Kategória: Próza

július 31, 2021 / Egy meg nem írt regény

VASS JUDIT

 

ÉRETTSÉGI TABLÓPÓTLÓ

mert ugye itt van ez a Hofi… ezt meg kéne buktatni… de az embernek valahogy rossz érzése támad, ha a szemébe néz… a linkje… mert ez ugye nem tanult az írásbelire … de azért csak van… na hogy is mondják manapság… fílingje… ismerem ezt a fajtát, mint a rossz pénzt… ez képes jól időzíteni ész és testbeszéd együtthatóját, és képes ötösre szóelizni a semmiből… hát hányast fialjon az a szóbeli tanárnő… kettest, mert dögöljek meg, ha több lesz…bár  magának annál több az esze… ne tüntessen tanárnő, tapsoljon… … ne adja itt a bankot, az  erőből Krisztust… csak menjen át…

hát én is attól tartok …

július 31, 2021 / Próza

VASS JUDIT

EGY ÁTÍRT REGÉNY: A RAJONGÓK

Radnóti, mikor megtudta, hogy Móricz átírja Kemény Zsigmond regényét, A RAJONGÓKAT, valami olyasmit írt a Naplójába: „Rá kellene ütni a kezére.” Azt hiszem, ez az egyetlen dolog, amiben nem értek egyet vele. (Szerénység, légy vezérem.) Móricz megérezte, amiért később Illyést gyalázták, mert átírta volt a Bánk bánt ─ szóval, megérezte, amit szegény Spiró György uszkve 30 éve hajtogat halkan, hogy amúgy modernizálni kellene már a régimagyart, mert nem lesz olvasója. Hja, az angol identitás kibírja a klasszikusok újraírását, a miénk nem. Azt-ahaza-áruló-mindenit!

Rajongó újraolvasó vagyok: karácsonykor kötelezően Bűn és bűnhődés, húsvétkor

A Mester és Margarita, és persze, az angol írónők romantikája Szabó Magdával Für Elise allefelle, de németül már elfelejtettem, ezért csak a diákoknak mondom félig-sznobul komolyan: Bulgakovot oroszul, Shakespeare-t angolul, Goethét németül, Aranyt magyarul és Voltaire-t franciául, ha tudnék volna.

Tehát újraolvasnám Jókait-Keményt, de már hat a szakmai ártalom, az első oldalakon feszengeni kezdek: Na, ebből egy átlag gimnazista kb. a kukkját se.

Kár. Milyen jót derülnének, ha A RAJONGÓK kapcsán elmesélhetném kedvenc anekdotámat Móricz Zsigmondról. Történt ugyanis, hogy  Zsiga II, a Móricz az Erdély-trilógia kapcsán Tündérkertben bújta a levéltárakat, s (tán Kolozsváron) egy református tiszteletest faggatott A RAJONGÓK történelmi hátteréről, kérdezvén: Hát, Tiszteletes úr, hogy is volt azzal a zsidó lánnyal (értvén a Zsiga I.-regényt, amelyben az egyik főhős titkos szerelmi viszonyt folytat a rabbi lányával, ha jól emlékszem) ─ mire a Tiszi fülig pirul, hímez-hámoz, ezt vajon honnan tudja az író úr… hopp… fején a szöget!

Szóval, Rajongó nemzet vagyunk, akárcsak a többi, mert az ember soha nem növi ki a bálványimádást, ezért van kevés esélye a Názáretinek, akit ünnepre tartogatunk, corpusnak, a nyolc boldogságot pedig leszűkítjük egyre, ahogy Arany megírta volt: „Hasadnak rendületlenül…”

AZ MAGYAR RAJONGÁS igazi hungarikum.

Mi, mélymagyar és híghunor csak addig vagyunk fanatizálhatók, amíg nyerésre áll a csapat. Addig isten iz dö limit, meg a pilisi csakra: ria-ria, azzal az utánozhatatlan magyar a-val, hiába, na, csoda ez a magyar nyelv! Akkor kezdünk mohácsolni, ha a csapat (stadionon belül vagy kívüle, mondjuk a politika porrongyán) zakót-sallert-kötényt kap. Akkor rajongás-inverz dö limit, de legalábbis lincsbeszéd: szemét hazaáruló banda ─ mert A HAZA MINDEN ELŐTT. Igaz, nem tudja, mit is értett e négy szócska alatt a Talpra magyar költője, meg bús düledékeiden mit ér, de minden előtt.

Mélymagyar és híghunor csak addig rian-riázik, míg a szarvasra lehet kenni mindent. Mert ugye, mi már rég megbűnhődtük, ahogy Toldi írta olyan szépen a nyári napnak alkonyúlatánál, az egykettedes dolgozatban.

Konyúlunk megint.

július 31, 2021 / Próza

VASS JUDIT

EGY MEG NEM ÍRT REGÉNY

PARTIUM

Ízlelgetem a szót: „A RÉSZEK”. Lassanként jelentését veszíti majd ez is, mire megint alaposabban körbenézek. A szó elszáll, a betű megmarad, jelentéseink kivesznek belőle, felülnek a végtelen időre, mint Margit lompos szoknya-versei, talán odaát még mondják az író-olvasón, ki tudja. Kultúránk még él, bizantinikusan, ahogy Babits mondja, de az ifjúságot nem érdekli többé.

És jót súgtak-búgtak a Nyugat-asztal kerek lovagjai, mert pletykál ám a hím is, Móricz is odavág az „asszonyi” jelzővel, miközben égbe meneszti. Ment is szegény hamarosan.

Színek és évek, egy magát túlélő idézet: „Ott laknak, onnét terpeszkednek el közönséges, rideg és korlátolt életformáik egyre nagyobb befolyásával ezen a nyomorult városon. És engem figyelnek onnét most, a múltamat fürkészik, a lépteimet lesik előre elítélő rosszakarattal.”

PARTIUM. Na, soroljuk csak fel őket: JúliaMargitAdél ǁ Anna a négyzeten és ǁ Magda a sárga ruhában. (Műszempillákkal ─ ezt azért tegyük hozzá, a ruha pedig fehér volt, de a verslábakon nem állt volna jól.) Ám Margitot nem lehetett kinézni holmi kis nőiségért, lobogtatni persze, mint feminista zászlót, azt igen.

És  Margit, csak úgy menet közben, magára tekert egy függönyt szoknyának, lédásan körbepillantott, de azért margitosan várta őt, talán nagyŐvel, mert el kell jönnie, talán egy buja spanyolban, ám a partiumi lányok foga valahogy entellektüelre vásott, szóval, Margitunk is ellibbent egy biológus karján, hogy metszetekben keresse a kisimult boldogságot, és egyre jobban állt rajta függöny-abrosz s egyéb lebernyegek, álmodott is még újabb gyermekeket, de eljött a buja, a halálosan perverz spanyol nátha alakban, elragadta Margitot, és vitte magával fiát.

De miért pont Margitot, amikor végre boldog? Ilyet nem kérdez kálomista, se katolikus-félvér, se Margit, se Anna, Zsuka meg végképp, legfeljebb, ha Magda, a Partiumból. Műszempillákkal. Ragaszd csak szemedre, ha jő a halál.

 

 

július 31, 2021 / Próza

VASS JUDIT

EGY MEG NEM ÍRT NOVELLA

TALÁLKOZÁS EGY FIATALEMBERREL

 

Ma együtt kávéztam Karinthyval a Hadikban. Egyszer csak ott termett az asztalomnál pizsamában, kötéssel a fején.

       Megengedi, asszonyom? – és a székre mutatott.

Ja, hogy ez egy abszurd, gondoltam és bólintottam.

       Hát persze, csak meg ne kérdezze mi van a repülőgéppel és a büszke és szabad Magyarországgal!

       Nagyon kedves − szólt és leült – de én mást akarok kérdezni : Mi az a masina, amin pötyögni tetszik?

       Ez a laptopom. Tudja, olyan, mint egy írógép, csak nem kell hozzá papír.

       Megnézhetem, asszonyom?

       Ó hogyne.

Elé toltam, de előbb elmentettem, amit éppen írtam. Nyitottam neki egy új Word dokumentumot.

       Tessék, próbálja ki. Nem kell sort váltani, magától csinálja.

       Köszönöm, asszonyom!

Pötyögni kezdett, én pedig számolni: kötés van a fején, még pizsamában, tehát maximum egy hónapja lehetett a koponyaműtét, mikor is volt, kikeresem a neten, ergó most 49 éves, tehát 10 évvel fiatalabb nálam, két év múlva meg fog halni.

       Jaj, melléütöttem. – szólt.

       Sebaj− mondom, és megmutatom, hogyan kell törölni.

Mint egy viháncoló gyerek, úgy örült neki.

       Fenomenális, kérem! Ki gyártja?

       Ó, hát sokan.

       Csak azért kérdezem, mert tökéletesíteni lehetne azzal, hogy mondja is, amit gépelek.

       Már azt is tudja – mondom megdicsőülten.

       Á! Mit kell hozzá megnyomni?

       Ja, ez a típus azt nem tudja. Tudja, az nagyon drága.

Megszólalt a mobilom, mikor beszélni kezdtem bele, leesett az álla:

       Önnek van okostelefonja?

       Bocsánat −kérdeztem – de hát ezt honnan tudja? Aztán eszembe jut, hogy ez egy abszurd, tehát semmi értelme a kérdésnek. Tudja, és kész. – Egyébként hogy van, Mester?

       Jaj, kérem, ne használja ezt a szót! Az igaz, hogy én vagyok az egyetlen zseni, de mester…ugyan, kérem! Megengedné, hogy az okosán felhívjam Arankát?

       Tessék – mondom hüledezve. Beszélni kez. – De hát a szám – kérdezem.

       Ó, arra nincs szükség! Aranka, drága, Boga üzeni, hogy nincs itthon elég cukor, legyen szíves venni, a fiaink pedig azt, hogy siessen haza, mert az apósának gyereke született.

       Na de…Karinthy úr…Ön úgy rácsodálkozott a laptopomra…a mobilt meg olyan otthonosan használja.

       Ó, van nekem is, csak otthon hagytam.

       Esetleg megkérdezhetném, mit üzen a mai magyaroknak?

Int a pincérnek: Fizetnék! A pincér odanyújt egy papírt, Karinthy aláírja. Nem is fogyasztott.

       Fizetem a hölgy kávéját. Mit üzenek? Azt hogy: nana.

       De hát ezt 1919-ben üzente Kun Bélának…

       Ne mondja! Annak már 102 éve. Hogy repül az idő…

Kedvesen bólintott, és a Bartókon felszállt a 49-es villamosra.

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

 SZEPARÉ

 És mondá az Úr: „Legyen pihenő!” És lőn. De mire lőn, már szeparé lett a neve.  

Nézegetem: megérkeztek a bútorok, ifjú kollégáim megküzdöttek az IKEA-bútor összeszerelési kompetenciáival, direkt nem segítettem: „Szívjatok ti is.” (Hogy utáltam ezt a szót még tíz éve, ma már néha használom, ah, romlásnak indult, hajdan erős magyar!)

 KI ITT BELÉPSZ, SZENTÉLYBE LÉPSZ BE!

NAGY VIHOGÁSAINK KÍSÉRTETJÁRTA SZABADULÓ SZOBÁJÁBA!

 Ide űzettek először a dohányosok (nagyon helyesen) a nyolcvanas évek végén. Ha régi filmeket nézek, amelyekben mindenhol füstölnek, rosszul leszek, és ablakot akarok nyitni ─ én, a láncdohányos. Hja, AZ ÉLET MINDENEK ELŐTT.

Nézem az egyelőre lakatlan szobát, és megtelik kísértettel, ifjúságom, kezdő tanárságom hecceivel. Mert itt frocliztuk a vezetőséget apróhirdetéseinkkel:

 „Szolíd, nem dohányzó osztályomat Dunára nyíló, két, külön bejáratú lyukasórára cserélem. Ráfizetek.”

„Eladó hat óra ─ ingyen.”

 vagy:  

„A nem jeti együttműködés szabályai” (Ezért valaki beköpött. Ja, valami öröm mindenkinek kell. Neki ez jutott.) Tehát a szabályok: „A kávéfőzőt kapcsolgasd ki-be, mert Gyula azt hiszi, hogy attól jobb a nedű.” „Ez nem trafik, ne vidd el más öngyújtóját!”

 Gyula rendszeresen idézte Kassákot, mint az „ilyet én is tudok poézist”, de elnéztük neki, mert ő volt az egyetlen, aki idézni is tudta, matekos létére.

 És most kedvem támadt megírni a „Kávézó”, immáron „Szeparé” történetét.

 Történt egyszer, hogy matfizes Gyulánk (ősateista, a szochazában ministráns)  egy szünetben  azon hírrel lepett meg minket, hogy az Ősrobbanásnak már csak az utolsó két másodpercét nem ismerik. Juli, a filozófia tanára szkeptikusan megjegyezte: „Elég az.” 

Mi, laikusok, mindkét hírnek örültünk.

Azóta évenként kérdezem a fizikusokat: „Na, hogy állunk az Ősrobbanással?”

„Már tudjuk, mi történt az első másodpercben. Csak azt nem, hogy miért.” Ja.

 És hallom a mai poénokat, de már nem nagyon értem.

Nem baj.

Egyszer a 7-es buszon barátom azt mondta a Mátyás templomra mutatva: „És ez a szépség itt lesz akkor is, amikor én már nem leszek.”  Úgy legyen.

 

július 31, 2021 / Egy meg nem írt regény

VASS JUDIT

EGY MEG NEM ÍRT REGÉNY DRÁMA

PEDAIGOSZ

 Na, ez nem igaz. Ez az egyetlen, amit megírtam.

 Még R.I.P.-ivel kezdtük el a Thököly Étteremben. Mondom ( mivel nagy verbális bohóc voltam mindig) : Mi lenne, ha írnánk egy iskoladrámát „Traumatikus játék öt felkoncolásban” címmel? És nekiláttunk, vinnyogva írtuk meg az első felkoncolást a nulladik tesióráról, aztán Ripi lebetegedett, én meg egy hétvége alatt befejeztem az Őspedaigoszt az olimposzi istenekről, igazából egy paródiaplágiumot a magukat istennek képzelő tanárokról, Alfonzó görög színháza alapján végig „oszban” beszélve. „Mondosz akkor Thálosz tételosz mikor élt Nagy Laiosz Laiosz-Laiosz, thébai uralkodosz és addig-addig uralkodosz, hogy Laiosz fiosz Oidiposz kiszúrosz mindkét szemosz és nem látosz Mohácsosz káosz dumálosz.”

 Na, mindegy, 87-ben ősbemutató, a gyerekek szétverték a Dísztermet, aztán a kollégák bele-beleírtak, lett belőle 30 év alatt hat felkoncolás prológussal, epilógosszal, vak Jós(kával) musical, amit akarsz. Wesselényi igazgató úr kicsit belesápadt a „fallosz” poénba, de azért lement. Cserélődött a szereplőgárda, négy évente bővültek a felkoncolások, vihogtunk…szép idők voltak…játszani is engedd. Se szövegkönyvem, se videófelvételem – talán azért, mert amikor visszaláttam magam a színpadon, elszörnyedtem, hát, ki ne mondjam, hogy nézek ki a deszkákon. Ki is szálltam színészből rendezőnek. Nehéz ám állandóan vihogó-marháskodó tanárokat fegyelmezni.

 Nézem a fotókat. Pedaigosz. Az olimposzi istenek frusztrált, elgyötört arccal, gyerek-kedvéért-mosollyal járják a folyosót, aztán a teremben már feloldódik a lélek, ott még otthonos, de azon túl…hova csúszol a múltak iszapján? Az nem lehet. Nyugodj meg, lehet. Egy neopróféta a humán és mesterséges intelligencia vegyülését javasolja túlélésképpen…

 Maradt három évem, hogy legalább megértsem a folyamatot…matatok, mi lesz velünk. Na, csak semmi melodráma! Neki ne lássunk már a világ egyenletének! Csak ez a napi önszuggeszció ne lenne, hogy még érdemes, persze, tudom, még értik e hexametert is.

 A Pedaigosz poénjait már nem. Zágsón.

 Farsang. Gondoltam, beöltözöm indiánnak, ahhoz van ruhám és tollam. 30 éve egyszer már felléptem benne…csak aztán jött RBori, és tiszteletteljes iróniával rám mosolygott: „És most a tanárnő azt képzeli, hogy indián?”

 Kezdem a Kafka-órámat, már merülünk alá a kisember abszurd komorába, amikor vidám füttyszó baktat el a nyitott ajtó előtt, Hawaii-ingben, bohócsipkásan, strandpapucsban…megy angolórát tartani. Ja, hogy farsang van. Felszabadultan vinnyogunk. Pedaigosz. És örömmel nyugtázom a megmaradt feladatot…derűvel átadni a stafétát.

 Üdv az Olimposzon.

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA 

HOGY LESZ EBBŐL VISSZA? 

 

Minden szakmában vannak linkek. Lusták, nemtörődömök. De ha tanárok közt akad ilyen, most, a távoktatás okozta kényelmetlenségek miatt, azonnal világhír lesz belőle, és kezdődik a tanárszapulás. Ám nem erről akarok írni. Megszoktuk. Belénk törli minden arra járó.

RÓLUK akarok írni, akiket felszabadított az online oktatás lehetősége. Akik nekifogtak, és beletanultak egy korszerű oktatás titkaiba. Akik, miközben el kellett végezniük a tananyagot, amit gyereket közelről sosem látott nagyokosok duzzasztottak fullasztó tengerré, szóval róluk, akik időt-energiát nem kímélve hónapok óta tananyagot fejlesztenek ingyen, egy korszerű, digitális nevelés-oktatás világát teremtve meg kreativitásukkal, akik megtanultak  lépést tartani a jelen igényeivel itt, az Óperencián innen, kezdetleges infrastruktúrával varázsolni szemléltető, interaktív órákat, róluk, akik igazi közösségként, nem törődve az ellenséges és megalázó kommentháborúval, megosztják egymással tapasztalataikat, anyagaikat, mert a tanár is ember, de nem az a gondja, hanem a gyerek, és hogyan lehetne jobban, hatékonyabban, és bebizonyosodott, hogy lehet, hogy van egy más világ, és vajon hogy lesz ebből majd vissza egy 19.századi iskolarendszerbe, ha végre visszamehetünk, mi lesz ebből a sok újításból, a korszerű tananyagokból ott, ahol vár a vissza…

Szóval róluk akarok írni, de már be is fejeztem.

 

 

július 31, 2021 / Egy meg nem írt regény

VASS JUDIT

EGY MEG NEM ÍRT GULÁCSY

 

A VIRÁGÜNNEP VÉGE

 

Kisborit mindenki dédelgette. Derékig göndörödő, fekete haját az unatkozó orosztanár összefonta Évi szőke szöghajával, ha már unta a gyerekkínzást. Évi Dosztojevszkijt olvasott, Kisbori Gulácsy-monográfiát, már nem is tudom, milyen apropóból adtam neki kölcsön. Szomorú, mélybarna szemeiben örök nevetés huncutkodott, a mindig éhezők világfaló mohósága. Hárman voltak: Kétbori és Évi. A kamaszlányokba öltött finomság szecessziós esztétikuma. Kisborit nem vették fel az óvónőképzőbe, s csak mi tudjuk, mit veszített sokszáz gyerek, akiket dédelgethetett volna szépre-jóra.

 

Búcsúkép. Kisbori a Városligetben, mint a Varázsló kertjében a mélyvörösek. A másik oldalon Gulácsy-idézet: „Félek…elvész egy nap anélkül, hogy a kert elzenélte volna nekem azokat a szent hazugságokat, melyekért egy évig érdemes élni…” Virágünnep vége volt.

 

Egyszer az utcán utána futott az idős Tandori Dezsőnek, s egy szál virággal köszönte meg a verseket. A költőóriás meg kezet csókolt egy gyönyörű nőnek, aki ki tudja, milyen tündérmeséből bukkant fel az alkonyat vörösében.

 

Mióta tervezem, hogy beugrom Kisborihoz, a Varázsló kertjébe, ahová belépni mezítláb is szabad, mint egy Petőfi-versbe.

 

július 31, 2021 / Egy meg nem írt regény

VASS JUDIT

EGY MEG NEM ÍRT REGÉNY:

MÁRIS SZOMSZÉD

 

Akkoriban társasházban laktunk, ahol ugye, van az embernek szomszédja, nevezetesen: szemszédje, hátszédje, balszédja, jobbszédja, felszédje, na és alszédja. Szóval, a hat égtáj felé, amerre a fül elhall.

 

Apám, Isten nyugosztalja, meg a Világ Proletárjai, társas lény volt, és nagy bütykölő.

Ha a lakásban épp nem akadt semmi, akkor gyönyőrű betűivel átírta a postaládákon a neveket, üveges hirdetőtáblát fabrikált, vagy épp feleslegessé tette a vízszerelőt a balszédnak azzal, hogy csaposra alakította át a tartályost.

 

A mi kis társasházunkban feltűnés nélkül, csendesen haldokolt a szocializmus, mikor is beköltözött MÁRIS szemszéd, s elkezdődött a rendszerváltás.

 

MÁRIS egyedül jött, agglegényként, amúgy igen fickósan nekirohanva a tisztelt lakógyűlésnek és az interregnumnak is, amit ő maga koronázott meg azzal, hogy előbb a lakóközösséget, majd egyenként mindenkit lekomcsizott és feljelentett. Lényeg, ami lényeg, Cinkotáig dörgött a rákosfalvi ütközet, s egy, csak egy legény volt, MÁRIS, a többi meg mint a túzok magában.

 

Hanem aztán, amikor MÁRIS, ahogy mesébe illik, asszonyt hozott a házhoz, mindenki megnyugodott: végre valami értelmes dologgal foglalja el magát. Igaznak igaz volt, mert négyig meg sem állt a gyermekáldás, de MÁRIS nemcsak a népességfogyás, hanem a népámítás elleni harcot is komolyan vette, exponenciálisan növekvő haraggal támadva a komcsi vircsaftra, ami a házban folyt, márminthogy mindennek lába kelt, nem baj, hogy nem volt, akkor is, mert nincs gazdája, és mire is ment el a befizetett, mármint az övé.

 

A társaslakók kataton állapotban vették tudomásul MÁRIS felügyelőbizottsági tagságát, ami párhuzamosan képződött antibolsevista képviselőségével és árvalányhajas szórólapjaival kerületünk mennybemeneteléről. Amúgy sűrűn hajladozott utána sok elvtárs, érezvén az idők szelét, meg a pitykés mellényt.

 

Na, de térjünk vissza az eredeti helyszínünkre, ahol is, ugyancsak a nagy rendszerváltás idején, jött MÉGNEM szomszéd, illetve alszéd, na mindegy, srégen. MÉGNEM jött, látott, bekopogott, és máris elterjesztette, hogy MÁRIS bizony lopott, mert az máshogy nem lehetett. Mert ezek lopnak. MÁRIS – bár már költözőben volt hirtelen képződött családi házába, azért tacepaókon, legalábbis, úgy tartja a fáma, hogy ő volt, szóval, kitapétázta a postaládákat MÉGNEM gyanús ügyleteivel.

 

MÉGNEM még nem volt MÁRIS, de ő is a rendrakással kezdte, körülbelül egyidőben fészekrakásával egy jobb környéken. Míg a ház lakóit egrecíroztatta, folyton öklendezve a komcsi építőipar és vircsaft ezen szemétdombjára, amit MÁRIS, a tuggyukki csak tovább rohasztott, s amikor már minden szom-szem-al-felszéd azt hitte, hogy tán még ez a jobb, MÉGNEM máris eladta székelykapus palotáját ─ állítólag Kanadába ment.

 

Társasházunkban szép csendben errodálódtak a csövek, a kedélyek, apám azt mondta: Na, szedjük a sátorfánkat, mielőtt ránk dől, de anyám, a nyakas kálomista nem tudott elszakadni a konyhába köszönő fától, a szomszédoktól, akikkel ugyan nem igen tartotta a kapcsolatot, nem lévén társaslény, mint apám, szóval maradtak. Mert apám sem akarta igazán. Hiába, na: a társasházban „született ember nem önmagáé”. Zaklatni kell, különben elvan, mint a befőtt. „Különben végünk.”

 

Szerencsére, MÁRIS-MÉGNEMÉK mindig akadnak, épp annyian, ahányat a töténelem szellent. Szóval, így ment minálunk  a rendszerváltás.

 

Járom ezt az ötven négyzetmétert, valaha négyen laktunk itt, ahol két ember is csak lapjával fér el. Képzeletem meg-meglódul az elcseszett idő nyomában. Bocsánat, plébános úr a mosdatlan szájért. Nemigen szokásom. Mea maxima culpa. És a te rendszerváltásoddal.

 

 

július 31, 2021 / Egy meg nem írt regény

VASS JUDIT

 EGY MEG NEM ÍRT DÜHÖNGÉS

 ORSZÁGTÁRS

 

Ízlelgetem a szót: országtárs. Kicsit fordítás, kicsit ferdítés, de jó lesz. Igaz, rossz a hangzása, legalább annyira, mint a „szeretlek” szónak. Pedig (irónia nélkül) a magyar nyelv tényleg csoda. Egy svéd nyelvész szerint (elfelejtettem a nevét) olyan, mintha nyelvészek találták volna ki. Hm. „Országtárs, szeretlek.” Hát, nem valami lágy, honderüs, de azért jó lesz.

 

Ma reggel is láttam a buszon. Ő az, aki a dupla ülés külső felére ül, miközben a belső szabad. Ám igaza van. A belsőről kikászálódni kényelmetlen ─ legalább annyira, mint oda bevergődni. Kászálódjon, akinek kedve van ─ csúcsban, tömegben, alig-állóban.

 

Országtárstól sokat tanulok.

 

Például, ha országtárs felszáll tele hátizsákkal, akkor feltétlenül középen áll meg, kissé szétvetett lábbal, alias terpesz, hogy aki kikerülné, se tudja, de ha hozzáérne, ő undorodó arcizommal jelezze az inzultuson való felháborodását.

 

Napok óta ízlelgetem a gondolatot: esetleg az előttem álló három megállóra bekászálódom mellé, közben kicsit belerúgok, beleesem az ölébe, majd úgy terpeszkedem el, hogy kénytelen legyen kinyitni konokul zárt arcát: az egyes szám első személyt, hogy aztán, ha egyes szám másodikban hördülne rám, királyi többesben forduljak el tőle.

 

Gyáva vagyok, nem merem megtenni. Ő győzne. Én meg tudom, hol a helyem. Majd kiírom magamból. Leszállok. További jó utat! …

 

Hoppá, mi volt ez? Ja, hogy egy gyalogos. Most ment át rajtam. Övé itt a tér. Ja, hogy itt jön mögöttem a biciklijén is! De hiszen, ez is Ő. Kicsit súrol, kicsit elsodor. Igaza van. Övé itt a tér. „És dögöljön meg a szomszéd tehene.” Amúgy keresztényien. További szép napot!

 

És ne legyen néked biciklisávod soha. Hogy tülköljön rád az összes buszos, autós. Amúgy kereszt lényien.