VASS JUDIT
66 éves lettem én,
nem lepetés e költemény,
nagyon
hagyom
ott hagytam már az iskolát,
életem fény- s aranykorát
lepi
lepel
nem íratok már több dogoszt,
demencia jön, nem logosz,
ugye,
gügye
olvashatok, amennyi belefér
24 órába nyugdíjamért,
tökély
röhej
olvasok, csavargok, henterek
kávézom, cigizem rengeteg
időm
előm
ki tudja, meddig folytatom
ezen vagy másik oldalon,
közhely,
röhej
de addig üdvözlet, köszönet
mindenkinek és mindenet,
igen,
igen.
VASS JUDIT
In memoriam
1.
Apám zöldre vár,
de a busz befordul,
s most már csak
elképzelem,
hogy áttotyog a HÉV-hez.
Két megálló közt
becsülni tanulom,
az agy mire képes.
2.
Néha belém hasít,
mi lett volna, hogyha.
De lásd, a szerencsének
ránk is akadt gondja,
s én ámulva nézlek,
hogy bírod derűvel
ezt a pár méter létet.
Ne hagyj itt, maradj még
Mozartot hallgatni, kérlek.
3.
Ne félj,
észre se fogod venni.
Se fent, se lent,
csak a fájdalom nélküli semmi.
Se harsonák
valami végső ítélkezésre,
se vándorút
a lélek másmilyen mezébe.
Csak a csokonais,
végtelen álom.
De szemed még ne arra járjon.
Csak itt és így beszélhetünk –
ne siess, arra kérlek.
Csak akkor indulj el,
ha már elégnek érzed.
VASS JUDIT
MERT
aki élt és gondolkodott,
az embert lelkében mélyen megveti;
maszkot ölt, mert se maga,
se más már meg nem lepi.
De nem tanácsos
soká tartozni a maszkabálhoz:
MERT lejárt bánat
a ki nem nőtt romantikus század,
MERT elmúlt a huszadik,
s lám hátba támad
eltűnt idők rendezetlen gondja,
MERT parcellázni jártunk a Holdra,
míg nyomorra milliók születtek,
s lágert járattak bűnbakokkal
megváltott lúzereknek,
MERT a krisztológia drága.
Íme a kor „statáriális igazsága”,
Anyeginek és Pecsorinok zónája,
hol néha feltűnnek turisták, stalkerek,
MERT Vergiliust fogadnak,
kiknek izgalmasabb valóságnál a tükre,
s MERT a lúzerek
Napóleont üzennek saját vesztükre,
MERT Puskin hasba löveti magát,
MERT Hamvas inkább kiszáll a körből,
ki éri meg, mi lesz az elvesztett időből,
Ez hát a sors, és nincs vég semmiben,
a Zeitgeist gyilkol ─ mégiscsak azt hiszem.
VASS JUDIT
FÉLELEM
és reszketés,
hogy soha többet.
Mi, öregek
féltve őriznénk
az öröknek szánt
gyereket, férjet, feleséget.
Csak baja ne essék,
ne bántsa betegség, bánat,
nekidőlünk az elvesztettek
virágzó síjának.
Időtlen tér,
teretlen idő.
A fájdalom úgy görbít,
mint Sziszifuszt a kő.
Ma elsírtam magam
egy regényen.
Egy kisfiú apja meghal
a csatatéren,
a fiú még visszanéz
az ellilult arcra…
soha többet
a szeretet kudarca.
Mi, öregek félünk,
sírva tartanánk össze
a szóródó ifjakat,
melengetnénk a talpuk,
hátha itt marad.
De nem.
Mert menni kell,
szeretni, alkotni, halni.
Félelmünk már
szétfoszló holmi
és reszketés,
hogy soha többet.
VASS JUDIT
Berzsenyi Dániel
Hattyúhörgése híg latyakba fullad,
s végtelen cezúra szakítja szét
az ódákban dörgő, visszhangos múltat
s a néma kertet. Egy levéltöredék
foszlánya rebben, és csak fáradt, hervadt
félig nyílt percek derítik ligetét,
az égzengés elégiákra sorvad,
és zúgó bogarak súgják: semmiség,
hiúság csak, tündér szerencse kénye,
minek a vers, ha csend lesz barátod,
minek a versek összecsengő vége,
babérkoszorú és Camoena-álmok,
miért hasít a megelégedésbe
a sártalány, az istenverte átok?
VASS JUDIT
DE
a test
nincsen uram sehol
nem érdekel a hulla
a lelket akarom
nehéz lesz uram
már élő legenda
helyes
koptatni kell
nem tudjuk uram
mindig új
öltözetet visel
kettőzni kell az őrt
uram
már minden tizedik az
micsoda élet
igen
ezt hirdette ő is
és egyéb titkokat
VASS JUDIT
65 UTÁN
az alany csak néz bután,
már nincs egy ép alkatrésze,
tavasz lép a tyúkszemére.
Se állítmánya, se tárgya,
hiány a metrum igazsága.
És visszajövünk buszon, gyalog,
mögöttünk tizenkét angyalok.
De már nem ismer fel senki,
és új címre kell haza menni.
VASS JUDIT
I.M. BUBER
TE MEG ÉN
milyen sajnálatos
ez a vérszagos jelen,
gondolnád képtelen,
hogy te meg én,
kik egyek voltunk,
gyűlöljük egymást,
mint a múltunk,
és egymásnak feszül
ész és ösztön,
nem talállak már
ezen a földön.
„Ellenség” − mondod
„menj haza”!
„Mi tudjuk jobban,
ez isten akarata.
S milyen érdekes,
nem akarom, és mégis
elejtem semmid
a semmiségig.
Te meg én nem emlékszünk:
vérszomjas zsarnokok
akarják végünk,
mert elmebaj foglya
mind
ki gyilkolni készül.
VASS JUDIT
A BULINAK
vége.
Pezsgős,
petárda égre
egy epikus költő
új naptárt akaszt.
Még az is lehet,
hogy ő skandálta
a durranásokat…
Frivol egy eszme,
ma reggel mégis ízletes,
akár a lencsebéd,
mert törvényt tételez
ok és okozat lehetős rendje:
lencselöncs, bőség,
a rím miatt szerencse.
BUÉK BARÁTOM!
Hanem a rántás ne legyen sűrű benne!