VASS JUDIT
SZORUL
a baj gyávák akolmelegébe
takarni farkasuk birkabőrbe
tavasszal rászáradt vért
seftel a rongylélek
tekintetig mocskosan
henyél a szennyben
a hűség hegyekbe-barlangba
szökik fehér batyujával
ott rekeszti hószakadás
halálig
feltámadásig
VASS JUDIT
EGYSZER CSAK
vagyonra ébredsz:
az ég-föld tiéd.
Na lássuk,
mire is költenéd…
Esetleg elherdálod,
„míg jő a halál”.
Mekkora gáz,
ha így rád talál.
Alapíts, mondjuk
egy bibliotékát,
pénzed betűbe-könyvbe
mentsd át:
„kézirat nem ég el,”
tudhatod.
VASS JUDIT
eltévedt, hajdani lovasnak,
szimultán magyar ez:
Etelköz-Bizánc visszafogadnak.
Köddel, rémmesékkel
benőttük ezt a tájat,
ideje szépen haza menni,
s szolgálni a sztyeppei kánnak.
VASS JUDIT
AZ ANGYAL
ki jegyezte botlásai számát,
számolt a bajjal is, persze.
Ne hagyj el hidegvér, reméli Bánk,
kinek volt a feladathoz mersze.
A gyalázatot lemosdom,
habár tulajdon síromon.
Mert egy angyal számol ezzel is,
virágozzék békesség, nyugalom.
De rosszul számoltak mind a ketten,
a fej meg a szív néha egyezhetetlen.
Feladat, alkat, alkalom,
angyal mereng egy angyalon.
Aztán könnyes szemmel
törli ki nevét a krónikákból.
A teremtést győztesek írják,
irdatlan alkat, alkalom.
VASS JUDIT
ASZTALRA
terítő, testbe lélek.
Vesztőhely világban
megtartó semmiségek.
A világ gyengéd közönyének
nem kozmikus, de emberarca van.
Az ember mindig bűnös egy kicsit,
és nagyon boldogtalan.
És talán ott kezdődik a borzalom,
azon a vasárnapi asztalon,
ahogy állva eszed a főtt tésztádat,
mert minden megszokható,
akár az idegenség,
egy nyitott ablakon át
a világ dokumentumfilmje.
VASS JUDIT
EGY
mondat a zsarnokságról
elég is lenne
ha nem élnél benne
szügyig
az oxigén versekbe szökik
skandálva kenve
rímmé az undok masszát
képekbe maszatolva
a lélek araszolva
múlik agyaggá
nyúlós-tapadós ronggyá
a lét nagy láncolatában
hol szem vagy a láncban
s csak hinnéd hogy nem
de a fű kinő utánad
s marad az önutálat
egy mondat erejéig
VASS JUDIT
VILÁGPOLGÁR
szerettem volna lenni,
Rómában-Weimarban honos,
hol horizontot mérnek
tornyok és templomok,
„az emberiség és Pest-Buda tája”
vagy éppen Széphalom,
énekelni Flavius dallamára
domb-kerítéses hajnalon,
de visszaránt a vak-ügetés,
világtalan múltak kútja
szippantja el az oxigént
úra meg újra.
Sarat dagasztó este van,
félelmes-fuldokló idő,
ős-bozótosból láncolt lelkek,
átkot dagasztva bújnak elő.
Azt hittem végre vége lesz,
de nincsen vége, este van,
utak nem nyílnak, s tengerek.
hangom-szavam hajléktalan.
Világpolgár
szerettem volna lenni ─
őrök kísérnek s csonthalom,
révül a sámán, részeg álom
tombol itt élőn s holtakon.
VASS JUDIT
ITT
pusztulni kell,
hogy aztán betűkben élj.
Milyen röhejes itt
minden szenvedély.
Dagonya sártól ragad az ész,
és dögre unja magát.
Középszer, uralom, gát,
újra és újra,
már az ősöd is dögre unta.
Micsoda pitiáner végzet.
A költő halott.
Röhögött, vérzett.
Lelövette magát.
VASS JUDIT
NEM
roskad össze,
kinek könnyű a reggel,
sohase késik,
és türelemmel
babrál a kozmosz
kirótt halmazában,
nem siet, nem vár,
az időnek háttal.
Az idő torlódik,
gátat emel a kedvnek,
szemébe röhög
mind a felkenteknek.
És győzik derűvel,
ha nem marad más,
ne légy legyőzött,
se Jaj-Jeremiás.
Nem roskad össze,
kinek könnyű a reggel,
győzi az estét
szétszórt seregekkel.
VASS JUDIT
MÉG
volt egy kiállítása,
még nem merült egészen el,
az „elméről” kivitték őt is:
talán egy szín visszaemel.
Még járkált körbe-körbe,
bóklászott, mint egy kisgyerek,
Na’ Conxypanban éppen hó esett.
Barátok zavartan álltak félre −,
a Varázsló meg csak nézte-nézte,
s tapogatta a kerteket.
Épp Virágünnep járta,
Na’Conxypanban már a hó esett,
a Varázsló beült egy kávéházba,
lefejtve magáról a keretet.
Rendelt egy Giottót,
míg öklömnyi gömbözetben
hóra hó, év az évre hullva,
zihálva ereszkedett.
Még maradt egy év,
fehér lepedőkre
krikszkrakszot ájult a képzelet,
a festő bújva-bújta,
Na’Conxypánban esteledett.