Kategória: Próza

április 19, 2024 / Egy meg nem írt regény

MINDEGY IS

Mindegy is mi a neve, hogy férfi vagy nő. Az arcok háromdimenziós regények, mesélnek, ha figyeled. Mindegy is, hogy mit regélnek. Ej, regö rejtem. Az enyém például nem azt, ami igazán vagyok: nevetős-vihogós kamasz, akit csak a játék vonz, emberben, betűben, munkában.

Mindegy is, hogyan hívjuk. Végig kísértük arcát az eleitől fogva, vagy mondjuk, amikor a hír szárnyára vette, s plakáttá vált a celeb világban. Mióta internet van, az ember néha szembejön ifjúkori kedvenceivel, megöregedve. Egy részük lepukkant alkoholista-drogos nő- vagy férfiimitátor a rossz nyelvem szerint, vagy: hiszen-ez-szebb-mint-valaha.  A ráncok között sima és csillogó felületek, a mozdulatban ruganyos fiatalság. Azt hinnéd, gondja se volt. Pedig de. Álmai csúcsán ott hagyta nagy szerelme, meghalt a gyereke, a kiheverhetetlen kín. És elmerengsz vonásain. Istenek kegyeltje? Angyali természet? Micsoda magányos szépség. Mindegy is. Lehet.

BÉKE veletek.

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

A RÁKEMBER

Péter hátrafelé araszolt a folyosón, s mikor kérdezték, „Mi a francot csinálsz?”, blazírt arccal szólt vissza: „Én vagyok a rákember.” Másnap, visszatérvén a arccal-előre haladáshoz, a kérdő tekintetekre csak azt súgta: „Pszt, inkognitóban vagyok.” Egyszóval fárasztó tudott lenni.

Rákember kezdetben kicsi volt, a szeme-sem-áll-jól hadosztály önkéntese. Állítólag már két gyermeke van és komoly szakmája, ami csak azokat lepi meg, akik nem tulajdonítanak elég jelentőséget a tréfának, akik az idiótában csak hülyét látnak.

Rákember, míg az iskolapadot koptatja, hadosztály-parancsnok, aki csak egy felettest ismer: a viccet, kezdő-és felsőfokon, ahogy a helyzet kínálja. És Rákember helyzetet ki nem hagy. Ha elkapja „a perc, az isteni”, humora fergeteges, amit rezzenetlen arccal nyugtáz közönsége vihogásában. Szeme napi 24 órában lesi az alkalmat, mert tolvajt és csínyt alkalom szül, s mert csínyére van miden adandó alkalom: a nevelész baklövése, nyugalma, idegessége, ha kell ruhája, rákember nem bánja, szóval bármely poénra alkalmas ihlet. És itt éri el rákemberünk az archimédészi pontot.

Mániákusan hiszem, hogy a humorérzék a tehetség egyik legbiztosabb fokmérője. Hogy mi lesz belőle, nos, az sokban múlik a családon, az iskolán, általában a közegen, amelynek, ha van húzóereje, csillagokig röpítheti Rákembert ─ hogy képzavarral is éljek. Ha ez hiányzik, Rákember elpancseresedik, s elvész a normálisak látszatvalóságában, az előretartó toporgásban, vagy rosszabb is bekövetkezhet.

Rákemberre mindig felfigyelek. Iskolán kívül is, buszon-villamoson. Időnként a legprimitívebb párbeszédekben hasít az elmeél, azonnal nézem az arcot ─ alkoholista, lecsúszott vagy fel sem emelkedett egzisztencia, az istenek kegyeltje, és mégis lúzer ─ látszatvalóság középszerében. Nagyon tud fájni.

Rákember, legyen Neked derűs a nappal, az este és az éjjel, mert istenemre, mi is csak addig, csak addig bírjuk ésszel.

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA:

KÉSZÜLŐ ARC

Készülő Arc 14 évesen tűnik fel a horizonton, valahol a kiskamasz és nagykamasz mezsgyéjén, akarom mondani a gólyatábori beavatáson. Na, akkor kezdi el hinni, hogy most aztán itt a nagybetűs.

Készülő Arc az első évben még angyali mosollyal ül a padban, bár ezt a szót már nem érti, mert asztala van és széke, amit még nem hintáztat, amennyiben a poroszos alaki kiképzés elég hatékony. Még készül, és még mind zseni, mint Steinmann, a jó tanuló, de gyurmázni képzeled a saját képmásodra, mert a tanár is ember, de istennek képzeli magát, sőt titokban többnek. („És – sel nem kezdünk mondatot”, és nem „hát, mert hátba vágom”, és „hát nem tök jó, mert remek”, és „hagyjuk a „be” igekötő diktatúráját, mert berágok, tök idegesítő, hogy minden igét ezzel kezdenek”, és „az orra, valamint az asztal lapja között két arasz, hogy ne legyen randa púpos felnőtt”, stb stb.)

És  akkor jön a szeptemberi áhítatból beesés az ámulatba, mert Készülő Arc, ha betartja a lélektan szabályait, és azt persze, betartja, a következő nyáron átlép a nagykamasz kor mezsgyéjén, és úgy bukkan elő mögüle, hogy… hát igen: hintázik a széken, kütyüzik, állítólag kütyüsíteni kellene hozzá az órát, hadd élvezze legalább, holott …de nem kívánom megfejteni a digibumm utáni pedagógia mószertanát. Készülő Arc kezdi kimutatni foga fehérjét, már nem angyali, hanem kifejezetten sátáni unalommal tudja középpontba állítani magát, egyszerre, mind a 35.

Na, ez az igazi Gap Year, a tizedik évfolyam, mert idegsejtpusztító nyugalmat kíván a tanerő részéről, és Készülő Arc részéről is azt kellene, de ezt csak úgy megpendítem a kedves szülőnek, „mert ezt az évet csak átvészelni lehet a hormonviharok tengerén.”

Az utolsó két évben Készülő Arc már nagyon készül, szakállat növeszt, avagy démonira sminkeli magát, és készül a nagy beavatásra, úgy is, mint Szalagavató, majd Ballagás, mellesleg milyen szép magyar találmány ez, kár, hogy már népi lakodalmas lett belőle, mert még az ősök is kikelnek a sírból, hozni a szekérderék virágot, lufit, szárnyas majmot, s a szekérderék elnyomja a maturandus könnyeit, és már amúgy sem énekel, többnyire gépzenére jár körbe-körbe, mint a danse macabre, a már Majdnem Kész Arcomány.

Egy hónap múlva még bejön maturálni, aztán elhomályosul az arc, valahol tovább gyurmálódik, néha felsimerősdit játszol, de a nevét már nem tudod, vagy rád köszön, vagy kamaszba rekedten hűvös idegent játszik, pedig lehet, hogy szívesen beszélgetne, csak nem biztos, hogy az „arc” még emlékszik rá, pedig igen, meg egyébként is…a beavatás folyik tovább, és Készülő Arcot nem mi fejezzük be, talán nem is a nagybetűs.

Szóval: „Menjetek!” – ahogyan lakonikus kollégám mondta egyszavas búcsújában ballagó osztályának. És milyen igaza van. Az arca még nem kész, a humora néha érdes, de igaza van. Menjetek, és legyetek  ARCOK.

A GOOD TEACHER

ANGOLÓRA

Angolóra a jellemvonásokról.

Kérdem, milyen a jó tanár. Röpködnek a jelzők, alig győzöm sebességgel a táblára írni őket: igazságos, türelmes, okos, emberséges, kedves, jó humorú, felkészült, segítőkész…már vagy 15-nél tartunk, amikor kapcsolok. Egyrészt, hogy hirtelen milyen gazdag lett a szókincsük, másrészt…rökönyödöm:

„Now, listen …who the hell is this?” – kérdezem.

 „A good teacher.” – néznek rám értetlenül.

 „No, my dear. This is GOD.”

A nyolcadik bizonyíték.

Kezdetben Isten megteremtette az eget és a földet, és látta, hogy az tök jó. S mint néhány alkotó, nem érezte, hol kell abbahagyni.

És mondta: teremtsünk embert a képmásunkra. Mivel azonban nem volt tükre, meg amúgy se volt egy da Vinci, Ádám elég bénára sikerült. Basszus, mondta az Úr, ezt eltoltam. Na, tegyünk még egy kísérletet. Legyen nő, aki kárpótol ezért a nyomorultért. És Isten megalkotta Évát Ádám bordájából, de nem lévén egy Michelangelo, Éva vészesen hasonlított a bordásra. Francba, mondta az Úr, és a firmamentre mászott dühében. És lett este és reggel, a hatodik nap. És mondta Isten, legyen sötétség, és lett. Befordult, és a hetedik napot végigaludta, s látta, hogy az rohadtul jó. Mire magához tért, Ádám túl volt az első veszekedésen Évával, és belépett a kommunista pártba. És látta Éva, hogy ez hülyeség, és megírt Miltonról egy tanulmányt erősen feminista hangnemben. Isten elolvasta, rázta az öklét, és elhatározta, hogy özönvizet zúdít az eltökített emberpárra. Üzent Noénak, hogy bocsássa vízre a bárkáját, de Noé, lévén idült alkoholista, egy fa alatt horkolt, és fütyült a fütyülőjére. Szegény nagyanyám, Isten nyugosztalja, soha nem káromkodott, még egy hülye sem hagyta el a száját, de minden ősszel kifakadt a nyári konyhában: Hogy mé’ nem baszta meg Noé azt a rohadt legyet, amikor beszállt a bárkájába! És gondolta Isten, hogy ez már több a soknál. Meg víz sem volt elég. Mire megjelent Mózesnek, Ádám feltalálta a hűtőszekrényt, Éva pedig rászokott a dohányzásra. És mondta az Úr Mózesnek. Go down. De Mózes, a gyáva pacifista nem bízott benne, hogy a csipkebokor a megfelelő pillanatban szétválasztja a Vörös-tengert, egyébként is késő volt, mert Ádám rég felpörgette a Coca Cola termelést. És látta az Úr, hogy ez piszkosul reménytelen, és betért egy McDonald’s-ba. És volt este és reggel, meg utolsó vacsora.

Henrietta Harris : Befejezetlen arc

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA:

KÉSZÜLŐ ARC

Készülő Arc 14 évesen tűnik fel a horizonton, valahol a kiskamasz és nagykamasz mezsgyéjén, akarom mondani a gólyatábor beavatási szertartásain, na, akkor kezdi el hinni, hogy most aztán ez itt a nagybetűs.

Készülő Arc az első évben még kisfiús és kislányos elő-angyali mosollyal ül a padban, bár ezt a szót már nem érti, mert asztala van és széke, amit még nem hintáztat, amennyiben a poroszos alaki kiképzés elég hatékony.

Még készül, és még mind zseni, mint Steinmann, a jó tanuló, de gyurmázni képzeled a saját képmásodra, mert a tanár is ember, de istennek képzeli magát, sőt titokban többnek. És („sel nem kezdünk mondatot”, és nem „hát, mert hátba vágom”, és „hát nem tök jó, mert remek”, és „hagyjuk a „be” igekötő diktatúráját, mert berágok, tök idegesítő, hogy minden igét ezzel kezdenek”, és „az orra, valamint az asztal lapja között két arasz, hogy ne legyen randa púpos felnőtt”, stb stb) szóval,  akkor jön a következő szeptemberi áhítatból beesés az ámulatba, mert Készülő Arc, ha betartja a lélektan szabályait, és azt persze, betartja, nyáron átlép a nagykamasz kor mezsgyéjén, és úgy bukkan elő mögüle, hogy… hát igen: hintázik a széken, kütyüzik, állítólag kütyüsíteni kellene hozzá az órát, hadd élvezze legalább, holott …de nem kívánom megfejteni a digibumm utáni pedagógia mószertanát.

Készülő Arc kezdi kimutatni foga fehérjét, már nem angyali, hanem kifejezetten sátáni unalommal tudja középpontba állítani magát, egyszerre, mind a 35.

Na, ez az igazi Gap Year, mert idegsejtpusztító nyugalmat kíván a tanerő részéről, és Készülő Arc részéről is azt kellene talán, de ezt csak úgy megpendítem a kedves szülőnek, „mert ezt az évet csak átvészelni lehet a hormonviharok tengerén.”

Az utolsó két évben Készülő Arc már nagyon készül, szakállat növeszt, avagy démonira sminkeli magát, és készül a nagy beavatásra, úgyis mint Szalagavató, majd Ballagás, mellesleg milyen szép magyar találmány ez, kár, hogy már népi lakodalmas lett belőle, mert még az ősök is kikelnek a sírból, hozni a szekérderék virágot, lufit, szárnyas majmot, s a szekérderék nagysága elnyomja a maturandus könnyeit, és már amúgy sem énekel, többnyire gépzenére jár körbe-körbe, mint a danse macabre, a már Majdnem Kész Arcomány.

Egy hónap múlva még bejön maturálni, aztán elhomályosul az arc, valahol tovább gyurmálódik, néha felsimerősdit játszol, de a nevét már nem tudod, vagy rád köszön, vagy kamaszba rekedten hűvös idegent játszik, pedig lehet, hogy szívesen beszélgetne, csak nem biztos, hogy az „arc” még emlékszik rá, pedig igen, meg egyébként is…a beavatás folyik tovább, és Készülő Arcot nem mi fejezzük be, talán nem is a nagybetűs.

Szóval: „Menjetek!” – ahogyan lakonikus humorú kollégám mondta egyszavas búcsújában ballagó osztályának. És milyen igaza van. Az arca még nem kész, a humora néha érdes, de igaza is van. Menjetek, és legyetek „arcok” – mindannyian, de ezt már mondtam. J Köszönöm a türelmet.

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

B-619

Amióta más bolygóról jönnek órára jámbor elefántok és kishercegek, megnyúlt hüvelykujjukkal, dimenziófüggetlen kütyüjükkel botorkálva egy idegen közegben, időnként énekléssel vagy tornával melegítünk be irodalomra.

Kütyü el…elvonókúra van kegyetlenül. Ma a Dies Irae gregoriánt tettem fel, míg átnézték az anyagot felelés előtt. Már nem lepett meg, hogy maguktól andalodnak el, az elvonás tünetei nem is láthatók, igaz, ma M hiányzott. Múltkor kérdeztem tőle: „Na, milyen volt 45 percig kütyü nélkül? ─ mire K mondja: „Hát nem látja, tanárnő? Remeg.” M nem nagyon érti, miről beszélgetünk, csak a komoly kihívást jelentő feladatokra figyel fel, azt hibátlanul megoldja, majd visszatér egy más bolygóra, nem tudom, ott mit csinál, de figyelmeztetnem kell, hogy kütyüjét vigye magával.

Óra után (reálos osztály) D odajön, hogy szerinte azért Dante szórakoztató irodalom is…döbbenten kérdezem: „Maga olvassa?” Igen, mondja, de most meg akarja szerezni, mert nem szeretné elektronikusan olvasni. Na, mondom, érdemes talán a Nádasdy-fordítást keresni. Amióta nem olvastatom a Pokolt, csak mesélek és illusztrálok, valahogy mindig van, aki rácuppan. A részlet mágiája. Tudom, az Inferno ─ nem baj.

Kisherceg meglepő dolgokat produkál. A másik kilencedikben a görög mitológiát adtam fel, s jeleztem, hogy a történeteket esti mese formájában kérem vissza (vihogás), úgy fognak felelni, mintha 3 éves gyereküknek mesélnék (újabb kamaszreakció tekintet útján elkövetve).

Mondom Grétinek: Öné a szó. Már nem emlékszem, melyik történet volt. Gréti zavarban van magától a helyzettől, hogy kamaszok között (többsége fiú) esti mesét mondjon elképzelt csemetéjének. Na, én is egy ökör vagyok, gondolom magamban, de kisegít a mágia. Mondom neki, a mese akkor jó, ha elalszik a gyerek. Alig mondom ki a mondatot, az osztály fele már a padon fekszik, a többi is követi példájukat, az egyik még odaszól: „Tanárnő, nem lehetne leoltani a villanyt?” Leoltom.

Gréti még hallgat, feszeng az első mondatokban, aztán valami történik, és görögni kezdenek a szavak, a 14 éves lány jól intonálva, igazi mesébe kezd… meg ne kérdezd, mi történt…nem tudom…Rajzolj nekem egy bárányt.

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

KIKAPCS

Milyen jó szó is a pihenésre a kikapcsolódás. Itt van például a nyári szünet. Na nem három hónap, hanem pont a fele, és ne aggasszon benneteket ez a luxus, hanem nézzétek meg a tanárok arcát szeptember 1-jén, olyan-e, mint akik kikapcsolódtak úgy istenigazából.

A mosónők korán halnak, a tanárok pedig vasalhatatlanok, mint a gyárilag gyűrött anyag. Különleges anyagból gyűrtek minket. Egyszer voltam egy konferencián, ahol kb. 400 tanár gyűrt össze fejtágítóra. Elborzadtam, ahogy körbe néztem. Tehát ilyenek vagyunk. Rosszul öltözöttek, romos tekintetűek, lenőtt hajúak, görcsösek.

Hétfőn nyaralni mennek a tanárok. Kívánjatok nekik egy kis kikapcsolódást.

április 19, 2024 / Egy meg nem írt regény

EGY MEG NEM ÍRT REGÉNY

ANGYALSTAFÉTA

Z-nek

Egy meg nem írt regény. Csak egy alfabetikus köztes-többes. Hamvas szerint egyszer az életben mindenki találkozik az Angyallal.  Szerintem angyalokkal A-tól Z-ig, és „megint elölről”. Azt ugye, nem tudhatom, hogy szárnyuk van-e, esetleg pufók, így többes számban, de humoruk igen. Például egy találkozás után azt mondják:

„Most pedig szépen vissza a hétköznapokba, ne tessék itt lazsálni valami protekcióért! Nem elég, hogy időt szakítunk rád?”  Kell is, mert ahogy apám mondotta volt, amikor épp nem Slachta Margitnak nevezett, szóval mondotta: „Olyan vagy, mint Vass mama, kicsi és erőszakos.” „Nincs kegyelem – mondják. Őrző-védő kft az igen, amúgy elég a hülyeségből. Mars észhez térni!” Mert „kemény a menny”, és kemények az angyalok. És persze, szárnyatlanok, mert itt járnak, ugyanabban a sárban, amiből vétettünk.

Szóval, gondolom imádkozniuk kell, vagy ilyesmi, mert valahogy mégiscsak van valamennyi szabad akarat, vagy legalábbis kellene, hiszen a botladozónak is illik csinálni valamit, amire figyelmeztetik, mert ugye, egyébként menthetetlenek vagyunk, állítólag biztosan megválthatatlanok.

Az angyalstaféta extrém sport. Csak nagyon kevesen merik.

április 19, 2024 / Egy meg nem írt regény

EGY MEG NEM ÍRT NOVELLA

TALÁLKOZÁS EGY FIATALEMBERREL

Ma együtt kávéztam Karinthyval a Hadikban. Egyszer csak ott termett az asztalomnál pizsamában, kötéssel a fején.

  • Megengedi, asszonyom? – és a székre mutattam.

(Ja, hogy ez egy abszurd, gondoltam és bólintottam.)

  • Hát persze, mondom, csak meg ne kérdezze mi van a repülőgéppel és a büszke és szabad Magyarországgal!
  • Nagyon kedves − szólt és leült – de én mást akarok kérdezni : Mi az a masina, amin pötyögni tetszik?
  • Ez a laptopom. Tudja, olyan, mint egy írógép, csak nem kell hozzá papír.
  • Megnézhetem, asszonyom?
  • Ó, hogyne.

Elé toltam, de előbb elmentettem, amit éppen írtam. Nyitottam neki egy új Word dokumentumot.

  • Tessék, próbálja ki. Nem kell sort váltani, magától csinálja.
  • Köszönöm, asszonyom!

Pötyögni kezdett, én pedig számolni: kötés van a fején, még pizsamában, tehát maximum egy hónapja lehetett a koponyaműtétje, mikor is volt, kikeresem a neten, ergó most 50 éves, tehát 11 évvel fiatalabb nálam, két év múlva meg fog halni.

  • Jaj, melléütöttem. – szólt.
  • Sebaj− mondom, megmutatom, hogyan kell törölni. Mint egy viháncoló gyerek, úgy örül neki.
  • Fenomenális, kérem! Ki gyártja?
  • Ó, hát sokan.
  • Csak azért kérdezem, mert tökéletesíteni lehetne azzal, hogy mondja is, amit gépelek.
  • Már azt is tudja – mondom megdicsőülten.
  • Á! Mit kell hozzá megnyomni?
  • Ja, ez a típus azt nem tudja. Tudja, az nagyon drága.

Megszólal a mobilom, mikor beszélni kezdek bele, dicsérően tekintettel rám néz.

  • Önnek van okostelefonja?
  • Bocsánat −kérdeztem – de hát ezt honnan tudja? Aztán eszembe jutott, hogy ez egy abszurd novella, tehát semmi értelme a kérdésnek. Tudja, és kész. – Egyébként hogy van, Mester?
  • Jaj, kérem, ne használja ezt a szót! Az igaz, hogy én vagyok az egyetlen zseni, de Mester?…ugyan, kérem! Megengedné, hogy az okosán felhívjam Arankát?
  • Tessék – mondom hüledezve. Beszélni kezd. – De hát a szám – akarom figyelmeztetni…
  • Ó, arra nincs szükség! Aranka, drága, Boga üzeni, hogy nincs itthon elég cukor, legyen szíves venni, a fiaink pedig azt, hogy siessen haza, mert az apósának gyereke született.
  • Na de…Karinthy úr…Ön úgy rácsodálkozott a laptopomra…a mobilt meg olyan otthonosan használja.
  • Ó, van nekem is, csak otthon hagytam.
  • Esetleg megkérdezhetném, mit üzen a mai magyaroknak? – kérdezem, mint egy szenzációra éhes riporter.

Int a pincérnek: Fizetnék! A pincér odanyújt egy papírt, Karinthy aláírja. Nem is fogyasztott.

  • Fizetem a hölgy kávéját. Mit üzenek? Azt hogy: „Na-na!”
  • De hát ezt 1919-ben üzente Kun Bélának…
  • Ne mondja! Annak már 100 éve. Hogy repül az idő…

Kedvesen bólintott, és a Bartókon felszállt a 49-es villamosra. 3

április 19, 2024 / Egy meg nem írt regény

EGY MEG NEM ÍRT EMLÉK

MUKINAK,

egy Weöres-versért cserébe,

amit háromévesen szavalt nekem

Bóbita, Bóbita épít,

és nem képzelt, üres telken,

de nincs térkép, amelyen

megmutatható.

Nem baj, összetartják rímek,

néhány ráakasztott szó.

Homály és rímek tánca benne,

szó ez, rímekbe szedve,

úgy hívjuk: költészet,

más néven: haza.

„hitetlenség, bamba önzés, baromi sóvárgás és hátsó gondolatok és harag és méreg és nyúlós melankólia. Nevetséges? Egy pillanatig sem tagadom. Jaj annak, aki ezen nem nevet. De jaj annak, aki nevet rajta.” (Hamvas Béla: Karnevál)

Nem tudom, fiam, ezt majd itthon vagy máshol szűri le keserű tapasztalatként, amin mégis nevetni lehet, ha az ember valahogy nem találja Bóbita ködfalát. Mert nem találja, pedig van. Írva van. És táncolni lehet rá bárhol a világon, és építeni, ahogy ő teszi. Az öreg Weörest egyszer megkérdezte egy zenész ismerősöm: „Mégis, hogyan szólíthatom?” Mire ő azt válaszolta. „Nevezz csak Sanyi Manónak.” Fel a fejjel, és fülig a nevető szájjal, Muki!