Kategória: A tanár is ember, de nem az a dolga

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

TANÁRNŐ, KÉREM

Mindig megnyugtató, ha a szóbeli érettségi biztos befutóval kezdődik. Az ember végigfut a neveken, nyugodtan hátradől: hja, így legyen ötösöm a lottón, hogy ma az első kettő bármit húz a negyven tételből, mindet hibátlanul tudja, és persze rendesen lesz öltözve, ahogy illik.  De ez nem fizet. A világot tartó Atlaszokra nem lehet fogadni, csak támaszkodni. Támaszkodik is a tanár, négy évig, pimaszul evidensnek véve a mindig kéznél levő sikerélményt.

Kíván-e még valamit hozzátenni? ─ kérdezem mosolyogva, bár már percekkel ezelőtt beírtam a maximális pontszámot. Visszamosolyog: „Köszönöm nem ─ vagy mégis…”

Tekintete továbbra is derűs, nyugodt, de mire kapcsolok, már előttem tenyerel a vizsgaasztalon, helyesebben kézenáll. Egyik kezét magyarázó gesztussal emeli felém, most látom, hogy körmei hosszúak és méregzöldre vannak festve.

Kicsit még egyensúlyoz, s mikor már rezzenetlen lábakkal mered fölfelé, megszólal:

 „Tanárnő kérem, csak annyit akarnék még mondani, hogy ezt egy száguldó lovon is tudom, de ugye az ember nem henceg, most is csak azért fejezem majd be egy dupla szaltóval a feleletet, hogy ne essem a triplázás fennhéjázásába. Egyébként pedig kedves bizottság, a színjelességem nem valami beteges perfekcionizmus, hanem képzeljék, engem tulajdonképpen minden érdekelt, amiről itt szó volt, de direkt jelentkeztem csak ritkán, én tényleg nem vágytam a főszerepre, de most, ha megengedik, erőből visszahajlok hídba…” ─ s mikor ezzel is megvolt, mégis csak tripla szaltóval landol az asztalról, elvégre a föld Atlaszai nem beszélnek csak úgy a világba.

Csak tartják. Jelesül. m

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

DŰLŐ

Amióta élek, azt hallom, hogy tehetséges nép vagyunk. Ódzkodom az öntömjénezéstől, de mondjuk, hogy így van. Annál nagyobb baj, hogy a rendszerváltozás óta egyetlen kormány sem merte prioritásként kezelni az oktatást. Talán ideje lenne, hogy végre a szellemi tőkénk is exportképes legyen. Itthonról.

Jussunk végre dűlőre: senki sem tagadja, még a legvadabb liberális sem, hogy az iskola egyik feladata a nemzeti örökség továbbadása. Ennek azonban nem a túlrészletezett irodalom és történelem tanítása a módja. Sőt: ma már kifejezetten kontraproduktív, és elidegenítő hatással van a gyerekekre. („Nagymagyar” tanítványaimat, ha megkérdezem, milyen magyar regényt olvastak, vagy melyik megyében van Veszprém, mit láttunk közösen Nyéken, vagy megkérem, hogy idézzenek Vörösmartytól ─ csak néznek, és Trumpért rajonganak. Ritka kivétel Z, aki tudatosan bújja a magyar kultúrát, és olvas Camus-t is. De ő tízezerből egy.)

Utódaink bemagolnak irodalomtörténetet, pályaképeket, csaták évszámait, szabadságharcaink korszakait jó sok névvel, de ha alapvető dolgokra kérdezünk vissza, kiderül, hogy az összefüggéseket, a hosszú távra szóló tudást nem birtokolják, mert nem látják a fától az erdőt.

Klasszikus példa: 12 éven keresztül hallgatják a március 15-i ünnepélyeket, de ha megkérdezem, mikor írta Petőfi a Nemzeti dalt, csak néznek, holott ez magától adódó évszám lenne, de külön dobozban van a fejükben, és nem tudják összekapcsolni. (Egyébként nem szoktam versek évszámát számon kérni.) Azt már végleg nem szabad megkérdezni, milyen politikai nézeteket vallott, holott A XIX. század költőit már általánosban veszik, és igen, hiába árnyalja a tanár a Petőfi-képet, visítania kell, ha egy dolgozatban az általa ki sem mondott közhelyeket olvassa.

Hasonló példát minden tantárgyból felsorolhatnánk: vagyis pont a lényeg sikkad el, a lényeglátás, a szintetizálni tudás képessége. (Osztályfőnökként tudom, hogy mennyire nem ismerik az országot, a budapestiek is, jó, ha egyszer-kétszer túllépnek kerületük határán.)

Jussunk végre dűlőre: el kellene már engedni a mennyiségi szemléletet, a hagyományos tantárgyi szerkezetet.

Részletes irodalom- és történelemtanítás helyett szükség lenne egy átfogó művelődéstörténet tantárgyra, mint ahogy a reálos tárgyak esetében már bevezették természettudomány néven . (És persze lehetőséget kell adni, hogy az egyes területek iránt mélyebben érdeklődő diáknak legyen belőle több órája ─ de semmi értelme mindenkit minden tárgyból mindenre tanítani. Ez az akadémikus szemlélet teszi motiválatlanná gyerekeinket.)

Ebben a művelődéstörténet tantárgyban áttekinthetnénk az egyes történelmi korszakokat globálisan (gazdaság, politika, vallás, tudomány, filozófia, művészetek, néprajz stb.), hogy legyen átfogó képük az egyetemes és a magyar örökségről. Hogy legyen ─ mert most nincs. Nem ők a hibásak. Ehhez persze egy jó, érthetően fogalmazott és valóban digitális tankönyvre lenne szükség. Olyanra, amit bármely magyar- vagy történelem, filozófia szakos tanár is taníthatna. Amiben, ha valami különösen érdekli a diákot, „rázoomolhat”, hogy diáknyelven fogalmazzak. (Nem jut eszembe a zoomol helyett magyar szó, talán az „elmélyed” még a legjobb rá.)

A „liberális” és a „konzervatív” oktatási nézetek közötti ellentét mélyebb gyökerű. Oktalanság a globalizáció ─ nemzet ál-ellentétet hinni.  Amióta globalizáció van ─ úgy körülbelül az 1950-es évektől ─ a világban megerősödtek a lokalitások. Elég csak a 70-es években felvirágzó világzenére, a népzene újjászületésére gondolni nálunk is, és Európa-szerte mindenhol.

Nem kell a globalizációtól félteni a nemzetet, az embernek kiirthatatlan ösztöne a kisebb közösségekhez húzás, az identitásvágy. Van a nacionalizmusnak egy egészséges szintje, úgy hívják: patriotizmus, ami mindenkiben ott van. (Gondoljunk bele, a rómaiak által leigázott népek túlélték a birodalmat.) De elég elolvasnunk Kölcsey Ferenc Parainesisét, hogy megértsük, nemzetünk csak az egyetemeshez kapcsolódva életképes:

„Ezreket fogsz láthatni, kik ajkaikon hordozzák a szent nevet; kik magasztalva említnek mindent, ami a honi föld határain belől találkozik; kik büszkén (lenézően) tekintenek az idegenre, s hálát mondanak az égnek, mely őket magyaroknak születni engedé: s véled-e, hogy ezeknek szíveik szeretettel buzognak a haza iránt?

A nép, melynek tagjai saját házaikban elszigetelve csak önmagokról gondolkoznak… még félig vadnép.” (Kölcsey: Parainesis)

De kanyarodjak vissza. Az irodalomtanítás tehát megszabadulhatna a gyerekek számára már érthetetlen, régi szövegek elemzésétől. Nem az átlaggimnazistának kell hordoznia a régmúlt örökségét, mint valami fáklyát.

Jussunk végre dűlőre: a régi magyar irodalom már csak művelődéstörténeti érdekesség, hagyomány. Ott a helye, nem a 21. századi műelemzésekben. Én magam irodalomból csak 19-21. századi szövegeket vennék, mondjuk 60%-ban magyart, 40%-ban világirodalmat, hogy végre tényleg a szövegértés, az esztétikai érzék fejlesztése, az olvasás szeretete, és nem utolsó sorban az önálló gondolkodás képessége legyen a cél. Elég lenne heti 2 óra irodalom 2 óra nyelvtannal, amelynek keretében végre önálló szövegalkotást is gyakorolhatnának eleget, mert fogalmazás terén (anyanyelvi ismeretek) is óriási bajok vannak. Márpedig az visszaüt a többi tantárgy tanulására is. A szövegértési kudarcaink gyökere a magyartanítás bajaiban keresendők ─ szerintem. Sokat markolunk, és keveset fogunk.

Hogy a történelmet hogyan kellene tanítani ─ ez nem az én asztalom, nem is akarok okoskodni.

Jussunk dűlőre: egy korszerű iskolában a gyereknek az önálló „kutatásra” is időt kell hagyni az óra keretében, nemcsak rázúdítani mindig új anyagot, megfejelve jó sok házi feladattal. Meg kell tanítani őket az intelligens internethasználatra, a forrásokban való eligazodásra, a színvonalas, önálló munkák alkotására, amire az életben is szüksége lesz.

Igenis, lehet tudni, hogy mit kell tanítani ahhoz, hogy az élete során képes legyen, ha kell, többször is pályát módosítani. Mióta mondják már ezt szakemberek ─ nem akarom feltalálni a meleg vizet.

És vonzóvá kell tenni a szakközépiskolát, hogy ne legyen „elfekvő”. Vissza kell adni a magyar szakmunkásnak a becsületét, hogy ne csak betanított munkára legyen alkalmas. Ja, hogy ez pénz… erről beszéltem az elején.

Jussunk végre dűlőre…

Amikor Kölcsey kiejtette a pozsonyi országgyűlésen a „Haza és haladás” jelszót, a kettőt összekapcsolta, mert csak együtt van értelmük.

Unom már idézni:  „Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?”

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA





GENGSZTEREK

“T” az osztálytól kapta eposzi jelzőjét – gondolom, nem bírták elviselni tisztaságát, valahogy le kellett hozni az elviselhető humor szintjére, és ő szelíd mosollyal nyugtázta a befogadó iróniát: „az aszódi gengszter”.

“T” kalapban jár, sőt már azt is tudja, hogy azt találkozáskor meg kell emelinteni kicsit. Hozta magával az ősök hitvalló, puritán erkölcsiségét: „Tanárnő, én elvből nem csalok.” Amolyan Miskin-figura, ambiciózus, de szerény és rendíthetetlen szorgalommal, a krisztusi szeretet nyitottsága csillog kamasz  szemében. “E” hitvalló balos, hiperérzékenységgel figyeli a közéletet, közben gitározik és verset ír ─ és olvas: Kafkától Illyés Gyuláig mindent. Amikor rákérdeztem a Hymnusra, ő volt az egyetlen, aki hibátlanul végigmondta.

Mindig utáltam, ha kollégák kipletykálnak gyerekeket, de mégis hálás vagyok azért, amit megtudtam. És most a „pletyka” hatására elképzelem, ahogy Gengszter 1 az udvaron vagy a folyosón rója köreit Gengszter 2-vel, és 16 évesekhez méltó komolysággal vitatják meg „a szellemharcok tiszta sugaránál” a politikát, a nemzeti sorskérdéseket.

Izgalmas lehet: egy szilárdan konzervatív és egy konokul balos patrióta, amint eszmét cserélnek hazáról, emberiségről, az őket gyötrő aggodalmakról. Szitokszó nélkül -úgy képzelem, bár nyilván meg-megrökönyödve, míg egymást hallgatják.

Féltem őket a felnőttek körében ma divatos, gyűlölködő megosztottságtól.

„Ne zavarjuk őket. Talán sikerül megállapodniuk.”

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA





FIJÁM

Kikerülhetetlen a kérdés: miért van az, hogy egyes tanárok „bármit” megengedhetnek maguknak? Na jó, természetesen nem akármit. Az osztály felgyújtásáról például csak álmodozni szabad.

MILA NÉNI, nemcsak gyönyörű volt, de legalábbis olyan elegáns, mint egy Romanov hercegnő, holott végigszenvedte Leningrád blokádját. Szóval Mila néni beszólhatott, bár akkor még nem így mondtuk: „Fíjám, unom én ez a banán, igyá kakáó, lesz neked csuty-csuty ész.”

IZA, miután nem volt jelentkező a szülői munkaközösségbe, lehajtotta a fejét, és azt mondta: Kedves Szülők, most 10-ig számolok, és mire felnézek, legyen három kéz a magasban. És lett.

ZEUSZ, mint igazgatóhelyettes szervezte a ballagást. Állt a dobogón, és higgadtan mikrofonozta: „Kedves Szülők! Immáron harmadszor kérem önöket, hogy hagyják el a felvonulási területet. Nem kérem többet, köszönöm a figyelmet. Felment a fotólaborba, a ballagás pedig le, igaz, végig némi szorongás látszott a szülők arcán. Lányom az érettségi banketten vihogva mesélte, hogy egyszer feltette a kezét: „De tanár úr, a tankönyv szövege nehéz és érthetetlen.”. Zeusz szomorúan rá nézett, és azt mondta: „Akkor vedd elő a Barbie babádat, és szép csendben öltöztesd fel.” (Egy másik férfi kollégát egy másik osztályban kevesebbért feljelentettek az igazgatónál.)

ÉS AKKOR CSÉ 25 évvel később egy másik lányomnak, aki a helyettesítő órán par excellence kamaszlányban nyomatta, azt mondhatta: „Maga üljön hátra, és lapozgassa a Cosmopolitant!” És az én feminista lányom többet nem zavarta az órát, az osztály pedig legendákat szőtt a tanárról, aki csak egyszer tartott náluk órát, milyen kár, hogy többet nem. ÉS AKKOR CSÉ megkérdezte az egyik gyereket: „Maga miért volt ma ilyen búvalbélelt egész órán?” „Mert a tanár úr egyszer sem mondta, hogy „Jól van, fiam, hülye vagy!”

MERT MINDEN A SZÖVEGKÖRNYEZET. ÚGY HÍVJÁK: TÖRŐDÉS ─ ÉS A GYEREK ÉRZI.

Az állampolgár is.

Ma rendkívül érzékenyek vagyunk a szóhasználatra, még azok is, akik nem fanatikus követői a politikailag korrekt beszédnek. A PC és a feminizmus vadhajtásain sokat morgott K. Hardwick, volt angoltanárom, aki alkarját fellendítve mutatta, hogy mit gondol róla. Igaz, megtehette, ő soha nem múló angol úriemberséggel bánt és beszélt velünk. A jelenlétében mindannyian kicsit ladyknek érezhettük magunkat, és okosaknak.

Közbeszédünk eldurvulása nem pusztán stiláris vagy ízlésbeli kérdés. Az alantas ösztönökre utazó vagy fékevesztett „Kazinczy-díjasainkat” immáron történelmi felelősség terheli a magyar-magyar gyűlölködésért.

Soha nem adok intőt káromkodásért, csak visszakérdezek: „Melyik volt ez az aranyszájú?” Érdekes, a gyerek érti, és mindig bocsánatot kér, sőt, legközelebb már magától javítja ki magát. Megmondóembereink nem. És ez nagy baj. Nagyon nagy.

„Fijám, fijám! Unom én ez a banán, igyá kakáó, lesz neked csuty-csuty ész.”

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

ZEUSZ ENUMERÁL

Réges-régen, még a papíralapú korban, a rendszerváltozásnál is előbb, tanári kiteljesedésünk fénypontjai a félévi és évvégi hiányzási statisztikák voltak.

Oszlopok és azokat keresztező sorok végtelen táblázata, melynek lényege, hogy végül vízszintesen és függőlegesen is ugyanaz az eredmény jöjjön ki. (Enapló, áldott legyen megalkotód neve, dicsértessél!) Nekem, bár mindig időben elkészültem, soha nem stimmelt, ezért újra és újra nekifeszültem. Egy embert ismertem, akinek mindig kijött ─ de csak azért, mert bosszú vezérelte, az esetleges ellenőrzés feletti káröröm.

Zöldfülű osztályfőnökként, miután boldog sóhajjal becsuktam kedves naplómat, beálltam segíteni idősebb kollégámnak. Ő a számok puszta létét személyes sértésnek tekintette, kivéve, ha azok évszámot tettek ki, mivel történész volt. Nos, ülünk a mensam magica felett, kezünkben a számológéppel, s talán negyedszer pötyögjük be a 10 hónapszor 35 gyerekszer igazolt és igazolatlan numerát. Szánk enyhén habzik, szemeink füstösek, furcsák, véresek.

Szemben velünk Zeusz monumentális tömege árasztja magából a provokatív nyugalmat. Ujjával végighúz a függőleges soron, s közben dallamosan dünnyög: hetvenöt ─ háromszáz ─ nyolcszáztíz ─ kétezernégy. És már írja is be. Elhűlve nézzük. Ő az igazgatóhelyettes. Kollégám megmerészel egy kérdést: „Te, János! És ha valaki  ellenőrzi?”  (valaki: kerületi tanács) János fel se néz: „Dögöljön meg.” ─ és becsukja a naplót.

Kiváló tanár volt. A gyerekek imádták. R.I.P.

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

ZEUSZ

Egyrészt szégyen, hogy csak most jut eszembe megírni, holott Ő az egyik istenkategóriás kolléga, akitől a legtöbbet tanultam ezen a pályán, másrészt talán nem véletlen: most van a legnagyobb szükségem derűs nyugalmára.

Zeusz nem véletlenül kapta a nevét: képzeljünk el egy két méter magas, szakállas, hatalmas testet, amint fehér köpenyben hömpölyög a folyosókon, fehér zsebe csupa vörös folt. Amikor kérdezem, mitől, csak annyit dörög le onnan, fentről: „Ott morzsolom szét a diákjaimat.” De erről majd később.

Akkori igazgatónk úgy érezte, szükség van tantestületünk pedagógiai továbbképzésére, és meghívott egy szakembert, sajnos olyat, aki leginkább csak képről látott gyereket. Na, mindegy, ülünk a tanáriban, délután fél hatkor, csendben javítjuk a dolgozatokat, olvasunk, alszunk, miközben valaki, valamilyen embertípusról duruzsolja nekünk a tutit. (A tutit már az első mondatban felismerjük, azonnal agyvédelmi fokozatra kapcsolunk, jómagam immáron 37 éve.)

Egyszer csak fehér hegy emelkedik a „slampos diktatúra” légkörébe… „János – súgom döbbenten ─ hova mész?” Csodálkozva rám néz: „Mindennek van határa ─ ennek itt.” – és kihömpölyög. 

Ő volt a párttitkár és az egyik igazgatóhelyettes. De erről majd később.

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA





ÉS MEGINT ELÖLRŐL

Ha belegondolok komoly, küldetéstudatos nekiveselkedéseimnek, s a mostani, véresen komoly pedagógiai vitáknak az üdvözítő módszerekről, csak mosolygok. Mintha legalábbis vérre menne, mint a pozsonyi csata.

Vérre megy ─ tudom. És megint elölről: NAT2020.

Ha valami, az idei „távoktatás” bebizonyította: a NAT használhatatlan, kőkorszaki ostor egy már régen nem létező diáktípus idomításának, képzavarral: agymosásának. Tisztelet a kivételt jelentő egy-két reálos fejezetnek. Amire igazán szükség lenne techicizált, robotizálódó korunkban, a humán félteke fejlesztésére (magyar, történelem), na, az maga a múltba vesző zsákutca. Adatokkal túlterhelt, a gondolkodást, korunk létkompetenciáit fejleszteni teljességgel alkalmatlan tohuvávohu, de legalább a pozsonyi csatát megnyertük ─ igaz, nem digitálisan.

Nem is volt lehetőség valódi távoktatásra, hiszen a tanterv-érettségi présben a tanároknak még az online óra valódi követelményeinek is meg kellett volna felelniük. Hogyan!?…Akik nekibuzdultunk, belepistultunk a  digitális tananyagfejlesztésbe. A tavaszt így csináltam végig ─ nem sok sikerrel, de sok tanulsággal. A diák nem is értette: mi ez a könnyű feladat, hogy szabadon kereshetek az interneten, mindent használhatok ─aztán kettest kapott, mert a gondolkodtató részre már nem jutott motivációja. Nem is nagyon akart gondolkodni, hiszen olyan szövegekről kellett volna, amelyek nem inspirálták. Persze inspirálhatták volna – egy másik oktatási környezetben. És megint elölről: kötelező olvasmányok. És megint elölről: a nemzeti nem szinonímája az ásatagnak. Vagy legalábbis nem kellene, hogy az legyen.

Mellesleg az internetes forrásokat sem tudják használni, volt, aki azt sem vette észre, hogy a kiadott anyagba belinkeltem forrásokat, amelyekre csak rá kellett volna klikkelni. És akkor még nem beszéltünk, vagy hiába a források etikus használatáról. Tehát ebből is fejlesztettem online anyagot, de akkor már a kinyúlás szélén voltam. Mert hiába van a hüvelykujjukban az applikációk sora, úgy tévelyegnek valódi─ és áltudomány digi-rengetegében, mint Makó Jeruzsálemtől.

Most ősszel már vigyáztam az egészségemre: online órákat tartok, főleg frontálisan, csak időnkét visszakérdezek, hogy lássam, itt vannak-e még, követnek-e még. Nincs hókuszpókusz, tananyagfejlesztés. Hát mi vagyok én ilyen présben, ilyen „megbecsülés” mellett? Tényleg krisztusi „módszertant” kívánna, de annak, úgy tudom, nem ez a terepe. Ne rángassuk bele a szegény názáretit mindenbe! Egyébként sem parancsolt, hanem azt mondta, ha akarsz, velem jössz. Szabadon választható, fakultatív etika.

És hol vannak a valóban digitális tankönyvek? Láttam ilyet, magyar fejlesztés ─ na, ilyenre kellene költeni például az adófizetők pénzét, hogy mást ne mondjak. (Gyerekkoromban még számítástechnikai nagyhatalom voltunk. Tudom, mert szemben velünk volt az agytröszt irodája. Azóta összeszerelő műhely.)

Vérre megy. A jövőjükre. A jövőnkre. Na, ez aztán a „távoktatás”. Távol a jelen kívánalmaitól.

Már unom idézni Aranyt:





„Hajt az idő nem vár, elhalunk mi, vének,

Csak híre marad fenn karunk erejének;

Más öltőbeli nép, más ivadék nő fel,

Aki ésszel hódít, nem testi erővel.”

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

AZ UKRÁN BETEG

Az ukrán beteg epitheton ornansát B-től kapta, és attól kezdve csak így hívtuk, az osztály és én. A mi betegünk aludni járt a suliba ─ már, ha beért.

Amolyan karinthys figura, aki ösztönösen érzi, a hely nem neki való, egyszerűen nem áll jól rajta. Néha benéz, magára ölt egy hevenyészett bérlet-arcot, körülnéz, sztoikusan megállapítja, hogy megint ugyanazt a filmet játsszák, ugyanazokkal a szereplőkkel, és továbbra is nagyon hosszú.

Talán beért volna többször, ha a 90 fokos testtartást kívánó ismeretszerzés helyett a büfében állva, egy kávé mellett fogadhatja a tanárokat lazán-komoly csevejre életről-halálról, de leginkább a butaság természetrajzáról.

Az ukrán beteg végigaludta az óráimat, négy évig hitte, hogy adrenalin-emelő helyzetekre (lásd bukásveszély vagy érettségi, ergó stressz) van szüksége, hogy kihozza magából a legtöbbet, s mivel ez négy évig bejött, bíztunk is benne eleitől fogva, helyesebben az eszében, és hagytuk aludni, mert valami rejtélyes módon, egy ismeretlen dimenzióban folyton ébren volt, olvasott, verset írt, és emlékezett az átaludt tananyagra, az egyszerűség kedvéért nevezzük így azokat, akikkel érdemes tölteni az időt ülve, állva, alva.

Nem tudhatta, hogy az álomlétből előbb vagy utóbb kipofoz minket a nagybetűs, de ezt most már fedje balladai homály, annyira abszurd, hogy mindezek után 89 százalékos emelt magyart csinált. Hja, a goethei istenek és az ő kedvenceik.

Többen, köztük ő maga, állítják, hogy mostanában bejár az egyetemre, és bár a hírnek elég sci-fi szaga van, többen tanulni is látták.

Ő lesz az alvó pszichológus, végig dől majd a pamlagon, a beteg odaül mellé, magától meséli búját-baját, néha megsimogatja a nagy gyógyító szelíd homlokát, s megnyugszik. Csendben, vigyázva, hogy ne reccsenjen a szék, ne csikorduljon az ajtó, kilép a rendelőből, és egyre könnyebbedő szívvel tér vissza őrizni a nagy varázsló álmát, mert az ukrán beteg tudja: csak az a jó beszélgetés, amelyik után a beteg lelkéről potyognak a kövek. Dream on…

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA:

S MERT VAN A JÓSKA

S mert van a Jóska, jobb íze van a torockói napnak, mikor szembe süt reggel, már másodszor.

De nem baj, már csak tíz perc ez a maradék tíz méter a tetőre, és kibírható, mert Jóska már ott áll, s komolynak is vehető arccal szól le: „Hozzak vizet, tanárnő?” Nincs rajtam szemüveg, és egyébként is vakít a Székelykő, de szentségelő zihálás közben is érzem a már megszokott, ironikus-apás csillogást a szemében. Zavarba hoz ez a gyerek, na megállj, ha felérek… Az a hülye is, aki ezt a sziklát ide tette…

Délután érkeztünk. Micsoda jó szó ez a „lenyűgöző”, beleérezheted a nyomasztót és a vonzót egyszerre. Mondom: „Oda” csak együtt ─ nem játék. Tábortűzig szabadidő. Sétálunk a faluban, meg sem kísérlem a leírást, nem vagyok én egy Jókai, se Mikszáth. Hirtelen csillogni kezd a sziklatömeg, ereszkedő, apró szentjánosbogarak az alkonyatban. Mi ez? Megáll bennem az ütő … mégis felmentek. Jaj.

„Tanárnő, ott fent lovak nyargalnak”…büntess, ha mersz, gondolom, de inkább számold meg őket ─ és irigyeld…de nem mutathatod ─ még hátra vannak Tündérkert gonosz varázsú pontjai, kell a gyeplő. Vacsoránál megbeszéljük, aki feljön, csak velem együtt, hajnali fél hatkor, mert hosszú az út a csúcsra, és kétszer kel fel közben a nap.

Hajnalban 35-ből 30-cal eredünk neki, nem sejtve, hogy a sziklahegy lábánál már lóg a nyelvünk, s csak akkor kezdődik még a felfelé. Félidőben visszanézek ─  a falu fényfolt, semmi mozgás. Nyomás, így soha nem érsz fel. Már kevesen vagyunk, mint egy maratonban a szétszórt mezőny. Már nincs visszafele. Ciki lenne. Az a hülye is, aki ezt a sziklát ide tette…

Hallom, öles léptek. Ja. Nem is értettem, miért nincs ott a hajnali induláskor ez a belevaló, mokány  gyerek. Elsétál mellettem, odalihegek valami szemrehányó „megbeszéltük”-et, de fölösleges, már fent repül a napban.

Nem baj, már csak tíz perc ez a maradék tíz méter a tetőre, és kibírható, mert Jóska ott áll, már nem kérdez, csak leugrik nyújtani a kulacsot, és magától hozza a lépegetőt bokatörésem után, évek múlva. „Rá kell gyúrni, tanárnő.”

És lovak nyargalnak az alkonyi égen. Mert vannak ezek a Jóskák, Józsefek.

M

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA:

M

Fekszem a hordágyon gipszelésre várva, egyszer csak fehérköpenyes arc, M. Na, de tanárnő! Így kell találkoznunk? Miért nem tetszett telefonálni?

Otthon ölben visz fel az emeletre. Emlékszel, amikor hazazavartalak, mert fehér farmerban jöttél ballagásra? Ja. Négy évig gyűrte az idegeimet. Ezt most melyikünk mondja? 

Az erdélyi túrán a sziklákon mászott fel a Székelykőre. Megfogadtam, ha élve megússza, felpofozom. Megúsztam.

Hívom előadásra a suliba. Képeket mutogat balesetveszélyes helyzetekről a gyerekeknek. Az egyiken A-val, azon a bizonyos túrán, fél kézzel lógnak egy magas hídról. Most látom először. Ezt is megúsztam, doktor úr. Harmadikban az osztálykiránduláson rajtakaptam őket egy üveg borral. Einstand. Másnap reggel látom, ott ülnek mind a füvön, M széles gesztusokkal vezényli a lázadást. Na, mi a baj? Más osztályok részegen zuhannak le a hegyről, mi meg egy rohadt üveg bort sem ihatunk meg!

A telefonban hallom, ahogy a fiára rászól. Maradj egy picit csendben, légy szíves. Velem szinte ordít: Tanárnő! Meg ne halljam, hogy fizet az orvosoknak!

Felpattan, amikor egy nagyon köszönömmel asztalra teszem a borítékot. Utánam rohan az ajtóig, és kezembe erőszakolja. Köszönöm, de nem. Ez már nem M. Egy másik. Sőt, fiatalabb. Hm.