VASS JUDIT
butaság kapzsiság tévelygés
ring össze fedélzetünkön
és pipáznak itt
részeg albatroszok
míg tengeroszlopok
öklöznek fölfelé
titkos szavakat mormolnak
összesúgva
keményen kerítik el a lelkeket
és igen félünk
már annyira
hogy foszló dögökké rohad
bennünk a csürhe értelem
valami titkos gyűlölet egysége
nyitja poklait megint
mi lesz velünk
ez már az utazás
VASS JUDIT
9. SZONETT
Láncolt hajók ringnak a Tisza partján,
mint őszi, impresszionista festmény:
megannyi roncs, élettelen maradvány,
tükörbe néz a realista estén.
Se víz, se hold ezüstje – eső szitál,
se szél, se szélvihar – csak úgy szemerkél,
kopogó utcák, kihalt Na’Conxypán,
napos vidékünk szürreális csenddé
ekképp mosódik kórtermek zugában,
mint őszi éggé szerelmeink szeme –
a túlsó part már telis-tele tájjal,
szelíden ringatózó öbleibe
bárkák merülnek elszakított lánccal,
és dzsinnek álma és hegyek deleje.
VASS JUDIT
MÁR
nem emlékszünk, milyen volt
ott lenni itthon,
de ezt már megírta Kosztolányi.
Karinthy az ég köldökének hívja,
s lám egyik sem tudott leválni.
Úgy látszik hát, ebben az itt-ben
valahogy mindig akadnak
henyélve pipázó angyalai
a ki-tudja-holnak.
S talán a dolguk tényleg csak ennyi:
leltárba szedni kertet-kamrát,
hol bizonyítéktól roskadoznak
suttogó polcok, dunsztolt és égi mannák,
s hol mindennek mégis lopott íze van,
akár a szóban féligazság,
és nem tudja más, csak egy meg egy,
ki titkosítja itt a poklát,
ki tárja itt a mennyeket.
REGÖLŐ
Regös pajtásom,
kántálni valónkkal
óceánra szállunk
imhol Lisszabonban.
Kicsinyke időre,
szittya idők múlva
vissza es hajózunk
magyar temetőbe.
Fábul megfaragva
fejfának beállunk,
ki es nem lök földje,
Isten megsirassa.
Me se nem siratja,
el se fordul tőle,
meg es meg se szánja,
meg es meg se bánja.
VASS JUDIT
EGYSZER CSAK
elhiszünk egy mondatot
a szabad gondolat is
csak választott dogma
a féktelen folyamatokra
hidakat ível a kényszer
hogy győzze az áradást
míg innen a túlra lépdel
VASS JUDIT
A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA
GYEREKNAP
Mindig máskor tartom. Van, amikor az első évben, van, amikor később. Osztálya válogatja, na, meg alkalom. Nem tanulunk, csak én. Beszélgetünk – egyenként. Kérdezek, ők annyit mondanak magukról, amennyit szükségesnek tartanak, hogy kicsit jobban értsem őket. Ha inkább hallgatna, azt is elfogadom. Némelyik először gyanakodva néz: „Mi a fenét akar ez tőlem?”
Vagy azzal kezdem, aki a legvisszahúzódóbb, vagy a valamiért problémással, vagy a par excellence lókötővel. Alkalom szüli, de idővel mindenkire sort kerítek. Folyosón, órán, kiránduláson.
Néha megkérdezem az órán, ki lenne tanár. Többnyire ironikus kacaj a válasz. Ha rákérdezek, miért nem, az esetek 90 %-ban a válasz ez: „Nem tudnám elviselni a diákokat.” Van, aki el is árulja, mit tenne velük, mármint hogyan tartana rendet. Megáll bennem az ütő. Szó szerint. Rögtön el is tanácsolom a pályáról.
Beszélgetünk…Csupa szem, nyílt és nyitott tekintet − mosolyogva mondja: „Azért mert félek a tanárnőtől.” Mármint tőlem. Nevetek, megszoktam már. Tudom, hogy ez nem igazi félelem, de nincs jelentősége.
Nem is lepődöm meg, amikor azt mondja, lehet, hogy óvónéni lesz, imádja a kicsiket, és mindig elszörnyülködik, ha a többiek azt mondják, nem is biztos, hogy lesz családjuk vagy gyerekük− minek? „Én meg alig várom, hogy végre megszülessen az első gyerekem.” – mondja, s ha nem „félne” tőlem, talán el is sírná magát, már előre, örömében. Megtudom, hogy közösségi szolgálatként volt óvodájában segít, kicsit lesüti a szemét, amikor elárulja, hogy az egyik magatartászavaros kisördög a kedvence –, de már azt is látom a tekintetében, hogy ezt a többi aprólék nem sejti, vagy igyekszik titkolni – vérében van máris a szakma. Magamban nevetek. Tőle nem fognak félni. Mázlista.
A pályaalkalmasságival, mint olyannal, meg is volnánk. Hogy a pálya alkalmas lesz-e őrá, csak remélni tudom. Mindannyiunk nevében.
PS: A pálya nem alkalmas rá. Az idén a pénz miatt már nem készül óvónéninek. “Az ám, hazám.” ”Élni kell.” Így veszítjük el a legjobbakat.
VASS JUDIT
GATYÁTLANUL
örül majd Jolán
meg a szocdemek
hanem hatalmas
homlokára
már kétfelől gyűlnek
lesik-lesik
a fogdmegek
hopp egy gondolat
hoppá munka tett
így élt ő nemhiába
vásznát-kalapját
míg itthon
a ló elrepül
mint az emberek
A PÉNZTÁROS
ballábbal ébredt,
míg kotrom a pénzt
megnevel,
az ellenőr
bérletem motozza,
metró süvítve el.
Olcsó parfümillat,
kilós kosztümkabát,
gyomorgyűrő közelség,
és néha egy „anyád”.
De vannak
jobban öltözött arcok,
finom és halszálkás zakók,
az alvilági tájon
élve utazót
mohón lapozzák
elítélt bugyrosok,
az ingyen biblián
lúzer nyáluk csorog.
Olvasd te is.
Közéjük tartozol.
na ja:
full extrás jambusokon.
VASS JUDIT
VOJTINA
eme kései zsengeménye
született, midőn utólag vette észre,
hogy hiszen bent jár az 56. évbe’.
No lám.
Kapott is rögtön a számmisztikán,
summázva leltárt hétre-nyolcra,
magyarázva lírát bele az életrajzba,
vastagon kenve a kor szellemével:
„csip-csup igazba” történelmet képzel.
Ámde ez zsenánt, végül is belátja:
„esse memorem” … a dolgot magába’
nézzük tehát, mert „hazudni rút.”
Megúszott forradalmat és világháborút,
s cserébe csak azt kérték földi hatalmak:
a status quot ne bántsd, s „a dal megfoganhat”.
És nem sanyargat se kint, se bent
túlságosan a törvény − előnyös paktum:
még az is lehetsz, ami amúgy is „lennél” −
feltéve, hogy…
Ez persze „bökkenő”, de költőnk hallgatott,
kapaszkodva szépen a kényelmes sztoára,
s ha fortyan is, halkan s fontolva járja szája,
teát visz, verset ír hajléktalanoknak,
s mindnek,
kik a paktumon „számon kívül maradtak”.
(2015)
VASS JUDIT
ARS POETICA
József Attilának
Engem a költészet maga
nem nagyon érdekelt sokáig.
A szónak legyen tartama,
de nem fontos, hogy versnek látszik.
Ésszel méricskéld a rímet,
máshogy nem léped túl a kocsmát.
Az értelmet talán még érted,
mesét ne írj – ez itt valóság.
Csak egy a sokból, és neked
nem is biztos, hogy rész egészre.
Élhettél volna szebbeket,
de helyben él itt anyaszülte.
S időben is – ez hát a sors.
Ez hát, vagy elmenekülve
határokat határra tolsz,
s adót fizethetsz más ügyekre.
Ez hát a forrás s tengered:
de nem fut szent, nagy Óceánba.
Innen ered már mindened.
valóság s vágyak más világa.