Kategória: A tanár is ember, de nem az a dolga

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

 SZEPARÉ

 És mondá az Úr: „Legyen pihenő!” És lőn. De mire lőn, már szeparé lett a neve.  

Nézegetem: megérkeztek a bútorok, ifjú kollégáim megküzdöttek az IKEA-bútor összeszerelési kompetenciáival, direkt nem segítettem: „Szívjatok ti is.” (Hogy utáltam ezt a szót még tíz éve, ma már néha használom, ah, romlásnak indult, hajdan erős magyar!)

 KI ITT BELÉPSZ, SZENTÉLYBE LÉPSZ BE!

NAGY VIHOGÁSAINK KÍSÉRTETJÁRTA SZABADULÓ SZOBÁJÁBA!

 Ide űzettek először a dohányosok (nagyon helyesen) a nyolcvanas évek végén. Ha régi filmeket nézek, amelyekben mindenhol füstölnek, rosszul leszek, és ablakot akarok nyitni ─ én, a láncdohányos. Hja, AZ ÉLET MINDENEK ELŐTT.

Nézem az egyelőre lakatlan szobát, és megtelik kísértettel, ifjúságom, kezdő tanárságom hecceivel. Mert itt frocliztuk a vezetőséget apróhirdetéseinkkel:

 „Szolíd, nem dohányzó osztályomat Dunára nyíló, két, külön bejáratú lyukasórára cserélem. Ráfizetek.”

„Eladó hat óra ─ ingyen.”

 vagy:  

„A nem jeti együttműködés szabályai” (Ezért valaki beköpött. Ja, valami öröm mindenkinek kell. Neki ez jutott.) Tehát a szabályok: „A kávéfőzőt kapcsolgasd ki-be, mert Gyula azt hiszi, hogy attól jobb a nedű.” „Ez nem trafik, ne vidd el más öngyújtóját!”

 Gyula rendszeresen idézte Kassákot, mint az „ilyet én is tudok poézist”, de elnéztük neki, mert ő volt az egyetlen, aki idézni is tudta, matekos létére.

 És most kedvem támadt megírni a „Kávézó”, immáron „Szeparé” történetét.

 Történt egyszer, hogy matfizes Gyulánk (ősateista, a szochazában ministráns)  egy szünetben  azon hírrel lepett meg minket, hogy az Ősrobbanásnak már csak az utolsó két másodpercét nem ismerik. Juli, a filozófia tanára szkeptikusan megjegyezte: „Elég az.” 

Mi, laikusok, mindkét hírnek örültünk.

Azóta évenként kérdezem a fizikusokat: „Na, hogy állunk az Ősrobbanással?”

„Már tudjuk, mi történt az első másodpercben. Csak azt nem, hogy miért.” Ja.

 És hallom a mai poénokat, de már nem nagyon értem.

Nem baj.

Egyszer a 7-es buszon barátom azt mondta a Mátyás templomra mutatva: „És ez a szépség itt lesz akkor is, amikor én már nem leszek.”  Úgy legyen.

 

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA 

HOGY LESZ EBBŐL VISSZA? 

 

Minden szakmában vannak linkek. Lusták, nemtörődömök. De ha tanárok közt akad ilyen, most, a távoktatás okozta kényelmetlenségek miatt, azonnal világhír lesz belőle, és kezdődik a tanárszapulás. Ám nem erről akarok írni. Megszoktuk. Belénk törli minden arra járó.

RÓLUK akarok írni, akiket felszabadított az online oktatás lehetősége. Akik nekifogtak, és beletanultak egy korszerű oktatás titkaiba. Akik, miközben el kellett végezniük a tananyagot, amit gyereket közelről sosem látott nagyokosok duzzasztottak fullasztó tengerré, szóval róluk, akik időt-energiát nem kímélve hónapok óta tananyagot fejlesztenek ingyen, egy korszerű, digitális nevelés-oktatás világát teremtve meg kreativitásukkal, akik megtanultak  lépést tartani a jelen igényeivel itt, az Óperencián innen, kezdetleges infrastruktúrával varázsolni szemléltető, interaktív órákat, róluk, akik igazi közösségként, nem törődve az ellenséges és megalázó kommentháborúval, megosztják egymással tapasztalataikat, anyagaikat, mert a tanár is ember, de nem az a gondja, hanem a gyerek, és hogyan lehetne jobban, hatékonyabban, és bebizonyosodott, hogy lehet, hogy van egy más világ, és vajon hogy lesz ebből majd vissza egy 19.századi iskolarendszerbe, ha végre visszamehetünk, mi lesz ebből a sok újításból, a korszerű tananyagokból ott, ahol vár a vissza…

Szóval róluk akarok írni, de már be is fejeztem.

 

 

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

JÓNÁS

Kapom az üzenetet: „Kedves Tanárnő, mikor mondhatnám fel a Jónás könyve 2. részét?” A válaszban megkérdezem, megfelel-e a tavaszi szünet? Megállapodunk húsvét hétfőben ─ amikor kapcsolok.

Nem is ő volt, akiről tudtam, hogy az első részt már megtanulta, hanem D, aki a kemoterápiás időszakot többek között ezzel töltötte, na meg emberfeletti akaraterővel és derűvel. Gondolom, azóta már az egészet tudja ─ majd megkérdezem. Eddig csak a negatív tesztjeinek örültem, és fejet hajtva tiszteltem megtartó humorát, miközben az élet hülyeségein vihorásztunk.

És elcsodálkozom. Az egyik a haláltudattal harcolva Jónás könyvét választja megtartó erőnek, a másik, egy végzős diák, akinek éppen kb. 300 tételt kell megtanulnia, mert osztályozóvizsgázik, mellesleg megtanulja az egészet. Holott matek-fizika tagozatos. Jellemző rá ─ nem a szavak embere ─ hogy elfelejtette, az első részt nem mondta el.

Csoda az ember ─ én mondom. Mindenek és mindazok ellenére, amit nap mint nap tapasztalok. Széthúzás, gyűlölködés, embertelenség, minden, ami Babits Ninivéjében mételyez. „Nagy ott a baj, megáradt a gonoszság.” És mégis.

Adassék nektek az irodalom vigasza! Vigyázzatok a szeretetre.

Könnyű azt mondani ─ és milyen nehéz…

Hozzám már hűtlen lettek a szavak…

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

KULTÚRSOKK

Nem, nem jártam messzi országban, más kultúrkörben, csak leugrottam a „hajléktalan szállásra” – így hívjuk a suli eldugott oldalában dohányzásra kijelölt helyet. Ne értsd félre, nem lázadozom: legalább friss levegőn vagyok, és kondiban tart a lépcsőzés.

Visszatérek, felérek az épületbe, alig lépek be az ajtón, rám zuhan egy kislány: „Tanárnő! Maga ismeri XY tanár urat! Hol van? Most azonnal elő kell kerítenem!” Nincs időm meghökkenni a tiszteletlenségen, első mégis az udvariasság, rémülten felelem, hogy pár szünettel ezelőtt láttam a tanáriban. „Nem hiszem el! Szőrén-szálán eltűnt!” – kiáltja, és ott hagy tátott szájjal, sokkos állapotban, rohan fel a lépcsőn.

Állok, mint csapot-papot Csokonai Mihály. Mire a tanáriba érek, már nevetve mesélem XY tanár úrnak a kalandomat, azonnal kapcsol, ki volt, együtt vihorászunk. XY tanár úr az unokám lehetne.

Négy évig jártam ide diákként. Egyszer sem jártam a tanáriban, szünetben sem kerestem nevelészeimet.  A folyosón csendes „Jó napot kívánok”-kal érzékeltem  létüket. De most mégis jobban érzem magam itt. Kár, hogy mindig kell egy hökkenésnyi perc, hogy ezt tudatosítsam. Hogy ma sokkal családiasabb, patriarkálisabb. Íme, itt van, ami hiányzott, milyen kár, hogy már késő/Egy nyugalom vár, a végső.

Hazafelé a villamosmegállóban újra találkozunk. Kedvesen rám köszön, majd így szól: Tanárnő, nincs egy rágója?

Nehéz ez már nekünk, öregeknek. Elrepült felettünk az idő vasfoga, mint Kassák fölött a nikkel szamovár.

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

GYEREKNAP

Mindig máskor tartom. Van, amikor az első évben, van, amikor később. Osztálya válogatja, na, meg alkalom. Nem tanulunk, csak én. Beszélgetünk – egyenként. Kérdezek, ők annyit mondanak magukról, amennyit szükségesnek tartanak, hogy kicsit jobban értsem őket. Ha inkább hallgatna, azt is elfogadom. Némelyik először gyanakodva néz: „Mi a fenét akar ez tőlem?”

Vagy azzal kezdem, aki a legvisszahúzódóbb, vagy a valamiért problémással, vagy a par excellence lókötővel. Alkalom szüli, de idővel mindenkire sort kerítek. Folyosón, órán, kiránduláson.

Néha megkérdezem az órán, ki lenne tanár. Többnyire ironikus kacaj a válasz. Ha rákérdezek, miért nem, az esetek 90 %-ban a válasz ez: „Nem tudnám elviselni a diákokat.” Van, aki el is árulja, mit tenne velük, mármint hogyan tartana rendet. Megáll bennem az ütő. Szó szerint. Rögtön el is tanácsolom a pályáról.

Beszélgetünk…Csupa szem, nyílt és nyitott tekintet − mosolyogva mondja: „Azért mert félek a tanárnőtől.” Mármint tőlem. Nevetek, megszoktam már. Tudom, hogy ez nem igazi félelem, de nincs jelentősége.

Nem is lepődöm meg, amikor azt mondja, lehet, hogy óvónéni lesz, imádja a kicsiket, és mindig elszörnyülködik, ha a többiek azt mondják, nem is biztos, hogy lesz családjuk vagy gyerekük− minek? „Én meg alig várom, hogy végre megszülessen az első gyerekem.” – mondja, s ha nem „félne” tőlem, talán el is sírná magát, már előre, örömében. Megtudom, hogy közösségi szolgálatként volt óvodájában segít, kicsit lesüti a szemét, amikor elárulja, hogy az egyik magatartászavaros kisördög a kedvence –, de már azt is látom a tekintetében, hogy ezt a többi aprólék nem sejti, vagy igyekszik titkolni – vérében van máris a szakma. Magamban nevetek. Tőle nem fognak félni. Mázlista.

A pályaalkalmasságival, mint olyannal, meg is volnánk. Hogy a pálya alkalmas lesz-e őrá, csak remélni tudom. Mindannyiunk nevében.

PS: A pálya nem alkalmas rá. Az idén a pénz miatt már nem készül óvónéninek. “Az ám, hazám.” ”Élni kell.” Így veszítjük el a legjobbakat.

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

KÖLCSEY VIRTUÁL

Kezdetben volt az angol szó: „virtually”, ami „igazán”-t jelentett, vagyis „valóságos”-at. Volt is bajom a virtuális valósággal kezdetben, most pedig simán értem a virtuális szervert. Hopp, a nagy ugrás.

Szóval, a virtualitások.

Mondják, az baj, hogy a gyerek ideje jelentős részét egy virtuális valóságban tölti, video-játékokkal. Csak megjegyzem, hogy a „hagyományos” mesék, regények,  filmek is a virtuális valóság részei. Én például 19. századi romantikus vagy realista regényekbe menekülök, amikor kezd elegem lenni a valóságból. A maiak képregényekbe, fantasy filmekbe, vagy jurta építésbe. Hja, „az élet” illúziója, mint művészet. „Nem a való hát, annak égi mássa” , ahogy Arany oly szellemesen reagált a Vojtina ars poeticájában a digitális forradalomra.

Nézem a híreket, kommenteket. Megannyi virtualitás, eszmefogoly, összeesküvés-elmélet. Egyszóval azt tapasztalom, hogy a konkrét valóságban kevesen élnek. Ragaszkodunk a mítoszainkhoz. A valóság a maga „medúza-iszonyatával” nem jó, túl bonyolult – passzoljuk a politikusoknak. Így jártak.

Mi meg, írástudók úgy jártunk, hogy végre szembenézünk-e, merünk-e a konkrét jelenünkkel. Minden politikai kampány populista, a hezitálóknak szól, akik nem értik (sokszor talán jobb is), a világtrendet. Nem azért, mert buták, hanem sok más okból, mindegy, hogy magyarok, angolok vagy brazilok. (Micsoda világpánik lenne időnként.) Szóval, elég régóta nem halok meg hülyén. Így jártam. Sajnos, kell ehhez némi lélek-kéreg. De ki dugaszolja majd vissza a szellemet a palackba? És ki viszi át, amit lehet és érdemes?

Amúgyis csak a tudományban és az értelemben bízom már. Az embertömegek morális tudatára apellálni – ideo-játék, virtualitás. Az emberi tehetség parányi lámpa, mely egyszerre keskeny kört tölthet be fényével…”

Kérdezem Kristófot, hogy a Parainesisben mit tart ma is követhető, korszerű gondolatnak. Mosolyog: „Mindent.” Hm. Egyetértek. Visszafogom magam, és nem kérdezem meg, hogy miért Kölcsey legpesszimistább verse még mindig a magyar himnusz. Ugyanakkor írta, mint a Vanitatum vanitast: „Hát ne gondolj a világgal, /Bölcs az, mindent ki megvet” Egész szép elméletet tudnék gyártani arról, hogy miért okoz mindig apokalipszist minden himnusz-változtatási ötlet. Szinte egy emberként horgad fel az ország. De ezzel már nem provokálom őket. Tabu. Nekünk nem kell az optimista-racionális Kölcsey. „Nekünk Mohács kell.” Nekem meg a Huszt.

Ez meg az én virtualitásom. Már makacsul pragmatikus. Naponta olvasok gyerekekről, akik feltaláltak valamit, ami tudományos innováció, ezért is hiszek a tudományban, az értelemben. „Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?” (De unom már ezt idézni 1830-ból!)

„Korunk sok ismeretet kíván…Törekedjél ismeretekre! De ismeretekre, melyek ítélet s ízlés által vezéreltetnek.” (1834.)

Közben azon vihogok, hogy ebben a nagy keresztény-nemzeti újrázásban milyen „veszélyes” reformkori szerzőinket tanítani. Valójában az egész magyar irodalmat. Nem tudják úgy megrostálni, hogy ne maradjon benne „liberális” írmag. Csak megszüntetni. Jaj, nehogy ötleteket adjak…

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

PAPUKA

Figyelem: Ez az írás nem a tanárok tévedhetetlenségéről szól!

Papuka, pontosabban P apuka 4 évig szántotta az iskolát és a pedagógiát. Rossz szakmát választottam, amihez mindenki ért, abban tehát nem lehetek szakember, csak mindentudó laikus.

Egy verselemzés, magyarul értelmezés kapcsán, mikor egy csemetém egészen vad történelmi jelentést tulajdonított egy toposznak, megkérdeztem tőlük, elhiszik-e egy orvosnak, egy mérnöknek, hogy szakember? Persze− mondták. Egy magyartanárnak miért nem hiszik el? Miért gondolják, hogy belemagyaráz a műbe, de bezzeg a diák értelmezése tuti? Hümmögtek. Másnapra becipeltem 30 cm Babitsot, majd a kezemmel meghosszabbítva mutattam, kb. mennyi tanulmányt olvastam csak Babitsról, azon kívül, hogy tőle mindent elolvastam. (Na, jó, nem minden levelét.) Ugyanis hajdani magyartanárom azzal tehetséggondozott engem a gimiben, hogy azt mondta: „Ha én egy nevet kiejtek a számon, rohansz a könyvtárba, mindent elolvasol tőle, utána pedig amit róla írtak.”

De maradjunk Papukánál, akinek gyermeke az osztályomba járt, ezért egyszerre voltam magyartanára és osztályfőnöke. Az első év első szaktanári fogadóóráján, úgy november tájt, Papuka leül mellém az asztalhoz, és sokat sejtetően, hangját halkítva elszörnyülködi nekem, képzeljem el, a magyartanár számon kéri a verslábakat. Kemény volt. Kénytelen voltam megvédeni a magyaros „kollégát”, mondván, hogy a ritmusérzék fejlesztése…meg minden. Hogy mikor jött rá, rájött-e, hogy én azonos vagyok magammal, nem tudom, de többet nem érte szó a házam elejét.

Elejét érte azonban az egyik kollégám, aki a folyosón helytelenkedő egyik csemetémnek megfogta a karját, ekképp jelezve testbeszéddel, hogy ami sok, az sok. Gondolom, közben rá is nézett. Hú, ebből mi lett! Papuka, mint lokális ombudsman az igazgatónál képviselte szülőtársait az iskolában uralkodó fizikai-tanári erőszakkal szemben. Mellesleg ez a kollégám volt az, aki gyakran idézte apját: „A pedagógia az a mező, ahol minden paraszt szánthat.” Ne tessék kapkodni a levegőt, a „paraszt” szót soha nem használom „tahó” jelentésben, mint ahogy a „proli”-t sem.

Magyarországon az egy főre eső oktatási szakemberek száma kettő. Csak az Amerika-szakértőké több. Azért továbbra sem mondom meg az orvosomnak, hogy szerintem mi bajom van ─ elvégre ő a szakma tudója.

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

KÖSZÖNJÜK, MARGÓ

Margó mondja-mondja, már megjártuk Nagyszombatot, Pozsonyt, a Szilikon-völgyet is ─ volt diákjai életútjával. Rákérdez, hogy a templomot, amiből épp  kijöttünk, rendesen felújították-e (nem, giccsreál), közben kiderül, hogy ugyanolyan nevű gimnáziumban tanított, csevegünk, gyerekeink veszik a lapot, felajánlják a segítségüket, egy kukászsákban visz egy nagy kukát valahol, a 36 fokban, és megdicséri kölykeinket, hogy el mertük hozni őket 3 napra kirándulásra −ritkaság, mondja. Hja, mondom, a mieinket mindig megdicsérik. És tényleg.

Mondom Zé-nek, az öregeket meg kell hallgatni, akkor is, ha unnak minket. Zé odamegy, hallgatja, de szerintem nem nagyon fogja, hogy a konzervatív habituson át egy szabadabb-árnyaltabb beszédet hall, egy csudanyelven, úgy hívjuk: magyar. Talán érzik, hogy ezt már alig beszélik. A minimalista propaganda már megtette a hatását.

Margó mondja-mondja, én jól tudom, amiről beszél, ők azonban nem értik, hogy épp az igazi örökségüket hallják. Európai magyart, semmi szittyaság, újsztyeppeség. Alkonyatkor Bé elgitározza- az Azt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk-et −furcsa, nagy magyar dal ez. „Kérdésem volna” – de nem teszem fel. Nem kedvez neki a jelenlegi magyar éghajlat, provokálni meg nem akarok.

Este, ötszáz, bizony dalolva ment, és megverte a wales-ieket, tombol az osztály egyik fele a boldogságtól ─ de én nem hatódom meg. Mondom L-nek, majd akkor szóljanak, ha legalább Európa-bajnokok az aranylábúak. Ezzel tartoznak apámnak, aki 1986-ban majdnem infarktust kapott a második gól után, de ezt el kell nekik magyaráznom, még gondolat sem voltak. És tartoznak másik apámnak, aki Montgomery díszpolgára immár. De nem stadionnal tartoznak, hanem futballal, ha már balladával nem.

Várunk a vonatra, 5 percenként közlemény arról, hogy épp hány percet késik. Nevetünk. Nem tudják, hogy mi már 70 éve várjuk ezt a vonatot.

Hirtelen befut Margó, és mondja-mondja. Egy idő múlva kapcsol, hogy mi a tegnapiak vagyunk, boldogan folytatná, de már nincs kinek. Már nincs kinek. Érti a testbeszédet és a nyelvet, arrébb húzza „kocsiját”, cseresznyét visz az unokáknak. Sírni tudnék. „Más szózat, más keblű nép…”

Köszönöm, Margó.

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

VÁLSÁG

Az ujját felemeli a sorról, és a felelőre irányítja: „Nem v-á-l-s-á-g, fiam, hanem v-á-l-T-s-ág! Ismételd el!” Felelő porig alázva nyomja meg a „T”-t, mi, többiek reszketünk, hogy ma ne feleltessen, csak egyet. Így sem lesz könnyű. Már előre lapoznánk a könyvben, hogy átfussuk a mai penzumot, de nem merjük: figyelni kell, már tudjuk: okulni. Soha nem tudni, kinek kell a következő mondatot felolvasni ar-ti-ku-lál-tan, fiam! Már magunktól nyomjuk meg a „mer”-ben a „T”-t, a „miért”-ben az „I”-t, és nem, nem értjük, az istennek seM, mIért mondják a felsősök, hogy „Járai tanár úr hatalmas”. Ó, hogyne, hatalmaskodó, szadista dög – gondoljuk két hónapig, aztán L megérteti velünk, hogy nemcsak hatalmas, de valami még. (L szipuzott és ivott.)

Egy töriórán (elsőben!) a részegségtől dülöngélt a padban, mindannyian remegve vártunk valami kollektív és apokaliptikus büntetést. Az öreg leállította a felelőt, s oda szólt L-nek: „Fiam, rosszul vagy?” „Kicsit” – nyögte L, s próbált rezzenéstelen maradni. „Menj haza, aludd ki magad!”

Na, ennek annyi – gondoltuk, csak a hülye nem érezte a másnapos bor bűzét. De nem volt annyi. L másnap is bejött, Járai igazgatóhelyettes úr tovább szadizott minket a törikönyv ókor-fejezetéből, ujját a sorokon tartva, hogy nem hagyunk-e ki szótagot. És L megúszta ennyivel, de lehet, hogy volt egy titkos fejmosás. Meg emberség. De még nem értettük.

De elég régóta értem, a magolás nem butaság. Hány diákot láttam felnőni a „csacsiból” „bölccsé”, pusztán azért, mert egy idő múlva érteni is kezdte, amit magol. Hány ilyet láttam, aki érettségin lekörözte a von Haus aus „jó dumást”, és nemcsak dumában, de kidolgozott agysejtben is.

Gondolkodni persze, nem Járai tanár úr tanított meg, legalább is nem az ókori történelemről. Azt utólag pótoltam, más tanártól. Ő valami másról tanított elgondolkodni. Később tudtam meg, hogy mindig az elsős évfolyamot kapta A-tól E-ig, hogy „embert faragjon belőlünk”. Tőle megkaptuk az „alaki kiképzést”,  a többieknek már könnyebb volt. Talán. Mert szerencsénkre voltak, akik korszerűbb módszerekkel tudták ugyanazt. Róluk talán majd máskor. A matektanárról, a magyartanárról, a föcitanárról – nem poroszosak voltak, mint „a jó öreg”, nekik tankönyv seM kellett.

Mert az anyanyelvet megállás nélkül tanuljuk minden órán. Rég megette a fene, ha az csak a magyartanár dolga. (Meg is ette.) Agyilag mindig előbbre vagyunk, mint a szókincsünk, a mondatfűzésünk. Na, valami ilyesmiről kezdtem el a múltkor gagyogni, de valahogy az órán ez könnyebb. Talán akkor kezdődtek a bajok, amikor a módszertant legyőzte a tananyag. Mikor kezdtünk gimnáziumi és általános iskolai tanárok egyre „okosabbak” lenni… és strukturalista módszerrel elemezni a Rákóczi-nótát. Én ugyan nem, de azért mea culpa.

Mutatja ujjával, hogy mire klikkeljek, épp tanítja nekem, vénnek, a digitális osztály titkait, de nem tudja szavakba önteni. Neki-nekilendül, de nem találja a megfelelő mondatot, megpróbálja testbeszéddel, mint amikor egy idegennek próbálunk tört nyelvtudással magyarázni −  már igazi, lelkes tanár, rám ír, ha butaságot csinálok, elküldi képben az instrukciót, de nekem nincs az ujjamban, ami neki már ösztönös, motorikus. Nekem még szükségem van a szóra, sőt, a miért-re. Szóval: nem tudom. Merengek. „Nikkel szamovár.” Ő nem érti ezt, én meg a mozdulatot. VÁLSÁG? De azért elég türelmesek vagyunk mindketten. Még értjük egymást. Járai-örökség. Azt hiszem.

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

MISSION IMPOSSIBE

„Messze még a hajnal, három óra húúsz…” Ez az én napi indulóm, néha lekésem egy-két perccel, de három harminckor már készen állok a zászlófelvonásra a túlélő túrán, amibe szüleim írattak be még 60 évvel ezelőtt, és itt felejtettek.

A mai gyerek ezt már videón játssza a Real Escape Game-eken, ezért a valódi sikerélményt, a „húzd, ki tudja, meddig húzhatod” antidepresszánsát  nem ismerik. Nem tudnak „ezek” semmit!

A három óra húúszt apámtól örököltem. Hja, van aki pénzt, van, aki rossz szokásokat.

Beírom az e-naplót, szerintem elsőként az országban, ellenőrzöm a youtube-on az órára szánt verset. Ma van a költészet napja, repesve várom Gátival a Jónás könyvét. Hogy mondja ez a fickó! Senki szebben magyarul − soha már. Boldogan nyugtázom, hogy a felvétel nem azzal a hülye tyúkkal kezdődik, aki férjével kipróbálta a 2 perces DNS-tesztet, sehol egy melltartós reklám, csak úgy in medias res Babits.

Időben érkezem, beállítom a felvételt, de nem indítom, nálunk immár hagyomány, hogy a költészet napján, minden óra elején nem irodalomszakos tanárok mondják el kedvenc versüket a sulirádión keresztül. Most épp a filozófiatanár bíztat minket, hogy „Kopogtatás nélkül” beléphetünk hozzá. Jól mondja, ráhangolódunk a költészetre.

Beindítom, -tanám Jónást, de érzem, tudom, nem lesz hang. Persze, nem csodálkozom, hiszen minden órám így kezdődik, ugrik a gyerek, valamit varázsol, többnyire magic, de ma nem. Domos, miközben elpoénkodik azon, hogy most már kaphatna fizetést is a sulitól, megpróbálja összeszikráztatni, mint valami autótolvaj Babitsot a bemenettel, lemondóan végösszegez: reménytelen.

Végül mobillal s hangszóróval sámánkodnak valamit, és íme lőn: „És mondá az Úr Jónásnak…”. És Domos látá, hogy ez jó. A cethal akcióig nem jutunk, elmegy az internet. Megint magic. Visszajön. És végleg el. (Ó boldog bakelites idők. Bidők, ha már Babits.)

A 75. szonettel a kilencedikeseknél meg sem próbálom a játszmát, Dávid, a felelős sámán hiányzik. (A „fizetett” Suli Sámán ma beteg, egyébként sem ugrasztom óra közben. „Becsüljétek meg a rendszergazdákat /Nagyobbak ők, mint a hadvezérek.” Petőfi Sándor, 1847. április 11. Dunavecse)

Három óra húúsz előtt húúsz perccel Babett megkérdezi, hajlandó lennék-e egy 20 perces interjúra az érettségi projektjéhez. A téma: Diákok és digitális eszközök az órán, vagy valami ilyesmi. „A dolgozó népet szolgálom”, tehát elvállalom.  Előtte majd beiratkozom néhány gyerekhez a Varázsló iskolába. Van, amit még nem tudtam ellesni tőlük. Remek dolog a net, már rajt’ van minden– ha van hozzá gyerek ingyen.

A gyerek is sámán, de nem az a dolga.