Kategória: Évfordulók

november 29, 2021 / Évfordulók

Katona József (Kecskemét1791november 11. – Kecskemét, 1830április 16.)[2] főügyész, drámaíró, a magyar drámairodalom kiemelkedő alakja.

Édesapja Katona József takácsmester, édesanyja Borbák Ilona.[3] Elemi iskoláit 17981802 között a kecskeméti római katolikus iskolában végezte. Apja 1802-ben Pestre vitte az I. gimnáziumi osztályba; de a sokat betegeskedő fiút szülei az iskolai év végén hazavitték és a II. latin osztálytól kezdve a VI-ig iskoláit Kecskeméten végezte. 1808-ban a filozófiai tanfolyamot (VII. osztály) a szegedi piaristáknál kezdte meg, a második évet is itt folytatta, de ezen tanszakot 1810-ben Pesten fejezte be. Apjának ez időből fiához írt leveleiből nyolc maradt meg (közli Miletz).

  1. augusztus 22-én Halász Bálint pesti ügyvéd irodájába került, ahol mint joggyakornok és 1814-ben már mint hites jegyző működött 1815. november 22-ig.

1811-től bekapcsolódott a Második Pesti Magyar Játékszíni Társaság munkájába. Műkedvelő színészként darabokat fordított, dramatizált Békési József álnéven. 1812-ben „delectans actorként” (műkedvelő színész) a pesti együtteshez szerződött, a színészeknek és a színtársaságnak akkori felügyelője Mérey Sándor 1812. január 20-án nyerte őt meg, hogy a színpadon fellépjen. E társasággal vidékre is kirándult, Székesfehérvárra és Komáromba; sőt rendező is volt négy hónapig. A színház iránti szenvedélyét fokozta Déryné Széppataki Róza iránti elfojtott szerelme.

1812-ben és 1813-ban többször fellépett Békési álnév alatt, mint műkedvelő az akkori rondellában. Az egykorúak állítása szerint jó színészi tehetséggel bírt és szerepeiben meglehetős sikert aratott; az Othello volt kedvenc szerepe. Szüleinek rábeszélésére a színészettel szakított, és minden idejét az önképzésnek, különösen a magyar irodalom és az esztétika tanulmányozásának szentelte. Anyanyelvén kívül jól beszélt latinul és németül, meglehetősen jól franciáulolaszul és angolul. Az akkor még szegény műsort öt év alatt (1811–15) huszonkét, részben eredeti, részben többé-kevésbé átdolgozott drámával gazdagította.

A fordítások és lovagregények dramatizálása után megírta A Luca széke című karácsonyi játékát, majd pedig rátért az önálló történelmi drámákra, melyek közül figyelemre méltóak a Žiśka (1813) és a Jeruzsálem pusztulása (1814). A drámaírói pályának már épp készült hátat fordítani (e szándékát a Zsiska című, 1813-ban megjelent szomorújátéka előszavában taglalta), amikor 1814-ben az Erdélyi Múzeum című folyóirat pályázatot hirdetett a kolozsvári Nemzeti Színház megnyitásakor előadandó történeti drámára. A pályázatra beküldte fő művét, a Bánk bánt (melynek első változatát 1815-ben írta, a darab ősbemutatójára 1833-ban került sor, Kassán). A pályázat eredményhirdetésekor Katona művét meg sem említették, az sem tudható biztosan, hogy valóban megérkezett-e a címzetthez. Lehetséges (de közel sem biztos), hogy más darabokat is küldött, például a Jeruzsálem pusztulása címűt, illetve néhány szerző neki tulajdonítja a bírálóbizottság által bántóan ironikus kritikában részesített Kun László című szomorújátékot is; bár a korabeli közvélemény ezt Kisfaludy Sándornak tulajdonította. 1819-ben a székesfehérváriaknak átdolgozta a Bánk bánt, de a cenzúra nem engedélyezte az előadást.

1815-ben, amikor állandó épület és támogatás híján feloszlott a pesti színtársulat, Katona felhagyott a színészettel, 1816-ban letette az ügyvédi vizsgát, és először mint Halász Bálint ügyvéd segédje, később önálló ügyvédként működött Pesten, 1820-ig. 1820 derekán, az akkori tisztújítás alkalmával folyamodott a kecskeméti uradalmi és városi tiszti alügyészi állásért, november 2-án ezen állásra megválasztották és hivatalát december 1-jén foglalta el.

Még ebben az évben megírta híres röpiratát; Mi az oka annak, hogy Magyarországban a játékszíni költőmesterség lábra nem tud kapni? Az írásban közölt tények: az állandó kőszínház, a nemzeti öntudat hiánya, a könyvformában való megjelenés nehézségei, a cenzúra működése. Az értekezés először a Tudományos Gyűjtemény, 1821-ben megjelent IV. kötetében volt olvasható.

  1. 1826november 23-tólKecskemét főügyésze lett és irodalommal nem foglalkozott tovább. Ebben az évben egy színház tervrajzát azonban elkészítette a kecskeméti tanács számára.

Természetére nézve komoly, hallgatag ember volt. Jellemének fővonásait: a ritka becsületességet, jó szivet, őszinteséget és igazságszeretetet folyton megőrizte. A szegények számára adakozott, ügyeiket díj nélkül vállalta el. Mint hivatalnok és magánember, a társadalmi életben egyaránt kedvelt egyéniség volt. A városban megjelent vándorszínészeknek általánosan ismert pártfogója és a városban és tanácsnál egyik legerélyesebb szószólójuk volt; amikor csak tehette, mindig megjelent az előadásokra, és ismerőseit is a színház látogatására buzdította.

1830-ban a kecskeméti városháza kapujában[4] szívrohamban halt meg. Szülei a Seress Pál ismerősüktől kért kölcsönpénzből temették el fiukat április 17-én.

A Városháza bejárata előtt egy 100X100x100 cm-es mészkő kocka két szabálytalan részre hasítva jelöli meg azt a helyet ahol Katona József összeesett a halála előtt. 1934. július 21-én állították fel.

A felirat a nagyobb darab hasított oldalán:

„Itt hasadt meg szíve Kecskemét legnagyobb fiának.”

Az írója halála után „legelső nemzeti drámává” magasztosult Bánk bán elhomályosítja Katona többi művét, holott a színművek mellett jelentős költeményeket írt (Idő, Andal, Gyermek-kor), több fontos, színházi és dramaturgiai kérdésekről szóló tanulmány szerzője volt, és értékes kutatásokat végzett Kecskemét város történetéről.

Emlékezete

Horváth Döme kezdeményezésére 1861-ben Kecskemét hazafias lakossága a költő emlékszobrát állította fel a vasút melletti sétatéren, melyet május 20-án lepleztek le; a temetőben a költő emlékéhez méltóbb sírkövet készíttetett, 1878. november 1-jére; 1883 tavaszán pedig szülőházát jelölte meg emléktáblával; végül emlékére Katona-kört alapított.

Jókai És mégis mozog a föld! című regényének főszereplőjét, Jenőy Kálmánt többek között Katona Józsefről mintázta.

Az ország számos településén viseli nevét utca, található köztéri szobra. Szülővárosa színháza mellett a világhírű budapesti társulat is a drámaíró nevét viseli.

https://hu.wikipedia.org/wiki/Katona_J%C3%B3zsef_(%C3%ADr%C3%B3)

november 29, 2021 / Évfordulók

Kehidai Deák Ferenc (Söjtör, 1803. október 17. – Budapest, 1876. január 28.) magyar politikus, jogász, táblabíró, államférfi, országgyűlési képviselő és a Batthyány-kormány igazságügy-minisztere. A reformkorban és a dualizmusban is meghatározó államférfi „a haza bölcse” és „a nemzet prókátora” titulust kapta.

Jogi végzettséget szerzett és ügyvédi vizsgát tett, majd Zala vármegye szolgálatába állt. Politikusként a reformországgyűlésen a liberális ellenzék első embere volt. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején a Batthyány-kormány igazságügy-minisztere. A szabadságharc bukása után ő volt a passzív ellenállás vezéralakja. A kiegyezés létrejöttében elévülhetetlen érdemeket szerzett. 1866-ban ő vezette azt a magyar tárgyalódelegációt, amelyik az áprilisi törvényekről, a nemzeti őrsereg és az önálló nemzeti bank felállításának kivételével kompromisszumra jutott Ausztriával.

Történelmi nagysága abban áll, hogy fő támogatója volt annak a folyamatnak, mely során elhárultak a magyar nemzet útjából azok az akadályok, amelyek az uralkodóházhoz és az örökös tartományokhoz fűződő viszonyt lehetetlenné tették. Tevékenységével nemcsak az alkotmányt és a nemzet létét erősítette meg, hanem lehetővé tette Magyarország további fejlődését, anyagi és szellemi gyarapodását.

A politika mellett a tudományokban is jártas volt; mint államférfi a magyar történelem legnagyobbjai közé tartozik. A 19. század egyik legtehetségesebb magyar politikusaként tartják számon, aki megteremtette Magyarország átalakulásának és fejlődésének törvényi kereteit.

Több mondata szállóigévé vált, köztük a Hazát féltő kijelentés, melyet többek között a Fiumei Úti Sírkertben található Deák-mauzóleum márványába is bevéstekː Kockáztathatunk mindent a Hazáért, de a Hazát kockáztatni semmiért nem szabad.”

Kedvenc időtöltése volt az olvasás, a séta és a fafaragás. Szabadidejében rendszeresen olvasott és tanulmányozta a magyar alkotmány- és jogtörténetet. Berzsenyi Dániel, Kisfaludy Sándor verseit kedvelte, de leginkább Vörösmarty Mihály költészete állt hozzá közel. Vele rendszeresen levelezett és elszakíthatatlan barátság alakult ki közöttük, Vörösmartyt a legnagyobb magyar költőnek tartotta. A zalai liberális érzelmű körökben több jó barátot szerzett, akik egyben a politikai reformjai támogatói is lettek. …

Deák Ferencet 1833. április 15-én választották követté. Pozsonyba érkezése után tevékenyen részt vett az országgyűlés tárgyalásaiban. Első országgyűlési beszédét 1833. május 6-án mondta el az alsótáblán. Rövid idő alatt elismert vezére lett a megyei oligarchia legkimagaslóbb alakjait, Beöthy Ödönt, Pázmándy Dénest, Balogh Jánost magába foglaló rendi ellenzéknek. Barátjául fogadta Wesselényi Miklós és Kölcsey Ferenc, és életre szóló barátságot kötött Klauzál Gáborral. Sikerét, pozícióját döntően saját képességeinek és nem külső tényezőknek köszönhette. Vagyona, származása a birtokos nemesség egyenrangú tagjává tette, képzettsége és életmódja nem emelte osztályos társai fölé, így nem is keltett irigységet másokban.[13]

 

Önzetlensége és következetes jelleme lefegyverezte a kétkedőket. Kizárólag rábeszélés, meggyőzés révén kívánt hatni, ebben pedig nemcsak a szó hatalmával rendelkezett, hanem mindenekelőtt a dolgok mélyére ható átlátó képességgel. Csak az igazságra törekedett és arra, hogyan teheti azt hazája számára is gyümölcsözővé. A vitában a közös kiindulópont megkeresésével, az abból fakadó következtetések levonásával azt akarta elérni, hogy a szemben álló fél is magáénak érezhesse álláspontját. Ez nemcsak harciasságot nélkülöző alkatából, hanem pontos helyzetfelismeréséből is fakadt: a kiváltságait, hatalmát, vagyonát féltő nemességet csak lépésről lépésre lehetett a reformok ügyének megnyerni.

….

Igazi nagysága nem az országgyűlésen tűnt ki – bár ott is olyan ifjúi hévvel tudott elragadni, szigorú logikával meggyőzni, mint senki más –, hanem kedélyes beszélgetések közben pipázgatva, anekdotázva, amikor mint egyenlő szólt az egyenlőkkel. Nemcsak feltétlen önzetlensége és hazaszeretete biztosította számára az elismerést, hanem inkább a nagyravágyás és hiúság teljes hiánya is.

Személyisége nem hasonlított vezérre, sem diplomatára, sem íróra, fűtötte a haza szeretete, és saját felemelkedése és hatalmának kiterjesztése helyett úgy élt, hogy tisztán szellemének súlyával és erkölcsi felsősége által egy hosszú életen át vezére volt egy nagy pártnak és bölcse egy nemzetnek.

„Sok kincsekkel áldotta meg a természet hazánkat, de az irigy sors megtagadta tőlünk a legszebb áldását, a közértelmet és egyetértést – talán azért, hogy a magyar soha virágzó nagyságra ne emelkedhessék, soha igazán szabad és független ne lehessen. „

Bármennyire a nyugat felé vonta őt politikai érzéke, egész egyéniségével tiszta képviselője maradt a régi nemesi világnak, és megmutatta, hogy a nemesség is képes a fejlődésre és a lelki felemelkedésre. Megvalósult, amit Széchenyi óhajtott: békés diktátora volt a nemzetnek. Az országgyűlésen alig merült fel kérdés, amit ne tisztázott volna szónoklatával, példájával és akaraterejével, vagy ne buzdította volna kitartásra a gyakran széthúzó és lankadozó ellenzéket a kormány esetleges törvénytelenségeivel, rosszakaratával és a főrendek huzavonájával szemben.

https://hu.wikipedia.org/wiki/De%C3%A1k_Ferenc_(igazs%C3%A1g%C3%BCgy-miniszter)

 

 
november 29, 2021 / Évfordulók

Смерть поэта 

Погиб Поэт! – невольник чести –
Пал,оклеветанный молвой,
С свинцом в груди и жаждой мести,
Поникнув гордой головой!..
Не вынесла душа pоэта
Позора мелочных обид,
Восстал он против мнений света
Один, как прежде… и убит!
Убит!… к чему теперь рыданья,
Пустых похвал ненужный хор
И жалкий лепет оправданья?
Судьбы свершился приговор!
Не вы ль сперва так злобно гнали
Его свободный, смелый дар
И для потехи раздували
Чуть затаившийся пожар?
Что ж? веселитесь… – он мучений
Последних вынести не мог:
Угас, как светоч, дивный гений,
Увял торжественный венок.

A költő halála 

Halott a költő! – Ím lecsuklott 
Bemocskolt büszke, szép feje, 
Átlőtt kebellel porba hullott, 
De nem békélt meg szelleme. 
Nem bírta el költői lelke 
A méltatlan gyalázatot; 
Kiállt, magában szállni szembe 
A nagyvilággal – s most halott! 
Halott! Mit sírtok hát utána? 
Mért zeng üres dicsérete? 
Jajongás, részvét – mind hiába… 
Betelt a Sors ítélete! 
Hát nem ti űztétek halálba 
A líra bátor dalnokát, 
És szítottátok újra lángra 
A húnyó tűz zsarátnokát? 
Vigadjatok hát! Szenvedése 
Végső kínját nem bírta ki: 
Mint néma éjnek árva mécse 
Kihúnyt a tündöklő zseni. 

Mihail Jurjevics Lermontov oroszul: Михаил Юрьевич Лермонтов, (Moszkva, 1814. október 15.(j.n. október 3.) – Pjatyigorszk 1841. július 27.) orosz költő, elbeszélő, drámaíró, Puskin után az orosz romantika legkiemelkedőbb alakja.

 

A legenda szerint Lermontov apja skót nemesi származású, magas rangú katonatiszt volt, eredeti családnevük Learmonth. Anyját 4 éves korában veszítette el. Ezután apai nagyanyja nevelte kastélyában, Tarhani faluban. Gyermekélményei a falun hallott történetek, a kaukázusi táj, az észak-kaukázusi gyógyfürdők, és a művelt, irodalomszerető nagymama nagy hatással voltak költészetére. Már fiatalon magas szinten beszélt angolul, franciául, németül, latinul. Itt ismerkedett meg Byron és Puskin költészetével, akik ugyancsak befolyásolták Lermontov világképének kialakulását és líráját.

Tizennégy éves korában egy moszkvai bentlakásos iskolába került, s itt kitűnt zenei és képzőművészeti tehetségével. 1830-ban a Moszkvai Egyetemen tanult irodalmat, történelmet, klasszikus és élő nyelveket. Liberális elvei miatt azonban gyakran összetűzésbe került az egyetem konzervatív tanáraival, akik arra kényszerítették, hogy hagyja ott az intézményt.

1832-ben Szentpétervár lett élete következő állomása, ahol kadétiskolába került. 1834-ben a testőr huszárezred tisztje, lovashadnagy lett. Ekkor vált a szentpétervári társasági élet ismert alakjává. A közönség megismerhette korai verseit.

1837-ben forrongó hangú költeményt írt Puskin halála kapcsán (A költő halála), mely szerint az szándékos gyilkosság volt a cári udvarral a háttérben, s e vélekedése a cár tudomására jutott. Letartóztatták, de I. Miklós hatására végül nem ítélték el. Áthelyezték egy Kaukázusban harcoló dragonyosezredhez, majd – nagyanyja közbenjárása nyomán – egy év múlva visszatérhetett.

1840-ben egy párbaj után – a francia nagykövet fiával – újra délre, a Fekete-tengerhez küldték egy harcoló alakulat soraiba. Itt, távol a kultúrától és az írás lehetőségétől szenvedett, s egy alkalommal betegséget színlelt, mire egy Moszkva közeli szanatóriumba helyezték. A szanatóriumot elhagyhatta és részt vehetett újra a társasági életben. Egy tiszttársával vitába keveredve ismét a párbajt választotta: 1841. július 27-én pisztolygolyó végzett vele.

Művei

Költészete

Lermontov már fiatalon, 16-17 évesen verselt. Első versei az 1830-as években jelentek meg. Puskin, Byron, Schiller hatása érzékelhető költeményein. Legjelentősebb lírai alkotásai 1837-41 közt születtek.

Költészetén már 1830-tól fő motívumként átvonul a szabadságvágy, magány-és elveszettség érzése, és az összhang utáni sóvárgás. További témaként megjelenik a zsarnokság gyűlölete és a romantikus individualizmus. E romantikájában heves szenvedély és gondolati nyugtalanság uralkodik. Hőseit mindig döntő pillanatban ragadja meg és viszi pusztulásba. Írásaiban hangot kap „az elveszett nemzedék” tragikus alaphangulata: nem találja helyét a mindent elfojtó légkörben, stílusa az elveszettség tudatához kapcsolódik. Mindenféle műfajjal kísérletezett: írt elbeszélő költeményeket, drámavázlatokat, elbeszéléseket, lírai verseket. Kiemelkedő költeményei e korszakából a Nem Byron, más vagyok (1832), és a Vitorla (1832).

„Nem Byron, más vagyok. Ha lángol

bennem a szó s égnek lobog,

Mint ő, vészverte, büszke vándor,

De én orosz lélek vagyok…” (Nem, nem Byron vagyok, részlet)

Érett költészete már egyre inkább gondolati jellegű, a haladó intelligencia elveszettségérzése jut benne kifejezésre. Jellemzőbb versei ekkor A fogoly (1837), Elváltunk (1837), a Tűnődés (1839), A szikla (1841), az Álom (1841), A próféta (1841), és a Hazám (1841).

“Új szenvedély – vihar sodor,

De nem tudlak feledni, hisz

Isten a dőlt istenszobor,

Templom az üres templom is.” (Elváltunk, részlet 1837 – ford. Lator László)

Prózája és drámái

1835 – ben született az Álarcosbál című dráma, egy büszke világmegvető ember féltékenységi tragédiája.

Elbeszélő költeményei általában fantasztikus témájúak voltak és népi világban játszódtak. Nagy hatással volt rájuk E. T. A. Hoffmann világa. E munkáiban is gyakoriak a lírai részek. Műveinek középpontjában mindig a szabadság és a függetlenség utáni vágy áll.

Sok kisebb lélegzetű alkotása mellett a Korunk hőse (Герой нашего времени, 1840) c. regénye az egyik legjelentősebb, maradandó műve.

 

https://hu.wikipedia.org/wiki/Mihail_Jurjevics_Lermontov

 

 

november 29, 2021 / Évfordulók

Schweitzer József a magyar kultúra valódi ismerőjeként és tisztelőjeként úgy tudta a zsidó hagyományokat interpretálni, hogy a más kultúrkörben szocializálódó emberek is „könnyedén kontextusba tehették tanításait. Mindezt olyan természetességgel és utánozhatatlan könnyedséggel tette, hogy üzenete nemcsak az értelmünkre, de egyből a szívünkre is hatott”  (Heisler András)

 

„Schweitzer József ékes példája annak, hogyan lehet odaadással, szeretettel és szenvedélyes hittel élni és tanítani. A néhai főrabbi soha nem söpörte szőnyeg alá a vitás kérdéseket és problémákat, de mindig azt kereste, ami összeköt, nem pedig azt, ami szétválaszt. A Magyar Tudományos Akadémia elnökeként én a tudós professzor előtt is fejet hajtok – a magyarországi zsidó közösségek történelmi kutatója, a zsidó teológia kiváló ismerője, számos vallástudományi, felekezet történelmi könyvnek és könyvsorozatnak a szerzője és szerkesztője előtt„ (Lovász László)

https://mazsihisz.hu/hirek-a-zsido-vilagbol/mazsihisz-hirek/heisler-andras-schweitzer-jozsef-egyarant-buszke-volt-magyarsagara-es-zsidosagara

 

Schweitzer József (Veszprém, 1922. október 13. – Budapest, 2015. február 5.) Széchenyi-díjas tudós, vallástörténész, egyetemi tanár, országos főrabbi.

Csecsemő volt, amikor édesanyját elveszítette. Anyai nagyapja Hoffer Ármin szentesi, majd veszprémi rabbi. Kisgyerekként került Budapestre, itt kezdte az elemi iskolát. 1940-ben a Pesti Izraelita Hitközség Reálgimnáziumában érettségizett. A második világháború idején munkaszolgálatra hívták be, majd Budapesten bujkált. 1945–1947 között vallástanár volt. 1946-ban szerzett bölcsészdoktori diplomát az akkori Pázmány Péter, a mai Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán. 1947-ben avatták rabbivá. 1948–1981 között Pécsett volt főrabbi. 1964-től az Országos Rabbiképző Intézet óraadó tanára volt. 1981-ben a Budapesti Izraelita Hitközség főrabbijává hívták meg, e tisztséget 1985-ig töltötte be. Ekkor egyetemi tanárként az Országos Rabbiképző Intézet igazgatójának nevezték ki, itteni teendőit 1997-ig látta el. 1994-ben felekezete a neológ hitközségek országos főrabbijává választotta, e tisztséget 2000-ig látta el.

 

https://hu.wikipedia.org/wiki/Schweitzer_J%C3%B3zsef_(rabbi)

 

november 29, 2021 / Évfordulók

PARTI NAGY LAJOS

 NYÁR, NÉMA FILM 

Ma bolyhos csönd a nyár, keringő vattazápor, 
válik a nyár, fehér bohóc a cirkuszától, 
a cintányér, a dob, a síp, a kasztanyét 
cihát lobogtat érte, pár dunyha tollpihét, 
meleg szél szórja szét prüszkölve és kacagva, 
vedlik a nyár, az ágynak, asztalnak is vacak fa, 
bár kormos és vörös szemed az éjszakától, 
s nem látod tán e boldog, fehér erdőt a fától, 
szeretnek, mind szeretnek, hajlong a kába rost, 
majd fognak és kifőznek, irkába papirost. 
Vedlik a nyár, szivem, lenyergelt vattapóni, 
na bumm sztarára bumm, hát nem fogsz folytatódni, 
pofozgatsz, mint a szél, cihát és tollbabát, 
na bumm sztarára bumm, nyitsz ugróiskolát, 
kis ródlizó anyák, kis kölykök szája kapkod, 
mi hát a fulladásod e sürgő vattahadhoz?  
az ugrabugra hóhoz egynyári némafilmen, 
mind elmegyünk, na bumm, ma épp te mégy el innen, 
hol forrón és puhán kering a vattazápor, 
s válik a nyár, fehér bohóc a cirkuszától.

 

Parti Nagy Lajos (Szekszárd, 1953. október 12. –)[1] Kossuth-díjas magyar költő, drámaíró, író, szerkesztő, kritikus, a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja.

Gyermekkorát Tolnán, Kaposvárott és Székesfehérvárott töltötte, ahol 1972-ben tett érettségi vizsgát, majd a Pécsi Tanárképző Főiskola hallgatójaként szerzett magyar–történelem szakos diplomát 1977-ben. Ezt követően két évig (1977–1979) a Baranya Megyei Könyvtár munkatársaként dolgozott, 1979 és 1986 között a pécsi Jelenkor című folyóirat egyik szerkesztője volt, ahol először 1971-ben jelentek meg versei.

Az 1980-as években mint a JAK-füzetek (hivatalos nevén: József Attila Kör Irodalmi Egyesület) szerkesztőbizottsági tagja tevékenykedett. 1986-tól Budapesten él, azóta szabadfoglalkozású.

Parti Nagy Lajosnak 1982-ben jelent meg első könyve, az Angyalstop, 1986-ban a második, amely Csuklógyakorlat címmel látott napvilágot.

1987-ben Móricz Zsigmond-ösztöndíjban részesült. 1987–1988-ban a Magyar Írószövetség egyik titkára, 1991–1993-ban a Magyar Napló versrovatának szerkesztője volt.

1990-ben a Jelenkor folyóiratban egy ismeretlen szerző, Sárbogárdi Jolán A test angyala címmel közölte kisregényét, amelyhez Balassa Péter írt kommentárt. Rövid időn belül kiderült, hogy Sárbogárdi Jolán maszkja a prózaíró Parti Nagy Lajost rejti. A kisregény naiv, dilettáns hangvétele elsöprő erejű nyelvi humorral társult. Nem véletlen, hogy az 1997-es átírt, első kiadás óta háromszor jelent meg önálló kötetként, illetve Sárbogárdi Jolán alakja az Ibusár című drámába is bekerült.

1990 szeptemberétől a Magyar Napló felkérésére Parti Nagy kéthetente tárcanovellákat ír: ezekből az írásokból állt össze a Se dobok, se trombiták (1993) című tárcagyűjtemény, illetve az újraírt változatokból A hullámzó Balaton (1994) elbeszéléskötetnek több mint a fele. 1991 és 1993 között a Magyar Napló versrovatát is szerkesztette. Az Esti kréta (1995) címet viselő negyedik Parti Nagy-verseskötet olyan gyűjteményes könyv, amely az előző három verseskötet mellett új szövegeket is tartalmaz.

A Notesz József Attila fiktív verses naplójaként jelenik meg, s a költő verseire és életrajzára tett rejtett utalások hálózzák be. A szöveg abból a játékos ötletből jött létre, hogy vajon milyen verseket írt volna az idősödő József Attila, ha nem harminckét évesen távozik az irodalomból. A kilencvenes években nemcsak vers- és elbeszéléskötetei jelentek meg, hanem az Ibusár–Mauzóleum című, két színdarabot tartalmazó könyve is.

Sokat foglalkoztatott fordító és átdolgozó. Drámaíróként is sikeres, darabjait folyamatosan műsorra tűzik a színházak. Mauzóleum című drámáját több éven át nagy sikerrel játszotta a Budapesti Katona József Színház a Kamrában. 1997-ben a darabbal Szalonikiben is vendégszerepelt a társulat.

Parti Nagy Lajos első regénye a Hősöm tere (2000). A Hősöm tere Terézia Mora fordításában 2005-ben Meines Helden Platz címmel németül is megjelent. Itt utalhatunk az Europink (1999) című kötetre, amely a szerző magyar nyelvű válogatott versei mellett azok német, angol és francia nyelvű fordításait is tartalmazza. A Grafitneszen(2003) belül jelent meg az Őszológiai gyakorlatok ciklus, amelynek verseit Parti Nagy Lajos egy bizonyos Dumpf Endre maszkja mögé rejtette.

Parti Nagy Lajosnak a kortárs magyar költészetben elfoglalt helyére utal a szerző ötvenedik születésnapjára megjelentetett Mintakéve (2004) című kötet, amelyben a szerző mesterszonettjéhez a kortárs magyar líra legjobbjai, mint Kukorelly Endre, Jász Attila, Mizser Attila, Borbély Szilárd, Térey János, Orbán János Dénes, Balla Zsófia, Peer Krisztián, Varró Dániel, László Noémi, Kemény István, Vörös István, Tóth Krisztina, Kovács András Ferenc írtak szonettkoszorút. Egy évvel később, 2005-ben látott napvilágot a Parti Nagy Lajos legszebb verseit tartalmazó válogatáskötet. A fagyott kutya lába (2006) című elbeszéléskötet A hullámzó Balaton párjaként is felfogható.

Parti Nagy műveivel mintegy 300 kritika vagy tanulmány foglalkozott, a szerzővel több mint 60 olyan interjú vagy beszélgetés készült, amelyek nyomtatásban is napvilágot láttak. A szerző több mint 30 díj tulajdonosa.

 

https://hu.wikipedia.org/wiki/Parti_Nagy_Lajos

november 29, 2021 / Évfordulók

Összeférhetetlennek, „rendszerellenesnek” tartották egyéni véleménye, meg nem alkuvó életszemlélete, nehéz természete miatt. Mindenkinek az igazat mondta, ha néha kíméletlenül és túlzottan szigorúan is, de mindenképpen találóan és bátran. Alkatából kifolyólag élete utolsó éveiben alig kapott szerepeket, és folytonos zaklatásoknak volt kitéve. Latinovits azonban – a néha-néha felbukkanó, de mindenképpen pejoratív ítéletekkel ellentétben – nem volt botrányhős, csupán tudatos, felelősségteljes művész, aki színészi érzékenysége, kompromisszumoktól való irtózása folytán került összetűzésbe „ellenfeleivel”. Ellenkezőleg: az örök idealisták és meg nem alkuvók nagy családjának tagja volt. Alázatos, nem csak a színpadon becsületes, elvhű ember, aki életérzéssé merte és kívánta artikulálni a korabeli színházi és politikai viszonyok ellen meggyőződésből lázadó ember (jobbító szándékú) haragját.

  1. szeptember 9-én, Budapesten született, saját bevallása szerint nagyapja, Gundel Károly éttermében„éppen Krúdy Gyulabácsi asztala fölött”.Édesapja Latinovits Oszkár földbirtokos édesanyja Gundel Katalin, a legendás vendéglátós família sarja. Az édesapa gyermeke születése után nem sokkal elhagyta a családot, ami élete végéig fájdalommal töltötte el Latinovitsot. Édesanyja 1941-ben férjhez ment Frenreisz István orvoshoz, akitől még két gyermeke született: István (1942), aki Bujtor István néven színész, és Károly (1946), aki Frenreisz Károly néven zenész lett.

A konyhaművész Gundel unokájaként a tizenhárom nagybácsi, a gyermeklélek számára csodás-misztikus állatkert, és a nevezetes étterem alkotta hangulatos légkörben nevelkedett. „Tört fényű kagylókkal érkeztem a világra, babonás füvekkel, virágszirmokkal, ördögfintorral, gömbölyű boszorkánykavicsokkal. Felhők, napok, csillagok szikráinak barlanghomályos rajzát hurcoltam magammal, elkezdett kanyaros vonalakat, kis görcsös köröket, befejezetlen görbéket” – vallja. Bár évvesztes lett volna, de már tudott olvasni, hatévesen ezért beíratták a Damjanich utcai elemi iskolába.

1949-ben érettségizett a budapesti Állami Szent Imre Gimnáziumban. A gimnázium önképzőköre bemutatta Sárközi György Dózsa György című drámáját. Ebben egy epizódszerepet alakított. Szövegét a nézőknek félig háttal, lámpalázasan, beszédhibával mondta el. Az előadás után – a vendégként jelen levő – Bajor Gizi csak őt kereste meg, és a következő szavakkal inspirálta: „Maga menjen színésznek!”. Ez eddig sem Latinovitsnak, sem másnak nem jutott eszébe.

1952-ig „bizonyos koráramlat” következtében asztalostanonc, majd hídépítő munkás lett, de hamarosan beiratkozott a Budapesti Műszaki Egyetemre, és 1956-ban építészmérnökként vörös diplomát kapott. Mindeközben 1951-től már NB I-es (tartalék) játékos volt a Haladás SE kosárlabdacsapatában, ezenkívül nagyon jó vitorlásversenyző. Az egyetemi évek alatt is folyamatosan szavalt, Lehotay Árpád és Galamb Sándor tanítványaként, valamint tbk. a MÁVAG színjátszó csoportjának tagjaként ismerkedett a színészmesterség fortélyaival, s mint később bevallotta: igencsak nehezen ment neki. 

1956-ban mégis szerződtették Debrecenbe segédszínésznek. Latinovits Zoltán modern játékstílusát intellektuális szerepértelmezés, az indulatok aprólékos ábrázolása, kivételes ironizáló hajlam jellemezte. Művészi pályáján elsősorban klasszikus hősöket, valamint torz lelkű gonoszokat formált meg kivételes találékonysággal, alázatos, tiszta alakításokkal. Színházi munkáinak sorából kiemelkedik a Rómeó és Júlia címszerepe (Júlia Ruttkai Éva volt), a Játék a kastélyban (Ádám), a Mario és a varázsló (Cipolla), a Tóték (Őrnagy), Az ügynök halála (Willy Loman). Jelentős kései alakítása fűződik a Ványa bácsi c. Csehov-darabhoz, amelynek címszerepét játszotta. Veszprémben megvalósíthatta régi álmát: rendezhetett. Németh László Győzelem c. drámáját valósíthatta meg. Első rendezése az év nagy színházi eseménye volt.

Bár a színházi színészetet sokkal előbbre sorolta, a magyar filmművészet számára is maradandót alkotott: először Krisztyán Tódorként az 1962-es Aranyember-feldolgozásban, majd a Pacsirta, a Szegénylegények, az Alfa Rómeó és Júlia, a Szindbád, A Pendragon-legenda, Az ötödik pecsét szerepeiben. Az Utazás a koponyám körül filmadaptációjáért a San Sebastián Nemzetközi Filmfesztivál legjobb férfiszínésznek járó díját vihette haza.

Először 1957-ben találkozhattunk nevével egy debreceni színlapon. Heltai JenőTündérlaki lányok című darabjában Pázmán Sándor szerepét adta. Ebben az időszakban – kisebb-nagyobb szerepekben – havonta voltak bemutatói.

Latinovits, az előadóművész

Már 3 éves kora óta szavalt, majd az egyetem évei alatt folyamatosan mondott verset. Színészként a magyar előadó-művészet talán legnagyobb alakjává vált. Ady EndreJózsef AttilaIllyés GyulaKosztolányi Dezső és más költők verseinek ihletett előadójaként összetéveszthetetlen, fülsimogató baritonján senki máshoz sem fogható művészi elevenséggel élte meg a magyar sors minden aspektusát. „Gondolatom az, hogy az előadóművésznek magát a költőt kell megjátszania, vagyis az alkotás hosszú folyamatát kell olyan röviden összefoglalnia, mint maga a vers, a költőt kell életre keltenie úgy, ahogy ő a költőt a mű első élményében, az alkotás küzdelmében elképzeli” – vallotta. Újfajta látásmódjával szakított az egyoldalú, távolságtartó versmondói stílussal, és ezerárnyalatú, hajlékony előadóművészetével hű folytatója lett Ascher Oszkár és Egressy Gábor versmondói munkásságának. Szavalatainak hangulata, csengő-bongó rímei előre kimunkált hangsúlyozással és artikulációval párosultak.

Latinovits, a magánember

Igazságomból nem engedtem soha, káros szenvedélyem a dohányzás, meg az, hogy tehetségtelen, ezért rosszakaratú emberekkel összeférhetetlen vagyok.

– Latinovits Zoltán, 1969

Halála után Pilinszky JánosIllyés GyulaÖrkény István és a magyar irodalom számos jeles alakja búcsúztatta. Illyés Gyula Búcsú L.Z.-tól c. expresszionista versében emlékezik a magyar nemzet színészóriására. A hatvanas években Latinovits igazi ikercsillagra lelt Ruttkai Éva személyében. Regényesen nagy, szenvedélyes szerelmük számos, közös filmalkotásukba és színházi produkciójukba átviharzott.

Sokat viaskodott az akkori hatalom képviselőivel, szeretett volna másfajta színházat létrehozni a hozzá hasonló szemléletű színészek, színházi szakemberek részvételével. „…összeférhetetlen vagyok. Mindazokkal szemben, akik nem értenek a szakmájukhoz, mégis gyakorolják, sőt vezető helyen gyakorolják – azokkal én nem tudok egyetérteni. Nem is fogok. Erre engem nem lehet rávenni.” Sokan, sokféleképpen hallgatták a Magyar Rádióban 1967 karácsonyán elhangzott nyilatkozatát.

Harcait, igazságkeresését, jobbító szándékát írásban is megfogalmazta a Ködszurkáló című (1973) önéletrajzi kötetében. Azonban a kortársak meg nem értése felőrölte idegeit, és hosszabb ideig depresszióval küzdött. Utolsó munkája a Rádiószínházban egy rádiófelvétel volt, ahol Bárdos Pál Rákóczi-induló című dokumentumjátékában Ady Endre Két kuruc beszélget című versét mondta el, 1976. június 3-án.

Másnap, június 4-én már Balatonszemesről napközben levelet írt Cserhalmi Györgynek: „A depresszió vagy vélt depresszió ellustított, teljesen elpuhított […] Tegnap még fél napot ágyban töltöttem. Ma végre nekiláttam a jógázásnak, favágásnak. Ezért ma jobban érzem magam. Most már mindennap háromszor megcsinálom a gyakorlatokat.” Majd késő délutáni sétája alkalmával a megérkező Nagykanizsa-Budapest gyorsvonat halálra gázolta.

Latinovits Zoltán 1976. június 4-én – 44 éves korában – a balatonszemesi vasúti átjáróban veszítette életét. Jóval később, a 2010-es években a Kossuth Rádió egyik műsorában a vonatot vezető masiniszta az öngyilkosságot erősítette meg: „Föltartott kezekkel, szemben velem lépett a mozdony elé, jóval féktávolságon belül…”.

  1. június 6-án vasárnap – akkor még vasárnap is megjelentek a napilapok – mind a négy újságban megjelent a hír Latinovits Zoltán haláláról. Mind a négy napilapban (Magyar HírlapMagyar NemzetNépszavaNépszabadság) megjelent a Kulturális Minisztérium és a Színházművészeti Szövetség kommünikéje. Nem címoldalon, nem feltűnően nagy betűkkel, gyászkeretben is csak a Népszabadságban.

Az egyenszöveg ez volt: „Latinovits Zoltán érdemes művész 45 éves korában – hosszan tartó, súlyos betegség után – véget vetett életének. A mai magyar színházművészet kiemelkedő egyénisége volt. Halála kulturális életünknek súlyos vesztesége. Temetéséről később történik intézkedés.”

Vándor, ki erre jársz, / sírj vagy nevess, / zokogó víz, / Balatonszemes / fái görcsben a tóra hajolnak / hatalmas nagy fia holtán, / ki voltál / Latinovits Zoltán. / Pünkösdi lángnyelv / júniusi szélben / lecsap a habokra, / hazányi vakokra / boldog vagonokra. / Napfogyatkozás / egy / júniusi éjben.

– Nagy Gáspár verse a sírja melletti fán olvasható egy fatáblán, amit Polyák Ferenc vésett bele 1978-ban (csupa nagybetűvel).  

https://hu.wikipedia.org/wiki/Latinovits_Zolt%C3%A1n

 

november 29, 2021 / Évfordulók

MARKÓ BÉLA

Kezdetben az Isten

Az Isten kezdetben vidám volt,
gyakran mosolygott, ritkán büntetett,
aranyszínű ruhában járt-kelt,
és olykor maga mellé ültetett,

láttam a fiát a kereszten,
szúrta fejét a töviskoszorú,
de tudtam, hogy csupán egy kép ez,
s a valóságban mégsem szomorú,

megszabadított a gonosztól,
és adott szilvaízes kenyeret,
ősszel a fák alól a parkban
együtt gyűjtöttünk színes levelet,

aztán már ritkábban mosolygott,
sokat kérdeztem, keveset felelt,
igaz, hogy egyszer rajtakaptam,
ahogy magában halkan énekelt,

a falról eltűntek a képek,
és fent az égről is a csillagok,
már rég nem látok el odáig,
pedig úgy tudtam, hogy mindig ragyog,

s most csak utcai lámpa ég kint,
távolabb minden csupa fekete,
ruhája van, de nincsen arca,
elfogyott mindennapi kenyere,

alig emlékszem a kezére,
s már nem hiszem, hogy egyszer felderül,
fekete, fekete, fekete,
hiányzik mégis istentelenül.

 

Utolsó fohász

Visszahúzódom egyetlenegy versbe,
amelynek alig néhány sora van,
aztán tovább, egy mondatban alany
vagy állítmány leszek, hogy így-úgy egybe-

foghassam még a mondatrészeket,
míg egymástól elválnak mindörökre,
mintha a borsóhéjból kipörögne
s szétszóródna a mag, nem én leszek

a tobzódó kert, darabokra törnek
a rózsaszínek, sárgásbarnák, zöldek,
most már egy szó vagyok csak, ha vagyok,

s ami külön van, azon nincs hatalmad,
nem tőled függ, hogy éljek-e vagy haljak,
vedd vissza minden képződ és ragod!

Markó Béla (Kézdivásárhely, 1951. szeptember 8. –) erdélyi magyar költő és író, tanár, szerkesztő, politikus.

1958-1970 között a Kézdivásárhelyi Líceum diákja, itt érettségizett, majd ezután a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán magyar–francia szakon tanult. 1974-ben szerezte meg tanári diplomáját. 1974–1976 között Marosszentannán általános iskolában francia nyelvet tanított. 1976–1989 között Marosvásárhelyen az Igaz Szó irodalmi folyóirat szerkesztője volt.

Kedvelt versformája a szonett, szívesen ír gyermekverseket is. Az Igaz Szó kiadásában szerkesztett ifjúsági antológiákat. Magyar irodalmi tankönyvet írt Izsák Józseffel, amelyet 1981-től évenként kiadtak. 1984-ben lefordította Lucian Blaga Manole mester című drámáját, Markó verseiből pedig egy kötetre valót Paul Drumaru fordított román nyelvre.

1989-től 2005-ig főszerkesztője volt a Marosvásárhelyen kiadott Látó című irodalmi folyóiratnak. Az 1989-es változások után kezdett el politikával aktívan foglalkozni. A Maros Megyei Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) alapító tagja és alelnöke. 1990–től Maros megyei szenátor, 1990–1991-ben az RMDSZ Országos Elnökségének tagja volt. 1990–1992 között a Szenátus Művelődési Bizottságának és Oktatási Bizottságának tagja, a Román Parlament IPU küldöttségének tagja.

1991–1992-ben az RMDSZ szenátusi frakciójának elnöke, 1996 és 2012 között a Szenátus Külügyi Bizottságának, 2012 és 2016 között a Szenátus Oktatási Bizottságának tagja. 1993 januárjától 2011 februárjáig a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke. 2004-2007 között a román kormány művelődési, oktatási és az európai integrációs tevékenységeket felügyelő miniszterelnök-helyettese.

2009 decemberétől 2012 májusáig ismét a román kormány miniszterelnök-helyettese.

2011-ben nem indult újabb elnöki mandátumért az RMDSZ-ben, de kormánytisztségét 2012-ig, parlamenti mandátumát 2016-ig megtartotta.

A Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tiszteleti tagja. A Romániai Írószövetség Marosvásárhelyi Fiókjának elnöke. Tagja a Romániai Írószövetségnek, a Magyar Írószövetségnek és a Szépírók Társaságának.

https://hu.wikipedia.org/wiki/Mark%C3%B3_B%C3%A9la

november 29, 2021 / Évfordulók

Aki őseitől nagyobb vagyont örökölt, „attól a hon kétszerte jobban megvárhatja, mint sok mástól” a hazának tett áldozatot. (Mikó Imre)

„… amint lelkünk szabad, szellemünk szárnya le nem köthető, amint tanodáinkban minden kődarab mienk, tanítóink minden falat kenyere a mi saját buzgóságunk földében termett: úgy nevelésünknek és tanításunknak szabadnak kell lenni, kebelbeli ügyünknek maradni mindenha!” (Mikó Imre)

 

Mikó Imre, 1852[

Gróf hídvégi Mikó Imre (Zabola, 1805. szeptember 4. – Kolozsvár, 1876. szeptember 16.) erdélyi magyar államférfi, művelődés- és gazdaságpolitikus, történész. A 19. századi Erdély politikai életének haladó szemléletű, meghatározó alakja, két ízben (1848, 1860–1861) Erdély főkormányzója, 1867 és 1870 között Magyarország közmunka- és közlekedésügyi minisztere volt. A közművelődés és közélet terén fáradhatatlanul munkálkodott hazája gazdasági, kulturális és tudományos felemelkedésén, kiérdemelve ezzel az „Erdély Széchenyije” megtisztelő jelzőt.

Politikai pályáját az erdélyi főkormányszék tisztviselőjeként kezdte 1826-ban, s 1847-re a kincstárnoki tisztségig jutott, egyúttal az erdélyi liberális reformnemzedék egyik vezéralakjává vált. 1848-ban Erdély ügyvivő, majd rövid ideig tényleges főkormányzója volt, ő elnökölte a magyar szabadságharc mellett kiálló agyagfalvi székely nemzeti gyűlést. A szabadságharc bukása utáni időszakban a passzív ellenállás híveként visszavonult a politikától, s az 1860-as évekig kizárólag Erdély gazdasági és művelődési felemelkedésének szentelte életét. Az Erdélyi Gazdasági Egyesület (1854) és az Erdélyi Múzeum-Egyesület (1859) megalapítása mellett fontos szerepet játszott a Kolozsvári Tudományegyetem létesítésében (1872), támogatta a kolozsvári Nemzeti Színházat, ösztönözte a korszerű mezőgazdaság és oktatásügy kibontakozását, s tevékenyen részt vállalt az erdélyi református egyházkerület közügyeiből is. Szerkesztője és kiadója volt az Erdélyi Történelmi Adatok három kötetének (1855–1858), ezzel tudományszervezőként megteremtette az erdélyi történetírás egyik alapvető fórumát, de maga is írt történeti, irodalomtörténeti tanulmányokat. Az 1860-as évektől ismét politizált, 1860–1861-ben Erdély főkormányzója volt, majd 1865-től Kolozsvár követe a pesti országgyűlésen. A kiegyezést követő első magyar kormány közmunka- és közlekedésügyi minisztereként (1867–1870) nevéhez fűződik a Magyarországot Erdéllyel összekötő vasúti pálya kiépítése, valamint az állami vasúttársaság, a mai Magyar Államvasutak Zrt. jogelődjének megalapítása. 1867-től 1876-ig a Magyar Történelmi Társulat első elnöke.

 

Közművelődési munkássága

Gróf Mikó Imre roppant tevékenységét és áldozatkészségét leginkább társadalmi téren fejtette ki, amiért kortársaitól méltán kiérdemelte az „Erdély Széchenyije” jelzőt. Már az 1830-as–1840-es években bekapcsolódott az erdélyi református egyház, az oktatás és a kolozsvári magyar színház ügyeibe, de intézményszervezői munkássága igazán a politikai visszavonultság éveiben, az 1850-es években teljesedett ki. Felkarolta a nemzeti nyelv ügyét, az ismeretek terjesztését, az erdélyi közművelődési, oktatási és jótékonysági intézeteket, melyeknek egész sora neki köszönheti létét vagy felvirágzását. Az alábbiakban külön részletezett egyesületek mellett újjászervezte az 1848 után bomlásnak indult Erdélyi Kölcsönös Jég- és Tűzkármentő Társaságot. 1856-ban megalapította és 1859-ig szerkesztette a Kolozsvári Közlöny című politikai hetilapot, ennek óvadékát is a sajátjából fizette le. Anyagilag támogatta Gyergyai Ferenc A magyar nyelv sajátságairól című nyelvészeti munkájának (1856) és Kriza János Vadrózsák című székely népköltési gyűjteményének (1863) megjelentetését.

Mindemellett részt vett az erdélyi román (ASTRA) és szász (Verein für siebenbürgische Landeskunde) művelődési egyesületek munkájában. Közművelődési, tudományszervezői és mecénási tevékenysége azonban nem csupán Erdély kulturális felemelkedésére irányult, szervezőmunkájával és anyagi áldozattételeivel az összmagyarság közművelődését is szolgálta. 1860-ban 4000 forintos adománnyal járult hozzá a Magyar Tudományos Akadémia törzstőkéjének felemeléséhez, 1867-től haláláig a Magyar Történelmi Társulat első elnöke volt.

 

Az anyagiak mellett foglalkozott az iskolaügy elméleti-módszertani megújításával is. 1858-ban a tanítási módszerek reformjára ösztönözte a nagyenyedi kollégiumot. Úgy tartotta, hogy a nevelésben helyet kell hagyni az önálló munkának, az egyéniség kibontakozásának: „Én, amint tartósabbnak hiszem azon virág életét, mely a szabad légyen, mint amely virágházban fejlett ki, úgy alaposabbnak tartom azon tudományt, szilárdabbnak azt a jellemet, mely a magánszorgalomnak, önálló lélek vizsgálódásának gyümölcse, mint azt, amely mások fáradsága után, a mi igyekezetünk és utánajárásunk nélkül, úgyszólván ingyen lőn sajátunkká.” Szintén fontosnak tartotta a tanárok folyamatos továbbképzését, valamint az egyetemi szintű lelkészképzést.

Befolyását latba vetve nagy része volt a Kolozsvári Tudományegyetem létrejöttében, az általa korábban megszervezett Erdélyi Múzeum-Egyesület kolozsvári gyűjteményei az egyetem helyének kiválasztásában is fontos szerepet játszottak. Mikó Imre javaslatára az egyesület a gyűjteményeket átengedte az egyetem használatába, a tulajdonjogot és az ellenőrzés jogát továbbra is fenntartva. Füvészkert kialakítása céljából szintén átadták az egyetemnek az általa adományozott kertet. Mikó olyan szövetséget álmodott az egyesület és az egyetem között, amelyben mindkét fél megőrzi önállóságát, de közösen dolgoznak az erdélyi tudományosság érdekében. Nem véletlen tehát, hogy 1872. október 19-én Mikó Imre volt az, aki miniszteri biztosként feleskette az egyetemre kinevezett első tanárokat.

https://hu.wikipedia.org/wiki/Mik%C3%B3_Imre_(politikus)

november 29, 2021 / Évfordulók

SÁNTA FERENC

Sánta Ferenc (Brassó, 1927. szeptember 4. – Budapest, 2008. június 6.)

Kossuth- és kétszeres József Attila-díjas magyar író. 1998-tól haláláig a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja.

*

1927. szeptember 4-én született Brassóban (Románia, Erdély). Első életéveit Sepsibikkszádon, majd Marosvásárhelyen töltötte. Innen Kolozsvárra költöztek. Itt a Farkas utcai Katolikus Elemi Iskolában kezdte meg tanulmányait, majd az Unitárius Kollégium Gimnáziumában folytatta 1940 és 1945 között. 1945–1946-ban a Debreceni Református Kollégium Gimnáziumában tanult.

 

1946. július 30-án házasságot kötött Debrecenben. Négy fiúgyermeke született.

1947 és 1950 között bányász a Dorogi Szénbányászati Tröszt Pilisszentiváni Bányaüzeménél. 1953–1956-ban betanított munkás, marós, fúrós a Kispesti Vörös Csillag Traktorgyárban. 1957-ben a Ganz Daru- és Hajógyár betanított munkása, esztergályos. 1958. szeptember 1-jétől az MTA Irodalomtudományi Intézetének munkatársa. 1968 óta írói munkásságából élt.

Tagja volt a Magyar Művészeti Akadémiának.

1954 elején egy pestlőrinci író–olvasó találkozón ismerkedett meg Szabó Pállal, aki az Irodalmi Újságban mutatta be a Sokan voltunk című elbeszélés közlésekor 1954 márciusában. A mű nagy feltűnést keltett. Első novelláskötete a Téli virágzás (1956). A Petőfi Kör alapító vezetőségi tagja. Nyílt levelet intézett a miniszterelnökhöz a parasztság jogfosztottságáról 1956 szeptemberében.

További művei: Farkasok a küszöbön (novellák, 1961); Az ötödik pecsét (regény, 1963); Húsz óra (krónika, 1963); Az áruló (regény, 1966); ennek drámaváltozata, az Éjszaka (1968, bemutatta a budapesti Katona József Színház 1968. március 8-án Egri István rendezésében, Őze Lajos, Avar István, Básti Lajos, Sztankay István, Maklári János szereplésével); Isten a szekéren (válogatott novellák, 1970); A szabadság küszöbén (esszék, cikkek, interjúk, 1993).

Több művéből készült film és tévéfilm. A Húsz óra (1965) és Az ötödik pecsét (1975) Fábry Zoltán rendezésében nemzetközi sikert is aratott. A Halálnak halála című tévéfilm forgatókönyvéért az író Arany Nimfa-díjat kapott Monte-Carlóban (1970). Filmre vitték az Éjszaka, A Müller család halála és a Kicsik és nagyok című munkáit is.

A Húsz óra és Az ötödik pecsét című regényei 23 nyelven jelentek meg (angol, cseh, hindi, holland, francia, japán, kínai, lengyel, német, olasz, orosz, román, szerb stb.).

Elhunyt 2008. június 5-én.

http://www.pim.hu/object.F302B8A9-845D-4362-824F-2F838B6E4872.ivy

november 29, 2021 / Évfordulók

Szenczi Molnár Albert (Szenc1574augusztus 30. – Kolozsvár1634január 17.) magyar református lelkész, nyelvtudós, filozófus, zsoltárköltő, egyházi író, műfordító. Munkásságának egyik nagy elismerése, hogy arról dicsérettel emlékezett meg Pázmány Péter esztergomi érsek, bíboros, a magyarországi ellenreformáció vezető alakja.

Életének javát külföldön élte le (WittenbergStrassburgHeidelbergAltdorfMarburg és Oppenheim). Olyan európai hírű tudósokat tudhatott barátainak, mint Johannes Kepler és Martin Opitz. Műveinek többsége külföldön született, tevékenységét mégis hazája javára fejtette ki. Barátait idézve egyik levelében, ezt írta:

Azt mondják ugyanis mind és erősítik, hogy egyetlen szótár kibocsátásával, amit a deákság egész Magyarországon szomjúhozik, többet csinálhatok mind az egész hazának, mintha egyik helységében több évig tanítom az ifjúságot avagy az egyházközséget.

– Szenczi Molnár Albert levele Georg Remhez

Úttörő jelentőségű latin szótára átdolgozásokkal a 19. század közepéig használatban volt; sok irodalmi, tudományos műszónak nála olvasható első magyar nyelvű meghatározása. Latin nyelvű magyar nyelvtanát a 18. századig kézikönyvként használták, ezáltal – a tudománytörténeti jelentőségen túlmenően – nagyban hozzájárult a magyar nyelvhasználat és helyesírás egységesüléséhez. A református magyarság számára számos zsoltárfordítása, a Károlyi-biblia javított kiadásaKálvin Institutiójának és a heidelbergi káté fordítása máig élő hagyaték. Kiemelkedő hatást gyakorolt a magyar irodalmi nyelv és a magyar verselés fejlődésére. Ugyanakkor latinul is virtuóz módon verselt.

 

https://hu.wikipedia.org/wiki/Szenczi_Moln%C3%A1r_Albert