Szerző: vjit

november 26, 2022 / Évfordulók

Szentistváni Babits Mihály László Ákos (Szekszárd1883november 26. – BudapestKrisztinaváros1941augusztus 4.[1]) költő, író, irodalomtörténész, műfordító, a 20. század eleji magyar irodalom jelentős alakja, a Nyugat első nemzedékének tagja. Török Sophie (Tanner Ilona) férje, Babits Ildikó nevelőapja.

Édesapja, id. Babits Mihály törvényszéki bíró volt (később a budapesti ítélőtáblához nevezték ki, majd a királyi tábla decentralizációja következtében, 1891-ben Pécsre helyezték), édesanyja Kelemen Auróra[* 1] (művelt, versszerető – betéve tudta Puskin Anyeginjét, a Toldi szerelmét, A délibábok hősét). Rokonságban állt Buday Dezső jogásszal.[2] Anyai ágon Szigligeti Ede távoli unokatestvére, mivel az ő édesanyja is egy szerepi Kelemen lány volt.

Az elemi iskolát Pesten kezdte, de nyolcévesen, 1891-ben szüleivel Pécsre költözött.[3] A Váradi Antal és a Zrínyi Miklós utca sarkán álló kis földszintes, egyablakos házrészben laktak, amely korábban valószínűleg cselédszoba lehetett; a házban Babits anyai nagybátyja, az agglegény Kelemen Mihály honvéd főtörzs­orvos élt egyedül.[3] A leendő költő a pécsi belvárosi iskola harmadik és negyedik elemi osztályába járt, közben Decleva Karolina és férje házában volt kosztos diák. 1893 szeptemberétől járt a ciszterciek gimnáziumának[* 2] nyolc osztályába.[3] Ötödikes gimnazista volt, amikor édesapja meghalt,[3] ekkor édesanyja két gyermekével visszaköltözött anyai nagyapjához, Kelemen József szekszárdi házába, ahol a nagyanya (született Rácz Innocentia, Cenci néni a Halálfiaiból) fogta össze a családot. Ekkor Babitsot Mihály nagybátyja fogadta magához mint kosztos diákot, így fejezhette be a ciszterci gimnáziumot, 1901-ben érettségizett.[3]

Érettségi után a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán magyarfrancia (az utóbbi helyett később latin) szakos hallgató lett. Négyesy László híres stílusgyakorlat-óráin ismerkedett meg Juhász Gyulával és Kosztolányi Dezsővel. Latin–magyar szakon szerzett diplomát. A századfordulótól írt verseket, de ezeket nem publikálta. BajánSzekszárdonÚjpestenPestenSzegeden (1906–1908) dolgozott gimnáziumi tanárként. Ezután Fogarason, majd 19111916 között az újpesti Könyves Kálmán Gimnázium, a budapesti tisztviselőtelepi,[* 3] végül a Munkácsy Mihály utcai gimnáziumban tanított. Első művei a Nagyváradon kiadott A Holnap című antológiában jelentek meg (1908).

1909-ben jelent meg első kötete Levelek Iris koszorújából címmel. 1911 folyamán adta ki második kötetét (Herceg, hátha megjön a tél is). Ekkor még főállásban tanított az újpesti Könyves Kálmán Gimnáziumban. 1913-ban írta meg első regényét A gólyakalifa címmel (csak 1916-ban jelent meg). Ebben az évben kezdte el lefordítani Dante Isteni színjátékát antik olasz eredetiből (1913-ban jelent meg a Pokol, 1920-ban a Purgatórium, 1923-ban a Paradicsom). Fordításáért az olasz állam kitüntette, megkapta a San Remo-díjat (1940-ben utazott ki érte, Sanremóba). Játszottam a kezével című, 1915-ös szerelmes verse megjelenésekor (az első világháború második évében) hazafiatlansággal vádolták, s elvesztette tanári állását. Harmadik verseskötete, a Recitativ 1916-ban jelent meg.

1918-as megalakulásakor a Vörösmarty Akadémia alelnöke, 1925-ben elnöke. 1930-ban a Kisfaludy Társaság rendes tagja. 1920 februárjától kizárásáig rendes tagja volt a Petőfi Társaságnak. A Nyugat főmunkatársa, majd 1919-ben egyetemi tanár, de csak a tanácsköztársaság bukásáig.

1919–20-ban rövid ideig Ady özvegyével, Boncza Bertával, Csinszkával tartott fenn szerelmi viszonyt. Ezt követően a vele egy lakásban élő titkára, Szabó Lőrinc menyasszonyát, Tanner Ilonát (írói álnevén Török Sophie) kérte feleségül. 1921január 15-én Budapesten, a Józsefvárosban házasodtak össze.[* 4] 1928-ban titokban örökbe fogadják felesége testvérének gyermekét, Babits Ildikót, akit haláláig a sajátjaként nevel.[4] Ezt megelőzően, még 1924-ben az esztergomi Előhegyen vettek nyaralót, ahol a költő haláláig sokat időztek, Babits számos műve itt született, aki ettől kezdve a város kulturális életének meghatározó alakja lett. Alapító tagja volt a városban máig működő Balassa TársaságnakEsztergomi házában több híres írót, költőt, művészt fogadott, akik mind aláírták az úgynevezett autogramfalat. A nyaraló ma Babits Mihály Emlékházként működik.

1927-től a Baumgarten-alapítvány kurátoraként dolgozott, így a magyar irodalmi életben nagy befolyásra tett szert. Sokan kritikaként róják fel Babitsnak, hogy elsősorban az ő befolyása miatt nem részesült József Attila  a Baumgarten-díjban.[5] Munkatársa volt a Benedek Marcell főszerkesztésében, 1927-ben megjelent Irodalmi Lexikonnak is.

1931-ben a harminc­éves érettségi találkozójára nem ment el Pécsre, de az eseményt megörökítette a Harmincéves pécsi érettségi találkozóra című versében.[3]

1931-ben a Janus Pannonius Irodalmi Társaság pécsi alakuló közgyűlésén a Kisfaludy Társaság nevében beszélve így fogalmazott Janus Pannoniusról:[3]

1933-ban írta utolsó regényét, az Elza pilóta vagy a tökéletes társadalom című antiutópiát egy állandó háborúban élő, kilátástalan világról. Az események egy meghatározatlan társadalomban játszódnak, ahol a háborúban a férfiak zöme már meghalt, így a nők is katonai szolgálatot teljesítenek. Elza pilótaként fogságba esik, így saját szülővárosát kell bombáznia. 

1929-től lett főszerkesztője a Nyugatnak, a kor legmeghatározóbb magyar irodalmi folyóiratának. Lírájára amúgy is jellemző pesszimizmusát tovább fokozta a diagnózis, hogy gégerákban szenved. 1938-ban gégeműtéten esett át, ami után képtelen volt beszélni, ezért beszélgetőfüzetén keresztül érintkezett másokkal. Abban az évben jelent meg a Jónás könyve1941augusztus 4-én a hegyvidéki Siesta Szanatóriumban halt meg.[6]

https://hu.wikipedia.org/wiki/Babits_Mih%C3%A1ly

november 26, 2022 / Évfordulók

„1836. november 12-én alapította meg egy fiatal magyar írókból álló kör a téti születésű Kisfaludy Károly (1788-1830) tiszteletére, „emlékének ápolására” a Kisfaludy Társaságot. 1849-ig tagjai között megtalálható volt csaknem minden jelentős magyar alkotó. A polgári egylet további céljaként fogalmazták meg „a magyar irodalom fejlesztését, a romantika terjesztését”

Néhány író már 1831-ben elhatározta, hogy „Kisfaludy Károlynak szobrot emel, s kiadja munkáit”. A szobor elkészültét követően az adakozások révén maradt meg pénz, Toldy Ferenc javaslatára elhatározták, hogy „irodalomelméleti és szépirodalmi pályamunkák jutalmazására fogják fordítani a fennmaradt összeget”, és felvették a Kisfaludy Társaság nevet is, amelynek első ülését 1836. november 12-én tartották. Céljuk: „A hazának kivált fiatalabb íróit évenkinti jutalmak által a szépliteratúrai pálya gondosabb megfutására ösztönözni; s így a literatúrát esztétikai és költészeti, eredeti vagy fordított, jeles dolgozatokkal gazdagítani.

Pontosan megszabták a tagok számát is, 20 főben maximalizálták. A későbbi idők folyamán negyvenre emelték. Közülük lehetett három évente igazgatót, jegyzőt, valamint pénztárnokot választani. Alapító tagok: Bajza JózsefBártfay LászlóCzuczor GergelyDessewffy AurélFáy AndrásHelmeczy Mihály, Jósika Miklós, a győri dr. Kovács PálKölcsey FerencStettner-Zádor GyörgySzenvey JózsefSzontagh GusztávToldy FerencVörösmarty Mihály. 1837-ben első igazgatónak Fáy Andrást, jegyzőnek Tóth Lőrincet választották meg. Minden év február 6-án tartottak közgyűlést, mivel e napot vélték, tévesen, Kisfaludy Károly születésnapjának.

A tagok kötelessége közé tartozott, hogy minden évben „legalább egy javaslatot benyújtsanak kiírandó jutalomkérdésekre”. Először egy elméleti és egy költői pályázatot írtak ki. A kezdetekben meghirdetett elméleti pályázatot „az új irodalmi törekvések egy-egy időszerű kérdését jelölték meg”, így például „a dráma korszerű értelmezéséről, a regény és a dráma különbségéről, a népiesség felfogásáról” egyaránt írtak ki pályázatot. Toldy Ferenc 1841-ben javasolta, hogy a Kisfaludy Társaság „ne csak jutalmakkal” hasson „a fiatalabb írókra, hanem saját munkásságukkal is; forduljanak szembe a politizálódással, a költészet színvonalának „süllyedésével”. Indítványozta a gyakoribb üléseket, valamint, hogy „a tagok mondjanak véleményt egymás munkálkodásáról” is, továbbá javaslatot tett kritikai lap indításáról is.

A Kisfaludy Társaság pártoló tagokat is felvett, valamint 1840 és 1846 között kiadta a Kisfaludy Társaság Évlapjait. Különböző könyvsorozatokat is indítottak. 1841-ben döntöttek arról, hogy a Nemzeti Könyvtár címmel megjelenő sorozatban jeles magyar írók válogatott műveit vagy teljes életművét adják ki, elsőként Kisfaludy Károly alkotásait tartalmazó kötet látott napvilágot. Végül 1843 és 1853 között 6 kötet jelent meg jeles magyar írók műveiből, Toldy (Schedel) Ferenc szerkesztésében. Kármán JózsefKisfaludy KárolyCsokonai Vitéz MihályKis JánosVörösmarty Mihály és Faludi Ferenc munkái. Toldy igyekezett hiteles szövegeket megállapítani, s jegyzetekkel, életrajzzal, arcképpel kiegészítve tette közzé a műveket. Folytatása Újabb Nemzeti Könyvtár címmel jelent meg.

1842-ben határozták el Külföldi Regénytár címmel egy másik sorozatuk kiadását, amelyben a kiadványok 1843 és 1844 között jelentek meg Nagy Ignác szerkesztésében, összesen 23 kötet. Köztük 9 klasszikus író, pl. BalzacDickensCervantes alkotásai, valamint korabeli bestsellerek, ma már kevésbé ismert szerzők (George JamesBulwerJoseph MéryPalzowCharles de Bernard stb.) regényei. Érdekesség, hogy maga Petőfi Sándor fordításában jelentettek meg két regényt, C. de Bernard A koros hölgy és G. James Robin Hood című írását. 1844 és 1846 között Új Külföldi Regénytár címmel folytatták a sorozatot. 1846-ban indult Hellen Könyvtár című könyvfolyamukban Aesopus meséit, Püthagorasz és Iszokratész műveit adták közre. Erdélyi János hatására a Kisfaludy Társaságnak fontos szerepe volt „a népköltészeti gyűjtőmunka megindításában” is.

Arany János pályafutásának kezdetére óriási hatást gyakorolt a Kisfaludy Társaság. Vígeposz pályázatukra nyújtotta be 1845-ben első verses epikai művét Az elveszett alkotmány címmel, amely a győzelmet is meghozta számára a 25 forint pénzdíj mellett. A következő évben pedig már a Toldival aratott óriási sikert. Az Erdélyi János által összeállított pályázat így hangzott: „Készíttessék költői beszély, versben, melynek hőse valamelyt, a nép ajakin élő történeti személy, például: Mátyás király, Toldi Miklós, Kádár vitéz stb. A forma és a szellem pedig népies legyen.” Annyira sokra tartották a bírálók ezt a művet, hogy egyrészt a díjat is magasabbra emelték, másrészt csodálattal fogadták. Arany „egyszerre ünnepelt költő lett, és jeles írók figyelme fordult feléje”.

1847. január 3-án indult el Magyar Szépirodalmi Szemle címmel a társaság elméleti és kritikai hetilapja is, azonban december 28-án jelent meg az utolsó szám. Szerkesztője Erdélyi János volt, a szerkesztőbizottság további tagjai Henszlmann Imre és Toldy Ferenc voltak. „Szakszerűséget követelt, elutasította a személyeskedést, ezért vezette be a névtelenséget”, azonban az olvasók és az írók körében sem volt népszerű amiatt, hogy „elutasították igénytelenségük ostorozását, nem kedvelték a tárgyszerű, szigorú bírálatot”.

A Kisfaludy Társaság működése 1848 és 1860 között szünetelt, „pénzalapja megmaradt, de nyilvános tevékenységet nem folytathatott”. 1860-ban új alapszabályt fogadtak el, összehívták a közgyűlést, „felfrissíthették az időközben elöregedett tagságot”, és igazgatóvá Arany Jánost választották, aki négy éven át töltötte be ezt a tisztséget. „A társaság legfontosabb feladatának ekkortól a könyvkiadást tartotta – legjelentősebb felfedezettjük így lehetett Madách Imre, akinek nagy műve, Az ember tragédiája a Kisfaludy Társaság illetményköteteként jelent meg”.

A Kisfaludy Társaság egészen 1952-ig működött „az irodalom ügyeivel foglalkozó egyesületként”, „de az 1870-es évektől már nem a fiatal írónemzedék fórumaként”.

(Ősze Mária: A Kisfaludy tásaság megalakulása https://www.google.com/url?sa=i&url=https%3A%2F%2Fwww.gyoriszalon.hu%2Fnews%2F15876%2F102%2F&psig=AOvVaw2PhLaLXw7dhPr1nPsnsNBa&ust=1668311364971000&source=images&cd=vfe&ved=0CBEQjhxqFwoTCOCQmaXep_sCFQAAAAAdAAAAABAJ)

Megjegyzés: a 20. század elejére a Kisfaludy Társaság ízlésvilága, a „népnemzeti iskola” már konzervatívnak számított. Szembekerült a fiatal, modern irányzatokkal, amelyeket a Nyugat folyóirat képviselt. Erről szól Babits Mihály A kettészakadt irodalom c. írása.  (VJ)

november 26, 2022 / Évfordulók

„Dosztojevszkj a szabadjára eresztett embert ábrázolja, aki kibújt a törvény alól, aki kiesett a kozmikus rendből, ennek az embernek a szabadságban megélt sorsát vizsgálja, a szabadság útjainak elkerülhetetlen eredményeit tárja fel.”( Bergyajev: Dosztojevszkij világsemlélete)

„A művészet ugyanolyan szükséglet az ember számára, mint az evés, ivás. A szépség és az azt megtestesítő alkotás vágya elválaszthatatlan az embertől, enélkül jószerivel nem sok örömet talál a földön. Az ember megkívánja, megtalálja és befogadja a szépséget minden feltétel nélkül, csak azért, mert szépség, és áhítattal leborul előtte, nem kérdezi mire használható, és mit lehet rajta vásárolni.” (Dosztojevszkij: – bov úr és a művészet kérdései, részlet).

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij (Фёдор Михайлович Достоевский,  kiejtése) (Moszkva1821november 11. – Szentpétervár1881február 9.) orosz író. Az orosz irodalom és az egész világirodalom mindmáig legnevesebb képviselőinek egyike, a 19. századi orosz irodalom felemelkedésének kulcsfigurája, az ún. filozófiai-ideológiai regény műfajának megalkotója, a lélektani regény mestere.

Gyermek- és ifjúkora (1821–1844)

Családja a 16. századi délnyugat-oroszországi nemesség sorából való, Dosztojevo falu birtokosai voltak, kik később elszegényedtek. Apja, Mihail Andrejevics Dosztojevszkij fösvény és goromba katonaorvos volt, anyja Marija Nyecsajeva romantikus ábrándozó nő, akit a férje állandó féltékenységgel üldözött. Szigorú családi légkör uralkodott a házban az apa miatt. Fjodor Mihajlovics második gyermekként született, hét testvére volt. 1837-ben vesztette el anyját, és ekkor a család is széthullott.

1837 májusában az apa úgy döntött, hogy két legidősebb fiát a Hadmérnöki Intézetbe küldi, így került Fjodor Mihajlovics Szentpétervárra. A szigorú katonai intézményben komor, zárkózott emberré vált, elhagyta régi jókedve. Közben apját, ki akkor már erősen rászokott az italra, parasztjai egy konfliktus miatt agyonverték. Ezután a gyám Dosztojevszkij sógora lett. Az írót 1841augusztus 5-én tisztté avatták. 1843-ban végre elvégezve az Intézetet mérnökhadnagy lett. Az iskolaévek alatt rengeteget tivornyázott, szórta a pénzt, kölcsönöket vett fel, a tékozló fiú életét élte.

1844 júniusában és júliusában – a Repertuar i Panteon folyóiratban – megjelent Balzac Eugénie Grandet regénye Dosztojevszkij fordításában.[1]

Irodalmi fellépése és fogadtatása (1844–1849)

Első munkája megjelenése után lemondott állásáról, és romantikus olvasmányai hatására írni kezdett. Állás és támogatás nélkül, szinte nyomorban tengődött első munkája, a Szegény emberek (1845) megírása közben, mely Belinszkijhez, a kor tekintélyes kritikusához eljutva sikert aratott, és ennek kezdeti mámora magával ragadta az írót. Írói tervei szerint azonban már a pszichikum mélyébe kívánt hatolni…

Hamarosan elkészült újabb regényével, A hasonmás-sal (1846), melyet azonban már csalódottan, hűvösen fogadott a kritika. Akárcsak következő művét, A háziasszony című elbeszélést. A kritikus kezdeti elragadtatása támadásba torkollott, mivel eltért gondolkodásuk Istenről, az ész mindenhatóságáról, az irodalom szerepéről. TurgenyevNyekraszov és mások is heves támadásokat intéztek az író ellen.

Egyetlen ifjúkori szerelme a gyönyörű J. J. Panajeva volt, de emiatt is gúnyolódások érték. Mindemellett beteges állapotban élt és érzékenység gyötörte. Azonban nem kisebb kortársakkal kellett pályára lépnie, mint GoncsarovHerzen vagy Turgenyev. Csalódott az irodalomban, mint mesterségben, melyből meg kellett volna élnie, de valójában csak nyomor jutott neki osztályrészül. Ekkoriban jelentéktelenebb írásai születtek, mint az Idegen feleség, a Féltékeny férj című novellák, a Regény kilenc levélben című humoreszk, a Polzunkov (anekdota), A gyenge szív, illetve a Karácsonyfa és esküvő (szatíra).

Dosztojevszkijt anyagi és morális sorsa arra késztette, hogy alaposabban körülnézzen és politika-filozófiai gondolatait megfogalmazza. I. Miklós idején a vezető értelmiségre a rezsim nyílt ellenszenvvel tekintett, a cenzúra keményen lecsapott a gondolkodókra. „A filozófia hasznát még senki sem bizonyította be, kárt viszont okozott” – tartotta Uvarov népművelési miniszter. Az író a Petrasevszkij-kört látogatta, melyben a pétervári tisztikar és értelmiség csoportosult, s melynek radikálisabb tagjai kisebb csoportot hoztak létre, hogy titkos nyomdát készítsenek tiltott politikai röpiratok terjesztésére. A terv nem valósult meg, mivel 1849 tavaszán a rendőrség – miután huzamosabb ideig figyelte a társaság tevékenységét – lecsapott a csoportra. Dosztojevszkijt is letartóztatták.

Várfogsága, halálos ítélete és száműzetése (1849–1860)

Az írót letartóztatása után a Péter-Pál erőd Alekszej-sáncába vitték.. December 22-én a főhadbíróság halálra ítélte, a kivégzésen oszlophoz kötötték, de négy év kényszermunkára változtatták büntetését. Feleségének később így emlékezett: „Mennyire szerettem volna élni, Istenem!… És egyszerre csak a takarodó kürtjele harsant. Felfigyeltem. Társaimat eloldozták az oszlopoktól, visszavezették őket, és felolvasták az új ítéletet: engem négy év kényszermunkára ítéltek. Soha nem volt boldogabb nap életemben!”.

1850január 23-án már Omszkban volt. A büntetés indoka: „Mivel részt vett bűnös tervekben, terjesztette Belinszkij író levelét, mely tele van arcátlan kifejezésekkel, melyek az ortodox egyház és a legfelsőbb hatalom ellen irányulnak, és mert másokkal együtt kísérletet tett, hogy házi nyomda segítségével kormányellenes műveket terjesszen.”. A legnehezebb munkákat kapta (alabástromégetés, téglahordás), közben újraértékelte életét, hinni kezdett saját bűnösségében is. Miljukov kritikus szerint az író „hálás volt a sorsnak, amiért a száműzetés révén megismerhette az orosz embert, s ezenközben jobban megismerhette önmagát.”. Új írói élményanyaggal gyarapodott.

Az író a csodavárás izgalmával tekintett II. Sándor cár uralkodásának elébe. 1854március 2-án besorozták közkatonának egy szemipalatyinszki erődbe. Ám vissza akart térni az irodalmi életbe, így nehezen viselte a katonaéletet. Epilepsziája is egyre súlyosbodott, 35 évesen egyre többször rohamok gyötörték, viselkedése végletessé vált. Közben beleszeretett Marija Dmitrijevna Iszajevába, akit 3 évi udvarlás után, 1857-ben vett el Kuznyeckben. A nő 1864-ben tüdővészben elhunyt.

Az 1850-es évek első írói termésével még nem sikerült visszakapaszkodnia az irodalmi életbe. A nagybácsi álma és a Sztyepancsikovo falu és lakói kisregények nem hoztak sikert számára. 1858-ban azonban visszakapta rangját és nemesi jogait, s kérte elbocsátását a seregből, majd 1859-ben végre visszatért Pétervárra.

Az író a nagyvárosban újra bekerült az irodalmi- és közéletbe. Bátyja, Mihail tehetős üzletemberként engedélyt kapott a Vremja (Idő) nevű, sokoldalú folyóirat kiadására, így az író lehetőséget kapott a kiadóktól való függetlenedésre. Az első évben már óriási sikert aratott a vállalkozás, melyben teret kaptak az új elképzelések, s Dosztojevszkij hangot adhatott Oroszország lehetőségéről az ún. „talaj-elméletben”:

„Továbbra is meg vagyunk győződve arról, hogy társadalmunkban nem kerülhet sor semmiféle haladásra mindaddig, amíg magunk nem válunk teljesen orosszá. … Lehetséges, hogy az orosz eszme lesz a szintézise mindazon eszméknek, amelyeket Európa oly szívósan, olyan hősiesen fejleszt egy-egy népben… Az osztályok kölcsönös ellenségeskedése nálunk szintén nem következhet be, nálunk az osztályok éppen ellenkezőleg, összeolvadnak.”

1862-ben két és fél hónapos utat tett Nyugat-Európában, bejárta NémetországotSvájcotAusztriátFranciaországotOlaszországot. Utazásai során a társadalmat, az embereket figyelte meg. Hazatérve megjelentette különös művét, a Téli jegyzetek nyári élményekről útirajzot, melyben csalódásait örökíti meg. Elmélete nem aratott osztatlan sikert, éles vitába került a Szovremennyik (Kortárs) lappal és Katkov kormánypárti lapjával, a Russzkij Vesztnyik-kel (Orosz Hírmondó). A sajtóvita hamarosan személyeskedő csatározásokká vált. 1861-ben megjelent Dosztojevszkij esztétikai cikke, melyben elhatárolódott a „tiszta művészet” képviselőitől és az irodalomból közvetlen hasznot húzni kívánóktól: „Hiszünk abban, hogy a művészetnek megvan a maga sajátos, egyedi, organikus élete, és következtetésképpen megvannak a maga alapvető és megváltoztathatatlan törvényei is. A művészet ugyanolyan szükséglet az ember számára, mint az evés, ivás. A szépség és az azt megtestesítő alkotás vágya elválaszthatatlan az embertől, enélkül jószerivel nem sok örömet talál a földön. Az ember megkívánja, megtalálja és befogadja a szépséget minden feltétel nélkül, csak azért, mert szépség, és áhítattal leborul előtte, nem kérdezi mire használható, és mit lehet rajta vásárolni.” (– bov úr és a művészet kérdései, részlet). Ennek alapján elítélte Zola és Gleb Uszpenszkij naturalizmusát is.

Ezután született meg, szinte párhuzamosan a Megalázottak és megszomorítottak regénye (1862), és a Feljegyzések a holtak házából (1860–1864). Utóbbi alkotása elismerést szerzett, a baloldali lapok és az amúgy az íróért nem lelkesedő Tolsztoj is méltatták. „Nem ismerek jobb könyvet az egész orosz irodalomban…” – írta Lev Tolsztoj.

1863-ban a Vremjára lecsapott a cári kormányzat, mert egy cikk nem kedvező hangon foglalt állást a lengyel hadjárat kapcsán. A cikkíró Nyikolaj Sztrahov és a Dosztojevszkij testvérek végül a betiltás után új lapot indíthattak Epoha (Korszak) címen. A lap hanyag szerkesztése, az állandó késés elriasztotta az előfizetőket, Mihail halála után az Epoha összeomlott és Fjodor Mihajlovics 15 000 rubel tartozással súlyos anyagi válságba került.

Pétervárra való visszatérése után máshol keresett vigasztalást, először Alekszandra Schubertbe szeretett bele, de a nő elutasította, majd Marfa Braun került útjába, aztán az író átélte leggyötrelmesebb szerelmi kapcsolatát Apollinarija Prokofjevna Szuszlova oldalán. Polina egy eszményi hősbe szeretett bele, a híres íróba, aki 20 évvel idősebb volt nála, ám csalódott benne. 1863 augusztusában Párizsba utaztak, ahol a nő megcsalta, majd egymás mellett unatkozva Torinóba utaztak tovább. Polina alakja fennmaradt A játékos, az ÖrdögökA kamasz és A Karamazov testvérek női hősnőiben, boldogtalanságot okozó asszonyaiban. 1864-ben az író felesége betegágyánál megírta egyik furcsa alkotását, ez volt a Feljegyzések az egérlyukból. Csak értetlen kritika fogadta, egyébként visszhangtalanul maradt a mű.

1866-ban jelent meg másfél évtizedig érlelődött regénye, a Bűn és bűnhődés. A maga korában nem volt osztatlan sikere: bár az olvasók között hamar népszerű lett, a hivatalos kritika kedvetlenül fogadta, vagy éppen elutasította. A már negyvenöt éves író ezzel a művével új fejezetet nyitott a világirodalomban, a regény fejlődésében.

1864-ben Marija Dmitrijevna halála után Dosztojevszkij megkérte egy arisztokrata nő, Anna Korvin–Krakovszkaja kezét, aki kikosarazta. Több katasztrófa után a következő negatív, tönkre tevő élménye a rulettasztal mellett eltöltött időszak, mely élményanyagot biztosított A játékos megteremtéséhez, az író legolvasottabb regényének megírásához.

Házassága, külföldi tartózkodása (1866–1880)

1866 elején Dosztojevszkij már kilátástalanul tengődött, s magára vállalta bátyja váltóit is. A játékos című művét egy Sztellovszkij nevű uzsorás kiadó megbízásából huszonöt nap alatt kellett megírnia, így küldtek hozzá egy gyorsírónőt, Anna Grigorjevna Sznyitkinát, kinek 1866 novemberében szerelmet vallott. A nő hozzáment a nála huszonöt esztendővel idősebb íróhoz, s már mint Dosztojevszkaja elkezdte rendbe hozni férje magánéletét. Anna Grigorjevna összegyűjtötte Dosztojevszkij vázlatait, feljegyzéseit, kéziratait, leveleit. Feláldozta teljes hozományát a hitelezők kifizetésére, s rábeszélte az írót, hogy menjenek külföldre, ahol négy évet töltöttek el (DrezdaBázelGenfVeveyBolognaPrága).

1867-ben az író összeveszett Turgenyevvel, mert az író egy művében (Füst) Európát Oroszország elé állította eszményképnek. Dosztojevszkij hamarosan Ördögök című regényében örökítette meg Turgenyevet, mint tehetségtelen és kozmopolita írót.

Mivel azonban külföldön honvágya volt s unatkozott, ezért sokszor a ruletthez menekült, ahol ismét óriási pénzösszegeket veszített el. Bár többször megfogadta, hogy végleg felhagy a játékkal, végül csak 1871-ben győzte le szenvedélyét. Közben elvesztette első, három hónapos leányát, Szonját (1868, Genf), majd megszületett második leánya, Ljubov (1868) és fia Fjodor (1871, Oroszország). 1871. július 8-án a család visszatért Pétervárra.

Külföldi útján szellemi fejlődésében jelentős élmények érték, s átértékelte, továbbfejlesztette filozófiai, politikai, és művészetről alkotott nézeteit: Európa lezüllik s majd Oroszországnak kell példát mutatnia, megadnia a hitet, felmutatni egy tiszta Krisztus-képet. Messianizmusa mellett azonban hisz abban, hogy a népet fel kell világosítani és anyagi jólétet teremteni neki, és hogy az orosz nép a cári renddel az élén képes az emberiség megújítására. A cárnak is igyekezve elmondani ezeket az elveit, a trónörökös nevelője lett. 1869-ben befejezte egyik érdekes alkotását, A félkegyelmű-t „az eszményi szépségű ember” eljöveteléről, melyben ugyancsak e messianizmusba vetett hite fogalmazódik meg. Az egykori kritika teljes értetlenségével találkozott az új alkotás, jóval később Mihail Mihajlovics Bahtyin fedezte fel a mű többszólamúságának újdonságát. Nemcsak a kritikusok, de olvasói sem nőttek fel hozzá. A 60-as évek végén az író nekilátott egy monumentális regényciklus kidolgozásához, melyből azonban végül három különálló mű született, s a nagy terv nem valósult meg. Helyette létrejött az ÖrdögökA kamasz és A Karamazov testvérek. S közben született meg Az örök férj (1870–71), három hónapig írt kisregénye is.

Utolsó évei – megnyugvás, munka, próféciák (1872–1881)

A hazatérő írót hitelezők zaklatták, fenyegették, de Anna Grigorjevna nem tűrte sokáig ezt az állapotot s elkezdett tárgyalni velük. Kezébe vette férje műveinek kiadását is, így a 70-es évekre felszámolta a család adósságát, megszüntette a válsághelyzetet Dosztojevszkij életében. Az írónak így több ideje jutott alkotásra, gyakran vállalt fellépéseket, előadásokat. A kiadók általában rosszul fizették, mivel ismerték szorult helyzetét.

Az 1870-es években új világkép formálódott meg benne, s egy monumentális világkatasztrófa sejtelmei rajzolódtak ki előtte, mely köszönhető a hazatérte utáni oroszországi változásoknak is. Ezt Az író naplója című munkájában fejtette ki részletesen, melyet egy félhivatalos lapban, a Grazsdanyinban (polgártárs) tett közzé. Az újságban ezért más munkákat is vállalt, melyek nagy felelősséget jelentettek számára, s az alkotás idejéből vettek el. Így 1874-ben befejezte az újságszerkesztési feladatokat, s elhagyta a lapot. A Napló azonban váratlan népszerűséghez juttatta, az emberek, az olvasók állandóan leveleikkel ostromolták.

1873-ban Dosztojevszkij ismét regényen dolgozott, egy baloldali folyóirat, az Otyecsesztvennije Zapiszki (Hazai jegyzetek) jelentette meg A kamasz című alkotását.

Életének utolsó éveit kemény munkával töltötte, s közben külföldön is kezelték. Még több írásmű terve fogalmazódott meg benne s népszerűsége is ekkor nőtt meg igazán. Sokan keresték fel személyesen, s ő is sok fellépést, olvasóestet vállalt el. Élete utolsó meghatározó élménye a moszkvai Puskin-szobor avatási beszédének megtartása volt, melyben felszólította kortársait, hogy az európai minták követése helyett Oroszország sorsának javításán gondolkodjanak, s összefogásra buzdított. Utolsó programja volt ez.

Az író 1881. január 28-án este súlyos tüdőtágulatban hunyt el, s Szentpéterváron az Alekszandr Nyevszkij-kolostor temetőjében helyezték örök nyugalomra. Temetése eseményszámba ment, rengetegen jelentek meg, hogy utolsó útjára elkísérjék. Sírkövén a Karamazov testvérekből vett sorok olvashatók: „ha a földbe esett mag el nem hal, csak egymaga marad; ha pedig elhal, sok gyümölcsöt terem.” – (Eredetileg a Bibliából vett idézet, János evangéliuma 12,24).

 

Alkotói magatartása, újításai

Dosztojevszkij önmagát a realista írók közé sorolta be, de – bár a valóságból indult ki – mélyebb értelmet keresett benne. „Sohasem meríthetjük ki a teljes jelenséget, nem juthatunk el a kezdetéig és végéig… Az igazság fantasztikusabb mindannál, amit az emberi agy fel tud tételezni és el tud képzelni”.

Az író a ritka pillanatok, a valószínűtlen jelenségek mindennapos voltára is felhívja a figyelmet. „Ars poeticája: Teljes realizmus mellett megtalálni az emberben az embert…”

Írásaiban a hősök tudatában lejátszódó események megrajzolásával már a 20. század szabadon áramló tudatfolyamát, a szabad asszociációk világát vetíti előre.

Szakít a hagyományos realista ábrázolással, elmarad a nyugodt bevezetés, vagy a szereplők fejlődésrajza, helyette új lélekábrázoló módszereket vezet be. A hangsúlyt a hősök belső vívódásaira helyezi át, megteremti a filozofikus-ideológiai regény új típusát.

Vázlatai árulkodnak hősei sok gondolkodást igénylő megalkotásáról, s arról, hogy először egy vezérmotívumot kitalálva köré építette fel magát a művet. A jó tervet tartotta hozzá a legfontosabbnak.

Félt a középszerűségtől, elkészült műveivel sosem volt elégedett.

Tolsztoj és Dosztojevszkij

Az orosz irodalom két óriása sohasem találkozott egymással. Kölcsönösen távolról figyelték egymás munkásságát, de gondolatilag és művészileg különbözőek voltak elképzeléseik.[2]

Tolsztoj szerint az író alakjai és a párbeszédek mesterkéltek. Elítélte művészi „rendetlenségét” és orosz messianizmusát. Dosztojevszkij épp a túlzott rendet, a lassan hömpölygő, hosszú műveket nem kedvelte Tolsztojtól, illetve az általa megrajzolt, többnyire arisztokrata világot. Kortársát „történelmi írónak” tartotta.

https://hu.wikipedia.org/wiki/Fjodor_Mihajlovics_Dosztojevszkij

november 26, 2022 / Vers

VASS JUDIT

KEMÉNY

a menny,

ájult, nagy akarattal

feszülnénk a tények

már csitíthatalan

özönvizének,

de talán nem mindegy,

mi marad törmeléknek

arcból, tenyérből

(mert testet akar a lélek),

ezért mindenből

kettőt hozzatok:

mindet átkötve öleléssel,

csókkal-borral bőségesen,

álljatok készen,

a kicsiknek meséljetek,

míg földet észlel

a harmadik galamb,

és majd utána is.

november 26, 2022 / Uncategorized

VASS JUDIT

SLAM

just a quick note

a káromkodó ifjaknak

öreg slam

hogy utáltam

a csattanót

a vers-bele

szóvicceket

mert Verlaine

pisszeget

na ne már

egy tanár

meghalna

ezér a tanér

olvassad el

az árpoetik

hogyan ér

véget

és tutira

megérted

mivégett

nyűvöm

e mű fajt

nyitva új

fejzetet

lantomon

s lentemen

ahol egyébként

nem terem

benyalható szöveg

íme

a nemzedékem

az átra készülő

születésétől valami

izé meg mégis foglya

már csak ti maradtatok

a hogyha

majd tekszteljetek

ha tenem lásd hymnus

fordulna jobbra

november 26, 2022 / Évfordulók

BEZERÉDJ ISTVÁN

politikus

1796. október 28.

„Kiváló szónok volt, „magyar Démoszthenésznek” nevezték. Tetteivel is alátámasztotta elveit.

1836-ban Brunszvik Terézzel, Kossuth Lajossal és Szentkirályi Móriccal megalapította a Kisdedóvó Intézeteket Magyarországban terjesztő Egyesületet. Az ország első óvodáját saját költségén ő alapította Hidján, felesége, Bezerédj Amália vezetése alatt.

A selyemhernyó-tenyésztés érdekében az 1830-as évek elején szederegyletetalapított, s megkezdte a selyemfonal-előállítást.

Az első nemes földesúr, aki 1836 után jobbágyaival örökváltsági szerződést kötött, s megkönnyítette jobbágyainak a jobbágymegváltást. Amikor az 1844-es országgyűlésen a közteherviselés ügye hosszas vita után megbukott, a következő megyegyűlésen adózásrakötelezte saját magát. Ezt az eljárását Széchenyi a „pisztoly idő előtti elsütésének” nevezte. Tagja volt még az 1848-as országgyűlésnek is; Debrecenben a békepárthoztartozott.

1850. augusztus 5-én kötél általi halálra, s vagyona elkobzására ítélték, de kegyelmet nyert, birtokára száműzték.” (Wikipedia)

https://hu.wikipedia.org/wiki/Bezer%C3%A9dj_Istv%C3%A1n

ÉG

ÉG

De talán kezdjük ott, hogy ÉG a vicaverzám. Ugyanolyan stréber és racionális (elég gáz egy irodalomtanárban), szóval nem az a tipikus bölcsész, ha van ilyen általánosíthatóság egyáltalán, tehát a felemásom férfiban, csak már most sokkal több esze van, mint nekem valaha lesz.

Én ugyan nem szoktam még saját osztályaimban sem kibeszélni a kollégákat, de szerencsére vannak, akik ismernek magasabb etikát is, például a gyermekvédelmet ─ és ezen most már nyugdíjig töprenghetek, mert naturam furča expellas.

ÉG osztályát az elején megkaptam, mutattam is volna emberarcot, de igen behelytelenkedtek  ─ figyeljünk a be igekötő diktatúrájára, még lesz tökjó is talán ─ ezért hát úgy döntöttem, alaki kiképzéssel kezdjük: levegő kockára fagyasztva, de a legemberibb hangfekvésben és tisztelettel.

Ez utóbbi csak tizedikben kezdett derengeni bennük, mert nem mertem előbb gyeplőt ereszteni, vagy „nem mertem is.” Tehát osztályfőnökük finoman jelezte, hogy az első szülőinek én voltam „hősnője”, úgy is, mint ÉG szerinti interpretációban „tábornok”, akinek a haja is mindig „glédában áll”. (Erről majd még beszélgetünk.) Hogy eltalálta, jutnak eszembe a család tábornői, akik ugyan nem voltak tanárok, de nevelték cserében az egész famíliát ─  rendületlenül.

Mikor ÉG bejelentette, hogy magyar szakra megy, figyelmeztettem az ott rá váró más világra, mint amit a személyiségéből (günkből?) kiolvastam, de ÉG nem az a megrettenős, szigorú is tud lenni, mint a fene, de valamiért mégis rajongják a kölkök. Ez misztérium. (Ez is.) Nem lehet megmagyarázni. Odafordulás kérdése ─ a többi csak jól vagy rosszul alkalmazott eszköz, de az is lehet, hogy (ez is) a teremtés titka.

Most, ha leülünk beszélgetni, szinte mindenben egy nyelven tesszük, értsd: egymás képére formálódtunk, mert nincs tanár szilárd halmazállapottal, úgy kupálódik, amilyen odafigyeléssel diákjai felnevelik a feladathoz.

Ez most már evidens, mint ÉG volt az első perctől, aki úgy járt, mint Glück Laci az Aranysárkányban. Novák annyira evidensnek vette a mindig ott lévő kapaszkodót, hogy elfelejtette viszonozni.

De miért evidens? Nos, azért, mert egy bizonyos valaki, akinek bajai vannak az idegen szavakkal, egyszer dicsekedett: „Az én fiam az iskolában végig evidens volt.” Te meg, úgy látszik, ÉG-ig az, Kolléga úr!

Jöjjön akkor az intelem, mert anélkül ugye nincs katarzálás. Julcsi írta nekem egyszer: „az utolsó évben …megbomlott a rend, de mindegy is volt már …” Ezt a sértést! Azt hittem, mindenki örül a „lazaságomnak”. Hogy „milyen jó humora van neki”. És akkor ennyit arról, hogy mit is szeretne a diák.

„Gondolta a fene.”

Isten hozott az ötödikben.

PS: Azért ezt a „glédában frizurát” még megbeszéljük. Jó, hogy nem tüchtige Frau. Agyhalál.