Vass Judit oldala Posts
VASS JUDIT
EGY MEG NEM ÍRT FÉLPERCES
KÜTYÜ
Na, gyermekem, minden előzetes híresztelés ellenére az én küldetéstudatomnak is van határa. Itt van. Utoljára rendezett jelenetet az órámon. Választhat: most szépen felmegy az igazgatóhoz, és törvényes úton feljelent az önnel szemben folyamatosan elkövetett EMBERI HANG miatt, vagy kimegy és lenyom 25 fekvőtámaszt a folyosón, vagy mától kevesebb szénhidrátot eszik. Vagy a napi testnevelés órán nem lóg, hanem leköti energiáit. Gondolkodási idő nincs. Ja, hogy marad? Akkor kérem, jegyezze meg, hogy a reneszánszban még nem volt filmművészet. Ezt illik kütyü nélkül is tudni. Mi az, hogy „illik”? Látja, ez nehéz kérdés. Szereti ön a nagymamáját? Na, akkor ne nyomkodja a kütyüt, ha együtt vannak, mert neki ez fáj. Ja, hogy a nagyi nem mondja? Akkor most mondom én. Tudja, ez a dolgom, ezért fizetnek. Égi és földi hatalmak – de erről majd később.
VASS JUDIT
MÁR
nem emlékszünk, milyen volt
ott lenni itthon,
de ezt már megírta Kosztolányi.
Karinthy az ég köldökének hívja,
s lám egyik sem tudott leválni.
Úgy látszik hát, ebben az itt-ben
valahogy mindig akadnak
henyélve pipázó angyalai
a ki-tudja-holnak.
S talán a dolguk tényleg csak ennyi:
leltárba szedni kertet-kamrát,
hol bizonyítéktól roskadoznak
suttogó polcok, dunsztolt és égi mannák,
s hol mindennek mégis lopott íze van,
akár a szóban féligazság,
és nem tudja más, csak egy meg egy,
ki titkosítja itt a poklát,
ki tárja itt a mennyeket.
REGÖLŐ
Regös pajtásom,
kántálni valónkkal
óceánra szállunk
imhol Lisszabonban.
Kicsinyke időre,
szittya idők múlva
vissza es hajózunk
magyar temetőbe.
Fábul megfaragva
fejfának beállunk,
ki es nem lök földje,
Isten megsirassa.
Me se nem siratja,
el se fordul tőle,
meg es meg se szánja,
meg es meg se bánja.
VASS JUDIT
A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA
KULTÚRSOKK
Nem, nem jártam messzi országban, más kultúrkörben, csak leugrottam a „hajléktalan szállásra” – így hívjuk a suli eldugott oldalában dohányzásra kijelölt helyet. Ne értsd félre, nem lázadozom: legalább friss levegőn vagyok, és kondiban tart a lépcsőzés.
Visszatérek, felérek az épületbe, alig lépek be az ajtón, rám zuhan egy kislány: „Tanárnő! Maga ismeri XY tanár urat! Hol van? Most azonnal elő kell kerítenem!” Nincs időm meghökkenni a tiszteletlenségen, első mégis az udvariasság, rémülten felelem, hogy pár szünettel ezelőtt láttam a tanáriban. „Nem hiszem el! Szőrén-szálán eltűnt!” – kiáltja, és ott hagy tátott szájjal, sokkos állapotban, rohan fel a lépcsőn.
Állok, mint csapot-papot Csokonai Mihály. Mire a tanáriba érek, már nevetve mesélem XY tanár úrnak a kalandomat, azonnal kapcsol, ki volt, együtt vihorászunk. XY tanár úr az unokám lehetne.
Négy évig jártam ide diákként. Egyszer sem jártam a tanáriban, szünetben sem kerestem nevelészeimet. A folyosón csendes „Jó napot kívánok”-kal érzékeltem létüket. De most mégis jobban érzem magam itt. Kár, hogy mindig kell egy hökkenésnyi perc, hogy ezt tudatosítsam. Hogy ma sokkal családiasabb, patriarkálisabb. Íme, itt van, ami hiányzott, milyen kár, hogy már késő/Egy nyugalom vár, a végső.
Hazafelé a villamosmegállóban újra találkozunk. Kedvesen rám köszön, majd így szól: Tanárnő, nincs egy rágója?
Nehéz ez már nekünk, öregeknek. Elrepült felettünk az idő vasfoga, mint Kassák fölött a nikkel szamovár.
VASS JUDIT
EGYSZER CSAK
elhiszünk egy mondatot
a szabad gondolat is
csak választott dogma
a féktelen folyamatokra
hidakat ível a kényszer
hogy győzze az áradást
míg innen a túlra lépdel
VASS JUDIT
A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA
GYEREKNAP
Mindig máskor tartom. Van, amikor az első évben, van, amikor később. Osztálya válogatja, na, meg alkalom. Nem tanulunk, csak én. Beszélgetünk – egyenként. Kérdezek, ők annyit mondanak magukról, amennyit szükségesnek tartanak, hogy kicsit jobban értsem őket. Ha inkább hallgatna, azt is elfogadom. Némelyik először gyanakodva néz: „Mi a fenét akar ez tőlem?”
Vagy azzal kezdem, aki a legvisszahúzódóbb, vagy a valamiért problémással, vagy a par excellence lókötővel. Alkalom szüli, de idővel mindenkire sort kerítek. Folyosón, órán, kiránduláson.
Néha megkérdezem az órán, ki lenne tanár. Többnyire ironikus kacaj a válasz. Ha rákérdezek, miért nem, az esetek 90 %-ban a válasz ez: „Nem tudnám elviselni a diákokat.” Van, aki el is árulja, mit tenne velük, mármint hogyan tartana rendet. Megáll bennem az ütő. Szó szerint. Rögtön el is tanácsolom a pályáról.
Beszélgetünk…Csupa szem, nyílt és nyitott tekintet − mosolyogva mondja: „Azért mert félek a tanárnőtől.” Mármint tőlem. Nevetek, megszoktam már. Tudom, hogy ez nem igazi félelem, de nincs jelentősége.
Nem is lepődöm meg, amikor azt mondja, lehet, hogy óvónéni lesz, imádja a kicsiket, és mindig elszörnyülködik, ha a többiek azt mondják, nem is biztos, hogy lesz családjuk vagy gyerekük− minek? „Én meg alig várom, hogy végre megszülessen az első gyerekem.” – mondja, s ha nem „félne” tőlem, talán el is sírná magát, már előre, örömében. Megtudom, hogy közösségi szolgálatként volt óvodájában segít, kicsit lesüti a szemét, amikor elárulja, hogy az egyik magatartászavaros kisördög a kedvence –, de már azt is látom a tekintetében, hogy ezt a többi aprólék nem sejti, vagy igyekszik titkolni – vérében van máris a szakma. Magamban nevetek. Tőle nem fognak félni. Mázlista.
A pályaalkalmasságival, mint olyannal, meg is volnánk. Hogy a pálya alkalmas lesz-e őrá, csak remélni tudom. Mindannyiunk nevében.
PS: A pálya nem alkalmas rá. Az idén a pénz miatt már nem készül óvónéninek. „Az ám, hazám.” ”Élni kell.” Így veszítjük el a legjobbakat.
VASS JUDIT
GATYÁTLANUL
örül majd Jolán
meg a szocdemek
hanem hatalmas
homlokára
már kétfelől gyűlnek
lesik-lesik
a fogdmegek
hopp egy gondolat
hoppá munka tett
így élt ő nemhiába
vásznát-kalapját
míg itthon
a ló elrepül
mint az emberek
VASS JUDIT
A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA
KÖLCSEY VIRTUÁL
Kezdetben volt az angol szó: „virtually”, ami „igazán”-t jelentett, vagyis „valóságos”-at. Volt is bajom a virtuális valósággal kezdetben, most pedig simán értem a virtuális szervert. Hopp, a nagy ugrás.
Szóval, a virtualitások.
Mondják, az baj, hogy a gyerek ideje jelentős részét egy virtuális valóságban tölti, video-játékokkal. Csak megjegyzem, hogy a „hagyományos” mesék, regények, filmek is a virtuális valóság részei. Én például 19. századi romantikus vagy realista regényekbe menekülök, amikor kezd elegem lenni a valóságból. A maiak képregényekbe, fantasy filmekbe, vagy jurta építésbe. Hja, „az élet” illúziója, mint művészet. „Nem a való hát, annak égi mássa” , ahogy Arany oly szellemesen reagált a Vojtina ars poeticájában a digitális forradalomra.
Nézem a híreket, kommenteket. Megannyi virtualitás, eszmefogoly, összeesküvés-elmélet. Egyszóval azt tapasztalom, hogy a konkrét valóságban kevesen élnek. Ragaszkodunk a mítoszainkhoz. A valóság a maga „medúza-iszonyatával” nem jó, túl bonyolult – passzoljuk a politikusoknak. Így jártak.
Mi meg, írástudók úgy jártunk, hogy végre szembenézünk-e, merünk-e a konkrét jelenünkkel. Minden politikai kampány populista, a hezitálóknak szól, akik nem értik (sokszor talán jobb is), a világtrendet. Nem azért, mert buták, hanem sok más okból, mindegy, hogy magyarok, angolok vagy brazilok. (Micsoda világpánik lenne időnként.) Szóval, elég régóta nem halok meg hülyén. Így jártam. Sajnos, kell ehhez némi lélek-kéreg. De ki dugaszolja majd vissza a szellemet a palackba? És ki viszi át, amit lehet és érdemes?
Amúgyis csak a tudományban és az értelemben bízom már. Az embertömegek morális tudatára apellálni – ideo-játék, virtualitás. „Az emberi tehetség parányi lámpa, mely egyszerre keskeny kört tölthet be fényével…”
Kérdezem Kristófot, hogy a Parainesisben mit tart ma is követhető, korszerű gondolatnak. Mosolyog: „Mindent.” Hm. Egyetértek. Visszafogom magam, és nem kérdezem meg, hogy miért Kölcsey legpesszimistább verse még mindig a magyar himnusz. Ugyanakkor írta, mint a Vanitatum vanitast: „Hát ne gondolj a világgal, /Bölcs az, mindent ki megvet” Egész szép elméletet tudnék gyártani arról, hogy miért okoz mindig apokalipszist minden himnusz-változtatási ötlet. Szinte egy emberként horgad fel az ország. De ezzel már nem provokálom őket. Tabu. Nekünk nem kell az optimista-racionális Kölcsey. „Nekünk Mohács kell.” Nekem meg a Huszt.
Ez meg az én virtualitásom. Már makacsul pragmatikus. Naponta olvasok gyerekekről, akik feltaláltak valamit, ami tudományos innováció, ezért is hiszek a tudományban, az értelemben. „Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?” (De unom már ezt idézni 1830-ból!)
Közben azon vihogok, hogy ebben a nagy keresztény-nemzeti újrázásban milyen „veszélyes” reformkori szerzőinket tanítani. Valójában az egész magyar irodalmat. Nem tudják úgy megrostálni, hogy ne maradjon benne „liberális” írmag. Csak megszüntetni. Jaj, nehogy ötleteket adjak…
VASS JUDIT
A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA
PAPUKA
Figyelem: Ez az írás nem a tanárok tévedhetetlenségéről szól!
Papuka, pontosabban P apuka 4 évig szántotta az iskolát és a pedagógiát. Rossz szakmát választottam, amihez mindenki ért, abban tehát nem lehetek szakember, csak mindentudó laikus.
Egy verselemzés, magyarul értelmezés kapcsán, mikor egy csemetém egészen vad történelmi jelentést tulajdonított egy toposznak, megkérdeztem tőlük, elhiszik-e egy orvosnak, egy mérnöknek, hogy szakember? Persze− mondták. Egy magyartanárnak miért nem hiszik el? Miért gondolják, hogy belemagyaráz a műbe, de bezzeg a diák értelmezése tuti? Hümmögtek. Másnapra becipeltem 30 cm Babitsot, majd a kezemmel meghosszabbítva mutattam, kb. mennyi tanulmányt olvastam csak Babitsról, azon kívül, hogy tőle mindent elolvastam. (Na, jó, nem minden levelét.) Ugyanis hajdani magyartanárom azzal tehetséggondozott engem a gimiben, hogy azt mondta: „Ha én egy nevet kiejtek a számon, rohansz a könyvtárba, mindent elolvasol tőle, utána pedig amit róla írtak.”
De maradjunk Papukánál, akinek gyermeke az osztályomba járt, ezért egyszerre voltam magyartanára és osztályfőnöke. Az első év első szaktanári fogadóóráján, úgy november tájt, Papuka leül mellém az asztalhoz, és sokat sejtetően, hangját halkítva elszörnyülködi nekem, képzeljem el, a magyartanár számon kéri a verslábakat. Kemény volt. Kénytelen voltam megvédeni a magyaros „kollégát”, mondván, hogy a ritmusérzék fejlesztése…meg minden. Hogy mikor jött rá, rájött-e, hogy én azonos vagyok magammal, nem tudom, de többet nem érte szó a házam elejét.
Elejét érte azonban az egyik kollégám, aki a folyosón helytelenkedő egyik csemetémnek megfogta a karját, ekképp jelezve testbeszéddel, hogy ami sok, az sok. Gondolom, közben rá is nézett. Hú, ebből mi lett! Papuka, mint lokális ombudsman az igazgatónál képviselte szülőtársait az iskolában uralkodó fizikai-tanári erőszakkal szemben. Mellesleg ez a kollégám volt az, aki gyakran idézte apját: „A pedagógia az a mező, ahol minden paraszt szánthat.” Ne tessék kapkodni a levegőt, a „paraszt” szót soha nem használom „tahó” jelentésben, mint ahogy a „proli”-t sem.
Magyarországon az egy főre eső oktatási szakemberek száma kettő. Csak az Amerika-szakértőké több. Azért továbbra sem mondom meg az orvosomnak, hogy szerintem mi bajom van ─ elvégre ő a szakma tudója.