Kategória: Egy meg nem írt regény

november 26, 2020 / Egy meg nem írt regény

VASS JUDIT

EGY MEG NEM ÍRT SCHRÖDINGER

“BESZÉLHETÜNK négyszögletes körről, jóllehet, egy ilyen kifejezést használva egyszerűen csak zajt csapunk a szánkkal, mivel a kör nem szögletes és a négyszög nem kerek.” (Schrödinger)

BESZÉLHETÜNK. A nyelvben is találhatsz olyan helyet, ahol otthonos a vegyérték és a szövegkörnyezet. Ahol a vas bánja, de tudja, hogy nem arany. Nem lesz talán – de szeretne. Mert gondolat is, tehát van. Szó és képzelet kelt útra betölteni üres helyeket. Beszélj csak. Hallgatni ott kell, ahol az ész már megérkezett.

Haza kell jutni. Nem tudom, miért, de a léleknek is kötött vegyértéke van.

Mikor Mengyelejevet kérdezték, szabad időben miért varr bőröndöket, azt válaszolta: „Egy értelmes férfinek rendes szakmája is van.” Szóval otthon vagyunk a mengyelejevben, kimérve, pontosan. Van, tehát van.

 A líra szó, meg logika − és nyelvtudomány. A szónak – tetszik vagy nem ─ tömege, súlya van. „Nóta benne”, tanítandó és veendő komolyan. Szóban lehetséges minden, de az van, ami van. A többi csak irodalom ─ mondja Verlaine. De az is van, tehát lehet. Íme, a nyelv.

Ne csapj zajt a száddal, a „meg nem gondolt gondolat emberből emberbe szalad.” „Mert ha gyalu nélkül bunkósbot az elme,/ Gyakran kétélű tőr lesz az kiművelve.”

Hallgatni ott kell, ahol az ész már megérkezett.

Reménynek pedig tűzz ki egy kacagó Einstein-fejet.

november 26, 2020 / Egy meg nem írt regény
Night sky with moon and step ladder. Elements of this image furnished by NASA

VASS JUDIT

EGY MEG NEM ÍRT REGÉNY: ÁLOMFEJTÉS

„…az embernek alsó tudata és felső tudata van, esze nincs. Ennek belátása gyógyítja az idegességet.” (Karinthy Frigyes: Együgyű lexikon)

Miután felfogtam, hogy nagy valószínűséggel túl vagyok életem aranymetszéspontján, anélkül, hogy igazi álomtudatos személlyé lettem volna, elhatároztam, hogy tisztába jövök ezzel is. „Létösszegzenem illenék”, ahogy Varró Dániel mondja.

Mint minden művelt ember, természetesen ismerem a lélektan alapvető műveit, Krúdy Gyula Álmoskönyvét, és persze Freud Álomfejtését, de be kell vallanom, soha nem vettem komolyan, hogy rám is vonatkozhatnának.

Na, gondoltam, ideje felszabadítani az „elnyomottakat”, ezért kegyetlen önelemzésbe, vagyis álomfejtésbe kezdtem. És ekkor „pirkadni kezdett”, hogy hiszen én alig álmodom, ha igen, akkor is dögunálmosakat. Semmi rémálom vagy hasonló, többnyire ismeretlen helyeken, ismeretlen arcok triviális helyzetekben. De azért találtam érdekesebbeket is: járok a magasban (ah) ─ Krúdy szerint szörnyű betegség jele. Aztán: nem tudom levenni magamról a ruhát, mert túl szűk. Na, ez annyira egyértelmű klausztrofóbia, hogy nem kellett sokat elmélkednem rajta. (Freud megnyalná a tíz ujját ilyen jól kifejlett neurózis hallatán.) A harmadik, hát ez már valami: a skót Felvidéken bandukolok. Sosem voltam Skóciában.

Álmaink, állítólag, bármilyen furcsák is, valóságunkból  fakadnak. Én nem tudom, honnan fakadnak az enyémek, de piti hétköznapiságuk kezd már sértő lenni. Vagy mi van, ha egy másik életből fakadnak? Ma már tudjuk, hogy őseink emlékeit is hordozzuk génjeinkben, csak azt nem tudom, hogy kerülnek a metróba…na mindegy.

Azért elég felháborító, hogy nekem, a mélyen romantikus alkatnak, ilyen prózai álmaim vannak. Nem igazság. Miért álmodom Skóciáról? Talán egy reinkarnálódott skót birkanyáj lennék? Krúdy semmit nem mond Skóciáról. És mi ez az ostoba levegőben járás? Ellenőriztem több helyen is, annyira „emelkedettnek” tűnt. Így ugyan nem találtam, de a freudista irodalomban a repülésnél igen. Sejtettem, hogy szexuális konnotációja lesz, de nem gondoltam, hogy ennyire körmönfont magyarázatot kapok. Ha jól értem, abból fakad, hogy nagyon frusztrál, ha valaki nyilvánosan fújja az orrát, valami van az ükapám talicskájával is, de ezt végleg nem tudtam értelmezni.

Szóval, baj van velem. Ennek örülök. Nem mintha ez reveláció lenne, de azért öröm az emberiség többségéhez tartozni. Ami dögunálmosaimat illeti, most már biztonságban vagyok, hogy mi lesz a nappalok rém-unálmosaival, hát ezt nem tudhatom.

november 26, 2020 / Egy meg nem írt regény

VASS JUDIT

EGY MEG NEM ÍRT NOVELLA

TALÁLKOZÁS EGY FIATALEMBERREL

Ma együtt kávéztam Karinthyval a Hadikban. Egyszer csak ott termett az asztalomnál pizsamában, kötéssel a fején.

  • Megengedi, asszonyom? – és a székre mutattam.

(Ja, hogy ez egy abszurd, gondoltam és bólintottam.)

  • Hát persze, mondom, csak meg ne kérdezze mi van a repülőgéppel és a büszke és szabad Magyarországgal!
  • Nagyon kedves − szólt és leült – de én mást akarok kérdezni : Mi az a masina, amin pötyögni tetszik?
  • Ez a laptopom. Tudja, olyan, mint egy írógép, csak nem kell hozzá papír.
  • Megnézhetem, asszonyom?
  • Ó, hogyne.

Elé toltam, de előbb elmentettem, amit éppen írtam. Nyitottam neki egy új Word dokumentumot.

  • Tessék, próbálja ki. Nem kell sort váltani, magától csinálja.
  • Köszönöm, asszonyom!

Pötyögni kezdett, én pedig számolni: kötés van a fején, még pizsamában, tehát maximum egy hónapja lehetett a koponyaműtétje, mikor is volt, kikeresem a neten, ergó most 50 éves, tehát 11 évvel fiatalabb nálam, két év múlva meg fog halni.

  • Jaj, melléütöttem. – szólt.
  • Sebaj− mondom, megmutatom, hogyan kell törölni. Mint egy viháncoló gyerek, úgy örül neki.
  • Fenomenális, kérem! Ki gyártja?
  • Ó, hát sokan.
  • Csak azért kérdezem, mert tökéletesíteni lehetne azzal, hogy mondja is, amit gépelek.
  • Már azt is tudja – mondom megdicsőülten.
  • Á! Mit kell hozzá megnyomni?
  • Ja, ez a típus azt nem tudja. Tudja, az nagyon drága.

Megszólal a mobilom, mikor beszélni kezdek bele, dicsérően tekintettel rám néz.

  • Önnek van okostelefonja?
  • Bocsánat −kérdeztem – de hát ezt honnan tudja? Aztán eszembe jutott, hogy ez egy abszurd novella, tehát semmi értelme a kérdésnek. Tudja, és kész. – Egyébként hogy van, Mester?
  • Jaj, kérem, ne használja ezt a szót! Az igaz, hogy én vagyok az egyetlen zseni, de Mester?…ugyan, kérem! Megengedné, hogy az okosán felhívjam Arankát?
  • Tessék – mondom hüledezve. Beszélni kezd. – De hát a szám – akarom figyelmeztetni…
  • Ó, arra nincs szükség! Aranka, drága, Boga üzeni, hogy nincs itthon elég cukor, legyen szíves venni, a fiaink pedig azt, hogy siessen haza, mert az apósának gyereke született.
  • Na de…Karinthy úr…Ön úgy rácsodálkozott a laptopomra…a mobilt meg olyan otthonosan használja.
  • Ó, van nekem is, csak otthon hagytam.
  • Esetleg megkérdezhetném, mit üzen a mai magyaroknak? – kérdezem, mint egy szenzációra éhes riporter.

Int a pincérnek: Fizetnék! A pincér odanyújt egy papírt, Karinthy aláírja. Nem is fogyasztott.

  • Fizetem a hölgy kávéját. Mit üzenek? Azt hogy: „Na-na!”
  • De hát ezt 1919-ben üzente Kun Bélának…
  • Ne mondja! Annak már 100 éve. Hogy repül az idő…

Kedvesen bólintott, és a Bartókon felszállt a 49-es villamosra.

november 26, 2020 / Egy meg nem írt regény

EGY MEG NEM ÍRT SZEMINÁRIUM

LEKÖTÉS

Miután felírom a szonett formai követelményeit, Sonya kicsit hüledező tekintettel kérdezi: ”És a költők ezt így kiszámolják, tanárnő?”

Már kezdeném magyarázni az írás ösztönös-tudatos folyamatát, a  „gondolta a fene se érti” misztériumát, amikor eszembe jut a kötés. „Tudja, úgy van ez, mint a kötéssel. Először minden szemmel meg kell küzdeni: egy sima-egy fordított, aztán az ember már oda se néz, és filmezés vagy beszélgetés közben hibátlanul leköt egy bonyolult mintát, és mellesleg leköti magát.”

Egyetemista korunkban J1-gyel versenyt kötöttünk, ez volt a mi multitaskunk, mint mai gyereknek a kütyü nyomkodása jegyzetelés közben. Kezdetben csak a dög unalmas előadásokat tettük vele termékenyebbé, aztán már mindenhol előkaptuk, na, nem mindig azért, hogy magunkat lekössük, hanem hogy időre lekössük a megrendelt darabot barátainknak. J1 tovább bírta, mint J2, ő már művészi fokon és szédületes sebességgel űzte, miközben egészen máshol járt az esze.

Például egy végre izgalmas, minden percében gondolatébresztő szemináriumon. A tanár karizmatikus személyiségéből áradó tudáson, a minden manírtól, tanári showtól mentes szellemvilágon, ahol az irodalom egyesül a racionális elme homályt nem tűrő nyugalmával. Érteni tanultunk. Szétszedni, összerakni. Nagy dolog. Agydolog. Félév alatt több agysejtünket kötötte le, mint az öt év együttvéve.

„Mi az istent csinál az a nő az asztal alatt?” – kérdezte a tanár az egyik szeminárium után J3-tól. „Nyugi, csak köt.” „Ja, akkor jó.” – válaszolta megnyugodva Spiró György tanár úr.

november 26, 2020 / Egy meg nem írt regény

VASS JUDIT

EGY MEG NEM ÍRT BÉLA

In Honor Bodor Ádám





Mondaná Levente, ez jó marketinges cím, tanárnő. Szóval, haljak meg, ha emlékszem a százszor olvasott regények cselekményrészleteire vagy neveire. Nem tudom, miért, de így van. Aztán, ha beleolvasok egy-két oldalon, minden visszajön. Családom más tagja talán még az oldalszámra is emlékszik, holott nem irodalomtanár. Tehát vannak paranormális jelenségek.

Például, évekkel ezelőtt bejelölt engem ismerősnek a facebookon egy bizonyos Béla Bundasian. Ki ez a hülye, gondoltam, bár a név nem volt idegen. Nézem a közös ismerősöket, gyanús. Biztos valamelyik volt tanítványom, még az osztályt is beazonosítom évtizedek múltán.

Mert van a Béla, a Bundasian, akit talán én fertőztem meg Erdéllyel annyira, hogy a közös túra után már egyedül pattant biciklire, hogy kiugorjon a Havasokra hegyet mászni Fogaras felett, amit Babits úgy utált, mint Ovidius Tomit.

Ergo sikerült beazonosítani Bélát, de mikor felköszöntöttem születésnapján, visszaírta, hogy ő nem azonos ő-vel, mert ő Béla Bundasian a Sinistra körzetből, „nem tudom, ismeri-e a tanárnő”.

Ja. Egy kicsit – szóval tanítom. „Béla” a régmúltból örül, hogy Bodor Ádám már tananyag. Én meg örülök, hogy irodalommá magasodott a Székelykő. Mert vannak a Bélák, akik miatt ezerszer könnyebb a felfelé, mint ahogy érezzük.

Én mondom, „baljós” az öregség, meg a körzete is. Az ember elücsörög az irodalomban, már nem mászik meg magas hegyeket, de emlékszik a fent végtelen és levegős szabadságára.

november 26, 2020 / Egy meg nem írt regény
Kondor Béla rajza

VASS JUDIT

EGY MEG NEM ÍRT REGÉNY

IVÁN ILJICS ÖCCSE

Magunk mögött hagyjuk a héroszi irodalmat, ez már a realizmus. Leszállunk az „elvesztett illúziók” felnőtt korába, de hiszen már ők is elmúltak 18 évesek.

Úgy érzem célszerűnek, hogy rögtön az elején tisztázzuk: Iván Iljics mi vagyunk − bárhol, bármikor a világban. Csak képzeljék el ezt a tragédiát: ott fekszünk a koporsónkban, kiterítve a KÖZÖNY gyászai közt, és senki nem tudja, hogy emberként haltunk meg. Senki. Nekünk még van időnk ezt elkerülni.

Az óra vége felé Bé, komoly-szomorú szemmel jelentkezik, ezúttal nem tartok poénvadászattól. „Szerintem Tolsztoj kihagyott valami fontosat.” Hoppá, gondolom, most kezd értelme lenni. „Nem írta meg Iván Iljics öccsét.” Az osztály és én zavartan nézünk. Milyen öccsét? „De igen, van egy öccse!− bizonygatja Bé, s ekkor hirtelen beugrik, tényleg, Tolsztoj egy mondat erejéig említi a testvért, aki  lecsúszott, és már nem törődött vele senki. Igen, mondom, de egy másik élet nem férne bele egy elbeszélésbe, az már egy családregény. A kisregénynek megvannak a műfaji korlátai.

Bé nem enged: „De, igenis, hiányzik belőle” – mit neki műfaji korlátok! És csak otthon jut eszembe Levin bátyja – hát persze, hogy megírta őt is Tolsztoj gróf.

Bé egész nyáron gürizik, tudom, néha év közben is dolgozik. Két nap múlva beszélgetünk a szünetben. „Képzelje, tanárnő, ma sikerült jól használnom a „konformis” szót.” Nevetünk… Kicsit még hallgat, félre néz, aztán, csak úgy, mellékesen: „Elkezdtem írni a regényt…Iván Iljics öccséről.” Én meg nagyon várom – mondom neki.

Megírja ő még Édes Anna nővérét is, gondolom utána. „Az életet nem lehet vaskorlátok közé zárni.” – teszi hozzá Kosztolányi az Aranysárkányban.

november 26, 2020 / Egy meg nem írt regény

VASS JUDIT

EGY MEG NEM ÍRT SZILVESZTER

MOST

úgy képzelem, hogy Kiskőrösön zuhog a hó, egészen az, és ezen anya nem sejti még, hogy a Karinthy-karc mennyire igaz, habár csak viccel, s közben zsidó fiút vajúdik a DNS-isten, és nagyon is tudja: se Segesvár, se Barguzin, de ikerhalál és Abda. Csak egy kihajtott ing, egy viharkabát a nagy közös sírnak, hogy semmik vagyunk, míg a noteszbe írnak. S most nehéz nem hinni, hogy fiát az apa sokadszorra küldte, akkor épp közénk, huszonhat-harmincöt évre.  Ágyban, párnák közt fekve ─ gondoljátok meg magyarok. Az apa valamit mégis tudhatott, hogy első fiát nem magáról nevezte. S lám a név megy tovább, de az arc színevált, névben él csak, többé nincs jelen, se eltemetve. Ki meri idézni, a hiányukkal farkasszemet nézni ?

Gondoljátok meg testvérek: emberarcunkat keresgéli.

november 26, 2020 / Egy meg nem írt regény

VASS JUDIT

EGY MEG NEM ÍRT REGÉNY

APOKRIF

A kukoricásban esteledett, ágyú már csak távolból dörgött, ingbe dugott üzenet, gyászba csak rövid időre öltözz, aztán dobd el a fátyolt, fejfát ne keress, szörnyű idők ha jönnek, nevem el ne árulja nevedet.

„Mit én irnék, azt hihetőleg már sokan, igen sokszor megirták s még megirják, jobban, sikeresebben, miként gyakorlatlan kezem azt képes lenne…” (Szendrey Júlia)

És jött Haynau bizalmasa: vagy vele megy szeretőnek Bécsbe, vagy kiutasítják, előtte persze, kissé meghurcolva. Inkább gyorsan férjhez ment. És hallgatott. Petőfi holttestét vagy eltüntette Bécs, vagy élt, és akkor biztosan üzent. És Júlia hallgatott.

Ha órán elhangzott egy név, rohantam a könyvtárba, hogy elolvassam, amit írt, azután azt, amit róla írtak vagy összehordtak.

A múzsák élete nem izgatott, a nagy leleplezések, a szerző úgyis látszik, mire végig olvasod. A honvéd özvegyéről lehull Arany, a nyárspolgár, mint Jókainéról Petőfi prűdje, nem kellett utánajárni, hű-e. Magadtól is rájössz: zsenihez tartozni életveszély, hacsak nem vagy magad is „bolond”, igaz, akkor eleve halál. De mindegy is: az „istenadta” bornírt fantáziája, vámpír szája úgyis megtalál.

Így tehát eszemben sem volt taposni Júlia eldobott özvegyi fátylán. Magánügy ─ gondoltam angolosan. Mi köze hozzá bárkinek is.

És íme, közünk van. Élt 39 évet. Nézem örökre zárt arcát ─ nincs Petőfi-vers ennyire beszédes.

november 26, 2020 / Egy meg nem írt regény

EGY MEG NEM ÍRT BŰN

SZAKADÁR

voltam, vagyok és leszek. Mióta élek, így vagy úgy át akartak nevelni. Átnevelni, megnevelni. Mennyi fölösleges energiám ment el rögeszmék elkerülésére…

Mikor elmúlik karácsony, 27-én mindig előveszem a Bűn és bűnhődést oroszul, és minden évben ámulok: nem tudom megunni. Mint húsvétkor A Mester és Margaritát. És soha a Hamletet. A Buda halálát, Švejket, Kunderát…a sor végtelen.

A Bűn és bűnhődést már nem merem feladni kötelezőnek, csak magamnak így, két ünnep között. Beleveszek a mondatok maiságába, nem is emlékszem már, csak oroszul − a ma kínjaira és megtisztulásaira. „És mi van, ha a te istened nem létezik?” – kérdezi Raszkolnyikov Szonyától, a Jézus-fan prostituálttól. De tényleg: mi van? Túl kérdésen, válaszon.

És akkor mi van? – kérdezem magamtól, de nincs jelentősége, a regény magába szív, mint megváltás és kárhozat. A mondat öröme, mint élet.

Hagy azonosulni mindegyik hőssel. Az összes megszállottal, az idegtépően jóval és a felszabadító  cinikussal. Ezt csináld utána, barátom. És nem érdekel Dosztojevszkij, az esendő ember, csak amit mesél nekem, az alig élőnek. Úgy visz pokolra, hogy fel is tud hozni onnan. Ezt csináld utána, barátom.

Szakadár vagyok: „Nékem üres fecsegést fest az üres fecsegés.” − akárki írja-mondja.

Nem sokat éltem, de nagyon figyeltem. És értem a szentet, az alvilágit, mert szembejönnek az úton, ők beszélnek az átlagember látszólag semmitmondó szavaiban. Mennyek és poklok köreiben. Itt, belül, bennem.

A mennyország nem vonz, a pokol sohasem érdekelt. A bűnt csak a lelkiismerettel viselem el. „Nem igét hirdetek, csak megértetek” – figyelmeztetem mindig a diákot, ha valamit nagyon magyarázok.

Az én hősöm Razumihin, az „értelmes”, de szakadár vagyok, mint  Raszkolnyikov – nem a bűnben, hanem a kétségben: mert igenis, „a törvény szövedéke mindig fölfeslik valahol.”  „Az élet sem igazságos, tanárnő!” – szólt rám egy diákom, mikor épp igazságos akartam lenni, holott nem lehetett. Nagy pillanat volt. Nem is szeretem a tanítás infantilizálását. A gyerek nem gyerekes, nagyon is felnőtt problémákkal küzd, viaskodik magában.

Raz-Rasz. Ugyanaz. Szvidrigaljov: pince és mennyezet. És persze Dunya … de Dosztojevszkij megváltja őt is, ha már az anyát  nem lehet. Porfirij, és Szonja-Szofija – kétféle bölcsesség, kegyetlen szeretet.

Pokolra az vigyen, aki felvezet. Az meséljen. Az élet sz@. Hát ja. De az ellopott katarzist pótolni kell. Csehov tudta ezt is. „Mása is gyönyörű.”