Kategória: A tanár is ember, de nem az a dolga

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

IN MEMORIAM BJ

A világ tele van karizmatikus emberekkel, egy jelentős részük, uszkve 50% nő. Szűk körű pályámon sok okos nővel találkoztam, az egyik ilyen BJ volt csoporttársam, majd kollégám évtizedekig.

J maga volt a felvágott nyelv és sziporka, a legelmésebb riposztozó, akit ezért szerencsém volt csodálni és irigyelni, de piszkosul. Ha társaságban bor került az asztalra, mennyei békében igazgattuk „kékharisnyánkat” az irodalom igencsak józan tükörvilágában. Amúgy J nem volt könnyű ember ─ de melyikünk az? Én pédául nagyon nehezen viselném el engemet, ha például nem lennék magam a magam. 


J Kosztolányi-búvár volt, tanulmányokat írt regényeiről, egyszóval tudós tanár. 
Egyszer hamiskásan odasúgta nekem: Képzeld, referencia lettem! Szavakkal nem lehet meg sem közelíteni azt a kacér és magabiztos nőiséget, amivel közben a make-up tubust lezárta, majd végigpásztázta pilláit az Ugaron, mint egy kacagó szél.

Mert az volt: szél és fergeteg. Beolvasni csak úgy tudott, ha elmenőben még félvissza fordult, odaszúrt valami epébe mártott concettót, majd ringva távozott hosszasan, megadva a módját. Férfinak ez azt jelentette: azért, mert eszem van, ne nézz libának! Nőnek pedig: így kell ezt anyus, ha nem jöttél volna rá eddig. Ezt csak neki volt szabad.

Tanítványai rajongtak érte, s mert nem akarom a végére hagyni, szóval, egyszer csak ellibegett a halálos betegséggel, aztán porszemenként elhullámzott a Dunán. Az iskolai megemlékezésen zsúfolásig telt a díszterem és a szemek. R.I.P.

De most inkább arra, amivel megnevettetett.

Ülünk a szaktanárin, ő kissé arrébb egy szülővel, én alanyra várva javítgatok, de az atya zavart frekvenciája átszűrődik: „Drága Tanárnő, tudom, a fiamnak nehezen megy a helyesírás…” „Drága Apuka (leírhatatlan a kedvességbe lopózó maró irónia), kezdjük talán az elején! A gyermeknek nehezen megy … az írás. Tudja, mire gondolok, a betűk formálása, egyébként egymás után, csak szépen sorjában.” Némán pukkadozom, apuka felszabadultan heherészik.

Aztán egy feledhetetlen nevelési értekezlet ─ bár mindegyik az. Történt volt réges-régen, hogy éleseszű-agyanagy kolléga (már nincs köztünk) a folyosói rend megszilárdítására tett javaslatot: Felsőbb évesekből verbuváljunk kommandót (sic!), úgy is, mint pedagógiai eszközt. J, aki addig csendben javított, hirtelen csapkodni kezdett, előbb a piros tollal, majd a nyelvével, s miután látta, hogy ez is „átmegy”, ha nem szól, kezét emelinti, mint egy balerina. Jaj, mondom, ne! Hagyd! „Nem érdekel az orgazmusa!” ─ szól oda félhangosan ─ s már emelkedik. Ezt is csak neki volt szabad.

„Szörnyű ez az iskola − dühöngött egyszer− nincs itt egy rezsó, hogy legalább egy lecsót összedobjon az ember!” Istenem, hol vagyunk már attól a mennyei hiánytól! Néha elgondolkodom, hogyan élné meg a jelent, soha semmi inzultust, vaskalapos okíthatnékot nem nyelt le.

És melodramatikusan azzal kell befejeznem, hogy még nem fejeztük be vitánkat Novák tanár úrról. J a képből mindig kifele néző feleség pártján állt, és persze Hildáén, aki csokival öntötte le a dinnyét.

Az „esztelen” élet pártján, ami olyan pazarlón bánt el ővele, s hiányával velünk.

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

IDEGROHAM

Kezdjük a spoilerrel: mindenki nyugodjon le, jó lesz a vége. Vagy nem.

Ma kivételes napnak indult a tegnap vagy a holnap, ez hajnalban még nem volt egészen tiszta, de szokatlan nyugalom jelezte a szokatlant. Ja. Nem nulladikra megyek, van idő szöszmötölésre, kávézás közbeni eszmélkedésre, számvetésre, ahogy az kell.

Érkezem tehát frissen és kisimultan, kicsit még megtréfálom a titkárnőket: „Megjött a Mikulás!” Fülig szalad a szájuk: „Hoztad?” Igen, hoztam. A nyolcadikosok kijavított felvételi dolgozatait. Írta is volt tanítványom, immár tanárkollégám a facebookon, hogy elege van már a századik Luca-napból − hja, fiam, a fagyi visszanyal.

Továbbra is derűs megelégedéssel nézek a nap elébe, mint Berzsenyi az égre, mikor is nem találom a szemüvegem. Sebaj, már minden gyerek arcát ismerem impresszionistán is, a ppt-t meg tökéletesen látom a kivetítőn, a többi meg a fejemben van. Hopp. Hoppá. Otthon hagytam a pendrive-ot is. A francba. Nem baj, akkor fejből. A képeket majd máskor. Na, mennyi időm van még, emelem bal csuklóm: hja, hogy az órát is. Kezd süllyedni az indulatküszöb: Afffenébe. Hogy utálom a mobilon nézni az órát. A mobilon. Se ebben, se abban a táskában. Namégegyszer. Sem itt, sem ott. Nammégegyszer, az nem lehet (hogy annyi szív és oly szent akarat, nyugodj meg, lehet – súgja Márai, mert a belső hang nem ismeri a szakralitást, összehord hetet-havat) szóval, az nem lehet, hogy mindent otthon hagytam. De lehet.

Érzem galoppra váltani véredényeimben az idegrohamot, már üget, már vágtat. Csak semmi pánik! Nézem az órát a tanáriban, nem látom – és hirtelen megnyugszom.

Mégsem olyan félelmetes a jövő: A mesterséges intelligencia ezt nem fogja tudni soha. Ezt az idegrohamot, haragot, lecsillapodást, megbocsátást.

Szépen, racionálisan, hibátlanul végzi majd dolgát, olyan rend lesz, mint egy „szép, megszerkesztett jövő”-ben. Semmi para. Jó lesz, mint egy szabályos négyszög, mint „az egek fogaskereke”. Nem felejt el semmit.

Csak az ember tudja, hogy a négyszög „mindig fölfeslik valahol”. A szabadságot csak mi fogjuk tudni, a tökéletlenség humánumát. Úgy segéljen.

Love note discovered by teacher

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

MEG NE TUDJAM!

Negyven körüli, gyönyörű nő ül le elfogódottan velem szemben. Ha nem is a vonásairól, de a félszegségéről ráismerek a fiára.

Csendes, sokat tűrt.

Másodszor jár nálam, a név is ismerős, de már ott tartunk, milyen hálás, hogy az ő gyerekét is…hirtelen nem értem, miért hálálkodik, aztán eszembe jut Miki bemutatkozó levele: „Most nagyon jó, mert saját lakásba költöztünk, ahol van saját szobám.” Saját. Igen. Boldogság.

Mikinek nincs okostelefonja, Anna nagyon vigyáz rá, óvja még a széltől is. És már könnyek potyognak az arcán: „ Tudja, tanárnő, a válás után megfogadtam, hogy mindenért kárpótolom…Tudom, lusta…” Aha, gondolom és kérdezem, van-e Mikinek otthon dolga, úgymond kötelessége, vagyis miben segít az anyjának, aki csak este zuhan haza a rabszolgalétből…kárpótlásként. „Nincs, csak a tanulás…” Na, mondom, ezt meg ne halljam többet, Miki lesz szíves segíteni otthon mindenben…és elmesélem, hogy életem első farmerjáért egy hónapig kellett dolgoznom 14 éves koromban, és nem akkor, hanem most vagyok hálás az őseimnek.

A síró arc kimerevedik egy percre…”Gondolja, tanárnő?” „Igen, gondolom, mivel meg nem parancsolhatom. Meg ne halljam többet, hogy Miki nem segít otthon!”

Otthon újraidézem a beszédhelyzetet: úgy beszélek egy felnőtt nővel, mintha a gyerekem lenne, plusz eszembe jutnak ellenpéldák: jól szituált szülők, akik nem dolgoztatták otthon a gyereket, mert a gyerek „nem cseléd” – és lám, mindegyikből rendes ember lett. És felötlik gazdag barátom fia, akinek az mondatott gyerekkorában: „Motort szeretnél? Dolgozz meg érte!” Megdolgozott…s most mi van? Hóhányó gazember.

DE MOST KOMOLYAN! KI TUDJA, MITŐL LESZ EGY EMBER RENDES?

Miki meglepetést tartogatott. Órán soha nem szólt hozzá, ő volt a tipikus néma levente: nagyon csendes, nagyon lusta, akit a barátai próbáltak belerángatni az életbe ─ reménytelenül. Aztán az angol nyelvvizsga szóbelijén mindenkit lepipált a 100 százalékjával. Egy hétig röhögött az osztály hitetlenkedve.

Pár napja megláttam, már épp odafurakodtam a buszon, amikor eltűnt a feje, hogy aztán előbukkanjon a profilja egy csókban. Ja, akkor minden OK. Hogy mi OK, azt nem tudom, de azért meg ne halljam, hogy otthon nem segítesz. Leszálltam. Elvégre az ember nem kocogtatja meg egy csókolózó pár vállát…

Ha csak úgy nem, ahogy hajdan Mila néni tette a folyosón: „Fijám nem illik ez…nem gondolod, vágyok írígy, nekem is ván Féri bácsi.”

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

EMBERHEGY

(Editkének, a világ legjobb óvónénijének)





Alig érkezik a kávé, már mondja is:

„Tanárnő semmit nem változott, na jó, rendesen megöregedett, de azért a mosolya és a gyilkos tekintete a régi.” Nem sértődöm meg, bár fiam lehetne. Már egyenlőek vagyunk, ő is felnőtt, nem is illene már a csendőrpertu köztünk, megszűnt az asszimmetria, de nem tudja megszokni a tegeződést, a magázását pedig elutasítja.

„Tessék csak tegezni.”

Ezt a „gyilkos tekintetet” már úgy látszik, örökre bélyegként hordom a homlokom alatt, talán csak a halál „hunyja bé”. Emberhegy mindig is olyan volt, mint egy atomtámadás, bár bevallása szerint soha nem verekedett, ő a béke embere. Olyan, mint öcsém, aki, amikor gyerekkorunkban egyszer majdnem megpofoztam, mert hátulról ugrott a nyakamba, csak megfogta a csuklóm, és szigorúan rám nézett. Emberhegy ugyanilyen, csak nyomatékosabb kiadásban.

Diákkorában senkinek nem kegyelmezett, úgy értem, tanárnak sem. Kertelést, mellébeszélést nem ismer, ha békésen is, de kenyértörésig harcol az igazáért. Valójában igazságot kellene írnom, mert Emberhegy olyan atombomba, akibe erős önreflexiót is beépítettek, vagy nevezzem önféknek, aki képes beismerni tévedését is, igaz, a megengedő mondatot kamaszként is csak úgy kezdte: „Na, jó, lehet, hogy abban is van valami, amit a tanárnő/tanár úr mond, de azért…” Sokat nevettünk ezen, kollégák, egymás közt.

Szóval lerohan legújabb élményeivel, mert ez a hatalmas termet, amúgy békés óriás, valahogy vonzza a kötekedőket maga is. Egyszer egy órán osztálytársa nem bírta tovább szópárbaját a Jónás könyvéről, és odaszólt félhangosan: „Fogd már be!”. Emberhegy mondatba ékelve csak annyit reagált:”Szünetben lenyomlak, mint egy bélyeget. Szerintem Istennek, ha van is, nincs igaza Jónással szemben, Ninivének pusztulnia kellett volna. Ott, azonnal.”

Emberhegy tehát szóban igen harcias, testi mivoltában maga a méltóságos és lassú hegyvonulat, amit semmi rengés nem ráz meg. Emberként meg  a légynek sem árt. Csak bírja ki az a légy.

Miközben meséli élete folyását, megtudom, hogy a metrón, idejövet, részeg suhancok kötözködtek az utasokkal, őt is elkezdték kóstolgatni, zsidózták-cigányozták, libsizték. „Mit tettél? – kérdem. „Semmit. Mondtam a bandavezérnek: „Rád nézek meghalsz…Eltakarodtak.” – és innen már nevetve folytatja, hogy kisebbik fiával sok baja van, mert nagyon „robbanós”, állandóan bunyózna az óvodában, és már unja, hogy rendszeresen beidézi őket a vezető óvónő.

„Kénytelen leszek ránézni.”

„A fiadra?” – kérdezem.

„Persze – mondja – mit kezdjek egy defetista óvónénivel?”

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

HOGYAN ÍRJUNK POCSÉK HÁZI DOLGOZATOT?

avagy két pont között a legrövidebb út annak tagadása





1. Nihilista út: 

Ne olvassuk el az alábbi tanácsokat, vagy ha mégis, tartsuk be őket! Az életben (hacsak nem leszünk magyartanárok), úgysem lesz szükségünk műelemzésre.

2. Praktikus út: 

Ha a tanár egy hónapot ad a házi dolgozat elkészítésére, dőljünk nyugodtan hátra. Ha neki nem sürgős… Ez esetben az alábbi alternatívák követendők:

A beadás előtti napon, lehetőleg késő este vegyük elő a tankönyvet, rafináltabb esetben böngésszünk az interneten található elemzések között, cseréljünk fel és rövidítsünk le néhány mondatot, majd egy tiszta A4-es lapra kalligrafikus betűkkel másoljuk le; a tanár ugyanis köztudottan szellemi fogyatékos, nem fog gyanút.

A letöltés, betűtípus csere, bekezdés kihagyás is bejöhet, de legjobb a füzetből kitépett cakkos papír, amin ugyan a nevelész felbőszül, de mégiscsak a szándék látszatát kelti. Ezen megoldás előnye, hogy szellemi energiát nem fogyaszt, legfeljebb papírt, tintát, festéket, internet percdíjat, s maximum fél óra alatt megvagyunk vele. Lássuk be, nem sok egy elégtelenért.

3. Mazochista út: 

Ha többet feltételezünk a tanárról, mint a 2. pontot választók, vegyük elő azt az átkozott verset, olvassuk el, s miután legalább egy órát dühöngtünk a költők és az irodalomtanárok elmeháborodottságán, fogjunk hozzá az elemzéshez. Meséljük el prózában, hogy miről szól a vers. Ezen megoldás előnye, hogy csak át kell tennünk a szöveget függő beszédbe, anélkül, hogy ennek tudatában lennénk, hiszen azt már két éves korunkban elsajátítottuk. Vegyünk egy példát: 

A költő : 

„Lehajlok a szent humuszig,/E szűzi földön valami rág./Hej, égig nyúló giz-gazok!/Hát nincsen itt virág?”  (Ady Endre: A magyar Ugaron)

Az elemző: 

„A második versszakban a költő lehajol a szent humuszig, és észre vesz rajta egy rágcsálót, majd a versszak harmadik sorában elkeseredetten kérdezi a gyomnövényektől, hogy nem láttak-e a környéken virágot.”

A humusz jelentését kikeresni vagy földrajzi tanulmányainkból felidézni tilos! A mazochista megoldás hátránya, hogy a függő beszéddé alakítás során néminemű agyenergiát fogyasztunk, amit hosszú vers esetén sokszorosára növel a közben érzett undor és unalom, azaz aránytalanul sokat szenvedünk az elégtelenért. Roppant előnye viszont, hogy a tanár szenvedése a miénkkel egyenesen arányos, ha másért nem, ezért megéri.

4. Kerülőút: 

Körülbelül sejtjük, hogy mit vár el a tanár („életrajz tilos”, „költői eszközök”, stb.), s mivel legalább egy kettest szeretnénk írni, amire a tanártól persze minimum négyest várunk, „gondolta és egye meg a fene”, nekilátunk.

A korábbi elemzéseinkhez írt kritikai megjegyzéseit természetesen nem vesszük elő, csak nem fogjuk megfontolni, amikor már úgyis „belőtt” minket kettesre? Ezen alapállásból a következő megoldások születhetnek:

Ha a feladat egy Arany-ballada elemzése, a dolgozatunk első mondatában szögezzük le, hogy az adott mű egy ballada.

A ballada műfajáról ne írjunk, hiszen azt a tanár is ismeri, vagy ha mégis, kizárólag a terjedelem növelése miatt, de lehetőleg felületesen, hiszen a kerülőutat járók már tudják, hogy a tanár szereti ugyan saját szavainak „visszaböfögését”, de azt az „önálló munka”, az „egyéni észrevételek” áligényével leplezi.

Miután rögzítettük, hogy a ballada az ballada, meséljük el a történetét (jó hosszan), majd a dolgozat végén közöljük elegánsan, hogy „a költő költői eszközöket használ: metafórát, balladai homályt”. Esetleg emeljünk ki egyet, de nehogy elgondolkozzunk a szerepén, mert az nincs neki, egyszerűen jön a költő zavaros agyából.

Zárómondatként (hogy kerek legyen a fogalmazásunk) biggyesszünk oda egy eredeti felismerést, pl.: „Ez Arany János egyik legszebb balladája.” Esetleg: „legegyetemesebb”. Igen, ez jó lesz, ezt a szót mintha gyakran használná a tanár. Vállon is veregethetjük a költőt: „Ez a mű a magyar irodalom egyik legszebb tagja.”

És persze ne tudjunk róla, hogy gondolataink szó szerint egyeznek Karinthy Frigyes három-negyedes dolgozatával.

Bármelyik megoldást választjuk is, esszénket ne olvassuk át! A helyesírási hibák bosszantják a tanárt, így kudarcélményét négyzetre emelhetjük! „De viszont” eszünkbe se jusson, hogy a vers rólunk is szól.

„Hülye duma. Ki nem szarja le, hogy mi baja volt, amikor megírta ezt a hülye dumát a nagy szent szarról, ahol nem nő virág. Kontrolcé és annyi. tele van a tököm ezzel a sok baromsággal. Ahelyett, hogy valami hasznosat tanulnánk! ”

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

MATURÁLUNK

Csoda történt. Épp nem volt érettségiző osztályom. Kicsit idegesített, sokszor az volt az érzésem, hogy valami nincs rendben, valamit elfelejtettem. De nem, tényleg.

Foszlányok múlt idők maturájáról, úgy is, mint időkapszula egy kevesek által értett nyelven, és kereng majd a végtelenben.

A TÖRTÉNELEM a kedvencem, talán mert értem a bakköpéseket és aranylövéseket. Második világháború, magyar csapatok hatolnak a SZU-ba, egészen a…na meddig is, kérdi a tanár, én értem lemondó tekintetét, hiszen a térképen írva vagyon, nézi is maturandus piszkosul és nagyon, s végül homlokára csap: Ja, Don-kanyon! (De meglehet, hogy kötőjel nélkül mondta.)

RÁKÓCZI SZABHARC, na ki várta a fejedelmet a határon, a kérdés, mint a fuldoklónak dobott mentőöv lebeg a nemzethalálon, hát persze, hogy Tamás a talpasok Esze, de az elnök már nem várja ki, súg és a  fejét böködi: Ja, villan maturandusunk: „tököli!”

„A dzsentrik egy külön KASZT alkottak.”  Hallom kolléga fejéből a rímet, de arcunk rezzenetlen, már öt perce látom jegyzetein a könyörtelen és talpas kettest.  Mert legyünk őszinték: a második mondat után eldőlt, nem a vizsgán, jóval előtte. A kivételek a mi babérkoszorúink. Ma úgy mondják: hozzáadott érték.

Kérdem én: mi? Ami nem pontozódik: azt csak mi látjuk: az embert, aki…na mindegy: és most mégis útjára bocsátjuk, és mi tudjuk, miért. Ez egy SZAKMA, még ha ért is hozzá boldog-boldogtalan.

Mi, összeszokott vizsgáztatók, már nem akarjuk bizonygatni intelligens kérdéseinkkel sem az Elnöknek, sem egymásnak, hogy ezt az épületes marhaságot nem mi generáltuk, mi tudjuk, de genere, és ez is belefér. Bár csak ennyi veszett volna Mohácsnál. Az érettségin a zseni is mond sületlenséget, és a gyengébb is tud nagyot villantani.

Vizsgázó már percek óta hiteti el a nem magyar szakosokkal, hogy ő Örkényből verhetetlen, csak én tudom, hogy nem készült. Mondá: „Írt drámákat is: például Macskajaj.” Mellettem az angolos kolléga kipukkad ─ vége a varázslatnak.

Maturandusunk Radnótit húzta, szépen, intelligensen értelmezi az Erőltetett menetet, mikor is bekattant neki valami: ” Jaj, erről jut eszembe, Örkénynek van egy egypercese, mi is a címe…”. „In memoriam Dr. K.H.G.” – mondom. Dicséretet sugárzó tekintettel néz át az asztal másik oldaláról: „Á, hát a tanárnő is olvasta?” Elnök borul a röhögéstől, én nem ütöm le a magaslabdát, hogy igen, én ott voltam az órán.

Maturandus Balassiból felel, s megjegyzi, hogy Károlyi Gáspár lefordította és kinyomtatta a teljes Bibliát a 16. században. Belém bújik az ördög, és bár nem szokásom, beleszólok, hogy „1590-ben”. Maturandus rám néz kicsit feddőn: „Igen, az a 16. század.” Nevetek és bocsánatot kérek. Neki van igaza.

Lejárt a mosógép. A tanár is ember. „Mossa, mossa…”

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

ÉVI ÉRKEZIK

Néha eszembe jut az élet. Mert voltak idők, réges-régen, amikor a tanároknak volt életük is. Persze, mindig rosszul kerestünk, magyarul: szeretnénk mi látni azt a rendszert, amelyik megfizet minket…kac-kac. Időnk most is lenne, csak már energia nincs. És fogynak a nagy pillanatok órán, szünetben, tanáriban – pillanatok, amitől az iskola még az élettel való emberfaragás is.

ÉVI egyenlő Ő, és nem téveszthető össze mással. Túl egyéniségen-típuson, egyszerűen Ő.

Úrinőt addig nem nagyon láttam, legfeljebb filmben, mígnem egy évnyitón feltűnt a színen, s kalapban libbent a nagyérdemű elé, úgyis, mint „engedjétek meg, hogy bemutassam új tanárunkat”.

Na, mondom, ez aztán a figura mágika, fogja magát, és a kötelező fekete-alj-fehér-fentbe betipeg kompléban-kalapban, hja, ez egy úrinő. Na ne, egy tanári karban…

Úrinő alacsony, tipegve-hunc-futva, egy hónap alatt belakta az épületet és a szóbeszédet. „Fiam, mért gondolod, hogy jobban utállak, mint a többit?” Úrinő kint-bent-vircsaftja maga a Nagybetűs, ami néha szembejön velünk, halandókkal is, ilyenkor lenyűgöződünk: mégiscsak van itt valami titok, megeszem a kalapom, ha ez a nő nem vajákos, nem mintha tudnám, mi az.

Évi úgy hordoz körbe szívet-derűt, mintha az természetes volna.

Van, tehát lehet. Évi, mint az ikszedik istenbizonyíték.

Ülünk a kávézóban, cigiznénk, de percek óta egy beszabadult dongó dühíti betoji lényünk, s minél hevesebben hadonászunk, annál nagyobb zajjal zúgja fejünk fölött a vészt köreit.

ÉVI ÉRKEZIK, előbb az apokalipszist, aztán annak okát érzékeli, és ahogy egy kalapos úrinőhöz illik, odalegyint a dögnek: „Na, mész te a picsába!”

Dongó ablakon ki… szóval, mégiscsak van itt valami vajákosság…

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

AZ EJNYE MÁGIÁJA

Már nem emlékszem, kitől vettem át, mindenesetre ezzel a két szótaggal és állítólag egy halk tapssal szoktam fegyelmezni: „ejnye”. Évtizedekig hatékony volt…

Bennem soha nem tudatosult, csak akkor, mikor Juci (azóta tanár), nevetve mesélte, hogy az első szülői után otthon azt mondta az anyja: „Na, kemény világ jön rátok, ez a nő nem kegyelmez.” Egy év múlva azt kérdezték: „Mit csinál ez a nő veletek?” Mire Juci azt mondta: „Semmit. Annyit mond, hogy „ejnye”, és megyünk tovább.” Én meg döbbenten jöttem rá, hogy tényleg. És arra is: ez annyira ösztönös, hogy észre sem vettem, csak amikor már kevés volt.

De már tudom, honnan ered. Elsős gimnazista koromban, irodalomórán némi háttérzaj keletkezvén, osztályfőnökünk megállt, és nyugodtan, kivárva a csendet, csak ennyit mondott: „Gyerekek, így nem lehet dolgozni.” És láss csodát, nem értettük félre: „együtt dolgozni” ─ mert ezt jelentette, hiszen megszoktuk már, hogy annak, ami az órán történik, valami együttese van. Még pontosan nem tudtuk, mi az, de éreztük.

Mondta is anyám az első szülői után: „Na, hálistennek, nem kell szülőire járni. „Jó kezekben vagy.”  Mondta is osztályfőnököm az első szülői után: „Rögtön felismertem anyukádat, pedig egyáltalán nem hasonlítotok.” Persze hogy nem, mert a nevelőanyám volt, de úgy látszik a személyiség nem génfüggő.

Igen, innen ered az „ejnye”, és nyilván onnan, hogy riaszt a verbális agresszió is, a felemelt hang, a rikácsolás. Ez az ejnye mágiája. Fegyelmez, de nem rendez szcénát, nem riszál, csak semmi hiszti, „ejnye” és megyünk tovább, mert elvégre valahová tartunk, de minek erről prédikálni, nem hülye az a gyerek, érzi, később meg majd érti is. Egyelőre elég, ha érzi. Ha érzi… Ha nem, az azért van, mert a tanárok túlstresszeltek, márpedig az „ejnyéhez” idő kell és nyugalom. Ejnye – üzenném azoknak, akik még mindig nem értik, hogy ennyi kötelező óra mellett…

Ez hosszabbra sikerült, mint kellene. „Már megint szónokolok. Bocsánat.” Jé, ezt is szoktam mondani órán mostanában, ha az „ejnye” kevés az „Ok Boomer” tekintetek között.

A többiért meg hála istenkategóriás tanáraimnak, de ezt már mondtam ezerszer. Sok beszédnek sok az alja. Ejnye.

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

ÉS JANÓ NEM RÚGOTT VISSZA

Legjobban persze, az tetszett volna neki, ha focilabdát hozok az órára, de a játékos tanítás nem az erősségem, nem is áll jól, ha megpróbálom.

„Megrúgott” – bambult bele a csendbe ─”megrúgott”, mondta megint,  mint A Helység Kalapácsa, ki éles eszével átlátta: „Bezártak.”

És Janó nem rúgott vissza, holott a tanári és diákasztal alatti érintkezési felületen egyértelmű volt a mozdulatom: nem véletlen odaérés volt az, de szándékos és jól irányzott nyilallás bele a bokájába. Sunyi dolog, tudom, még „a bíró” se látta, mert mosolygós-komolyan folyt tovább az óra és a rendszerváltás.

Már sok volt a rovásán, ráadásul, tudta, a dög, hogy komálom, rendszert kellett hát váltani. Nem érdekes már, akkor sem volt az, éppen mivel akart provokálni valami elrugaszkodást a tananyagtól, vagy csak lógni egy kicsit, ahogy a szíve kívánta.

Utoljára a prágai kiránduláson borított ki, a Kafka-házban komoly arccal rám nézve: „Tanárnő, mit írt Kafka, ha dühös volt?” Arcom gyanútlan kérdőjel. „A francba!” Szóval, meg kellett ígérnem neki, hogy nem érettségizik le „verés nélkül”. (Érettségizőimnek szoktam mondani: „Ha szóbeli felelet közben azt látja, hogy bandzsítok, vagy egy nyilallást érez a bokájában, az azt jelenti, hogy ezt most gyorsan hagyja abba.” Még sosem alkalmaztam ─ talán az idén.)

Tehát belerúgtam. Na, jó, nem rúgtam, kicsit bokán böktem.

Neki mindegy volt, lévén pedagógusgyerek, és az ilyen hatványozottan hátrányos helyzetű.  Janó anyja, Áfonya mintatanár, „csak” az életét áldozza diákjaiért, s közben van két sajátja, most már unokákkal spékelve. Áfonya akkor kapta eposzi jelzőjét, amikor hosszas betegségem alatt hetente látogatott a kórházban, mindig áfonyás joghurtot hozva. De ez akkor volt, amikor Janó, aki nem rúgott vissza, már másodéves történelem-orosz szakos volt az egyetemen, hogy tanár legyen vagy fociedző. Már szabad volt barátkozni a szülővel.

És Janót imádja a csapat. Például azért, mert soha nem rúg vissza. „Janókba” nincs rúgás, csak egy jól irányzott, apró bökés, de csak, ha már gyilkolna a szó.

És ne rúgj a te felebarátod bele. És Janó visszament tanárnak, akkor, amikor erre épeszű ember nem is gondolt volna. Hiába, Janó igazi csapatjátékos.

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

FRICSKA

Búcsúzóul még küldött egy fricskát a ballagási beszédben, bár előtte megígérte, hogy kihagyja a szóviccet, és „szofistát” fog mondani. De nyilván úgy volt vele, mint az írók kedvenc szóleleményeikkel – nem lehet kihagyni ─ így hangozhatott el a mikrofon jótékony visszhangosításában a „szófosta-fosta prédikátorok-torok”. Kockára fagyott bennem a tüdő.

Igazi bölcsész agy volt már 15 évesen, penge elmeél, ellenállhatatlan humor, s a két inspiráció vegyülvén, egyszer (egyszer? százszor!) megpróbálta kidumálni az irodalom feleletet. Akkor még pedagogia fanaticus voltam, percekig hagytam, hadd szenvedjen, aztán azt mondtam: „Ez minőségi rizsa volt. Egyes. Legközelebb mondd meg, ha nem készültél, ne lopjuk egymás idejét.” Legközelebb megmondta: „Nem készültem.” Mire én: „Ez becsületes dolog volt. Egyes.”

Ott helyben fel sem fogtam a dolog szadista iróniáját, mert nem annak szántam, csak később esett le, amikor az érettségi banketten nevetve felidézték.

Hatalmas csapat volt, s benne P az egyik óriás. Harmadikban, mikor a kiránduláson drámai jelenetet rendeztem egy üveg bor miatt, a jól felépített hatásszünetembe halkan beleszólt: „Tanárnő, ehetnék?” (Azóta kerülöm a prédikációt.)

Még évekig visszajárt, egyszer egy orosz nyelvű Bibliával lepett meg, aztán elsodorta őt a tanár törvényszerű sorsa ─ felnőtt.

Szofista nebuló, hová lettél az eltűnt időben?