Kategória: Egy meg nem írt regény

május 8, 2021 / Egy meg nem írt regény

VASS JUDIT

EGY MEG NEM ÍRT REGÉNY DRÁMA

PEDAIGOSZ

 Na, ez nem igaz. Ez az egyetlen, amit megírtam.

 Még R.I.P.-ivel kezdtük el a Thököly Étteremben. Mondom ( mivel nagy verbális bohóc voltam mindig) : Mi lenne, ha írnánk egy iskoladrámát „Traumatikus játék öt felkoncolásban” címmel? És nekiláttunk, vinnyogva írtuk meg az első felkoncolást a nulladik tesióráról, aztán Ripi lebetegedett, én meg egy hétvége alatt befejeztem az Őspedaigoszt az olimposzi istenekről, igazából egy paródiaplágiumot a magukat istennek képzelő tanárokról, Alfonzó görög színháza alapján végig „oszban” beszélve. „Mondosz akkor Thálosz tételosz mikor élt Nagy Laiosz Laiosz-Laiosz, thébai uralkodosz és addig-addig uralkodosz, hogy Laiosz fiosz Oidiposz kiszúrosz mindkét szemosz és nem látosz Mohácsosz káosz dumálosz.”

 Na, mindegy, 87-ben ősbemutató, a gyerekek szétverték a Dísztermet, aztán a kollégák bele-beleírtak, lett belőle 30 év alatt hat felkoncolás prológussal, epilógosszal, vak Jós(kával) musical, amit akarsz. Wesselényi igazgató úr kicsit belesápadt a „fallosz” poénba, de azért lement. Cserélődött a szereplőgárda, négy évente bővültek a felkoncolások, vihogtunk…szép idők voltak…játszani is engedd. Se szövegkönyvem, se videófelvételem – talán azért, mert amikor visszaláttam magam a színpadon, elszörnyedtem, hát, ki ne mondjam, hogy nézek ki a deszkákon. Ki is szálltam színészből rendezőnek. Nehéz ám állandóan vihogó-marháskodó tanárokat fegyelmezni.

 Nézem a fotókat. Pedaigosz. Az olimposzi istenek frusztrált, elgyötört arccal, gyerek-kedvéért-mosollyal járják a folyosót, aztán a teremben már feloldódik a lélek, ott még otthonos, de azon túl…hova csúszol a múltak iszapján? Az nem lehet. Nyugodj meg, lehet. Egy neopróféta a humán és mesterséges intelligencia vegyülését javasolja túlélésképpen…

 Maradt három évem, hogy legalább megértsem a folyamatot…matatok, mi lesz velünk. Na, csak semmi melodráma! Neki ne lássunk már a világ egyenletének! Csak ez a napi önszuggeszció ne lenne, hogy még érdemes, persze, tudom, még értik e hexametert is.

 A Pedaigosz poénjait már nem. Zágsón.

 Farsang. Gondoltam, beöltözöm indiánnak, ahhoz van ruhám és tollam. 30 éve egyszer már felléptem benne…csak aztán jött RBori, és tiszteletteljes iróniával rám mosolygott: „És most a tanárnő azt képzeli, hogy indián?”

 Kezdem a Kafka-órámat, már merülünk alá a kisember abszurd komorába, amikor vidám füttyszó baktat el a nyitott ajtó előtt, Hawaii-ingben, bohócsipkásan, strandpapucsban…megy angolórát tartani. Ja, hogy farsang van. Felszabadultan vinnyogunk. Pedaigosz. És örömmel nyugtázom a megmaradt feladatot…derűvel átadni a stafétát.

 Üdv az Olimposzon.

május 8, 2021 / Egy meg nem írt regény

VASS JUDIT

EGY MEG NEM ÍRT GULÁCSY

 

A VIRÁGÜNNEP VÉGE

 

Kisborit mindenki dédelgette. Derékig göndörödő, fekete haját az unatkozó orosztanár összefonta Évi szőke szöghajával, ha már unta a gyerekkínzást. Évi Dosztojevszkijt olvasott, Kisbori Gulácsy-monográfiát, már nem is tudom, milyen apropóból adtam neki kölcsön. Szomorú, mélybarna szemeiben örök nevetés huncutkodott, a mindig éhezők világfaló mohósága. Hárman voltak: Kétbori és Évi. A kamaszlányokba öltött finomság szecessziós esztétikuma. Kisborit nem vették fel az óvónőképzőbe, s csak mi tudjuk, mit veszített sokszáz gyerek, akiket dédelgethetett volna szépre-jóra.

 

Búcsúkép. Kisbori a Városligetben, mint a Varázsló kertjében a mélyvörösek. A másik oldalon Gulácsy-idézet: „Félek…elvész egy nap anélkül, hogy a kert elzenélte volna nekem azokat a szent hazugságokat, melyekért egy évig érdemes élni…” Virágünnep vége volt.

 

Egyszer az utcán utána futott az idős Tandori Dezsőnek, s egy szál virággal köszönte meg a verseket. A költőóriás meg kezet csókolt egy gyönyörű nőnek, aki ki tudja, milyen tündérmeséből bukkant fel az alkonyat vörösében.

 

Mióta tervezem, hogy beugrom Kisborihoz, a Varázsló kertjébe, ahová belépni mezítláb is szabad, mint egy Petőfi-versbe.

 

május 8, 2021 / Egy meg nem írt regény

VASS JUDIT

EGY MEG NEM ÍRT REGÉNY:

MÁRIS SZOMSZÉD

 

Akkoriban társasházban laktunk, ahol ugye, van az embernek szomszédja, nevezetesen: szemszédje, hátszédje, balszédja, jobbszédja, felszédje, na és alszédja. Szóval, a hat égtáj felé, amerre a fül elhall.

 

Apám, Isten nyugosztalja, meg a Világ Proletárjai, társas lény volt, és nagy bütykölő.

Ha a lakásban épp nem akadt semmi, akkor gyönyőrű betűivel átírta a postaládákon a neveket, üveges hirdetőtáblát fabrikált, vagy épp feleslegessé tette a vízszerelőt a balszédnak azzal, hogy csaposra alakította át a tartályost.

 

A mi kis társasházunkban feltűnés nélkül, csendesen haldokolt a szocializmus, mikor is beköltözött MÁRIS szemszéd, s elkezdődött a rendszerváltás.

 

MÁRIS egyedül jött, agglegényként, amúgy igen fickósan nekirohanva a tisztelt lakógyűlésnek és az interregnumnak is, amit ő maga koronázott meg azzal, hogy előbb a lakóközösséget, majd egyenként mindenkit lekomcsizott és feljelentett. Lényeg, ami lényeg, Cinkotáig dörgött a rákosfalvi ütközet, s egy, csak egy legény volt, MÁRIS, a többi meg mint a túzok magában.

 

Hanem aztán, amikor MÁRIS, ahogy mesébe illik, asszonyt hozott a házhoz, mindenki megnyugodott: végre valami értelmes dologgal foglalja el magát. Igaznak igaz volt, mert négyig meg sem állt a gyermekáldás, de MÁRIS nemcsak a népességfogyás, hanem a népámítás elleni harcot is komolyan vette, exponenciálisan növekvő haraggal támadva a komcsi vircsaftra, ami a házban folyt, márminthogy mindennek lába kelt, nem baj, hogy nem volt, akkor is, mert nincs gazdája, és mire is ment el a befizetett, mármint az övé.

 

A társaslakók kataton állapotban vették tudomásul MÁRIS felügyelőbizottsági tagságát, ami párhuzamosan képződött antibolsevista képviselőségével és árvalányhajas szórólapjaival kerületünk mennybemeneteléről. Amúgy sűrűn hajladozott utána sok elvtárs, érezvén az idők szelét, meg a pitykés mellényt.

 

Na, de térjünk vissza az eredeti helyszínünkre, ahol is, ugyancsak a nagy rendszerváltás idején, jött MÉGNEM szomszéd, illetve alszéd, na mindegy, srégen. MÉGNEM jött, látott, bekopogott, és máris elterjesztette, hogy MÁRIS bizony lopott, mert az máshogy nem lehetett. Mert ezek lopnak. MÁRIS – bár már költözőben volt hirtelen képződött családi házába, azért tacepaókon, legalábbis, úgy tartja a fáma, hogy ő volt, szóval, kitapétázta a postaládákat MÉGNEM gyanús ügyleteivel.

 

MÉGNEM még nem volt MÁRIS, de ő is a rendrakással kezdte, körülbelül egyidőben fészekrakásával egy jobb környéken. Míg a ház lakóit egrecíroztatta, folyton öklendezve a komcsi építőipar és vircsaft ezen szemétdombjára, amit MÁRIS, a tuggyukki csak tovább rohasztott, s amikor már minden szom-szem-al-felszéd azt hitte, hogy tán még ez a jobb, MÉGNEM máris eladta székelykapus palotáját ─ állítólag Kanadába ment.

 

Társasházunkban szép csendben errodálódtak a csövek, a kedélyek, apám azt mondta: Na, szedjük a sátorfánkat, mielőtt ránk dől, de anyám, a nyakas kálomista nem tudott elszakadni a konyhába köszönő fától, a szomszédoktól, akikkel ugyan nem igen tartotta a kapcsolatot, nem lévén társaslény, mint apám, szóval maradtak. Mert apám sem akarta igazán. Hiába, na: a társasházban „született ember nem önmagáé”. Zaklatni kell, különben elvan, mint a befőtt. „Különben végünk.”

 

Szerencsére, MÁRIS-MÉGNEMÉK mindig akadnak, épp annyian, ahányat a töténelem szellent. Szóval, így ment minálunk  a rendszerváltás.

 

Járom ezt az ötven négyzetmétert, valaha négyen laktunk itt, ahol két ember is csak lapjával fér el. Képzeletem meg-meglódul az elcseszett idő nyomában. Bocsánat, plébános úr a mosdatlan szájért. Nemigen szokásom. Mea maxima culpa. És a te rendszerváltásoddal.

 

 

május 8, 2021 / Egy meg nem írt regény

VASS JUDIT

 EGY MEG NEM ÍRT DÜHÖNGÉS

 ORSZÁGTÁRS

 

Ízlelgetem a szót: országtárs. Kicsit fordítás, kicsit ferdítés, de jó lesz. Igaz, rossz a hangzása, legalább annyira, mint a „szeretlek” szónak. Pedig (irónia nélkül) a magyar nyelv tényleg csoda. Egy svéd nyelvész szerint (elfelejtettem a nevét) olyan, mintha nyelvészek találták volna ki. Hm. „Országtárs, szeretlek.” Hát, nem valami lágy, honderüs, de azért jó lesz.

 

Ma reggel is láttam a buszon. Ő az, aki a dupla ülés külső felére ül, miközben a belső szabad. Ám igaza van. A belsőről kikászálódni kényelmetlen ─ legalább annyira, mint oda bevergődni. Kászálódjon, akinek kedve van ─ csúcsban, tömegben, alig-állóban.

 

Országtárstól sokat tanulok.

 

Például, ha országtárs felszáll tele hátizsákkal, akkor feltétlenül középen áll meg, kissé szétvetett lábbal, alias terpesz, hogy aki kikerülné, se tudja, de ha hozzáérne, ő undorodó arcizommal jelezze az inzultuson való felháborodását.

 

Napok óta ízlelgetem a gondolatot: esetleg az előttem álló három megállóra bekászálódom mellé, közben kicsit belerúgok, beleesem az ölébe, majd úgy terpeszkedem el, hogy kénytelen legyen kinyitni konokul zárt arcát: az egyes szám első személyt, hogy aztán, ha egyes szám másodikban hördülne rám, királyi többesben forduljak el tőle.

 

Gyáva vagyok, nem merem megtenni. Ő győzne. Én meg tudom, hol a helyem. Majd kiírom magamból. Leszállok. További jó utat! …

 

Hoppá, mi volt ez? Ja, hogy egy gyalogos. Most ment át rajtam. Övé itt a tér. Ja, hogy itt jön mögöttem a biciklijén is! De hiszen, ez is Ő. Kicsit súrol, kicsit elsodor. Igaza van. Övé itt a tér. „És dögöljön meg a szomszéd tehene.” Amúgy keresztényien. További szép napot!

 

És ne legyen néked biciklisávod soha. Hogy tülköljön rád az összes buszos, autós. Amúgy kereszt lényien.

 

május 8, 2021 / Egy meg nem írt regény

VASS JUDIT

EGY MEG NEM ÍRT ÖNÉLETRAJZ

 LAKÓS

Lépcsőházi és egyéb köztereken a „lakos” szót érdemes hosszú ó-val írni, hátha olvassa egy helyesírás náci, és belejavít. Belejavít. Az ijen márcsak ilyen. A lakós tehát több alakváltózatban jár-kel, gat-get e sártekén, minálunk például hajnalban tesz-vesz, amikor az alvók, úgyis, mint szomszédók, még fórdulnak egyet álmukban. Lakósunk imádja az ember előtti csendet. Hiába, na. Tanár.

Hajnali fél négykor még csak a szférák zenéje szól ─ valójában a gödöllői HÉV távoli morgása, de lakósunk élénk fantáziával  angyalók zenéjét hallja benne, s miközben vizet melegít a kávéhoz, háttérzenével járul hozzá a kozmikus harmóniához:

  1. Leejti a vízmelegítőt…
  2. A melegvizet nyitja meg, hadd visszhangozzon az a bojler szerte a kerületben!
  3. Míg forr a víz, jár-kel, messze reng a padlat, hadd ringassa az alszéd álmát!
  4. (A mikró csönget egy picit.)
  5. Csörömpölve tesz-vesz, mosogat, mert lakós nemcsak a kozmikus, de a lokális rend híve is.
  6. Nyitogatja az ablakot, hadd rezzenjen össze magas Buda Vára, ki az, mi az, vagy úgy, mert lakós, bár láncdohányós, nem bírja a bagószagot.
  7. A forró kiöntő fülét nem kesztyűvel fogja meg, ergó ráejti az asztallapra, hadd kongjon-jon-jon-jon az a kakofónia! Zenét nekik, zenét!

Majd némán, merengve, hosszasan kortyolva kávéját, elégedetten nyugtázza a teremtés csodáit. Vat ö vanderfúl vőrld! És lakós hálásan gondol a Teremtőre, aki büszke lehet, hogy teremtményei között ily serény is akad, ki nem henyéli el az Isten napját, a nemzet életét. (P szerint az ilyen hülyék miatt szenved az emberiség többsége.)

Fél hatkor lakós, elvégre vasárnap van, beindítja a mosógépet, ha már kihalóban a kakasók…Napközben lakós mélységes megvetéssel neszel fel lépcsőházi zajokra. „Hogy az a jó…nincs ezekben semmi tapintat, se önreflexió…!”

május 8, 2021 / Egy meg nem írt regény

VASS JUDIT

EGY MEG NEM ÍRT REGÉNY

FURKÓ

VJ, többszörösen büntetett jövőjű, meglátogatta Furkót.

Furkó a sarki közért főnöke, és eposzi jelzőjét S nénitől kapta, aki mindig úgy lép be: Na, mi van furkókám, még mindig nem tanult meg köszönni? S néni 90 éves, és úgy megy, mint golyó. Na, de ott tartottam, hogy VJ meglátogatta Furkót. Épp a tejes pult felé araszolt, amikor Furkó a keresztbe állított kocsival, amiből árukat pakolt ki, eltorlaszolta a tejutat. Furkó érzékelte az osonó vevőt, és persze nem köszönt, talán kicsit még igazított is a kocsin, hogy VJ, a citoyennek öltözött gyáva kukac biztosan leverjen valamit a polcról, ha nem választana kerülőutat. Nem választott. Leverte. Bocsánatot kért. Kifizette. És még el is mesélte barátainak, akik szerint VJ, te csakúgy letegezősen közhülye vagy. Igaz. De egyszer majd „Ember és polgár leszek”, kétszer, ahogy Csokonai esküdözött. Kevés olyanról tudok, akinek ez bejött ezen a tájon.

FURKÓ  FUR EVER

Vagy-vagy. Vagy bemegyek Furkóhoz, vagy sétálhatok egy megállót a legközelebbi közértig. Furkó bunkó és drága. Na, mi lesz? Majd holnap jobban megtervezem a hazafelét, és máshol bevásárolok. Ma pedig nem fogom megköszönni a pénztárosnak. Végül is, a dolgoknak ára van, az embernek méltósága. Legalább is ezt mondta a jó öreg Kant azon a villásreggelin. Ezek állandóan ellopják a legjobb mondataimat. Szóval Furkó. Meg Kirkegó. Meg Bulgakó.

S NÉNI NEM JÖN

Csókolom, S néni. Furkóhoz? Néz. Ja, igen, megyek ahhoz a taplóhoz. A Krisztike, ha nincs itt ez a barom, olyan készséges. De ha itt van, ő is bunkó. Hogy tetszik lenni? Édesanyám, hogy lehetnék én már kétszer levágott mellel? Csak az anyukáját sajnálom. Nagyon rendes asszony volt. Igen. Tessék csak menni, ma nincs Furkó. 

Furkó már soha nem fog köszönni. Már nincs, aki megtanítsa. R.I.P.

PS.: Furkó gallyra vitte a sarki közértet, ami évekig üresen rohadt, míg végre egy kínai kibérelte az önkormányzattól, azóta nem kell kenyérért és köszönésért is kilométereket menni.

május 8, 2021 / Egy meg nem írt regény

VASS JUDIT

EGY MEG NEM ÍRT FÉLPERCES

KÜTYÜ

Na, gyermekem, minden előzetes híresztelés ellenére az én küldetéstudatomnak is van határa. Itt van. Utoljára rendezett jelenetet az órámon. Választhat: most szépen felmegy az igazgatóhoz, és törvényes úton feljelent az önnel szemben folyamatosan elkövetett EMBERI HANG miatt,  vagy kimegy és lenyom 25 fekvőtámaszt a folyosón, vagy mától kevesebb szénhidrátot eszik. Vagy a napi testnevelés órán nem lóg, hanem leköti energiáit. Gondolkodási idő nincs. Ja, hogy marad? Akkor kérem, jegyezze meg, hogy a reneszánszban még nem volt filmművészet. Ezt illik kütyü nélkül is tudni. Mi az, hogy „illik”? Látja, ez nehéz kérdés. Szereti ön a nagymamáját? Na, akkor ne nyomkodja a kütyüt, ha együtt vannak, mert neki ez fáj. Ja, hogy a nagyi nem mondja? Akkor most mondom én. Tudja, ez a dolgom, ezért fizetnek. Égi és földi hatalmak – de erről majd később.

május 8, 2021 / Egy meg nem írt regény

VASS JUDIT

EGY MEG NEM ÍRT KOMMENT

POST-TRUTH

vagy amit akarnok

Már a régi görögök is, a rómaiak már csővezetéken, mi pedig azóta, sőt a globális felemelegedésen túl is, ott, ahol a homokba dugott fejek keresik a hajszálereket, fel-feltaláljuk a melegvizet. A spanyolviaszt persze nem a régi görögök, de nem mindegy, hogy minek hívjuk?

A POST-TRUTH-ról, a POST-FACT-ről meg annyit, hogy mióta neuronjaink vannak, meg Kant óta jelenségvilágunk, mítoszokat gyártunk magunkról, meg ami körbevesz, jobb híján világnak hívjuk. Az „én-ontológia”, amúgy nagyszerű tanulmány írója sokat mesélhetne erről, kár, hogy most mással foglalkozik. (Hja, a hatalom édes mámora.)

A POST-TRUTH divatszó feltételezi, hogy volt előtte a truth, mikor még a fact-eknek éltünk, de most már beszéljünk magyarul.

Akarnók, vagy inkább akarnok volt mindig is rendbe szedni, megszervezni, átnevezni, vagy épp zaklatni a világ sejthalmazát. A többi meg „a világot megkapálni”, annak él.

Szóval mindig is POST-TRUTH volt, tényeink halnak, a mítosz él. Ha sok mítosz él, azt nevezzük pluralizmusnak. Divatszavak, melegvizek, spanyolviaszok meséje. Lehet választani. Sőt, szabad. Szeretem is, ha nincs kötelező mítosz. A kötelezőkből egy életre elegem lett.

Nem írom le a nevét, bestseller az egész világon szerző (én is kedvelem) megállapítja: a történelemkönyvekben csak a nagy hősökről, vezetőkről, eseményekről van szó,  de hogy az átlagember hogyan élte azokat meg, az még egy nagy „fehér foltja” a tudománynak.

Hát, Öcsém, nem az. Arról szól az irodalom. Már elég régen…

Diákjaimnak szoktam mondani: „Azért, mert megmozdul egy neuron az agyunkban, még nem biztos, hogy szóra érdemes.”

Na, írtam egy kis meleg vizet…

május 8, 2021 / Egy meg nem írt regény

VASS JUDIT

EGY MEG NEM ÍRT BÉLA

In Honorem Bodor Ádám

Mondaná Levente, ez jó marketinges cím, tanárnő. Szóval, haljak meg, ha emlékszem a százszor olvasott regények cselekményrészleteire vagy neveire. Nem tudom, miért, de így van. Aztán, ha beleolvasok egy-két oldalon, minden visszajön. Családom más tagja talán még az oldalszámra is emlékszik, holott nem irodalomtanár. Tehát vannak paranormális jelenségek.

Például, évekkel ezelőtt bejelölt engem ismerősnek a facebookon egy bizonyos Béla Bundasian. Ki ez a hülye, gondoltam, bár a név nem volt idegen, még törtem is a fejem, honnan ismerős. Nézem a közös ismerősöket, gyanús. Biztos valamelyik volt tanítványom, még az osztályt is beazonosítom évtizedek múltán.

Mert van a Béla, a Bundasian, akit talán én fertőztem meg Erdéllyel annyira, hogy a közös túra után már egyedül pattant biciklire, hogy kiugorjon a Havasokra hegyet mászni Fogaras felett, amit Babits úgy utált, mint Ovidius Tomit.

Ergo sikerült beazonosítani Bélát, de mikor felköszöntöttem születésnapján, visszaírta, hogy ő nem azonos ő-vel, mert ő Béla Bundasian a Sinistra körzetből, „nem tudom, ismeri-e a tanárnő”.

Ja. Egy kicsit – szóval tanítom. „Béla” a régmúltból örül, hogy Bodor Ádám már tananyag. (Azóta azonban NAT-ot fordult az irodalomtanítás kereke, úgyhogy, kedves Jozsó, Bodor Ádám a megtűrt kategóriába soroltatott.) Én meg örülök, hogy irodalommá magasodott a Székelykő. Mert vannak a Bélák és a Bodor Ádámok, akik miatt ezerszer könnyebb a felfelé, mint ahogy érezzük.

Én mondom, „baljós” az öregség, meg a körzete is. Az ember elücsörög az irodalomban, már nem mászik meg magas hegyeket, de emlékszik a fent végtelen és levegős szabadságára. s

május 8, 2021 / Egy meg nem írt regény

VASS JUDIT

EGY MEG NEM ÍRT REGÉNY

ET FILII

Történt egyszer, a nagy rendszerváltozás és a nagy megtérések idején, hogy N megyében, jobb, ha meg sem nevezem, melyikben, szóval egy faluban élt egy párttitkár, akinek volt egy ötéves forma fia, pogány az istenadta, mer’ugye kigondúta vóna azt akkoriba’. Szóval ez a párttitkár gondolt kettőt-hármat, s belopta gyerkőcét a megyeszékhelyre megkeresztelni, mer’ a falu szájára mégse adhatta.

Folyt tehát titokban a nagy megtérítés, a gyerek nem nagyon értette a ceremónijját, de apja mondta, szádat béfogjad, hát hallgatott egészen addig, míg meg nem hintette őt a pap a szentelt vízzel, de akkor aztán nagyot sivított az istenadta:

„Hű bászd  mёg, ez hidёg!”

És mosolygott a Mi Urunk ez őszinte szót hallván, és röhögött a megye, mert két nap múltán a jó hír már Pestet járta, de annak már a fele sem volt igaz, úgy megtoldotta a nép dús fantáziája, mint anyja a szűk keresztelőinget. t