Kategória: Vers

VASS JUDIT

EGY MEG NEM ÍRT ROMÁNC

HORPÁCS OSTROMA

Mikorra megérkezünk, láthatja minden bolond az ősfás parkban, ott, ahol valaha Szontágh Madáchcsal luciferkedett…

Szóval ott ül a jó öreg, hová az utókor szoborja , a padon. Nem lehet meg nem ölelni, még szinte meleg. Hagyom, hogy szarkazmusa átjárja karom, szívemig a lelket.

Humor ez, de  íme, Ilonka kötényt bont, asztalt terít. Nem szabadna pedig, járja is a falu szája: azért hízlalja, ne vessen szemet más az ő urára.

Palócom kibont az ölelésből, bronzlábain töredezve-recsegve becsoszog.

Az ebédlő mellett a falunak állított szószék se prédikál vegánt… a gazda ablakon át leveti huncut szemek maszkját, és nekilát a sztrapacskának…

Ilyen jót csak itt csinálnak…és még kiszól nekünk: aztán Pesten, ha járnak, üzenem a mamelukoknak, Kálmán apátok csókol, vagyis Kubica, a cica…

S már levegőt libbent a kupica, a pocakosra Mauks Ilonka mennyei szemet lövell, mert mit neki Trisztán és Izolda, az álompáros pártedlit köt az égi mosolyra: egyél szentem, nekem nősz nagyra…

s az ősz pár szemét legelteti a polcokon… már német földön is híres…a sztrapacskán csillog-villog szalonna, szerelem…

Minket visz a busz tovább, Csesztvére, Alsó-Sztregovára…Palócföld innen eső része ma fekete folt…elnéptelenedő, magányos falvak…nem megállt az idő…beomlani készül…akár az anekdoták…

VASS JUDIT

PASSZÍV

Cselekszel,

létezel,

történsz,

mint klasszikus

nyelvtanban az ige:

közepet nem kínál,

hiába három,

figyelni kell az alany

nemtevéseire,

mint Nemes Nagy

versében a fákat:

hallgatnak, állnak.

A többi

szövegkörnyezet.

KÖZÉP

is van,

mint a mindenhol,

csak máshogy veszélyes.

Sminkel a szív,

és körmöt fest a lélek.

Menekül a princípiumba,

szerelem, munka−

mily reménytelen,

mint kitartó testmeleg

oldalunkra.

a KÖZÖTT is van,

mintha volna.

Föld és ég viszonylatában

csak fák bírják ott,

és néha istenek:

tavaszig-szívig zúzmarásan.

VASS JUDIT

LEHET

riasztó a jelen,

én is aggódva figyelem,

próbálva újak szemével nézni.

„A facebookon túl sok a szöveg” −

mondja egy young lady.

„Too many notes”,

ahogy a császár

Amadeusnak mondja.

Miért is nyúlna,

kapaszkodna valamibe –

a szót sem érti,

de görcsös kezekkel

tömnénk fejébe idézni,

talán ha, hátha, −  

és nincsen hátha.

„Nyugodj meg, lehet.”

„Too many notes”.

Ez itt a lassú lejtmenet:

lemarad Shakespeare,

Mozartnak,

túl sok hangjegye,

kihull a szó és eredete,

már csak

egy ritka szerzetesrend

őrzi betűkbe-kottákba bújva,

neked s nekem még rímel

„a béke ujja”,

Nyugodj meg, lehet.

Arany, Petőfi,

„tompa” emlékezet,

poros polcokra

„isa pur homu”,

görögök nem bújnak

Homéroszukba,

Goethe, „na hagyjál”,

régóta „smafu”.

Halunk.

Ez itt a lassú lejtmenet.

Mindig is így volt:

a múlt öregedett.

Ha fáj, ne hidd el.

Bennem is

nagyon boldogtalan,

hogy lassan vége van.

És jött a Holnap,

fején a headset,

kezében kütyü,

mellesleg rám se nézett,

de előre engedett.

Nem volt robot, de ember.

Nem értem őt, ő értett engem.

Hogy előre engedett,

szépen megköszöntem.

Nyugodj meg, lehet.

Ne légy a létnél türelmetlenebb.

VASS JUDIT

SZOLFÉZS

nélkül aligha látod,

összhangzatban az egy-kottához

hogyan is illeszkedik szólam,

mint széttartó hangok szóban:

hitetlen várók karácsonyán,

a „hull a pelyhest” például Mozart írta,

most tudtam meg, hogy csak át,

és akármi lehet itt partitúra,

polifóniában az áthallás,

bábeli zűrzavar, mond a Biblia,

nem jó azt embernek hallgatnia.

És tisztítsd meg a te hangodat,

nem minden ének, ami hangot ad.