ELEFÁNT
voltam, jámbor és szerény,
pár napja legfőbb attrakció Pesten.
Elefánt − mutatta apám,
az első szó volt talán,
amit pestiül ejtettem,
mert egyszerre látszott s hangzott,
anyám csak nevetett:
Na, innen se rángatjuk el
ezt a gyereket!
És belekacsint a képbe,
hol homlokom támasztom
az állat légterére.
S milyen érdekes,
nem emlékszem mégse,
sőt, később annyira untam
bámulni növényt-állatot,
képeskönyvvel utazni múltban.
Nem izgatott a macskánk se,
pedig hatalmas volt,
bölcs és engedelmes.
Öregszem.
Már el-elnézem fentről
a hosszan elnyúlt testet.
Reggel csak les,
míg kávém hörpölöm,
alkonyatkor nekidől
az árnyékolt fatörzsnek.
Egerészni ki fog?
De meg se mozdul, ha kérdem.
Most hallja tán először,
és nem köti össze
se emlékkel, se képpel.
