Mindegy is mi a neve, hogy férfi vagy nő. Az arcok
háromdimenziós regények, mesélnek, ha figyeled. Mindegy is, hogy mit regélnek. Ej,
regö rejtem. Az enyém például nem azt, ami igazán vagyok: nevetős-vihogós
kamasz, akit csak a játék vonz, emberben, betűben, munkában.
Mindegy is, hogyan hívjuk. Végig kísértük arcát az eleitől fogva, vagy mondjuk, amikor a hír szárnyára vette, s plakáttá vált a celeb világban. Mióta internet van, az ember néha szembejön ifjúkori kedvenceivel, megöregedve. Egy részük lepukkant alkoholista-drogos nő- vagy férfiimitátor a rossz nyelvem szerint, vagy: hiszen-ez-szebb-mint-valaha. A ráncok között sima és csillogó felületek, a mozdulatban ruganyos fiatalság. Azt hinnéd, gondja se volt. Pedig de. Álmai csúcsán ott hagyta nagy szerelme, meghalt a gyereke, a kiheverhetetlen kín. És elmerengsz vonásain. Istenek kegyeltje? Angyali természet? Micsoda magányos szépség. Mindegy is. Lehet.
Péter hátrafelé araszolt a folyosón,
s mikor kérdezték, „Mi a francot csinálsz?”, blazírt arccal szólt vissza: „Én
vagyok a rákember.” Másnap, visszatérvén a arccal-előre haladáshoz, a kérdő
tekintetekre csak azt súgta: „Pszt, inkognitóban vagyok.” Egyszóval fárasztó
tudott lenni.
Rákember kezdetben kicsi volt, a
szeme-sem-áll-jól hadosztály önkéntese. Állítólag már két gyermeke van és
komoly szakmája, ami csak azokat lepi meg, akik nem tulajdonítanak elég
jelentőséget a tréfának, akik az idiótában csak hülyét látnak.
Rákember, míg az iskolapadot
koptatja, hadosztály-parancsnok, aki csak egy felettest ismer: a viccet,
kezdő-és felsőfokon, ahogy a helyzet kínálja. És Rákember helyzetet ki nem
hagy. Ha elkapja „a perc, az isteni”, humora fergeteges, amit rezzenetlen
arccal nyugtáz közönsége vihogásában. Szeme napi 24 órában lesi az alkalmat,
mert tolvajt és csínyt alkalom szül, s mert csínyére van miden adandó alkalom:
a nevelész baklövése, nyugalma, idegessége, ha kell ruhája, rákember nem bánja,
szóval bármely poénra alkalmas ihlet. És itt éri el rákemberünk az archimédészi
pontot.
Mániákusan hiszem, hogy a humorérzék
a tehetség egyik legbiztosabb fokmérője. Hogy mi lesz belőle, nos, az sokban
múlik a családon, az iskolán, általában a közegen, amelynek, ha van húzóereje,
csillagokig röpítheti Rákembert ─ hogy képzavarral is éljek. Ha ez hiányzik,
Rákember elpancseresedik, s elvész a normálisak látszatvalóságában, az
előretartó toporgásban, vagy rosszabb is bekövetkezhet.
Rákemberre mindig felfigyelek.
Iskolán kívül is, buszon-villamoson. Időnként a legprimitívebb párbeszédekben
hasít az elmeél, azonnal nézem az arcot ─ alkoholista, lecsúszott vagy fel sem
emelkedett egzisztencia, az istenek kegyeltje, és mégis lúzer ─ látszatvalóság
középszerében. Nagyon tud fájni.
Rákember, legyen Neked derűs a
nappal, az este és az éjjel, mert istenemre, mi is csak addig, csak addig bírjuk
ésszel.
Készülő Arc 14 évesen tűnik fel a horizonton, valahol a
kiskamasz és nagykamasz mezsgyéjén, akarom mondani a gólyatábori beavatáson. Na,
akkor kezdi el hinni, hogy most aztán itt a nagybetűs.
Készülő Arc az első évben még angyali mosollyal ül a
padban, bár ezt a szót már nem érti, mert asztala van és széke, amit még nem
hintáztat, amennyiben a poroszos alaki kiképzés elég hatékony. Még készül, és
még mind zseni, mint Steinmann, a jó tanuló, de gyurmázni képzeled a saját
képmásodra, mert a tanár is ember, de istennek képzeli magát, sőt titokban
többnek. („És – sel nem kezdünk mondatot”, és nem „hát, mert hátba vágom”, és
„hát nem tök jó, mert remek”, és „hagyjuk a „be” igekötő diktatúráját, mert
berágok, tök idegesítő, hogy minden igét ezzel kezdenek”, és „az orra, valamint
az asztal lapja között két arasz, hogy ne legyen randa púpos felnőtt”, stb stb.)
És akkor jön a szeptemberi
áhítatból beesés az ámulatba, mert Készülő Arc, ha betartja a lélektan szabályait,
és azt persze, betartja, a következő nyáron átlép a nagykamasz kor mezsgyéjén,
és úgy bukkan elő mögüle, hogy… hát igen: hintázik a széken, kütyüzik,
állítólag kütyüsíteni kellene hozzá az órát, hadd élvezze legalább, holott …de
nem kívánom megfejteni a digibumm utáni pedagógia mószertanát. Készülő Arc
kezdi kimutatni foga fehérjét, már nem angyali, hanem kifejezetten sátáni
unalommal tudja középpontba állítani magát, egyszerre, mind a 35.
Na, ez az igazi Gap Year, a tizedik évfolyam, mert
idegsejtpusztító nyugalmat kíván a tanerő részéről, és Készülő Arc részéről is
azt kellene, de ezt csak úgy megpendítem a kedves szülőnek, „mert ezt az évet
csak átvészelni lehet a hormonviharok tengerén.”
Az utolsó két évben Készülő Arc már nagyon készül,
szakállat növeszt, avagy démonira sminkeli magát, és készül a nagy beavatásra,
úgy is, mint Szalagavató, majd Ballagás, mellesleg milyen szép magyar találmány
ez, kár, hogy már népi lakodalmas lett belőle, mert még az ősök is kikelnek a
sírból, hozni a szekérderék virágot, lufit, szárnyas majmot, s a szekérderék elnyomja
a maturandus könnyeit, és már amúgy sem énekel, többnyire gépzenére jár
körbe-körbe, mint a danse macabre, a már Majdnem Kész Arcomány.
Egy hónap múlva még bejön maturálni, aztán elhomályosul az
arc, valahol tovább gyurmálódik, néha felsimerősdit játszol, de a nevét már nem
tudod, vagy rád köszön, vagy kamaszba rekedten hűvös idegent játszik, pedig
lehet, hogy szívesen beszélgetne, csak nem biztos, hogy az „arc” még emlékszik
rá, pedig igen, meg egyébként is…a beavatás folyik tovább, és Készülő Arcot nem
mi fejezzük be, talán nem is a nagybetűs.
Szóval: „Menjetek!” – ahogyan lakonikus kollégám mondta
egyszavas búcsújában ballagó osztályának. És milyen igaza van. Az arca még nem
kész, a humora néha érdes, de igaza van. Menjetek, és legyetek ARCOK.
Kérdem,
milyen a jó tanár. Röpködnek a jelzők, alig győzöm sebességgel a táblára írni
őket: igazságos, türelmes, okos, emberséges, kedves, jó humorú, felkészült,
segítőkész…már vagy 15-nél tartunk, amikor kapcsolok. Egyrészt, hogy hirtelen
milyen gazdag lett a szókincsük, másrészt…rökönyödöm:
„Now,
listen …who the hell is this?” – kérdezem.
„A good teacher.” – néznek rám értetlenül.
„No, my dear. This is GOD.”
A nyolcadik bizonyíték.
Kezdetben Isten megteremtette az eget és a földet, és látta, hogy az tök jó. S mint néhány alkotó, nem érezte, hol kell abbahagyni.
És mondta: teremtsünk embert a képmásunkra. Mivel azonban nem volt tükre, meg amúgy se volt egy da Vinci, Ádám elég bénára sikerült. Basszus, mondta az Úr, ezt eltoltam. Na, tegyünk még egy kísérletet. Legyen nő, aki kárpótol ezért a nyomorultért. És Isten megalkotta Évát Ádám bordájából, de nem lévén egy Michelangelo, Éva vészesen hasonlított a bordásra. Francba, mondta az Úr, és a firmamentre mászott dühében. És lett este és reggel, a hatodik nap. És mondta Isten, legyen sötétség, és lett. Befordult, és a hetedik napot végigaludta, s látta, hogy az rohadtul jó. Mire magához tért, Ádám túl volt az első veszekedésen Évával, és belépett a kommunista pártba. És látta Éva, hogy ez hülyeség, és megírt Miltonról egy tanulmányt erősen feminista hangnemben. Isten elolvasta, rázta az öklét, és elhatározta, hogy özönvizet zúdít az eltökített emberpárra. Üzent Noénak, hogy bocsássa vízre a bárkáját, de Noé, lévén idült alkoholista, egy fa alatt horkolt, és fütyült a fütyülőjére. Szegény nagyanyám, Isten nyugosztalja, soha nem káromkodott, még egy hülye sem hagyta el a száját, de minden ősszel kifakadt a nyári konyhában: Hogy mé’ nem baszta meg Noé azt a rohadt legyet, amikor beszállt a bárkájába! És gondolta Isten, hogy ez már több a soknál. Meg víz sem volt elég. Mire megjelent Mózesnek, Ádám feltalálta a hűtőszekrényt, Éva pedig rászokott a dohányzásra. És mondta az Úr Mózesnek. Go down. De Mózes, a gyáva pacifista nem bízott benne, hogy a csipkebokor a megfelelő pillanatban szétválasztja a Vörös-tengert, egyébként is késő volt, mert Ádám rég felpörgette a Coca Cola termelést. És látta az Úr, hogy ez piszkosul reménytelen, és betért egy McDonald’s-ba. És volt este és reggel, meg utolsó vacsora.
Készülő
Arc 14 évesen tűnik fel a horizonton, valahol a kiskamasz és nagykamasz
mezsgyéjén, akarom mondani a gólyatábor beavatási szertartásain, na, akkor
kezdi el hinni, hogy most aztán ez itt a nagybetűs.
Készülő
Arc az első évben még kisfiús és kislányos elő-angyali mosollyal ül a padban,
bár ezt a szót már nem érti, mert asztala van és széke, amit még nem hintáztat,
amennyiben a poroszos alaki kiképzés elég hatékony.
Még
készül, és még mind zseni, mint Steinmann, a jó tanuló, de gyurmázni képzeled a
saját képmásodra, mert a tanár is ember, de istennek képzeli magát, sőt
titokban többnek. És („sel nem kezdünk mondatot”, és nem „hát, mert hátba
vágom”, és „hát nem tök jó, mert remek”, és „hagyjuk a „be” igekötő
diktatúráját, mert berágok, tök idegesítő, hogy minden igét ezzel kezdenek”, és
„az orra, valamint az asztal lapja között két arasz, hogy ne legyen randa púpos
felnőtt”, stb stb) szóval, akkor jön a
következő szeptemberi áhítatból beesés az ámulatba, mert Készülő Arc, ha
betartja a lélektan szabályait, és azt persze, betartja, nyáron átlép a
nagykamasz kor mezsgyéjén, és úgy bukkan elő mögüle, hogy… hát igen: hintázik a
széken, kütyüzik, állítólag kütyüsíteni kellene hozzá az órát, hadd élvezze
legalább, holott …de nem kívánom megfejteni a digibumm utáni pedagógia
mószertanát.
Készülő
Arc kezdi kimutatni foga fehérjét, már nem angyali, hanem kifejezetten sátáni
unalommal tudja középpontba állítani magát, egyszerre, mind a 35.
Na, ez az
igazi Gap Year, mert idegsejtpusztító nyugalmat kíván a tanerő részéről, és
Készülő Arc részéről is azt kellene talán, de ezt csak úgy megpendítem a kedves
szülőnek, „mert ezt az évet csak átvészelni lehet a hormonviharok tengerén.”
Az utolsó
két évben Készülő Arc már nagyon készül, szakállat növeszt, avagy démonira
sminkeli magát, és készül a nagy beavatásra, úgyis mint Szalagavató, majd
Ballagás, mellesleg milyen szép magyar találmány ez, kár, hogy már népi
lakodalmas lett belőle, mert még az ősök is kikelnek a sírból, hozni a
szekérderék virágot, lufit, szárnyas majmot, s a szekérderék nagysága elnyomja
a maturandus könnyeit, és már amúgy sem énekel, többnyire gépzenére jár
körbe-körbe, mint a danse macabre, a már Majdnem Kész Arcomány.
Egy hónap
múlva még bejön maturálni, aztán elhomályosul az arc, valahol tovább
gyurmálódik, néha felsimerősdit játszol, de a nevét már nem tudod, vagy rád
köszön, vagy kamaszba rekedten hűvös idegent játszik, pedig lehet, hogy
szívesen beszélgetne, csak nem biztos, hogy az „arc” még emlékszik rá, pedig
igen, meg egyébként is…a beavatás folyik tovább, és Készülő Arcot nem mi
fejezzük be, talán nem is a nagybetűs.
Szóval:
„Menjetek!” – ahogyan lakonikus humorú kollégám mondta egyszavas búcsújában
ballagó osztályának. És milyen igaza van. Az arca még nem kész, a humora néha
érdes, de igaza is van. Menjetek, és legyetek „arcok” – mindannyian, de ezt már
mondtam. J Köszönöm a
türelmet.
Amióta
más bolygóról jönnek órára jámbor elefántok és kishercegek, megnyúlt
hüvelykujjukkal, dimenziófüggetlen kütyüjükkel botorkálva egy idegen közegben,
időnként énekléssel vagy tornával melegítünk be irodalomra.
Kütyü
el…elvonókúra van kegyetlenül. Ma a Dies Irae gregoriánt tettem fel, míg
átnézték az anyagot felelés előtt. Már nem lepett meg, hogy maguktól andalodnak
el, az elvonás tünetei nem is láthatók, igaz, ma M hiányzott. Múltkor kérdeztem tőle: „Na, milyen volt 45 percig kütyü nélkül? ─
mire K mondja: „Hát nem látja, tanárnő? Remeg.” M nem nagyon érti, miről
beszélgetünk, csak a komoly kihívást jelentő feladatokra figyel fel, azt
hibátlanul megoldja, majd visszatér egy más bolygóra, nem tudom, ott mit
csinál, de figyelmeztetnem kell, hogy kütyüjét vigye magával.
Óra után
(reálos osztály) D odajön, hogy szerinte azért Dante szórakoztató irodalom
is…döbbenten kérdezem: „Maga olvassa?” Igen, mondja, de most meg akarja
szerezni, mert nem szeretné elektronikusan olvasni. Na, mondom, érdemes talán a
Nádasdy-fordítást keresni. Amióta nem olvastatom a Pokolt, csak mesélek és
illusztrálok, valahogy mindig van, aki rácuppan. A részlet mágiája. Tudom, az Inferno ─ nem baj.
Kisherceg
meglepő dolgokat produkál. A másik kilencedikben a görög mitológiát adtam fel,
s jeleztem, hogy a történeteket esti mese formájában kérem vissza (vihogás),
úgy fognak felelni, mintha 3 éves gyereküknek mesélnék (újabb kamaszreakció
tekintet útján elkövetve).
Mondom Grétinek:
Öné a szó. Már nem emlékszem, melyik történet volt. Gréti zavarban van magától
a helyzettől, hogy kamaszok között (többsége fiú) esti mesét mondjon elképzelt
csemetéjének. Na, én is egy ökör vagyok, gondolom magamban, de kisegít a mágia.
Mondom neki, a mese akkor jó, ha elalszik a gyerek. Alig mondom ki a mondatot,
az osztály fele már a padon fekszik, a többi is követi példájukat, az egyik még
odaszól: „Tanárnő, nem lehetne leoltani a villanyt?” Leoltom.
Gréti még
hallgat, feszeng az első mondatokban, aztán valami történik, és görögni
kezdenek a szavak, a 14 éves lány jól intonálva, igazi mesébe kezd… meg ne
kérdezd, mi történt…nem tudom…Rajzolj nekem egy bárányt.
Milyen jó szó is a pihenésre a kikapcsolódás. Itt van például a nyári szünet. Na nem három hónap, hanem pont a fele, és ne aggasszon benneteket ez a luxus, hanem nézzétek meg a tanárok arcát szeptember 1-jén, olyan-e, mint akik kikapcsolódtak úgy istenigazából.
A mosónők korán halnak, a tanárok pedig vasalhatatlanok, mint a gyárilag gyűrött anyag. Különleges anyagból gyűrtek minket. Egyszer voltam egy konferencián, ahol kb. 400 tanár gyűrt össze fejtágítóra. Elborzadtam, ahogy körbe néztem. Tehát ilyenek vagyunk. Rosszul öltözöttek, romos tekintetűek, lenőtt hajúak, görcsösek.
Hétfőn nyaralni mennek a tanárok. Kívánjatok nekik egy kis kikapcsolódást.
Egy meg nem írt regény. Csak egy alfabetikus köztes-többes. Hamvas
szerint egyszer az életben mindenki találkozik az Angyallal. Szerintem angyalokkal A-tól Z-ig, és „megint
elölről”. Azt ugye, nem tudhatom, hogy szárnyuk van-e, esetleg pufók, így
többes számban, de humoruk igen. Például egy találkozás után azt mondják:
„Most pedig szépen vissza a hétköznapokba, ne tessék itt lazsálni valami
protekcióért! Nem elég, hogy időt szakítunk rád?” Kell is, mert ahogy apám mondotta volt,
amikor épp nem Slachta Margitnak nevezett, szóval mondotta: „Olyan vagy, mint Vass
mama, kicsi és erőszakos.” „Nincs kegyelem – mondják. Őrző-védő kft az igen,
amúgy elég a hülyeségből. Mars észhez térni!” Mert „kemény a menny”, és
kemények az angyalok. És persze, szárnyatlanok, mert itt járnak, ugyanabban a
sárban, amiből vétettünk.
Szóval, gondolom imádkozniuk kell, vagy ilyesmi, mert valahogy mégiscsak
van valamennyi szabad akarat, vagy legalábbis kellene, hiszen a botladozónak is
illik csinálni valamit, amire figyelmeztetik, mert ugye, egyébként
menthetetlenek vagyunk, állítólag biztosan megválthatatlanok.
Az angyalstaféta extrém sport. Csak nagyon kevesen merik.
Ma együtt kávéztam Karinthyval a Hadikban. Egyszer csak ott
termett az asztalomnál pizsamában, kötéssel a fején.
Megengedi, asszonyom?
– és a székre mutattam.
(Ja, hogy ez egy abszurd, gondoltam és bólintottam.)
Hát persze, mondom, csak
meg ne kérdezze mi van a repülőgéppel és a büszke és szabad Magyarországgal!
Nagyon kedves − szólt
és leült – de én mást akarok kérdezni : Mi az a masina, amin pötyögni tetszik?
Ez a laptopom. Tudja,
olyan, mint egy írógép, csak nem kell hozzá papír.
Megnézhetem,
asszonyom?
Ó, hogyne.
Elé toltam, de előbb elmentettem, amit éppen írtam.
Nyitottam neki egy új Word dokumentumot.
Tessék, próbálja ki.
Nem kell sort váltani, magától csinálja.
Köszönöm, asszonyom!
Pötyögni kezdett, én pedig számolni: kötés van a fején, még
pizsamában, tehát maximum egy hónapja lehetett a koponyaműtétje, mikor is volt,
kikeresem a neten, ergó most 50 éves, tehát 11 évvel fiatalabb nálam, két év
múlva meg fog halni.
Jaj, melléütöttem. –
szólt.
Sebaj− mondom, megmutatom,
hogyan kell törölni. Mint egy viháncoló gyerek, úgy örül neki.
Fenomenális, kérem! Ki
gyártja?
Ó, hát sokan.
Csak azért kérdezem,
mert tökéletesíteni lehetne azzal, hogy mondja is, amit gépelek.
Már azt is tudja –
mondom megdicsőülten.
Á! Mit kell hozzá
megnyomni?
Ja, ez a típus azt nem
tudja. Tudja, az nagyon drága.
Megszólal a mobilom, mikor beszélni kezdek bele, dicsérően
tekintettel rám néz.
Önnek van
okostelefonja?
Bocsánat −kérdeztem –
de hát ezt honnan tudja? Aztán eszembe jutott, hogy ez egy abszurd novella,
tehát semmi értelme a kérdésnek. Tudja, és kész. – Egyébként hogy van, Mester?
Jaj, kérem, ne
használja ezt a szót! Az igaz, hogy én vagyok az egyetlen zseni, de
Mester?…ugyan, kérem! Megengedné, hogy az okosán felhívjam Arankát?
Tessék – mondom
hüledezve. Beszélni kezd. – De hát a szám – akarom figyelmeztetni…
Ó, arra nincs szükség!
Aranka, drága, Boga üzeni, hogy nincs itthon elég cukor, legyen szíves venni, a
fiaink pedig azt, hogy siessen haza, mert az apósának gyereke született.
Na de…Karinthy úr…Ön
úgy rácsodálkozott a laptopomra…a mobilt meg olyan otthonosan használja.
Ó, van nekem is, csak
otthon hagytam.
Esetleg
megkérdezhetném, mit üzen a mai magyaroknak? – kérdezem, mint egy szenzációra
éhes riporter.
Int a pincérnek: Fizetnék! A pincér odanyújt egy papírt,
Karinthy aláírja. Nem is fogyasztott.
Fizetem a hölgy
kávéját. Mit üzenek? Azt hogy: „Na-na!”
De hát ezt 1919-ben
üzente Kun Bélának…
Ne mondja! Annak már
100 éve. Hogy repül az idő…
Kedvesen bólintott, és a Bartókon felszállt a 49-es
villamosra.
3
„hitetlenség, bamba
önzés, baromi sóvárgás és hátsó gondolatok és harag és méreg és nyúlós
melankólia. Nevetséges? Egy pillanatig sem tagadom. Jaj annak, aki ezen nem
nevet. De jaj annak, aki nevet rajta.” (Hamvas Béla: Karnevál)
Nem tudom, fiam, ezt
majd itthon vagy máshol szűri le keserű tapasztalatként, amin mégis nevetni
lehet, ha az ember valahogy nem találja Bóbita ködfalát. Mert nem találja,
pedig van. Írva van. És táncolni lehet rá bárhol a világon, és építeni, ahogy ő
teszi. Az öreg Weörest egyszer megkérdezte egy zenész ismerősöm: „Mégis, hogyan
szólíthatom?” Mire ő azt válaszolta. „Nevezz csak Sanyi Manónak.” Fel a fejjel,
és fülig a nevető szájjal, Muki!
