Kategória: Egy meg nem írt regény

március 28, 2024 / Egy meg nem írt regény

VASS JUDIT

EGY MEG NEM ÍRT REGÉNY: TALÁLKOZÁS EGY FIATALEMBERREL

Ma együtt kávéztam Karinthyval a Hadikban. Egyszer csak ott termett az asztalomnál pizsamában, kötéssel a fején.

  • Megengedi, asszonyom? – és a székre mutatott.

Ja, hogy ez egy abszurd, gondoltam és bólintottam.

  • Hát persze, csak meg ne kérdezze, mi van a repülőgéppel és a büszke és szabad Magyarországgal!
  • Nagyon kedves − szólt és leült – de én mást akarok kérdezni : Mi az a masina, amin pötyögni tetszik?
  • Ez a laptopom. Tudja, olyan, mint egy írógép, csak nem kell hozzá papír.
  • Megnézhetem, asszonyom?
  • Ó hogyne.

Elé toltam, de előbb elmentettem, amit éppen írtam. Nyitottam neki egy új Word dokumentumot.

  • Tessék, próbálja ki. Nem kell sort váltani, magától csinálja.
  • Köszönöm, asszonyom!

Pötyögni kezdett, én pedig számolni: kötés van a fején, még pizsamában, tehát maximum egy hónapja lehetett a koponyaműtét, mikor is volt, kikeresem a neten, ergó most 49 éves, tehát 10 évvel fiatalabb nálam, két év múlva meg fog halni.

  • Jaj, melléütöttem. – szólt.
  • Sebaj− mondom, és megmutatom, hogyan kell törölni.

Mint egy viháncoló gyerek, úgy örült neki.

  • Fenomenális, kérem! Ki gyártja?
  • Ó, hát sokan.
  • Csak azért kérdezem, mert tökéletesíteni lehetne azzal, hogy mondja is, amit gépelek.
  • Már azt is tudja – mondom megdicsőülten.
  • Á! Mit kell hozzá megnyomni?
  • Ja, ez a típus azt nem tudja. Tudja, az nagyon drága.

Megszólalt a mobilom, mikor beszélni kezdtem bele, leesett az álla:

  • Önnek van okostelefonja?
  • Bocsánat −kérdeztem – de hát ezt honnan tudja? Aztán eszembe jut, hogy ez egy abszurd, tehát semmi értelme a kérdésnek. Tudja, és kész. – Egyébként hogy van, Mester?
  • Jaj, kérem, ne használja ezt a szót! Az igaz, hogy én vagyok az egyetlen zseni, de mester…ugyan, kérem! Megengedné, hogy az okosán felhívjam Arankát?
  • Tessék – mondom hüledezve. Beszélni kezd. – De hát a szám – kérdezem.
  • Ó, arra nincs szükség! Aranka, drága Boga üzeni, hogy nincs itthon elég cukor, legyen szíves venni, a fiaink pedig azt, hogy siessen haza, mert az apósának gyereke született.
  • Na de…Karinthy úr…Ön úgy rácsodálkozott a laptopomra…a mobilt meg olyan otthonosan használja.
  • Ó, van nekem is, csak otthon hagytam.
  • Esetleg megkérdezhetném, mit üzen a mai magyaroknak?

Int a pincérnek: Fizetnék! A pincér odayújt egy papírt, Karinthy aláírja. Nem is fogyasztott.

  • Fizetem a hölgy kávéját. Mit üzenek? Azt hogy: nana.
  • De hát ezt 1919-ben üzente Kun Bélának…
  • Ne mondja! Annak már 99 éve. Hogy repül az idő…

Kedvesen bólintott, és a Bartókon felszállt a 49-es villamosra.

március 28, 2024 / Egy meg nem írt regény

VASS JUDIT

EGY MEG NEM ÍRT REGÉNY

MIKSZÁTHIA

Kedélyes cinizmus – ez maradt, ha az ember nem akar infarktust kapni Mikszáth Kálmán születésnapján.. Előveszi a pipáját, cigijét, rágyújt és nevet. Mit nevet! Vihog – ha nő. Röhög – ha férfi. Az anya vihog, az apa röhög.

Mit keseregjen az örökmagyar feudalizmuson, a csákmáték telhetetlenségén? Berendez magának egy kiseurópát a szobájában. Rendületlenül hiszi, hogy lesz feltámadás, pedig dehogy. De ott van az a magyar versekben kísértő „mégis morál”, amit egy kurzuslovag fogalmazott meg oly találóan Ady kapcsán. Vak tyúk is talál szemet. Mégis? Minek?

TGM

Valamikor a régmúltban egyetemistaként egy diákparlamenten üddögéltem elhűlve azon, hogy egyetemista társaim legfőbb gondja a menza szegényes választéka volt.

DE EKKOR

felállt egy fekete, szakállas fiatalember, és azt mondta volt: „ Miről beszélünk? Amíg erről az egyetemről (ELTE) diplomát kaphatnak olyanok, akik nem olvasták végig az Isteni Színjátékot és Spinózát, miről beszélünk?” Kérdeztem, ki ez? Senki nem tudta. Később azonosítottam be: Tamás Gáspár Miklós. Valaki azt írta a nekrológjában, hogy TGM-et olvasni megsemmisülés, az ember szembesülhet  a műveletlenségével. Persze, kapkodott, odavágott, néha türelmetlenül. Joga volt hozzá. Européer magyar volt.

És most itt vagyunk Miszáthiában – az országyűlésben kvaterkázó, mutyizó mamelukok országában, amit időnként Magyarországnak hívnak.

Az urak pipázgatnak. Nekik dolce vita, nekünk, parasztoknak ősiség, turulaltáj vagy keresztény etika.

Menjetek el Horpácsra, üljetek le az öreg mellé, aki nem kérte a grófi címet, megmaradt Mikszáthnak, és megírta a legelkeseredettebb magyar regényt, a Különös házasságot és a legvérfagyasztóbbat: Két választás Magyarországon.

Mikszáthia. Móriczia. Rokonok. Hányszor kell még megírni? „Az ember annyi sivatagra jut.”

Mikor lesz ebből a sarat dagasztó, urakverte provinciából… mi is? Soha. Mégis?

március 28, 2024 / Egy meg nem írt regény

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

LEPKEGYŰJTŐ 

Valakinek kölcsön adtam, és nem kaptam vissza John Fowles regényét, The Collector. Nem mintha újra akarnám olvasni, mert főhőse egy aberrált fickó, aki elrabol egy lányt és elzárva tartja. Nem bántja, csak gyönyörködik benne, és boldog, hogy az övé. Horror. A lepkegyűjtő. 

A lepkegyűjtők köztünk élnek. Valamiért szükségük van rá, hogy lelkeket hódítsanak, és rabságban tartsák úgy, hogy a lepkék ezt ne vegyék észre. Nárcisztikusak, mondanád, de többről van szó, ám itt át is adom a terepet a pszichológusnak. Nem vagyok szakember, csak laikus tapasztaló. 

A lepkegyűjtő, vagy mondjuk így: lélekrabló, karizmatikus személyiség, tehetséges, többnyire kreatív. De ez kevés neki: a lelked akarja. Elbájol, magához vonz, vagy épp elérhetetlenségével ejt rabul. És akkor elveszíted önmagadat, már személyfüggő vagy: drogos. Ez a fajta rabság a szerelemben is életveszélyes, nemcsak a közéletben ─ a politikáról már ne is beszéljünk. Hány diktatúra épült lepkegyűjtőre! 

És veszélyes az iskolában. Minden tanárban van egy kis exhibicionizmus, ott lapul bennünk a tapsra, sikerre éhes lélek. Érthető: sikerélmény nélkül mi is motiválná az embert? Sőt, a kudarc személyiségtorzító is lehet, szélsőséges esetben bosszúállóvá nevel.  

A katedra nagy hatalom, amivel szolgálni és visszaélni lehet, mint minden hatalommal. Most hagyjuk az egyértelmű eseteket, a nyíltan terrorizáló tanárt, azt az egészséges  diák tudja kezelni – ha egyébként normális az iskolai légkör.  De van a látens: az elbűvölő, gyerekbarát, a láthatatlan lepkegyűjtő, nárcisztikusan kompenzáló „celeb”. Akiről csak pletykából tudod meg, milyen mosolygós lelki terror alatt tartja a neki be nem hódolókat. Az eszközök kimeríthetetlenek, és sokszor megfoghatatlanok.  

Egy egész tantestület dőlt be szelíd, szerény kedvességének. Csak a diákok tudták, hogy mit művel. „Zolikának” az utolsó évben minden órán elmondta, hogy meg fog bukni. (Zoli jó volt, szorgalmas, csendes. Rejtély, hogy miért utálta. Talán mert szelídsége könnyű prédává tette.) Az osztály néma asszisztálása mellett folyt a lélektani hadviselés. Nem vették komolyan. „Találkozunk a javítóvizsgán.” Az utolsó órán Zoli nem bírta tovább, és odaszólt: ”Igen, még találkozunk.” Igazgatói szoba. Nem tudni, hogy ott mi történt. Zoli kapott egy igazgatói intőt, de nem bukott meg. Hallgatott. Ő pedig tovább taníthatott. Talán kiváló eredménnyel menne át a minősítő vizsgán. Erre nincs indikátor. Ezt a „kompetenciát” nem jegyzik. 

Végülis nem történt tragédia. A gyereknek nem árt, ha felkészül az életre.

Kérdés, hogy melyik szerepre készül fel. Gének? Neveltetés? Válaszolj, ha mersz. 

Cipolla nem irodalmi hős. Ott ül veled szemben a buszon, előtted áll a pénztárnál, cikket ír, amelynek egy mondatával tönkre tehet valakit, sőt, talán melletted ül az iskolapadban. Talán benned lapul, talán csak egy-egy pillanatra tör elő, hogy bosszút állj, magad sem tudva, miért. A bennünk élő sérelem. Nem mindig nő patologikus szörnyeteggé. Néha csak egy kis pitiáner.  

Nekem ne mondja senki, hogy a jövő nem a versengésről, hanem a kreatív együttműködésről fog szólni. Tényleg? Magic? És az emberiség egyik pillanatról a másikra morális fordulatot vesz? Az ember nem lesz többé önző, irigy, a fasiszták megtérnek, a gyűlöletbeszéd megszűnik, a politika pedig  jótékonysági bál lesz. Aha. Hagyjuk az agymosást, az utópiákat. 2015 Donald Trump. 2016 Brexit. Nézzünk már szét, testvéreim, a valóságban. Tetszik, vagy nem. Hagyjuk az ilyen-olyan fanatikus átnevelősdit. Még soha nem jött be hosszú távon. Az inga mindig kileng. 

Stephen Fry (elkötelezett liberális) a Trump-győzelem után kitört pánik idején készült interjújában nevetve adja elő a liberális reakciókat:

„Oh, dear me, isn’t oh…can’t everybody be nice to each other? Oh, what a pity! Oh, let’s try hard. Oh, come on, now.” 

https://binged.it/2KIvRUr 

Tanulságos. Nehéz ma liberálisnak lenni. Kereszténynek se könnyű. A kettő ugyanis egy gyökerű, ha valaki még nem gondolta volna végig. A buddhisták közös konferenciákat tartanak a kvantumfizikusokkal, igaz,  a laposföld hívők a fejlett világ iskoláiban tanultak. Az értelem szélsőséges csodái. 

Épp most fedezték fel, hogy már a fejlett robotoknak is vannak előítéleteik. Tényleg? Ugyan, vajon ki programozta? Még a PC sem jött be? Hja, a nyelv nemcsak jelentést, érzelmeket is hordoz, kódolt előítéleteket, hiába „tisztogatják” oly szorgosan.  Ergo, a robotoknak „lelkük” is lesz, csak idő kérdése. A sci-fik önbeteljesítő jóslata? Hja, ha annyira akarjuk. „Mert ha gyalu nélkül bunkósbot az elme/gyakran kétélű tőr lesz az kiművelve.” (Arany János: Toldi estéje) Volt magyartanárom mondta: „Időnként meg kell állni a giccs szintjén, hogy ne rontsuk meg a gyereket.” Értsd: figyelembe kell venni a fejlődéslélektant. 

De maradjunk inkább a reményt adó tényeknél. Hastingsben, a buszon, a hátsó ülésen kamaszok hangoskodtak. Nem randalíroztak, csak hangoskodtak. A sofőr megelégelte, és hátra szólt. „Gentlemen, quiet please.” Csend lett.  

Nagy dolog a civilizáció. Nekem elég is lenne.

 

március 28, 2024 / Egy meg nem írt regény

SK

Woman wearing a red shirt and grey skirt dancing on top of a table looking like she’s having a good time

VASS JUDIT

EGY MEG NEM ÍRT REGÉNY: SK

 

Valójában Jolán, mindenki csak így szólította.

 

Irtózatosan vastag copfjai voltak, és sokadik gyerek. Mezőtúron az asztalon táncolt a bálban. A visszafoglaláskor apját Petrozsényba küldték vasutasnak, ott verekedett és feleselt a román gyerekekkel. Vissza Pestre albérletbe. Goldberger szövőgyár. A hold lágy fénye a fonál. Süketítő zajban Jolán mintaszerű futkosása és omló álmai. Végig nagyothallott. Vimosnaknak mondták: ”lenne itt egy rendes lány”. Vilmos a szocdemektől tanulta a helyes viselkedést, az öntudatot. Felvette az öltönyét, vett egy csomag nápolyit, és meghívta Jolántt moziba.  

Klári, a lányuk, „Dönci” imádta apját-anyját. Talán az ő harmóniájuk akadályozta abban, hogy maga is megtalálja. Ezen eltöprengeni.  Jolán boldogan élt, amíg Vilmos egyszer arra nem kérte: „Üss agyon” ─ mert már nem bírta a prosztatarákkal járó kínokat. „A görbe vonalak hó zsupp.” Jolán, aki az asztalon táncolt, istenítette a puritánabbul is szigorúbb Vilmost. És nem verte fejbe.  

Az utolsó 10 évben néha már ki sem kelt az ágyból. A temetésen a tiszteletes finom célzásokat tett azokra, akik nem járnak templomba, de egyházi temetésre vágynak. Hja, van az a pénz. 

Csak most az egyszer szólhatnék veled.

 

március 28, 2024 / Egy meg nem írt regény

VASS JUDIT 

EGY MEG NEM ÍRT REGÉNY

 SIMI

Tízperces szünet. Állunk Andrissal a kerítés mellett, és cigizünk. Gyorsan kell, mert a tíz perc csak öt, ha az ember nem akar loholva érkezni az órára. Ez alatt az öt perc alatt Andris az agyamra megy. Képtelen elvonatkoztatni a biológiától, és órát tart. Lelkesen magyaráz. Ez a tanármánia: szünetben is tanít.

Két nappal korábban Julit kaptam azon, hogy már percek óta etikaórát tart nekem. Csak percek múlva esett le, hogy mitől vagyok feszült. Rászóltam: Ne taníts! Nevet, majd folytatja. Magyaráz.

Andrisra megint rászólok, hogy pihenni szeretnék, én sem kínzom József Attila-vers értelmezésével. Egyébként is: meglátok egy verset, amit elemezni kell, kitör rajtam a diákfrász. Mi a fenének? Hja, 39 év magyartanítás megtette a magáét.

Andris figyelmét szerencsére eltereli egy kutya, amelyik megrohan bennünket, körbeszaglász, dörgölőzik, lelkesen csóválja a farkát. Gyönyörű, áramvonalas magyar vizsla. Simogatjuk, hálásan néz ránk az okos szemével.

Tíz méter múlva érkezik a gazdi. Kicsit szorongva mondjuk: bocs, de olyan aranyos. Gazdi ─ fülig vigyor fiatalember ─ nevetve szól. „Már megszoktam. Egy simiért eladná az életét.” Füttyent, mennek tovább a ligetbe sétálni.

A következő cigiszünetben egy másik kolléga tart nekem órát történelemből. Rászólok, nevet és folytatja. De szerencsére megint jön Simi a liget felől, vége a sétának. Enyelgünk egy kicsit, lelkes tekintetét viszem magammal az órára. Ott is simogatást várnak éhes diákszemek.

Egész Magyarország simogatásra vár. Kilenc és félmillió Simi. Az életét adná érte ebben a gyűlölettől fűtött depresszióban.

Simire várva… 

Szeressétek a tanárokat! „Nagyobbak ők, mint a hadvezérek.” ─ mondta Petőfi a közkatonákra. Az ember szeretetre született.

 

március 28, 2024 / Egy meg nem írt regény

EGY MEG NEM ÍRT EMIL 

Tisztelt Öcsém! 

Válaszul azon emiledre, melyben azt írod, hogy „Tisztelt Nővérem, vedd már fel azt a kurva telefont!”, ezúton jelzem, hogy még mindig tanár vagyok, s ezért a délelőtt folyamán civileknek semminemű módon el nem érhető, egyszerűen azon oknál fogva, hogy a munkámban való megzavarás elkerülése végett lehalkítom kütyümet.

 

Sőt, meg sem nézem szünetekben, hogy volt-e hívásom, nehogy a puszta kíváncsiság bűnbe vigyen, és esetleg diákjaimon vezessem le a reklám célú megkeresések fokozta amúgyis hangulatomat. 

Egyúttal tudatom, hogy „nevelési sűrítményként” javasolt tanácsodat megfogadtam, és N nebulót figyelmeztettem, hogyha a továbbiakban diszgráfiáját kihasználva sem írásban, sem szóban „nem hajlandó elárulni titkát, megkínzom”. Jelzem azt is, hogy ezen tanácsodat közvetítendő, igen szigorú arcot öltöttem, mire szelíd mosoly volt a válasz. (Mivel van humorérzéke, csak lusta, mint föld.) 

A titok (tudás) kicsikarásának egyéb módjaira felötlő eszméidet esengve várja: 

SNI, azaz S(zerető) N(ővéred) I(genis) 

lábjegyzet: SNI (Sajátos Nevelési Igényű) 

PS: Ma reggel elfelejtettem lehalkítani a mobilomat, és az eggik órán megszólalt. Ijedtemben felvettem, mire egy női hang megkérdezte, hogy csatlakoztam-e már a „Gyurcsány Stop!” petícióhoz. Szerencséjére nem akartam a gyerekek előtt válaszolni, ezért lakonikusan csak annyit mondtam: „Nem érek rá.” 

 

március 28, 2024 / Egy meg nem írt regény

VASS JUDIT

EGY MEG NEM ÍRT REGÉNY: ÁLOMFEJTÉS

„…az embernek alsó tudata és felső tudata van, esze nincs. Ennek belátása gyógyítja az idegességet.” (Karinthy Frigyes: Együgyű lexikon)

Miután felfogtam, hogy nagy valószínűséggel túl vagyok életem aranymetszéspontján, anélkül, hogy igazi álomtudatos személlyé lettem volna, elhatároztam, hogy tisztába jövök ezzel is. „Létösszegzenem illenék”, ahogy Varró Dániel mondja.

Mint minden művelt ember, természetesen ismerem a lélektan alapvető műveit, Krúdy Gyula Álmoskönyvét, és persze Freud Álomfejtését, de be kell vallanom, soha nem vettem komolyan, hogy rám is vonatkozhatnának.

Na, gondoltam, ideje felszabadítani az „elnyomottakat”, ezért kegyetlen önelemzésbe, vagyis álomfejtésbe kezdtem. És ekkor „pirkadni kezdett”, hogy hiszen én alig álmodom, ha igen, akkor is dögunálmosakat. Semmi rémálom vagy hasonló, többnyire ismeretlen helyeken, ismeretlen arcok triviális helyzetekben. De azért találtam érdekesebbeket is: járok a magasban (ah) ─ Krúdy szerint szörnyű betegség jele. Aztán: nem tudom levenni magamról a ruhát, mert túl szűk. Na, ez annyira egyértelmű klausztrofóbia, hogy nem kellett sokat elmélkednem rajta. (Freud megnyalná a tíz ujját ilyen jól kifejlett neurózis hallatán.) A harmadik, hát ez már valami: a skót Felvidéken bandukolok. Sosem voltam Skóciában.

Álmaink, állítólag, bármilyen furcsák is, valóságunkból  fakadnak. Én nem tudom, honnan fakadnak az enyémek, de piti hétköznapiságuk kezd már sértő lenni. Vagy mi van, ha egy másik életből fakadnak? Ma már tudjuk, hogy őseink emlékeit is hordozzuk génjeinkben, csak azt nem tudom, hogy kerülnek a metróba…na mindegy.

Azért elég felháborító, hogy nekem, a mélyen romantikus alkatnak, ilyen prózai álmaim vannak. Nem igazság. Miért álmodom Skóciáról? Talán egy reinkarnálódott skót birkanyáj lennék? Krúdy semmit nem mond Skóciáról. És mi ez az ostoba levegőben járás? Ellenőriztem több helyen is, annyira „emelkedettnek” tűnt. Így ugyan nem találtam, de a fruedista irodalomban a repülésnél igen. Sejtettem, hogy szexuális konnotációja lesz, de nem gondoltam, hogy ennyire körmönfont magyarázatot kapok. Ha jól értem, abból fakad, hogy nagyon frusztrál, ha valaki nyilvánosan fújja az orrát, valami van az ükapám talicskájával is, de ezt végleg nem tudtam értelmezni.

Szóval, baj van velem. Ennek örülök. Nem mintha ez reveláció lenne, de azért öröm az emberiség többségéhez tartozni. Ami dögunálmosaimat illeti, most már biztonságban vagyok, hogy mi lesz a nappalok rém-unálmosaival, hát ezt nem tudhatom.

március 28, 2024 / Egy meg nem írt regény

VASS JUDIT

 

ÉRETTSÉGI TABLÓPÓTLÓ

mert ugye itt van ez a Hofi… ezt meg kéne buktatni… de az embernek valahogy rossz érzése támad, ha a szemébe néz… a linkje… mert ez ugye nem tanult az írásbelire … de azért csak van… na hogy is mondják manapság… fílingje… ismerem ezt a fajtát, mint a rossz pénzt… ez képes jól időzíteni ész és testbeszéd együtthatóját, és képes ötösre szóelizni a semmiből… hát hányast fialjon az a szóbeli tanárnő… kettest, mert dögöljek meg, ha több lesz…bár  magának annál több az esze… ne tüntessen tanárnő, tapsoljon… … ne adja itt a bankot, az  erőből Krisztust… csak menjen át…

hát én is attól tartok …

március 28, 2024 / Egy meg nem írt regény

VASS JUDIT

EGY MEG NEM ÍRT REGÉNY DRÁMA

PEDAIGOSZ

 Na, ez nem igaz. Ez az egyetlen, amit megírtam.

 Még R.I.P.-ivel kezdtük el a Thököly Étteremben. Mondom ( mivel nagy verbális bohóc voltam mindig) : Mi lenne, ha írnánk egy iskoladrámát „Traumatikus játék öt felkoncolásban” címmel? És nekiláttunk, vinnyogva írtuk meg az első felkoncolást a nulladik tesióráról, aztán Ripi lebetegedett, én meg egy hétvége alatt befejeztem az Őspedaigoszt az olimposzi istenekről, igazából egy paródiaplágiumot a magukat istennek képzelő tanárokról, Alfonzó görög színháza alapján végig „oszban” beszélve. „Mondosz akkor Thálosz tételosz mikor élt Nagy Laiosz Laiosz-Laiosz, thébai uralkodosz és addig-addig uralkodosz, hogy Laiosz fiosz Oidiposz kiszúrosz mindkét szemosz és nem látosz Mohácsosz káosz dumálosz.”

 Na, mindegy, 87-ben ősbemutató, a gyerekek szétverték a Dísztermet, aztán a kollégák bele-beleírtak, lett belőle 30 év alatt hat felkoncolás prológussal, epilógosszal, vak Jós(kával) musical, amit akarsz. Wesselényi igazgató úr kicsit belesápadt a „fallosz” poénba, de azért lement. Cserélődött a szereplőgárda, négy évente bővültek a felkoncolások, vihogtunk…szép idők voltak…játszani is engedd. Se szövegkönyvem, se videófelvételem – talán azért, mert amikor visszaláttam magam a színpadon, elszörnyedtem, hát, ki ne mondjam, hogy nézek ki a deszkákon. Ki is szálltam színészből rendezőnek. Nehéz ám állandóan vihogó-marháskodó tanárokat fegyelmezni.

 Nézem a fotókat. Pedaigosz. Az olimposzi istenek frusztrált, elgyötört arccal, gyerek-kedvéért-mosollyal járják a folyosót, aztán a teremben már feloldódik a lélek, ott még otthonos, de azon túl…hova csúszol a múltak iszapján? Az nem lehet. Nyugodj meg, lehet. Egy neopróféta a humán és mesterséges intelligencia vegyülését javasolja túlélésképpen…

 Maradt három évem, hogy legalább megértsem a folyamatot…matatok, mi lesz velünk. Na, csak semmi melodráma! Neki ne lássunk már a világ egyenletének! Csak ez a napi önszuggeszció ne lenne, hogy még érdemes, persze, tudom, még értik e hexametert is.

 A Pedaigosz poénjait már nem. Zágsón.

 Farsang. Gondoltam, beöltözöm indiánnak, ahhoz van ruhám és tollam. 30 éve egyszer már felléptem benne…csak aztán jött RBori, és tiszteletteljes iróniával rám mosolygott: „És most a tanárnő azt képzeli, hogy indián?”

 Kezdem a Kafka-órámat, már merülünk alá a kisember abszurd komorába, amikor vidám füttyszó baktat el a nyitott ajtó előtt, Hawaii-ingben, bohócsipkásan, strandpapucsban…megy angolórát tartani. Ja, hogy farsang van. Felszabadultan vinnyogunk. Pedaigosz. És örömmel nyugtázom a megmaradt feladatot…derűvel átadni a stafétát.

 Üdv az Olimposzon.

március 28, 2024 / Egy meg nem írt regény

VASS JUDIT

EGY MEG NEM ÍRT GULÁCSY

 

A VIRÁGÜNNEP VÉGE

 

Kisborit mindenki dédelgette. Derékig göndörödő, fekete haját az unatkozó orosztanár összefonta Évi szőke szöghajával, ha már unta a gyerekkínzást. Évi Dosztojevszkijt olvasott, Kisbori Gulácsy-monográfiát, már nem is tudom, milyen apropóból adtam neki kölcsön. Szomorú, mélybarna szemeiben örök nevetés huncutkodott, a mindig éhezők világfaló mohósága. Hárman voltak: Kétbori és Évi. A kamaszlányokba öltött finomság szecessziós esztétikuma. Kisborit nem vették fel az óvónőképzőbe, s csak mi tudjuk, mit veszített sokszáz gyerek, akiket dédelgethetett volna szépre-jóra.

 

Búcsúkép. Kisbori a Városligetben, mint a Varázsló kertjében a mélyvörösek. A másik oldalon Gulácsy-idézet: „Félek…elvész egy nap anélkül, hogy a kert elzenélte volna nekem azokat a szent hazugságokat, melyekért egy évig érdemes élni…” Virágünnep vége volt.

 

Egyszer az utcán utána futott az idős Tandori Dezsőnek, s egy szál virággal köszönte meg a verseket. A költőóriás meg kezet csókolt egy gyönyörű nőnek, aki ki tudja, milyen tündérmeséből bukkant fel az alkonyat vörösében.

 

Mióta tervezem, hogy beugrom Kisborihoz, a Varázsló kertjébe, ahová belépni mezítláb is szabad, mint egy Petőfi-versbe.