Kategória: A tanár is ember, de nem az a dolga

H3

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA:

H3 

Ha az ember több évtizedet tanít az alma materben, elkerülhetetlen a „vérfertőzés”. Bármerre járok a városban, biztosan találkozom valakivel, vagy hallok valakiről, aki szintén oda járt, és persze tanítottam, vagy hattam volna, de megúszta. 

Ha egy jóképű férfi rám mosolyog, rögtön tudom, így folytatja: „Jó napot, tanárnő!” – én pedig törhetem a fejemet, hogy őt vagy a gyerekét, ma már az sem kizárt, hogy az unokáját tanítottam. A dolgot tovább „aberrálja”, hogy különböző generációkból való tanítványaim lelnek egymásra a világ valamely táján, és akkor beáll a tohuvávohu: ki, mikor, de hogy kerülnek össze? Olyan vagyok már, mint szegény József Attila versében a „visszhangzó családi kripták.” Néha attól rettegek, hogy beállít Petrovics István, és bikacsökkel kéri számon rajtam, miért hagytam elkujtorogni a fiát. 

H3 eredetileg szőke, keszeg fiúcska volt, kérdeztem is az atyát: „Sportol ez a gyerek valamit?” Papa göcög a nevetéstől: „Tanárnő, mindennap órákig püföli a homokzsákot.” 

H3, alias szelíd, szőke jó tanuló, tudott viselkedni, elvégre a homokzsák önkontrollra nevel, meg is lett hamar az összes nyelvvizsgája, a kitűnő érettségije, sajnáltam is hogy nem humán szakra megy, de nem erőltettem.  

De addig püfölte azt a zsákot, míg kigyúrta magát és magából a dupla humán diplomát, és egyszer csak beült a tanáriba kollégának, de már tar fejjel, bár ifjan. Sok „hajaszála hullott a tudományokért”. Keszegből izompacsirta, hangját-alig-hallodból öblösen bömbölő suttogás lett. 

H3 hátrányosan halmozott helyzetű: magyartanára, angoltanára és osztályfőnöke voltam, de nagyon örülök, hogy nem hasonlít rám sem stílusban, sem módszerekben. Autonóm. Respect.  

Mikor megérkezett, épp végzős osztályom volt, osztályfőnök-helyettes nélkül, adódott tehát, hogy felkérem, jöjjön velünk kirándulásra.  

„B” az osztályomból titokban elmesélte nekem, hogy rajongott zenészéről, R-ről véletlenül kiderült, hogy H3 osztálytársa volt, aki most az ő osztályfőnök-helyettese. R, a hajdan csendes, sztoikus, ma már külhonban is csápolt zenész, mikor megtudta, hogy H3 tanár lett, csak annyit mondott: 

„Tudtam, hogy el fogja cseszni az életét.”  

Imádják a gyerekek.

 

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA 

KÖTELEZŐ 

Csaba kollégám azt találta mondani, hogy kilencedikben nem, de felnőtt fejjel elolvasta az Odüsszeiát, és nagyon élvezte. Csaba halmozottan hátrányos helyzetű: osztályfőnöke, magyar- és angoltanára voltam. 

És akkor Tin (focista) azt mondta az írásbeli érettségi után, hohy elkezdte olvasni a kötelezőket, és most élvezi. 

És akkor, immáron ezredszer megvilágosodtam: a kötelezőnek nem kötelező unalmasnak lenni. Lehetne gyermekközelibbekkel kezdeni, és felvillantani a klasszikusokat…na feltaláltam a melegvizet… 

Herczeg Ferenc, Wass Albert…vicc…csak a nagyon nemzetiek olvassák direktívaként, mert itt élned-olvasnod kell. Nem kell. Lehet. A nemzet nem pusztul ki nélkülük. Legfeljebb unja magát.

Kedvenc sorozatomban, az Igenis, Miniszterelnök-ben (BBC) panaszkodik a miniszterelnök az államtitkárnak, hogy a tanulók az iskolaidő háromnegyedében halálra unják magukat, holott a munka világára kellene felkészíteni őket. Erre az államtitkár azt feleli: a háromnegyed unalom tökéletes felkészítés a munka világára. 

Szóval: meddig áltatnak még minket, magyartanárokat, hogy a Csongor és Tünde megfelelő olvasmány 15-16 éveseknek? 

Ja, értem. A háromnegyed.

‘Well if you’re sick of seeing me here, and I’m sick of coming in here,let’s call a truce!’

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA 

MÓSZERTAN

Félreértés ne essék, a módszertant nagyon fontosnak tartom. Sőt. Középiskolában a módszer sokszor fontosabb a tárgyi ismereteknél, mert jól megválasztott módszerrel motiválni lehet, motiválni további, egyéni kutakodásra, ismeretszerzésre. Mondom, jól megválasztott módszerrel. DE! A tanár személyisége kikerülhetetlen, az a bizonyos karizma. Továbbképzésről jövök épp haza vidékről. Voltak remek előadóink, és kevésbé remekek. Volt visszafogott, tárgyilagos, szakmai tudásával lenyűgöző. Volt nárcisztikus, szakmailag ugyan felkészült, de a fennállónak nagyon megfelelni akaró, elidegenítő. És voltak a lehengerlők. Felkészültek, és kiváló előadók. Hja, a karizma. Az egyik a szívbajt hozta ránk a kezdeti poroszos szigorával, aztán kiderült, hogy a blazírt külső frenetikus humort és tudást leplez. És it most külön megnevezem Miklósi Lászlót, a Történelemtanárok Egyletének elnökét, és Keglevich Kristófot, a Fazék történelemtanárát. Nem csodálom, ha imádják őket a gyerekek. 22 agyongyötört tanárt is képesek voltak felvillanyozni.

 És akad a mainstream. De ez már régebbi emlék mószertani továbbképzésekről. Azokról szólok, akik  csak az interaktív eszközöket, játékokat sajátítják el, de nincs mögöttük igazi tudás, igazi ember.

ÉS akkor jött a harmadik a csomagolópapírral meg a színes filctollakkal, és én legszívesebben tényleg ráírtam volna, hogy mit szeretnék csinálni az órán, de nem akartam bölcsködni, s mivel közben a meleg vizet is felfedezte, és én még mindig szégyelltem volna kioktatni, külnösen, hogy 20 évvel volt fiatalabb, nem maradt más menekvés, mint a kóma.  

MERT nincs azzal baj, ha valaki önálló gondolkodás útján jut el evidenciákig ─ sőt, személyes tapasztalatból tudom, hogy heuréka élmény, a legnagyobb. A baj az, ha nem tudja, mert lusta utánajárni, vagy nagyképű tanárai voltak, hogy az evidencia már matuzsálem korú, és nem illik mások idejét lopni vele. Hacsak nem pénzért. Akkor értem.

Az már az én bajom, hogy kellett a papír, meg meleg is volt, meg hajlamos vagyok elcsüggedni. Néha olyan reménytelen. Háklisodom.

Jó volt ez a hétvége, visszaadta a hitemet, hogy az emberi faktor még játszik. Szerintem kihalhatatlanul. Becsüljétek meg a jó tanárokat!

 

 

VASS JUDIT 

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

CIGI, BÉKESEJT 

Egy robot pontosságával és egy beszélő szerszám alázatával érkezem reggel hat húszkor a villamos-megállóba ─ abszolút fölöslegesen, tudhatnám már, hogy az 1-es az orrom előtt füstöl el…ja, az a 3-as metró, az 1-es még csak a pótlóbusz-meglepetést tudja, igaz, már hetente kétszer.

A kukánál két közterület-felügyelő cigizik, kicsit tétovázom: mégiscsak kínos: nő létemre, ráadásul egyedül közéjük állni… na de: minden függő egyenlőnek és szabadnak érkezik, tehát kellő távolságra megállok. „Nézd, öregem – közben elnyomja a cigit, és a kukába dobja ─ mi sem vagyunk hülyék, de szerintem a nők okosabbak” …a többit már nem hallom, mert távolodnak az utcazajban, csak az tűnik fel utólag, hogy a hangjában sem irónia, sem …sem …gyakorlatilag semmi nem volt, csak tényközlő nyugalom, olyan csend, amit, már nem is tudom, milyen időmélyben hallottam utoljára. Hm. A hanghordozás…izé…a hangszín…ja, nem: a hanglejtés mágiája. Jé. Egészen otthonosan érzem magam a villamoson.

Egy rövid megálló erejéig meg sem hallom az alvó testvérek szendergésébe fejhangon mobilozó hölgytársat (mellesleg mindig nők csinálják)…és nem látom azt a tahó izomagyút, akinek esze-ágában sincs levenni a hátizsákot a tömegben…ne hagyj el idegsejt…

 Hm. Az idegsejt mágiája. Békesejtek.

2019.

Vintage engraving of a Victorian Headmaster, Teacher, 19th Century, wearing a mortar board and gown

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

FIJÁM 

Kikerülhetetlen a kérdés: miért van az, hogy egyes tanárok „bármit” megengedhetnek maguknak? Na, jó természetesen nem akármit, például az osztály felgyújtásáról ugye csak álmodozni szabad.

 DE MÉGIS,  

MILA NÉNI, aki nemcsak gyönyörű volt, de legalábbis olyan elegáns, mint egy oldalági Romanov hercegnő, holott végigcsinálta Leningrád blokádját, és egyébként is po putyí Lényina, szóval Mila néni beszólhatott, bár akkor még nem így mondtuk:

„Fíjám, unom én ez a banán, ámilyen primityív vágy, igyá kakáó, lesz neked csuty-csuty ész.” És imádták. 

IZA, miután nem volt jelentkező a szülői munkaközösségbe, lehajtotta a fejét, és azt mondta: Kedves Szülők, most 10-ig számolok, és mire felnézek, legyen három kéz a magasban. És lett. Megtanultam tőle, és sikerrel alkalmaztam.

Iza Sárospatakon kezdte a híres-neves kollégiumban, az ötvenes években. Csupa fiú osztály, az egyik a tanárnő szemébe hazudik. Tanárnő keze megindul, püff egy pofon. Fiatal tanárnő megijed, összeszedi magát, és így szól: „Most pedig megírod édesapádnak, hogy te mit csináltál, és én mit tettem.” A szünetben feljelenti magát az igazgatónál, aki sűrű imádkozást javasol. Elmúlik két hét…semmi. Iza megkérdezi: „Megírtad édesapádnak?” „Igen.” „És mit válaszolt?” „Hogy megköszöntem-e.”  80 éves születésnapjára az egész osztály (70 évesek) felutazott Pestre, hogy megünnepelje. Imádtuk.

ZEUSZ, mint ighá szervezte a ballagást, állt a dobogón, és higgadtan mikrofonozta: „Kedves Szülők! Immáron harmadszor kérem önöket, hogy hagyják el a felvonulási területet. Nem kérem többet, köszönöm a figyelmet – és felment a fotólaborba, a ballagás pedig le, igaz, végig némi szorongás látszott a szülők arcán. „Lányom” az érettségi banketten vihogva meséli, hogy miután ő feltette a kezét: „De tanár úr, a tankönyv szövege nehéz és érthetetlen.”, Zeusz szomorúan rá nézett, és azt mondta: „Akkor vedd elő a Barbie babádat, és szép csendben öltöztesd fel.” (Egy másik férfikollégát egy másik osztályban sokkal kevesebbért feljelentettek az igazgatónál.) Zeusz poénjain hálásan vihogtak.

 ÉS AKKOR CSÉ 25 évvel később azt mondhatta egy másik lányomnak, aki a helyettesítő történelem órán par excellence kamaszlányban nyomatta: „Maga üljön hátra, és lapozgassa a Cosmopolitant”! És lányom többet nem zavarta az órát, az osztály pedig legendákat szőtt a tanárról, aki csak egyszer tartott náluk órát, milyen kár. ÉS AKKOR CSÉ megkérdezte az egyik gyereket: „Maga miért volt ma ilyen búvalbélelt egész órán?” „Mert a tanár úr egyszer sem mondta, hogy „Jól van, fiam, hülye vagy!”

Hja, a karizma.

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA 

APOKALIPSZIS, MOST 

Mondom az osztály beszédkényszeres eszének: Mit fog szólni a szülő, ha beírom, hogy gyermeke nem érti az emberi hangot? Szerintem tudják – szólal meg mosolyogva beszélgetőtárs szomszéd. Még nem tudtam, csak az ösztönös énben sejlett, ebből most már baj lesz.

 Lett. 

És megvolt a világvége is. Kitört belőlem az a bizonyos tanár, aki soha nem voltam, és utálnék lenni. Percekig emelt hangon prédikáltam „figyelemzavaroséknak”. 

Persze, tudom, hogy multitasking nemzedék, meg minden, meg hogy úgy kellene felépíteni az órát, de az én nemzedékemnek a multitasking legfeljebb az, hogy zenét hallgatok és közben takarítok, kötök, ergó az egyik tasking nem kíván szellemi tevékenységet. Fel se tudom fogni, hogyan lehet egyszerre zenét, olyat, mint ők!, hallgatva figyelni, jegyzetelni, közben kicsit csevegni a szomszéddal…

Azt hittem, a tanárnő türelme végtelen – mondja Döme a tizenegyedikből, mert a tíz perces szünet nem volt elég, hogy ne látszódjon meg rajtam az előző óra fogcsikorgatása. Én is azt hittem – válaszolom. Meg is mondtam beszédkényszereséknek: Ha még egyszer elveszítik a türelmemet, végük. Isten engem úgy segéljen. Dixi.

De most komolyan: hívjam be a szülőket, és kérdezzem meg, hogy természetesnek veszik-e, hogy miközben beszélnek a gyerekükhöz, ő elfordul, és mással trécsel, vagy foglalkozik?  

Épp Horatiust vettük, miután meghallgattuk Sebőéktől a Lydiához-t − Még dünnyögtek is hozzá, később, a verselemzésnél már nyomogatták a kütyüt, vagy sugdolóztak, de meglestem: jegyzetelték a sztoicizmust is.

Kérdem a velem egyidős kollégát: „Te hogy bírod ezt?” Kétségbeesett tekintet, rázkódás vállban: „Megőrülök. Nem bírom.” Nevetünk. Fiatal kollégánk is nevet: „Nekem szükségem van erre a zsivajra.” A tanítványai imádják, hajlandók vele együtt működni, élvezik ezt a vircsaftot és a tantárgyát. Ergo: lehet így is.

Hát igen. Ha nem lenne kötelező érettségi tárgy a magyar, vagy nem így… nézünk egymásra, mi öregek…hja, jó is lenne, de nekünk már nem lesz.

És most legszívesebben idéznék  néhány részt a középszintű magyar érettségik javítókulcsából, mit is kellene tudnia a diáknak az ötösért, mondjuk verstanból…aha…mert az egy dolog, hogy nekem a fülemben van…de egyébként olyan, mintha tornából kötelező lenne a szaltó…talán egy féléves kurzus…isteni, játékos feladataim vannak…aha…

 Aki idáig jutott az olvasásban, nem kap sört, viszont tudja, hogy miről is szól igazából ez az „iromány” −  ahogy néhány csemete ma hív például egy Babits-verset, mert azt hiszi, hogy ez a szó „oké”. 

Addig is: sztoicizmus mindhalálig. Akasztófahumor, most.  

Ezt a szöveget 2 évvel ezelőtt írtam. Azóta magamon is észrevettem a multitasking kényszert. Képes vagyok úgy beszélgetni valakivel, hogy közben mást is csinálok, például megnézek valamit a neten. Bunkóság…de mindenkin ezt veszem észre. Szimbiózisban a kütyüvel. 

Talán ha egy olyan iskolarendszerünk lenne, amelyben a tanár nem agyonnyomorított bérrabszolga, hanem lenne ideje minden órára alaposan felkészülni, akkor motiválóbb lehetne a tanítás-tanulás, jobban lekötné a diákot a jelenlegi, középkori hótunalom helyett…

 És akkor beleért a kezem…

VASS JUDIT

 A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

ÉN, SLACHTA MARGIT

 „Na, mi van, Slachta Margit, ma hány gyereket vertél meg?” – apám többnyire ezzel fogadott kezdő tanár koromban. „Ja, hogy jobb oldali képviselő, aki szorgalmazta a testi fenyítést? Kösz, semmi közöm.” Komoly, szigorú gyerek voltam, honnan tudhatta volna apám, hogy az iskolában én vagyok a liberális.

 Maradtunk is ennyiben Margittal, de elfogadtam, mint epitheton ornanst apai iróniával.  Margit megmaradt a pedagogia militans fogalomkörében. Nem apám bűne. Hagyjuk, kié.

 Szóval, Margit, ez a Jézus-követő, a zsidó deportálások idején, kereszttel a nyakában elutazott a pápához Rómába, hogy tegyen valamit az emberség nevében. Tudjuk, milyen hatékonysággal. Egy embert egy ember menthet meg. Na, mondjuk tízet, százat. A többiért ki gyón? Margitnak maradt néhány – és a szembesülés a tehetetlenséggel. R.I.P.

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

 SZEPARÉ

 És mondá az Úr: „Legyen pihenő!” És lőn. De mire lőn, már szeparé lett a neve.  

Nézegetem: megérkeztek a bútorok, ifjú kollégáim megküzdöttek az IKEA-bútor összeszerelési kompetenciáival, direkt nem segítettem: „Szívjatok ti is.” (Hogy utáltam ezt a szót még tíz éve, ma már néha használom, ah, romlásnak indult, hajdan erős magyar!)

 KI ITT BELÉPSZ, SZENTÉLYBE LÉPSZ BE!

NAGY VIHOGÁSAINK KÍSÉRTETJÁRTA SZABADULÓ SZOBÁJÁBA!

 Ide űzettek először a dohányosok (nagyon helyesen) a nyolcvanas évek végén. Ha régi filmeket nézek, amelyekben mindenhol füstölnek, rosszul leszek, és ablakot akarok nyitni ─ én, a láncdohányos. Hja, AZ ÉLET MINDENEK ELŐTT.

Nézem az egyelőre lakatlan szobát, és megtelik kísértettel, ifjúságom, kezdő tanárságom hecceivel. Mert itt frocliztuk a vezetőséget apróhirdetéseinkkel:

 „Szolíd, nem dohányzó osztályomat Dunára nyíló, két, külön bejáratú lyukasórára cserélem. Ráfizetek.”

„Eladó hat óra ─ ingyen.”

 vagy:  

„A nem jeti együttműködés szabályai” (Ezért valaki beköpött. Ja, valami öröm mindenkinek kell. Neki ez jutott.) Tehát a szabályok: „A kávéfőzőt kapcsolgasd ki-be, mert Gyula azt hiszi, hogy attól jobb a nedű.” „Ez nem trafik, ne vidd el más öngyújtóját!”

 Gyula rendszeresen idézte Kassákot, mint az „ilyet én is tudok poézist”, de elnéztük neki, mert ő volt az egyetlen, aki idézni is tudta, matekos létére.

 És most kedvem támadt megírni a „Kávézó”, immáron „Szeparé” történetét.

 Történt egyszer, hogy matfizes Gyulánk (ősateista, a szochazában ministráns)  egy szünetben  azon hírrel lepett meg minket, hogy az Ősrobbanásnak már csak az utolsó két másodpercét nem ismerik. Juli, a filozófia tanára szkeptikusan megjegyezte: „Elég az.” 

Mi, laikusok, mindkét hírnek örültünk.

Azóta évenként kérdezem a fizikusokat: „Na, hogy állunk az Ősrobbanással?”

„Már tudjuk, mi történt az első másodpercben. Csak azt nem, hogy miért.” Ja.

 És hallom a mai poénokat, de már nem nagyon értem.

Nem baj.

Egyszer a 7-es buszon barátom azt mondta a Mátyás templomra mutatva: „És ez a szépség itt lesz akkor is, amikor én már nem leszek.”  Úgy legyen.

 

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA 

HOGY LESZ EBBŐL VISSZA? 

 

Minden szakmában vannak linkek. Lusták, nemtörődömök. De ha tanárok közt akad ilyen, most, a távoktatás okozta kényelmetlenségek miatt, azonnal világhír lesz belőle, és kezdődik a tanárszapulás. Ám nem erről akarok írni. Megszoktuk. Belénk törli minden arra járó.

RÓLUK akarok írni, akiket felszabadított az online oktatás lehetősége. Akik nekifogtak, és beletanultak egy korszerű oktatás titkaiba. Akik, miközben el kellett végezniük a tananyagot, amit gyereket közelről sosem látott nagyokosok duzzasztottak fullasztó tengerré, szóval róluk, akik időt-energiát nem kímélve hónapok óta tananyagot fejlesztenek ingyen, egy korszerű, digitális nevelés-oktatás világát teremtve meg kreativitásukkal, akik megtanultak  lépést tartani a jelen igényeivel itt, az Óperencián innen, kezdetleges infrastruktúrával varázsolni szemléltető, interaktív órákat, róluk, akik igazi közösségként, nem törődve az ellenséges és megalázó kommentháborúval, megosztják egymással tapasztalataikat, anyagaikat, mert a tanár is ember, de nem az a gondja, hanem a gyerek, és hogyan lehetne jobban, hatékonyabban, és bebizonyosodott, hogy lehet, hogy van egy más világ, és vajon hogy lesz ebből majd vissza egy 19.századi iskolarendszerbe, ha végre visszamehetünk, mi lesz ebből a sok újításból, a korszerű tananyagokból ott, ahol vár a vissza…

Szóval róluk akarok írni, de már be is fejeztem.

 

 

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

JÓNÁS

Kapom az üzenetet: „Kedves Tanárnő, mikor mondhatnám fel a Jónás könyve 2. részét?” A válaszban megkérdezem, megfelel-e a tavaszi szünet? Megállapodunk húsvét hétfőben ─ amikor kapcsolok.

Nem is ő volt, akiről tudtam, hogy az első részt már megtanulta, hanem D, aki a kemoterápiás időszakot többek között ezzel töltötte, na meg emberfeletti akaraterővel és derűvel. Gondolom, azóta már az egészet tudja ─ majd megkérdezem. Eddig csak a negatív tesztjeinek örültem, és fejet hajtva tiszteltem megtartó humorát, miközben az élet hülyeségein vihorásztunk.

És elcsodálkozom. Az egyik a haláltudattal harcolva Jónás könyvét választja megtartó erőnek, a másik, egy végzős diák, akinek éppen kb. 300 tételt kell megtanulnia, mert osztályozóvizsgázik, mellesleg megtanulja az egészet. Holott matek-fizika tagozatos. Jellemző rá ─ nem a szavak embere ─ hogy elfelejtette, az első részt nem mondta el.

Csoda az ember ─ én mondom. Mindenek és mindazok ellenére, amit nap mint nap tapasztalok. Széthúzás, gyűlölködés, embertelenség, minden, ami Babits Ninivéjében mételyez. „Nagy ott a baj, megáradt a gonoszság.” És mégis.

Adassék nektek az irodalom vigasza! Vigyázzatok a szeretetre.

Könnyű azt mondani ─ és milyen nehéz…

Hozzám már hűtlen lettek a szavak…