Szíves válasza nem ért nyersen-gyorsan, mint Horger uramé az szegin deákot, ámde minek búslakodni Néném, hanem örüljünk inkább erőssen az hazai szónak.
Mostan nagyot fordult velünk a világ! Kend el sem tudja képzelni, hány bájtra vagyunk már Zágontól-Záhonytól, még az Fejedelem is észrevette, pedig igen keves azon percek száma, amiket nem bézárkózva, avagy az múltak árnyain való merengéssel tölt, hiszen az udvart el se nem hagyja. Bizony mondom, olyan már ő minékünk, mint egy rebegő mémalak, vesszük is észbe néhanap.
Kérdezi Kend, mi lehetne az a bájt. Az biz’ angol szó volna, mivel ugyan vannak itt törökökön túl sok más népek is, aztán, ha nagy ritkássan kiszabadulunk ebbűl az mi igen szerzetesi magányunkból, mivel nem akarnánk sérteni az mi Fejedelmünk intéseit, elkalandozván, csak felcsipegetünk ezt-azt, mert nagy itten az népek keveredése, meg a tenger is kicsiny időre lévén, csak-csak béfújja az kinti világot közénk is az szél. Holott nagyon fú, az mi Urunk bézárat minden ajtót-ablakot, nehogy átjárja lelkünket a lég utáni sóvárgás, mint huzat a házat.
Jutja es eszembe, Kend a lég szót sem ismerheti tán, hiszen az a mi tekintetes Kazinczy urunk csinálmánya, aki azzal múlatja itt a kényszerű időt, hogy új szavakat farag. Bolond egy ember, higgye meg, mindég csak remélli, hogy az mi vendégségünknek egyszer vége leend, azután haza keveredvén, megmutatja ő, hogy egy szegin legénynek igyekezetivel úgy es megújítja az mi okosságunkat, hogy lemaradásunk nem lészen többé az fényes, napnyugati népektül. Rágja szívét erőssen ez eszme, ahogy mondja es sokszor az ő légbül kapott, bolond beszédjivel.
Így hát, Édes Néném, űt is rágja, meg minket is bájt, ahogy itten az ánglusok mondják, mert nagy itten az népek keveredése. A mi Zsuzsikánk es férjhez ment volt egy ánglushoz, szívünk sippadoz hallván, hogy újabban Susie-nek hívatja magát. Sic transit gloria mundér.
Lájkolom Kendet múlhatatlanul, vigyázzék Kend az egészségire, ölelem szívbül,
Mikor már haldoklott a gégerákban, egyik gyűlölője azt mondta: „Azért hal meg abban, mert a szájával követte el a blaszfémiát.” Christopher Hitchens csak annyit mondott: „Ha már itt tartunk, nemcsak azzal.”
Rajongtak érte, és gyűlölték. Szóban, írásban, de leginkább nyilvános vitákban támadta a szervezett vallásokat, mert szerinte a vallási fanatizmus okozta a legtöbb bajt a történelemben. Minden monoteista vallást, a transzcendens istenképzetet a totális diktatúrákhoz, leggyakrabban Észak-Koreához hasonlította.
Isten létéről vagy nem létéről nem volt hajlandó eszmét cserélni: „Ami bizonyíték nélkül hangoztatható, az bizonyíték nélkül el is vethető.”
„What can be asserted without evidence can be dismissed without evidence.”
Sokan hívták ki nyilvános vitákra: rabbi, katolikus pap, iszlám hívő − mindenkinek torkára akadt a „Hitchens-penge”, a „Hitchens-razor”. Kegyetlenül éles, racionalista logikával vágott.
“Tartózkodj az irracionálistól, bármilyen csábító. Kerüld a “transzcendenst”, és mindenkit, aki arról akar meggyőzni, hogy vesd alá, vagy semmisítsd meg magadat. Ne az irgalomban, inkább magad és mások méltóságában bízz. … Soha ne nézd el a méltánytalanságot és ostobaságot. … Gyanakodva figyeld saját magadat is, és minden kifogásodat. „
“Beware the irrational, however seductive. Shun the ‘transcendent’ and all who invite you to subordinate or annihilate yourself. Distrust compassion; prefer dignity for yourself and others… Suspect your own motives, and all excuses.”
Egyik leghíresebb „blaszfémiájában” Ábrahámra, a „hit lovagjára”, és persze az egyszülött fiát feláldozó Istenre is utal: „Ha azt mondanák nekem, hogy áldozzam fel a gyerekeimet… azért, hogy Isten iránti odaadásomat bizonyítsam, azt mondanám: Nem! Elmentek ti a picsába!”
„If I was told to sacrifice my children…to prove my devotion to God, I’d say, No. Fuck you.”
Nem ismert el semmilyen érvet, csak ami a valóság, a józan ész és a emberszeretet próbáját kiállja. Mikor egy katolikus pap a homoszexualitást kárhoztatta, neki rontott: „Mikor fogják nyilvánosan elítélni a gyermekbántalmazó, pedofil papokat?”
Egyik vitapartnere azt mondta: „Sérti az elveimet, amit maga mond.” Hitchens azt válaszolta: „Én meg még mindig arra várok, hogy hallhassam az érveit.”
Nemcsak a hittel volt baja, hanem a vallás vagy isten nevében elkövetett kegyetlenségekkel. Hitchens fel akarta szabadítani az embert a dogmatikus gondolkodás, az ön- és közveszélyes álmodozás alól. Nem ő volt az első. Két tekintélyt ismert csak el: a humanizmust és a tényeket.
Én magam nem tudom, hogy van-e Isten, s ha van, hogyan. „A legfontosabb dolgokról pedig hallgatok, azokról még gondolkodni akarok a sírban.” (Füst Milán) Addig pedig ateista vagyok, mert a tudomány eddigi érvei erősebbek a vallásénál.
A jézusi etikát felnőttként, szabad akaratomból választottam, de, mint ahogyan egyetlen eszméről sem, erről sem hiszem, hogy minden helyzetre igaz lehet. Betartani is nehéz. Hitchens „tombolna”, ha azt válaszolnám: hiszem, mert az értelem mondatja velem: ”Boldogok a szelídek, mert ők örökségül bírják a földet.” „Bullshit.” – mondaná.
Hitchens a minap jutott eszembe, s kezdett el nyugtalanítani újra.
A buszon, mögöttem egy nagymama beszélgetett az unokájával, nem tudtam nem hallani a gyerek akadozó, izgatott szavait. Csak annyit értettem, hogy osztálytársaival volt valami konfliktusa, és hogy nem tudja, hogyan rendezze, mert azt mondta (a tanár vagy hitoktató ?), hogy „akkor pokolra kerülök.” Hátra néztem. Úgy nyolcéves lehetett. A nagymama csak annyit mondott: „Nem baj, jövőre már máshova fogsz járni.” De a gyerek csak mondta-mondta, már csak magával viaskodott reménytelenül, legszívesebben megsimogattam volna, hogy elriasszam a pokolbéli kínokat, amivel gyötrik védtelen lelkét ostoba és kegyetlen felnőttek.
Sokat köszönhetek neki. Nagyon sokat. Boldogok a békétlenek, mert ők ébren tartják a lelkiismeretet.
A kurrens álkeresztények szeretik átkozni a felvilágosodást. Nem vagyok hajlandó. Mert annak köszönhetjük az emberi jogokat, a demokráciát, a születési kiváltságok eltörlését. És bár véres diktatúrába fulladt, nem tartott ezer évig, mint a kersztény máglya, amely még 1600-ban (!) is tűzhalálba küldte Giordano Brunot, és kiket még, akiknek neve sem maradt fent. Jézussal takarózni, ennyit tudnak. Holott ő volt az egyik első liberális.Nem parancsolt, csak hívott.És ő volt az első kommunista is. Akként sem parancsolt, csak hitet adott. Szabadság, egyenlőség, testvériség.
Hitchens, az értelem bajnoka néha lefegyverzően humoros, máskor riasztóan türelmetlen tudott lenni. Sokaknak rémisztő, nekem tanulságos… mert az a „félelem és reszketés”, ami abból a kisfiúból áradt ott, a buszon… Azt hiszem, azóta értem igazán Dosztojevszkijt…és igen, Hitchenst.
Nyugodjék békében.
Bár lehet, hogy épp Jézussal vitázik. Belehallgatnék…
EGY MEG NEM ÍRT REGÉNY: TALÁLKOZÁS EGY FIATALEMBERREL
Ma együtt kávéztam Karinthyval a Hadikban. Egyszer csak ott termett az asztalomnál pizsamában, kötéssel a fején.
Megengedi, asszonyom? – és a székre mutatott.
Ja, hogy ez egy abszurd, gondoltam és bólintottam.
Hát persze, csak meg ne kérdezze, mi van a repülőgéppel és a büszke és szabad Magyarországgal!
Nagyon kedves − szólt és leült – de én mást akarok kérdezni : Mi az a masina, amin pötyögni tetszik?
Ez a laptopom. Tudja, olyan, mint egy írógép, csak nem kell hozzá papír.
Megnézhetem, asszonyom?
Ó hogyne.
Elé toltam, de előbb elmentettem, amit éppen írtam. Nyitottam neki egy új Word dokumentumot.
Tessék, próbálja ki. Nem kell sort váltani, magától csinálja.
Köszönöm, asszonyom!
Pötyögni kezdett, én pedig számolni: kötés van a fején, még pizsamában, tehát maximum egy hónapja lehetett a koponyaműtét, mikor is volt, kikeresem a neten, ergó most 49 éves, tehát 10 évvel fiatalabb nálam, két év múlva meg fog halni.
Jaj, melléütöttem. – szólt.
Sebaj− mondom, és megmutatom, hogyan kell törölni.
Mint egy viháncoló gyerek, úgy örült neki.
Fenomenális, kérem! Ki gyártja?
Ó, hát sokan.
Csak azért kérdezem, mert tökéletesíteni lehetne azzal, hogy mondja is, amit gépelek.
Már azt is tudja – mondom megdicsőülten.
Á! Mit kell hozzá megnyomni?
Ja, ez a típus azt nem tudja. Tudja, az nagyon drága.
Megszólalt a mobilom, mikor beszélni kezdtem bele, leesett az álla:
Önnek van okostelefonja?
Bocsánat −kérdeztem – de hát ezt honnan tudja? Aztán eszembe jut, hogy ez egy abszurd, tehát semmi értelme a kérdésnek. Tudja, és kész. – Egyébként hogy van, Mester?
Jaj, kérem, ne használja ezt a szót! Az igaz, hogy én vagyok az egyetlen zseni, de mester…ugyan, kérem! Megengedné, hogy az okosán felhívjam Arankát?
Tessék – mondom hüledezve. Beszélni kezd. – De hát a szám – kérdezem.
Ó, arra nincs szükség! Aranka, drága Boga üzeni, hogy nincs itthon elég cukor, legyen szíves venni, a fiaink pedig azt, hogy siessen haza, mert az apósának gyereke született.
Na de…Karinthy úr…Ön úgy rácsodálkozott a laptopomra…a mobilt meg olyan otthonosan használja.
Ó, van nekem is, csak otthon hagytam.
Esetleg megkérdezhetném, mit üzen a mai magyaroknak?
Int a pincérnek: Fizetnék! A pincér odayújt egy papírt, Karinthy aláírja. Nem is fogyasztott.
Fizetem a hölgy kávéját. Mit üzenek? Azt hogy: nana.
De hát ezt 1919-ben üzente Kun Bélának…
Ne mondja! Annak már 99 éve. Hogy repül az idő…
Kedvesen bólintott, és a Bartókon felszállt a 49-es villamosra.
Kedélyes cinizmus – ez maradt, ha az ember nem akar infarktust kapni Mikszáth Kálmán születésnapján.. Előveszi a pipáját, cigijét, rágyújt és nevet. Mit nevet! Vihog – ha nő. Röhög – ha férfi. Az anya vihog, az apa röhög.
Mit keseregjen az örökmagyar feudalizmuson, a csákmáték telhetetlenségén? Berendez magának egy kiseurópát a szobájában. Rendületlenül hiszi, hogy lesz feltámadás, pedig dehogy. De ott van az a magyar versekben kísértő „mégis morál”, amit egy kurzuslovag fogalmazott meg oly találóan Ady kapcsán. Vak tyúk is talál szemet. Mégis? Minek?
TGM
Valamikor a régmúltban egyetemistaként egy diákparlamenten üddögéltem elhűlve azon, hogy egyetemista társaim legfőbb gondja a menza szegényes választéka volt.
DE EKKOR
felállt egy fekete, szakállas fiatalember, és azt mondta volt: „ Miről beszélünk? Amíg erről az egyetemről (ELTE) diplomát kaphatnak olyanok, akik nem olvasták végig az Isteni Színjátékot és Spinózát, miről beszélünk?” Kérdeztem, ki ez? Senki nem tudta. Később azonosítottam be: Tamás Gáspár Miklós. Valaki azt írta a nekrológjában, hogy TGM-et olvasni megsemmisülés, az ember szembesülhet a műveletlenségével. Persze, kapkodott, odavágott, néha türelmetlenül. Joga volt hozzá. Européer magyar volt.
És most itt vagyunk Miszáthiában – az országyűlésben kvaterkázó, mutyizó mamelukok országában, amit időnként Magyarországnak hívnak.
Az urak pipázgatnak. Nekik dolce vita, nekünk, parasztoknak ősiség, turulaltájvagy keresztény etika.
Menjetek el Horpácsra, üljetek le az öreg mellé, aki nem kérte a grófi címet, megmaradt Mikszáthnak, és megírta a legelkeseredettebb magyar regényt, a Különös házasságot és a legvérfagyasztóbbat: Két választás Magyarországon.
Mikszáthia. Móriczia. Rokonok. Hányszor kell még megírni? „Az ember annyi sivatagra jut.”
Mikor lesz ebből a sarat dagasztó, urakverte provinciából… mi is? Soha. Mégis?
Valakinek kölcsön adtam, és nem kaptam vissza John Fowles regényét, The Collector. Nem mintha újra akarnám olvasni, mert főhőse egy aberrált fickó, aki elrabol egy lányt és elzárva tartja. Nem bántja, csak gyönyörködik benne, és boldog, hogy az övé. Horror. A lepkegyűjtő.
A lepkegyűjtők köztünk élnek. Valamiért szükségük van rá, hogy lelkeket hódítsanak, és rabságban tartsák úgy, hogy a lepkék ezt ne vegyék észre. Nárcisztikusak, mondanád, de többről van szó, ám itt át is adom a terepet a pszichológusnak. Nem vagyok szakember, csak laikus tapasztaló.
A lepkegyűjtő, vagy mondjuk így: lélekrabló, karizmatikus személyiség, tehetséges, többnyire kreatív. De ez kevés neki: a lelked akarja. Elbájol, magához vonz, vagy épp elérhetetlenségével ejt rabul. És akkor elveszíted önmagadat, már személyfüggő vagy: drogos. Ez a fajta rabság a szerelemben is életveszélyes, nemcsak a közéletben ─ a politikáról már ne is beszéljünk. Hány diktatúra épült lepkegyűjtőre!
És veszélyes az iskolában. Minden tanárban van egy kis exhibicionizmus, ott lapul bennünk a tapsra, sikerre éhes lélek. Érthető: sikerélmény nélkül mi is motiválná az embert? Sőt, a kudarc személyiségtorzító is lehet, szélsőséges esetben bosszúállóvá nevel.
A katedra nagy hatalom, amivel szolgálni és visszaélni lehet, mint minden hatalommal. Most hagyjuk az egyértelmű eseteket, a nyíltan terrorizáló tanárt, azt az egészséges diák tudja kezelni – ha egyébként normális az iskolai légkör. De van a látens: az elbűvölő, gyerekbarát, a láthatatlan lepkegyűjtő, nárcisztikusan kompenzáló „celeb”. Akiről csak pletykából tudod meg, milyen mosolygós lelki terror alatt tartja a neki be nem hódolókat. Az eszközök kimeríthetetlenek, és sokszor megfoghatatlanok.
Egy egész tantestület dőlt be szelíd, szerény kedvességének. Csak a diákok tudták, hogy mit művel. „Zolikának” az utolsó évben minden órán elmondta, hogy meg fog bukni. (Zoli jó volt, szorgalmas, csendes. Rejtély, hogy miért utálta. Talán mert szelídsége könnyű prédává tette.) Az osztály néma asszisztálása mellett folyt a lélektani hadviselés. Nem vették komolyan. „Találkozunk a javítóvizsgán.” Az utolsó órán Zoli nem bírta tovább, és odaszólt: ”Igen, még találkozunk.” Igazgatói szoba. Nem tudni, hogy ott mi történt. Zoli kapott egy igazgatói intőt, de nem bukott meg. Hallgatott. Ő pedig tovább taníthatott. Talán kiváló eredménnyel menne át a minősítő vizsgán. Erre nincs indikátor. Ezt a „kompetenciát” nem jegyzik.
Végülis nem történt tragédia. A gyereknek nem árt, ha felkészül az életre.
Kérdés, hogy melyik szerepre készül fel. Gének? Neveltetés? Válaszolj, ha mersz.
Cipolla nem irodalmi hős. Ott ül veled szemben a buszon, előtted áll a pénztárnál, cikket ír, amelynek egy mondatával tönkre tehet valakit, sőt, talán melletted ül az iskolapadban. Talán benned lapul, talán csak egy-egy pillanatra tör elő, hogy bosszút állj, magad sem tudva, miért. A bennünk élő sérelem. Nem mindig nő patologikus szörnyeteggé. Néha csak egy kis pitiáner.
Nekem ne mondja senki, hogy a jövő nem a versengésről, hanem a kreatív együttműködésről fog szólni. Tényleg? Magic? És az emberiség egyik pillanatról a másikra morális fordulatot vesz? Az ember nem lesz többé önző, irigy, a fasiszták megtérnek, a gyűlöletbeszéd megszűnik, a politika pedig jótékonysági bál lesz. Aha. Hagyjuk az agymosást, az utópiákat. 2015 Donald Trump. 2016 Brexit. Nézzünk már szét, testvéreim, a valóságban. Tetszik, vagy nem. Hagyjuk az ilyen-olyan fanatikus átnevelősdit. Még soha nem jött be hosszú távon. Az inga mindig kileng.
Stephen Fry (elkötelezett liberális) a Trump-győzelem után kitört pánik idején készült interjújában nevetve adja elő a liberális reakciókat:
„Oh, dear me, isn’t oh…can’t everybody be nice to each other? Oh, what a pity! Oh, let’s try hard. Oh, come on, now.”
Tanulságos. Nehéz ma liberálisnak lenni. Kereszténynek se könnyű. A kettő ugyanis egy gyökerű, ha valaki még nem gondolta volna végig. A buddhisták közös konferenciákat tartanak a kvantumfizikusokkal, igaz, a laposföld hívők a fejlett világ iskoláiban tanultak. Az értelem szélsőséges csodái.
Épp most fedezték fel, hogy már a fejlett robotoknak is vannak előítéleteik. Tényleg? Ugyan, vajon ki programozta? Még a PC sem jött be? Hja, a nyelv nemcsak jelentést, érzelmeket is hordoz, kódolt előítéleteket, hiába „tisztogatják” oly szorgosan. Ergo, a robotoknak „lelkük” is lesz, csak idő kérdése. A sci-fik önbeteljesítő jóslata? Hja, ha annyira akarjuk. „Mert ha gyalu nélkül bunkósbot az elme/gyakran kétélű tőr lesz az kiművelve.” (Arany János: Toldi estéje) Volt magyartanárom mondta: „Időnként meg kell állni a giccs szintjén, hogy ne rontsuk meg a gyereket.” Értsd: figyelembe kell venni a fejlődéslélektant.
De maradjunk inkább a reményt adó tényeknél. Hastingsben, a buszon, a hátsó ülésen kamaszok hangoskodtak. Nem randalíroztak, csak hangoskodtak. A sofőr megelégelte, és hátra szólt. „Gentlemen, quiet please.” Csend lett.
Woman wearing a red shirt and grey skirt dancing on top of a table looking like she’s having a good time
VASS JUDIT
EGY MEG NEM ÍRT REGÉNY: SK
Valójában Jolán, mindenki csak így szólította.
Irtózatosan vastag copfjai voltak, és sokadik gyerek. Mezőtúron az asztalon táncolt a bálban. A visszafoglaláskor apját Petrozsényba küldték vasutasnak, ott verekedett és feleselt a román gyerekekkel. Vissza Pestre albérletbe. Goldberger szövőgyár. A hold lágy fénye a fonál. Süketítő zajban Jolán mintaszerű futkosása és omló álmai. Végig nagyothallott. Vimosnaknak mondták: ”lenne itt egy rendes lány”. Vilmos a szocdemektől tanulta a helyes viselkedést, az öntudatot. Felvette az öltönyét, vett egy csomag nápolyit, és meghívta Jolántt moziba.
Klári, a lányuk, „Dönci” imádta apját-anyját. Talán az ő harmóniájuk akadályozta abban, hogy maga is megtalálja. Ezen eltöprengeni. Jolán boldogan élt, amíg Vilmos egyszer arra nem kérte: „Üss agyon” ─ mert már nem bírta a prosztatarákkal járó kínokat. „A görbe vonalak hó zsupp.” Jolán, aki az asztalon táncolt, istenítette a puritánabbul is szigorúbb Vilmost. És nem verte fejbe.
Az utolsó 10 évben néha már ki sem kelt az ágyból. A temetésen a tiszteletes finom célzásokat tett azokra, akik nem járnak templomba, de egyházi temetésre vágynak. Hja, van az a pénz.
Tízperces szünet. Állunk Andrissal a kerítés mellett, és cigizünk. Gyorsan kell, mert a tíz perc csak öt, ha az ember nem akar loholva érkezni az órára. Ez alatt az öt perc alatt Andris az agyamra megy. Képtelen elvonatkoztatni a biológiától, és órát tart. Lelkesen magyaráz. Ez a tanármánia: szünetben is tanít.
Két nappal korábban Julit kaptam azon, hogy már percek óta etikaórát tart nekem. Csak percek múlva esett le, hogy mitől vagyok feszült. Rászóltam: Ne taníts! Nevet, majd folytatja. Magyaráz.
Andrisra megint rászólok, hogy pihenni szeretnék, én sem kínzom József Attila-vers értelmezésével. Egyébként is: meglátok egy verset, amit elemezni kell, kitör rajtam a diákfrász. Mi a fenének? Hja, 39 év magyartanítás megtette a magáét.
Andris figyelmét szerencsére eltereli egy kutya, amelyik megrohan bennünket, körbeszaglász, dörgölőzik, lelkesen csóválja a farkát. Gyönyörű, áramvonalas magyar vizsla. Simogatjuk, hálásan néz ránk az okos szemével.
Tíz méter múlva érkezik a gazdi. Kicsit szorongva mondjuk: bocs, de olyan aranyos. Gazdi ─ fülig vigyor fiatalember ─ nevetve szól. „Már megszoktam. Egy simiért eladná az életét.” Füttyent, mennek tovább a ligetbe sétálni.
A következő cigiszünetben egy másik kolléga tart nekem órát történelemből. Rászólok, nevet és folytatja. De szerencsére megint jön Simi a liget felől, vége a sétának. Enyelgünk egy kicsit, lelkes tekintetét viszem magammal az órára. Ott is simogatást várnak éhes diákszemek.
Egész Magyarország simogatásra vár. Kilenc és félmillió Simi. Az életét adná érte ebben a gyűlölettől fűtött depresszióban.
Simire várva…
Szeressétek a tanárokat! „Nagyobbak ők, mint a hadvezérek.” ─ mondta Petőfi a közkatonákra. Az ember szeretetre született.
Válaszul azon emiledre, melyben azt írod, hogy „Tisztelt Nővérem, vedd már fel azt a kurva telefont!”, ezúton jelzem, hogy még mindig tanár vagyok, s ezért a délelőtt folyamán civileknek semminemű módon el nem érhető, egyszerűen azon oknál fogva, hogy a munkámban való megzavarás elkerülése végett lehalkítom kütyümet.
Sőt, meg sem nézem szünetekben, hogy volt-e hívásom, nehogy a puszta kíváncsiság bűnbe vigyen, és esetleg diákjaimon vezessem le a reklám célú megkeresések fokozta amúgyis hangulatomat.
Egyúttal tudatom, hogy „nevelési sűrítményként” javasolt tanácsodat megfogadtam, és N nebulót figyelmeztettem, hogyha a továbbiakban diszgráfiáját kihasználva sem írásban, sem szóban „nem hajlandó elárulni titkát, megkínzom”. Jelzem azt is, hogy ezen tanácsodat közvetítendő, igen szigorú arcot öltöttem, mire szelíd mosoly volt a válasz. (Mivel van humorérzéke, csak lusta, mint föld.)
A titok (tudás) kicsikarásának egyéb módjaira felötlő eszméidet esengve várja:
SNI, azaz S(zerető) N(ővéred) I(genis)
lábjegyzet: SNI (Sajátos Nevelési Igényű)
PS: Ma reggel elfelejtettem lehalkítani a mobilomat, és az eggik órán megszólalt. Ijedtemben felvettem, mire egy női hang megkérdezte, hogy csatlakoztam-e már a „Gyurcsány Stop!” petícióhoz. Szerencséjére nem akartam a gyerekek előtt válaszolni, ezért lakonikusan csak annyit mondtam: „Nem érek rá.”
„…az embernek alsó tudata és felső tudata van, esze nincs. Ennek belátása gyógyítja az idegességet.” (Karinthy Frigyes: Együgyű lexikon)
Miután felfogtam, hogy nagy valószínűséggel túl vagyok életem aranymetszéspontján, anélkül, hogy igazi álomtudatos személlyé lettem volna, elhatároztam, hogy tisztába jövök ezzel is. „Létösszegzenem illenék”, ahogy Varró Dániel mondja.
Mint minden művelt ember, természetesen ismerem a lélektan alapvető műveit, Krúdy Gyula Álmoskönyvét, és persze Freud Álomfejtését, de be kell vallanom, soha nem vettem komolyan, hogy rám is vonatkozhatnának.
Na, gondoltam, ideje felszabadítani az „elnyomottakat”, ezért kegyetlen önelemzésbe, vagyis álomfejtésbe kezdtem. És ekkor „pirkadni kezdett”, hogy hiszen én alig álmodom, ha igen, akkor is dögunálmosakat. Semmi rémálom vagy hasonló, többnyire ismeretlen helyeken, ismeretlen arcok triviális helyzetekben. De azért találtam érdekesebbeket is: járok a magasban (ah) ─ Krúdy szerint szörnyű betegség jele. Aztán: nem tudom levenni magamról a ruhát, mert túl szűk. Na, ez annyira egyértelmű klausztrofóbia, hogy nem kellett sokat elmélkednem rajta. (Freud megnyalná a tíz ujját ilyen jól kifejlett neurózis hallatán.) A harmadik, hát ez már valami: a skót Felvidéken bandukolok. Sosem voltam Skóciában.
Álmaink, állítólag, bármilyen furcsák is, valóságunkból fakadnak. Én nem tudom, honnan fakadnak az enyémek, de piti hétköznapiságuk kezd már sértő lenni. Vagy mi van, ha egy másik életből fakadnak? Ma már tudjuk, hogy őseink emlékeit is hordozzuk génjeinkben, csak azt nem tudom, hogy kerülnek a metróba…na mindegy.
Azért elég felháborító, hogy nekem, a mélyen romantikus alkatnak, ilyen prózai álmaim vannak. Nem igazság. Miért álmodom Skóciáról? Talán egy reinkarnálódott skót birkanyáj lennék? Krúdy semmit nem mond Skóciáról. És mi ez az ostoba levegőben járás? Ellenőriztem több helyen is, annyira „emelkedettnek” tűnt. Így ugyan nem találtam, de a fruedista irodalomban a repülésnél igen. Sejtettem, hogy szexuális konnotációja lesz, de nem gondoltam, hogy ennyire körmönfont magyarázatot kapok. Ha jól értem, abból fakad, hogy nagyon frusztrál, ha valaki nyilvánosan fújja az orrát, valami van az ükapám talicskájával is, de ezt végleg nem tudtam értelmezni.
Szóval, baj van velem. Ennek örülök. Nem mintha ez reveláció lenne, de azért öröm az emberiség többségéhez tartozni. Ami dögunálmosaimat illeti, most már biztonságban vagyok, hogy mi lesz a nappalok rém-unálmosaival, hát ezt nem tudhatom.
mert ugye itt van ez a Hofi… ezt meg kéne buktatni… de az embernek valahogy rossz érzése támad, ha a szemébe néz… a linkje… mert ez ugye nem tanult az írásbelire … de azért csak van… na hogy is mondják manapság… fílingje… ismerem ezt a fajtát, mint a rossz pénzt… ez képes jól időzíteni ész és testbeszéd együtthatóját, és képes ötösre szóelizni a semmiből… hát hányast fialjon az a szóbeli tanárnő… kettest, mert dögöljek meg, ha több lesz…bár magának annál több az esze… ne tüntessen tanárnő, tapsoljon… … ne adja itt a bankot, az erőből Krisztust… csak menjen át…
