Kategória: Évfordulók

február 5, 2023 / Évfordulók

BÖLÖNI FARKAS SÁNDOR

író, utazó

1795. január 15.

Hatvany Lajos írt hiánypótló munkát Bölöni Farkas Sándorról, az utazóról, aki megírta az Utazások Észak-Amerikában c. könyvét 1834.

„Bölöni Farkas nem volt burzsoá, hanem a szó 1789-es francia értelmében citoyen. Példás fajképére, manapság fájva gondolunk, midőn a magyar nemesség polgárosodásának Bölöni Farkassal oly szerencsésen kezdett történelmi folyamata, mindannyiunk kárára, oly siralmasan megakadt. Mert most ép ellenkező, utálatos folyamatnak vagyunk szemtanui; látnunk kell az önérzetnélküli burzsoáziát, mely mindenáron a kiváltságos osztály tagjaihoz igyekszik alkalmazkodni. Végül odajutottunk, hogy akadt a magyar irodalomnak olyan egyetemi tanárja, ki népnemzeti irodalmunkat az úri kurzus kedvéért, mint úri irodalmat ünnepli. Ami csak annyiban igaz, hogy irodalmunknak az úri osztályhoz tartozó jelesei mint Kisfaludy Károly, Kölcsey, Vörösmarty, Eötvös József, Kemény báró, Ady Endre, – mindannyian osztályuk ellen fordult urak voltak. A szellemtörténeti iskola hisztorikusai pedig, hirhedt programmkönyvükben, Kazinczytól kezdve Kölcsey Ferencig, Wesselényi Miklóstól Széchenyi Istvánig, a magyar középosztályért és a dolgozó népért küzdő, minden nagy reformer szenvedéseire fittyet hányva, a régesrég elévült hűbérúri kiváltság, hetykén félrecsapott jelképének, a zergetollas, zöldkalapnak parlagi kultuszát hirdetik.”

(Hatvany Lajos: Egy székely nemes, aki felfedezte a demokráciát. 1934.)

http://mek.oszk.hu/00600/00667/00667.htm

Bölöni Farkas Sándor (Bölön1795január 15.[* 1] – Kolozsvár1842február 2.[* 2]) író, műfordító, utazó, művelődésszervező, a Magyar Tudós Társaság levelező tagja.

„Országosan nagy hatást tett UTAZÁS ÉSZAK-AMERIKÁBAN című útirajza (1834), amely egy éven belül két kiadást ért meg, és a reformkori politikusok kézikönyvként forgatták; ennek köszönhetően nyerte el az Akadémia levelező tagságát…

1830. november 3-án útnak indulhatott. Pest, Pozsony, Bécs, München, Augsburg, Stuttgart, Karlsruhe, Strasburg után 1830. december 2-án érkezett Párizsba, ahol egészen 1831. március 23-áig időzött, és a város nevezetességeinek felkeresése mellett élénk figyelmet szentelt a politikai megmozdulásoknak is. Lüttich és Brüsszel után Londonban, illetve Angliában és Skóciában több mint három hónapot töltött, majd július 27-én hajóra szállt Amerika felé, ahova szeptember 3-án érkezett meg.

A liberális eszmék iránt rajongó Bölöni az új világ jogintézményeit lelkesedéssel tanulmányozta, csupán a rabszolgaság gyakorlatán ütközött meg. Európába 1831. december 14-én ért vissza… „

Irodalmi pályáját műfordítóként kezdte, Döbrentei Gábor és Kazinczy Ferenc nagy reményeket fűztek indulásához, azonban irodalmi munkássága torzóban maradt. Az általa elsőként magyarra fordított Az ifjú Werther gyötrelmei csak a 21. században jelent meg. Kancelláriai tisztviselőként sem futott be kiemelkedő pályát, szervezőmunkájával azonban maradandó nyomot hagyott Kolozsvár közművelődésében. Országosan nagy hatást tett Utazás Észak-Amerikában című útirajza (1834), amely egy éven belül két kiadást ért meg, és a reformkori politikusok kézikönyvként forgatták; ennek köszönhetően nyerte el az Akadémia levelező tagságát.

1805. szeptember 2-án kezdte tanulmányait a kolozsvári unitárius kollégiumban, majd 1812. szeptember 1-jétől 1815. június 20-áig ugyanitt „tógás diákként” filozófiát és teológiát tanult. Diák korában a színház ejtette bűvöletbe, megismerkedett Wándza Mihállyal, a kolozsvári színház igazgatójával, és maga is játszott kisebb szerepeket. Amikor a kollégiumban emiatt megbüntették, bujdosásnak indult, és színésznek vagy katonának akart állni, végül azonban jobb belátásra tért, és visszatért a tanuláshoz. 1815 tavaszán megpróbált felvételt nyerni a bécsi testőrséghez; az év folyamán több levelet is írt ez ügyben pártfogókat keresve. Ugyanebben az évben ismerkedett meg Döbrentei Gáborral, aki ebben az időben az Erdélyi Múzeumot szerkesztette. Döbrentei nagy lelkesedéssel fogadta az ifjú írójelöltet,[* 5] és levélben beajánlotta Kazinczy Ferencnek. Kazinczy szintén egy kiváló írói pályafutás kezdeteként értékelte Bölöni addigi munkáit, és verset írt a tiszteletére.[* 6] Döbrentei kéziratokat kért Bölönitől az Erdélyi Múzeum számára, ám ő még nem tartotta műveit kiadásra érettnek. Döbrentei és Kazinczy ajánlására Wesselényi Miklós vendégül látta az anyagilag nélkülöző fiatalembert; innen kezdődött Wesselényi és Bölöni barátsága. Bölöni Farkas részt vállalt az Erdélyi Múzeum szerkesztésében, fordítások elkészítésében, illetve a folyóirat terjesztésében.[2]

1815. október 1. és 1816. július 20. között jogot tanult a kolozsvári királyi líceumban. 1816 nyarán Kazinczy két hónapos erdélyi utazása során személyesen is megismerkedett Bölönivel, akire a találkozás nyomasztóan hatott, mert saját magát méltatlannak látta az irodalmi munkásságra. 1816. november 25. és 1817. március 17. között Wesselényi Miklóssal együtt a marosvásárhelyi ítélőtáblán folytatott joggyakorlatot. Mivel közben 1816. január 25-én a főkormányszék értesítette a háromszéki tisztséget, hogy a királyi testőrségnél nincs üresedés, Bölöni Farkas 1817. április 17-én a kolozsvári főkancellárián tiszteletbeli jegyzőséget vállalt. 1817-ben lefordította Schiller Don Carlos című drámáját, 1818-ban pedig GoetheAz ifjú Werther gyötrelmei című levélregényét.[3]

1819–1832

1819 márciusában Döbrentei javasolta, hogy dolgozza át jambusokba a Don Carlos-fordítást, melyet több más fordítással együtt szándékozott megjelentetni.[* 7] Ezt az ajánlatát decemberben, Trattnerrel való egyeztetését követően megismételte azzal, hogy helyette a Stuart Mária című drámát is választhatja, és a kiadótól 100 aranyat fog kapni tíz ívért. Végül sem ezek a fordítások, sem Madame de Staël 1821-ben lefordított Corinne-ja nem jelentek meg nyomtatásban; Trattner 1825. február 25-án Döbrentei közvetítésével értesítette Bölönit erről.[* 8][4]

1821-ben ismét megpróbálkozott Bécsben, ezúttal a katonai bíróságra próbált gyakornokként bejutni, ennek érdekében Pesten jogi vizsgát tett Vuchetich Mátyásnál, de nem járt sikerrel. Megpróbálkozott azzal is, hogy Pesten szerezzen nevelői állást, de ez a terve sem vált be, így kénytelen volt hazatérni.[5] 1821. július 24-én Bölönit az erdélyi kormányszéknél napidíjas írnokká nevezték ki; ezzel szerény, de biztos megélhetéshez jutott. 1822-ben javaslatot tett egy kolozsvári „dolgozó-ház” megalapítására. 1825. június 1-jén ötödik fizetési osztályú írnokká nevezték ki, ami évi 250 forintos jövedelmet jelentett. 1825. július 1-jén hét hivatalnoktársával megalapította a Gondoskodó Társaság nevű önsegélyező egyletet, vagyis a legelső[6] magyar takarékpénztárat. 1828-ban hozzáfogott Erdély történetének megírásához, de ebből csak 63 oldallal készült el. Ugyanebben az évben egy barátjával közösen átvenni szándékoztak a Közhasznú Jegyzések kiadását Pethe Ferenctől, de erre nem került sor. Azt is tervezte, hogy utazást tesz az Orosz Birodalomba, a magyarral rokon népek felkutatására. 1829. január 28-án levélben javasolta gróf Lázár LászlónakErdély kancellárjának egy erdélyi múzeum létrehozását, de pártfogók híján az elgondolás visszhang nélkül halt el. 1829 tavaszán Bánffy József meghívására Bonchidára utazott gyógyulni; itt ismerkedett meg élete nagy szerelmével, az általa „havas violá”-nak nevezett Polz Jozefinával,[* 9] aki német nevelőnőként dolgozott. 1830. február 2-án negyedik fizetési osztályba sorolták át, évi 300 forint fizetéssel, és ebben a státusban maradt nyolc éven át. A hivatali mellőztetés és közművelődési törekvéseinek kudarca gyakran felhősítették el kedélyállapotát.[7]

1830 tavaszán útlevelet kért báró Jósika Józseftől, a gubernium elnökétől, hogy egészsége helyreállítására Béldi Ferenc kíséretében Itáliába, Franciaországba és Angliába utazhasson;[* 10] kérelméhez csatolta a Kolozsvár város főorvosa, Barra Imre által kiállított igazolást. Jósika pártfogásával sikerült megkapnia az utazáshoz az engedélyt, illetve másfél évi szabadságot, így 1830. november 3-án útnak indulhatott. PestPozsonyBécsMünchenAugsburgStuttgartKarlsruheStrasburg után 1830. december 2-án érkezett Párizsba, ahol egészen 1831. március 23-áig időzött, és a város nevezetességeinek felkeresése mellett élénk figyelmet szentelt a politikai megmozdulásoknak is. Lüttich és Brüsszel után Londonban, illetve Angliában és Skóciában több mint három hónapot töltött, majd július 27-én hajóra szállt Amerika felé, ahova szeptember 3-án érkezett meg. A liberális eszmék iránt rajongó Bölöni az új világ jogintézményeit lelkesedéssel tanulmányozta, csupán a rabszolgaság gyakorlatán ütközött meg. Európába 1831. december 14-én ért vissza, Bécsbe 1832. január 15-én, és valamikor ezután Kolozsvárra is megérkezett. Amíg úton volt, Polz Jozefina – akivel utazása előtt összekaptak – eljegyezte magát az amerikai Joseph Swainnel, és 1832 májusában jegyesével Amerikába utazott.[8] Röviddel hazaérkezése után, 1833. április 6-án báró Miske József, erdélyi kancellár Ferenc magyar király megbízásából tájékoztatást kért a zavarkeltéssel és zendülési hajlandósággal vádolt utazóról Jósika Jánostól, ő azonban elhárította róla a gyanút „szorgalmas és rendes egyénként” jellemezve Bölöni Farkast, aki „mindenkor nyugodtan és kifogástalanul viselkedik.”[9]

1833–1842

1833-ban guberniumi fogalmazónak nevezték ki évi 400 forint fizetéssel.[* 11] Ugyanebben az évben a kezdeményezésére 173 részvényessel megalakult a kolozsvári Casino, amelynek célja a közművelődés elősegítése és a nemzeti érzés terjesztése volt. A kaszinó alapszabályát és „javallatkönyvét” Bölöni dolgozta ki, és betöltötte a jegyzői tisztséget is. 1835-ben igazgatónak választották meg, ő azonban ezt elutasította. A kaszinó célkitűzéseit anyagilag támogatta a részvényesi kötelező befizetéseken felül is.[10]

1833. májusban Polz Jozefina gyermekágyi lázban elhunyt; a hír júliusban ért el Kolozsvárra. Bölöni mélyen megrendült, és naplójában a következő években is megemlékezett az évfordulóról.[11]

1834-ben az ő javaslatára indult meg az alsóbb társadalmi rétegek művelődését szolgáló Vasárnapi Újság című néplap, Brassai Sámuel szerkesztésében; az induláshoz szükséges költségvetést ő készítette, és anyagilag is támogatta a lapot. Ugyanebben az évben kezdeményezésére az addig zárt körű vívóiskola részvénytársasági formájú nyilvános vívóintézetté vált; a Bölöni készítette alapszabály értelmében minden alapító ajánlhatott egy fiatal, szegény diákot, aki ingyen tanulhatott vívni.[12]

Utazásainak leírásával 1833–1834 fordulóján készült el, és elküldte véleményezésre Döbrenteinek és Wesselényinek. Barátai tanácsára a hazai cenzúra miatt először Lipcsében próbálta kiadatni, de nem járt sikerrel, mert az országba behozott magyar nyelvű könyveknek át kellett menniük az itthoni tartalmi ellenőrzésen, és a kiadó nem akarta vállalni a hosszú ideig tartó és bizonytalan kimenetelű eljárás finanszírozását. Végül az elnézőbbnek ítélt erdélyi cenzúra engedélyével 1834. június 30. és július 25. között Kolozsváron nyomtatták ki, Méhes Sámuel református professzor, könyvcenzor tanácsai alapján számos szöveghely kihagyásával, Szabó János apát jóváhagyásával.[* 12] A mű, amelynek VIII. fejezete tartalmazza az amerikai függetlenségi nyilatkozat magyar fordítását, feltűnést keltett, és nagy sikert aratott; 1834-ben a Jelenkor melléklete, a Társalkodó is közölt belőle részleteket. Széchenyi István levélben fejezte ki elismerését a szerzőnek, akit aztán a Magyar Tudós Társaság 1834. november 8-án levelező taggá választott, és 1835. január 18-án a közép-szolnoki kaszinó ezüst bilikommal tüntetett ki. A második kiadás nyomtatása 1835. márciusban fejeződött be, majd a mű még abban az évben tiltólistára került, és 1836-ban Habsburg–Estei Ferdinánd guberniumi elnök vizsgálatot indított annak kiderítésére, hogy egyáltalán hogyan jelenhetett meg. 1835-ben elnyerte az év legjobb munkájának ítélt 200 aranyas akadémiai jutalmat; Bölöni a pénzt alapítványként visszajuttatta az Akadémiának. A polgárosodás eszméit hirdető útleírás nagy hatást gyakorolt az országgyűlési ifjúságra, a reformkor politikusai kézikönyvként forgatták.[13]

Az 1834. június 27–28-i erdélyi országgyűlés ítélőmesteri állásra javasolta, a kinevezése azonban valószínűleg nem történt meg, mert 1835-ben ismét a mellőztetéséről írt.[14] 1836. április 6-án a kolozsvári játékszín tollvivő titkárává nevezték ki. Energikusan látott neki a színház ügyeinek rendbetételéhez, előkészítette és jegyzőkönyvezte a felügyelő bizottság üléseit, gondoskodott a játékrendről, leltárt állított fel a színház vagyonáról, gondoskodott a bérleti szerződésekről és az épületről, javaslatot dolgozott ki a finanszírozásról.[* 13][15]

1835-ben kezdett megromlani a Döbrentei Gáborhoz fűződő kapcsolata, majd 1838-ban huszonhat évi barátság után Döbrentei véglegesen elfordult tőle. A szakítás – naplójának tanúsága szerint – Bölönit fájdalmasan érintette.[16]

1838. szeptember 12-én fogalmazónak nevezték ki. Ugyanebben az évben, amikor tizenegy céh panaszt tett Marosvásárhely városa ellen „közjavak helytelen kezelése s a tisztviselők által gyümölcsöztetés nélkül használása, a város activ követeléseinek hanyag felhajtása, tőkéinek elegendő kezesség nélkül kiadása s több ily visszaélések és mulasztások” miatt, Bölönit bízták meg a kivizsgálásával. A vizsgálat 1840. július 25-étől 1841 január 3-áig tartott, és több rendben megállapította a panaszok jogosságát.[17]

Ekkoriban már sokat betegeskedett, 1837-ben Váradra, 1838-ban Borszékre, 1839-ben ismét Váradra utazott egészsége helyreállítására; 1841-ben már nem tudott kezelésre utazni. A halál gondolata korán foglalkoztatta: 1835. május 2-án készítette második, 1841. augusztus 22-én harmadik végrendeletét. 1842. február 2-án elkészítette negyedik végrendeletét is, és aznap meghalt tüdőbajban. Könyveit, gyűjteményeit, és a Gondoskodó Társaságnál összegyűjtött tőkéjét kamatokkal a kolozsvári unitárius kollégiumra hagyta. Sírja a házsongárdi temető unitárius részében található; közadakozásból állított neogótikus síremlékét Kagerbauer Antal tervezte.

https://hu.wikipedia.org/…/B%C3%B6l%C3%B6ni_Farkas_S%C3…

február 5, 2023 / Évfordulók

Szentistváni Babits Mihály László Ákos (Szekszárd1883november 26. – BudapestKrisztinaváros1941augusztus 4.[1]) költő, író, irodalomtörténész, műfordító, a 20. század eleji magyar irodalom jelentős alakja, a Nyugat első nemzedékének tagja. Török Sophie (Tanner Ilona) férje, Babits Ildikó nevelőapja.

Édesapja, id. Babits Mihály törvényszéki bíró volt (később a budapesti ítélőtáblához nevezték ki, majd a királyi tábla decentralizációja következtében, 1891-ben Pécsre helyezték), édesanyja Kelemen Auróra[* 1] (művelt, versszerető – betéve tudta Puskin Anyeginjét, a Toldi szerelmét, A délibábok hősét). Rokonságban állt Buday Dezső jogásszal.[2] Anyai ágon Szigligeti Ede távoli unokatestvére, mivel az ő édesanyja is egy szerepi Kelemen lány volt.

Az elemi iskolát Pesten kezdte, de nyolcévesen, 1891-ben szüleivel Pécsre költözött.[3] A Váradi Antal és a Zrínyi Miklós utca sarkán álló kis földszintes, egyablakos házrészben laktak, amely korábban valószínűleg cselédszoba lehetett; a házban Babits anyai nagybátyja, az agglegény Kelemen Mihály honvéd főtörzs­orvos élt egyedül.[3] A leendő költő a pécsi belvárosi iskola harmadik és negyedik elemi osztályába járt, közben Decleva Karolina és férje házában volt kosztos diák. 1893 szeptemberétől járt a ciszterciek gimnáziumának[* 2] nyolc osztályába.[3] Ötödikes gimnazista volt, amikor édesapja meghalt,[3] ekkor édesanyja két gyermekével visszaköltözött anyai nagyapjához, Kelemen József szekszárdi házába, ahol a nagyanya (született Rácz Innocentia, Cenci néni a Halálfiaiból) fogta össze a családot. Ekkor Babitsot Mihály nagybátyja fogadta magához mint kosztos diákot, így fejezhette be a ciszterci gimnáziumot, 1901-ben érettségizett.[3]

Érettségi után a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán magyarfrancia (az utóbbi helyett később latin) szakos hallgató lett. Négyesy László híres stílusgyakorlat-óráin ismerkedett meg Juhász Gyulával és Kosztolányi Dezsővel. Latin–magyar szakon szerzett diplomát. A századfordulótól írt verseket, de ezeket nem publikálta. BajánSzekszárdonÚjpestenPestenSzegeden (1906–1908) dolgozott gimnáziumi tanárként. Ezután Fogarason, majd 19111916 között az újpesti Könyves Kálmán Gimnázium, a budapesti tisztviselőtelepi,[* 3] végül a Munkácsy Mihály utcai gimnáziumban tanított. Első művei a Nagyváradon kiadott A Holnap című antológiában jelentek meg (1908).

1909-ben jelent meg első kötete Levelek Iris koszorújából címmel. 1911 folyamán adta ki második kötetét (Herceg, hátha megjön a tél is). Ekkor még főállásban tanított az újpesti Könyves Kálmán Gimnáziumban. 1913-ban írta meg első regényét A gólyakalifa címmel (csak 1916-ban jelent meg). Ebben az évben kezdte el lefordítani Dante Isteni színjátékát antik olasz eredetiből (1913-ban jelent meg a Pokol, 1920-ban a Purgatórium, 1923-ban a Paradicsom). Fordításáért az olasz állam kitüntette, megkapta a San Remo-díjat (1940-ben utazott ki érte, Sanremóba). Játszottam a kezével című, 1915-ös szerelmes verse megjelenésekor (az első világháború második évében) hazafiatlansággal vádolták, s elvesztette tanári állását. Harmadik verseskötete, a Recitativ 1916-ban jelent meg.

1918-as megalakulásakor a Vörösmarty Akadémia alelnöke, 1925-ben elnöke. 1930-ban a Kisfaludy Társaság rendes tagja. 1920 februárjától kizárásáig rendes tagja volt a Petőfi Társaságnak. A Nyugat főmunkatársa, majd 1919-ben egyetemi tanár, de csak a tanácsköztársaság bukásáig.

1919–20-ban rövid ideig Ady özvegyével, Boncza Bertával, Csinszkával tartott fenn szerelmi viszonyt. Ezt követően a vele egy lakásban élő titkára, Szabó Lőrinc menyasszonyát, Tanner Ilonát (írói álnevén Török Sophie) kérte feleségül. 1921január 15-én Budapesten, a Józsefvárosban házasodtak össze.[* 4] 1928-ban titokban örökbe fogadják felesége testvérének gyermekét, Babits Ildikót, akit haláláig a sajátjaként nevel.[4] Ezt megelőzően, még 1924-ben az esztergomi Előhegyen vettek nyaralót, ahol a költő haláláig sokat időztek, Babits számos műve itt született, aki ettől kezdve a város kulturális életének meghatározó alakja lett. Alapító tagja volt a városban máig működő Balassa TársaságnakEsztergomi házában több híres írót, költőt, művészt fogadott, akik mind aláírták az úgynevezett autogramfalat. A nyaraló ma Babits Mihály Emlékházként működik.

1927-től a Baumgarten-alapítvány kurátoraként dolgozott, így a magyar irodalmi életben nagy befolyásra tett szert. Sokan kritikaként róják fel Babitsnak, hogy elsősorban az ő befolyása miatt nem részesült József Attila  a Baumgarten-díjban.[5] Munkatársa volt a Benedek Marcell főszerkesztésében, 1927-ben megjelent Irodalmi Lexikonnak is.

1931-ben a harminc­éves érettségi találkozójára nem ment el Pécsre, de az eseményt megörökítette a Harmincéves pécsi érettségi találkozóra című versében.[3]

1931-ben a Janus Pannonius Irodalmi Társaság pécsi alakuló közgyűlésén a Kisfaludy Társaság nevében beszélve így fogalmazott Janus Pannoniusról:[3]

1933-ban írta utolsó regényét, az Elza pilóta vagy a tökéletes társadalom című antiutópiát egy állandó háborúban élő, kilátástalan világról. Az események egy meghatározatlan társadalomban játszódnak, ahol a háborúban a férfiak zöme már meghalt, így a nők is katonai szolgálatot teljesítenek. Elza pilótaként fogságba esik, így saját szülővárosát kell bombáznia. 

1929-től lett főszerkesztője a Nyugatnak, a kor legmeghatározóbb magyar irodalmi folyóiratának. Lírájára amúgy is jellemző pesszimizmusát tovább fokozta a diagnózis, hogy gégerákban szenved. 1938-ban gégeműtéten esett át, ami után képtelen volt beszélni, ezért beszélgetőfüzetén keresztül érintkezett másokkal. Abban az évben jelent meg a Jónás könyve1941augusztus 4-én a hegyvidéki Siesta Szanatóriumban halt meg.[6]

https://hu.wikipedia.org/wiki/Babits_Mih%C3%A1ly

február 5, 2023 / Évfordulók

„1836. november 12-én alapította meg egy fiatal magyar írókból álló kör a téti születésű Kisfaludy Károly (1788-1830) tiszteletére, „emlékének ápolására” a Kisfaludy Társaságot. 1849-ig tagjai között megtalálható volt csaknem minden jelentős magyar alkotó. A polgári egylet további céljaként fogalmazták meg „a magyar irodalom fejlesztését, a romantika terjesztését”

Néhány író már 1831-ben elhatározta, hogy „Kisfaludy Károlynak szobrot emel, s kiadja munkáit”. A szobor elkészültét követően az adakozások révén maradt meg pénz, Toldy Ferenc javaslatára elhatározták, hogy „irodalomelméleti és szépirodalmi pályamunkák jutalmazására fogják fordítani a fennmaradt összeget”, és felvették a Kisfaludy Társaság nevet is, amelynek első ülését 1836. november 12-én tartották. Céljuk: „A hazának kivált fiatalabb íróit évenkinti jutalmak által a szépliteratúrai pálya gondosabb megfutására ösztönözni; s így a literatúrát esztétikai és költészeti, eredeti vagy fordított, jeles dolgozatokkal gazdagítani.

Pontosan megszabták a tagok számát is, 20 főben maximalizálták. A későbbi idők folyamán negyvenre emelték. Közülük lehetett három évente igazgatót, jegyzőt, valamint pénztárnokot választani. Alapító tagok: Bajza JózsefBártfay LászlóCzuczor GergelyDessewffy AurélFáy AndrásHelmeczy Mihály, Jósika Miklós, a győri dr. Kovács PálKölcsey FerencStettner-Zádor GyörgySzenvey JózsefSzontagh GusztávToldy FerencVörösmarty Mihály. 1837-ben első igazgatónak Fáy Andrást, jegyzőnek Tóth Lőrincet választották meg. Minden év február 6-án tartottak közgyűlést, mivel e napot vélték, tévesen, Kisfaludy Károly születésnapjának.

A tagok kötelessége közé tartozott, hogy minden évben „legalább egy javaslatot benyújtsanak kiírandó jutalomkérdésekre”. Először egy elméleti és egy költői pályázatot írtak ki. A kezdetekben meghirdetett elméleti pályázatot „az új irodalmi törekvések egy-egy időszerű kérdését jelölték meg”, így például „a dráma korszerű értelmezéséről, a regény és a dráma különbségéről, a népiesség felfogásáról” egyaránt írtak ki pályázatot. Toldy Ferenc 1841-ben javasolta, hogy a Kisfaludy Társaság „ne csak jutalmakkal” hasson „a fiatalabb írókra, hanem saját munkásságukkal is; forduljanak szembe a politizálódással, a költészet színvonalának „süllyedésével”. Indítványozta a gyakoribb üléseket, valamint, hogy „a tagok mondjanak véleményt egymás munkálkodásáról” is, továbbá javaslatot tett kritikai lap indításáról is.

A Kisfaludy Társaság pártoló tagokat is felvett, valamint 1840 és 1846 között kiadta a Kisfaludy Társaság Évlapjait. Különböző könyvsorozatokat is indítottak. 1841-ben döntöttek arról, hogy a Nemzeti Könyvtár címmel megjelenő sorozatban jeles magyar írók válogatott műveit vagy teljes életművét adják ki, elsőként Kisfaludy Károly alkotásait tartalmazó kötet látott napvilágot. Végül 1843 és 1853 között 6 kötet jelent meg jeles magyar írók műveiből, Toldy (Schedel) Ferenc szerkesztésében. Kármán JózsefKisfaludy KárolyCsokonai Vitéz MihályKis JánosVörösmarty Mihály és Faludi Ferenc munkái. Toldy igyekezett hiteles szövegeket megállapítani, s jegyzetekkel, életrajzzal, arcképpel kiegészítve tette közzé a műveket. Folytatása Újabb Nemzeti Könyvtár címmel jelent meg.

1842-ben határozták el Külföldi Regénytár címmel egy másik sorozatuk kiadását, amelyben a kiadványok 1843 és 1844 között jelentek meg Nagy Ignác szerkesztésében, összesen 23 kötet. Köztük 9 klasszikus író, pl. BalzacDickensCervantes alkotásai, valamint korabeli bestsellerek, ma már kevésbé ismert szerzők (George JamesBulwerJoseph MéryPalzowCharles de Bernard stb.) regényei. Érdekesség, hogy maga Petőfi Sándor fordításában jelentettek meg két regényt, C. de Bernard A koros hölgy és G. James Robin Hood című írását. 1844 és 1846 között Új Külföldi Regénytár címmel folytatták a sorozatot. 1846-ban indult Hellen Könyvtár című könyvfolyamukban Aesopus meséit, Püthagorasz és Iszokratész műveit adták közre. Erdélyi János hatására a Kisfaludy Társaságnak fontos szerepe volt „a népköltészeti gyűjtőmunka megindításában” is.

Arany János pályafutásának kezdetére óriási hatást gyakorolt a Kisfaludy Társaság. Vígeposz pályázatukra nyújtotta be 1845-ben első verses epikai művét Az elveszett alkotmány címmel, amely a győzelmet is meghozta számára a 25 forint pénzdíj mellett. A következő évben pedig már a Toldival aratott óriási sikert. Az Erdélyi János által összeállított pályázat így hangzott: „Készíttessék költői beszély, versben, melynek hőse valamelyt, a nép ajakin élő történeti személy, például: Mátyás király, Toldi Miklós, Kádár vitéz stb. A forma és a szellem pedig népies legyen.” Annyira sokra tartották a bírálók ezt a művet, hogy egyrészt a díjat is magasabbra emelték, másrészt csodálattal fogadták. Arany „egyszerre ünnepelt költő lett, és jeles írók figyelme fordult feléje”.

1847. január 3-án indult el Magyar Szépirodalmi Szemle címmel a társaság elméleti és kritikai hetilapja is, azonban december 28-án jelent meg az utolsó szám. Szerkesztője Erdélyi János volt, a szerkesztőbizottság további tagjai Henszlmann Imre és Toldy Ferenc voltak. „Szakszerűséget követelt, elutasította a személyeskedést, ezért vezette be a névtelenséget”, azonban az olvasók és az írók körében sem volt népszerű amiatt, hogy „elutasították igénytelenségük ostorozását, nem kedvelték a tárgyszerű, szigorú bírálatot”.

A Kisfaludy Társaság működése 1848 és 1860 között szünetelt, „pénzalapja megmaradt, de nyilvános tevékenységet nem folytathatott”. 1860-ban új alapszabályt fogadtak el, összehívták a közgyűlést, „felfrissíthették az időközben elöregedett tagságot”, és igazgatóvá Arany Jánost választották, aki négy éven át töltötte be ezt a tisztséget. „A társaság legfontosabb feladatának ekkortól a könyvkiadást tartotta – legjelentősebb felfedezettjük így lehetett Madách Imre, akinek nagy műve, Az ember tragédiája a Kisfaludy Társaság illetményköteteként jelent meg”.

A Kisfaludy Társaság egészen 1952-ig működött „az irodalom ügyeivel foglalkozó egyesületként”, „de az 1870-es évektől már nem a fiatal írónemzedék fórumaként”.

(Ősze Mária: A Kisfaludy tásaság megalakulása https://www.google.com/url?sa=i&url=https%3A%2F%2Fwww.gyoriszalon.hu%2Fnews%2F15876%2F102%2F&psig=AOvVaw2PhLaLXw7dhPr1nPsnsNBa&ust=1668311364971000&source=images&cd=vfe&ved=0CBEQjhxqFwoTCOCQmaXep_sCFQAAAAAdAAAAABAJ)

Megjegyzés: a 20. század elejére a Kisfaludy Társaság ízlésvilága, a „népnemzeti iskola” már konzervatívnak számított. Szembekerült a fiatal, modern irányzatokkal, amelyeket a Nyugat folyóirat képviselt. Erről szól Babits Mihály A kettészakadt irodalom c. írása.  (VJ)

február 5, 2023 / Évfordulók

„Dosztojevszkj a szabadjára eresztett embert ábrázolja, aki kibújt a törvény alól, aki kiesett a kozmikus rendből, ennek az embernek a szabadságban megélt sorsát vizsgálja, a szabadság útjainak elkerülhetetlen eredményeit tárja fel.”( Bergyajev: Dosztojevszkij világsemlélete)

„A művészet ugyanolyan szükséglet az ember számára, mint az evés, ivás. A szépség és az azt megtestesítő alkotás vágya elválaszthatatlan az embertől, enélkül jószerivel nem sok örömet talál a földön. Az ember megkívánja, megtalálja és befogadja a szépséget minden feltétel nélkül, csak azért, mert szépség, és áhítattal leborul előtte, nem kérdezi mire használható, és mit lehet rajta vásárolni.” (Dosztojevszkij: – bov úr és a művészet kérdései, részlet).

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij (Фёдор Михайлович Достоевский,  kiejtése) (Moszkva1821november 11. – Szentpétervár1881február 9.) orosz író. Az orosz irodalom és az egész világirodalom mindmáig legnevesebb képviselőinek egyike, a 19. századi orosz irodalom felemelkedésének kulcsfigurája, az ún. filozófiai-ideológiai regény műfajának megalkotója, a lélektani regény mestere.

Gyermek- és ifjúkora (1821–1844)

Családja a 16. századi délnyugat-oroszországi nemesség sorából való, Dosztojevo falu birtokosai voltak, kik később elszegényedtek. Apja, Mihail Andrejevics Dosztojevszkij fösvény és goromba katonaorvos volt, anyja Marija Nyecsajeva romantikus ábrándozó nő, akit a férje állandó féltékenységgel üldözött. Szigorú családi légkör uralkodott a házban az apa miatt. Fjodor Mihajlovics második gyermekként született, hét testvére volt. 1837-ben vesztette el anyját, és ekkor a család is széthullott.

1837 májusában az apa úgy döntött, hogy két legidősebb fiát a Hadmérnöki Intézetbe küldi, így került Fjodor Mihajlovics Szentpétervárra. A szigorú katonai intézményben komor, zárkózott emberré vált, elhagyta régi jókedve. Közben apját, ki akkor már erősen rászokott az italra, parasztjai egy konfliktus miatt agyonverték. Ezután a gyám Dosztojevszkij sógora lett. Az írót 1841augusztus 5-én tisztté avatták. 1843-ban végre elvégezve az Intézetet mérnökhadnagy lett. Az iskolaévek alatt rengeteget tivornyázott, szórta a pénzt, kölcsönöket vett fel, a tékozló fiú életét élte.

1844 júniusában és júliusában – a Repertuar i Panteon folyóiratban – megjelent Balzac Eugénie Grandet regénye Dosztojevszkij fordításában.[1]

Irodalmi fellépése és fogadtatása (1844–1849)

Első munkája megjelenése után lemondott állásáról, és romantikus olvasmányai hatására írni kezdett. Állás és támogatás nélkül, szinte nyomorban tengődött első munkája, a Szegény emberek (1845) megírása közben, mely Belinszkijhez, a kor tekintélyes kritikusához eljutva sikert aratott, és ennek kezdeti mámora magával ragadta az írót. Írói tervei szerint azonban már a pszichikum mélyébe kívánt hatolni…

Hamarosan elkészült újabb regényével, A hasonmás-sal (1846), melyet azonban már csalódottan, hűvösen fogadott a kritika. Akárcsak következő művét, A háziasszony című elbeszélést. A kritikus kezdeti elragadtatása támadásba torkollott, mivel eltért gondolkodásuk Istenről, az ész mindenhatóságáról, az irodalom szerepéről. TurgenyevNyekraszov és mások is heves támadásokat intéztek az író ellen.

Egyetlen ifjúkori szerelme a gyönyörű J. J. Panajeva volt, de emiatt is gúnyolódások érték. Mindemellett beteges állapotban élt és érzékenység gyötörte. Azonban nem kisebb kortársakkal kellett pályára lépnie, mint GoncsarovHerzen vagy Turgenyev. Csalódott az irodalomban, mint mesterségben, melyből meg kellett volna élnie, de valójában csak nyomor jutott neki osztályrészül. Ekkoriban jelentéktelenebb írásai születtek, mint az Idegen feleség, a Féltékeny férj című novellák, a Regény kilenc levélben című humoreszk, a Polzunkov (anekdota), A gyenge szív, illetve a Karácsonyfa és esküvő (szatíra).

Dosztojevszkijt anyagi és morális sorsa arra késztette, hogy alaposabban körülnézzen és politika-filozófiai gondolatait megfogalmazza. I. Miklós idején a vezető értelmiségre a rezsim nyílt ellenszenvvel tekintett, a cenzúra keményen lecsapott a gondolkodókra. „A filozófia hasznát még senki sem bizonyította be, kárt viszont okozott” – tartotta Uvarov népművelési miniszter. Az író a Petrasevszkij-kört látogatta, melyben a pétervári tisztikar és értelmiség csoportosult, s melynek radikálisabb tagjai kisebb csoportot hoztak létre, hogy titkos nyomdát készítsenek tiltott politikai röpiratok terjesztésére. A terv nem valósult meg, mivel 1849 tavaszán a rendőrség – miután huzamosabb ideig figyelte a társaság tevékenységét – lecsapott a csoportra. Dosztojevszkijt is letartóztatták.

Várfogsága, halálos ítélete és száműzetése (1849–1860)

Az írót letartóztatása után a Péter-Pál erőd Alekszej-sáncába vitték.. December 22-én a főhadbíróság halálra ítélte, a kivégzésen oszlophoz kötötték, de négy év kényszermunkára változtatták büntetését. Feleségének később így emlékezett: „Mennyire szerettem volna élni, Istenem!… És egyszerre csak a takarodó kürtjele harsant. Felfigyeltem. Társaimat eloldozták az oszlopoktól, visszavezették őket, és felolvasták az új ítéletet: engem négy év kényszermunkára ítéltek. Soha nem volt boldogabb nap életemben!”.

1850január 23-án már Omszkban volt. A büntetés indoka: „Mivel részt vett bűnös tervekben, terjesztette Belinszkij író levelét, mely tele van arcátlan kifejezésekkel, melyek az ortodox egyház és a legfelsőbb hatalom ellen irányulnak, és mert másokkal együtt kísérletet tett, hogy házi nyomda segítségével kormányellenes műveket terjesszen.”. A legnehezebb munkákat kapta (alabástromégetés, téglahordás), közben újraértékelte életét, hinni kezdett saját bűnösségében is. Miljukov kritikus szerint az író „hálás volt a sorsnak, amiért a száműzetés révén megismerhette az orosz embert, s ezenközben jobban megismerhette önmagát.”. Új írói élményanyaggal gyarapodott.

Az író a csodavárás izgalmával tekintett II. Sándor cár uralkodásának elébe. 1854március 2-án besorozták közkatonának egy szemipalatyinszki erődbe. Ám vissza akart térni az irodalmi életbe, így nehezen viselte a katonaéletet. Epilepsziája is egyre súlyosbodott, 35 évesen egyre többször rohamok gyötörték, viselkedése végletessé vált. Közben beleszeretett Marija Dmitrijevna Iszajevába, akit 3 évi udvarlás után, 1857-ben vett el Kuznyeckben. A nő 1864-ben tüdővészben elhunyt.

Az 1850-es évek első írói termésével még nem sikerült visszakapaszkodnia az irodalmi életbe. A nagybácsi álma és a Sztyepancsikovo falu és lakói kisregények nem hoztak sikert számára. 1858-ban azonban visszakapta rangját és nemesi jogait, s kérte elbocsátását a seregből, majd 1859-ben végre visszatért Pétervárra.

Az író a nagyvárosban újra bekerült az irodalmi- és közéletbe. Bátyja, Mihail tehetős üzletemberként engedélyt kapott a Vremja (Idő) nevű, sokoldalú folyóirat kiadására, így az író lehetőséget kapott a kiadóktól való függetlenedésre. Az első évben már óriási sikert aratott a vállalkozás, melyben teret kaptak az új elképzelések, s Dosztojevszkij hangot adhatott Oroszország lehetőségéről az ún. „talaj-elméletben”:

„Továbbra is meg vagyunk győződve arról, hogy társadalmunkban nem kerülhet sor semmiféle haladásra mindaddig, amíg magunk nem válunk teljesen orosszá. … Lehetséges, hogy az orosz eszme lesz a szintézise mindazon eszméknek, amelyeket Európa oly szívósan, olyan hősiesen fejleszt egy-egy népben… Az osztályok kölcsönös ellenségeskedése nálunk szintén nem következhet be, nálunk az osztályok éppen ellenkezőleg, összeolvadnak.”

1862-ben két és fél hónapos utat tett Nyugat-Európában, bejárta NémetországotSvájcotAusztriátFranciaországotOlaszországot. Utazásai során a társadalmat, az embereket figyelte meg. Hazatérve megjelentette különös művét, a Téli jegyzetek nyári élményekről útirajzot, melyben csalódásait örökíti meg. Elmélete nem aratott osztatlan sikert, éles vitába került a Szovremennyik (Kortárs) lappal és Katkov kormánypárti lapjával, a Russzkij Vesztnyik-kel (Orosz Hírmondó). A sajtóvita hamarosan személyeskedő csatározásokká vált. 1861-ben megjelent Dosztojevszkij esztétikai cikke, melyben elhatárolódott a „tiszta művészet” képviselőitől és az irodalomból közvetlen hasznot húzni kívánóktól: „Hiszünk abban, hogy a művészetnek megvan a maga sajátos, egyedi, organikus élete, és következtetésképpen megvannak a maga alapvető és megváltoztathatatlan törvényei is. A művészet ugyanolyan szükséglet az ember számára, mint az evés, ivás. A szépség és az azt megtestesítő alkotás vágya elválaszthatatlan az embertől, enélkül jószerivel nem sok örömet talál a földön. Az ember megkívánja, megtalálja és befogadja a szépséget minden feltétel nélkül, csak azért, mert szépség, és áhítattal leborul előtte, nem kérdezi mire használható, és mit lehet rajta vásárolni.” (– bov úr és a művészet kérdései, részlet). Ennek alapján elítélte Zola és Gleb Uszpenszkij naturalizmusát is.

Ezután született meg, szinte párhuzamosan a Megalázottak és megszomorítottak regénye (1862), és a Feljegyzések a holtak házából (1860–1864). Utóbbi alkotása elismerést szerzett, a baloldali lapok és az amúgy az íróért nem lelkesedő Tolsztoj is méltatták. „Nem ismerek jobb könyvet az egész orosz irodalomban…” – írta Lev Tolsztoj.

1863-ban a Vremjára lecsapott a cári kormányzat, mert egy cikk nem kedvező hangon foglalt állást a lengyel hadjárat kapcsán. A cikkíró Nyikolaj Sztrahov és a Dosztojevszkij testvérek végül a betiltás után új lapot indíthattak Epoha (Korszak) címen. A lap hanyag szerkesztése, az állandó késés elriasztotta az előfizetőket, Mihail halála után az Epoha összeomlott és Fjodor Mihajlovics 15 000 rubel tartozással súlyos anyagi válságba került.

Pétervárra való visszatérése után máshol keresett vigasztalást, először Alekszandra Schubertbe szeretett bele, de a nő elutasította, majd Marfa Braun került útjába, aztán az író átélte leggyötrelmesebb szerelmi kapcsolatát Apollinarija Prokofjevna Szuszlova oldalán. Polina egy eszményi hősbe szeretett bele, a híres íróba, aki 20 évvel idősebb volt nála, ám csalódott benne. 1863 augusztusában Párizsba utaztak, ahol a nő megcsalta, majd egymás mellett unatkozva Torinóba utaztak tovább. Polina alakja fennmaradt A játékos, az ÖrdögökA kamasz és A Karamazov testvérek női hősnőiben, boldogtalanságot okozó asszonyaiban. 1864-ben az író felesége betegágyánál megírta egyik furcsa alkotását, ez volt a Feljegyzések az egérlyukból. Csak értetlen kritika fogadta, egyébként visszhangtalanul maradt a mű.

1866-ban jelent meg másfél évtizedig érlelődött regénye, a Bűn és bűnhődés. A maga korában nem volt osztatlan sikere: bár az olvasók között hamar népszerű lett, a hivatalos kritika kedvetlenül fogadta, vagy éppen elutasította. A már negyvenöt éves író ezzel a művével új fejezetet nyitott a világirodalomban, a regény fejlődésében.

1864-ben Marija Dmitrijevna halála után Dosztojevszkij megkérte egy arisztokrata nő, Anna Korvin–Krakovszkaja kezét, aki kikosarazta. Több katasztrófa után a következő negatív, tönkre tevő élménye a rulettasztal mellett eltöltött időszak, mely élményanyagot biztosított A játékos megteremtéséhez, az író legolvasottabb regényének megírásához.

Házassága, külföldi tartózkodása (1866–1880)

1866 elején Dosztojevszkij már kilátástalanul tengődött, s magára vállalta bátyja váltóit is. A játékos című művét egy Sztellovszkij nevű uzsorás kiadó megbízásából huszonöt nap alatt kellett megírnia, így küldtek hozzá egy gyorsírónőt, Anna Grigorjevna Sznyitkinát, kinek 1866 novemberében szerelmet vallott. A nő hozzáment a nála huszonöt esztendővel idősebb íróhoz, s már mint Dosztojevszkaja elkezdte rendbe hozni férje magánéletét. Anna Grigorjevna összegyűjtötte Dosztojevszkij vázlatait, feljegyzéseit, kéziratait, leveleit. Feláldozta teljes hozományát a hitelezők kifizetésére, s rábeszélte az írót, hogy menjenek külföldre, ahol négy évet töltöttek el (DrezdaBázelGenfVeveyBolognaPrága).

1867-ben az író összeveszett Turgenyevvel, mert az író egy művében (Füst) Európát Oroszország elé állította eszményképnek. Dosztojevszkij hamarosan Ördögök című regényében örökítette meg Turgenyevet, mint tehetségtelen és kozmopolita írót.

Mivel azonban külföldön honvágya volt s unatkozott, ezért sokszor a ruletthez menekült, ahol ismét óriási pénzösszegeket veszített el. Bár többször megfogadta, hogy végleg felhagy a játékkal, végül csak 1871-ben győzte le szenvedélyét. Közben elvesztette első, három hónapos leányát, Szonját (1868, Genf), majd megszületett második leánya, Ljubov (1868) és fia Fjodor (1871, Oroszország). 1871. július 8-án a család visszatért Pétervárra.

Külföldi útján szellemi fejlődésében jelentős élmények érték, s átértékelte, továbbfejlesztette filozófiai, politikai, és művészetről alkotott nézeteit: Európa lezüllik s majd Oroszországnak kell példát mutatnia, megadnia a hitet, felmutatni egy tiszta Krisztus-képet. Messianizmusa mellett azonban hisz abban, hogy a népet fel kell világosítani és anyagi jólétet teremteni neki, és hogy az orosz nép a cári renddel az élén képes az emberiség megújítására. A cárnak is igyekezve elmondani ezeket az elveit, a trónörökös nevelője lett. 1869-ben befejezte egyik érdekes alkotását, A félkegyelmű-t „az eszményi szépségű ember” eljöveteléről, melyben ugyancsak e messianizmusba vetett hite fogalmazódik meg. Az egykori kritika teljes értetlenségével találkozott az új alkotás, jóval később Mihail Mihajlovics Bahtyin fedezte fel a mű többszólamúságának újdonságát. Nemcsak a kritikusok, de olvasói sem nőttek fel hozzá. A 60-as évek végén az író nekilátott egy monumentális regényciklus kidolgozásához, melyből azonban végül három különálló mű született, s a nagy terv nem valósult meg. Helyette létrejött az ÖrdögökA kamasz és A Karamazov testvérek. S közben született meg Az örök férj (1870–71), három hónapig írt kisregénye is.

Utolsó évei – megnyugvás, munka, próféciák (1872–1881)

A hazatérő írót hitelezők zaklatták, fenyegették, de Anna Grigorjevna nem tűrte sokáig ezt az állapotot s elkezdett tárgyalni velük. Kezébe vette férje műveinek kiadását is, így a 70-es évekre felszámolta a család adósságát, megszüntette a válsághelyzetet Dosztojevszkij életében. Az írónak így több ideje jutott alkotásra, gyakran vállalt fellépéseket, előadásokat. A kiadók általában rosszul fizették, mivel ismerték szorult helyzetét.

Az 1870-es években új világkép formálódott meg benne, s egy monumentális világkatasztrófa sejtelmei rajzolódtak ki előtte, mely köszönhető a hazatérte utáni oroszországi változásoknak is. Ezt Az író naplója című munkájában fejtette ki részletesen, melyet egy félhivatalos lapban, a Grazsdanyinban (polgártárs) tett közzé. Az újságban ezért más munkákat is vállalt, melyek nagy felelősséget jelentettek számára, s az alkotás idejéből vettek el. Így 1874-ben befejezte az újságszerkesztési feladatokat, s elhagyta a lapot. A Napló azonban váratlan népszerűséghez juttatta, az emberek, az olvasók állandóan leveleikkel ostromolták.

1873-ban Dosztojevszkij ismét regényen dolgozott, egy baloldali folyóirat, az Otyecsesztvennije Zapiszki (Hazai jegyzetek) jelentette meg A kamasz című alkotását.

Életének utolsó éveit kemény munkával töltötte, s közben külföldön is kezelték. Még több írásmű terve fogalmazódott meg benne s népszerűsége is ekkor nőtt meg igazán. Sokan keresték fel személyesen, s ő is sok fellépést, olvasóestet vállalt el. Élete utolsó meghatározó élménye a moszkvai Puskin-szobor avatási beszédének megtartása volt, melyben felszólította kortársait, hogy az európai minták követése helyett Oroszország sorsának javításán gondolkodjanak, s összefogásra buzdított. Utolsó programja volt ez.

Az író 1881. január 28-án este súlyos tüdőtágulatban hunyt el, s Szentpéterváron az Alekszandr Nyevszkij-kolostor temetőjében helyezték örök nyugalomra. Temetése eseményszámba ment, rengetegen jelentek meg, hogy utolsó útjára elkísérjék. Sírkövén a Karamazov testvérekből vett sorok olvashatók: „ha a földbe esett mag el nem hal, csak egymaga marad; ha pedig elhal, sok gyümölcsöt terem.” – (Eredetileg a Bibliából vett idézet, János evangéliuma 12,24).

 

Alkotói magatartása, újításai

Dosztojevszkij önmagát a realista írók közé sorolta be, de – bár a valóságból indult ki – mélyebb értelmet keresett benne. „Sohasem meríthetjük ki a teljes jelenséget, nem juthatunk el a kezdetéig és végéig… Az igazság fantasztikusabb mindannál, amit az emberi agy fel tud tételezni és el tud képzelni”.

Az író a ritka pillanatok, a valószínűtlen jelenségek mindennapos voltára is felhívja a figyelmet. „Ars poeticája: Teljes realizmus mellett megtalálni az emberben az embert…”

Írásaiban a hősök tudatában lejátszódó események megrajzolásával már a 20. század szabadon áramló tudatfolyamát, a szabad asszociációk világát vetíti előre.

Szakít a hagyományos realista ábrázolással, elmarad a nyugodt bevezetés, vagy a szereplők fejlődésrajza, helyette új lélekábrázoló módszereket vezet be. A hangsúlyt a hősök belső vívódásaira helyezi át, megteremti a filozofikus-ideológiai regény új típusát.

Vázlatai árulkodnak hősei sok gondolkodást igénylő megalkotásáról, s arról, hogy először egy vezérmotívumot kitalálva köré építette fel magát a művet. A jó tervet tartotta hozzá a legfontosabbnak.

Félt a középszerűségtől, elkészült műveivel sosem volt elégedett.

Tolsztoj és Dosztojevszkij

Az orosz irodalom két óriása sohasem találkozott egymással. Kölcsönösen távolról figyelték egymás munkásságát, de gondolatilag és művészileg különbözőek voltak elképzeléseik.[2]

Tolsztoj szerint az író alakjai és a párbeszédek mesterkéltek. Elítélte művészi „rendetlenségét” és orosz messianizmusát. Dosztojevszkij épp a túlzott rendet, a lassan hömpölygő, hosszú műveket nem kedvelte Tolsztojtól, illetve az általa megrajzolt, többnyire arisztokrata világot. Kortársát „történelmi írónak” tartotta.

https://hu.wikipedia.org/wiki/Fjodor_Mihajlovics_Dosztojevszkij

február 5, 2023 / Évfordulók

BEZERÉDJ ISTVÁN

politikus

1796. október 28.

„Kiváló szónok volt, „magyar Démoszthenésznek” nevezték. Tetteivel is alátámasztotta elveit.

1836-ban Brunszvik Terézzel, Kossuth Lajossal és Szentkirályi Móriccal megalapította a Kisdedóvó Intézeteket Magyarországban terjesztő Egyesületet. Az ország első óvodáját saját költségén ő alapította Hidján, felesége, Bezerédj Amália vezetése alatt.

A selyemhernyó-tenyésztés érdekében az 1830-as évek elején szederegyletetalapított, s megkezdte a selyemfonal-előállítást.

Az első nemes földesúr, aki 1836 után jobbágyaival örökváltsági szerződést kötött, s megkönnyítette jobbágyainak a jobbágymegváltást. Amikor az 1844-es országgyűlésen a közteherviselés ügye hosszas vita után megbukott, a következő megyegyűlésen adózásrakötelezte saját magát. Ezt az eljárását Széchenyi a „pisztoly idő előtti elsütésének” nevezte. Tagja volt még az 1848-as országgyűlésnek is; Debrecenben a békepárthoztartozott.

1850. augusztus 5-én kötél általi halálra, s vagyona elkobzására ítélték, de kegyelmet nyert, birtokára száműzték.” (Wikipedia)

https://hu.wikipedia.org/wiki/Bezer%C3%A9dj_Istv%C3%A1n

február 5, 2023 / Évfordulók

BAKA ISTVÁN

AZT HITTÜK, HOGY A DZSUNGELEK

Azt hittük, hogy a dzsungelek

szobánkban folytatódnak,

hol partizánmód rejtezik

s szép tervet sző a holnap.





De – míg kirakatok jegére

dermedtek rá a városok –

otthonunk búvóhely-homálya

megszelidült s hozzánk szokott.





S éjszaka, míg a székre tett

ruhákban megköt a sötétség,

álmunkban már megvásárolható

formákba öltözik a szépség.





Azt hittük, hogy a dzsungelek

szobánkban folytatódnak,

s most rettegünk, gerillaként hová

rejtőzhet még a holnap.

(1971)

„” plebejus vagyok” – határozta meg önmagát, ” nem vagyok sem népi sem urbánus.” …”nekem szellemi hagyományokat kellett keresnem, könyvekből. Tehát ami nekem hagyomány, az szinte mind könyv.”…

„Baka István a szovjet időszak mártír-, szamizdat és emigráns orosz költőinek (Gumiljov, Cvetajeva, Mandelstam, Paszternak, Tarkovszkij, Szosznora, Brodszkij stb.) egyik legjelentősebb fordítója. Mint prózaíró is jelentős: novelláiban és kisregényeiben a hétköznapok kisszerű tragikuma keveredik a mitikus csodák világával. A Margit a fausti alaphelyzet újraírása, háttérben az ötvenes évek Magyarországával. A Szekszárdi mise Liszt Ferenc és a szekszárdi dalárda karnagya, Séner János alakjában élesen és maradandóan exponálja eredetiség, művészi tehetség és hazafiság dilemmáit.

Baka fő műneme azonban a líra. Poétikája a nemzeti költészet legjelesebb hagyományait ötvözi a XX. század végi posztmodern egyes technikai elemeivel. Zenei fogantatású variánsát hozta létre a hosszúversnek: Háborús téli éjszaka, Döbling. Szereplírája az alakkettőzéstől (Vörösmarty-versek, Liszt Ferenc-ciklus) a Weöres Sándor-i Psyché radikalitását idéző alakteremtésig (Yorick- és Sztyepan Pehotnij-ciklus) számtalan regisztert szólaltat meg. Tragikum és irónia, pátosz és groteszk ötvözése jellemzi egyéni költői hangját. Búcsúversei a kései József Attila- és Radnóti-versek formai teljességét és gondolati gazdagságát valósítják meg új hangszerelésben.” (Wikipedia)

https://hu.wikipedia.org/wiki/Baka_Istv%C3%A1n

BAKA ISTVÁN MŰVEI

https://pim.hu/hu/dia/dia-tagjai/baka-istvan
február 5, 2023 / Évfordulók

„A főrangúak között kevés olyan kivételes egyéniség ismert, aki a művészetek terén oly áldásos és termékeny működést fejtett ki – minden esendőségével együtt is –, mint gróf Zichy Géza. A hazai kultúra fejlődését tartotta szem előtt, mecenatúrájával a magyar tehetség támogatását és kibontakozását segítette elő. Minden saját művészeti tevékenységéből szerzett jövedelmét visszafordította a hazai kultúra javára. Támogatásaival, ösztöndíjaival, jótékonysági adományaival kimagaslóan képviselte a nemességet a magyar kulturális életben. (Manapság nem divat.)

Gróf zicsi és vázsonykői Zichy Géza Emil János (Sztára, 1849. július 23. – Budapest, 1924. január 14.) magyar író, drámaíró, színműíró, zeneszerző, félkarú zongoraművész, belső titkos tanácsos, császári és királyi kamarás, főrendiházi tag.

Zichy Géza a gimnáziumot és a jogot Pozsonyban végezte, és zenei stúdiumokat is folytatott egyetemi tanulmányai mellett. Alig 14 esztendősen egy vadászbaleset során elveszítette jobb karját (saját puskája roncsolta szét). Elkeseredés helyett megkettőzött ambícióval valóságos zongoravirtuózzá képezte magát, „bal kézre”. 1866-ban Pozsonyban lépett fel először félkezű zongorajátékával, és nagy sikert aratott, majd 1867-ben Pesten hangversenyezett.

Mint zongoraművész egész Európában ismertté vált, és hangversenykörútjaiból befolyt jövedelmét szinte teljes egészében jótékonysági célokra fordította, valamint kulturális mecenatúrát folytatott belőle. 1878-ban Németországban, 1879-ben Párizsban, 1880–1890 között Oroszországban, Németországban, Franciaországban, Belgiumban, Ausztriában, Romániában, a skandináv államokban hangversenyezett.

 „Zách Klára balladája” című művének bemutatója kapcsán elnyerte mesterének, Lisztnek a támogatását és barátságát, és épp az ő biztatására fejlesztette tovább balkezes zongoratudását. A zongorabalkéz virtuozitásának a megteremtője lett Európa-szerte, ezzel kapcsolatos szakírásai egyedülállóak. Több alkalommal is együtt koncertezett Liszt Ferenccel, európai hangversenykörútjainak egy-egy állomáshelyén.

Írt számos operát, zenekari és zongoraművet, táncjátékot, etűdöket, de költeményei kapcsán is nevezetes, valamint vígjátékíróként is debütált 1898-ban, amikor is a Tízparancsolat című művét műsorra tűzte a budai Aréna . Egyik balladáját Liszt Ferenc zenésítette meg.

43 éven keresztül volt a Nemzeti Zenede elnöke. A Nemzeti Színház intendánsa 1891–1894 között. A Magyar Királyi Operaház intendánsa is egyben 1891–1994 között, és 1895-től 1916-ig, 21 esztendőn keresztül, zeneszerző-vendégkarnagya. Az Operaház intendánsaként mondták többen rá, hogy egyeduralmat vezetett be, amely számos konfliktust okozott. Ennek kapcsán szerepet tulajdonítanak neki abban, hogy az Opera akkori igazgatója, Gustav Mahler jóval szerződésének lejárta előtt megvált budapesti tisztétől, és Hamburgba távozott. Ugyanakkor a magyar zenei élet mecénása, valóságos motorja, egyebek mellett pozíciójánál fogva magyar önálló művek létrehozását elősegítő operapályázatot írt ki, valamint ezzel párhuzamosan operabíráló bizottságot hozott létre.

Közéleti tevékenységét megtörte feleségének, Karácsonyi Melánia grófnőnek 1904-ben bekövetkezett váratlan halála. Az első világháború idején igen sokat tett a rokkant katonákért, számukra írta meg A félkezű ember könyvét (1915).

Jóval túl hatvanadik életévén megírta visszaemlékezéseit, amelyet két kötetbe rendezve adtak ki magyar nyelven Emlékeim (1912–1913) címmel, és három kötetben német nyelven is megjelent Stuttgartban, Aus mein Leben címmel, ugyanekkor. Nevezetes szépirodalmi művek kötődnek a nevéhez, mint például A félkezű ember könyve, Az álom regénye, A boldogság útja. Írt egy költői beszélyt A leányvári boszorkány címmel, amelyet gróf Zichy Mihály illusztrált. Úti beszámolói: Élmények Skandináviában és Három hét Szentpétervárott. Drámáját A szerelem harca címmel mutatták be.

https://hu.wikipedia.org/wiki/Zichy_G%C3%A9za

február 5, 2023 / Évfordulók

„Cholnoky Jenő 1870. július 23-án született Veszprémben.Tanulmányait a helyi piarista gimnáziumban kezdte, majd tanácsukra a pápai református kollégiumban fejezte be magántanulóként. „Csintalan” évei után az ő érettségije sikerült legjobban osztálytársai közül, így megkapta a helyi Lánczy-ösztöndíjat.

Középiskolás évei alatt írta meg első földrajzi ihletettségű munkáját Fiumétől a Rajnáig címmel, ami egy képzeletbeli útleírás volt. Érettségi után földrajzot szeretett volna tanulni, ügyvéd édesapja azonban nem támogatta továbbtanulási elképzeléseit – úgy vélte, hogy a tanárok mind szegények. Ehelyett a mérnöki pályát ajánlotta fiának, aki így a Mérnöki Szakosztályba iratkozott be 1889-ben, három évvel később pedig mérnöki diplomát szerzett. Először az egyetem Vízépítési Tanszékén Klimm Mihály tanársegédjeként dolgozott, azonban élete különös fordulatot vett. Lóczy Lajossal való megismerkedése segített Cholnokynak visszatérni a földrajzhoz és annak kutatáshoz.

1894-ben Lóczy Lajos kezdeményezésére Cholnoky csatlakozott a Magyar Földrajzi Társaság Balaton Bizottságához, hogy részt vehessen a magyar földrajztudomány egyik legnagyobb törekvéséhez – a magyar „Riviéra” tudományos megismeréséhez. A monumentális munka (1897–1920) során közel 60 szakember 32 kötetet állított elő, megközelítőleg 7000 oldalon keresztül vizsgálva a Balaton viszonyait magyar és német nyelven. Ebből Cholnoky négy részt írt meg: a tó limnológiáját (tótanját), színtüneményeit, vízállás-ingadozásait, valamint vízrajzát és jegét. Utóbbi kutatásai annyira újszerűek voltak, hogy később a nemzetközi tudományos életbe is bekapcsolódhatott.

Lóczy hatására – mondhatnánk rábeszélésére – Cholnoky szerény ösztöndíjjal indult el a távoli Kínába, hogy ott mestere befejezetlen kutatásait folytathassa. A két év (1896–1898) során számos hidrológiai megfigyelést végzett a Jangcén és a Sárga-folyón, amikhez mérnöki pontosságú rajzokat is készített. Munkásságának értékét az is növelte, hogy nemcsak a célállomáson, hanem útközben is lehetősége volt megnézni a fontosabb városokat, csak azt sajnálta, hogy a hajó utasai többször őt kérték fel idegenvezetőnek. Megérkezése után pénze rohamosan fogyóban volt, így többször ajánlotta fel árvízvédelmi szakismeretét a kínai kormánynak – sikertelenül. Szorult helyzetéből francia vállalkozók húzták ki, akiknek megbízásából a mandzsúriai arany- és ezüstbányákat vizsgálhatta meg.   A munkákból befolyt jövedelmek és kapcsolatok segítségével Cholnoky még távolabbi helyekre is eljutott, úgy, mint Japán vagy Oroszország (Vlagyivosztok). Az itt megszerzett tapasztalatokat saját életében, tudományos és ismeretterjesztő munkáival is kitűnően tudta alkalmazni, ahogyan azt a későbbiekben látni fogjuk.

Hazatérte után a Budapesti Tudományegyetem Földrajzi Tanszékének adjunktusává nevezték ki, ahol folytathatta földrajzi munkáit. Ugyanebben az évben kötötte meg első házasságát Barrois Petronellával Pécsett, akitől három gyermeke született (Béla, Tibor és Ilona). 1903-ban szerezte meg doktori oklevelét földrajzból, ami megindíthatta a tudományos ranglétrán.

A Balatonnal foglalkozó munkái közül kiemelkedtek annak jegesedésével foglalkozó írásai, amelyek külföldön is ismertté tette a Cholnoky Jenő nevet. A X. Nemzetközi Földrajzi Kongresszuson beválasztották a Sarkkutató Bizottság olyan tagjai közé, mint például Fridtjof Nansen, Otto Nordenskjöld, Roald Amundsen, Robert Falcon Scott, Ernest Shackleton, Robert Peary, Erich von Drigalski és Umberto Cagni. 1910-ben a következő kongresszussal összekötve részt vett Nordenskjöld kutatásaiban, amit a Spitzbergákra vezetett. Cholnoky megfigyelései szerint a tundra az itt tapasztalható fagyás-olvadás miatt állandó mozgásban van, ezzel növelve területét. Eredményeiről a magyar közönség a Spitzbergák földrajzi képe (1926) című művében tájékozódhattak.

1912-ben Teleki Pállal együtt meghívást kapott az Amerikai Egyesült Államok Földrajzi Társaságának New Yorkban tartott kongresszusára. Ittlétük alatt bejárták a kontinens méretű országot odafelé Seattle-ig, visszafelé San Fransiscoból indulva. A szakmai program vezetőjével – W. M. Davis-szel – folytatott beszélgetései pedig nagymértékben változtatták meg Cholnoky szemléletét a földrajzhoz.

Az oktatási színtéren is sikerült előrébb lépnie. 1905. február 15-én nevezték ki a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem Földrajzi Tanszékén oktatónak, ahol két nagy feladatot próbált megoldani. Egyrészt a helyi földrajzoktatás fejlesztését, másrészt Erdély földrajzának minél mélyebb és behatóbb megismerését. A két feladat kölcsönösen támogatta egymást, aminek jó alapot adott Cholnoky 1900-as utazása. Ekkor ugyanis többnyire gyalog járta be Erdély jelentős részét és a Székelyföldet, amiről fotográfiáiból bizonyosodhatunk meg. Itt komoly gyűjteményeket hozott létre, amiből kiemelkedik a Kolozsváron található Cholnoky-térképtár, amit 1919-ben nem tudott magával vinni. Az első világháború és következményei szinte azonnal éreztették hatását Cholnoky életén, hiszen emiatt került vissza Budapestre.

Visszatérése a budapesti Tudományegyetemre nem volt felhőtlen: a leírások szerint egy kifosztott és alapjaiban megrendült intézményt vett át elődjétől. Hosszú évek munkájával sikerült visszaemelnie az intézményt a régi fényébe, ami során olyan embereknek segítette munkáját, akik később a földrajztudomány kiemelkedő személyiségei lettek.

Tudományos tevékenységei

Cholnoky és tanítványa, Teleki Pál kapcsolata továbbra is erős maradt, egyesek szerint ők mozgatták a magyar földrajzkutatás szálait. Előbbi a természetföldrajzi beállottság felől közelített a kérdésekhez, ami jól megfért Teleki emberföldrajzi megközelítésével.

1925-ben Cholnokyt a Magyar Tudományos Akadémia a tagjai közé választotta. Tagságát 1949-ben felfüggesztették, és csak 1989-ban állítottak vissza folyamatos érvénnyel. Egyetemi tanári tevékenységét 1940-ben fejezte be, 35 évnyi folyamatos szolgálat után. Visszavonulása után is rendkívül aktív maradt, míg betegsége ágyhoz nem kötötte.

Cholnoky nem pusztán a földrajz bizonyos területeivel foglalkozott, hanem számos területen aktívan dolgozott. A Magyarhoni Földtani Társaságnak 1894 óta volt tagja, 1900-ban másodtitkárrá választották meg. A Magyar Földrajzi Társaságban Lóczy Lajos ajánlására 1893 óta tag, 1905–1911 között főtitkár, 1911–1913 között alelnök, 1914-től 1945-ig pedig elnök volt. Utóbbi teljesítménye az egyik leghosszabb ideig tartó elnökség volt a Társaság életében.

Emellett elnöke volt Magyar Barlangkutató Társulatnak 1926 és 1944 között, számos barlangot neveztek el róla a későbbiekben.  Szintén komolyan foglalkozott a klimatikus viszonyokkal is, így a Meteorológiai Társaságnak is aktív tagja maradt 1939 és 1943 között.

A magyar testületek mellett számos külföldi társaság is tiszteletbeli tagjává választotta. Így 1930-ban az Angol Királyi Földrajzi Társaság, majd az Osztrák Földrajzi Társaság rendes tagjai közé került, míg az Olasz és a Szerb Földrajzi Társaságnak levelező tagja volt.https://www.google.hu/url?sa=i&url=http%3A%2F%2Fujkor.hu%2Fcontent%2Fcholnoky-jeno-elete-es-munkassaga

február 5, 2023 / Évfordulók

FONÓ ALBERT

feltaláló

1881. július 2.

„Leginkább az energetika területén volt jártas, erre vonatkozott Mechanikai munkatárolás villamos hajtásnál című doktori disszertációja is. Élete során 20 kutatási témában 46 szabadalmat dolgozott ki. Találmányai között megtalálható az 1923-ban kidolgozott gőzkazán és az 1928-ban szerkesztett újfajta bányászati légsűrítő berendezés. 1924-ben a német Siemens vásárolta meg szabadalmát, ami szállítógépek és vasúti járművek önműködő fék- és menetszabályozójára vonatkozott. 1926-ban elsők között dolgozott ki egy szárnyashajót, amelynek kísérleteibe Kármán Tódor is bekapcsolódott.

A sugárhajtás egyik úttörője, a torlósugár-hajtómű egyik feltalálója. 1928-ban szabadalmaztatta a torló-sugárhajtóművet, majd a gázturbinás hajtóművet is megtervezte. (Wikipedia)

https://hu.wikipedia.org/wiki/Fon%C3%B3_Albert

február 5, 2023 / Évfordulók

Szilágyi Domokos

Határok

Határokon járok örökké,
mindig csak a határokon;
ami inneni, ami elérhető:
végül is fájni kezd,
fájni, hogy megtudjam az odaátot,
s hazudom is, hogy megtudom,
vár a határokon
a szent hazugság, a remény,
vár – várom, várjuk mindannyian,
itt, a határokon;
tágul a határ, követem,
indulok, megyek – tágul a határ,
így lesz átléphetetlen,
így leszek egyre gazdagabb,
s annál sóvárabb, minél gazdagabb.
Határokon járok örökké,
örökké hazudom
magamnak is, nektek is
– mindenkinek! -:
hogy átlépem majd, magammal viszem
szomorú poggyászként a Földet, -:
megvámolják majd, mert van, van határ,
amelyen át nem engedik
poggyászomnak gyilkos felét,
őrült felét, képmutató felét,
hullafoltos felét, zimankós,
havakkal könnyező, halállal
teljes felét, és elválik, igen,
elválik a hazugság a reménytől,
millió-éves házasság után,
s addig is, addig is,
járom a határt, járva járom,
s minél könnyebb poggyásszal lépek át majd,
annál mélyebb nyomokat hagyok a talajban.

A költészetéből „sugárzó vereségérzés ugyanis nemcsak a lét lényegéből fakad, de történeti, térségi és egyedi válságban gyökerező elemei is vannak. A 70-es évek világszerte a vereség és kiábrándultság évtizede, térségi azonban a 68 után újólag átélt foglyul ejtettség, a kelet-európaiságra ítéltség kilátástalansága. A kisebbségi sors napi neurózisa már csak jelzésszerűen van jelen a szövegben, míg a személyes problémák a tárgyias líra labirintusában rejtőznek.” (Spira Veronika http://www.spiraveronika.hu/hejjasfalva.pdf)

ÉLETE

Középiskoláit Szatmárnémetiben, a Kölcsey Gimnáziumban végezte (1955), majd 1955–59 között a Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv- és irodalom szakos hallgatója volt, záróvizsgáit azonban nem tette le.

1958–59-ben az Igaz Szó, 1960-tól a bukaresti Előre belső munkatársa, a hatvanas évek közepétől írásaiból, kötetei, műfordításai honoráriumából tartotta fenn magát. Betegnyugdíjba kerülve, 1972-től Kolozsváron élt; súlyosbodó betegségét két kudarccal végződött házasság után egy új élettársi kapcsolat tette egy időre elviselhetővé.

Búcsúlevelében ezt írta: „Én ma lelépek e világi életből. Ne kérdezd az okát – én sem tudom… Nem vagyok részeg, és – ahogy mondani szokás – tiszta elmével írom e sorokat” (A költő (régi és új) életei. 261).

Fia, Kobak, az 1977-es bukaresti földrengésben halt meg. Közös sírban nyugszanak a kolozsvári Házsongárdi temetőben: Szilágyi Domokos, felesége Hervay Gizella költőnő és a gyermekük, Szilágyi Attila.

Halála után 25 évvel az állambiztonsági hivatal levéltárából nyilvánosságra került – neki tulajdonított – ügynöki jelentések nyomán egyesek súlyos kérdőjeleket tettek fel személyiségét illetően, s voltak, akik a vele kapcsolatban megfogalmazott vádakkal költői művét is kivetették volna az irodalomból. De már a mai tudásunk szerint is sikerült eljutni egyfajta egyensúlyhoz: „A … bukaresti titkosszolgálati iratok hitelességében – írta Kántor Lajos – én továbbra is kételkedem, de … ha a bizonyosság előtt (majd) meg kell hajolni, a ránk hagyott életmű ettől érintetlen marad” (A költő (régi és új) életei. 396), Pécsi Györgyi pedig így mérlegelt: „Megrendülten gondolunk a nagyszerű költőre és a tragikus sorsú emberre. Mert hittük, hogy a kanti kategorikus imperativus szerint írt és élt, s ha választani kellett, sohasem az erkölcsi alapértékek megtagadásával válaszolt. Újra kell olvasni e mára már klasszikussá lett életművet,… de lehet, hogy sok időnek kell eltelnie, amíg (és amennyire szükséges) külön tudjuk választani a költőt és az embert, és higgadtan beszélhetünk életművének egészéről” (uo. 394).

Nem tudni milyen körülmények közt szervezték be, de három olyan esetről is lehet tudni, melyekben jelentései alapján születtek súlyos ítéletek. Szilágyi Domokos ügynöki jelentései három megfigyelési dossziéból kerültek elő. Az első kettő 1958-ból származik, Lakó Elemérről és Varró Jánosról, a Bolyai Egyetem tanárairól, illetve Péterffy Irén bölcsészhallgatóról begyűjtött Securitate-információkat tartalmazzák. Az 1965-ös dossziéban Páskándi Géza költő a célpont. (Wikipedia)

https://hu.wikipedia.org/wiki/Szil%C3%A1gyi_Domokos

Nagy Mária (SZ.D. élettársa) visszaemlékezése

http://www.maszol.ro/index.php/kultura/73123-mindent-megelt-es-megirt-helyettunk-szilagyi-domokosra-emlekezik-egykori-elettarsa-nagy-maria