Kategória: A tanár is ember, de nem az a dolga

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

KULTÚRSOKK

Nem, nem jártam messzi országban, más kultúrkörben, csak leugrottam a „hajléktalan szállásra” – így hívjuk a suli eldugott oldalában dohányzásra kijelölt helyet. Ne értsd félre, nem lázadozom: legalább friss levegőn vagyok, és kondiban tart a lépcsőzés.

Visszatérek, felérek az épületbe, alig lépek be az ajtón, rám zuhan egy kislány: „Tanárnő! Maga ismeri XY tanár urat! Hol van? Most azonnal elő kell kerítenem!” Nincs időm meghökkenni a tiszteletlenségen, első mégis az udvariasság, rémülten felelem, hogy pár szünettel ezelőtt láttam a tanáriban. „Nem hiszem el! Szőrén-szálán eltűnt!” – kiáltja, és ott hagy tátott szájjal, sokkos állapotban, rohan fel a lépcsőn.

Állok, mint csapot-papot Csokonai Mihály. Mire a tanáriba érek, már nevetve mesélem XY tanár úrnak a kalandomat, azonnal kapcsol, ki volt, együtt vihorászunk. XY tanár úr az unokám lehetne.

Négy évig jártam ide diákként. Egyszer sem jártam a tanáriban, szünetben sem kerestem nevelészeimet.  A folyosón csendes „Jó napot kívánok”-kal érzékeltem  létüket. De most mégis jobban érzem magam itt. Kár, hogy mindig kell egy hökkenésnyi perc, hogy ezt tudatosítsam. Hogy ma sokkal családiasabb, patriarkálisabb. Íme, itt van, ami hiányzott, milyen kár, hogy már késő/Egy nyugalom vár, a végső.

Hazafelé a villamosmegállóban újra találkozunk. Kedvesen rám köszön, majd így szól: Tanárnő, nincs egy rágója?

Nehéz ez már nekünk, öregeknek. Elrepült felettünk az idő vasfoga, mint Kassák fölött a nikkel szamovár.

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

GYEREKNAP

Mindig máskor tartom. Van, amikor az első évben, van, amikor később. Osztálya válogatja, na, meg alkalom. Nem tanulunk, csak én. Beszélgetünk – egyenként. Kérdezek, ők annyit mondanak magukról, amennyit szükségesnek tartanak, hogy kicsit jobban értsem őket. Ha inkább hallgatna, azt is elfogadom. Némelyik először gyanakodva néz: „Mi a fenét akar ez tőlem?”

Vagy azzal kezdem, aki a legvisszahúzódóbb, vagy a valamiért problémással, vagy a par excellence lókötővel. Alkalom szüli, de idővel mindenkire sort kerítek. Folyosón, órán, kiránduláson.

Néha megkérdezem az órán, ki lenne tanár. Többnyire ironikus kacaj a válasz. Ha rákérdezek, miért nem, az esetek 90 %-ban a válasz ez: „Nem tudnám elviselni a diákokat.” Van, aki el is árulja, mit tenne velük, mármint hogyan tartana rendet. Megáll bennem az ütő. Szó szerint. Rögtön el is tanácsolom a pályáról.

Beszélgetünk…Csupa szem, nyílt és nyitott tekintet − mosolyogva mondja: „Azért mert félek a tanárnőtől.” Mármint tőlem. Nevetek, megszoktam már. Tudom, hogy ez nem igazi félelem, de nincs jelentősége.

Nem is lepődöm meg, amikor azt mondja, lehet, hogy óvónéni lesz, imádja a kicsiket, és mindig elszörnyülködik, ha a többiek azt mondják, nem is biztos, hogy lesz családjuk vagy gyerekük− minek? „Én meg alig várom, hogy végre megszülessen az első gyerekem.” – mondja, s ha nem „félne” tőlem, talán el is sírná magát, már előre, örömében. Megtudom, hogy közösségi szolgálatként volt óvodájában segít, kicsit lesüti a szemét, amikor elárulja, hogy az egyik magatartászavaros kisördög a kedvence –, de már azt is látom a tekintetében, hogy ezt a többi aprólék nem sejti, vagy igyekszik titkolni – vérében van máris a szakma. Magamban nevetek. Tőle nem fognak félni. Mázlista.

A pályaalkalmasságival, mint olyannal, meg is volnánk. Hogy a pálya alkalmas lesz-e őrá, csak remélni tudom. Mindannyiunk nevében.

PS: A pálya nem alkalmas rá. Az idén a pénz miatt már nem készül óvónéninek. “Az ám, hazám.” ”Élni kell.” Így veszítjük el a legjobbakat.

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

KÖLCSEY VIRTUÁL

Kezdetben volt az angol szó: „virtually”, ami „igazán”-t jelentett, vagyis „valóságos”-at. Volt is bajom a virtuális valósággal kezdetben, most pedig simán értem a virtuális szervert. Hopp, a nagy ugrás.

Szóval, a virtualitások.

Mondják, az baj, hogy a gyerek ideje jelentős részét egy virtuális valóságban tölti, video-játékokkal. Csak megjegyzem, hogy a „hagyományos” mesék, regények,  filmek is a virtuális valóság részei. Én például 19. századi romantikus vagy realista regényekbe menekülök, amikor kezd elegem lenni a valóságból. A maiak képregényekbe, fantasy filmekbe, vagy jurta építésbe. Hja, „az élet” illúziója, mint művészet. „Nem a való hát, annak égi mássa” , ahogy Arany oly szellemesen reagált a Vojtina ars poeticájában a digitális forradalomra.

Nézem a híreket, kommenteket. Megannyi virtualitás, eszmefogoly, összeesküvés-elmélet. Egyszóval azt tapasztalom, hogy a konkrét valóságban kevesen élnek. Ragaszkodunk a mítoszainkhoz. A valóság a maga „medúza-iszonyatával” nem jó, túl bonyolult – passzoljuk a politikusoknak. Így jártak.

Mi meg, írástudók úgy jártunk, hogy végre szembenézünk-e, merünk-e a konkrét jelenünkkel. Minden politikai kampány populista, a hezitálóknak szól, akik nem értik (sokszor talán jobb is), a világtrendet. Nem azért, mert buták, hanem sok más okból, mindegy, hogy magyarok, angolok vagy brazilok. (Micsoda világpánik lenne időnként.) Szóval, elég régóta nem halok meg hülyén. Így jártam. Sajnos, kell ehhez némi lélek-kéreg. De ki dugaszolja majd vissza a szellemet a palackba? És ki viszi át, amit lehet és érdemes?

Amúgyis csak a tudományban és az értelemben bízom már. Az embertömegek morális tudatára apellálni – ideo-játék, virtualitás. Az emberi tehetség parányi lámpa, mely egyszerre keskeny kört tölthet be fényével…”

Kérdezem Kristófot, hogy a Parainesisben mit tart ma is követhető, korszerű gondolatnak. Mosolyog: „Mindent.” Hm. Egyetértek. Visszafogom magam, és nem kérdezem meg, hogy miért Kölcsey legpesszimistább verse még mindig a magyar himnusz. Ugyanakkor írta, mint a Vanitatum vanitast: „Hát ne gondolj a világgal, /Bölcs az, mindent ki megvet” Egész szép elméletet tudnék gyártani arról, hogy miért okoz mindig apokalipszist minden himnusz-változtatási ötlet. Szinte egy emberként horgad fel az ország. De ezzel már nem provokálom őket. Tabu. Nekünk nem kell az optimista-racionális Kölcsey. „Nekünk Mohács kell.” Nekem meg a Huszt.

Ez meg az én virtualitásom. Már makacsul pragmatikus. Naponta olvasok gyerekekről, akik feltaláltak valamit, ami tudományos innováció, ezért is hiszek a tudományban, az értelemben. „Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?” (De unom már ezt idézni 1830-ból!)

„Korunk sok ismeretet kíván…Törekedjél ismeretekre! De ismeretekre, melyek ítélet s ízlés által vezéreltetnek.” (1834.)

Közben azon vihogok, hogy ebben a nagy keresztény-nemzeti újrázásban milyen „veszélyes” reformkori szerzőinket tanítani. Valójában az egész magyar irodalmat. Nem tudják úgy megrostálni, hogy ne maradjon benne „liberális” írmag. Csak megszüntetni. Jaj, nehogy ötleteket adjak…

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

PAPUKA

Figyelem: Ez az írás nem a tanárok tévedhetetlenségéről szól!

Papuka, pontosabban P apuka 4 évig szántotta az iskolát és a pedagógiát. Rossz szakmát választottam, amihez mindenki ért, abban tehát nem lehetek szakember, csak mindentudó laikus.

Egy verselemzés, magyarul értelmezés kapcsán, mikor egy csemetém egészen vad történelmi jelentést tulajdonított egy toposznak, megkérdeztem tőlük, elhiszik-e egy orvosnak, egy mérnöknek, hogy szakember? Persze− mondták. Egy magyartanárnak miért nem hiszik el? Miért gondolják, hogy belemagyaráz a műbe, de bezzeg a diák értelmezése tuti? Hümmögtek. Másnapra becipeltem 30 cm Babitsot, majd a kezemmel meghosszabbítva mutattam, kb. mennyi tanulmányt olvastam csak Babitsról, azon kívül, hogy tőle mindent elolvastam. (Na, jó, nem minden levelét.) Ugyanis hajdani magyartanárom azzal tehetséggondozott engem a gimiben, hogy azt mondta: „Ha én egy nevet kiejtek a számon, rohansz a könyvtárba, mindent elolvasol tőle, utána pedig amit róla írtak.”

De maradjunk Papukánál, akinek gyermeke az osztályomba járt, ezért egyszerre voltam magyartanára és osztályfőnöke. Az első év első szaktanári fogadóóráján, úgy november tájt, Papuka leül mellém az asztalhoz, és sokat sejtetően, hangját halkítva elszörnyülködi nekem, képzeljem el, a magyartanár számon kéri a verslábakat. Kemény volt. Kénytelen voltam megvédeni a magyaros „kollégát”, mondván, hogy a ritmusérzék fejlesztése…meg minden. Hogy mikor jött rá, rájött-e, hogy én azonos vagyok magammal, nem tudom, de többet nem érte szó a házam elejét.

Elejét érte azonban az egyik kollégám, aki a folyosón helytelenkedő egyik csemetémnek megfogta a karját, ekképp jelezve testbeszéddel, hogy ami sok, az sok. Gondolom, közben rá is nézett. Hú, ebből mi lett! Papuka, mint lokális ombudsman az igazgatónál képviselte szülőtársait az iskolában uralkodó fizikai-tanári erőszakkal szemben. Mellesleg ez a kollégám volt az, aki gyakran idézte apját: „A pedagógia az a mező, ahol minden paraszt szánthat.” Ne tessék kapkodni a levegőt, a „paraszt” szót soha nem használom „tahó” jelentésben, mint ahogy a „proli”-t sem.

Magyarországon az egy főre eső oktatási szakemberek száma kettő. Csak az Amerika-szakértőké több. Azért továbbra sem mondom meg az orvosomnak, hogy szerintem mi bajom van ─ elvégre ő a szakma tudója.

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

KÖSZÖNJÜK, MARGÓ

Margó mondja-mondja, már megjártuk Nagyszombatot, Pozsonyt, a Szilikon-völgyet is ─ volt diákjai életútjával. Rákérdez, hogy a templomot, amiből épp  kijöttünk, rendesen felújították-e (nem, giccsreál), közben kiderül, hogy ugyanolyan nevű gimnáziumban tanított, csevegünk, gyerekeink veszik a lapot, felajánlják a segítségüket, egy kukászsákban visz egy nagy kukát valahol, a 36 fokban, és megdicséri kölykeinket, hogy el mertük hozni őket 3 napra kirándulásra −ritkaság, mondja. Hja, mondom, a mieinket mindig megdicsérik. És tényleg.

Mondom Zé-nek, az öregeket meg kell hallgatni, akkor is, ha unnak minket. Zé odamegy, hallgatja, de szerintem nem nagyon fogja, hogy a konzervatív habituson át egy szabadabb-árnyaltabb beszédet hall, egy csudanyelven, úgy hívjuk: magyar. Talán érzik, hogy ezt már alig beszélik. A minimalista propaganda már megtette a hatását.

Margó mondja-mondja, én jól tudom, amiről beszél, ők azonban nem értik, hogy épp az igazi örökségüket hallják. Európai magyart, semmi szittyaság, újsztyeppeség. Alkonyatkor Bé elgitározza- az Azt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk-et −furcsa, nagy magyar dal ez. „Kérdésem volna” – de nem teszem fel. Nem kedvez neki a jelenlegi magyar éghajlat, provokálni meg nem akarok.

Este, ötszáz, bizony dalolva ment, és megverte a wales-ieket, tombol az osztály egyik fele a boldogságtól ─ de én nem hatódom meg. Mondom L-nek, majd akkor szóljanak, ha legalább Európa-bajnokok az aranylábúak. Ezzel tartoznak apámnak, aki 1986-ban majdnem infarktust kapott a második gól után, de ezt el kell nekik magyaráznom, még gondolat sem voltak. És tartoznak másik apámnak, aki Montgomery díszpolgára immár. De nem stadionnal tartoznak, hanem futballal, ha már balladával nem.

Várunk a vonatra, 5 percenként közlemény arról, hogy épp hány percet késik. Nevetünk. Nem tudják, hogy mi már 70 éve várjuk ezt a vonatot.

Hirtelen befut Margó, és mondja-mondja. Egy idő múlva kapcsol, hogy mi a tegnapiak vagyunk, boldogan folytatná, de már nincs kinek. Már nincs kinek. Érti a testbeszédet és a nyelvet, arrébb húzza „kocsiját”, cseresznyét visz az unokáknak. Sírni tudnék. „Más szózat, más keblű nép…”

Köszönöm, Margó.

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

VÁLSÁG

Az ujját felemeli a sorról, és a felelőre irányítja: „Nem v-á-l-s-á-g, fiam, hanem v-á-l-T-s-ág! Ismételd el!” Felelő porig alázva nyomja meg a „T”-t, mi, többiek reszketünk, hogy ma ne feleltessen, csak egyet. Így sem lesz könnyű. Már előre lapoznánk a könyvben, hogy átfussuk a mai penzumot, de nem merjük: figyelni kell, már tudjuk: okulni. Soha nem tudni, kinek kell a következő mondatot felolvasni ar-ti-ku-lál-tan, fiam! Már magunktól nyomjuk meg a „mer”-ben a „T”-t, a „miért”-ben az „I”-t, és nem, nem értjük, az istennek seM, mIért mondják a felsősök, hogy „Járai tanár úr hatalmas”. Ó, hogyne, hatalmaskodó, szadista dög – gondoljuk két hónapig, aztán L megérteti velünk, hogy nemcsak hatalmas, de valami még. (L szipuzott és ivott.)

Egy töriórán (elsőben!) a részegségtől dülöngélt a padban, mindannyian remegve vártunk valami kollektív és apokaliptikus büntetést. Az öreg leállította a felelőt, s oda szólt L-nek: „Fiam, rosszul vagy?” „Kicsit” – nyögte L, s próbált rezzenéstelen maradni. „Menj haza, aludd ki magad!”

Na, ennek annyi – gondoltuk, csak a hülye nem érezte a másnapos bor bűzét. De nem volt annyi. L másnap is bejött, Járai igazgatóhelyettes úr tovább szadizott minket a törikönyv ókor-fejezetéből, ujját a sorokon tartva, hogy nem hagyunk-e ki szótagot. És L megúszta ennyivel, de lehet, hogy volt egy titkos fejmosás. Meg emberség. De még nem értettük.

De elég régóta értem, a magolás nem butaság. Hány diákot láttam felnőni a „csacsiból” „bölccsé”, pusztán azért, mert egy idő múlva érteni is kezdte, amit magol. Hány ilyet láttam, aki érettségin lekörözte a von Haus aus „jó dumást”, és nemcsak dumában, de kidolgozott agysejtben is.

Gondolkodni persze, nem Járai tanár úr tanított meg, legalább is nem az ókori történelemről. Azt utólag pótoltam, más tanártól. Ő valami másról tanított elgondolkodni. Később tudtam meg, hogy mindig az elsős évfolyamot kapta A-tól E-ig, hogy „embert faragjon belőlünk”. Tőle megkaptuk az „alaki kiképzést”,  a többieknek már könnyebb volt. Talán. Mert szerencsénkre voltak, akik korszerűbb módszerekkel tudták ugyanazt. Róluk talán majd máskor. A matektanárról, a magyartanárról, a föcitanárról – nem poroszosak voltak, mint „a jó öreg”, nekik tankönyv seM kellett.

Mert az anyanyelvet megállás nélkül tanuljuk minden órán. Rég megette a fene, ha az csak a magyartanár dolga. (Meg is ette.) Agyilag mindig előbbre vagyunk, mint a szókincsünk, a mondatfűzésünk. Na, valami ilyesmiről kezdtem el a múltkor gagyogni, de valahogy az órán ez könnyebb. Talán akkor kezdődtek a bajok, amikor a módszertant legyőzte a tananyag. Mikor kezdtünk gimnáziumi és általános iskolai tanárok egyre „okosabbak” lenni… és strukturalista módszerrel elemezni a Rákóczi-nótát. Én ugyan nem, de azért mea culpa.

Mutatja ujjával, hogy mire klikkeljek, épp tanítja nekem, vénnek, a digitális osztály titkait, de nem tudja szavakba önteni. Neki-nekilendül, de nem találja a megfelelő mondatot, megpróbálja testbeszéddel, mint amikor egy idegennek próbálunk tört nyelvtudással magyarázni −  már igazi, lelkes tanár, rám ír, ha butaságot csinálok, elküldi képben az instrukciót, de nekem nincs az ujjamban, ami neki már ösztönös, motorikus. Nekem még szükségem van a szóra, sőt, a miért-re. Szóval: nem tudom. Merengek. „Nikkel szamovár.” Ő nem érti ezt, én meg a mozdulatot. VÁLSÁG? De azért elég türelmesek vagyunk mindketten. Még értjük egymást. Járai-örökség. Azt hiszem.

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

MISSION IMPOSSIBE

„Messze még a hajnal, három óra húúsz…” Ez az én napi indulóm, néha lekésem egy-két perccel, de három harminckor már készen állok a zászlófelvonásra a túlélő túrán, amibe szüleim írattak be még 60 évvel ezelőtt, és itt felejtettek.

A mai gyerek ezt már videón játssza a Real Escape Game-eken, ezért a valódi sikerélményt, a „húzd, ki tudja, meddig húzhatod” antidepresszánsát  nem ismerik. Nem tudnak „ezek” semmit!

A három óra húúszt apámtól örököltem. Hja, van aki pénzt, van, aki rossz szokásokat.

Beírom az e-naplót, szerintem elsőként az országban, ellenőrzöm a youtube-on az órára szánt verset. Ma van a költészet napja, repesve várom Gátival a Jónás könyvét. Hogy mondja ez a fickó! Senki szebben magyarul − soha már. Boldogan nyugtázom, hogy a felvétel nem azzal a hülye tyúkkal kezdődik, aki férjével kipróbálta a 2 perces DNS-tesztet, sehol egy melltartós reklám, csak úgy in medias res Babits.

Időben érkezem, beállítom a felvételt, de nem indítom, nálunk immár hagyomány, hogy a költészet napján, minden óra elején nem irodalomszakos tanárok mondják el kedvenc versüket a sulirádión keresztül. Most épp a filozófiatanár bíztat minket, hogy „Kopogtatás nélkül” beléphetünk hozzá. Jól mondja, ráhangolódunk a költészetre.

Beindítom, -tanám Jónást, de érzem, tudom, nem lesz hang. Persze, nem csodálkozom, hiszen minden órám így kezdődik, ugrik a gyerek, valamit varázsol, többnyire magic, de ma nem. Domos, miközben elpoénkodik azon, hogy most már kaphatna fizetést is a sulitól, megpróbálja összeszikráztatni, mint valami autótolvaj Babitsot a bemenettel, lemondóan végösszegez: reménytelen.

Végül mobillal s hangszóróval sámánkodnak valamit, és íme lőn: „És mondá az Úr Jónásnak…”. És Domos látá, hogy ez jó. A cethal akcióig nem jutunk, elmegy az internet. Megint magic. Visszajön. És végleg el. (Ó boldog bakelites idők. Bidők, ha már Babits.)

A 75. szonettel a kilencedikeseknél meg sem próbálom a játszmát, Dávid, a felelős sámán hiányzik. (A „fizetett” Suli Sámán ma beteg, egyébként sem ugrasztom óra közben. „Becsüljétek meg a rendszergazdákat /Nagyobbak ők, mint a hadvezérek.” Petőfi Sándor, 1847. április 11. Dunavecse)

Három óra húúsz előtt húúsz perccel Babett megkérdezi, hajlandó lennék-e egy 20 perces interjúra az érettségi projektjéhez. A téma: Diákok és digitális eszközök az órán, vagy valami ilyesmi. „A dolgozó népet szolgálom”, tehát elvállalom.  Előtte majd beiratkozom néhány gyerekhez a Varázsló iskolába. Van, amit még nem tudtam ellesni tőlük. Remek dolog a net, már rajt’ van minden– ha van hozzá gyerek ingyen.

A gyerek is sámán, de nem az a dolga.

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

TERMINUS

Nincs kedvem már belemenni a magyartanítás nyomorúságába, ezerszer elmondtuk, hogy a magyar közoktatás rákfenéje a magyar nyelv és irodalom tantárgy tanításának korszerűtlensége. Néhányan megpróbálják az elavult curriculumot diák közelibbé, populárisabbá tenni kínjukban, sokszor az oktatás és a mű infantilizálásával. Bocsánat. Talán egyszer majd ezt is kifejtem.

Nyelvtan óra, stílusrétegek. Tudományos stílus. Eljutunk a „szakszó” kifejezésig, megtanítom, hogy „terminus technicus”, hiszen egyetemre készülnek, ez bizony nemzetközi műveltségszó. Összegyűjtünk biológiából, történelemből, fizikából stb. terminus technicusokat. Irodalomból is. Sorjáznak: metafora, líra, allegória stb.

Balázs persze jelentkezik, tudom, hogy poénvadász, de szót kell neki adnom. Irodalmi terminus technicus – mondja−Az ember tragédiája. Na, de −mondanám−, az nem az, hanem…de már közbe is vág: De bizony az, tanárnő. Az osztály és én is nevetünk. Mi tudjuk, hogy igaza van.

Kristóf nem olvasta a 11. színt, de hozzá akar szólni. Elementáris felháborodással reagálok. Maga nem olvasta, és beszélni akar róla? Mi lesz, ha én olvasás nélkül értékelem a maga dolgozatát?

Kezdem a prédikációt a gondolkodó ember alázatáról. Először a mű, aztán amit róla írtak, utána jövök én. Kristóf mosolyogva végighallgat, és tovább jelentkezik. Csongor (gondolkodó, szorgalmas lény) megjegyzi, hogy ő Madách szövegét bizony nem érti. De akarja, és megfeszül, hogy értse.

Kristóf tovább jelentkezik. Megadom a szót, a színt nem olvasta, de tudja az előző óráról, hogy Madách ebben a színben a liberalizmust és a kapitalizmust vizsgálja. Na, ez izgatja. Véleménye is van. Belefojtom, mielőtt lelövi a poént. De miért fojtom bele?!

Terminust kérek. Ezek a gyerekek a nagy kérdésekkel kínlódnak. Nem mindegy, hogy mire jutnak.

Velünk vagy nélkülünk.

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

SZŰRŐ

Ha az alábbi ismérvekből magadra ismersz, ne menj tanárnak…

  1. Elhiszed a párodnak, hogy három napja egyszerűen nem volt ideje felhívni téged.
  2. A vendég kisfiúnak, miután az anyja rászól, mert beleköpött a levesbe, megsimogatod a fejét.
  3. Egy anyázó izomagyúnak halkan megjegyzed, hogy neked volt elsőbbséged.
  4. A hónap utolsó napjára kell leadnod valamit, de te már 15-én benyújtod.
  5. A kasszánál csendben vársz a sorodra, miközben már a harmadik nyugdíjas cselez ki azzal, hogy előbb ott állt, mint te.
  6. Péntek esténként már önként dugaszolod el a füled, és hajnalig forgolódsz a feletted lakók üvöltő bulizenéjére.

(Ezek amúgy nagyon szép emberi vonások, nézz szét, hátha van üresedés az angyalok közt!)

  • Mikor meglátogatod a húgodat, megnézed, hogy a sarkokban is porszívózott-e.
  • Holnapra meghirdeted a világvégét, mert a szomszéd fia lilára festette kopaszra borotvált fejét.
  • Szakítasz a pároddal, mert középen nyomja meg a fogkrémes tubust.
  • Megigazítod a szőnyegrojtokat. És megint.
  • Idegrohamot kapsz a kollégád rendetlen asztalától.
  • Mindenre rámozdulsz, ami nem úgy van, ahogy (szerinted) lennie kellene.

(Tudod, az baj, hogy neked a rend cél, és nem eszköz. A gyereket nem lehet megvonalazni. Állandóan elugrik.)

VAS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

NÖVENDÉK URAM

Növendék uramat nem tanítom, de annyire tele van vele az iskola, hogy akár mégis. Néha az az érzésem, hogy minden osztályomba jár, mert amikor belépek, ő nagy üdvözlések közepette kilép a szomszédolásból, szóval, mindig szembejön.

Növendék uramat kilencedikes Sarjadék korában ismertem meg, mikor a lebetegedett kollégám helyett kellett beugranom megíratni egy bejelentett dolgozatot. A csoport megadással nyugtázta a fejleményeket, de Sarjadék uram felpattant, s két öklét a mennyezet felé rázva, bömbölve hívta az égiek bosszúját a földi „igazságtalanság” és tanári önkény ellen – égtelen haragját visszhangozva verte vissza Zugló és Manhattan.  Az attak annyira váratlanul ért, hogy hosszú másodpercekre kővé meredtem, aztán csak annyit mondtam halkan: „Fiatalember, ezt most azonnal hagyja abba!” Kővé meredt ő is, aztán leült, még egy ideig szuszogva dohogott, de óra végéig csendben írta a tesztet.

Növendék uram már tizenegyedikes, továbbra is ő tölti ki és be a folyosókat, de múlt pénteken váratlan helyen, hajnalban, a tömött buszon bömbölte fülembe: „Á, jó reggelt tanárnő!”

Udvariasan kiemeli a táskáját a belső ülésről, és átadja nekem a külsőt. (Ugye, ez a kedvenc utastárs típusom, tömegben lazán két ülést foglal el.) Nem kezdem nevelni, nem is tudnám, mert folytatja a mobilozást, én meg nekiállok netezni, lássuk, mi van a világban. Nem hallgatózom, de nem lehet nem hallani, hogy valami üzletet bonyolít, zeng tőle az utastér. Aztán kinyomja, bocsánatot kér, és innentől övé a szó.

Mivel már megszoktam bömbölő hangját, időbe telik, amíg a metróban kapcsolok, hogy mindenki minket néz. Egyezményes jelekkel próbálom rávenni, hogy vegyen vissza a hangerőből, ezt bólintással viszonozza, majd ordít tovább: „Persze, nem vagyok egy könnyű eset, de az idén végre sikerült egy olyan tanári gárdát összehoznom (!), akik tudnak engem kezelni.” Sorolja a neveket, nem állítom le, dicsérni lehet kollégát, csak mószerolni nem. „És persze, K tanár úr! – ujjhegyeire cuppantva jelzi, hogy ő a non plus ultra. Képzelje tanárnő, hogy én – itt felemeli mutatóujját én 45 percig befogom a szám és figyelek! Na, mit tetszik szólni? Persze, nem volt mindig „akadálymentes” a kapcsolatom a tanár úrral, mert kilencedikben egyszer kaptam tőle egy „leoltást”, azt hiszem, ez most már kitart érettségiig. Archetipikus – ugye így mondják, tanárnő?”

Szelíd, megértő mosolyok kíséretében szállunk le, zúg a fülem, még hátra van három megálló a villamoson. A tanáriban nem bírom ki, hogy tovább ne adjam  Növendék uram dicshimnuszát az érintetteknek.

Nincs ennél jobb szakma.