Kategória: Vers

VASS JUDIT

NAPPAL

a szertartás változatlan

de éjjel

szolgának öltözve

lesik a Nílust

Hórusz szemén

a tektonikus rezgést

felhők palásodása

kel a fecsegő égre

a fáraó felesége

most is szemet rajzol

homlokára

a nyújtott koponyát

csend béleli

abroncs alá

a sivatag-meder

gyűrődéseit

nem vésik többé

agyagtáblákra

tán meg sem beszélik

megszeppent papok

de nappal

a szertartás változatlan

muskátlit locsolok

várom Szinuhét

öreg barátom

együtt bólingatunk

az új világon

szerintem lejt ez az erkély

lejt a fenét

te mindig képzelegsz

így bölcsködünk

s majd este lesz

vagy új hajnalt

bont az egek sátra

új reggelek

pörögnek ki a napvilágra

a szertartás változatlan

bogarak gyerekek

lepkék és kontinensek

tektonikája

VASS JUDIT

ÖRÖKSÉG

1.

AZ ÖREGNEK

nem volt már

semmije,

csak ötölt-hatolt,

s a fülét vakarta.

Így lett miénk

kimert világok

kiszáradt,

kavicsos partja.

S hogy nem jutott

zsebkendő csücske se’,

időnként zokogni járunk

a teremtés szélibe.

2.

Ne zsörtölődj, az ősök     mindent félreraktak,

vagyont testáltak rád,    aranynál súlyosabbat:

konok parasztok öklét,    igáslovak nyakát

napestig fáradatlant,   s kibírni, hogyha fáj.

És luxust ráadásul,    hogy néha elheverj

Egy talpalatnyi égen,    mert nem herdáltad el.

3.

Ne válj ki,

vegyülj el

a titkos társaságba,

hol nem füstöl sárgán

a szó alkímiája,

se dacszövetség,

se hordafélelem,

csak önfeledten bíbel

a termő türelem.

Ne válj ki, vegyülj el,

csak ott vagy jó helyen.

4.

Nem roskad össze,

kinek könnyű a reggel,

sohase késik, és türelemmel

babrál a kozmosz kirótt halmazában,

nem siet, nem vár az időnek háttal.

5.                             

EGY

ideig az én

hasonlít önmagára

de aztán szőni kezd

a gének álruhája

halottak burjánzó

körme-lelke

lemásolt ráncok

hajolnak tükreinkre

úgy járnak-kelnek

ezen a más világon

hogy ami fájt

nekünk is fájjon

s ki tudja milyen

rétegekből törnek

torkunkra-szemünkre

érthetetlen könnyek

egy idegen arc

honnan ismerős

s mért hogy az agy

nem törli őt

a tereket-időket

össze ki kuszálja

s mért hogy az én

nem fér önmagába

VASS JUDIT

HATVAN UTÁN

egy szép napon

lehet csak idegalapon

roggyan a térd

valamiért

a tegnapi lépcső

nehezebb mint a légcső

hörög a csípő

what the fuck

csak így angolosan

elámulod magad

de nem sziszegsz

az agy abbahagy

-na ha hagynád

zsigereljed csak arrább

ész erő akarat

még van számodra hely

hol úgysem cserélnél

senkivel

na hajrá

hű micsoda hurrá

egy ajtókilincs

VASS JUDIT

MINDEN

olyan, mintha.

Hasonló önmagához.

Minden, amit az ész

a nemlétig hámoz.

Kitépem, ami kín,

nem engedem, hogy fájjon.

Derengj tavaszi nap

a zsibbadt almafákon.

Zsibongjon, ami él,

földön, vízben, az égen.

S te maradj kívül Uram,

A meddő cselvetésen.

VASS JUDIT

VOJTINA

Költőnk kései zsengeménye 
született, midőn utólag vette észre,
hogy hiszen bent jár az 56. évbe’.
No lám.
Kapott is rögtön a számmisztikán,
summázva leltárt hétre-nyolcra,
magyarázva lírát bele az életrajzba,
vastagon kenve a kor szellemével:
csip-csup igazba történelmet képzel.
Ámde ez zsenánt, végül is belátja:
esse memorem … a dolgot magába’
nézzük tehát, mert hazudni rút.
Megúszott forradalmat és világháborút, 
s cserébe csak azt kérték földi hatalmak:
a status quot ne bántsd, s a dal megfoganhat.
És nem sanyargat 
se kint, se bent túlságosan a törvény,
előnyös paktum: még az is lehetsz,
ami amúgy is lennél, feltéve, hogy.
Ez persze bökkenő, de költőnk hallgatott,
kapaszkodva a kényelmes sztoára,
s ha fortyan is, csak fontolva járja szája,
de áldoz, teát visz hajléktalanoknak,
és mindnek gyűjt,
akik a paktumon számon kívül maradtak.