VASS JUDIT
65 UTÁN
az alany csak néz bután,
már nincs egy ép alkatrésze,
tavasz lép a tyúkszemére.
Se állítmánya, se tárgya,
hiány a metrum igazsága.
És visszajövünk buszon, gyalog,
mögöttünk tizenkét angyalok.
De már nem ismer fel senki,
és új címre kell haza menni.
VASS JUDIT
I.M. BUBER
TE MEG ÉN
milyen sajnálatos
ez a vérszagos jelen,
gondolnád képtelen,
hogy te meg én,
kik egyek voltunk,
gyűlöljük egymást,
mint a múltunk,
és egymásnak feszül
ész és ösztön,
nem talállak már
ezen a földön.
„Ellenség” − mondod
„menj haza”!
„Mi tudjuk jobban,
ez isten akarata.
S milyen érdekes,
nem akarom, és mégis
elejtem semmid
a semmiségig.
Te meg én nem emlékszünk:
vérszomjas zsarnokok
akarják végünk,
mert elmebaj foglya
mind
ki gyilkolni készül.
VASS JUDIT
A BULINAK
vége.
Pezsgős,
petárda égre
egy epikus költő
új naptárt akaszt.
Még az is lehet,
hogy ő skandálta
a durranásokat…
Frivol egy eszme,
ma reggel mégis ízletes,
akár a lencsebéd,
mert törvényt tételez
ok és okozat lehetős rendje:
lencselöncs, bőség,
a rím miatt szerencse.
BUÉK BARÁTOM!
Hanem a rántás ne legyen sűrű benne!
VASS JUDIT
SZÉTTERELT
az élet.
Végleg.
Már mások ülnek
a közös ponton.
Csak mondom.
Ez ilyen.
Carpe diem.
VASS JUDIT
INCOGNITO
ergo sum,
de ez csak szóvicc.
Az igazi maszk
anyakönyvezett,
és többesszámozódik.
Őrzik névtáblák, sírhelyek,
zsíros férgek vagy szelek
fűzik tovább a láncot,
trágyaszag, gondolat
és másba látszod
át és keresztül őmagad
ki teneddel játszott,
incognito ergo sum,
szóvicc ez, vagy plágium,
kanálnyi bohóckodást lop
kávéba a konyhabölcs,
a haza még alvásnak áldoz,
elvégre vasárnap ez,
mi a fenének állok
itt a hideg balkonon,
ja, mert cigarettázom.
Ez itt a bökke nő.
(Esedezem az olvasó
bocsánatához.)
VASS JUDIT
A PUSZTA,
NYÁRON
45 fokos
verítékezik
lovas és fokos
na most szakadj rám
délibábos semmi
izzadunk pállunk
menni vagy maradni
fejünk bográcsában
tikkadoz az ész
bennem már döntött
részben az egész
valami megszokásféle-
lem a lem az újtól
azám hazám
újból és újból
hanyatt dőlök
egy nagy tök
árnyéka alatt
Isten meg intézze
ami elmaradt
VASS JUDIT
I.M. ERASMUS
BALGASÁG
„két paradoxonért
forgatni fel világot” ─
gondolta,
s megírta Wittenbergnek,
ki egy tintatartót
falhoz vágott
(vagy ez csak extra horror
egy külföldi utazáshoz),
a folt pedig lett,
volt is, vagy látod.
A rotterdámi tudta:
betű és tény
alkotnak két világot,
s e kettős könyvelésben
ki így, ki úgy marad épen:
magányos arc
egy Holbein-képen.
Naponta nézem: érdemes?
Balga kérdés: hol az a pont,
amin túl vagy innen
még erény a becsület.
VASS JUDIT
HENRIK
csak felsóhajtott:
„Hát nincs egy emberem? ─
és vágtat a négy lovag,
szerinted három,
szerintem egy hulla Canterburyben.
Nekem az írás mese,
a törvény sem tiszta beszéd.
Ó nyájas olvasó,
magunkon tesztelem
a múltak Chaucerét.
Királyügyekkel
nem foglalkozom:
sorsuk rég megírva.
Kérsz egy jegyet?
Kétezer éve hordják
színpadainkra.
Ám
nekünk is írva van:
„MENE TEKEL” ─
és ez szomorú.
’If gold rusts,
what will iron do?”
Rozsdásodunk.
Hallom az esőt nevetni.
VASS JUDIT
I.M. T.S. ELIOT
PUSZTAORSZÁG
’Tis all in pieces, all coherence gone –
írta le ötszáz éve Joh Donne,
Minden Egész eltörött−
hitte Ady.
Mit is lehetne még mondani?
Pusztaország, egy-két szerelmes macska,
mocskos folyók fordulnak oldaladra,
míg istent megtalálod,
s kegyesen felkészíted halálod,
de meg mégis csak az marad:
szétszórt világod, önmagad.
Hiába menekülsz az irgalomba,
isten tehetetlen és lomha.
Az igazat írd, ne csak a valódit,
tévtemplomod roskadó pilléreit
porlasztja egy emberibb hit
útja az örök végtelenbe:
szabadság, őstörvény kozmikus rendje.
VASS JUDIT
KEVESET
alszom,
hajnalban kelek,
irigykedem,
mint az öregek.
Elment a nyár,
a hatvanötödik,
fenekem lapos,
mellem nem
gömbölyödik,
tükröm fonnyadt,
nézem aszottan,
hej, valaha
mennyit csavarogtam,
most fog a korlát,
ha felfele megyek,
pimasz vagyok,
mint ősszel a legyek,
nézem, aki ül,
miért nem adja át,
pihenteti
serdülő valagát,
a sofőrnek köszönök,
mint az öregek,
döbbenten bólint,
ez itt a kevesek
megállója a létben,
még mozgunk,
de már létlen
bennünk az emlék,
fiacskám,
egy kis sajtot ennék,
meg minden,
isa pur homu,
valamiféle isten
lóbálja itten,
se tegnap se holnap
sohase hittem,
de sok más egyebet,
na, alszom rá még egy
KEVESET