Kategória: A tanár is ember, de nem az a dolga

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

HALNI LETT

Amúgy ez egy filozofikus mondat lehetne, ha az Antigonéról szóló esszében nem a „meghalt” szó helyett állt volna. Igen, mindannyian halni lettünk – előbb vagy utóbb. Mostanság leginkább a magyartanár.

Minden tiszteletem az általános iskolában tanítóké, különösen a magyartanároké, mert amit a tanterv elvár tőlük, teljesíthetetlen. Én nem is görcsölnék rajta. Minek egy általános iskolásnak a klasszicizmusról tanulni, vagy a fonémákról? Ezért aztán nyolc év sem elég, hogy az átlagos-jó képességű gyerek megtanulja a helyesírást, megtanuljon magyarul fogalmazni. Hagyjuk a „von Haus aus” olvasó, jól fogalmazó, ma már a kiemelkedő kategóriába tartozókat. Beszéljünk az átlagról!

Azt szokták mondani: „Ne magolj, mondd el a saját szavaiddal!”. „Attól mentsen meg az Isten!”− mondom én. Átlagos gimnáziumban tanítok, többnyire jó képességű gyerekeket – de a stílusuk! Honnan is tudnák, ha nem pallérozták az általános iskolában?

Igenis magoltatni kell az általánosban. Nem csak verseket, de leckéket is, hogy fejlődjön a szókincsük, a nyelvtanuk, a mondatfűzésük. Az anyanyelvet is halálunkig tanuljk, mint a jó pap. Sokáig nem vagyunk nyelvileg azon a szintem, mint amilyenen gondolkodunk. Ráadásul a memorizálás edzésben tarjta az agyat – a hosszú élet egyik titka.

Diákjaim állítólag rettegnek nálam felelni, mert megkövetelem a gördülékeny, kerek, egész mondatokat. Van, aki szerint ezzel nem hagyom kibontakozni az egyéniséget. Fenét nem. „Jót s jól!” – ahogy Kazinczy mondá.

Ülök a metrón, rám köszön egy hölgy. Tudom, hogy tanítottam, az arca azonnal ismerős, a névvel már bajban vagyok. Bemutatkozik: évfolyam, osztályfőnök, rendfokozat- rögtön beugrik. „Tanárnő, olyan hálás vagyok a szigoráért! Az egyetemen – a Műszakira járt− úgy irigyeltek a többiek, hogy folyékonyan tudok beszélni.”

Gergely – orvosit végzett – a messengeren segít informatika ügyben, s közben megjegyzi: „Nem is tudja, tanárnő, milyen előnyünk származott abból, hogy kerek, egész mondatokban tudunk beszélni.”

Magoltassatok nyugodtan! „Anyád nyelvét bízták rád a századok.” A zseni kicsit utálni fog, de te csak fogadd el őt is! A többségért pedig fütyülj a tantervre! Első a gyerek!

ÉG

De talán kezdjük ott, hogy ÉG a vicaverzám. Ugyanolyan stréber és racionális (elég gáz egy irodalomtanárban), szóval nem az a tipikus bölcsész, ha van ilyen általánosíthatóság egyáltalán, tehát a felemásom férfiban, csak már most sokkal több esze van, mint nekem valaha lesz.

Én ugyan nem szoktam még saját osztályaimban sem kibeszélni a kollégákat, de szerencsére vannak, akik ismernek magasabb etikát is, például a gyermekvédelmet ─ és ezen most már nyugdíjig töprenghetek, mert naturam furča expellas.

ÉG osztályát az elején megkaptam, mutattam is volna emberarcot, de igen behelytelenkedtek  ─ figyeljünk a be igekötő diktatúrájára, még lesz tökjó is talán ─ ezért hát úgy döntöttem, alaki kiképzéssel kezdjük: levegő kockára fagyasztva, de a legemberibb hangfekvésben és tisztelettel.

Ez utóbbi csak tizedikben kezdett derengeni bennük, mert nem mertem előbb gyeplőt ereszteni, vagy „nem mertem is.” Tehát osztályfőnökük finoman jelezte, hogy az első szülőinek én voltam „hősnője”, úgy is, mint ÉG szerinti interpretációban „tábornok”, akinek a haja is mindig „glédában áll”. (Erről majd még beszélgetünk.) Hogy eltalálta, jutnak eszembe a család tábornői, akik ugyan nem voltak tanárok, de nevelték cserében az egész famíliát ─  rendületlenül.

Mikor ÉG bejelentette, hogy magyar szakra megy, figyelmeztettem az ott rá váró más világra, mint amit a személyiségéből (günkből?) kiolvastam, de ÉG nem az a megrettenős, szigorú is tud lenni, mint a fene, de valamiért mégis rajongják a kölkök. Ez misztérium. (Ez is.) Nem lehet megmagyarázni. Odafordulás kérdése ─ a többi csak jól vagy rosszul alkalmazott eszköz, de az is lehet, hogy (ez is) a teremtés titka.

Most, ha leülünk beszélgetni, szinte mindenben egy nyelven tesszük, értsd: egymás képére formálódtunk, mert nincs tanár szilárd halmazállapottal, úgy kupálódik, amilyen odafigyeléssel diákjai felnevelik a feladathoz.

Ez most már evidens, mint ÉG volt az első perctől, aki úgy járt, mint Glück Laci az Aranysárkányban. Novák annyira evidensnek vette a mindig ott lévő kapaszkodót, hogy elfelejtette viszonozni.

De miért evidens? Nos, azért, mert egy bizonyos valaki, akinek bajai vannak az idegen szavakkal, egyszer dicsekedett: „Az én fiam az iskolában végig evidens volt.” Te meg, úgy látszik, ÉG-ig az, Kolléga úr!

Jöjjön akkor az intelem, mert anélkül ugye nincs katarzálás. Julcsi írta nekem egyszer: „az utolsó évben …megbomlott a rend, de mindegy is volt már …” Ezt a sértést! Azt hittem, mindenki örül a „lazaságomnak”. Hogy „milyen jó humora van neki”. És akkor ennyit arról, hogy mit is szeretne a diák.

„Gondolta a fene.”

Isten hozott az ötödikben.

PS: Azért ezt a „glédában frizurát” még megbeszéljük. Jó, hogy nem tüchtige Frau. Agyhalál.

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

PÁNI

„Páni félelem fog el az iskola puszta gondolatára. Reggel elindulok, de már a villamoson kezdődik. Tesiből biztosan nem hozom a minimumot. Utána matek…akkor eszembe jut, hogy két év múlva fogok érettségizni, illetve, hogy nem fogok, mert egy puszta egyenlettől összeszorul a gyomrom.” – mondja, vagyis inkább sorolja tüneteit, mikor megkérdezem, miért kéredzkedik ki olyan gyakran órán. „Ilyenkor vagy a folyosón vagy a WC-ben próbálom lenyugtatni magam. De nem segít csak egy kicsit, hogy kijövök az osztályteremből.” Az ofőtől tudom, hogy van másik három gyerek az osztályban, aki pánikbeteg.

Kihívom felelni, kényelmesen hátra dőlök a széken: így legyen ötösöm a lottón, ahogyan az ő ötöse már biztos, csak a formaság kedvéért feleltetem. Néz, nem szól. „Valami baj van? –kérdezem. Nem készült?” Tiszta „Tanár úr, kérem”, el is szégyellem magamat. Néz, nem válaszol. Az osztály legjobbja, olyan angolsággal ír, hogy Oxfordban egy tanár elsírná magát a boldogságtól. Óra után kérdezem, mi a baj. „Nem tudok megszólalni.” Őbelőle is van vagy tíz az iskolában. És nem tudják megmagyarázni, miért és mi történik velük ilyenkor. Nem, nem a tanártól félnek. Csak úgy, lebénulnak.

Olyan halkan beszél, egészen közel kell hozzá menjek, hogy valamit megértsek, de csak sejtem, hogy jót mond. Eddig a tömegben bújt meg, egy ideje azonban jó messzire, egyedül ül le a hátsó sarokban. Vele még nem beszéltem, csak riasztottam az osztályfőnököt. A csoportban látszólag minden rendben van, lehet, hogy vele is, egyszerűen csak magának való. De mégis…

Egy hónapig hiányzott, kérdezem, mi baja volt. Depresszió – mondja nem túl meggyőző, levert mosollyal. A fia most felvételizik középiskolába. A gyerek nem izgatja magát, de ő aludni sem tud, már szinte cselekvőképtelen az aggodalomtól. Mi lesz, ha nem veszik fel egyik suliba sem? Csupa jó jegye van. De mégis…tehát stresszel a suliban és otthon is, ha azt látja, hogy a gyerek tanulás helyett videógémezik. És nem mer rászólni.

Kérdezem az iskolapszichológust, hány gyerekkel foglalkozik. Az elképesztő számra elnémulok. Mennyi elfojtott félelem, gátlás, kudarc otthon vagy az iskolában. Egy kellemes légkörű, befogadó iskolában. A tehetetlenség súlya telepedik az agyamra. Fáj a derekam, biztos jele az idegbajnak. Minden feszültség az ízületeimre megy. Tuti, hogy a térdem is azért fáj.

Hazafelé belebotlom B-be. Hátán egy feltűnően vékony hátizsák, talán csak egy füzet van benne, nem több. Kérdezem, így „üres kézzel” jött-e suliba. „Ha mindent elhoznék, úgy görnyednék, mint a többiek. Így van nálam egy füzet, amibe mindent írok, és egy tablet. Általában nem rugóznak a tanárok, egyébként is, már csak ez lenne a normális: tablet, internet.” Hja, digitális tankönyvek – teszem hozzá megértően.

Volt tanítványom hív telefonon. Fia az egyik legjobb gimnáziumban kilencedikes. Egy négyese van. A szülői értekezleten az osztályfőnök másfél órán keresztül szuttyongatta őket, hogy a 4,27-es osztályátlaggal sehol sincsenek, tegyenek többet otthon a jobb eredményért. Volt tanítványom nem hülye, csak nevet és elmélkedik a tanári pszichén.

„Jössz cigizni?” – kérdem. Igazából nem tesz jót, hogy együtt megyünk, mert a szünet erejéig sem képes kikapcsolni. Vagy azon parázik, hogy hány órával van lemaradva a tanmenettől, vagy azt sorolja, mi mindennel nincs kész például az adminisztrációban. Ja, és ott van a portfólió, amiről persze tudja, hogy formaság, de mégis…

A stressz átragad rám, és páni félelem fog el, ha arra gondolok, hogy nemhogy lemaradva, de sehol sem vagyok a tanmenethez. Eredetileg fütyülök rá, úgyis teljesíthetetlen. Vagy a gyerek, vagy a tanmenet.

Mondd, te kit választanál?