Kategória: A tanár is ember, de nem az a dolga

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

B-619

Amióta más bolygóról jönnek órára jámbor elefántok és kishercegek, megnyúlt hüvelykujjukkal, dimenziófüggetlen kütyüjükkel botorkálva egy idegen közegben, időnként énekléssel vagy tornával melegítünk be irodalomra.

Kütyü el…elvonókúra van kegyetlenül. Ma a Dies Irae gregoriánt tettem fel, míg átnézték az anyagot felelés előtt. Már nem lepett meg, hogy maguktól andalodnak el, az elvonás tünetei nem is láthatók, igaz, ma M hiányzott. Múltkor kérdeztem tőle: „Na, milyen volt 45 percig kütyü nélkül? ─ mire K mondja: „Hát nem látja, tanárnő? Remeg.” M nem nagyon érti, miről beszélgetünk, csak a komoly kihívást jelentő feladatokra figyel fel, azt hibátlanul megoldja, majd visszatér egy más bolygóra, nem tudom, ott mit csinál, de figyelmeztetnem kell, hogy kütyüjét vigye magával.

Óra után (reálos osztály) D odajön, hogy szerinte azért Dante szórakoztató irodalom is…döbbenten kérdezem: „Maga olvassa?” Igen, mondja, de most meg akarja szerezni, mert nem szeretné elektronikusan olvasni. Na, mondom, érdemes talán a Nádasdy-fordítást keresni. Amióta nem olvastatom a Pokolt, csak mesélek és illusztrálok, valahogy mindig van, aki rácuppan. A részlet mágiája. Tudom, az Inferno ─ nem baj.

Kisherceg meglepő dolgokat produkál. A másik kilencedikben a görög mitológiát adtam fel, s jeleztem, hogy a történeteket esti mese formájában kérem vissza (vihogás), úgy fognak felelni, mintha 3 éves gyereküknek mesélnék (újabb kamaszreakció tekintet útján elkövetve).

Mondom Grétinek: Öné a szó. Már nem emlékszem, melyik történet volt. Gréti zavarban van magától a helyzettől, hogy kamaszok között (többsége fiú) esti mesét mondjon elképzelt csemetéjének. Na, én is egy ökör vagyok, gondolom magamban, de kisegít a mágia. Mondom neki, a mese akkor jó, ha elalszik a gyerek. Alig mondom ki a mondatot, az osztály fele már a padon fekszik, a többi is követi példájukat, az egyik még odaszól: „Tanárnő, nem lehetne leoltani a villanyt?” Leoltom.

Gréti még hallgat, feszeng az első mondatokban, aztán valami történik, és görögni kezdenek a szavak, a 14 éves lány jól intonálva, igazi mesébe kezd… meg ne kérdezd, mi történt…nem tudom…Rajzolj nekem egy bárányt.

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

VÉNY NÉLKÜL

A tanárságra nincs recept. Vagy arra születtél: magyarul kiskorod óta nevelési kényszered van, vagy nem. Vagy kiderül időben, vagy nem. Itt van például az öcsém: született tanár, de a sors máshova sodorta – tehát fiatalabb kollégáit neveli egy más terepen, és tanul idősebb bölcsektől mindhalálig. Pályatévesztett. Helyette sok, „gyerek közelébe nem engedném” figura gyötri magát és a nebulót a pályán, ahová vény nélkül léphetsz, ha érted, amire gondolok.

Idén leérettségizett az utolsó osztályom. Igaz, van még 2-3 évem, de osztályfőnök már nem leszek – nem is akarok. Tudni kell időben abbahagyni, mielőtt nevetség tárgya lennél. Mielőtt végképp elnagymamásodnál. (Most hosszan írhatnék arról, milyen tragédia, hogy a szakma elnőiesedett.)

Érettségiző osztályaimtól kétszer kaptam emlékbe nádpálcát. Nevettem, és fájt, hiszen magamat mindig a „szeretet és szigor” liberális archetípusának tartottam. Hangot fel nem emel, meg nem aláz, megbocsát és emberséges – a tanár is ember, de nem az a dolga. A gyerekek isteni attribútumokat várnak el tőled, ne áltasd magad.

Nekem a tanárság sosem volt stand-up comedy, tűzijáték. Mivel autodidakta vagyok, megtanultam, hogy igazi tudáshoz csak vér-verejték útján jut az ember. Nem hiszek a hókuszpókuszban. A digitalizáció sokban megkönnyíti a tanár munkáját, de nem rövidíti le a tanulás folyamatát. A diák kimarad a látványosság mögötti sziszifuszi munkából, azt hiszi, hókusz és máris pókusz. Elég megnézni a ppt-ket vagy preziket, amiket készítenek. Nincs mögötte a klasszikus filológusi, értő kutatás. (Jól értsd, ez nagy baj. Rendszeresen felfedezik a melegvizet. Humán területen. Reáltárgyakból jobban állunk.)

Irodalomtanár vagyok, tehát műveket elemzek. A diákok többsége ezt alkímiának tekinti. Ha megkérdezem, miért hisznek egy orvosnak, egy magyartanárnak miért nem, fennakadunk a „szakember” fogalmán. Egyszer, mikor egy Babits-vers kapcsán bődületes marhaságot védtek velem szemben, a következő órára becepeltem a Babitsról szóló tanulmányok egy részét – fél métert tett ki – mondván, nem csak a Babits Összest olvastam, hanem ezeket is, meg amit nem hoztam be. Néztek.

Nézünk. Az ifjabb generációk hüvelykujjában ott az újkor applikációja. Ők mesélik el, mit tudok velük varázsolni – megtanulom.

És azután töröm a fejem digitalizált fejtörőkön, hogy az agyuk ne legyen szobordöntögető, elvakult jelen, hanem a múlt tapasztalataival barázdált, élhető jövő. Agy. Vény nélkül.

DE

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

DE

De nem az a dolga – mondogatom magamban, miközben félek. A buszon előttem két olasz fiatal beszélget. Ez milyen. Eddig csak angolul, oroszul, kínaiul, arabul voltak errefelé egyetemisták. Ösztönösen arcomra húzom a sálat. Vajon megtenném-e, ha látnák is?

Tegnap két fiam angolórára szkafanderbe öltözött viccből, a frászt hozták rám a folyosón, aztán persze lefényképeztem őket, de nem tettem fel a fbookra, ne mondják, hogy pánikoltatok vagy viccelődöm, hiszen én „józanítom” napok óta a környezetemet. (Mert ugye, én olyan bölcs vagyok. Ja.)

„Szombaton is dolgozom.” „Vigyázz magadra, tartsd be az előírásokat!” „Jaj, ne gyere már te is ezzel a hülyeséggel!” Még próbálkoznék, de „férfiasan” leint. Jó, nem hisztizek. (De igen.)

Nem megyek be a nagy Spar-ba, biztosan tele van március 15-e, és persze a nagy felhalmozás miatt. Majd hétfőn reggel. Már úgy sincs suli. Végre, észhez tértek.

Az üzlet előtt két lerobbant fazon, talán hajléktalan, köhögve cigizik: „A hisztériakeltés miatt van.” – mondja az egyik. Nem nézek körül, még nem hirdetik plakátok a józan észt. Megyek tovább, nem kezdek el népnevelni. Tartom az egy méter távolságot. „Csak egészség legyen.”

A téren bedrogozott vagy részeg fiatalok bandája versenyt prüszkölve röhög, előttük a körben valami ketyere üvölti a zenét, „az égből dühödt angyal dobol” – de elhessegetem fejemből az apokaliptikus irodalmat.

Izzik a net. A melós ezt nem tudja, azt sem, hogy  a tanárok egész hétvégén dolgoznak, már a távoktatásra készülnek, újabb csoportok alakulnak tapasztalat megosztásra, ömlik a távötlet. A kormányinfón az egyik kommentelő meg is ereszt egy cinikus megjegyzést a mázlista tanárokról. Nem tudja, „nem tud kartellekről”.

Végül csak átállunk a digitális iskolára. Hajrá. Kajánkodnék, de nem lehet.

Elhatározom, hogy a fbookot csak a gyerekekkel való kapcsolattartásra használom, nem idegesítem magamat a sok párti nagyokosokkal. Európa-szerte ez megy. Az egyik vezető politikus azzal kezdte: hagyni kell a vírust kitombolni magát, de most már új dalokat fúj. A másik oldal kárörvend.

De nem az a dolga.

Dolga, dolgom, dolgaink. Hozzám szakálasan és vakolatlan érnek el a csodák, a 2×2=4  józansága hull rám…Már mindent megírtak.

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

SZEM

Kilencedik osztály… Legjobb meggyőződésem ellenére feladom az Odüsszeia 9-12. énekét, amelyben Odüsszeusz elmeséli kalandjait. Szövegismeret röp, megadok 5 szót, le kell írniuk, milyen cselekményrészlet jut eszükbe róluk. Lehet intelligensen tévedni, a feladat könnyű – persze, csak annak, aki olvasta. Aki csak olvasónaplót vett kézbe, lebukik.

15 éves fiú ül a papír felett, szemében már készülődnek a könnyek. Súgom: olvasta? „Igen, de nem értem.” Mögötte egy másik SZEM küszködik, látom, az írás is nehezére esik, mármint a fogalmazás.

Túlvagyunk a sokkhatáson – én is, az Antigonét már szemelvényezve, együtt olvassuk, értelmezzük. Én vagyok a magyarról magyarra fordító. Megerednek a neuronjaik, okosakat mondanak. Csak felelni ne kellene, összefüggően beszélni a közösen átvett anyagról. Néha kétségbeesem, de gyúrni kell.

SZEM is megszólal, azonnal tudom, hogy hívő, a jézusi fajtából. Türelmes, odafigyelő, nyitott. Kicsit félek, mi lesz, ha hitét majd „sértik” egyes szerzők, vajon hogy veszi a fausti akadályokat? Közben megtudom, hogy matek a terepe, ami irodalomórán zajlik, kicsit zavarba hozza tán, de látszik, érteni akarja. Ritkán szól, néz. Küszködik.

Tizedikben – már nem emlékszem, mi volt a kérdés, amit szinte mindenkinek feltettem – azt válaszolja: „Hagyom, hogy neveljen az élet.” Nézek, és hallgatok nagyot.

Tizenegyedikben mondom, lehet írni recenziót vagy előadást tartani bármilyen könyvről, amit érdekesnek találtak, és ajánlanák a többieknek. Megvárja, amíg ráérek, és megkérdezi, beszélhetne-e a Sapiensről? Harrari? – kérdem kicsit hüledezve. „Igen.”

Kicsit leszúrom, hogy nem szólt előre arról, hogy Belgiumba mennek egy Erasmus-csoporttal akkor, amikorra kitűztem a témazárót. De már el is felejtem, valahogy szóba kerül, hogy éppen a 21 lessons for the 21st Century-t olvassa – azonnal lecsapok, adja kölcsön. Mondja ráér, úgyis órákig szótározta az első oldalt. Ismerős. Én is így kezdtem angolul és oroszul olvasni 16 éves koromban.

Érted? Belgiumban megkereste angolul, vagy itthonról rendelte meg. Kilencedikben alig tudott egy féloldalas fogalmazást kihozni magából.

Adassék neked a te igyekezeted szerint…

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

BEHALSZ

Minden idők egyik legkönnyebb középiskolai felvételije magyarból – gondolom, miközben a harmadik 40 pont körüli dolgozatot javítom…

Hirtelen elbizonytalanodom…jönnek egymás után a  10 pont körüliek, néha egy-egy 20 pont tájékán…nem akarom elhinni…olvasom a fogalmazásaikat…végül is a többség teljesíti a tartalmi-szerkezeti követelményeket, 10-ből többnyire 6-7 pontot elérnek. De mire… A helyesírási hibákért max. 2 pont vonható le, a fogalmazási-nyelvhelyességiért max. 1. A kiemelkedőt pontokkal kiemelni nem tudod…az átlagos „éppen hogy” ugyanannyit kap.

Minden idők igen nagy megdöbbenése…bár nem tudom, miért…mióta mondjuk, hogy nagy bajok vannak a magyar nyelv és irodalom oktatásával, és ez most már komolyan visszahat a többi tantárgyra is…kiáltó szó a pusztaságba…letorkolnak…nem elég nemzeti…már csak legyintesz…te, nem elég nemzeti?…

Most már többéves tapasztalatom, hogy akinek általánosban anyanyelvi tanára volt angolból, sokkal jobban, nagyobb szókinccsel, folyékonyabban beszél angolul, mint magyarul…csak jelzem…

Kilencedikben kérdezem, kellett-e általánosban összefüggően felelniük…35-ből egy, azaz egy emeli fel a kezét…

Más szakos kolléga hozza nekem az osztály esszéit hüledezve…most hogy mondjam el neki, hogy a fogalmazni-írni tanítás nemcsak a magyar szakos feladata…hogy igenis tessék rendszeresen szóban is feleltetni, nemcsak témazárókat-teszteket íratni, igenis tessék kijavítani a nyelvhelyességi hibákat is…

Mi, magyarosok nem tudjuk megtanítani biológiául-kémiául-történelmül artikuláltan fogalmazni…ezt néha eldohogom, de minden marad a régiben…”nincs idő feleltetni”…hova rohansz…szóval már inkább befogom a számat…és hálás vagyok azoknak, akiknek ezt nem kell magyarázni.

Nagy bajok lesznek…nagyon nagy bajok VANNAK. Csak jelzem.

Hányadszor írom le, hogy Arany János és Németh László (egyikük sem liberális nézeteiről híres, ugye) tudták, hogy a felnövekvőket először kortárs irodalommal kell rászoktatni az olvasás szeretetére, olyannal, amelyiknek a nyelvállapota közelebb van hozzájuk, ezért a klasszikusokhoz is könnyebben eljuttathatók később. Németh László ráadásul tantárgyi csoportokban, modern szóval modulokban gondolkodott vásárhelyi programjában. (Újabban a finnek fedezték fel.) Abba is hagyom, mert hallom a nemzethalált kiáltók kórusát…

Szóval értelmes magyar gyerekek a saját szellemi szintjük alatt dadogják az anyanyelvüket…be is írhatnánk a bizonyítványba: A magyar, mint első idegen nyelv…

”behalsz”.

Young child sitting in corner as punishment

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

SÁRGA

Baktatok hazafelé, megint ugyanazt a filmet fűzték be: előttem 10 méterre a felszéd cipeli elsős kisfia táskáját, a gyerek vidáman ugrál a síkos járdán. Jó időt baktatok, megint beérem őket, közben elgondolom, hogy a pendrive korában egy elsős elemis táskája nehezebb, mint amit elbír az anyja.

Köszönünk, először az anyával osztjuk meg tanári hétköznapjaink gondját-baját, nem nyafogunk, ez van. A lépcsőházban a gyerek felszabadultan közli velem, hogy visszakerült a sárgába. Persze, sejtem, hogy a magatartásáról van szó, hallottam már a gyerekfegyelmező merülő halakról és egyéb falra publikált szégyentáblákról, mert ugye nagy erő a nyilvánosság (pacsjótnaja daszká ala Szovjetunió).

Szóval rákérdezek: Sárgába? Igen, mondja büszkén, ha jó leszek, visszakerülök a zöldbe. Az anya látja tétova mimikámat, megmagyarázza. Bizony, voltunk már a pirosban is. Az a rossz magaviselet. De már nyitom az ajtót, jó pihenést kívánunk egymásnak, közben eszembe jut Jutka néni a falusi elemiből, aki egy év alatt tanított meg minket integráltan folyékonyan olvasni úgy, hogy amikor bekerültem másodikban a főváros elit elemijébe, rám szóltak, hogy egyelőre szótagolva olvassak. Nehéz volt visszaszokni…aztán leszokni a plebejus gőgről. Szóval, visszaestem a sárgába.  Érdekes: hittanból nem emlékszem pokolra, csak arra, hogy az oltárt rajzoltuk, míg a plébi mesélt, Jutka néni meg mindnyájunkat kezet mosni küldött szünetben, se piros, se sárga, se magyar, se cigány, na, menjetek kezet mosni, és ne rendetlenkedjetek. Ennyi. Felkiáltójel nélkül.

Öregszem. Unom a felkiáltójeleket, a magabiztos tutikat, ahogy belém lök a megállóban, vagy gyomorszájon vág a lapos pillantásával. Nem érdekel, már csak a kijelentő mód. Ez van. Ez nincs, vagy mégis. Mindenesetre mossatok kezet. Az áthallást hagyjuk. Intézi már azt a könyörülő Isten.

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

LASSULJ

A Slow (down) mozgalom vagy eszme egy ideje már fel-feltűnik a facebook által nekem kínált hírek között. Rákattintottam. „Arckönyv” manipulál engem, én meg őt. Arra kattintok csak, amit látni akarok. Tudatos facebook használó lettem.

Slow down. Ezt már régóta próbálom. Nehéz ebben a munkamániás, stresszes, szociáldarwinista világban. Igen, abban élünk. Tetszik, vagy nem.

SLOW DOWN.

HOVA ROHANSZ?

A kollégáimnak azt szoktam mondani: szedálom a gyerekeket. Nem berontok az órára, és uzsgyi  tananyag, hanem előtte szedálom magamat és őket – kisebb-nagyobb sikerrel. Az iskola lényege a nyugalom és kiszámíthatóság.

Igenis, óra elején beírom az e-naplóba a hiányzókat, adok 5 percet felelés előtt az átnézésre, szünetben úgysem teszik. Miért is tennék? Nekik is pihenni kell. Persze, nem fogják fel a lehetőség súlyát …de ez az már az ő bajuk.

A felelőnek ki kell jönni, és mintha előadást tartana, üdvözölni a hallgatóságot, felvázolni, hogy miről fog beszélni (artikuláltan, irodalmi stílusban), és utána a többieknek a megerősítő kritika alapján értékelni az előadást, mondjuk, József Attila avantgárd verseiről.

Lenyugszunk.

Odnánk – ha 45 percen túl is hagyna a világ.

Ha minden órán így lenne.

Ha minden órán artikuláltan kellene szóbeli feleletben számot adni a tudásról.

Hányszor halljuk, hogy az életben sikeres az lesz, aki jól tud kommunikálni! Nem tud mindenki. Von Haus aus kevesen hozzák a jó beszélőkét, az olvasottságot.

Az átlagos iskolában iszonyatos kommunikációs-fogalmazási hiányosságokkal kell megküzdenünk. A pirossal sűrűn aláhúzott dolgozatból a gyerek még nem fogja tudni jobb stílusban megírni a következőt. Ehhez szóbeli és írásbeli segítség (pl. didaktikusan, nem esszé stílusban megírt tankönyv) kell. És az órán irodalmi norma. A szlenget, a káromkodást megtanulhatja az utcán. Mi is ott szedtük fel. Az „úgy káromkodik, mint egy Kocsis” igen elpirulna, ha hallaná a mai magyar közbeszédet…ott csordogál az iskolai folyosókon. „Melyik az az arany szájú?” – szoktam kérdezni. Rögtön érti. Érdekes.

SLOW DOWN.

Ne félj nevelni. A digitalizációban, az innovációban a gyerekek előttünk járnak. Nekünk a humánum tovább örökítése a legfontosabb feladatunk – ebben biztos vagyok. Sok minden más nagyon bizonytalan.

SLOW DOWN. BE HUMAN. WE ARE NOT ROBOTS.

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

MIÉRT E LOM?

Amióta rájöttem, hogy ennyi kötelező óra mellett az egészségemet kockáztatom, ha ugyanolyan elánnal dolgozom, mint mondjuk, 1 éve, azóta vigyázok magamra. 60 éves vagyok, sok mindent már rutinból csinálhatnék, ritkán teszem. DE! Fölösleges energiát már nem feccölök lényegtelennek tűnő dolgokba – aztán ráfázom.

A pedagógiáról és a környező világról nekem már csak Feynmann híres tétele jut eszembe: „A pedagógiába fektetett energia megtérülése általában igen csekély, kivéve azt a néhány esetet, amikor teljesen fölösleges.”

Angolóra. A csoportból szinte mindenki emelt szintű érettségire készül, kinézek hát egy jó kis Listeninget korábbi érettségikből. Már nem hallgatom meg, letöltöm a hangfájlt, lefénymásolom a tesztet kicsinyítve, kétoldalasra, hogy ne használjak annyi papírt – tudom, van gazdaságosabb, digitális átalakítási módja is, de erre nekem már nincs kapacitásom, magyart is tanítok.

Kinyomtatom a javítási útmutatót, s miközben a gyerekekkel együtt hallgatom a szöveget, ellenőrzöm, hogy jó-e. (Persze, azt kellene tennem, hogy előbb végig hallgatom, és megpróbálom magam megoldani. Így lenne helyes – mondjam, vagy mutassam?)

Péntek, utolsó óra. A gyerekek csendes megadással látnak hozzá a feladathoz, amikor tudatosul bennem a Task 2. A téma: Hogyan tudjuk árulkodó jelekből: arckifejezés, testbeszéd megállapítani, hogy valaki hazudik-e. Ajaj. Ebből baj lesz.

A gyerekeknek rajzokat kell összekötni a képleírásukkal. Az még csak hagyján, hogy a rajzok nem egyértelműek, de az elmélet…Szűzanyám! Állítólag egy komoly pszichológiai tanulmány a szöveg alapja. Pl. ha valaki mutogat, eltakarja a száját, felhúzza a vállát stb., lehet, hogy hazudik, sőt, „dishonest”. (Közben végig gondolom magamat kívülről nézve.) A feladat után szólok. Ezt most gyorsan felejtsék is el, eszükbe ne jusson így méregetni embertársaikat. Évtizedek óta nézem, látom az embereket.

Soha nem hazudok, legföljebb (elég gyakran) nem mindig  mondom ki, amit gondolok. Szigorúan etikai szempontból ez is „hazugság”, de ezt az álláspontot senki nem tudja megvédeni. Hagyjuk az „őszinteséget”, mint hívószót. Hócipő…

És akkor megint megtanultam: tanár energiát nem spórolhat meg, ha komolyan veszi azt, hogy emberségre és gondolkodni nevel.

Lassan több, mint 100 éves a tömegoktatás. Ennél többre is vihettük volna. És akkor csodálkozunk a konteókon. Félórával ezelőtt hagytam ott a közösségi médiát – mivel mindegyik oldalt figyelem, hogy értsem a logikáját (hiszen tanár vagyok), elegem lett az ilyen-olyan oldali összeesküvés-elméletekből. Egymás hergelése – komoly szövegértési hiányosságok  értelmiségiek körében is…

A tanár munkájának legfontosabb része, hogy gondolkodik. Folyton. Mielőtt valamit bevisz az órára, vagy ott kimond.

Jó hétvégét! 😊

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

ORIGAMI

helyszín: tanári, fénymásoló

szereplők: na kik?

jó reggelt…kinek jó … valakinek biztosan …hagytál benne rózsaszínűt …mért kérted … ja jó mert ez osztályozóvizsga lesz… ha legközelebb is színes papíron szeretnél dühöngeni dobj meg egy emillel teszek bele olyat amilyet szeretnél … úristen becsöngettek… az nem lehet én nem tudok késni …  dehogynem erős akarattal bármit lehet…ja tudom az agyban dől el … egyébként én sem késem soha de hagytam már ki órát … na látod ezt én sem hagytam ki … harmincnégy év kemény megtartóztatás után benéztem egy lyukasórát … remélem hallod hogy behódoltam a be igekötő diktatúrájának …a kölykök persze nem jöttek értem és miután rájuk förmedtem hogy miért nem azt válaszolták hogy azért mert az első ofőin azt mondtam hogy ha egyszer nem érnék be csengetésre már jöhetnek is a temetésemre … én nem emlékszem erre de visszaszólok illetve beszólok és jöttek? …nem …mondják vihogva… na jó feljelentem magam a dirinél …lakonikusan közli hogy majd valamikor tartsam meg az elmaradt órát… na az lett volna pluszszemétség a diákkal szemben… na csá délu tali…délu kedves kollégák mondja újdiri … tudom fáradtak … kapnak 45 másodpercet hogy abból az üres lapból hajtogassanak valamit…M  majdnem kiskorú kollégám seszperc alatt összedob egy Noé bárkáját … én meg egy csálé négyzetet …nem baj Jutka … a tiéd egy lapra szerelt IKEA-hajó … mondja M…ert ezek a mai

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

AZ EJNYE MÁGIÁJA

Már nem emlékszem, kitől vettem át, mindenesetre ezzel a két szótaggal és állítólag egy halk tapssal szoktam fegyelmezni: „ejnye”. Évtizedekig hatékony volt…
😥

Bennem soha nem tudatosult, csak akkor, mikor Juci ( azóta tanár), nevetve mesélte, hogy az első szülői után otthon azt mondta az anyja: „Na, kemény világ jön rátok, ez a nő nem kegyelmez.” Egy év múlva már azt kérdezték: „Mit csinál ez a nő veletek?” Mire Juci azt mondta: „Semmit. Annyit mond, hogy „ejnye”, és megyünk tovább.” Én meg döbbenten jöttem rá, hogy tényleg. És arra is: ez annyira ösztönös, hogy észre sem vettem, csak amikor már kevés volt.

De már tudom, honnan ered. Elsős gimnazista koromban, irodalomórán némi háttérzaj keletkezvén, osztályfőnökünk megállt, és nyugodtan, kivárva a csendet, csak ennyit mondott: „Gyerekek, így nem lehet dolgozni.” És láss csodát, nem értettük félre: „együtt dolgozni” ─ mert ezt jelentette, hiszen megszoktuk már, hogy annak, ami az órán történik, valami együttese van. Még pontosan nem tudtuk, mi az, de éreztük.

Mondta is anyám az első szülői után: „Na, hálistennek, nem kell szülőire járni. „Jó kezekben vagy.”  Mondta is osztályfőnököm az első szülői után: „Rögtön felismertem anyukádat, pedig egyáltalán nem hasonlítotok.” Persze hogy nem, mert a nevelőanyám volt, de úgy látszik a személyiség nem génfüggő.

Igen, innen ered az „ejnye”, és nyilván onnan, hogy riaszt a verbális agresszió is, a felemelt hang, a rikácsolás. Ez az ejnye mágiája. Fegyelmez, de nem rendez szcénát, nem riszál, csak semmi hiszti, „ejnye” és megyünk tovább, mert elvégre valahová tartunk, de minek erről prédikálni, nem hülye az a gyerek, érzi, később meg majd érti is. Egyelőre elég, ha érzi. Ha érzi… Ha nem, az azért van, mert a tanárok túlstresszeltek, márpedig az „ejnyéhez” idő kell és nyugalom. Ejnye – üzenném azoknak, akik még mindig nem értik, hogy ennyi kötelező óra mellett…

Ez hosszabbra sikerült, mint kellene. „Már megint szónokolok.” Bocsánat. Jé, ezt is szoktam mondani órán mostanában, ha az „ejnye” kevés az „Ok Boomer” tekintetek között. 😂 😂

A többiért meg hála istenkategóriás tanáraimnak, de ezt már mondtam ezerszer. Sok beszédnek sok az alja. Ejnye.