Kategória: Évfordulók

február 15, 2025 / Évfordulók

George Gordon Noel Byron, Lord of Newstead (London, 1788. január 22.Meszolongi, Görögország, 1824. április 19.) az angol romantikus költészet egyik legismertebb képviselője.

Élete

Gyermek- és fiatalkora

Angol arisztokrata családból származott, apja nagy múltú, nagy tekintélyű főúri család sarja volt, azonban kártyás, részeges, szenvedélyes párbajozó. Anyja skót kálvinista család lánya volt, aki miatt apja anglikán családja Byront is elutasította. Szülei viszonya természetük összeférhetetlensége miatt nagyon korán megromlott, így apja elhagyta őket és Franciaországba ment. Később, amikor egy szabálytalannak minősülő, halálos kimenetelű párbaj miatt gyilkossággal vádolták, agyonlőtte magát.

Mivel anyját saját és férje családja is kitagadta, nagy szegénységben nevelte fel az akkoriban George Noel Gordon nevet viselő fiát. Byron szegény gyerekként nőtt fel, ráadásul anyja nyomoréknak tartotta, mert születésekor az egyik lábfeje torz volt, és emiatt később sántított. 1798-ban Byron nagybátyja meghalt, de mivel utódai nem voltak, a gyermek Byron örökölte a vagyont és a címet, így ő lett Newstead ura, a VI. Byron báró.

Tanulmányait az Aberdeen Grammar Schoolban kezdte, majd 1801-ben a Harrow Schoolba került, ahol egészen 1805-ig maradt. Itt tagja volt az iskola krikett csapatának. Ezek után a Cambridge-i Egyetemen a Trinity College tagjaként tanult, ahol kitűnő minősítéssel végzett. Első verseskötetei, a „Múlandó versek” címmel (1806), „A tétlenség órái” (1807) ezekben az években, diákkorában jelentek meg. Hamar elnyerte fiatal olvasók tetszését valamint rengeteg barátot és szeretőt szerzett magának.

Az 1808-as év első felétől érzelmi és érzéki élete kalandossá vált, aminek következményeként megbetegedett. Gyönyörűségét lelte abban, ha botrányt okozhatott, féktelen, vad természetű volt, a komoly folyóiratok minden politikai oldalról szidalmazták, Brougham, az Edinburgh Review kritikusa hevesen támadta. A kritikára kritikával válaszolt, Pope stílusában megírta az „Angol dalnokok és skót kritikusok” című művét, amelyben az ismertebb írókat, költőket, esszéistákat parodizálta, nevetségessé téve a kor irodalmát.

Megszámlálhatatlan szerelmi viszonya volt, az előkelőségek mellett az alacsonyabb társadalmi rétegekből is voltak szeretői. Ezen kapcsolatokból több törvénytelen gyermeke is származott. Még a szabados erkölcsű emberek is megsokallták azt, amikor féltestvérét Augustát ejtette teherbe. Az évek múlásával egyre nyilvánvalóbbá vált biszexualitása.

Első utazása

1809-ben barátjával, lord Broughtonnal európai körutazásra indult, bejárta Spanyolországot, Portugáliát, Görögországot és Törökországot. Az utazások alatt írta meg a két énekből álló Childe Harold című művét, amely 1812-es publikálása után világsikert hozott számára.

Görögországban számos szerelmi kalandja volt nemcsak nőkkel, hanem fiúkkal is. Az anekdota szerint egy ízben török katonák vittek kivégzésre egy lányt, akinek bűne az volt, hogy kereszténnyel hált. Zsákba varrva a tengerbe akarták fojtani, de Byron lefizette a törököket, és amikor felnyitotta a zsákot, döbbenten ismerte fel benne azt a lányt, akivel nemrégiben feküdt le.

Visszatérés Angliába

1811. július 11-én tért vissza Angliába. Két híres beszédet mondott a parlamentben, a luddita géprombolók és az ír nép védelmében, ugyanakkor publikálta a Childe Haroldot. 1815-ben feleségül vette a kitűnő matematikust, Anne Isabella Milbankset. Azonban miután a felesége, féltestvérével (apjának törvénytelen leányával) hűtlenségen kapta, beadta a válókeresetet, majd vérfertőzés vádjával feljelentette. Lányukat, Ada Lovelace-t a számítógép-programozás úttörőjeként tartják számon.

Miután Byron másodjára, egyben utoljára elhagyta Angliát, és folytatta művét: Harold ugyanúgy Svájcba ment, mint költője. A Genfi-tó partján lévő Villa Diodatiban, ahol Mary és Percy Bysshe Shelleyvel lakott, akik szintúgy elhagyták Angliát, írták egymás és önmaguk szórakoztatására a gótikus regényeket, melyek közül csak Mary Shelley műve, a Frankenstein avagy a modern Prométheusz készült el. Ezt követően Velencébe ment, és ott fejezte be a Haroldot. Ugyanott ismerkedett meg Teresa Guiccioli grófnővel, utolsó nagy szerelmével. 1821-ben Pisában telepedett le, ahol Leigh Hunttal „The Liberal” címmel folyóiratot adott ki. Részt vett az olasz forradalmárok szervezkedésében.

Részvétele és halála a görög szabadságharcban

A Harold mű befejező, negyedik énekében Harold felismeri, akkor értelmes a lét, ha van cél, amelyért mások érdekében tettekkel is harcol az ember. A befejezés az életben következett be, amikor 1823-ban Byron Harold elképzelt útját követve, elindult a szabadságért harcolni. A magyar Jósika Miklós is Byron mellé készült Meszolongiba önkéntesnek. 1824 elején Nyugat-Görögországban szállt partra a saját pénzén felfegyverzett csapattal. Részt vett a szabadságharcban a görögök oldalán a törökök ellen.

Pénzéből felszerelt egy hajót és Albániába utazott. Itt, amikor hajótörést szenvedett, találkozott szkipetár banditákkal, az ún. szuliótákkal, akikkel ismeretséget kötött. Amikor kikötött az országban, több száz haramiát fogadott a zsoldjába, de ezért majdnem az életével fizetett. A szulióták nem nagyon kívántak harcolni a törökkel, inkább azon mesterkedtek, hogy őt kifosszák.

Végül a költő az itt szerzett betegségben, mocsárlázban halt meg, 1824. április 19-én. Pontosan két évvel azelőtt, ugyanebben a betegségben hunyt el a lánya, Allegra is, aki Claire Clairmont-nal való viszonyából született. Végakarata ellenére testét bebalzsamozták, Angliába szállították, és a hucknalli (Nottingham) Mária Magdolna-templomban temették el. Belső szerveit egy kőurnában a meszolongi Szent Szpiridion-templomban helyezték örök nyugalomra.

Munkássága

Byron már 1809-ben keletkezett verseiben szembeszállt Wordsworth és Coleridge romantikájával, s a felvilágosodás klasszicizmusát vallotta eszményképének. A „byronizmus”, a byroni hős individualizmusa, bágyadt közönye, nemes gesztusai és embergyűlölete nemzedékeken keresztül a romantika legfőbb ismérve és vonzereje volt.

Első alkotói korszakát 1813-15-ben keletkezett keleti tárgyú költemények alkotják. Ilyen költemények voltak A gyaur (1813), Az abüdoszi menyasszony (1813), A kalóz (1814), Lara (1814). Ezután egy sor drámát és drámai költeményt írt: Manfred (1817), A chilloni fogoly (1816), Marino Faliero (1821) és a Kain (1821). Eme művek az emberi szabadság, az egyéniség lázadásának dicsőítései. De írt politikai szatírákat is, mint Az Ítélet látomása (1822), A bronzkor (1823), majd megírta a nagy szatirikus verses regényét, a 16 énekből álló, befejezetlenül maradt Don Juant (1819-24).

https://hu.wikipedia.org/wiki/George_Byron

február 15, 2025 / Évfordulók

Mészöly Miklós (eredeti családneve Molnár) (Szekszárd, 1921. január 19. – Budapest, 2001. július 22.) Kossuth-díjas magyar író, a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja.

Eredeti családi neve Molnár Miklós (1948-ban veszi fel írói névként az egyik felmenő ág Mészöly vezetéknevét).

1938 és 1942 között a Pázmány Péter Tudományegyetem Jogi és Államtudományi Karának hallgatója, ahol jogászdoktori oklevelet szerez. 1943–44-ben frontkatona, szerbiai fogságban van. 1944-től munkásként, terménybegyűjtőként, malomellenőrként dolgozik. 1947–48-ban Szekszárdon laptulajdonos. 1951–52-ben a Bábszínház dramaturgja. 1956-tól szabadfoglalkozású író.

Az életmű gerincét elbeszélések, novellák, kisregények alkotják. Mészöly több esszé-, publicisztika-, dráma- és mesekötet szerzője. A korai rövidprózát a határozott szituációrajz, fegyelmezett szerkesztés, erőteljes atmoszféra jellemzi. A tömörítés, a távolságtartó narráció, a bölcseleti beállítottság és a formafegyelem szinte minden pályaszakasz meghatározója.

A Magasiskola (1956) a solymásztelep megjelenítésével a dokumentum tényszerűségét és a parabola utalásosságát egyesíti. Az atléta halála (1966) francia nyelven jelent meg először, majd a magyar kiadással egy időben német nyelven is. A Jelentés öt egérről (1967) realisztikus pontosságú, szilárd szerkesztésű s egyben példázatos történetek. „A szenvedélyes érdekeltség drámáját” követi az ószövetségi templomi nyomozó története, a Saulus (1968). E regényben a koncentrált elbeszélés, a parabolisztikus jelentéssűrítés a létélményt, személyiségállapotot nem mint pszichológiai anyagot, hanem formaalakító műalkotáselemet működteti. Az Alakulások (1975) két és fél évtized rövidprózáját átfogó, reprezentatív elbeszélés-gyűjtemény, a megújuló magyar próza sajátos dokumentuma. A Film (1976) regényformája „a kamera és rendezés reális fikcióvá” tételéből származik. A tágasság iskolája (1977), valamint az Érintések (1980) esszék, filozofikus fragmentumok, művészeti, elméleti reflexiók gyűjteményei.

A 70-es évek második felének prózakoncepciójában változatlanul megtartja jelentőségét az utalásos beszéd, ám mindinkább a helyzetek, idősorok rétegessége, a folyamatos narrációt, az epikus kontinuitást felváltó töredékesség lesz jellemző. A különböző időkben-terekben folyó eseménysorok párhuzamos, egyidejűsítő elbeszélése válik meghatározóvá a Megbocsátás (1984) című kisregényben, a kilencvenes évek rövidprózájában és a Családáradás (1995) című regényben is.

https://web.archive.org/web/20080910000524/http://www.pim.hu/object.AB23A0B5-0267-4968-B2F9-806E26CD39A5.ivy

Mészöly Miklós Emléknap

Polcz Alaine, Mészöly Miklós özvegye 2003-ban Szekszárd városának ajándékozta közös budapesti lakásuk berendezési tárgyainak valamint könyvtáruknak nagy részét. Ezzel teremtette meg a szekszárdi Irodalom Háza – Mészöly Miklós Múzeum (ma Emlékház) alapjait. Az író emlékének ápolása mellett feladatának tekinti a Tolna megyei irodalmi emlékek időszaki kiállításokon való bemutatását, az irodalom iránti érdeklődés felélesztését, illetve színvonalas programok szervezését az irodalomszerető közönség számára. A Mészöly Miklós Emléknap – emléktábla felavatása, egész napos program – születésének évfordulóján, 2004. január 19-e óta kerül minden évben megrendezése.

Ezen a napon adják át a 2004-ben alapított Mészöly Miklós-díjat, valamint a város által alapított Mészöly Miklós-emlékplakettet.. Az elismeréseket Szörényi László irodalomtörténész, a Mészöly Miklós Egyesület elnöke adja át a díjazottaknak.

…Mészöly országegyesítő egyéniség volt, aki nagyon jól tudta, hogy az ország a Kárpátokig ér…

https://hu.wikipedia.org/wiki/M%C3%A9sz%C3%B6ly_Mikl%C3%B3s

február 15, 2025 / Évfordulók

Charles-Louis de Secondat, La Brède és Montesquieu bárója, röviden csak Montesquieu ([kiejt: monteszkjő sarl lui dö szökonda]; La Brède1689január 18. – Párizs1755február 10.francia felvilágosodás kori filozófusíró és gondolkodó volt. Az államról kialakult újkori viták tárgyát képező, az alkotmányok megtervezéséhez világszerte használt hatalmi ágak megosztásának elméletéről vált ismertté.

Életpályája

Montesquieu a Bordeaux közeli La Brède várában született 1689-ben. Apja, Jacques de Secondat, katona volt, 1685-ben a Conti herceg oldalán Magyarországon harcolt a törökök ellen: részt vett a táti csatában, ami végleg eldöntötte Esztergom felszabadulását a török alól. Anyja, Marie-Françoise de Pesnel ősi nemesi családból származott, La Brède birtoka az ő hozománya volt. 1696-ban, egy szülés után meghalt.

1700-ban az oratoriánus rendhez tartozó modern szellemű, világi papok által működtetett középiskolába járt Párizs közelében. Az iskolában a hagyományos klasszikus tárgyak  mellett természettudományiorvosiföldrajztudományi ismereteket tanítottak, és kiemelkedő volt a francia történelem oktatása.

1705-ben Bordeaux-ba utazott jogot tanulni, ahol 1708-ban diplomát szerzett, majd visszament Párizsba, hogy ott folytassa jogi tanulmányait. 1713-ban apja halála miatt visszatért Bordeaux-ba, hogy igazgassa a birtokot. 1715-ben feleségül vette Jeanne de Lartigue-ot, akitől később két lánya és egy fia született. 1716-ban nagybátyjától megörökölte La Brède és Montesquieu bárója címét, törvényszéki elnöki tisztségét és vagyonát. Ekkor beválasztották a Bordeaux-i Akadémia tagjainak sorába is, székfoglalójának a Dissertation sur la politique des Romains dans la religion (Értekezés a rómaiak valláspolitikájáról) címet adta. 1717-ben a Bordeaux-i Akadémia igazgatójává választották, ekkor adta elő Discours de la rentrée című értekezését a tudományról.

Orvostudományi, politikatörténeti és pénzügyi írásai után 1721-ben irodalmi sikert ért el, ekkor írta a korabeli társadalom abszurditásait bemutató Perzsa levelek című szatirikus regényt, amely azonnal hatalmas sikert aratott. 1724-ben több kisebb munkája is megjelent: Dialogue de Sylla et d’EucrateRéflexions sur la Monarchie Universelle valamint a Le Temple de Gnide.

Már ekkor sok időt töltött Párizsban, 1725-ben pedig végleg otthagyta bordeaux-i törvényszéki állását és Párizsba költözött. Megfordult a királyi udvarban, bejáratos lett a legelőkelőbb szalonokba, többek között Madame de Lambert híres szalonjába is eljárt. 1728-ban a Párizsi Akadémia tagjává választották, székfoglalójának címe Discours de réception volt.

Ugyanebben az évben hosszabb európai utazásra indult, járt AusztriábanMagyarországonTörökországban és Itáliában

1729-ben Angliába utazott, ahol másfél évet töltött el, ezalatt bejárt a brit parlamentbe, a királyi udvarba, találkozott a hatalmi és szellemi élet vezető személyeivel, tagja lett a Királyi Társaságnak és a szabadkőműves nagypáholynak.

1731-ben visszatért Párizsba, ahol Madame de Geoffrin szalonjába járt, ahova David Hume is, valamint Madame de Tencin szalonját látogatta, ahova több más híres író és tudós, MarmontelFontenelleMarivaux és Helvétius is járt. Madame de Pompadour a kegyeibe fogadta, közelebbi kapcsolatba került Madame du Deffand-nal. Eljárt az Akadémia üléseire, valamint részt vett szabadkőműves páholyok összejövetelein.

Eközben hazajárt Bordeaux-ba és La Brède-be, ahol politikai gondolatait több kisebb esszében valamint az Elmélkedések a rómaiak nagyságának és hanyatlásának okairól című történelmi témájú könyvében írta meg, ami átmenetet képezett a Perzsa levelek és főműve, a hosszú évekig írt, végül 1748-ra elkészült A törvények szelleméről című munkája között. Az eredetileg névtelenül megjelentett könyv azonnal elsöprő hatást váltott ki. A művet Franciaországban mind a hatalom támogatói és ellenzői ellenségesen fogadták, a legsúlyosabban egyházi körökből támadták. Hiába írta meg 1750-ben A törvények szellemének védelmét, a könyv 1751-ben tiltólistára került. Európa többi részén viszont már ekkor széles körű megbecsülésnek örvendett, Amerikában az új amerikai alkotmány kidolgozói pedig munkájuk során a modern alkotmányozás elvi alapjaiként használták fel a művet.

Montesquieu még korábban Párizsban összeismerkedett Denis Diderot-val és Jean le Rond d’Alembert-rel, a fiatal enciklopédistákkal, akik csodálták munkáit. D’Alembert felkérte a demokrácia és a despotizmus tárgyú cikkek megírására, ő azonban elhárította a felkérést, mondván ezeket már megírta. Azt viszont vállalta, hogy esszét ír az ízlésről az Encyclopédie számára, amibe Essai sur le gout dans les choses de la nature et l’art (A természet és a művészet dolgai iránti esztétikai élményről) címmel bele is fogott. A cikket azonban már nem tudta befejezni, 1755február 10-én, Párizsban, egy járványban meghalt. A Saint-Sulpice-templom Sainte-Genevieve kápolnájában temették el.

Politikai nézetei

Montesquieu legradikálisabb munkája három osztályba sorolta a francia társadalmat: a királyi udvar, az arisztokrácia és a köznép. Kétféle hatalomtípust különböztetett meg: szuverént és hivatalit. A hivatali hatalom megoszlik a három fő típus között: törvényhozó hatalomvégrehajtó hatalom és igazságszolgáltatás. Ezek a hatalomtípusok mindhárom társadalmi osztályban megjelennek, a „társadalmi rendet” az biztosítja, hogy mindegyiknek van hatalma a másik felett. A papságot teljesen kihagyta az állam működéséből, és a feudális rend utolsó nyomait is eltörölte. Az államformák körül szintén hármat különböztetett meg. Ezek voltak a királyság, ahol a kormányt a király vagy a királynő vezette és a tekintélyre épült, a köztársaság, amelyet választott vezető irányított, valamint a despotizmus, ahol a kormányt egy diktátor vezette és a félelemre épült. Úgy gondolta, hogy a királyság a legjobb államforma, a brit alkotmányt tartotta ideálisnak.

Filozófiája

Montesquieu szerint a természetből fakadó szükségszerű viszonyok: a törvények.

Az embert az idők kezdetén alig lehetett megkülönböztetni az állatoktól, csak a nyelv megjelenése és az értelem fejlődése után alakultak ki az emberi társadalmak.

A társadalom létrejötte azonban az emberek körében elégedetlenséget eredményezett: létrejött a törvény, mint az elnyomás eszköze. Ugyanis, Montesquieu szerint, a törvény nincs összhangban a természettel.

Montesquieu a kormányzásnak több fajtáját különbözteti meg: köztársaság (ami lehet demokratikus vagy arisztokratikus), monarchia, és végül az önkényuralom más néven despotizmus.

A demokratikus köztársaság

A nép egy független testületet bíz meg, hogy megtegye, amit maga a nép nem tud megtenni. A demokrácia nem kívánja, hogy minden állampolgár részt vehessen a választásokon, a szegény polgárok nem választhatnak.

A demokrácia alapelve – írja Montesquieu – az erény. Az erény: a haza, a köztársaság és a törvények szerkezete. Fenntartásának módjai: a gazdagság és a szegénység szélsőségeit kerülni kell. A választottak erkölcsileg tisztáknak kell lenniük, biztosítani kell az atyai hatalmat, kerülni kell a fényűzést és a hűtlen asszonyokat vád alá kell helyezni.

A demokrácia, Montesquieu szerint csak kis városállamokban lehetséges. A demokrácia a szabadság magas fokát adja az embereknek, állampolgárai szabad földművesek és harcosok kell, hogy legyenek.

Arisztokratikus köztársaság

Az arisztokratikus köztársaságban csak a népnek egy része élvez függetlenséget (például római köztársaság).

Az arisztokrácia a független nemesek és a függetlenséget nem élvező nép között valósul meg. Minél többen vannak a nemesek, annál egészségesebb az arisztokratikus berendezkedés.

Monarchia

A monarchiában csak egy személy lehet a kormányzó. Azonban kell lennie parlamentnek is.

A kiegyensúlyozott monarchiában a hatalom megoszlik a parlament és az egyeduralkodó között. A monarchia alapelve a becsület.

Despotizmus

Despotizmusban egy ember az uralkodó, aki kénye-kedve szerint kormányoz. Alapelve a félelem. A kormányzó erőszak révén uralkodik.https://hu.wikipedia.org/wiki/Montesquieu_(filoz%C3%B3fus)

február 15, 2025 / Évfordulók

Farádi Veres Pálné, született: benicei, micsinyei és pribóci Beniczky Hermin Karolina (Lázipuszta1815december 13. – VáchartyánPest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye1895szeptember 28.) a magyar nőnevelés úttörője, a 19. század iskolaalapító magyar nagyasszonya, az Országos Nőképző Egyesületnek alapítója.

Élete

Az ágostai hitvallású, nemesi származású benicei, micsinyei és pribóci Beniczky család sarja. A Nógrád vármegyei Losonchoz közeli, manapság Terbelédhez tartozó, Lázi-pusztán született, a család birtokán. Apja, Beniczky Pál (17831816), Nógrád vármegye alispánja, földbirtokos, anyja, ózdi Sturmann Karolina (17871830) volt. Apai nagyszülei idősebb Beniczky Pál (17511802), földbirtokos és Meerwald Zsuzsanna (17651815) voltak. Anyai nagyszülei ózdi Sturman Márton (17571844), Gömör megyei birtokos, vasgyáros, a Gömöri vaskohászat fontos személyisége, egyház-kerületi felügyelő, műpártoló és felsőszudi Sembery Anna Mária (17561829) voltak.

Fiatalkorában elvesztette szüleit, csupán egyéves volt, amikor apja Beniczky Pál meghalt és 15 éves, amikor édesanyjától, ózdi Sturmann Karolinától is el kellett búcsúznia a kolerajárvány idején. Beniczky Herminnek még két leánytestvére volt: Mária (18141882), és Karolin (18151896), A három leányt édesanyjuk halála után, anyai nagyapjuk, ózdi Sturman Márton (17571844) nevelte, Tótgyörkön, a világtól elzárva. Sivár életet élt a három lány a különc öregúr mellett, aki mindent megadott, amiről azt hitte, örömet szerez nekik, csak szeretetet nem tudott adni, mivel megkeserítette kegyetlen sorsa, hogy feleségét és hat gyermekét vesztette el egymás után.

Apai nagynénje, Beniczky Teréz (17961837), ebecki Tihanyi Dániel grófné emelte ki a lányokat az egyhangú életből azzal, hogy meghívta őket magához Pestre. Ott aztán szembesültek hiányosságaikkal a lányok, különösen Hermin, aki ugyan rengeteget olvasott nagyapja könyvtárában, ám egy se volt azon művek közül a magyar irodalomból való. Magyarórákat kezdtek venni, és sok akkori közéleti emberrel, köztük Toldy Ferenccel és Szontagh Gusztávval ismerkedtek meg. Hermin nemcsak irodalmi, de igen élénk politikai érdeklődést is mutatott. Második pesti tartózkodása alatt ismerkedett meg jövendőbeli férjével, farádi Veres Pállal, aki akkor nógrádi földbirtokos és a megye főjegyzője volt. 1839-ben esküdtek meg Pesten. Házasságuk negyvenhat évében hű társak voltak, gazdag szellemi és érzelmi életben, segítő, bátorító, harmonikus kapcsolatban. Vanyarcon telepedtek le, s Veres Pálné férje halála után is ragaszkodott otthonukhoz mindaddig, amíg annak irányítása már erejét felülmúlta.

1841-ben született lányuk, Veres Szilárda, aki gondos, szigorú, következetes, ám szeretetteljes nevelésben részesült. Az ő nevelése indította el Veres Pálnéban a nők taníttatásának gondolatát. 1844-ben a házaspárnak fia született, aki három nap után meghalt, s mivel több gyermekük nem lett, Szilárda egyke maradt.

A család tartalmas társasági életet élt, Vanyarcon gyakran látták vendégül Szontágh Pált és barátját, Madách Imrét, akihez aztán igen mély baráti szálak fűzték a házaspárt. Egy ízben, 1847 nyarán a család véletlenül egy helyen üdült a Kossuth családdal, s velük is jó viszony alakult ki. Veresék Kossuth Lajos hívei voltak már korábban is.

1855-ben anyja Pestre vitte Szilárdát, hogy megfelelő tanárok oktathassák. Ő maga is részt vett ezeken az órákon, ahogy mondta, bepótolhassa azt a mulasztást, amely ő gyermekkorában elszenvedett. Rettenetesnek találta, hogy a lányoknak nincs semmilyen iskola, mint a fiúknak, ahol megfelelő műveltségre tehetnének szert. Az éles elméjű, haladó gondolkodású nőnek Madách Imre MTA székfoglalóján 1864-ben felolvasott, megalázóan szexista beszéde adta meg az utolsó lökést: „A nő korábban fejlődik, de teljes férfiúi érettségre sohasem jut, könnyebben felfog és tanul, de teremtő géniusz hiányával az emberek irányadó szellemei közé nem emelkedik. Ő mindig csak a szenvedő, sohasem a beható elemet képviseli, s innen, míg a dilettantizmus legkedvesebb kontingensét szolgálja, a művészetet és tudományt előre nem viszi. A nő alárendelt, testi és lelki ereje védelmet, ápolást keres, az erősebb férfiú lelkében éppoly érzéseket költ, mint az elhagyott gyermek, a hervadó virág, megdermedt madár.”

Hosszas hányódások után 1865október 28-án, vasárnap megjelent Veres Pálné Felhívás a nőkhöz című cikke A Hon című lapban. A csekély reakcióra való tekintettel Veres Pálné újabb felhívást írt Buzdító szózat címmel. Ezt követően 1867május 24-én összejövetelt szervezett, hogy megbeszélhessék a nők művelése ügyében teendő következő lépéseket. Az összejövetel sikerén felbuzdulva szűk egy évre rá, 1868március 23-án megtartották a Nőképző Egyesület alakuló közgyűlését, amelyen Veres Pálnét elnökké, gróf Teleki Sándorné, széki gróf Teleki Jozefint (18381915) pedig alelnökké választották meg. Jelszavuk a „Haladjunk!” lett.

1869október 17-én Eötvös József közoktatásügyi miniszter ellenzésével, ám Deák Ferenc támogatásával keltette életre Veres Pálné az első iskolát, amely a nők szellemi fejlődését, magasabb ismeretek megszerzésének lehetőségét tűzte ki céljául. A tantervet maga Veres Pálné készítette, miután azt tapasztalta, hogy a „tudós férfiak” nem fogták fel, mit is akar nyújtani az iskola. Eleinte az akkori Ország úton (ma Múzeum körút) béreltek két szobát, ebben indult útjára az első évfolyam. Tizennégy lány kezdte el tanulmányait, ám év végén csak heten tették le a vizsgákat. Többeket a jó idő beálltával vidéki otthonukba vitték szüleik, mondván: fontosabb a gazdaság, a birtok, mint holmi női tanulmányok.

A második évfolyamon már 37 növendéke volt az intézménynek, 13-an pedig csak bizonyos tárgyakat hallgattak. Az iskola az első évtizedek során folyamatosan anyagi gondokkal küzdött támogatás hiányában, ám ahogy nőtt a tanulók száma, újra és újra bővíteni kellett az intézményt. Bálokkal, estélyekkel és tombolákkal egybekötött hangversenyekkel gyűjtöttek pénzt az iskola működéséhez. Mindeközben a tanodának külföldön is híre ment, sokan jöttek megnézni azt, és csupa dicshimnuszt zengedeztek róla NémetországbanFranciaországban és Sziléziában.

1880október 13-án meghalt Veres Pálné első és egyetlen fiú unokája, ifj. Rudnay József. A fájdalom lesújtotta a családot, és ezen felülemelkedve született meg anyában és lányában az elhatározás, hogy Józsi emlékére saját iskolaépületet építtetnek. „Alapítványt teszek drága unokám emlékére, arra, hogy intézetünknek saját otthona legyen.” Megvásárolták hát a Zöldfa utcai (ma: Veres Pálné utca) telket, alapítványokból, sok rendezvényből és kölcsönökből. Mivel Józsi a reneszánsz stílust kedvelte a legjobban, ebben a stílusban épült az iskola, amit 1882január 15-én avattak fel ünnepélyes keretek között. Az évek során megszerezték a mellettük lévő üres telket is, és azon 1888május 16-án, két évvel férje halála után, s az ő emlékére avatták fel a Zöldfa utcai intézet második házát.

Idős kora és betegeskedése ellenére Veres Pálné gyakran utazgatott otthona és az intézet között. Folyamatosan küzdött a nők műveléséért, és annak elismeréséért, amely végül halála után nem sokkal következett be, megnyíltak az egyetem kapui a nők előtt. Betegágyán fáradhatatlanul megírta növendékei számára a később könyvben kiadott tapasztalati lélektant.

1895szeptember 28-án lányáék váchartyáni házában hunyt el, ahová évekkel korábban átköltözött.

Emlékezete

Az ő nevét viseli általa alapított gimnázium Budapest belvárosában, az ugyancsak róla elnevezett utcában. Az eredeti épület (a 36. szám alatt) ma már nem iskolaként funkcionál ugyan – magánkézben van, romos állapotban –, de az intézmény változatlanul működik a szomszédos épületben.

https://hu.wikipedia.org/wiki/Veres_P%C3%A1ln%C3%A9

február 15, 2025 / Évfordulók

Johan Huizinga (ejtése: [jóhan heüzinga], eredeti holland: [ˈjoʊ̯hɑn ˈhœʏ̯zɪŋɣaː]) (Groningen1872december 7. – De Steeg1945február 1.holland kultúrtörténész, történetfilozófus és indológus.

Élete

1872-ben született Groningenben, ahol apja, Dirk Huizinga pszichológia-professzor volt az egyetemen. Történelmi érdeklődését a groningeni diákegylet egyik felvonulása keltette fel, melynek témája Edzard keletfríz fejedelem 1506-os groningeni bevonulása volt. Történelmi érdeklődésébe hamar melankólia vegyült, aminek egyik oka valószínűleg édesanyja korai halála volt. 1894-ben egyetemistaként vett részt egy hasonló jelmezes felvonuláson, melyen Orániai Móric 1594-es groningeni bevonulását ünnepelték. Az ünnepélyt lezáró vacsorán Huizinga azt mondta, hogy a jelmezbál a hanyatlás tüneteit mutatja, s még az is lehet, hogy ez lesz az utolsó. A középkor alkonyában megjelenő elmúlás-hangulat, valamint szellemtörténeti beállítottsága rokonítja Spenglerrel.

Holland nyelv és irodalom szakon tanult tovább a groningeni egyetemen, de földrajzot és történelmet, valamint szanszkrit nyelvtant is tanult. Az egyetem után négy hónapot töltött Lipcsében, ahol összehasonlító nyelvtudománnyal foglalkozott, ebből a témából szándékozta eredetileg írni a doktoriját is. Ebbéli szándékát később megváltoztatva, disszertációját a vidúsakáról (az indiai dráma jellegzetes udvari bolond figurájáról) 1897-ben védte meg Jacob Speyernél. Még ugyanebben az évben haarlemi gimnáziumban kapott történelemtanári állást. 1905-től a groningeni, 1915-től a leideni egyetemen tanított.

1902-ben megnősült, feleségétől, a middelburgi családból származó Mary Vicentia Schorerttől öt gyermeke született, akiket felesége korai halála után (1914) egyedül nevelt. 1937-ben újra megházasodott. Új feleségétől, Augusta Schölvinck-től egy gyermeke született.

1916-ban tagja lett a holland Királyi Tudományos Akadémiának, ezen kívül 1915-1932 között szerkesztője volt a „De Gids”-nek, Hollandia egyik vezető kulturális lapjának.

1939-ben a Magyar Tudományos Akadémia is tiszteleti tagjává választotta. Magyarországon először 1936-ban járt a Szellemi Együttműködés Népszövetségi Bizottságának tagjaként.

Hollandia német megszállása után tiltakozott amiatt, hogy a németek eltávolították a zsidó származású egyetemi professzorokat. 1942-ben, R. Krannenburg egyetemi tanár kizárása elleni tiltakozásul 57 társával benyújtotta lemondását a professzori állásukról. Ezt követően 1942 augusztusa és októbere között a németek túszként tartották fogva a St. Michielsgesteli fogolytáborban, ellentétesnek érezvén a nácizmus diktálta vitalitást a Huizinga nevéhez kapcsolt dekadenciával. A nemzetközi tiltakozás hatására azonban jó körülmények között tartották, majd szabadon engedték, azzal a kikötéssel, hogy nem térhet vissza LeidenbeDe Steegben telepedett le, nem élte meg a felszabadulást.

Munkássága

Világhírűvé A középkor alkonya (Herfsttij der middeleeuwen; 1919) c. műve tette, amelyben főleg a késő középkori francia és dél-németalföldi kultúra történeti feldolgozásával és jellegzetességeik elemzésével a kulturális folyamatok általános törvényszerűségeit kutatta. A mű egyik ihletője egy 1902-es bruggei kiállítás volt, ahol Huizinga a németalföldi primitív festők képeivel találkozott. Huizinga stílusa tükrözi erős képzőművészeti érdeklődését: erős vizualitás, „szóval festés” jellemzi – szaktudományos művei emiatt rendkívül olvasmányosak.

Számos nyelvre lefordították, magyarra Szerb Antal ültette át 1938-ban. A mű a késő középkori Németalföld életét mutatja be. Huizinga szerint a kor mindenben megnyilvánuló legfőbb jellegzetessége az élet feszültsége volt: egyszerre vannak jelen ugyanis a korábbi korszak kiüresedett maradványai és az új korszak még formálódó elemei. Ez magyarázza az akkori ember szélsőséges hangulatingadozásait, melyet egyszerre jellemzett harsány életigenlés és halálvárás, vallási fanatizmus és a papok kigúnyolása, lovagiasság és kegyetlenség, asszonyszolgálat és nemi erőszak.

Ha a mai olvasó okiratok alapján tanulmányozza a középkor történetét, sohasem érti meg a középkori kedély féktelen lobbanékonyságát. Bár a hivatalos iratok a legmegbízhatóbb források, a pusztán belőlük alkotott képből kimarad egy fontos mozzanat: az a hatalmas szenvedély, amely a fejedelmet és a népet egyaránt áthatotta. Kétségtelen, hogy a szenvedély a mai politikából sem hiányzik, de a társadalmi élet bonyolult rendszere megfékezi és kordában tartja. Öt évszázaddal ezelőtt azonban gyakran és erőszakosan betört a napi politikába is, felrúgva a racionális kereteket. A fejedelmekben ezek a szélsőséges érzelmek büszkeséggel és hatalmi öntudattal párosulnak, s így kétszeres erővel hatnak.

– A középkor alkonya, 18. old. Budapest Európa Kiadó, 1970.

A reneszánsz ezután az életnek ebbe a túlfeszítettségébe igyekezett harmóniát vinni. Huizinga – elvetve Karl Lamprecht nézetét, mely szerint minden korszak jellemezhető egy tipikus jellemvonással, egyetlen formulával – szembeszállt a reneszánsz és a középkor merev szembeállításával. Felfogása szerint ugyanis sokkal több a folytonosság a középkorinak nevezett kultúra és a reneszánsz kultúrája között, mint hitték korábban. A középkort nem jellemezte általánosságban a világ megvetése, a contemptus mundi: a skolasztikusokra, illetve Dantéra is már jellemző a világ esztétikai-optimisztikus szemlélete. Másfelől pedig a felhőtlen életöröm sem volt jellemző általában a reneszánsz korára: az új életkedve himnuszának hangjai „bizonyára nem harsogják túl Luther, Kálvin és Loyola hangját”. A képzőművészetek terén sem akkora a szakadék: a késői gótika is a realizmusáról híres, illetve alaposan ismerte az antikvitás mitológiai szimbólumait. Másfelől pedig felmerül Huizingában az is, hogy amennyiben elfogadjuk, hogy mégis szakadék választhatja el a középkort a reneszánsztól, úgy ez a szakadék a modern kultúra és a reneszánsz között is fennáll.

A reneszánsz átrakodóhely . Átmenet a középkorból az újkorba, s nem egy, egyetlen nagy átfordulás képét mutatja, hanem a parthoz ütődő hullámok hosszú soráét: mindegyik más helyen és más pillanatban törik meg. Mindenütt másképp rajzolódik ki a határvonal régi és új között, minden kultúrforma, minden gondolat saját kora felé fordul, és a változás sohasem vonatkozik a műveltség egész összességére. Keresni az igazságot, megismerésre szert tenni, a középkori elme számára azt jelentette: megerősíteni az adott, önmagunkban rejlő igazságokat logikai bizonyítás útján, akár kinyilatkoztatott és nyilvánvaló igazságok ezek, akár időlegesen elrejtettek, mert elfeledték a régi, jó forrásokat. A teljes igazság mindenről kifejezhető néhány logikai formulában, lényege pedig megtalálható valamiképpen a Szentírásban vagy az ókorban. Így fogja föl a középkor az igazságra és a megismerésre való törekvést. A modern szellem számára ez a még ki nem fejezett igazságokhoz való közeledés lesz; kifejtése, körülhatárolása azoknak, amelyek mindegyike ismét új kérdéseket vet fel. Induktív vizsgálat, elmélkedés a természet és a világ még megfejtendő titka felett, ezt érzi feladatának az új gondolkodás. Vajon a reneszánsz következménye e ponton a szellem fordulata? Nem! Leonardo da Vinciben mint kivételben már megvalósulhatott az új igazságkutatás, de a reneszánsz mint egész még hű a régi magatartáshoz és hisz a tekintélyben. Csak Descartes jelenti majd a fordulópontot.

– Huizinga: A reneszánsz problémájáról. In: A reneszánsz irodalmából. Háttér Kiadó, 10-11. old.

Kultúrtörténeti és filozófiai nézeteinek összefoglaló műve a Homo ludens (1938), amely a játékos elem szerepét tanulmányozza az emberi alkotó tevékenység különböző területein, így például a történettudomány és az irodalomtudomány elhatárolása kapcsán írjaː „A történelem és irodalom közötti éles választóvonalnak az az oka, hogy az előbbi teljesen híján van a játék elemének, ez pedig az irodalomnak kezdeteitől máig alapja és jellemzője.”

A holnap árnyékában (In de schaduwen van morgen, 1935) c. műve szkeptikus jövőképet fest a nyugati életforma kulturális következményeiről. Egyik – azóta nagy karriert befutott – alaptétele szerint a modern európai embert elárasztja a tömegkommunikáció biztosította információtömeg. Ennek következtében az átlagember képtelen átlátni a saját világát, képtelen ítéletet mondani róla, és pusztán tények és adatok visszaadására képes. Az átlagemberek életét így kollektív mítoszok vezérlik. Az ilyen kultúrában az ifjúság lesz a példakép. Ezért a kultúra ahelyett, hogy felnevelné az ifjakat, maga próbál meg hozzájuk hasonulni életstílusban, divatban, fogyasztásban. A kultúrák ezen jellemzőjét Huizinga gyerekességnek, puerelizmusnak nevezte. Legfőbb jellemzőjének a hősök – ma azt mondanánk: sztárok – és a hősiesség kultuszát tartja. A tömeg szeret velük azonosulni – ez viszont azt is jelenti, hogy a tömeg számára saját maga a pozitív, aki nem azonosul vele, az megvetendő.

Huizinga legfontosabb művei szinte kivétel nélkül olvashatók magyarul, köszönhetően a 30-40-es évek élénk magyar érdeklődésének.

https://hu.wikipedia.org/wiki/Johan_Huizinga

február 15, 2025 / Évfordulók

 „III Tűzbeszéd

(részlet)

A folyó sátra szétszakadt, utolsó levél-ujjak

Mélyednek be a nedves partba. Szél fut

A barna földön nesztelen. Elköltöztek a nimfák.

Csak csöndben, édes Temze, míg dalomat bevégzem.

Nem visz a folyó üres üveget, uzsonnapapírt,

Selyemzsebkendőt, kartondobozt vagy

cigarettacsutkát,

Se nyári éjek más tanújelét. Elköltöztek a nimfák.

S barátaik, a bankigazgatóknak naplopó sarjai

Elköltöztek, címük se hagyva hátra.

Ültem és sírtam a Genfi-tó vizeinél…

Csak csöndben, édes Temze, míg dalomat bevégzem,

Csak csöndben, édes Temze, nem leszek hangos

én sem.”

(T.S.Eliot: The Waste Land, Átokföldje, ford.: Vas István)

Thomas Stearns Eliot OM (St. LouisMissouri1888szeptember 26. – London1965január 4.) amerikai születésű Angliában letelepedett irodalmi Nobel-díjas költő, drámaíró és kritikus.

20. század első felében jelentősen hozzájárult a költészet újjászületéséhez Angliában és Amerikában, ő volt a modern irodalom ismert és elismert „diktátora”.

Életpályája

 

Családja még a 17. században vándorolt ki Bostonbaegyházi és világi méltóságokra emelkedve gyökereztek meg a új-angliai puritán hagyományokban. Apja tekintélyes üzletember, anyja, Charlotte Stearns, gazdag bostoni kereskedőcsalád sarja volt. Családja tudta őt taníttatni a Harvard egyetemen. 1910/11-es tanévben Európába ment tanulni, a párizsi Sorbonne-ra. 1911-tól 1913-ig újra a Harvardon tanult, filozófiát hallgatott. Főleg az ún. új kritikai irány megalapítója, az irodalomkritikus és kultúrfilozófus Irving Babbitt (1865–1933) és George Santayana (1863–1952) filozófus, esszéíró, költő és novellaíró előadásait kedvelte.

1913-ban Németországba1914-ben Angliába utazott. 1914–1915-ben az oxfordi Merton College-ban filozófiát tanult. 1915-ben állást vállalt Londonban. Latint, franciát, rajzot, földrajzot, történelmet, matematikát, úszást és baseballt tanított a Highgate Schoolban, majd a Lloyd Banknál vállalt tisztviselői állást.

19171919-ig az imagista mozgalom Egoist c. folyóiratának lett munkatársa, majd segédszerkesztője. 1925-től 1965-ig a Faber and Faber kiadó szerkesztője, később igazgatója lett. 1927-ben felvette a brit állampolgárságot, s még ugyanebben az évben belépett az anglikán egyház hívőinek körébe. Költő, kritikus és drámaíró volt, mindhárom műnemben maradandót alkotott, de a lírában első jelentős költeményével, A puszta országgal (The Waste Land) valóságos irodalmi forradalmat robbantott ki, egyik kritikusa szerint, ez „majdnem olyan zavart keltő volt, mint a szarajevói gyilkosság.”

Művészete

 

Költészetére leginkább a francia szimbolizmus és a Jakab-kori angol metafizikus költők (például John Donne) hatottak, költői képalkotási módszereit a kortárs Ezra Pound és az imagisták élesen metszett pontossága befolyásolta, természetesen ezek csak a fő vonalak, filozófiai ismereteit, az irodalom számos más területére kiterjedő műveltségét (Dante, 17. századi angol drámák) nem is vettük számba.

Az 1910-es években, rendszeresen 1917-től jelentek meg verskötetei, melyekben költői személytelenség, irónia, elvont gondolatiság tükröződött, igazán átütő sikert, nagy újdonságot és választóvonalat A puszta ország (The Waste Land) című verse jelentett. Nyomtatásban e költemény először 1922-ben látott napvilágot, a T. S. Eliot által alapított és 17 éven át általa szerkesztett, Criterion folyóiratban. Meghökkentően hosszú, 433 sorból áll, melyet a költő 191 soros filológiai magyarázata követ. Az angolszász avantgárd olyan emblematikus alkotása a lírában, mint a prózában James Joyce Ulysses c. regénye. Mindkét mű egyazon évben, 1922-ben jelent meg, Eliot verse Londonban, Joyce regénye Párizsban.

A háború felé közeledő Európában, később az első világháborút követő 1920-as években a fő kérdés az életben maradt fiatal nemzedék számára az volt, hogyan élhetnek tovább. A fiatalokat foglalkoztató érzések, gondolatok a lírában legtökéletesebben T. S. Eliot verseiben fejeződtek ki. A megszokott világ széttöredezett, ennek szimbólumaként töredéksorozatokat jelenített meg T. S. Eliot lírája.

Egyik első legjelesebb versében, a J. Alfred Prufrock szerelmi énekében mitologikus címmel jelentkezik, de hamar kiderül, hogy inkább egy komikus hőseposzról van szó. Egy kopaszodó, középkorú ember határozatlan, kételkedő öniróniával teli vallomása elfecsérelt fiatalságáról, életéről hallható ki belőle.

Annál nehezebb dolga van az olvasónak A puszta ország c. költeménnyel, amely már nem egy beszélő szubjektum képzete, hanem a személytelen költészetfelfogás jegyében vonultatja fel a tárgyakat, a szituációk és az események egész láncolatát már nemcsak szövegtöredékek, hanem törmelékek, kollázsok formájában is, de a kollázsok már nem ragaszthatók fel egy egységes kulturális anyagra, a világ széttöredezett. Tovább fokozta a költő ezt az érzetet 1925-ben írt, Az üresek (The Hollow Men) c. költeményében, melyben kifejezi, hogy a törmelékek puszta országát üres emberek lakják. Ezek a költemények mintegy megtestesítik az első világháború után feltörő kaotikus és reménytelen érzéseket.

A költő beveti teljes műveltségi anyagát saját ars poétikájához híven, melynek lényege az, hogy az emberiség költészete egy nagy egész, amelyben benne van valamennyi valaha megírt költemény, s még ezen belül is a költemények nem időbeni egymásutániságukban léteznek, hanem egymás mellett, tehát HoméroszEurópa és Anglia teljes költészeti anyaga egymás mellett létezik. (Mellesleg 1922-ben jelent meg Kassák: A ló meghal, a madarak kirepülnek verse is, amely nem kevésbé jelentős, szerintem. vj)

T.S. Eliotot fiatal kortársai és az őt követő fiatal nemzedékek értették, előadták, sokszor polgárpukkasztás céljából is, az avantgárd angol líra hangadói lettek a költő 1920-as évek első felében írt költeményei. Későbbi, egyre nehezebben követhető versciklusai már többnyire a költő új vallásosságáról szólnak. Költészetében bekövetkezett fordulata miatt egyre több kritika érte az irodalmi életben a fiatalok részéről.

1927-től, a költő brit társadalomba való betagozódása (angol állampolgárság, anglikán vallás) után egyre inkább konzervatív lett, lassan a versírás helyett a drámaírás került nála előtérbe. Drámáiban a mártíromság szükségességét hangsúlyozta. Leghelyénvalóbb ez a mondanivaló a Gyilkosság a székesegyházban című drámájában, mely Becket Tamás angol vértanú haláláról szól. Filozófiai párbeszédek és monológok sorozata e drámája, színpadi előadásra kevésbé alkalmas, ennek ellenére jó rendezők színre vitték nálunk Magyarországon is. Színpadra vihetőbb darabjai is vannak, a Családi összejövetel és a Koktél hatkor/Koktél parti (The Coctail Party), e drámák korabeli családi konfliktusok kapcsán közvetítenek vallási mondanivalót.

Esszéi nagyon érdekesek, olvasmányosak, számot adnak a költő és drámaíró művészetfelfogásáról, s betekinthetünk általa a korszak által értékelt régi és új írókhoz. Igen különös, hogy például Eliot Jean Racine és Ben Jonson alkotásait többre becsülte, mint William Shakespeare műveit. Irodalmi irányzatokat illetően elítélte a romantika anarchiáját, énkultuszát és érzelmességét, ez fiatal korától kezdve így volt, aztán megteremtette költészetében a modern lírát, majd egyre inkább a 20. századi újklasszicizmus híve lett.

Emlékezete

Az Egyesült Királyságban 1993-ban a Költészeti könyvek társaság (Poetry Book Society) megalapította a legjobb brit vagy ír verseskötet számára a T. S. Eliot-díjat. E díjtól teljesen függetlenül a Missouri Állambeli Truman State University Press is alapított egy költészeti díjat T. S. Eliot tiszteletére, a díj elnevezése: T.S. Eliot Prize for Poetry.

 (Mellesleg 1922-ben jelent meg Kassák: A ló meghal, a madarak kirepülnek verse is, amely nem kevésbé jelentős (szerintem) vj)

T.S Eliot versei alapján írta Andrew Lloyd-Webber a MACSKÁK c. musicaljét.

https://hu.wikipedia.org/wiki/T._S._Eliot

február 15, 2025 / Évfordulók

GYARMATI FANNI

Radnóti Miklósné

1912. szeptember 8.

„nyelvtanár, oktató, férje, Radnóti Miklós hagyatékának rendezője, őrzője, közrebocsátója…

14 éves korában ismerte meg Radnóti Miklóst, akivel 1935. augusztus 11-én kötött házasságot Budapesten, a Terézvárosban, s a Pozsonyi út 1. számú házban béreltek lakást…

Férje halála után a nyilvánosságtól visszavonultan gondozta Radnóti hagyatékát, illetve a Színház- és Filmművészeti Főiskola tanára lett: versmondást, francia és orosz nyelvet tanított. Sosem ment többé férjhez, özvegységét csaknem hetven évig őrizte.

A nyilvánosságtól elzárkózott, csupán a Népszabadságnak adott interjút 1962. január 21-én, melyben többek között úgy nyilatkozott, hogy „a fasizmus elnyelte az életünket”. Rádióban, televízióban nem szerepelt. Radnótiról nem írt, valamint a férje nevét felvett intézmények ünnepségein sem jelent meg, csupán a hagyatékhoz kapcsolódó ügyek intézésével foglalkozott.

1999-ben a XIII. kerület, majd 2005-ben Budapest díszpolgára lett kiváló pedagógiai munkásságáért, valamint Radnóti Miklós életművének, irodalmi hagyatékának gondozásáért és őrzéséért. (Wikipedia)

Naplója 2014-ben jelent meg.

https://hu.wikipedia.org/wiki/Gyarmati_Fanni

február 15, 2025 / Évfordulók

Vass Judit, nevelész (Balaton, 1959. szeptember 4.) Ha így folytatja (láncdohányos), nem tudjuk, mikor adja be a kulcsot, vagy ahogy az angolok mondják, rúg a vödörbe.

A tanár is ember, de nem az a dolga” című meg nem jelent memoárja tükrözi legjobban életfelfogását, tanári ars poeticáját. A tanár is esendő, tökkelütött lény, de diákjai azt várják el tőle, hogy isten legyen. Ez fordítva is igaz. Így hát el-eltökítjük néha az órákat.

Az általános iskolában még végig feltűnően kitűnő volt, azután a gimnáziumban alábbhagyott a stréberséggel, nem kisebb ok miatt, minthogy matematikából csak négyest kapott. Apja otthon kitűzte a fekete zászlót, és lemondott arról a régi álmáról, hogy lányából matematikus lesz, és nekiállt a kiábrándulást leverni kisebb gyermekén, Jánoson, aki makacs elszántsággal követte nővérét a hanyatlásban. De ő legalább informatikus lett. Juditunk legnagyobb bajban a kémiával volt, amelynek máig is csak titkai vannak számára. Csak annyit tud, hogy Mengyelejev szabad idejében bőröndöket készített, s mikor valaki megkérdezte, miért, azt válaszolta: „Egy értelmes férfinek kell, hogy legyen valami értelmes szakmája is.”

Az egyetemen magyar-orosz-angol szakon csinálta végig a mószertant, melyen dögunalmas előadásokon hallgatta végig, mitől is élményszerű egy tanóra. Ezért aztán a gyakorlatban, lásd mélyvíz, tanulta meg, hogy a diák minden módszert-mószert megun egy idő múlva, lásd tehetetlenségi nyomaték. Nem tudom, mi az, de jól hangzik.

Jutkánk ma már nyugger, és csak pár órában kísérli meg betömni a diákjai fejében tátongó lyukakat. Diákjai ezt elnéző türelemmel viselik, az isten áldja meg őket!

Nevelészünk időnként rímfaragásra fakad Vojtina örök álnéven, mert tudja, hogy úgymond költészete középszerű, mint Arany János hőséé. Vass megfogadta, hogy egy osztályt még leérettségiztet, azután illa kerek-náda berek, és végleg nyugalomba vonul.

Nyugdíjas éveit a dolce vita jegyében kívánja eltölteni, úgyis, mint ücsörgés az orvosi váróban, itt fáj, ott sajog. Reméli, hogy nem kell hosszas várólistákon kihalnia ebből a szép világból. Na erről a szép világról még lesz egy-két szösszenete, ha a facebook le nem tiltja, mint felforgató elemet. Mert Jutkánk, minden előzetes híresztelés és vallomás ellenére nem sztoikus, hanem morgó-vicsorgó eburafakó, meg Ugocsa non coronat. Amúgy Ady fan.

Nevelészünk mától ingyen utazik. Nem tagja semmilyen pártnak, kitüntetései száma nullára rúg, nem alapítója semmilyen klubnak, csak a facebookon éli ki grafomániáját.

február 15, 2025 / Évfordulók

Lenhossék Mihály (Pest1863augusztus 28. – Budapest,  1937január 26.) magyar anatómus, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, a neurontan egyik megalapítója.

Családja

Lenhossék Mihály Ignác (1773–1840) orvos, fiziológus unokája, Lenhossék József (1818–1888) orvos, anatómus, antropológus és Bossányi Emma fia. Szent-Györgyi Albert (1893-1986) Nobel-díjas orvos, biokémikus anyai nagybátyja. Felesége Droppa Ilona volt.

Munkássága

1905 és 1922 között az Orvosi Hetilap főszerkesztője volt.

 

Orvosegyetemi professzori tevékenysége

A Budapesti Egyetem nyilvános rendes tanára és az egyetem Anatómiai Intézetének igazgatójaként a magyar anatómia és szövettan oktatás egyik meghatározó alakja volt. Az ember anatomiája címmel 1922-ben megjelent három kötetes tankönyve, még ma is az egyik alapvető forrásmunka a magyar nyelvű humán anatómiai irodalomban.

Barlangkutató tevékenysége

Barlangkutató Bizottság, majd a Szakosztály elnöki tisztét – első elnökének halála után – 1912április 26-ától 4 éven át töltötte be. 1912május 24-én az elnökletével lezajlott első bizottsági ülésen terjesztette elő javaslatát, hogy a bizottság jellegéből adódóan alakuljon át szakosztállyá. A szakosztály alaptőkéjét alapítótagként 100 koronával gyarapította.

Az 1913-ban meginduló Barlangkutatás című szaklapnak nemcsak a bevezetőjét írta, de 1916-ig a lapot az ő közreműködésével szerkesztette Kadić Ottokár.

A barlangkutatás tudományos eredményeinek bővítésében is részt vállalt, eredményeit a Barlangkutatásban, a Magyar Állami Földtani Intézet kiadványaiban, a Természettudományi Közlönyben publikálta. Cikke jelent meg a piltdowni, a rhodesiai koponyaleletről, a Pilisszántói-kőfülkében és az Igricz-barlangban végzett ásatásokról, a neandervölgyi emberről, de foglalkozott a barlangkutatás helyzetével és törekvéseivel is.

https://hu.wikipedia.org/wiki/Lenhoss%C3%A9k_Mih%C3%A1ly

február 15, 2025 / Évfordulók

Johann Gottfried von Herder (Mohrungen1744augusztus 25. – Weimar1803december 18.) német költőműfordítóteológusfilozófus volt. Irodalmi tevékenysége a Sturm und Drang és az ún. weimari klasszicizmus meghatározó egyéniségévé tette és Christoph Martin WielandJohann Wolfgang von Goethe, valamint Friedrich Schiller társaságában a német klasszicista irodalom legfontosabb alakjai közé tartozik.

Élete

Herder szülei a falu kántora és tanára Gottfried Herder (1706. május 9. – 1763. szeptember 26.) illetve annak második felesége Anna Elisabeth, szül. Peltz (1717 – 1772. október 3.) voltak. Rendkívül vallásos szülői házban nőtt föl, és úgy kívánták, hogy teológiát tanuljon. Öccse Carl Friedrich korai elhalálozása megismertette a végzet könyörtelenségével, ekkor keletkezett első költeménye; „Auf meinen ersten Todten! das Liebste, was ich auf dieser Welt verloren“. (Első halottamra, a legkedvesebb amit ezen világon elveszték.)

Szülei anyagi körülményei ugyan nem voltak a legjobbak, de azért lehetővé tették gyermekeik tanulmányait. Herder a helyi iskolába járt, ahol különösen nagy benyomást gyakorolt rá S. F. Trescho diakónus, szintén pietista mint szülei, akinél 1760-ban írnok lett és akiknek könyvtárát Herder szabadon használhatta. Az orosz katonai sebész J. C. Schwarz-Erla javaslatára Herder 1762-ben Königsbergbe utazott, hogy sebész legyen. Sem szülővárosát, sem szüleit nem látta többé viszont.

Herder már az első boncolás láttán elájult, ezért inkább a teológiai pályára lépett. Egy tanítói állás és jóakaró emberbarátok lehetővé tették neki tanulmányai folytatását. Ez időben fő befolyással fejlődésére és irányára Johann Georg Hamann és Immanuel Kant voltak. Herder inkább az előbbihez vonzódott, bár ez utóbbinak kiváló tudományát s jelentőségét elismerte. Miután tanulmányait a legnagyobb szorgalommal és bámulatosan sokoldalúan befejezte, 1764-től 1769-ig Rigában gimnáziumi tanár és lelkész volt, mindkét hivatásában rendkívüli sikerrel. Itt lépett be a Zum Schwert (A kardhoz) nevű szabadkőműves páholyba.[2]

Hogy ember- és világismeretét gyarapítsa, 1769-ben elhagyta állását s nagyobb útra indult. Párizsba érkezte után holstein-eutini herceg utazótársául szólította föl, amit Herder elfogadott; de Strassburgban elvált a hercegtől, s egy félévig maradt e városban, hogy egy szemét gyermekkora óta bántó könnycsatornáját gyógyíttassa. Ekkor ismerkedett meg vele az ifjú Goethe, akire a nagy tudományú, gondolkodó s szellemes Herder rendkívül nagy hatással volt.

Strassburgból Bückeburgba ment Herder, ahol 1771-től 1776-ig szuperintendens és udvari lelkész volt. E hivatalában, valamint munkái után oly hírnévre tett szert, hogy a göttingeni egyetem 1775-ben a teológia tanárává meghívta; de Herder inkább Weimart választotta, ahová Károly Ágost herceg Goethe közbenjárására meghívta. Itt az egyház és iskola, az irodalom és közművelődés terén nagyszabású és egész Németországra, sőt a külföldre is kiható munkásságot fejtett ki. Weimarba költözése után Herder belépett az Illuminátus rendbe, 1800 és 1803 között csatlakozott Friedrich Ludwig Schrödernek a szabadkőműves rituálék megújítása érdekében végzett munkájához.[2]

Életének estéjét fokozódó idegessége és betegeskedése kietlenné és szánalmassá tette. Legjobb barátaival, Goethével és Schillerrel is meglazult ez időben a régi benső viszony, s végül egészen elszigetelve, a világtól elzárva élte utolsó napjait.

Munkássága, hatása

 

Ellentmondásos, rejtélyes és teljesítményében ingadozó volt kortársaihoz képest, de sokoldalúbb és gazdagabb szellemiségű is, mint azok. A német irodalmi és társadalmi élet 18. században végbement nagy átalakulásában jelentős szerepe volt. Szellemiségének nyomait nem csak a szűkebb értelemben vett irodalomban lelhetjük fel, hanem a tudomány azon szakterületein is, amelyek az ő ösztönzésére indultak el a maguk útján. A gondolatvilág gazdagsága, a képek zsenialitása és költői beleérzése mutatkozik meg művein; a humanitás keresése, követelése pedig végigkíséri írói munkásságát. Történészi munkásságában az organikus történelemszemlélet jellemző, a történelem nála természettudományos jellegű és keretű. Minden népet egyenlőnek tartott, amelyeknek saját országuk és egyéni fejlődésük van.

Több területen volt tehetséges, de ezen területek mindegyikén ingadozott alkotói tevékenysége, és ezért költőként csak elvétve alkotott maradandót. Saját etikai pátoszát hangulatokkal, érzésekkel egybeszőve egyedülálló remekeket alkotott, és műfordítóként lehetővé tették számára az idegen költői szellemiség németre való átültetését.

Magyarországon leginkább a magyar nyelv eltűnéséről szóló jóslatáról ismerjük Herder nevét.

https://hu.wikipedia.org/wiki/Johann_Gottfried_Herder