Kategória: Vers

március 19, 2024 / Vers

BÖKÉS





Nem

a való hát,

de virtualitása,

és megint ott vagyunk,

ahol a kutya szimulálva,

hol temetetlen fekszik az eb,

tán megdöglött, tán mi öltük meg,

talán már nem is bökken ő,

de olvad a jég, emelkedik a tenger,

na most jön a rím: ó, ember,

ez itt az ismert tartomány

és tény-tömény:

olvad a jég, emelkedik a tenger.

Nem hiszem el,

hogy ennyire seggfej,

hogy ilyen barmok voltunk.





S EZ

már a tizenkettedik.

Mert a képzelet előbb befutja,

amit az értelem

visszabont szakaszokra:

mér, cölöpöl, jegyez.





De ez már a múlt.

„Készüljetek a Marsra”,

miképp a tizenharmadik

(Hawking a riadót fújja),





már mindenkit elhülyít

a fent és a lent zsarnoka-foglya.

És ímé az ébredés

két színnel előbbre hozva:

tán egy isten épít a tudatosságokra ─

ám legyen.





Szóval,

jegyezd le gyermekem:

a létből már nem ballag tisztán

se értelem, se embere haza.

Mert ímé, igazat beszél

Madách, s persze a Biblia.





És ne feledd: volt elég fóka,

de hallgatni kellett róla.

S hogy ne unatkozz majd

a nagy kényelemben,

kutasd az okát,

eszed ne térdepeljen,

és mindennap megemlékezzél róla:

az „íziglen” nem volt „metafóra”,

de mindegy, hogy hogyan írjuk.

március 19, 2024 / Vers

VASS JUDIT

SOKFÉLE

csend járja mostanában:

teles-halálos,

magmás,

Richteren mérhető,





a jó öreg néma:

színe-fonákja viselhető,





dinnyehéj-ringó folyamidő

koncertezik

kitartott színuszhangban,





és láttam: az ott a settenő

(épp egy regényből surrant elő).





Az ember, aki csütörtök volt,

kezet rázott az utcazajjal,

s elvegyült, mint egy járókelő.

március 19, 2024 / Vers

VASS JUDIT

ÖCSÉMNEK

Az öreg szerette a rendet.

A mosoly-vigyázzba

állított modellnek

az előhívás titkát,

s a fényerőt kellett vigyáznia.

Ezért állunk párost városszerte

a tökély kontrasztjaira.

A legjobb, amelyiken

én kilenc, te még őszinte kettő,

és bömbölsz, mint akit cibálnak,

pedig csak szelíden fogom a vállad,

de én már „a” mosolyt próbálom,

rémes.

Keresek valami érdekességet,

de termékeny, ellesett pillanat

alig-alig akad.

Nézd ezt a ritka egyet.

Minden hibája keretet koldul.

Lásd, ilyenek voltunk.

március 19, 2024 / Vers

VASS JUDIT

I.M. NAVALNIJ





Kussoljunk bátyuska,

jobb nekünk itt, a csendben.

A csend rendíthetetlen.





Kussoljunk bátyuska,

felállni, szólni minek,

nem éri ez ma meg senkinek.





Terpeszkedjen a cár,

arany palotáiban,

imádkozzunk érte mindannyian.





Nyugalom bátyuska,

csak csendben, békében

ahogy mondják: jókedvvel, bőséggel.





Kussoljunk bátyuska,

jobb nekünk itt, a csendben.

A csend rendíthetetlen.

március 19, 2024 / Vers

VASS JUDIT

HIÁBA

tudta: az életet

nem lehet becsapni,

mert becsapni akarta,

amorf lett minden,

a morfium

már alaktalan arca néz

a lencsén túli térre,

nem tart már kontaktust

az érzékek élessége,

belezsong valami banális

senki földjébe tű

vagy pisztoly ravasza,

ahol már mindegy,

és csütörtököt mond

az ész csele,

szomorú rokonok

lassan törődnek bele,

lám, mind ő volt egykor:

szín, zene, szó, ígéret…

mindig így érnek véget

test avagy lélek,

a túlcsordulók.

március 19, 2024 / Vers

VASS JUDIT

A TUKI
KÁLVÁRIÁN





És egyszer talán mégis megtudom majd,

hogy miért boldog a Virágos Katona.”

(Gion Nándor)

Mint egy rendes Kálvárián,

mindenki tudja a szerepét.

A Megváltó, s az őt kísérők

sugalmazott rendben tartják

az örök passiót.

A köpdöső farizeus arcát

szomorúság porozza szürkére,

csak a rikító-virágos katona

néz boldogan. Vagy egykedvűen?

Talán elfele lát, míg kezében

a csattanó korbács szögei

visszaütnek tekintetére,

s a Megváltó hátán

csak a bőr csattogása vérzik.

Lent, túl a Kálvárián

bolond Gilike disznai

már a folyómedret futják,

talán a megváltáson is túl,

hol Gilikének már nem kell

az ujjait számolni szüntelen.

Mese az életünk, az életem.

március 19, 2024 / Vers

VASS JUDIT

VOJTINA RÁNCTALANÍT

Itt olvasom, hogy Okatootáia

rámozdult megint a szarkalábra,

pár rongyért elhiheted.

De aztán ki ne hagyd, mert tök jók,

a legalizáló kommenteket!

(Ha jártál volna szociológiára,

nem vihognál, most nem lepne meg

csodát voksolók pszichológiája.)

De azért felkenheted.

Garanciát ad, hát megéri hinni,

ha mégse reklám szerinti annyi

pár hetes arcod, az ötvenes.

Mert az a bökkenő, hogy „a látszatot

Igaz nélkül meg nem csinálhatod:

se massza, se maszlag nem változtatja meg.





De ez legalább a zsozsót visszaküldi.

Igaz, nem kockáztat: hisz elhiszed.

március 19, 2024 / Vers

VASS JUDIT

TAMKÓ

Sirató szenvedélye

ráfeszült a tér-idő tengelyére,

vajon honnan tudta,

ami csak pár éve evidencia?

Valahonnan tudnia kellett,

de nem írhatott, csak gyerekverset,

a dadaista költő tengett, hallgatott,

Marxot-Jézust-Buddhát

a tengelyen.





Néha belegondolok, micsoda jövőfalók termettek ezen a tájon, Kassák, Tamkó-Sirató Károly, ma kellene, hogy fájjon a hiába küzdelem. Ki őrzi titkuk, életük? Néhány haza vágyó értelem, aki legszívesebben elmenne innen, de nem mer, vagy nem lehet, mert valahol otthon kell lenni, ha semmi nem igazolja, akkor csak „ennyi”. Legyint az ész, itt lenni kénytelen. Gyermekversekbe fojtja, ami bölcselet volt, kort előző, eleve-holt, és magyar. És íme jelenünk is alulmúlja Adyt, Tamkó Siratót, és persze, Petőfit. Talán bilincs kell, hogy szabaddá nőjön itt a talentum. Cogito ergo sum. De ez nem jellemző. Itt kacagó szelet, gyerekverseket fúj a szél. És megint újbeszél. Várom a szabadító tálentumot. Mi, középszerek, már megtettünk mindent, hogy megszülessen. Kelj fel, és járj! Te szülj nekünk rendet!

március 19, 2024 / Vers

VASS JUDIT

MARADT

időm, gondom,

jutott kötelesség is bőven,

s idő, hogy rezzenetlen arccal

a bizonyosságon eltűnődjem.

Mert tétova leszel s nyugtalan,

egyszer csak átszakad a vétek

pókhálója és nekizúg

a cella-szűk térnek.
Se ajtó, se ablak, csak tompa döbbenet.

Segítenék, de nem lehet.

És újra körbejárlak:

se ajtó, se ablak, se hajszálrepedések.

Csak Isten habarcsa enged

az emberi résnek.

És újra körbejárlak,

se ajtó, se ablak.





Csak dolgok közt idő,

míg tűnődöm rajtad.

március 19, 2024 / Vers


VASS JUDIT

ÉS VANNAK UTAK

És vannak utak, kényelmesek,

ott dörgölőznek a félelmesek,

nyalják a talpat, segget, hogyha kell,

de nekünk a csúcs kell,

az omló hegyoldal,

mert ott, fent a nap kel

és rágyújt daloddal,

és  fújja a felhő,

azt, hogy nem adtad fel.





Hol a levegő ritka,de tág a tüdő

és végtelenekre nyit az idő,

és nem baj, ha fáj a láb, fáj a kudarc,

mert nekünk a csúcs kell,

az omló hegyoldal,

s hogy vége lesz egyszer,

dalold a nappal,

és sírsz az örömtől,

hogy nem, nem adtad fel.

(A Вершина dallamára)