1905 és 1922 között az Orvosi Hetilap főszerkesztője volt.
Orvosegyetemi professzori tevékenysége
A Budapesti Egyetem nyilvános rendes tanára és az egyetem Anatómiai Intézetének igazgatójaként a magyar anatómia és szövettan oktatás egyik meghatározó alakja volt. Az ember anatomiája címmel 1922-ben megjelent három kötetes tankönyve, még ma is az egyik alapvető forrásmunka a magyar nyelvű humán anatómiai irodalomban.
Barlangkutató tevékenysége
A Barlangkutató Bizottság, majd a Szakosztály elnöki tisztét – első elnökének halála után – 1912. április 26-ától 4 éven át töltötte be. 1912. május 24-én az elnökletével lezajlott első bizottsági ülésen terjesztette elő javaslatát, hogy a bizottság jellegéből adódóan alakuljon át szakosztállyá. A szakosztály alaptőkéjét alapítótagként 100 koronával gyarapította.
Az 1913-ban meginduló Barlangkutatás című szaklapnak nemcsak a bevezetőjét írta, de 1916-ig a lapot az ő közreműködésével szerkesztette Kadić Ottokár.
Herder szülei a falu kántora és tanára Gottfried Herder (1706. május 9. – 1763. szeptember 26.) illetve annak második felesége Anna Elisabeth, szül. Peltz (1717 – 1772. október 3.) voltak. Rendkívül vallásos szülői házban nőtt föl, és úgy kívánták, hogy teológiát tanuljon. Öccse Carl Friedrich korai elhalálozása megismertette a végzet könyörtelenségével, ekkor keletkezett első költeménye; „Auf meinen ersten Todten! das Liebste, was ich auf dieser Welt verloren“. (Első halottamra, a legkedvesebb amit ezen világon elveszték.)
Szülei anyagi körülményei ugyan nem voltak a legjobbak, de azért lehetővé tették gyermekeik tanulmányait. Herder a helyi iskolába járt, ahol különösen nagy benyomást gyakorolt rá S. F. Trescho diakónus, szintén pietista mint szülei, akinél 1760-ban írnok lett és akiknek könyvtárát Herder szabadon használhatta. Az orosz katonai sebész J. C. Schwarz-Erla javaslatára Herder 1762-ben Königsbergbe utazott, hogy sebész legyen. Sem szülővárosát, sem szüleit nem látta többé viszont.
Herder már az első boncolás láttán elájult, ezért inkább a teológiai pályára lépett. Egy tanítói állás és jóakaró emberbarátok lehetővé tették neki tanulmányai folytatását. Ez időben fő befolyással fejlődésére és irányára Johann Georg Hamann és Immanuel Kant voltak. Herder inkább az előbbihez vonzódott, bár ez utóbbinak kiváló tudományát s jelentőségét elismerte. Miután tanulmányait a legnagyobb szorgalommal és bámulatosan sokoldalúan befejezte, 1764-től 1769-ig Rigában gimnáziumi tanár és lelkész volt, mindkét hivatásában rendkívüli sikerrel. Itt lépett be a Zum Schwert (A kardhoz) nevű szabadkőműves páholyba.[2]
Hogy ember- és világismeretét gyarapítsa, 1769-ben elhagyta állását s nagyobb útra indult. Párizsba érkezte után holstein-eutini herceg utazótársául szólította föl, amit Herder elfogadott; de Strassburgban elvált a hercegtől, s egy félévig maradt e városban, hogy egy szemét gyermekkora óta bántó könnycsatornáját gyógyíttassa. Ekkor ismerkedett meg vele az ifjú Goethe, akire a nagy tudományú, gondolkodó s szellemes Herder rendkívül nagy hatással volt.
Strassburgból Bückeburgba ment Herder, ahol 1771-től 1776-ig szuperintendens és udvari lelkész volt. E hivatalában, valamint munkái után oly hírnévre tett szert, hogy a göttingeni egyetem 1775-ben a teológia tanárává meghívta; de Herder inkább Weimart választotta, ahová Károly Ágost herceg Goethe közbenjárására meghívta. Itt az egyház és iskola, az irodalom és közművelődés terén nagyszabású és egész Németországra, sőt a külföldre is kiható munkásságot fejtett ki. Weimarba költözése után Herder belépett az Illuminátus rendbe, 1800 és 1803 között csatlakozott Friedrich Ludwig Schrödernek a szabadkőműves rituálék megújítása érdekében végzett munkájához.[2]
Életének estéjét fokozódó idegessége és betegeskedése kietlenné és szánalmassá tette. Legjobb barátaival, Goethével és Schillerrel is meglazult ez időben a régi benső viszony, s végül egészen elszigetelve, a világtól elzárva élte utolsó napjait.
Munkássága, hatása
Ellentmondásos, rejtélyes és teljesítményében ingadozó volt kortársaihoz képest, de sokoldalúbb és gazdagabb szellemiségű is, mint azok. A német irodalmi és társadalmi élet 18. században végbement nagy átalakulásában jelentős szerepe volt. Szellemiségének nyomait nem csak a szűkebb értelemben vett irodalomban lelhetjük fel, hanem a tudomány azon szakterületein is, amelyek az ő ösztönzésére indultak el a maguk útján. A gondolatvilág gazdagsága, a képek zsenialitása és költői beleérzése mutatkozik meg művein; a humanitás keresése, követelése pedig végigkíséri írói munkásságát. Történészi munkásságában az organikus történelemszemlélet jellemző, a történelem nála természettudományos jellegű és keretű. Minden népet egyenlőnek tartott, amelyeknek saját országuk és egyéni fejlődésük van.
Több területen volt tehetséges, de ezen területek mindegyikén ingadozott alkotói tevékenysége, és ezért költőként csak elvétve alkotott maradandót. Saját etikai pátoszát hangulatokkal, érzésekkel egybeszőve egyedülálló remekeket alkotott, és műfordítóként lehetővé tették számára az idegen költői szellemiség németre való átültetését.
Magyarországon leginkább a magyar nyelv eltűnéséről szóló jóslatáról ismerjük Herder nevét.
Lengyel Balázs (Budapest, 1918. augusztus 21. – Budapest, 2007. február 22.)
Széchenyi- és József Attila-díjas díjas kritikus, író. 1998-tól haláláig a Digitális Irodalmi Akadémia tagja.
*
Budapesten született, 1918. augusztus 21-én. Középiskolai éveit előbb a Werbőczy, majd a fasori Evangélikus Gimnáziumban kezdte, s a Református Gimnáziumban érettségivel fejezte be 1936-ban. Még ebben az évben megkezdte egyetemi tanulmányait a Pázmány Péter Tudományegyetem jogi karán.
1937-ben joghallgatóként belépett az Egyetemi Körbe. Az ebből alakult Márciusi Front munkájában is részt vett, kiáltványának felelős szerkesztője volt. Ebben az időben kötött ismeretséget és barátságot korosztályának demokratikus és antifasiszta elkötelezettségű, idősebb tagjaival: Szabó Zoltánnal, Bibó Istvánnal és másokkal. 1938-ban az ő ötlete alapján jött létre a Szellemi Honvédelem Naptára (a Magyar Nemzet egyik rovata volt). Ennek 1940. évi kötetében Babits Mihály, Cs. Szabó László, Móricz Zsigmond, Szekfű Gyula, Tamási Áron és mások mellett Lengyel Balázs is szerepelt.
Ettől az évtől gyakornok volt a budapesti Pénzügyigazgatóságon. 1940-ben megszerezte a jogi doktorátust. 1942 tavaszán ismerkedett meg Nemes Nagy Ágnessel. 1942 őszétől katonai szolgálatot teljesített, hadműveleti területen volt. 1943-ban először Becsén, azután pedig a Muraközben mint karpaszományos szakaszvezető, hadapród őrmester teljesített szolgálatot. 1943-ban és 1944 elején írása jelent meg a Magyar Csillagban. 1944. április 20-án házasságot kötött Nemes Nagy Ágnessel.
Októberben alakulatát elhagyta, katonaszökevényként Budapestre utazott, ahol sikeres és sikertelen mentőakciókban vett részt.
1945 januárjában, a főváros bevétele után orosz katonák a nyílt utcán elfogták és Gödöllőre vitték. Miután innen Debrecenbe vitték demokratikus katonának, ott leszerelt, és állást kért Erdei Ferenctől, a belügyminisztertől. Ez év áprilisától a Belügyminisztérium elnöki osztályának helyettes vezetője lett. A nemzetgyűlési választások után a VKM Szabadművelődési Osztályán dolgozott. 1946 és 1948 között az Újhold szerkesztője volt. 1947 őszén Nemes Nagy Ágnessel egy ösztöndíj segítségével Rómába és Párizsba utazhatott. 1948 elején megjelent első kötete: A mai magyar líra. Ebben az évben őt is és az Újholdat is sok támadás érte a hivatalossá és egyetlenné váló irodalompolitika részéről; amikor pedig nyár végén hazaérkeztek, már a határon elvették mindkettőjük útlevelét.
1949-ben rendelkezési állományba helyezték, egy ideig hitegették szegedi egyetemi állással (Pedagógiai Főiskola), ám 1950-ben visszamenőleges hatállyal nyugdíjazták.
1950-től alkalmi fordításokból, szerkesztésekből, ifjúsági irodalom írásából (pl.: A szebeni fiúk) tartotta fenn magát; önálló művei, tanulmányai, esszéi, kötetei megjelenéséről szó sem lehetett. 1957 elején letartóztatták, de semmi politikai tevékenységet nem tudtak rábizonyítani. 1958-ban elvált Nemes Nagy Ágnestől, akivel azonban szellemi kapcsolata és barátsága annak haláláig megmaradt.
A hatvanas évek közepétől, ahogyan a politikai nyomás csökkent, újból állást kaphatott, először a Corvina, később pedig a Móra Kiadóban. Megjelenhettek kritikái is, bár második tanulmánykötetére egészen 1972-ig kellett még várni. 1971 áprilisában újból megnősült, második felesége Kerek Veronika, fia ifjabb Lengyel Balázs. Két unokája van.
A hetvenes évek közepétől többször fölvetődött az Újhold valamilyen feltámasztása. 1984-ben a Jelenkor lehetőséget nyújtott Lengyel Balázsnak egy vendégszám megszerkesztésére. S ha a periodikusan megjelenő lap feltámasztására nem is volt meg a lehetőség, a 80-as évek végétől évente kétszer, félévkönyvként Újhold-Évkönyv néven 12 kötete (1991-ig) megjelenhetett.
Lengyel Balázs nyolcadik évtizedében is aktívan részt vett az irodalmi életben, s a különféle lapok szívesen közölték kritikáit, esszéit, emlékezéseit.
Babits Mihály összefoglaló jellemzése szerint „Alig képzelhető író, Galsworthynál egyformább, megbízhatóbb, meglepetéseket kizáróbb nívójú. Nemes tónus, de középszerű érdekesség jellemezte számomra minden művét; a közönség viszont ugyanezeket a műveket magas szépségű, és mégis könnyű, jó olvasmányoknak találta.”
Élete
Galsworthy gazdag nagypolgári családba született, szülei John és Blanche Bailey voltak. Nagy kiterjedésű családi birtokuk ma három iskolának ad otthont (Marymount International, Rokeby Preparatory School és Holy Cross).
Harrow-ban és Oxfordban tanult, ügyvédnek készült. A jogi pálya azonban nem érdekelte, ehelyett külföldre utazott, hogy a család hajózási üzletével kapcsolatos ügyeket intézze. Utazása során megismerkedett Joseph Conraddal, aki akkor tengerészként dolgozott, és a két jövendő regényíró szoros barátságot kötött.
1895-ben viszonyt kezdett Ada Nemesis Pearsonnal, aki egyik unokatestvérének a felesége volt. Az asszony válása után, 1905. szeptember 23-án összeházasodtak és együtt maradtak Galsworthy 1933-ban bekövetkezett haláláig. A házasság előtt titokban együtt éltek egy Wingstone nevű tanyán. 1908-ban Galsworthy hosszú lejáratú bérleti szerződést kötött az épület egy részére és ez lett a második otthonuk, 1923-ig.
Első megjelent művét, a From the Four Winds című novelláskötetet 1897-ben adták ki. Ez és még több következő műve John Sinjohn írói álnéven jelent meg, és csak 1904-ben a The Island Phariseestől kezdve publikált saját nevén, valószínűleg apja halála miatt. Első színdarabja, a The Silver Box (1906) sikert aratott, ezt követte ugyanabban az évben a The Man of Property (A vagyon ura), a Forsyte trilógia első része. Noha egyaránt írt színdarabokat és regényeket, saját korában főleg drámaíróként szerzett hírnevet. A korszak más íróihoz, például George Bernard Shaw-hoz hasonlóan, darabjai társadalmi kérdésekkel foglalkoztak. Két legismertebb műve a Strife (1909) és a The Skin Game (1920).
Manapság sokkal inkább regényei, és különösen A Forsyte Saga révén ismerik. Ezek a regények a felső középosztály életét ábrázolják. Ezekben kritizálja az angol középosztály erkölcseit, drámáiban azonban „bizonyos impasszibilitást igyekszik megőrizni”. Noha rokonszenvvel tekint alakjaira, rávilágít elszigetelt, sznob és birtokvágyó életmódjukra. Galsworthyt tekintik a VII. Edward kora egyik első írójának. Visszatérő motívum műveiben a házasságában boldogtalan asszony témája. Irene Forsyte alakjához Ada Pearson volt a minta, noha az asszony előző házassága nem volt olyan szerencsétlen, mint Irene-é.
A művei kevésbé meggyőzőek, amikor a szélesebb brit társadalom változó képét próbálja megragadni. Írásaiban kiállt a börtönök reformja, a nők jogai, az állatok jóléte kérdésében, de ezek csekély hatást gyakoroltak megírásuk korszaka után. Az első világháború alatt egy franciaországi kórházban dolgozott. 1921-ben őt választották a Nemzetközi PEN Club első elnökének, 1929-ben az Order of Merittel tüntették ki és 1932-ben irodalmi Nobel-díjat kapott. A díj átadási ünnepségén betegsége miatt nem vett részt és hat héttel később meg is halt.
Életének utolsó hét évében a West Sussex-i Buryban élt. Végakaratának megfelelően elhamvasztották és hamvait egy repülőgépről szétszórták a South Downs felett, de ettől eltekintve van egy síremléke a highgate-i új temetőben. Halála után regényeinek népszerűsége gyorsan elenyészett, de a A Forsyte Saga1967-es tévésorozat-feldolgozása ismét sikerré vált.
Főbb művei
Magyarul
1944-ig
Egy udvarház; ford. Tóth Wanda; Nyugat, Bp., 1914
A gazdag férfiú; ford. Balla Mihály; Pantheon, Bp., 1923
Erwin Schrödinger 1887-ben Bécsben született, nagyapja műszaki főiskolai tanár volt, így Erwin intellektuális környezetben nőtt fel. Schrödinger már kisiskolás évei alatt nagy érdeklődést tanúsított a legkülönbözőbb tantárgyak iránt. Érdekelte a fizika – ugyanakkor azonban az antik nyelvek, a költészet és a logika problémái iránt is érdeklődött. Az ókor, különösen az antik filozófia iránti érdeklődése egész életén át folytatódott. Eredetiben olvasta az ógörög szövegeket és elméjét nagyon foglalkoztatta ezek értelmezése. Egyszer azzal lepett meg bennünket Dublinban, hogy a „Kvantumelmélet 2000 éve” címmel hirdetett meg egy szemináriumot. Előadásában Zenon paradoxonáról beszélt, amely szerint a repülő nyílvessző minden időpillanatban nyugalomba, de mozgásban is van. Ezt a paradoxont összehasonlította a kvantummechanika bizonyos elképzeléseivel és a kvantummechanika kezdetét eredeti módon összekapcsolta Zenonnal. Ez a gondolat nagyon hatalmába kerítette.
Schrödinger Bécsben járt egyetemre és tudományos munkáját is ott kezdte. Szerencséjére olyan tanárai voltak, mint Hasenöhrl és Exner; azokat az eszméket és azokat a matematikai módszereket, amelyeket első tudományos időszaka alatt tanult meg, későbbi munkájában sikeresen alkalmazta.
Az első világháború után, amelyben tüzértisztként szolgált, Bécsben helyezkedett el M. Wien tanársegédeként. Később Stuttgartban és Boroszlóban is dolgozott és hat évet töltött el Zürichben von Laue utódaként. A Zürichben eltöltött időszak különösen gyümölcsözőnek bizonyult, amelyre mindig szeretettel emlékezett vissza.
Zürichben Schrödinger az elméleti fizika egész sor témáján dolgozott, és legnagyobb teljesítménye – a hullámmechanika megteremtése – is erre az időszakra esik.
Schrödinger 1927-ben Berlinbe ment, ahol Max Planck utóda lett. Berlini tevékenysége 1933-ban véget ért, amikoris úgy érezte, hogy nem tud Berlinben maradni a fasiszta uralom alatt. Meglehetősen hirtelen hagyta el Berlint és szerzett állást Oxfordban. Úgy tűnik, hogy az oxfordi tartózkodás nem nagyon volt számára kielégítő és 1936-ban – a náci megszállás érlelődő fenyegetése ellenére – elfogadott egy kinevezést Grazban. Kétségtelenül a szülőhazája iránti ragaszkodása volt az egyik erős indítéka arra, hogy egy ilyen kinevezést elfogadott. Ausztria elözönlése után el kellett menekülnie az országból.
Genfbe ment, ahol Írország elnökével, De Valeraval találkozott. De Valera-nak régi elképzelése volt, hogy Dublinban tudományos centrumot alapít és meghív sok kiváló tudóst, akiknek – javaslata szerint – alkalmas feltételeket teremtenek a tudományos munkához. Schrödinger elfogadta a kinevezést és ez volt az első lépés a Dublin Institute for Advanced Studies megvalósítása felé, amely intézményt nem sokkal ezután létre is hozták.
Schrödinger az intézet vezető professzora és az Elméleti Fizikai Iskola vezetője lett. 1956-ban ment nyugdíjba és visszatért Bécsbe, ahol életének utolsó éveit töltötte.
II.
Schrödinger munkájáról először bécsi diákként hallottam. Visszatekintve meg kell vallanom, hogy az első verzió, amely eljutott hozzám, gondolatainak valamilyen meglehetősen misztifikált torzítása volt. Ámde nem sokkal később, 1932-ben, amikor tanulmányaimat Berlinben folytattam, abban a szerencsében részesültem, hogy személyesen Schrödingertől hallottam előadásokat a berlini egyetemen.
Schrödingert mindig is a konvenciókkal nem sokat törődő, eredeti személyiségnek ismerték. Első személyes benyomásom mindig élénken emlékezetemben marad. Beléptem a berlini egyetem egyik nagy előadótermébe, hogy meghallgassam előadását. Ekkoriban Berlinben a professzorok, sőt a tanársegédek is igen gondosan öltözködtek. Belépett egy kis, vidékiesen öltözött emberke és elkezdte az előadását hevesen gesztikulálva, erős bécsi kiejtéssel. Bevallom, első reakcióm a nevetési inger volt. De hamar Schrödinger varázsa alá kerültem és megéreztem az általa közölt gondolatok mélységét. Miközben előadott, úgy tűnt, hogy a témával akkor és ott küzd meg.
Úgy éreztem, hogy mint fizikus igen sokat tanultam Schrödingertől, először egyetemi éveim alatt, majd húsz évvel később Dublinban, ahol kollégák voltunk. Dublinban, amikor találkoztunk, úgy látszott, hogy alig változott, azzal lepte meg a lakosságot, hogy ő az „öreg professzor”, aki kerékpáron megy dolgozni, hátán egy hátizsákkal. Később vásárolt egy segédmotort, amelyet szemmel látható élvezettel mutatott be nekünk.
Erwin Schrödinger nagyon erősen individualista volt, és ami ilyen esetekben gyakran megtörténik, sohasem tudott jól kijönni a környezetével. Ez sok kellemetlenséget okozott neki és valószínűleg ez volt az oka, hogy sohasem alapított iskolát, hanem egyedül dolgozott a problémák seregén.
Úgy tűnik, én személy szerint azok közé az emberek közé tartoztam, akikkel igen jól kijött. Bár sokkal fiatalabb voltam nála, amikor Dublinba érkeztem, ő és felesége igen szívélyesen üdvözölt és a baráti kapcsolatok végig megmaradtak.
III.
A fizikai realitáshoz való ragaszkodása volt az, ami Schrödingernek a fizikáról vallott felfogását egész életében jellemezte. Egyike volt azoknak a fizikusoknak, akik igazán tudták és nagyra értékelték a klasszikus fizikát és élete végéig vallotta azt a meggyőződést, hogy a klasszikus fizika fogalmait kell – meg ha azok bizonyos mértékig módosításra is szorulnak fenntartani, bármilyen fizikai problémával foglalkozzunk is.
Schrödinger gondolkodásmódjában lényeges vonás volt, hogy klasszikus fogalmakból indult ki és mindig a végsőkig gyanakvó volt az olyan fogalmakkal szemben, amelyek ellentmondani látszottak a hétköznapi gondolkodásnak. Részt vettem olyan szemináriumokon, ahol parázs viták voltak Schrödinger és más fizikusok között. Schrödinger egy olyan kijelentést tett, amely nagyon mélyen hatott rám és amelyet azóta nagyon gyakran idéztem. Ezt mondta: „Az emberi nyelvnek van egy nagy hátránya. Lehetővé teszi, hogy nyelvtanilag korrekt, de értelem nélküli mondatokat mondjunk”. Példaként ezt mondta: „Beszélhetünk négyszögletes körről, jóllehet, egy ilyen kifejezést használva egyszerűen csak zajt csapunk a szánkkal, mivel a kör nem szögletes és a négyszög nem kerek.” Schrödinger azon a véleményen volt, hogy az elméleti fizikában gyakran használják fel a „négyszögletes köröket” olyan problémákkal kapcsolatban, ahol valamit el kell rejteni.
Filozófiai nézetei miatt Schrödinger sohasem békélt meg a kvantumelmélettel, és különösen elégedetlen volt a kvantumelektrodinamikával. A kvantumelmélet hőskorában (amely elmélet megalkotásában Schrödinger jelentős szerepet játszott) Bohr meghívta Koppenhágába, ahol megkísérelte, hogy „megmentse Schrödinger lelkét” és egyéni előadásokat tartott neki arról, hogy miért korrekt a kvantumelmélet az ortodox formájában. Ezek az előadások láthatólag nem győzték meg Schrödingert, másrészt viszont ő sem tudott olyan konzisztens elméletet javasolni, amely az ortodox elméletet felválthatta volna, és így Scrödinger élete végéig szkeptikus maradt anélkül, hogy képes lett volna pozitív javaslatot tenni arra, hogyan kell azokat az elképzeléseket megváltoztatni, amelyeket nem kívánt elfogadni.
Amikor utoljára találkoztam vele Bécsben, barátian elbeszélgettünk és a beszélgetés, mint minden ilyen beszélgetés, az elmélet bírálatával foglalkozott. Saját kísérleteimről beszélgettünk, amelyek az ő egyik kísérleti vizsgálatához hasonlóan (amelyet az alábbiakban le fogok írni) a fény alapvető tulajdonságaival foglalkoztak. Rokonszenvét fejezte ki a kvantumelmélet megváltoztatására irányuló erőfeszítéseim iránt, de figyelmeztetett: „Ön tudja, hogy az elméletet sok igen okos ember építette fel, és nagyon nehéz feladat egy ilyen gondosan kidolgozott anyagban hibát találni.” Ez a figyelmeztetés bizonyos mértékű szomorú beletörődést is tartalmazott.
Közlök itt egy bekezdést abból a levélből, amelyet azután kaptam tőle, hogy az első eredményeimet ismertettem vele. A levelet – mint minden levelét kézzel írta, figyelemre méltóan tiszta írásával.
Kedves Jánossy Úr!
Mindkét eredménye rendkívül fontosnak tűnik számomra. A másodikból (ahol egymástól átlagosan több mint 3 km távolságban levő „fotonok” számlálóval letapogatható interferenciaképet adnak) következik, hogy nem képzelhető el, hogy „egy foton áthaladása alatt” csak vagy az egyik, vagy a másik fényúton történik valóságos fizikai gerjesztés. Azért mondom, hogy ez nem képzelhető el, mert mindkét fényutat együtt ténylegesen meg kell tenni ahhoz, hogy a fotonbecsapódásoknak egy periodikus eloszlása jöjjön létre a felfogó tartományban; éspedig fizikai folyamat kell, hogy odaérjen, nem pedig egy gondolathullám, amely (kivéve paranoiás parapszichológus elmék számára) a fotonbecsapódások eloszlását nem befolyásolhatja.
IV.
Még fiatalon, 1919-ben, Schrödinger elvégzett egy kísérletet, amely a fizika egyik alapvető kérdésére irányult. Igen figyelemre méltó dolog az, ha egy elméleti fizikus a pályafutását egy bonyolult kísérleti munkával kezdi. Ennek a munkának a jelentősége miatt itt röviden leírjuk a kísérletet.
A kísérlet Einstein fotonhipotézisével volt kapcsolatos. Einstein hipotézise nagy meglepetést keltett és mindig nagyon nehéznek látszott annak megértése, hogy a fény, amely igen markáns hullámtulajdonságokkal rendelkezik, hogyan állhat mégis egyenes vonalak mentén haladó részecskékből (fotonokból).
Felmerül az a kérdés, hogy a fényforrás egyes atomjai milyen fajta sugárzást bocsátanak ki. Einstein hipotézisével kapcsolatban egyes fizikusok megkockáztatták azt az állítást, hogy az egyes atom, amikor sugárzást bocsát ki, akkor ezt egy szűk kúpban teszi; az így keletkező hipotétikus sugárzást hívták „tűsugárzásnak”. Maxwell és Hertz jól megalapozott elmélete értelmében inkább arra kellene gondolnunk, hogy az atomok egyidejűleg minden irányba sugároznak és ez a sugárzás nincs egy kúpba bezárva. Schrödinger kísérlete, amelyben fényforrásként igen vékony wolfrámszálat használt, azt bizonyította, hogy a hagyományos nézet a helyes, és a wolfrámszál atomjai semmi esetre sem bocsátanak ki semmi olyasmit, ami a tűsugárzásához lenne hasonló.
Schrödinger, amikor eredményeit publikálta, nem tudta, hogy Selényi Pál magyar fizikus – az övétől nagyon különböző módszert használva – hasonló kísérletet végzett el, de sokkal korábban, és hogy Selényi korai kísérlete ugyanarra-a következtetésre vezetett, mint amelyre Schrödinger jutott. Selényi és Schrödinger kísérletei a fénykibocsátás módjának egy igen fontos tulajdonságát állapították meg.
V.
A hullámmechanika megfogalmazása volt az a nagy tudományos teljesítmény, amelyért Schrödinger 1933-ban megkapta a Nobel-díjat.
Hogy lássuk ennek a teljesítménynek a hátterét, azokból a nézetekből indulhatunk ki, amelyeket a fizikusok a múlt század végén vallottak. Ebben az időszakban Kirchhoff és mások nagyon bizakodóak és magabiztosak voltak a fizika állapotát illetően. Kijelentették, hogy a fizika lényegében be van fejezve. A mechanikával és az elektromágneses elmélettel az összes többi problémát meg lehet oldani; azt bizonyították, hogy egyetlen dolog van hátra: pontosan meg kell állapítani, hogy milyen erők hatnak az atomok között. Azt gondolták, hogy ha egyszer ezeket az erőket ismerik, akkor az összes többi probléma arra redukálódik, hogy a mechanika törvényeit felhasználva kiszámítsák az atomi rendszerek egyensúlyi alakzatait és mozgását.
Ezek a 19. század végén élő remények nem váltak valóra. A röntgensugarak, a radioaktivitás, a fotoelektromos hatás felfedezése gyorsan követte egymást. Ezek a felfedezések nagy meglepetést okoztak, és hatásukra a természet törvényeinek ismeretéről alkotott véleményünk sokkal szerényebbé vált. Kiderült például, hogy a stabilis atomokat nem lehet úgy leírni, mint a Coulomb-erő által egymásra ható elektronok és protonok együttesét. Az így felépített rendszerek sohasem lennének stabilak és nem lehetne elvárni, hogy olyan módon bocsássanak ki spektrumvonalakat, mint a valóságos atomok.
Az első jelentős lépés az atomszerkezet ellentmondásmentes elmélete felé Bohr első atommodellje volt, amely Rutherfordnak arra a felfedezésére alapult, hogy az atomok egy viszonylag kicsi és nehéz magból állnak, amelyet elektronok vesznek körül. Bohr feltételezte, hogy az elektronok a mag körüli pályákon mozognak, nagyon hasonlóan ahhoz, ahogyan a bolygók mozognak a Nap körül. Az atomokban azonban – a Bohr-hipotézis szerint – az elektronokat csak kiválasztott pályákon lehet megtalálni, és átugrásuk az egyik kiválasztott pályáról a másikra hirtelen történik. Bohr ezeket a „kvantum-ugrásokat” kapcsolatba hozta a fény kibocsátásával és elnyelésével.
Anélkül, hogy kisebbíteni akarnánk Bohr nagy érdemét, rá kell mutatnunk, hogy akkor ezt a modellt ideiglenes hipotézisnek tekintették, amely egy sokkal kielégítőbb elmélet megfogalmazását kell, hogy elősegítse. Bohrnak személy szerint nem voltak illúziói hipotézisének véglegességét illetően. Éppen emiatt eléggé szerencsétlen dolog, hogy ezt az előzetes elméletet később „kanonizálták” és mind az iskolás gyerekeknek, mind pedig a kezdő egyetemi hallgatóknak ezt az elméletet tanítják, gyakran anélkül, hogy az elmélet elégtelenségére figyelmeztetnének.
Bohr első modelljének részint a sikereitől, részint pedig az erős hiányosságaitól sarkallva széles körű tevékenység indult meg azzal a céllal, hogy Bohr elméletét valami sokkal véglegesebbel helyettesítsék. Heisenbergnek 1926-ban sikerült megtalálni a klasszikus mechanikának egy matematikai általánosítását. Ez az általánosítás elvezetett a Bohr-elméletnek mindazokhoz az eredményeihez, amelyek helyesek voltak, ezenkívül azonban nagyon sok olyan jelenséget is meglepően pontosan leírt, amelyekre Bohr eredeti elképzelése nem tudott magyarázatot adni.
VI.
Schrödinger ugyancsak elégedetlen volt a Bohr-elmélettel, de ő újfajta módon próbálta megközelíteni az atomi jelenségeket, s úgy tűnt, hogy e megközelítés alapvetően különbözik Heisenbergétől.
Mivel Schrödinger nem volt megelégedve a Bohr-modellel, megpróbálta a Bohr-elméletet úgy átalakítani, hogy az elektronpályák és kvantumugrások meglehetősen misztikus elképzelése közelebb kerüljön a klasszikus fogalmakhoz. Schrödinger felhasználta a nagy francia fizikusnak, Louis de Broglie-nak igen figyelemre méltó megfontolásait. Pusztán elméleti megfontolásokból de Broglie arra a következtetésre jutott, hogy bármely p impulzussal rendelkező részecskét (pl. egy elektront) = h/p hullámhosszúságú hullámok kísérnek. De Broglie-nak ezt a megfontolását meglepő módon igazolták Davisson és Germer kísérletei, akik azt találták, hogy fémfóliák által visszaszórt elektronok megfelelő hullámhosszúságú röntgensugarakhoz hasonló interferenciatulajdonságokat mutatnak. Az elektronokkal kapott interferenciaképek alátámasztották de Broglie elméletét.
Schrödingernek sikerült pontos formulát adni a részecske és az őt kísérő hullámok mozgására, amely hullámokat anyaghullámoknak (Materiewellen) lehet nevezni. Tisztán fenomenológiai úton kezdte megfontolásait, rámutatva, hogy lencsék és prizmák viselkedését le lehet úgy írni, hogy a fényt bizonyos geometriai törvényeknek eleget tévő sugarakból állónak tekintjük. A geometriai optika törvényeinek segítségével igen kielégítő leírást kaphatunk az olyan optikai jelenségekre, mint a sugarak, lencsék vagy prizmák által történő eltérítése. A geometriai optika törvényei mindaddig érvényesek, ameddig nagyok azok a tárgyak, amelyekre a fény esik, azaz a tárgyak nagyok a fény hullámhosszához képest. Mihelyt olyan nagyságrendű tárgyakkal rendelkezünk, mint a rájuk eső fény hullámhossza, új jelenségek lépnek fel, mégpedig az interferencia és a fényelhajlás.
Schrödinger a geometriai optikát és a hullámoptikát összekötő matematikai összefüggések vizsgálatából indult ki. Azt a zseniális feltevést tette, hogy amilyen módon közelítik a fényjelek geometriai pályái a fény hullámtulajdonságait, ugyanúgy közelítik a részecskéknek a klasszikus elmélet által számított pályái a részecskéket kísérő hullámok mozgását. Az optikai analógiát felhasználva Schrödinger megfogalmazta a részecskék hullámelméletét, amely úgy viszonylott a részecskék mozgásának klasszikus elméletéhez, ahogy a geometriai optika viszonylik a hullámoptikához.
Schrödinger bevezetett egy fényfüggvényt, amit rendszerint -vel jelölnek és amit hullámfüggvénynek neveznek. A hullámfüggvény eleget tesz néhány összefüggésnek, amelyek bizonyos mértékig hasonlóak azokhoz az összefüggésekhez, amelyeket Maxwell talált az elektromágneses mezőre. A függvény így a részecskék hullámtulajdonságait írja le. A részecskéket magukat hullámcsomagokkal, azaz egy nem túlságosan nagy térrészben koncentrált hullámokkal lehet reprezentálni. Egy ilyen hullámcsomag a részecskéhez hasonlóan mint egész mozog, ugyanakkor azonban belső hullámszerkezete miatt a hullámcsomag interferenciajelenségeket hoz létre.
Ráadásul a hullámcsomag – és ez volt a Schrödinger-féle elképzelés fő nehézsége – hajlamos arra, hogy szétfolyjon, ha nincsenek olyan erők, amelyek összetartanák.
A Schrödinger által adott egzakt matematikai megfogalmazás sok atomi tulajdonság kvantitatív leírását engedte meg, és emellett a Heisenberg-féle absztrakt matematikai formalizmussal egyező eredményre vezetett.
Heisenberg és Schrödinger eredményei közötti egyezés rendkívül meglepőnek látszott, minthogy a két elmélet tökéletesen eltérő nézőpontból indult ki. Nem sokkal később Neumann János magyar származású fizikus tisztázta ezt a problémát. Neumann bebizonyította, hogy a két elmélet, bár teljesen eltér felfogásában, matematikailag teljesen egyező. A két elmélet ugyanazt a jelenséget eltérő matematikai formalizmussal írja le.
VII.
Schrödinger hullámegyenletének segítségével (amiként Heisenberg egyenértékű elméletével is) elméletileg ki lehet számítani az atomok spektrumát és egyéb olyan paramétereket, mint az atomok átmérője, mágneses momentuma stb. A számítások eredményei kiválóan egyeznek a megfigyelésekkel, így világos, hogy az elmélet tökéletesen írja le az atomok tényleges viselkedését.
Felmerült a kérdés, hogy mi a részletes interpretációja a két matematikai formalizmusnak. A Heisenberg-képet illetően azt hangsúlyozták, hogy ez a formalizmus nem enged meg további „szemléletes” (anschaulich) interpretációt. A kialakult vélemény szerint az a tény, miszerint a Heisenberg-féle formalizmust nem lehet modell segítségével egyszerűen értelmezni, nem hiányossága az elméletnek, hanem ellenkezőleg, ezt a modern fizika lényeges új vonásának tekintették. Azt sugalmazták, hogy amíg a klasszikus elméleteknek jellemző vonása az, hogy „modellekre” van szükségük, addig a modern fizika csak a jelenségeket leíró absztrakt matematikai formalizmust ad számunkra, és teljességgel „tudománytalannak” tekintették az olyan további kérdések felvetését, hogy a használt matematikai szimbólumok a valóságban minek felelnek meg.
Schrödinger szemben állt ezzel az új divatú szokással és mindig reménykedett, hogy valamikor lehetségessé válik a kvantumelmélet formalizmusának a jobb megértése, reménykedett, hogy a szereplő mennyiségek közvetlen fizikai jelentése valamilyen későbbi időpontban világossá válik. Ezekkel a reményekkel és nézetekkel Schrödinger egy, a szokásostól teljességgel eltérő nézőpontot képviselt, ami sok vitára adott okot.
VIII.
A kvantummechanika interpretálását illetően a fő kérdés a hullámfüggvény fizikai jelentésével függött össze. Schrödinger elgondolása a bevezetésekor kétségtelenül az volt, hogy ez a függvény egy igazi hullám amplitúdóját és fázisát írja le. Schrödinger azt gondolta, hogy a részecske valójában nincs egy pontba sűrítve, hanem „szét van kenődve” egy véges tartományba. Ezen a tartományon belül -szerű mennyiség írja le a szétkent részecske sűrűségeloszlását.
Schrödingernek ez az igen egyszerű elképzelése azonban nehézségekbe ütközött. Két fő nehézség volt. Először a matematikai formalizmus; a Schrödinger-egyenlet ugyanis kiválóan alkalmas volt arra, hogy leírja egyetlen részecske, valamint egymással kölcsönhatásban lévő részecskék együttesének mozgását. A -nek az az interpretációja, hogy a szétkent részecske sűrűségét adja meg, úgy látszott, hogy csak egyetlen részecskéből álló rendszer esetében működik. Továbbá, ha csak egyetlen részecske mozgását vizsgáljuk, a függvény hajlamos arra, hogy idővel szétfolyjon. Ezért az egy részecskét megtestesítő hullámcsomagtól azt kell várnunk, hogy az idő folyamán növekszik és elegendően hosszú idő után az összes részecske egy általános felhőbe olvad össze.
A hullámfüggvény interpretálásának mindkét nehézsége eltűnik, ha Max Born egy hipotézisének megfelelően feltesszük, hogy a nem a részecske szétfolyt sűrűségét reprezentálja, hanem inkább annak a valószínűségét adja meg, hogy a részecskét különböző helyeken megtaláljuk. Born így a következő alapfeltevésből indult ki. A függvény által leírt részecske a valóságban pontszerű. A nem adja meg pontosan, hogy a részecske hol található, csak valószínűségi állítást ad. Így feltesszük, hogy nagy annak valószínűsége, hogy a részecske megtalálható egy olyan helyen, ahol a viszonylag nagy értékkel rendelkezik, de valószínűtlen a részecske megtalálása olyan helyeken, ahol értéke kicsi.
Schrödinger nem fogadta el az elméletének Born által adott interpretációját, de jobb interpretációt ő sem tudott ajánlani. A fentebb idézett beszélgetés és levél, ugyancsak ezzel a kérdéssel volt kapcsolatos. Megfogalmazták egyesek azt a szélsőséges nézetet is, amely szerint „gondolat-hullámot” (Gedankenwelle) jelképez, erre a nézetre utalt Schrödinger meglehetősen erős kifejezést használva a fentebb idézett levélben.
Schrödinger nem a statisztikai értelmezését kifogásolta. Amit Schrödinger elutasított, az -nek egyfajta kevert interpretációja volt, amelyről láthatólag úgy érezte, hogy azt a fentiekben már említett „négyszögletes körrel” azonos kategóriába kell tenni. Valóban a húszas évek végén és a harmincas évek elején sok filozófiai elmélkedést publikáltak, amelyek azt állították, hogy az új kvantumelmélet megmutatta: a fizikában eltűntek a határok az objektum és a szubjektum között; ezek az érvelések tendenciózusan azt mondták, hogy a gondolkodásunk bizonyos mértékig befolyásolja a fizikai folyamatokat. Az ilyen állítások – amelyek bizonyos időszakban igen gyakoriak voltak – olyan felfogást tükröztek, amelyet Schrödinger nem kívánt elfogadni. Azért, hogy egyes elképzelések abszurditását bemutassa, Schrödinger kitalálta a macskával kapcsolatos paradoxont, amelyet számos alkalommal elismételt, némelykor az ortodox fizikai iskola tagjainak nagy bosszúságára.
Born valószínűségi hipotézisét kiterjesztve az ember arra a következtetésre jut, hogy egy fizikai rendszer (mondjuk egy atom) lehet úgynevezett „kevert állapotban”. Hogy ezt a fogalmat világosabban megmagyarázzuk, megjegyezzük, hogy egy atom különböző állapotokban lehet, pl. alapállapotában, ahol az energiája minimális. Az atom lehet úgynevezett gerjesztett állapotban is, ilyen állapotban az energiája meghaladja az alapállapotbeli energiát. A gerjesztett atom átmehet az alapállapotba, miközben energia szabadul fel és egy foton bocsátódik ki.
A kvantumelméleti terminológiában kevert állapotokról is beszélünk, ahol az atom mondjuk 50%-os valószínűséggel gerjesztett állapotban van és ugyanakkor 50%-os valószínűséggel az alapállapotban. Az állítás az, hogy a dolgoknak ez a kevert állapota mindaddig fennáll, ameddig egy megfigyelő nem érkezik. A megfigyelőről felteszik, hogy végrehajt egy kísérletet és ennek a kísérletnek az eredményeképpen azt találja, hogy az atom alapállapotban van, vagy azt találja, hogy az atom gerjesztett állapotban van. Az állítás az, hogy az atom állapota csak a megfigyelés eredményeként fog a két állapot valamelyikébe „ugrani”.
A fenti fogalom egészen egyszerű lenne, ha megelégednénk azzal, hogy a következőt mondjuk: a kísérlet végrehajtása előtt nem tudjuk, hogy az atom az egyik vagy másik állapotban van-e, és ezért a megfigyelés eredményeképpen a tudásunk megváltozik. Egy nyilvánvaló példát adva: lehet, hogy nem tudom, hogy van-e pénz a tárcámban. Végrehajtok egy kísérletet: például előveszem a pénztárcámat és találok benne egy bankjegyet és így tudom, hogy van nálam pénz. A kvantumjelenségekben azonban a megfigyelő szerepét sokkal bonyolultabbnak tekintik.
Schrödinger nem fogadta el azt a fajta érvelést, amely Born valószínűségi elképzelésén alapult, és így megfogalmazta a következő történetet: képzeljünk el egy puskaporral töltött hordót, amelyen egy macska ül. A hordóhoz egy gyenge sugárzásnak kitett Geiger-Müller számláló által vezérelt gyújtószerkezet van erősítve. A számláló az általa kapott első impulzus hatására begyújtja a puskaport, felrobbantja és megsemmisíti a macskát. A feltevések szerint a Geiger-Müller számláló óránként átlagosan egy impulzust kap. Az egész berendezés egy nagy, zárt sátor belsejében van elhelyezve. Bekapcsolva a számlálót és egy órát várva azt hisszük, hogy a macska kb. 50%-os valószínűséggel életben van, és kb. 50%-os a valószínűsége annak, hogy a gyújtószerkezet felrobbant és a macska elpusztult. A kvantummechanika szerint – ahogy erre Schrödinger rámutatott – a macskát kevert hullámfüggvény írja le, amely olyan állapotnak felel meg, ahol a macska 50%-ban halott és 50%-ban élő. A hullámfüggvény abban a pillanatban „összehúzza magát”, amikor valaki benéz a sátorba és megállapítja a dolgok valódi állását.
Ezt a történetet sok évvel kitalálása után hallottam Schrödingertől. Addigra a történet még egy élvezetes kiegészítést kapott. Schrödinger tovább kérdezett: „Mi történik, ha azelőtt, hogy a hivatalos megfigyelő benézett volna a sátorba, egy kisfiú, akinek ezt szigorúan megtiltották, benézett a sátorba, látta a macskát, bár határozottan tagadja, hogy így cselekedett? A hullámfüggvényre a rossz kisfiú vagy a hivatalos megfigyelő hatott?”
Nem kívánom itt részletesen ismertetni, hogy ilyen filozófiai érveket vonultattak fel azzal a problémával kapcsolatban, amelyet Schrödinger e meglehetősen szellemes történettel próbált illusztrálni. Ugyanezt a problémát azonban Einstein, Rosen és Podolsky is megfogalmazta, szokásosabb tudományos érveket használva. Erről a témáról Einstein és Bohr között vita támadt, s az érvelés végén úgy látszott, hogy mindkét fél arról van meggyőződve, hogy bebizonyította a maga igazát. Schrödinger (velem együtt) ebben a kérdésben Einstein oldalán állott.
IX.
Berlinben és később Dublinban Schrödinger a legváltozatosabb fizikai problémákon dolgozott. Mindig nagyon vonzódott a valószínűségelmélet és a statisztika problémáihoz. A második világháború alatt valószínűleg megdöbbentette a katonai hatóságokat azzal, hogy egy olyan valószínűségelméleti problémát tárgyaló dolgozatot publikált, amelyben az atombomba kritikus méretének valamilyen nehezen tisztázható kérdését vizsgálta.
Schrödinger igen sokat dolgozott az általános relativitással kapcsolatos kérdéseken és megkísérelte egy, a gravitációt, az elektromágneses mezőt és a magerőket összekapcsoló egyesített térelmélet megalkotását. „Mi az élet?” címmel írt egy figyelemre méltó könyvet, amelyben a biológiai problémák kvantumelméleti vonatkozásaival foglalkozik. Ebben a művében kimutatja, hogy az általunk megevett kalóriáknak nagy ugyan a szerepe az emberi élet fenntartásában, de még sokkal nagyobb annak a negatív entrópiának a jelentősége, amelyet a kalóriákkal együtt fogyasztunk el.
Schrödinger Dublinből nyugdíjba vonult és visszament Ausztriába, ahol (az őt túlélő) feleségével töltötte el az utolsó éveit. Schrödinger nagy gondolkodó volt, akinek sok sikerben és csalódásban volt része, de akire mindig úgy fogunk emlékezni, mint olyan tudósra, aki nagyban hozzájárult a tudomány előrehaladásához.
Berczik Zoltán 1950-től a Gyulai Vörös Lobogó, 1955-től a Budapesti Lokomotív, 1957-től a Vasútépítő Törekvés, majd 1965-től a BVSC (Budapesti Vasutas Sport Club) asztaliteniszezője volt. 1957-től 1969-ig összesen száznegyvenöt alkalommal szerepelt a magyar válogatottban. A világ- és Európa-bajnokságokon összesen tizenhárom érmet – köztük az 1958. évi budapesti és 1960. évi zágrábi Európa-bajnokságon három-három aranyérmet – nyert. Az aktív sportolást 1969-ben fejezte be.
Visszavonulása után a Testnevelési Főiskolán edzői, majd mesteredzői oklevelet szerzett. Még aktív játékosként a BVSC játékosedzője volt. 1969-től 1984-ig a magyar válogatott vezetőedzője lett. Tanítványai közül Jónyer István négyszeres, Klampár Tibor és Gergely Gábor kétszeres, illetve Kreisz Tibor és Takács János egyszeres világbajnok lett. 1984-től 1985-ig a japán Butterfly cégnél volt edző. Hazatérése után a BVSC vezetőedzője, majd 1989-től 1996-ig ismét a magyar válogatott vezetőedzője, illetve a Magyar Asztalitenisz Szövetség (MOATSZ) edzőbizottságának vezetője volt. 2001-től a szövetség alelnökévé, később tiszteletbeli elnökévé választották. 1998-tól Gyula város díszpolgára.
„Kosztolányi Dezső szerint: „Kalandos, bohócszerű egyéniség. Minden munkája heves vita tárgya. Lírája regényesen fura. Legtöbb verse: gyászos fintor.” (Idegen költők anthológiája II., 1937, Révai, Budapest, 143. old.)
Német orvos és magyar színésznő fiaként született. A család sokat utazott. Wedekind az ifjúságát Párizsban töltötte, de megfordult Svájcban is. Újságíró, kabaré igazgatója. Szatirikus verseket írt II. Vilmos német császárról, ezért felségsértés vádjával 7 hónap börtönre ítélték.
Művei
Első darabját (A tavasz ébredése; Frühlings Erwachen) 1891-ben írta. A szenteskedő, polgári tisztességben megőszült felnőttek érzéketlensége miatt a serdülők ébredő szexuális ösztöneiket frusztrált módon élik ki: Johannes az Ernsttel való csókolózásban, Melchior és Wendla brutális, érzelem nélküli szexben. Wendla, akit anyja a gólyamesével hülyít, belehal a gyermekszülésbe, de csak a bába abortív szerei miatt. Melchiort kicsapják egy affér miatt a gimnáziumból, apja javítóintézetbe adja. A félállati körülmények közt élő gyerekek közül Melchior megszökik. A temetőben a félőrült fiú előtt megjelenik öngyilkos barátja, Moritz és egy álarcos, akik Melchior énjének ilyen meg olyan oldalai: Moritz az öngyilkosságra csábítja („Nyújtsd a kezedet.”), az álarcos a társadalomba, emberek közé vinné, s Melchior vele megy el, azaz „beilleszkedik a társadalomba”. Nagy siker és botrány. A következő években Wedekind színészként is fellépett saját darabjaiban.
1895: A föld szelleme (Erdgeist), majd folytatása, a Pandora szelencéje (Die Büchse der Pandora, 1904) egy vonzó, romlott nőről, Luluról, akinek senki sem tud ellenállni, s akit végül Hasfelmetsző Jack öl meg Londonban. A darabból Alban Berg írt operát Lulu címmel.
A következő darabjai: A kamaraénekes (Der Kammersänger, 1899), Muzsika (Musik, 1906), Haláltánc (Totentanz, 1906), Franziska (1910) is Wedekind örök témáját, a férfi és nő torzult
viszonyát ábrázolják. Wedekind nem tudott meglenni nők nélkül. Nőalakjai gyakran szinte démoni szörnyetegek.
Keith márki (Die Marquis von Keith, 1900) egy Hlesztakov-forma szélhámos társasági karrierjéről szól.
További darabjai: Nicolo király, avagy ilyen az élet (König Nicolo, or So ist das Leben, 1902), Die Zensur (1908), Wetterstein-kastély (Schloss Wetterstein, 1910), Bismarck (1916), Herakles (1917) stb.”(Wikipedia)
„legismertebb művei kalandos történelmi regények, amelyek a világ legolvasottabb francia írójává tették őt. Több regényéből (például a Monte Cristo grófja és a D’Artagnan-történetek) készült filmadaptáció, de írt színműveket, újságcikkeket is, és rengeteg emberrel levelezett. Apai nagyanyja fekete rabszolganő volt. Fia ifj. Alexandre Dumas…
…
1806-ban, apja, Dumas tábornok halálakor Alexandre mindössze négyéves volt, szinte teljesen elszegényedett édesanyjának igen nehéz körülmények között kellett felnevelnie. Bár Marie-Louise nem sokkal tudott hozzájárulni fia oktatásához, ez nem csökkentette az ifjú Alexandre könyvimádatát, és ő elolvasott mindent, amit csak a kezébe tudott kaparintani.
Kamaszként az édesanyjától sok történetet hallott az apja bátor haditetteiről I. Napóleon császár dicsőséges uralkodása alatt, és élénk képzeletét betöltötték a kalandok és hősök. Bár szegények voltak, a család az apa előkelő hírnevére és arisztokrata kapcsolataira támaszkodott, így a monarchia restaurációja után a húszéves Alexandre Dumas Párizsba költözhetett, ahol a Palais-Royalban kapott állást a nagyhatalmú Lajos Fülöp orléans-i herceg hivatalában.
Amíg Párizsban dolgozott, Dumas elkezdett újságcikkeket és színdarabokat írni. 1829-ben aratta első nagyobb közönségsikerét a III. Henrik udvara című drámával. A következő évben bemutatott Krisztina királynő ugyanilyen népszerű lett, így hamarosan megengedhette magának, hogy minden idejét az írásnak szentelje. 1830-ban részt vett abban a forradalomban, amely elűzte X. Károly királyt, és helyette Dumas korábbi patrónusát, az orléans-i herceget ültette a trónra, aki Lajos Fülöp néven uralkodott, akit a „polgárkirály” melléknévvel is illettek.
Az 1830-as évek közepéig Franciaországban bizonytalan maradt a politikai helyzet, gyakoriak voltak a lázadások, melyek mögött hol az elégedetlen republikánusok, hol a változást sürgető, elszegényedett városi munkások álltak. Ahogy az élet lassanként visszatért a megszokott kerékvágásba, országszerte megkezdődött az iparosodás, és a gazdaság fejlődése. Mindez, a cenzúra megszűnésével együtt, kedvező hátteret nyújtott az írói tehetség kibontakoztatásához.
Több sikeres színdarab megírása után Dumas figyelme a regények felé fordult. Bár vonzotta a különcködés, és mindig többet költött, mint amennyit keresett, Dumas igen talpraesett üzletembernek bizonyult. 1838-ban, amikor az újságoknál nagy volt a kereslet a több részletben közölhető regények iránt, egyszerűen újraírta az egyik színdarabját, és ez lett az első folytatásos regénye. A „Le Capitaine Paul” tette lehetővé számára egy alkotóműhely létrehozását, ahol több száz történet íródott, mind az ő személyes irányításával.
1840-ben feleségül vett egy színésznőt, Ida Ferrier-t, de ezt követően is számos viszonya volt más nőkkel, akiktől legalább három törvénytelen gyermeke született. Az egyik ilyen gyermek egy az író nevét továbbvivő fiú volt, aki abban is apja nyomdokaiba lépett, hogy sikeres regény- és drámaíró vált belőle. Mivel a nevük és a foglalkozásuk is megegyező, a világirodalom úgy különbözteti meg őket, hogy egyikükre id. Alexandre Dumas-ként (franciául: Alexandre Dumas père), másikukra pedig ifj. Alexandre Dumas-ként (franciául: „Alexandre Dumas fils”) utalnak.
Az id. Alexandre Dumas kalandos történetei és történelmi krónikái megragadták a francia közönség képzeletét, akik alig várták, hogy megvehessék az újabb és újabb folytatásokat.
Dumas számos szellemíró (pestiesen szólva: „stróman”, „néger”) segítségét is igénybe vette. Közülük a legismertebb Auguste Maquet volt. Maquet vázolta fel például a Monte Cristo grófja cselekményét, de fontos szerepe volt A három testőr-nek és folytatásainak, illetve Dumas sok más regényének megírásában is. Amikor együtt dolgoztak, Maquet találta ki és vázolta fel a cselekményt, Dumas pedig kidolgozta a részleteket, párbeszédeket, és a befejező részeket.
Dumas az írás révén nagy vagyonra tett szert, mégis gyakran küzdött pénzhiánnyal, vagy keveredett adósságba, mert két kézzel szórta a pénzt, ha nőkről vagy fényűzésről volt szó. A hatalmas és költséges Monte Cristo-kastély, amelyet építtetett, tele volt olyan emberekkel (idegenekkel és ismerősökkel), akik kihasználták az író bőkezűségét.
Amikor Lajos Fülöp királyt az 1848. februári forradalomban elűzték, az újonnan választott elnök, Charles Louis Napoleon Bonaparte (a későbbi III. Napóleon) nem nézte olyan jó szemmel Dumas-t, mint a király. 1851-ben Dumas Brüsszelbe menekült a hitelezői elől, onnan pedig Oroszországba utazott, ahol a francia volt a második nyelv, és az írásai óriási népszerűségnek örvendtek. Két évet töltött Oroszországban, mielőtt továbbutazott volna, hogy kalandot keressen és anyagot gyűjtsön további műveihez. 1861 márciusában kikiáltották az Olasz Királyságot, a trónra II. Viktor Emánuel került. A következő három évben Alexandre Dumas az egységes Olaszországért vívott harcokban vett részt, majd 1864-ben visszatért Párizsba. E három év alatt gyűjtötte az 1798-as nápolyi forradalomnak emléket állító köteteit, melyek a Luisa San Felice és folytatása, az Emma Lyonna.
Irodalmi sikerei és arisztokrata kapcsolatai ellenére Alexandre Dumas egész életére kihatással volt félvér származása. 1843-ban írt egy kisregényt Georges címmel, amely a rasszizmussal és a gyarmatosítás hatásaival kapcsolatos kérdésekkel foglalkozott. A rasszista hozzáállás azonban még halála (1870. december 5.) után is sokáig befolyásolta a francia irodalomban betöltött szerepének megítélését.
2005 júniusában Franciaországban megjelent Dumas nemrég újra felfedezett utolsó regénye, a Szent Hermina lovagja. A történet a trafalgari csatát eleveníti fel, amelyben Lord Nelson meghalt. A regény folytatásokban jelent meg, és az író halálakor már majdnem teljesen elkészült. Az új kiadáshoz egy mai Dumas-kutató, Claude Schopp írta meg a befejező két és fél fejezetet.
Kapcsolata Magyarországgal, a magyarokkal
Bizalmas barátság fűzte az emigráns Teleki Sándor grófhoz. Teleki ismertette meg vele Petőfit, és több Petőfi-verset lefordított franciára. Párizsi tartózkodása alatt a mentora volt Bulyovszky Lilla színésznőnek, akivel éveken át leveleket is váltott. „1865-ben két ízben több hetet töltött Budapesten, ahol előadásokat tartott és nagy ünneplésben volt része. A magyar szimpátia viszonzásául magyar díszruhát csináltatott magának: attilát, sarkantyús csizmát, kócsagtollas kucsmát s több felolvasását e magyar öltönyben tartotta, ami komikus látvány volt, de nagy lelkesedést keltett és nagyszerű reklám volt Dumas számára.” (Wikipedia)
„A nándorfehérvári diadal a magyar–török háborúk egyik jelentős eseménye, amelynek során 1456. július 4–21. között a keresztények (magyarok és szerbek) Szilágyi Mihály vezetésével hősiesen védték Nándorfehérvár (a mai Belgrád) várát II. Mehmed török szultán a nagy túlerőben levő ostromló seregével szemben, majd a védőkhöz 10 ezer katonájával időközben csatlakozó Hunyadi János vezetésével, Kapisztrán János 30–35 ezer keresztesével közösen július 22-én, a vár melletti csatában legyőzték a törököket.
A csatát megelőzően pápai rendelettel bevezetett déli harangszó a keresztény világban azóta a nándorfehérvári diadalra emlékeztet.
Hunyadi az utolsó pillanatban még négyezer pihent keresztest berendelt a várba, így a védők létszáma húszezer fölé emelkedett. A török hagyományos taktikával támadott, elöl az alacsonyabb harcértékű erők, hogy a védők tüzét magukra vonják, majd mögöttük a szpáhik és a janicsárok. A védők a hatalmas nyomásnak nem tudtak ellenállni, néhány óra múlva kénytelenek voltak feladni a várost. Éjfél után a harc már a vár falai körül folyt, amelyen ekkor már öt török zászló lobogott. A szultán pasaságot és jutalmat ígért harcosainak a lobogó kitűzéséért, és a magyarok ezt természetesen igyekeztek megakadályozni. Dugovics Titusz, Hunyadi János veterán harcosa ekkor vitte végbe hőstettét, mellyel az önfeláldozó magyar katona jelképévé vált. (Történelmileg vélhetően több katona alakja testesül meg a fiktív Dugovics alakjában.)
A zászlóvivő törököt mélybe rántó hős várvédő alakja a nándorfehérvári csatával kapcsolatban a kortárs itáliai történetíró, Antonio Bonfini leírásában jelent meg, név nélkül. A legendás esetet a magyar történelmi krónikákban több száz éven keresztül emlegették. Az 1800-as évek elején népszerű ismeretterjesztő történelmi írások hatására kezdett a legenda szélesebb körben terjedni, majd 1824-től kezdték Dugovics Tituszként azonosítani, miután Döbrentei Gábor cikkében régi nemesi iratokkal igazolta a nemesi Dugovics család sarjaként Nándorfehérvárnál elesett Dugovics Titusz létezését. A nándorfehérvári hős kultusza ettől kezdve Dugovics Titusz néven élt valós történelmi személy hőstetteként került be a magyarság közös történelmi emlékezetébe.
A Dugovics-iratok hitelességét egy gyorsan elhalt 1900 körüli felvetés után a 20. század végi történészek kezdték vitatni, akik szerint az eredetet bizonyító nemesi iratok feltehetően hamisak, nem élt Dugovics nevű nemesi család a középkori Magyarországon, a legendabeli hős nem azonosítható egy Dugovics Titusz néven élt nemesemberrel.
Mindamellett a történészek szerint a törököt a mélybe rántó vitéz esetének lehet történelmi valóságalapja, a hősiesen megharcolt nándorfehérvári csatában történhetett ilyen hősies cselekedet, és történelmi tény, hogy a 15. században valóban „keringett valamiféle történet egy ismeretlen katonáról, aki így adta bizonyságát hősiességének.” Miközben az is igaz, hogy az „ostromlóval a mélybe ugró várvédő hős” alakja vándormotívumként számtalan középkori várostrom krónikájában megjelenik.” (Wikipedia)https://hu.wikipedia.org/wiki/N%C3%A1ndorfeh%C3%A9rv%C3%A1ri_diadal
„William Makepeace Thackeray A maga korában roppant népszerű művei a kapitalizmus életformájának, erkölcseinek kegyetlen szatírái. Legjelentősebb művének, a Hiúság vásárának hősnője, Rebecca (Becky) Sharp, az egyik legvonzóbb szélhámos valamennyi irodalmi hős közül.
A sznob kifejezés mai értelme tőle származik.” (Wikipedia)
„Gazdag elődök leszármazottja volt. Már a nagyapja a Kelet-indiai Társaság az angol kapitalizmus egyik legfőbb intézménye — vezetőségéhez tartozott, apja ugyancsak magas rangú, nagyjövedelmű főtisztviselője volt a nagy hatalmú cégnek. A fiú is ott született Kalkuttában. Ez az apa azonban korán meghalt, a fiú ötéves korában lett árva. Az anya még fiatal özvegy volt, s hamarosan új férjre talált. Új házassága előtt a hatéves gyermeket hazaküldte Angliába a rokonokhoz. Úgy mondta, hogy egy angol úri fiúnak Angliában, a híres angol iskolákban kell nevelkednie és művelődnie. De alighanem az is közrejátszott, hogy egy új házasságban kényelmetlen lehet egy előző férjtől született fiú. A későbbi nagy író nevezetes önző, számító, egyszerre vonzó és riasztó asszonyalakjainak valószínűleg az anya volt az első és legfőbb modellje.
A hatéves Thackeray tehát egy hosszú hajóúton utazott addig nem látott hazájába. Útközben egy olyan élményben volt része, amelyet soha el nem felejtett. A hajó Szent Ilona szigete mellett úszott el, ahol a legyőzött és ide száműzött Napóleon élt. Az angol gyerekeknek sokat mesélgettek róla. Ő volt a sátán, a világ rémülete, de lám, az angolok legyőzték, és most ezen a szigeten raboskodik. Azt pedig a hajó utasai is látták, hogy közel a parthoz egy kertben sétálgat egy alacsony férfi. A matrózok mutatták és magyarázták, hogy o az, a világ rémülete, akitől már nem kell félni, hála nekik, az angoloknak. Ez az emlék, hogy saját szemével, elég közelről láthatta Napóleont, mindhalálig elkísérte. Nyilván ez is szükséges volt ahhoz, hogy „A hiúság vásárá”-ban remekmívű leírást adjon a waterlooi csatáról, Napóleon bukásáról.
Az idegen otthonban idegennek maradt rokonok közt járt hosszú éveken keresztül lélektelen iskolákba. Habár minden tudnivaló izgatta, hamar kezdett történeteket kitalálni, szeretett rajzolni, később festeni is, azonban kifejezetten rossz tanuló volt. Unta az iskolákat, később az egyetemen se tudott dönteni, mi is akar lenni. Még festőiskolába is beiratkozott, ám ott se tudott alkalmazkodni a rendszabályokhoz. … Ifjú barátai kezdték már írónak tekinteni. Ez az ifjú baráti kör azonban nemcsak művelt volt, hanem elég züllött is. Neki pedig lehetősége volt belevetni magát a léha életbe, elég nagy vagyont örökölt apjától. 21 éves korában, nagykorúként már az övé volt ez a vagyon.
Egyedül, saját felelősségére olyan züllött lehetett, amilyen csak akart. És amíg tartott a pénz, korlátlanul telt italra, nőkre, és ami még költségesebb volt, kártyára, hazárdjátékokra. Rövid évek alatt el is verte örökségét. Kénytelen volt pénzt keresni, annál inkább, mert a kicsapongások után igazán szerelmes lett, nősülni akart. Próbálkozott festészettel is. A legkitűnőbb festok — Konstable, Turner — kedvelték és pártolták is, de a műkereskedők nem az ő képeit igényelték. Az újságok és folyóiratok azonban felfedezték, hogy érdekesen, ha kell, mulatságosan tud írni. Mint rajzoló csak karikaturistaként ért el némi sikert. A lapok, főleg a Times felismerte, hogy nemcsak karikatúráit érdemes közölni, hanem sokkal inkább azokat a rövid írásokat, amelyek az emberi jellemeket teszik karikatúra tárgyává. A tegnap még pénzt herdáló léha fiatalember, ha akart, tudott takarékos lenni. Takarékoskodott is, hogy megnősülhessen. Szerelme szegény leány volt, hozományról szó sem lehetett. Nem bánták, szerették egymást, összeházasodtak. A férj 25 éves volt, a feleség — Isabelle Gelkin Shaw — fiatalabb. A nagy szerelemtől észre sem vették, hogy a fiatalasszony idegbeteg. Egymás után három leánygyermekük született, közülük az egyik csecsemőkorban meghalt. A harmadik szülése után az anya idegösszeomlásba esett. A férj egy ideig maga próbálta ápolni, de hamarosan képtelenség volt otthon vigyázni rá, többször is kísérelt meg öngyilkosságot, végül elmegyógyintézetbe kellett vinni. Ott is halt meg.
A derűsnek indult élet elkomorodott. Közben Thackeray kezdett ismert író lenni, humoros kisregényei — különösen a „A nagy Hoggarty gyémánt” — népszerűek lettek, egyre jobban meg tudott élni az irodalomból. A leányok is növekedtek, jó tanulók lettek. Az apának sok öröme telt bennük, csak az bosszantotta, hogy az ő regényeinél jobban szerették a vetélytárs-barát Dickens műveit. A növekvő népszerűség után elkövetkezett hirtelenül, szinte váratlanul a világhír. 36 éves volt, amikor megjelent „A hiúság vására”. — Néhány regényével, főleg humoros-szatirikus történeteivel otthon már eddig is sikeresnek volt mondható. Különös figuráit kedvelték az olvasók, a kiadók készséggel várták újabb műveit. „A hiúság vására” azonban minden előbbi könyvétől különbözött. A napóleoni időkben játszódik, tehát 30—40 évvel korábban, mint a megírás ideje. Még történelmi regénynek is tekintették, hiszen a waterlooi csata is beékelődik cselekményébe. De nem történelmi hősökről szól. Egész felvonulása a különböző jellemeknek, főleg a rossz jellemeknek. Főszereplője, Becky Sharp a regényirodalom egyik legösszetettebb jellemű nőalakja. Bájos, szép, kedves, önző, törekedő, szellemes, miközben minden szava hazug. A vonzó lelkiismeretlenség példaképe. „A hiúság vásárá”-nak, vagyis az egész társadalmi életnek igazi és sikeres hősnője. Megvetjük és mégse bánjuk sikereit. Írójának talán legnagyobb művészi bravúrja, hogy rokonszenvesnek tud ábrázolni egy ellenszenves nőt. Az ő sikerei fejezik ki írójának véleményét a világról és benne az emberekről.
A nagy siker után életlendülete is, munkavágya is növekszik. Újabb siker a „Sznobok könyve”. — Ez a sznob szó egyetemi kifejezés, illetve rövidítés volt a nem nemesi származású egyetemi hallgatókról. A magasabb iskolákba javarészt nemesifjak — sir-ök, lordok, earlök stb. — jártak, rangjukat nevük után kiírták bizonyítványaikra is, kollégiumi ajtajaikra is. Aki nem volt nemes — ezek általában gazdag polgárfiúk voltak —, annak neve után olvasható volt, hogy „nemesség nélküli”, vagy inkább latinul: „Sine nobilitate”. Ennek rövidítése a szobaajtókon így festett: „Snob.” Egy szóban kiejtve hangzik „sznob”-nak. Az egyetemeken pedig azt tartották, hogy a nem nemesek öltözékben, modorban, ízlésben túlzottan igyekeznek utánozni a nemeseket. A sznob szó itt-ott azonos lett a „parvenü”-vel, az „uborkafára mászó”-val vagy egyszerűen a felvágóssal. Thackeray könyvében a sznobok egész arcképcsarnokát állítja az olvasó elé. Előbb otthon, majd világszerte is divatossá tette a sznob szót.
Művészi színvonala a végső évtizedben nemhogy nem csökkent, de talán azt is elmondhatjuk, hogy növekedett. 1850-ben jelent meg a „Pendennis története”. Egy ifjúkor krónikája, javarészt önéletrajzi elemekkel. Kitűnő lélektani krónika a léha ifjúságról és a megkomolyító megpróbáltatásokról. — Sokan úgy vélik, hogy az életmű csúcsa a „Henry Esmond története”. Korrajz, lélekrajz, szerelmi és politikai kalandok, cselszövések és végül a nagy kiábrándulás Anglia hazugságaiból és menekülés Amerika akkor még ifjú világa felé. 1862-ben jelent meg, a következő évben, 1863 karácsonyának szentestéjén az ünnepi vacsoraasztal mellett, karosszékében ülve fejezte be földi életét. 52 éves volt. A lelke erősebb volt, mint valaha, de úgy látszik, a teste nem bírta tovább.
