Kategória: A tanár is ember, de nem az a dolga

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

TERMINUS

Egyenként veszem Az ember tragédiája színeit, tömény és régies a szöveg, talán így könnyebb lesz. Előző órán bevezetem a 11. színt, Londonban Madách a liberalizmust és a kapitalizmust vizsgálja. K majd kiesik a padból, mondanivalója van. Hajrá, gondolom, kezdi is…azonban gyanút fogok: Olvasta? Nem, de… Felhördülök: „Nem olvasta, de beszélni akar róla?” Igen, mondja, és már majdnem lelövi a poént, amikor belefojtom a szót. „Mit szólnának hozzá, ha én olvasás nélkül értékelném a dolgozataikat?”, majd prédikálásba kezdek a gondolkodás és műértelmezés etikájáról. Mat-fiz tagozatosak, olvasni nem nagyon, gondolkodni szívesen. Cs, szorgalmas, mindig figyel, kezében a kötettel rám néz…Tanárnő, én nem értem ezt a szöveget…K tovább jelentkezik, az osztály már nevet, megadom a szót, újra kezdi, de előbb előhozza a bizánci színben tapasztaltakat − az „olvasottakat”, már nem merem használni. Csak lelövi a poént, de szerencsére olyan halkan motyog, hogy nem hallják, megkérem, várja ki a Falanszter színt…lemondóan elhallgat. Sajnálom. Ő is.

Párhuzamos osztály. Nyelvtan óra. Stílusrétegek. A tudományos stílus jellemzői. A szakszókhoz érünk, vesszük a „terminológiát”, ezt már értik, kilencedik óta kedvenc elfoglaltságuk a „fogalmak”. Mivel egyetemre készülnek, bevezetem a „terminus technicust” is, elvégre nemzetközi műveltségszó. Mondom, gyűjtsenek terminus technicusokat biológiából, fizikából stb. Töri tagozatosak, röpködnek görögül a „cserépszavazás” és egyebek, irodalomból a „metafora”, „allegória”, és B már nyújtózkodik. Sejtem, hogy poénra les, de meg kell adnom a szót. „Az ember tragédiája”. Na, de – mondom− az nem terminus technicus. Közbevág, hamiskásan bólogat: „De bizony, tanárnő, az.” Osztály gurul a nevetéstől, kínomban én is.

Megadóan feltöltöm a csoportba a szemelvényezett 11. színt. Nézegetem. Micsoda gyönyörű, logikus szöveg…”az idő árján úgy lebeg”, mint süllyedő Atlantisz…

A terminus vége, januárban folytatjuk. Majd elmesélem, mi is “történik” a Falanszterben. Egy mű, amiből nem a sztori érdekli őket. 

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

BECSAPÓSDI

Mi becsapjuk ezeket a gyerekeket. Én ugyan nem. Soha, és most sem vagyok hajlandó elkényeztetni őket. Szeretni – igen. „Én nem ígértem maguknak demokráciát.” – mondom poénból, ha keménykedni kell. Márpedig néha kell.  Az órán kerülöm a frázisokat, de most így egymás közt lássuk be: az ő életük sem lesz vajaskenyér, habostorta és egyebek.

A szülőt, aki tíz körömmel védi csemetéjét, megértem…ösztönösen. Értelemmel már nehezen fogom fel, miért nem látja be, hogy az agyonpátyolgatás, „az erőmön felül is mindent megadok neki” védtelenné teszi őt. Nem készíti fel a kudarcokra, pedig a nagybetűsben zúgnak a pofonok. Úristen, milyen közhelyeket fogok még leírni?

Mondom, anyai ösztönnel értem, de pedagógiai vénámmal nem. És akkor most eljutottunk a lényeghez.

A SZÜLŐT SOHA NEM KÉPEZTÉK. Vagy volt előtte jó példa vagy rossz, ami mentén vagy ellenében nevelni akart. Gondoljunk bele: többségük mindenféle lélektani, szociális képzés nélkül apolgatja csemetéjét. Amikor az osztályaimban irodalom vagy osztályfőnöki órán gyermeknevelésről, gyermeklélektanról van szó, először csodálkoznak, hogy jön ez ide, aztán néznek nagyot. Kosztolányi Fürdés c. novellája telitalálat a túlfegyelmező és a túl engedékeny szülő archetípusaira.

Beszélgetek az iskolaorvossal, és tétován megkérdezi, mi is érzékeljük-e, hogy valami nincs rendben. Ó, hogyne: „Nekem mondod parasztnak, hogy farka van a malacnak?”

Bizony mondom, nagy bajok lesznek. A mai gyerek sokat tud, és sokat ért. Sokkal többet, mint felfogjuk, mint mi, hajdanán, de – mint mindig – szívesen játssza „a hülyét”. Ez bosszantja, és megvezeti a felnőtteket. Mi is ezt tettük alkalomadtán, és jókat vigyorogtunk, ha ezzel nevetséges babusgatást sikerült kicsikarnunk, és közben pihentünk egy kicsit, ha már untuk a tanulást.  Szóval, sokat értenek, de sokan nem tudnak viselkedni. Miért baj ez? Mert az illem nem formaság, vagy valami rokokó agyrém, hanem a másik ember megbecsülése. És kell hozzá önfegyelem. Na, azt meg hogyan tanítod? Például arra, hogy ne rúgjam bokán embertársamat, aki épp az agyamra megy.

Az baj, hogy sokan csak az emelt hangra figyelnek fel. 37 évig tudtam anélkül tanítani és nevelni. A maradék kis időre már nem szokom rá. Nem vagyok hajlandó kivetkőzni magamból. Egyszer megtörtént. Napokig rosszul aludtam.

Ne csapjátok be a gyerekeket. Nagyon nehéz idők jönnek rájuk. A szülők többségére nem nagyon számíthattok… agyondolgozzák magukat, kimerültek. Egyszerűbb megvenni „a legújabb okost”, mint tartalmas időt szakítani az utódra. (Mellesleg pénteken hazafelé diákok, megfáradt lények-vének baktattak előttem, és a „minőségi idő”-ről beszélgettek valamit. Hm, ez igen − gondoltam volna, ha pénteken még telne neuronra.)

Üzletközpont, délután. Gondterhelt arcok kavarognak föl-le. Valami rikács. Kisgyerek visít. Ismered, azon a hisztérikus akkordon. Odanézek. Anyuka türelemmel, szótlanul húzza a kis üvöltő dervist a földön, maga után. Ha a dervis erősebb, megáll, vár. És ez folytatódik, hosszú percekig, amíg el nem érik a mozgólépcsőt. És egy szót sem szól. Türelmes. Én nem ezt a szót használnám.

Te mit csinálnál? Ámde elég mára. Nem mindig terem rózsát.

„Minőségi idő.” Diáknak, tanárnak. Kisebb csoportok, kevesebb óra. Nem megy máshogy. A kevesebb több. Na, sikerült a végére is hagyni egy bődületes közhelyet.

Úgy legyen.

TAO

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

TAO

Valójában Teó. Talán nomen est omen, de ezt még nem bizonyította be vagy cáfolta a tudomány, amiben makacsul hiszek, úgyis, mint a ikszedik istenbizonyítékban. Teó maga a megtestesült tao.

Az első évben megnyerte a matekversenyt, rögtön érteni kezdtem, miért jegyzetel keveset, dolgozatai miért olyan rövidek, sehol egy fölösleges szó, csak a mérnöki lényeg. Vágott az esze, mint a penge. Bírom az ilyet: csak semmi mellébeszélés, lila köd. … Útja nyílegyenesnek tűnt a matematika csúcsaira…bár volt benne valami, ami kilógott még a többismeretlenes egyenletből is.

Feketében járt, fekete haját még feketébbre festette, sűrű, fekete műszempillák ellenpontozták fekete bakancsát, piercing, ahova csak fért ­– félelmetes volt, de a harsány külső mögött halk, szerény és visszahúzódó. Egy időben fordított kereszttel a nyakában borzolta a kedélyeket, pedig nem volt nála jézusibb figura az egész földkerekségen, egy útkereső kamasz.

Közben Teó ott hagyta a matematikát, útja a metafizikához vitte, szóval elszerette őt a filozófia, hogy azután a pszichológiára jelentkezzen. Oda kevés volt a pontja, ekkor egy OKJ-s kanyar után a magyar szakot kezdte el az egyetemen, de arról tudtam, hogy csak kitérő lesz, a filológia nem az ő ösvénye, zsákutca az.

Aztán lekopott róla festék, műszempilla, piercing, na és a magyar után a szabadbölcsészet is. Már épp mondani akartam: térj vissza a matematikához, mikor látom, most épp gyógymasszázst vállal és jóga tanítást.

Ostoba módon dohogni kezdtem: már megint eszét fecsérli, aztán szégyenkeztem a felismerésen, hiszen én írtam nemrég: az úton ösvényt cserélnek lelkek…mert út ez: egyenes, kereszt, görbe… ösvény ez, az utazás gömbje.

Az értelem vándorol benne, míg ismeretlenre lel, és végül egyenletre.

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

APOKALIPSZIS, MOST

Mondom az osztály beszédkényszeres eszének: Mit fog szólni a szülő, ha beírom, hogy gyermeke nem érti az emberi hangot? Szerintem tudják – szólal meg mosolyogva beszélgetőtárs szomszéd. Még nem tudtam, csak az ösztönös énben sejlett, ebből most már baj lesz.

Lett.

És megvolt a világvége is. Kitört belőlem az a bizonyos tanár, aki soha nem voltam, és utálnék lenni. Percekig emelt hangon prédikáltam „figyelemzavaroséknak”.

Persze, tudom, hogy multitasking nemzedék, meg minden, meg hogy úgy kellene felépíteni az órát, de

  1. Az én nemzedékemnek a multitasking legfeljebb az, hogy zenét hallgatok és közben takarítok, kötök, ergó az egyik tasking nem kíván szellemi tevékenységet. Fel se tudom fogni, hogyan lehet egyszerre zenét, olyat, mint ők!, hallgatva figyelni, jegyzetelni, közben kicsit csevegni a szomszéddal…
  2. Nem vagyok biztos benne, hogy hagyni kellene eluralkodni a multitaskingot…tényleg ilyen lesz a jövő embere, és ezt bírni fogja a család, a munkahely, a világ?
  3. Kicsit mennyország szaga van ennek…de persze, tévedhetek.

Azt hittem, a tanárnő türelme végtelen – mondja Döme a tizenegyedikből, mert a tíz perces szünet nem volt elég, hogy ne látszódjon meg rajtam az előző óra fogcsikorgatása. Én is azt hittem – válaszolom. Meg is mondtam beszédkényszereséknek: Ha még egyszer elveszítik a türelmemet, végük. Isten engem úgy segéljen. Dixi.

De most komolyan: hívjam be a szülőket, és kérdezzem meg, hogy természetesnek veszik-e, hogy miközben beszélnek a gyerekükhöz, ő elfordul, és mással trécsel, vagy foglalkozik?

Épp Horatiust vettük, miután meghallgattuk Sebőéktől a Lydiához-t. − Még dünnyögtek is hozzá,  később, a verselemzésnél már nyomogatták a kütyüt, vagy sugdolóztak, de meglestem: jegyzetelték a sztoicizmust is.

Kérdem a velem egyidős kollégát: „Te hogy bírod ezt?” Kétségbeesett tekintet, rázkódás vállban: „Megőrülök. Nem bírom.” Nevetünk. Fiatal kollégánk is nevet: „Nekem szükségem van erre a zsivajra.” A tanítványai imádják, hajlandók vele együtt működni, élvezik ezt a vircsaftot és a tantárgyát. Ergo: lehet így is.

Hát igen. Ha nem lenne kötelező érettségi tárgy a magyar, vagy nem így… nézünk egymásra, mi öregek…hja, jó is lenne, de nekünk már nem lesz.

És most legszívesebben idéznék  néhány részt a középszintű magyar érettségik javítókulcsából, mit is kellene tudnia a diáknak az ötösért, mondjuk verstanból…aha…mert az egy dolog, hogy nekem a fülemben van…de az én Bálintom hibátlan anakreóni sorokban írta elégtelen dolgozatára, miért nem ismerte fel a versekben a prozódiát…talán egy féléves kurzus…isteni, játékos feladataim vannak…aha…Aki idáig jutott az olvasásban, nem kap sört, viszont tudja, hogy miről is szól igazából ez az „iromány” −  ahogy néhány csemete ma hív például egy Babits-verset, mert azt hiszi, hogy ez a szó „oké”.

Addig is: sztoicizmus mindhalálig.

Akasztófahumor, most.

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

ÉG, AZ EVIDENS

Egy barátom mesélte, hogy egyik kolléganője, akinek komoly problémái akadtak az idegen szavakkal,  egyszer azzal dicsekedett: „Az én fiam a suliban végig evidens volt!”

De talán kezdjük ott, hogy ÉG a vicaverzám. Ugyanolyan racionális (elég gáz egy irodalomtanárban), szóval nem az a tipikus bölcsész, ha van ilyen általánosíthatóság egyáltalán, tehát a felemásom férfiban, csak már most sokkal több gyakorlati esze van, mint nekem valaha lesz.

ÉG osztályát kilencediktől tanítottam, mutattam is volna emberarcot, de igen erősen kezdtek, rögtön az első órát végigfecsegték félhangosan.  Jó, akkor indul a „fasizmus” − gondoltam, azaz alaki kiképzéssel kezdtük: levegő kockára fagyasztva, csak néha mosoly, leginkább fagyos csend, de a legemberibb hangon és tisztelettel. Ez utóbbi csak tizedikben kezdett derengeni bennük, mert nem lehetett előbb gyeplőt ereszteni. Osztályfőnökük finoman jelezte, hogy az első szülőinek én voltam „hősnője”, úgy is, mint „a tanárnő lehetetlent követel”. Ugyanő (csak egy év múlva mesélte el nekem nevetve, amikor a fél osztály magyar előkészítőre jelentkezett) azt válaszolta: „Kedves Szülők, várják ki a végét!” (Azért ezt jegyezzük meg: csak később mesélte el, hogy ne idegesítsen. Tapintat, Kolléga a neved – nagybetűvel.)

Mikor ÉG bejelentette, hogy magyar szakra megy, figyelmeztettem az ott rá váró más világra, mint amit a személyiségéből kiolvastam, de ÉG nem az a megrettenős, szigorú is tud lenni, mint a fene, valamiért mégis rajongják a kölkök. Ez misztérium. (Ez is.) Gondolom, odafordulás kérdése ─ a többi csak jól vagy rosszul alkalmazott eszköz, de az is lehet, hogy (ez is) a teremtés titka.

Most, ha leülünk beszélgetni, szinte mindenben egy nyelven tesszük, egymás képére formálódtunk. Nincs tanár szilárd halmazállapottal, úgy kupálódik, ahogyan diákjai  „felnevelik” a feladathoz.

Ez most már evidens, mint ÉG volt az első perctől, aki úgy járt, mint az EMINENS diák az Aranysárkányban. Novák annyira evidensnek vette a mindig ott lévő biztos kapaszkodót, hogy elfelejtette viszonozni. Akkor hát megkésve,

„Kedves Fiam!”: Jöjjön akkor az intelem, mert anélkül ugye nincs katarzálás. BJuli írta nekem évekkel később: „Köszönöm, hogy… (már a 3. szint) útján…bár az utolsó évben …megbomlott a „fasiszta” rend, de mindegy is volt már …”

Püff! Én meg azt hittem, hogy mindenki örül a „lazaságomnak”, mint a Tanár úr kéremben: hogy „milyen jó humora van neki”. És akkor ennyit arról, hogy mit is gondol AKKOR ÉS UTÓLAG a diák.

ÉG fiam, akarom mondani, Tanár úr kérem, ne feledd volt osztálytársad szavait…😂
😂😂

Üdv az ötödikben.

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

ÍGY KÖSZÖNE NEKI

Úgy körülbelül pontosan 37 év óta, amióta tanítok, folyik a vita magyaros berkekben: Kell-e a memoriter? Vannak erős érveim a „kell” mellett, de már annyiszor fejtettem ki, hogy magam is unom.

Maradok inkább a gyengéknél. Anyám nem számít, mert irodalomrajongó volt, Ady-mániám egyik forrása talán az, hogy egyszer öcsémnek mese helyett Az ős Kajánt szavalta el, amiből ugyan egy szót sem értettem, de talán épp titokzatossága, a „mese” tett szerelmesévé. Öcsémre másként hatott: kizárólag a groteszk és abszurd irodalmat értékeli.

Erősebb érv apám, aki  műszaki ember lévén, bár nem tartotta sokra a verseket, szívesen szórakoztatott bennünket frissen megmaradt, igaz, kissé átírt formában, az 5o évvel korábban bebiflázott memoriterekkel. Szék nem maradt szárazon, amikor a Szent Mihályhoz ért emígy:

„Párizsba tegnap beszökött az ősz,

Szent Mihály lován suhant nesztelen,

és találkozott velem.

Éppen ballagtam a Szajna felé…(sic!)”

Innen nem tudta folytatni, mert elpusztultunk már attól is, ahogy hajdani magyartanára széles gesztusait utánozta.

Amikor tanítani kezdtem, lámpaláz fogott el, valahányszor verset kellett felolvasni. Aztán egyszer csak elmúlt, és azóta öröm, ha tolmácsolhatok ─ igaz, ma már szinte minden fent van a neten, ezért inkább lejátszom színészek hitelesebb tolmácsolásában a verseket. Csak mindig elfelejtem lehalkítani az elejét, amikor az az agyalágy nő arról mesél, hogy férjével kipróbálták a kétperces DNS-tesztet, szóval kötelező memoriterét fogyasztó korunknak.

9-es osztály, kora nyár, Balassi.

Az ablak nyitva, dől be a hőség és a konyhai dolgozók hangos dialógusa. Kezdem felolvasni a verset:

Hogy Júliára talála, így köszöne neki…

„Mész a büdös francba!” ─ süvít be az ablakon…nehéz óra volt…

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

ÉLETES BESZÉD

BORI

Isa mik vogymuk.





Figura volt, mindig is. Egyéniség, még műfaj nélkül. Egy bohém kamasz, szertelen, gyerekes koravén. Csak külső volt annak, aki nem tanította. mert nem állt be a  sorba. Tizennégy évesen vettem át anyjától, aki nekem angoltanárom volt. Aztán hárman mentünk az egyetemi felvételijére. De elcsábította az élet. Aki dudás akar lenni…





Olvasom, új mesekönyvet ír, gyerekvasárnapot jár, fest, horgol, énekel.





Lehetett sejteni: az ennyi-annyival majd nem viszi el. Hiába borotválta le a haját tizenöt évesen, vagy jött meztelen lábszárral, bakancsban, kihívón, képtelen. Azért várható volt, elkószál ugyan veszve-tengve, de hogy Ő lesz, az jósolható volt, mint ami fölött hatalmunk nem lehet, csak ámulásunk.





A műfaj kereste, várta, hogy aztán Ő legyen.





Mert vannak szerencsés egybeesések. Itt van például Bori, meg az élet.





És letérdepel az eltűnt időbe,

gyereknek, nőnek,

a megélhetőnek, a még élhetőnek

ez az álnaiv bölcse.

Mert élet ez,

és annak is igazán életes.





Méghogy az iskola kiirtja a kreativitást! Mondtam már: kevesek vagyunk mi ahhoz.

Én-né lenni kell – magadtól. Hogy aztán mindenki hirdesse: Ő az.

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

AZ ALBATROSZ

Tizenegyedikben kaptam meg őket. Az első órákon hallom, hogy időnként félhangosan beszólnak egymásnak. Nem agresszíven, hanem humorral, de azért villognak a játékkések. Megelégelem: „Mi az,  hogy maguk beszólnak egymásnak, ráadásul a tanár előtt? Ez bullying. Nem tűröm!”

Baudelaire: Az albatrosz. Már túlvagyunk a szimbólumok és a jelentéssíkok nehézkes értelmezésén, jön a joker kérdés: Miért nevezi „egykedvű utas” -nak a madarat a költő? Várt, lehetséges válasz: sztoicizmus − persze a válasz nem jön, 17 évesek, honnan a fenéből gondolnának erre. Hiába fordul elő korábban, például Horatiusnál, Aranynál – nem az ő életkoruknak való, előhívható tudás. Majd megtudják… „Csönd, szinte lábra kap.” Nyilván nem is izgatja őket a költősors, van egyéb bajuk elég. Egyszer csak Diák olyan természetességgel, mintha azt mondaná, „kedd van”, válaszol: „Mert már unja a médiumlétet”. (sic!) Tanár néz, legszívesebben össze-vissza ölelgetné, de ez nem óvoda, úgyhogy marad a két plusz-nál és a döbbent mosolynál. Gyerek éteri tekintettel veszi tudomásul. (Asperger-szindrómás a nyugodtabb fajtából.) Másnap, a röpdolgozatban még hozzáteszi: „Van egy bizonyos transzdimenzionális sík, mely összeköt mindent, és olyan szimbólumokat tartalmaz, melyeket tudatalatti szinten mindenki felfog, megért és meg tud fejteni.”

Tanár vagyok, ergo gyanakszom: beütöm Google-jóbarátba a mondatot, de nem ad ki semmit, úgy tűnik, nem kopizott. Nyilván olvasott valamit. Hm. Miken törheti a fejét. Pedig reál szakra készül. Elbizonytalanodva forgatom a piros tollat: „Hát öcsém, Isten (?) hozott (?) a nagy bizonytalanban!” De nem írom oda. Egy 5-öst írok rá. Jól jön neki. Átalában nem készül, csak figyelget, ritkán szól hozzá, már tele van pocsék jegyekkel.

Érettségi feleletét döbbenten hallgatjuk. Nincs zavaró körülmény: osztálytársak szeretve-ironikus tekintete, beszólásai, tantárgyak számára irreleváns részletei. Maga van, és a bizonyítási lehetőség.

Két év múlva a Balatonnál találkozom vele, egyetemistaként. Leszállt „a fedélzetre”, már nem esetlen, kinevetett albatrosz, talált egy közeget, ahol ő lehet kint és bent a maga transzdimenzionális síkjaival. Csupa-vigyor-élet.

„E légi herceg párja”

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

MÓSZERTAN

Bocsánat, én már csak így hívom a módszertant, pedig nem vetem meg, sőt nagyon fontosnak tartom. Még azok után is, hogy három szak/félévig kellett hallgatnom dögunalmas előadásokat a korszerű tanítási módszerekről, majd utána vizsgáznom bemagolandó fogalmakból. Még azok után is, hogy egy digitális konferencia egy hótunalom ppt-vel kezdődött. Még azok után is, hogy egy drámapedgagógia órán döbbenten figyeltem, milyen élvezettel, vettek részt a gyerekek egy tragikus témájú mű részletének megjelenítésében. Poén volt bőven. Vagy a paródiát tanulták volna?

Nemrég ejtettem kétségbe egy gamifikáció-párti kollégámat azzal, hogy elmeséltem, a csodamódszer többek között a multik csapatépítő tréningjeiből jön, ahol a jó pénzért „beszélő gép” havonta, félévente nagy trakta mellett lazítva játszhat, aztán mehet vissza zombinak. Egy másik kollégám, akinek bementem gamifikációs órájára, ami amúgy érdekes volt digitális szempontból, egy félév múlva felsóhajtott: „Nem tudnak semmit. Most kénytelen leszek frontálisan lenyomni a torkukon…” (sic!)

Szóval, mindent a maga helyén és idejében. Leginkább általános iskolában lenne szükség gamifikációra, csoportmunkára, egyéni fejlesztésre, divatos szóval: érzékenyítésre, szocializációra. A középiskolás is szívesen lazít, de a többség már számonkéri az „output”-ot is. Mert pontvadászatra kényszerítik, és mert nem minden tantárgy alkalmas minden módszerre.

Egyetlen jó módszertanoshoz volt szerencsém, EÁ-hoz, aki úgy tartotta az órát, hogy azzal egyben a módszert is szemléltette élvezetesen, és közben tanultunk is – tanárként, emberként is. Megsaccolom, mennyi időbe tellett felkészülnie, utána pedig részletes értékelést írnia mindannyiunk dolgozatára. Hm…

Nézem az interneten a látványos órákról a fotókat, videókat, az élménypedagógiát, és azon gondolkodom, ezek a varázslók vajon hány órában tanítanak, mekkora osztálylétszámmal?

És eszembe jutnak jobb sorsra érdemes kollégáim a 22-26 hat óráikkal 35-37 fős osztályokban, plusz helyettesítés, plusz egyebek, de nem panaszkodni jöttem, csak csodálkozni. Előadók, tananyagfejlesztők, munkafüzet-helyettesítők, emelt érettségire, nyelvvizsgára felkészítők egyszemélyben, javítók, nevelők – ez ugye egy egész élet. Urambocsá’ családjuk van, urambocsá’ pihenniük is kellene, hogy másnap élményszerű legyen a mindegy-milyen-módszerrel tartott órájuk. Mert minden módszer fokmérője: tanult-e az órán valamit a gyerek, és kupálódott-e emberileg.  Vagy tévednék?

A diák joga a nyugodt, kiegyensúlyozott tanár. Fiatal, még lelkes kollégáimnak üzenem innen, mert a szünetekben nincs rá időm:  „Fiatalok! Tiétek a jövő! Úgy volt, hogy a miénk lesz.” (Sándor György, ’70-es évek.)

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA:

APRÓLÁNY

Aprólány kora óta ismertem, az éteri szépség és tisztaság volt szemébe írva akkor is, amikor 8 évesen együtt énekelte anyjával a huncut dalt: „Ne forduljál a fal felé, / fordulj csak a farom felé, /tegyed rá a jobb kezedet, / az meghozza a kedvedet.”– és kacagott, a maga ártatlan módján.

Az a fajta szépség és tehetség, amelyiket, el sem tudom képzelni, hogy valaki irigyel. Ha lenne ilyen, az csak nagyon nyomorult ember, vagy maga az ördög, de akkor ez az asszonnyá cseperedett aprólány maga az istenbizonyíték.

Azt hiszem, nem volt olyan tantárgy, amiből ne nyerte volna meg az országos tanulmányi versenyt ─ ha akarja. Anyja, kollégák lévén, megkért, hogy foglalkozzam vele: először oroszból, aztán magyarból, aztán angolból. (Másik iskolába járt, elvállaltam.)

Az angol volt a legsúlyosabb, vagy legdurvább, ahogy ma mondanánk, mert ekkor tanultam meg, hogy VAN nem képmutató szerénység is. Azt hiszem, azóta mondogatom: Én nem vagyok szerény. Nincs mire.

Mondom neki, ha már angolra jelentkezel, olvass irodalmat. Túl voltunk a Three Men in a Boat-on, Oscar Wilde-on, és akkor mondom újfent: Hamlet nagymonológját tudni kell. (Miért, kérdezte egy volt tanítványomtól a vezetőtanára, mikor fel akarta adni memoriternek. Mire ő azt válaszolta: Hát nem alap? Miért lenne? ─ kérdezte megint a vezetőtanára. Elbizonytalanodtam─ odom.) 

De térjünk vissza Aprólányhoz. Következő alkalommal hibátlanul felmondja angolul. Kérdezem, mennyi idő alatt tanulta meg. Kicsit gondolkodik, számol: körülbelül egy óra. Felüvöltök: Na, a fenébe, nekem egy egész napba telt, míg bezsibbasztottam. És ekkor nem nagyképűség csillan meg a szemében, hanem a komikumon való ártatlan nevetés.

Ezután nem csoda, hogy végezvén az egyetemen, az ő szakdolgozatát nyilvánították az év diplomamunkájának. Hja, nem olvasták újra az előző tíz évit, akkor annak lett volna a legjobbja.

Miért nem akarsz bent maradni az egyetemen? ─ kérdezi apja-anyja. „Nem akarok tudós lenni.” Nem is lett. Elment északra ösztöndíjjal, ahol megtalálta az igazit, azóta két gyermek anyja, én meg néha azon bosszankodom idézőjelben, hogy megmondtam a kolléganőmnek még, amikor gimnazista volt: Ő a legélesebb eszű tanítványom, valószínűleg zseni, de kérlek, ebbe aztán semmi ambíció nem szorult”.

Minek is, mikor azért jár ezen a földön, hogy aki ránéz, vele beszél, meggyőződjön a platóni ideák igazságáról. A szép, a jó és az igaz.

Igaza van. Minek ehhez PhD!? Ránézel, és meghozza a kedvedet az élethez.