Kategória: Próza

november 29, 2021 / Egy meg nem írt regény

SK

Woman wearing a red shirt and grey skirt dancing on top of a table looking like she’s having a good time

VASS JUDIT

EGY MEG NEM ÍRT REGÉNY: SK

 

Valójában Jolán, mindenki csak így szólította.

 

Irtózatosan vastag copfjai voltak, és sokadik gyerek. Mezőtúron az asztalon táncolt a bálban. A visszafoglaláskor apját Petrozsényba küldték vasutasnak, ott verekedett és feleselt a román gyerekekkel. Vissza Pestre albérletbe. Goldberger szövőgyár. A hold lágy fénye a fonál. Süketítő zajban Jolán mintaszerű futkosása és omló álmai. Végig nagyothallott. Vimosnaknak mondták: ”lenne itt egy rendes lány”. Vilmos a szocdemektől tanulta a helyes viselkedést, az öntudatot. Felvette az öltönyét, vett egy csomag nápolyit, és meghívta Jolántt moziba.  

Klári, a lányuk, „Dönci” imádta apját-anyját. Talán az ő harmóniájuk akadályozta abban, hogy maga is megtalálja. Ezen eltöprengeni.  Jolán boldogan élt, amíg Vilmos egyszer arra nem kérte: „Üss agyon” ─ mert már nem bírta a prosztatarákkal járó kínokat. „A görbe vonalak hó zsupp.” Jolán, aki az asztalon táncolt, istenítette a puritánabbul is szigorúbb Vilmost. És nem verte fejbe.  

Az utolsó 10 évben néha már ki sem kelt az ágyból. A temetésen a tiszteletes finom célzásokat tett azokra, akik nem járnak templomba, de egyházi temetésre vágynak. Hja, van az a pénz. 

Csak most az egyszer szólhatnék veled.

 

H3

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA:

H3 

Ha az ember több évtizedet tanít az alma materben, elkerülhetetlen a „vérfertőzés”. Bármerre járok a városban, biztosan találkozom valakivel, vagy hallok valakiről, aki szintén oda járt, és persze tanítottam, vagy hattam volna, de megúszta. 

Ha egy jóképű férfi rám mosolyog, rögtön tudom, így folytatja: „Jó napot, tanárnő!” – én pedig törhetem a fejemet, hogy őt vagy a gyerekét, ma már az sem kizárt, hogy az unokáját tanítottam. A dolgot tovább „aberrálja”, hogy különböző generációkból való tanítványaim lelnek egymásra a világ valamely táján, és akkor beáll a tohuvávohu: ki, mikor, de hogy kerülnek össze? Olyan vagyok már, mint szegény József Attila versében a „visszhangzó családi kripták.” Néha attól rettegek, hogy beállít Petrovics István, és bikacsökkel kéri számon rajtam, miért hagytam elkujtorogni a fiát. 

H3 eredetileg szőke, keszeg fiúcska volt, kérdeztem is az atyát: „Sportol ez a gyerek valamit?” Papa göcög a nevetéstől: „Tanárnő, mindennap órákig püföli a homokzsákot.” 

H3, alias szelíd, szőke jó tanuló, tudott viselkedni, elvégre a homokzsák önkontrollra nevel, meg is lett hamar az összes nyelvvizsgája, a kitűnő érettségije, sajnáltam is hogy nem humán szakra megy, de nem erőltettem.  

De addig püfölte azt a zsákot, míg kigyúrta magát és magából a dupla humán diplomát, és egyszer csak beült a tanáriba kollégának, de már tar fejjel, bár ifjan. Sok „hajaszála hullott a tudományokért”. Keszegből izompacsirta, hangját-alig-hallodból öblösen bömbölő suttogás lett. 

H3 hátrányosan halmozott helyzetű: magyartanára, angoltanára és osztályfőnöke voltam, de nagyon örülök, hogy nem hasonlít rám sem stílusban, sem módszerekben. Autonóm. Respect.  

Mikor megérkezett, épp végzős osztályom volt, osztályfőnök-helyettes nélkül, adódott tehát, hogy felkérem, jöjjön velünk kirándulásra.  

„B” az osztályomból titokban elmesélte nekem, hogy rajongott zenészéről, R-ről véletlenül kiderült, hogy H3 osztálytársa volt, aki most az ő osztályfőnök-helyettese. R, a hajdan csendes, sztoikus, ma már külhonban is csápolt zenész, mikor megtudta, hogy H3 tanár lett, csak annyit mondott: 

„Tudtam, hogy el fogja cseszni az életét.”  

Imádják a gyerekek.

 

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA 

KÖTELEZŐ 

Csaba kollégám azt találta mondani, hogy kilencedikben nem, de felnőtt fejjel elolvasta az Odüsszeiát, és nagyon élvezte. Csaba halmozottan hátrányos helyzetű: osztályfőnöke, magyar- és angoltanára voltam. 

És akkor Tin (focista) azt mondta az írásbeli érettségi után, hohy elkezdte olvasni a kötelezőket, és most élvezi. 

És akkor, immáron ezredszer megvilágosodtam: a kötelezőnek nem kötelező unalmasnak lenni. Lehetne gyermekközelibbekkel kezdeni, és felvillantani a klasszikusokat…na feltaláltam a melegvizet… 

Herczeg Ferenc, Wass Albert…vicc…csak a nagyon nemzetiek olvassák direktívaként, mert itt élned-olvasnod kell. Nem kell. Lehet. A nemzet nem pusztul ki nélkülük. Legfeljebb unja magát.

Kedvenc sorozatomban, az Igenis, Miniszterelnök-ben (BBC) panaszkodik a miniszterelnök az államtitkárnak, hogy a tanulók az iskolaidő háromnegyedében halálra unják magukat, holott a munka világára kellene felkészíteni őket. Erre az államtitkár azt feleli: a háromnegyed unalom tökéletes felkészítés a munka világára. 

Szóval: meddig áltatnak még minket, magyartanárokat, hogy a Csongor és Tünde megfelelő olvasmány 15-16 éveseknek? 

Ja, értem. A háromnegyed.

‘Well if you’re sick of seeing me here, and I’m sick of coming in here,let’s call a truce!’

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA 

MÓSZERTAN

Félreértés ne essék, a módszertant nagyon fontosnak tartom. Sőt. Középiskolában a módszer sokszor fontosabb a tárgyi ismereteknél, mert jól megválasztott módszerrel motiválni lehet, motiválni további, egyéni kutakodásra, ismeretszerzésre. Mondom, jól megválasztott módszerrel. DE! A tanár személyisége kikerülhetetlen, az a bizonyos karizma. Továbbképzésről jövök épp haza vidékről. Voltak remek előadóink, és kevésbé remekek. Volt visszafogott, tárgyilagos, szakmai tudásával lenyűgöző. Volt nárcisztikus, szakmailag ugyan felkészült, de a fennállónak nagyon megfelelni akaró, elidegenítő. És voltak a lehengerlők. Felkészültek, és kiváló előadók. Hja, a karizma. Az egyik a szívbajt hozta ránk a kezdeti poroszos szigorával, aztán kiderült, hogy a blazírt külső frenetikus humort és tudást leplez. És it most külön megnevezem Miklósi Lászlót, a Történelemtanárok Egyletének elnökét, és Keglevich Kristófot, a Fazék történelemtanárát. Nem csodálom, ha imádják őket a gyerekek. 22 agyongyötört tanárt is képesek voltak felvillanyozni.

 És akad a mainstream. De ez már régebbi emlék mószertani továbbképzésekről. Azokról szólok, akik  csak az interaktív eszközöket, játékokat sajátítják el, de nincs mögöttük igazi tudás, igazi ember.

ÉS akkor jött a harmadik a csomagolópapírral meg a színes filctollakkal, és én legszívesebben tényleg ráírtam volna, hogy mit szeretnék csinálni az órán, de nem akartam bölcsködni, s mivel közben a meleg vizet is felfedezte, és én még mindig szégyelltem volna kioktatni, külnösen, hogy 20 évvel volt fiatalabb, nem maradt más menekvés, mint a kóma.  

MERT nincs azzal baj, ha valaki önálló gondolkodás útján jut el evidenciákig ─ sőt, személyes tapasztalatból tudom, hogy heuréka élmény, a legnagyobb. A baj az, ha nem tudja, mert lusta utánajárni, vagy nagyképű tanárai voltak, hogy az evidencia már matuzsálem korú, és nem illik mások idejét lopni vele. Hacsak nem pénzért. Akkor értem.

Az már az én bajom, hogy kellett a papír, meg meleg is volt, meg hajlamos vagyok elcsüggedni. Néha olyan reménytelen. Háklisodom.

Jó volt ez a hétvége, visszaadta a hitemet, hogy az emberi faktor még játszik. Szerintem kihalhatatlanul. Becsüljétek meg a jó tanárokat!

 

 

VASS JUDIT 

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

CIGI, BÉKESEJT 

Egy robot pontosságával és egy beszélő szerszám alázatával érkezem reggel hat húszkor a villamos-megállóba ─ abszolút fölöslegesen, tudhatnám már, hogy az 1-es az orrom előtt füstöl el…ja, az a 3-as metró, az 1-es még csak a pótlóbusz-meglepetést tudja, igaz, már hetente kétszer.

A kukánál két közterület-felügyelő cigizik, kicsit tétovázom: mégiscsak kínos: nő létemre, ráadásul egyedül közéjük állni… na de: minden függő egyenlőnek és szabadnak érkezik, tehát kellő távolságra megállok. „Nézd, öregem – közben elnyomja a cigit, és a kukába dobja ─ mi sem vagyunk hülyék, de szerintem a nők okosabbak” …a többit már nem hallom, mert távolodnak az utcazajban, csak az tűnik fel utólag, hogy a hangjában sem irónia, sem …sem …gyakorlatilag semmi nem volt, csak tényközlő nyugalom, olyan csend, amit, már nem is tudom, milyen időmélyben hallottam utoljára. Hm. A hanghordozás…izé…a hangszín…ja, nem: a hanglejtés mágiája. Jé. Egészen otthonosan érzem magam a villamoson.

Egy rövid megálló erejéig meg sem hallom az alvó testvérek szendergésébe fejhangon mobilozó hölgytársat (mellesleg mindig nők csinálják)…és nem látom azt a tahó izomagyút, akinek esze-ágában sincs levenni a hátizsákot a tömegben…ne hagyj el idegsejt…

 Hm. Az idegsejt mágiája. Békesejtek.

2019.

november 29, 2021 / Egy meg nem írt regény

VASS JUDIT 

EGY MEG NEM ÍRT REGÉNY

 SIMI

Tízperces szünet. Állunk Andrissal a kerítés mellett, és cigizünk. Gyorsan kell, mert a tíz perc csak öt, ha az ember nem akar loholva érkezni az órára. Ez alatt az öt perc alatt Andris az agyamra megy. Képtelen elvonatkoztatni a biológiától, és órát tart. Lelkesen magyaráz. Ez a tanármánia: szünetben is tanít.

Két nappal korábban Julit kaptam azon, hogy már percek óta etikaórát tart nekem. Csak percek múlva esett le, hogy mitől vagyok feszült. Rászóltam: Ne taníts! Nevet, majd folytatja. Magyaráz.

Andrisra megint rászólok, hogy pihenni szeretnék, én sem kínzom József Attila-vers értelmezésével. Egyébként is: meglátok egy verset, amit elemezni kell, kitör rajtam a diákfrász. Mi a fenének? Hja, 39 év magyartanítás megtette a magáét.

Andris figyelmét szerencsére eltereli egy kutya, amelyik megrohan bennünket, körbeszaglász, dörgölőzik, lelkesen csóválja a farkát. Gyönyörű, áramvonalas magyar vizsla. Simogatjuk, hálásan néz ránk az okos szemével.

Tíz méter múlva érkezik a gazdi. Kicsit szorongva mondjuk: bocs, de olyan aranyos. Gazdi ─ fülig vigyor fiatalember ─ nevetve szól. „Már megszoktam. Egy simiért eladná az életét.” Füttyent, mennek tovább a ligetbe sétálni.

A következő cigiszünetben egy másik kolléga tart nekem órát történelemből. Rászólok, nevet és folytatja. De szerencsére megint jön Simi a liget felől, vége a sétának. Enyelgünk egy kicsit, lelkes tekintetét viszem magammal az órára. Ott is simogatást várnak éhes diákszemek.

Egész Magyarország simogatásra vár. Kilenc és félmillió Simi. Az életét adná érte ebben a gyűlölettől fűtött depresszióban.

Simire várva… 

Szeressétek a tanárokat! „Nagyobbak ők, mint a hadvezérek.” ─ mondta Petőfi a közkatonákra. Az ember szeretetre született.

 

Vintage engraving of a Victorian Headmaster, Teacher, 19th Century, wearing a mortar board and gown

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

FIJÁM 

Kikerülhetetlen a kérdés: miért van az, hogy egyes tanárok „bármit” megengedhetnek maguknak? Na, jó természetesen nem akármit, például az osztály felgyújtásáról ugye csak álmodozni szabad.

 DE MÉGIS,  

MILA NÉNI, aki nemcsak gyönyörű volt, de legalábbis olyan elegáns, mint egy oldalági Romanov hercegnő, holott végigcsinálta Leningrád blokádját, és egyébként is po putyí Lényina, szóval Mila néni beszólhatott, bár akkor még nem így mondtuk:

„Fíjám, unom én ez a banán, ámilyen primityív vágy, igyá kakáó, lesz neked csuty-csuty ész.” És imádták. 

IZA, miután nem volt jelentkező a szülői munkaközösségbe, lehajtotta a fejét, és azt mondta: Kedves Szülők, most 10-ig számolok, és mire felnézek, legyen három kéz a magasban. És lett. Megtanultam tőle, és sikerrel alkalmaztam.

Iza Sárospatakon kezdte a híres-neves kollégiumban, az ötvenes években. Csupa fiú osztály, az egyik a tanárnő szemébe hazudik. Tanárnő keze megindul, püff egy pofon. Fiatal tanárnő megijed, összeszedi magát, és így szól: „Most pedig megírod édesapádnak, hogy te mit csináltál, és én mit tettem.” A szünetben feljelenti magát az igazgatónál, aki sűrű imádkozást javasol. Elmúlik két hét…semmi. Iza megkérdezi: „Megírtad édesapádnak?” „Igen.” „És mit válaszolt?” „Hogy megköszöntem-e.”  80 éves születésnapjára az egész osztály (70 évesek) felutazott Pestre, hogy megünnepelje. Imádtuk.

ZEUSZ, mint ighá szervezte a ballagást, állt a dobogón, és higgadtan mikrofonozta: „Kedves Szülők! Immáron harmadszor kérem önöket, hogy hagyják el a felvonulási területet. Nem kérem többet, köszönöm a figyelmet – és felment a fotólaborba, a ballagás pedig le, igaz, végig némi szorongás látszott a szülők arcán. „Lányom” az érettségi banketten vihogva meséli, hogy miután ő feltette a kezét: „De tanár úr, a tankönyv szövege nehéz és érthetetlen.”, Zeusz szomorúan rá nézett, és azt mondta: „Akkor vedd elő a Barbie babádat, és szép csendben öltöztesd fel.” (Egy másik férfikollégát egy másik osztályban sokkal kevesebbért feljelentettek az igazgatónál.) Zeusz poénjain hálásan vihogtak.

 ÉS AKKOR CSÉ 25 évvel később azt mondhatta egy másik lányomnak, aki a helyettesítő történelem órán par excellence kamaszlányban nyomatta: „Maga üljön hátra, és lapozgassa a Cosmopolitant”! És lányom többet nem zavarta az órát, az osztály pedig legendákat szőtt a tanárról, aki csak egyszer tartott náluk órát, milyen kár. ÉS AKKOR CSÉ megkérdezte az egyik gyereket: „Maga miért volt ma ilyen búvalbélelt egész órán?” „Mert a tanár úr egyszer sem mondta, hogy „Jól van, fiam, hülye vagy!”

Hja, a karizma.

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA 

APOKALIPSZIS, MOST 

Mondom az osztály beszédkényszeres eszének: Mit fog szólni a szülő, ha beírom, hogy gyermeke nem érti az emberi hangot? Szerintem tudják – szólal meg mosolyogva beszélgetőtárs szomszéd. Még nem tudtam, csak az ösztönös énben sejlett, ebből most már baj lesz.

 Lett. 

És megvolt a világvége is. Kitört belőlem az a bizonyos tanár, aki soha nem voltam, és utálnék lenni. Percekig emelt hangon prédikáltam „figyelemzavaroséknak”. 

Persze, tudom, hogy multitasking nemzedék, meg minden, meg hogy úgy kellene felépíteni az órát, de az én nemzedékemnek a multitasking legfeljebb az, hogy zenét hallgatok és közben takarítok, kötök, ergó az egyik tasking nem kíván szellemi tevékenységet. Fel se tudom fogni, hogyan lehet egyszerre zenét, olyat, mint ők!, hallgatva figyelni, jegyzetelni, közben kicsit csevegni a szomszéddal…

Azt hittem, a tanárnő türelme végtelen – mondja Döme a tizenegyedikből, mert a tíz perces szünet nem volt elég, hogy ne látszódjon meg rajtam az előző óra fogcsikorgatása. Én is azt hittem – válaszolom. Meg is mondtam beszédkényszereséknek: Ha még egyszer elveszítik a türelmemet, végük. Isten engem úgy segéljen. Dixi.

De most komolyan: hívjam be a szülőket, és kérdezzem meg, hogy természetesnek veszik-e, hogy miközben beszélnek a gyerekükhöz, ő elfordul, és mással trécsel, vagy foglalkozik?  

Épp Horatiust vettük, miután meghallgattuk Sebőéktől a Lydiához-t − Még dünnyögtek is hozzá, később, a verselemzésnél már nyomogatták a kütyüt, vagy sugdolóztak, de meglestem: jegyzetelték a sztoicizmust is.

Kérdem a velem egyidős kollégát: „Te hogy bírod ezt?” Kétségbeesett tekintet, rázkódás vállban: „Megőrülök. Nem bírom.” Nevetünk. Fiatal kollégánk is nevet: „Nekem szükségem van erre a zsivajra.” A tanítványai imádják, hajlandók vele együtt működni, élvezik ezt a vircsaftot és a tantárgyát. Ergo: lehet így is.

Hát igen. Ha nem lenne kötelező érettségi tárgy a magyar, vagy nem így… nézünk egymásra, mi öregek…hja, jó is lenne, de nekünk már nem lesz.

És most legszívesebben idéznék  néhány részt a középszintű magyar érettségik javítókulcsából, mit is kellene tudnia a diáknak az ötösért, mondjuk verstanból…aha…mert az egy dolog, hogy nekem a fülemben van…de egyébként olyan, mintha tornából kötelező lenne a szaltó…talán egy féléves kurzus…isteni, játékos feladataim vannak…aha…

 Aki idáig jutott az olvasásban, nem kap sört, viszont tudja, hogy miről is szól igazából ez az „iromány” −  ahogy néhány csemete ma hív például egy Babits-verset, mert azt hiszi, hogy ez a szó „oké”. 

Addig is: sztoicizmus mindhalálig. Akasztófahumor, most.  

Ezt a szöveget 2 évvel ezelőtt írtam. Azóta magamon is észrevettem a multitasking kényszert. Képes vagyok úgy beszélgetni valakivel, hogy közben mást is csinálok, például megnézek valamit a neten. Bunkóság…de mindenkin ezt veszem észre. Szimbiózisban a kütyüvel. 

Talán ha egy olyan iskolarendszerünk lenne, amelyben a tanár nem agyonnyomorított bérrabszolga, hanem lenne ideje minden órára alaposan felkészülni, akkor motiválóbb lehetne a tanítás-tanulás, jobban lekötné a diákot a jelenlegi, középkori hótunalom helyett…

 És akkor beleért a kezem…

november 29, 2021 / Egy meg nem írt regény

EGY MEG NEM ÍRT EMIL 

Tisztelt Öcsém! 

Válaszul azon emiledre, melyben azt írod, hogy „Tisztelt Nővérem, vedd már fel azt a kurva telefont!”, ezúton jelzem, hogy még mindig tanár vagyok, s ezért a délelőtt folyamán civileknek semminemű módon el nem érhető, egyszerűen azon oknál fogva, hogy a munkámban való megzavarás elkerülése végett lehalkítom kütyümet.

 

Sőt, meg sem nézem szünetekben, hogy volt-e hívásom, nehogy a puszta kíváncsiság bűnbe vigyen, és esetleg diákjaimon vezessem le a reklám célú megkeresések fokozta amúgyis hangulatomat. 

Egyúttal tudatom, hogy „nevelési sűrítményként” javasolt tanácsodat megfogadtam, és N nebulót figyelmeztettem, hogyha a továbbiakban diszgráfiáját kihasználva sem írásban, sem szóban „nem hajlandó elárulni titkát, megkínzom”. Jelzem azt is, hogy ezen tanácsodat közvetítendő, igen szigorú arcot öltöttem, mire szelíd mosoly volt a válasz. (Mivel van humorérzéke, csak lusta, mint föld.) 

A titok (tudás) kicsikarásának egyéb módjaira felötlő eszméidet esengve várja: 

SNI, azaz S(zerető) N(ővéred) I(genis) 

lábjegyzet: SNI (Sajátos Nevelési Igényű) 

PS: Ma reggel elfelejtettem lehalkítani a mobilomat, és az eggik órán megszólalt. Ijedtemben felvettem, mire egy női hang megkérdezte, hogy csatlakoztam-e már a „Gyurcsány Stop!” petícióhoz. Szerencséjére nem akartam a gyerekek előtt válaszolni, ezért lakonikusan csak annyit mondtam: „Nem érek rá.” 

 

VASS JUDIT

 A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

ÉN, SLACHTA MARGIT

 „Na, mi van, Slachta Margit, ma hány gyereket vertél meg?” – apám többnyire ezzel fogadott kezdő tanár koromban. „Ja, hogy jobb oldali képviselő, aki szorgalmazta a testi fenyítést? Kösz, semmi közöm.” Komoly, szigorú gyerek voltam, honnan tudhatta volna apám, hogy az iskolában én vagyok a liberális.

 Maradtunk is ennyiben Margittal, de elfogadtam, mint epitheton ornanst apai iróniával.  Margit megmaradt a pedagogia militans fogalomkörében. Nem apám bűne. Hagyjuk, kié.

 Szóval, Margit, ez a Jézus-követő, a zsidó deportálások idején, kereszttel a nyakában elutazott a pápához Rómába, hogy tegyen valamit az emberség nevében. Tudjuk, milyen hatékonysággal. Egy embert egy ember menthet meg. Na, mondjuk tízet, százat. A többiért ki gyón? Margitnak maradt néhány – és a szembesülés a tehetetlenséggel. R.I.P.