VASS JUDIT
MARADT
időm, gondom,
jutott kötelesség is bőven,
s idő, hogy rezzenetlen arccal
a bizonyosságon eltűnődjem.
Mert tétova leszel s nyugtalan,
egyszer csak átszakad a vétek
pókhálója és nekizúg
a cella-szűk térnek.
Se ajtó, se ablak, csak tompa döbbenet.
Segítenék, de nem lehet.
És újra körbejárlak:
se ajtó, se ablak, se hajszálrepedések.
Csak Isten habarcsa enged
az emberi résnek.
És újra körbejárlak,
se ajtó, se ablak.
Csak dolgok közt idő,
míg tűnődöm rajtad.
VASS JUDIT
ÉS VANNAK UTAK
És vannak utak, kényelmesek,
ott dörgölőznek a félelmesek,
nyalják a talpat, segget, hogyha kell,
de nekünk a csúcs kell,
az omló hegyoldal,
mert ott, fent a nap kel
és rágyújt daloddal,
és fújja a felhő,
azt, hogy nem adtad fel.
Hol a levegő ritka,de tág a tüdő
és végtelenekre nyit az idő,
és nem baj, ha fáj a láb, fáj a kudarc,
mert nekünk a csúcs kell,
az omló hegyoldal,
s hogy vége lesz egyszer,
dalold a nappal,
és sírsz az örömtől,
hogy nem, nem adtad fel.
(A Вершина dallamára)
VASS JUDIT
SE ISTEN,
SE NÉVELŐ
Szokják
csendemet tájak,
Kukák hajnaltájt
halkan kukáznak,
zajukra nincs szó,
s ha van is,
nem szólja el magát.
Szelektívekre
lengő rothadás,
Petőfiről
lehullott ékezet,
halottas-hullás
hűlt helyek,
felbomló
súlyos képzelet,
zászlókat
lengő újbeszél,
távisten,
újzó tévletek
emléke száll.
Kötött rím,
körbeállt halál.
VASS JUDIT
KIRÚGVA
indoklás nélkül.
Igaz, nem jött érte fekete autó,
koncepciós perbe se fogták,
értenéd, ha tudnád a történelmet,
hogy nem lett mégse könnyebb,
ki gondolta volna?
Fontolva-fontolgatva
játsszuk itt, lent a demokráciát,
mert nem tetszett forrdalmat csinálnunk,
tehát kiállunk, tüntetünk,
de tudjuk, értelme nincs,
nem változik semmi.
A szomszéd feljelenti.
Vagy a kollégája.
Vigyázz a szádra,
a falnak megint füle van.
Hontalan, hajléktalan
iskolája bezár.
A bosszú körbejár.
Eléri, aki mást remélt,
ne adj isten, beszélt.
Indoklás nélkül kirúgva.
Hiénák hada leírja.
Hódolsz, vagy behódolsz.
Íme a szabadság magyar nyelven írva.
VASS JUDIT
DON
kanyarban, kerékpárral,
derékig a hóban,
úri Magyarország,
csatlósnak küldi fiait valótlan
célért dögleni rakásra,
állatként pusztulni el ─
az olvadásra,
nem marad lélek,
csak névtelenek teste,
úri Magyarország
itthon maradt restje,
átírja a poklot győzelemre,
hősies, hazafias tettre,
és küldte mindet,
aki nem kellett a honnak,
mert mások voltak,
másképpen gondoltak,
küldte kerékpárral
derékig a hóban.
Emlékezem,
derékig szennyben, szótlan.
VASS JUDIT
VOJTINA IMÁJA
a kora hajnalt szerettem mindig,
a robbanás előtti csendet.
Én mondom, Uram, csinálhattál volna
másképp is rendet.
Megúsztunk volna sok zagyva elmét,
úgymond bölcseket,
mert ugye, ki választja most szét
poklaidat, meg a mennyeket?
Kezdem érteni Ninivét,
s azokat is, kik nekimennek.
Na, rám, Uram, ne számíts.
Ennyi is elég egy ilyen cetköpetnek.
Tévedtél, Uram,
és hazudott a naptár.
Ideje, hogy lustán elheverjek.
A szó tiéd, enyém a heverés.
Majd üzenj, ha Ninivében rend lesz.
VASS JUDIT
NEM A VALÓ HÁT
csak redundanciája,
istennő segélye, emelni átba,
ahol még elviselhetők
a bugyrok absztrahálva.
Leejt vagy emel a hullámzó idő,
emelt, hát asztalod megteríthető.
Időnként vendéget hívsz,
s a tálba batiszt szalvétát teszel,
ahogy az illem kívánja,
aztán ahogy sora jön: a hallhatók,
tányércsengés közt vicces jambusok,
s bár két fogás közt a sznobot lenézed,
nem úszod meg a csattanót:
mert holnap maradékaidra gyűlnek
leejtettek, fedél nélküli szörnyek,
csavargók, népek páriája
komfort szemét közt guberálva,
a láthatók.
De jönnek láthatatlan, egy szintről följebb,
ahol még telik, ki tudja, miből:
a plebejus gőg.
Nem guberál, csak áll a járdaszegleten,
hol élni-halni már esélytelen,
s mért marad innen, íme a tényleg-bökkenő.
Talán mert biztosabb.
Kezed puritánul, gép nélkül mosogat.
VASS JUDIT
NÉZEM
az időt.
Nevetőráncait
egyre mélyíti a tér.
Na hiszen! Ennyit ér
hiúság, maszlag, kence.
Már nem segít rajta
photoshop-lencse,
semmi szoftver.
Isten nem bottal ver,
hanem téridővel.
Időnként hülye térítőkkel.
Hallgatom dumájuk:
na hiszen, szép is lenne,
ha vén bolondként hinnék benne.
Hallgatom az időt, a teret.
A görbülő tengelyeket.
Mi mindent nem tudtam meg,
borzalom.
Agyam csak berzelem:
tán jobb lett volna mégis
varrónőnek lenni.
Szókratész röhög: ennyi.
Nahiszen.
Az idő meg se pisszen.
Görbül itt minden.
A filosz röhög,
végül eloldalog.
Elpereg,
ahogy József Attila mondja.
Nahiszen.
Itt már nincsen dolga.
Intézik azt bolondok, eszelősök.
Nézem az időt.
Míg pofáznak, főzök.
VASS JUDIT
ÚJMÚLT
„és Eszter nem emlékezett,
de bólintott készségesen”
(Krasznahorkai László)
Wenckheim kilenc
és Marika hat
bőröndjében
nem volt
semmi személyes,
a báró finom
anyagból varrott
ilyen-ember-nics mérete
nem illett
sem a Városháza,
sem a Kossuth tér
hajléktalanjaira.
A zakó és nadrág
szaporítás
nem segített rajtuk,
de legalább megalázta.
És ég a város:
Dante háza,
a Gribojedov,
a Gogol Összes,
Donkihott és Bulgakov,
meg a
MAGYAR ÖSSZES.
Ott ég a Csipkebokor
benzinbűzében,
és nem ég el,
mert
Annuska mindig
kilöttyinti az olajat,
s valahogy mindig
a megfelelő helyre.
VASS JUDIT
KEZDETBEN
volt a kert,
valami nagy, asszonyi meleg.
Rágyújtott,
aztán tollat fogott, ecsetet.
Szép lassan kinőtte szerepét,
szövőgyárak ködét és göthös ablakát,
csak fonta tovább a holdat.
Most kódot ír és homunkuluszt
termékeny programoknak.
Kezén a finom erezet
repedt és boros poharak csendje.
Bölcsek és poéták kimódolt önszerelme
a tükörbe csak néha és szorongva néz,
mellet nagyobbít −
arca már csupa varrat.
Hol-nem-volt kerteken
legyilkolt vágyak vijjogva tarolnak.
Az asszony bekeríti házát:
csak maradj magadnak.