elé toltam, de előbb elmentettem, amit éppen írtam. Nyitottam neki egy új Word dokumentumot.

  • Tessék, próbálja ki. Nem kell sort váltani, magától csinálja.
  • Köszönöm, asszonyom!

Pötyögni kezdett, én pedig számolni: kötés van a fején, még pizsamában, tehát maximum egy hónapja lehetett a koponyaműtétje, mikor is volt, kikeresem a neten, ergó most 50 éves, tehát 11 évvel fiatalabb nálam, két év múlva meg fog halni.

  • Jaj, melléütöttem. – szólt.
  • Sebaj− mondom, megmutatom, hogyan kell törölni. Mint egy viháncoló gyerek, úgy örül neki.
  • Fenomenális, kérem! Ki gyártja?
  • Ó, hát sokan.
  • Csak azért kérdezem, mert tökéletesíteni lehetne azzal, hogy mondja is, amit gépelek.
  • Már azt is tudja – mondom megdicsőülten.
  • Á! Mit kell hozzá megnyomni?
  • Ja, ez a típus azt nem tudja. Tudja, az nagyon drága.

Megszólal a mobilom, mikor beszélni kezdek bele, dicsérően tekintettel rám néz.

  • Önnek van okostelefonja?
  • Bocsánat −kérdeztem – de hát ezt honnan tudja? Aztán eszembe jutott, hogy ez egy abszurd novella, tehát semmi értelme a kérdésnek. Tudja, és kész. – Egyébként hogy van, Mester?
  • Jaj, kérem, ne használja ezt a szót! Az igaz, hogy én vagyok az egyetlen zseni, de Mester?…ugyan, kérem! Megengedné, hogy az okosán felhívjam Arankát?
  • Tessék – mondom hüledezve. Beszélni kezd. – De hát a szám – akarom figyelmeztetni…
  • Ó, arra nincs szükség! Aranka, drága, Boga üzeni, hogy nincs itthon elég cukor, legyen szíves venni, a fiaink pedig azt, hogy siessen haza, mert az apósának gyereke született.
  • Na de…Karinthy úr…Ön úgy rácsodálkozott a laptopomra…a mobilt meg olyan otthonosan használja.
  • Ó, van nekem is, csak otthon hagytam.
  • Esetleg megkérdezhetném, mit üzen a mai magyaroknak? – kérdezem, mint egy szenzációra éhes riporter.

Int a pincérnek: Fizetnék! A pincér odanyújt egy papírt, Karinthy aláírja. Nem is fogyasztott.

  • Fizetem a hölgy kávéját. Mit üzenek? Azt hogy: „Na-na!”
  • De hát ezt 1919-ben üzente Kun Bélának…
  • Ne mondja! Annak már 100 éve. Hogy repül az idő…

Kedvesen bólintott, és a Bartókon felszállt a 49-es villamosra.