Kategória: Évfordulók

szeptember 30, 2022 / Évfordulók

JUSTH ZSIGMOND

Neczpáli Justh Zsigmond (Pusztaszenttornya, 1863. február 16. – Cannes, Franciaország, 1894. október 9.), magyar író, drámaíró, saját színházának igazgatója, Justh Gyula fivére.

A nemesi származású neczpáli Justh család sarja Turóc vármegyéből. Apja neczpáli Justh István (1821–1904), földbirtokos; anyja nemesbükki Pákozdy Matild (1831–1898) volt. Budapesten kezdte tanulmányait és külföldi főiskolákon: Kielben, Zürichben, Párizsban folytatta és fejezte be. Eleinte nemzetgazdasági tanulmányokra készült, de Taine-nek, a világhírű francia esztétának tanácsára a szépirodalomnak szentelte magát.

Jelentékeny talentuma Párizs nagyvilági légkörében, a francia szépirodalmi áramlatok közvetlen hatása alatt fejlődött; általában kiterjedt baráti összeköttetései voltak a francia politikai, társadalmi, irodalmi és művészeti világ kitűnőségeivel; négy telet töltött Párizsban, ahol a szalonok kedvelt látogatója volt, és szenttornyai kastélyában gyakran látta ő is vendégül a hazai és külföldi szellemi élet számos nevezetes alakját.

Első művei (Ádám [1885], Káprázatok [Budapest, 1887], Művész-szerelem [Budapest, 1888], Páris elemei [Budapest, 1889]) némiképp egyénisége rovására éreztetik a nyugati, különösen a naturalisztikus hatást. Elemző erejével nemsokára az alföldi népélet felé fordult, melynek sajátos életét és tipikus alakjait nagy szeretettel rajzolta, így a gányót, a nazarénust stb.

A puszta könyve (Budapest, 1891), a Gányó Julcsa (Budapest, 1893) és a Delelő (Budapest, 1895) sok eredeti impresszióval alkotott irodalmi életképek, Justh legjelesebb művei; tárgyuk népies, de tárgyalásuk nem naiv, hanem modern, analizáló, s érdeme, hogy a paraszt-társadalom erkölcsi oldalával és mélyebb kérdéseivel foglalkozik.

Tervezett egy 14 regényből álló regényciklust A kiválás genezise címmel, melybe filozófiáját kívánta belefoglalni. Ennek volt az első három része a magyar arisztokráciát lefestő (1.) Pénz legendája, a (2.) Gányó Julcsa és élete utolsó regénye, a (3.) Fuimus (Budapest 1894).

Tüdőbaja, mely ellen hol Olaszországban, hol Indiában, hol a francia Riviérán keresett menedéket, megölte; Szentetornyán temették el.Halálának 100. évfordulóján hamvait feltárták és a lepusztult majorból átszállították a közeli gádorosi temetőbe. Itt helyezték ismét örök nyugalomra.

Korai halála irodalmunkat egy nemes és finom és még fejlődésben levő szellemtől fosztotta meg.

A szent-tornyai parasztszínház

Érdekes és nem sikertelen kísérlete volt, hogy birtokán parasztszínházat állított fel, melyben a néppel magyar népszínműveket, továbbá klasszikus drámákat, Shakespeare– és Molière-darabokat adatott elő; a betanítást maga vezette.

Többféle előzménye volt a parasztszínház létrejöttének. Közrejátszott benne gyermekkori élménye, a betlehemi játékok, a dohánytermesztők (a gányók) szokásainak megismerése. Emellett párizsi tartózkodása idején orosz barátaitól (Verescsagin, Antokolszkij) hallott a jobbágyszínházakról, valamint a francia gázgyári dolgozók avantgárd színházáról is. Igazi indítéka mégis a társadalmat megújító terve volt, amely a parasztság szellemi gazdagságát, műveltségének bővítését kívánta elérni. Szoros érzelmi, erkölcsi kapcsolat fűzte Szentetornyához, a pusztához, annak népéhez.

1889-től felerősödik benne a hazavágyás, alig várja a tavaszt, hogy hazatérhessen. „De jó itt nyugodni. Az enyéim között, az én istenáldta boldog népem között” – írja Czóbel Minkának. Birtokán a parasztok bérlők voltak, jobb anyagi körülmények között éltek. A fél falu a „komája” volt, a keresztelőkre, esküvőkre mindig meghívták, de vendégeivel is gyakran ellátogatott a parasztjaihoz. Gyakran vendégeskedett náluk, legjobb parasztbarátait meghívta, gyakran énekeltek együtt. Látogatta a helyi iskolát is, a jó tanulókat megjutalmazta, de támogatta a helyi olvasókört is, könyveket, zászlót adományozott, és felolvasást tartott barátaival. 1890-ben ifjúsági egyletet alapítottak, az olvasóvá nevelést szorgalmazták.

Az elgondolás, amelyre e színházat építette, szoros kapcsolatban van a magyar paraszt jellemével kapcsolatban kialakított nézeteivel. Úgy vélte, hogy a magyar paraszt életszemlélete és érzésvilága – a görög jellemmel hasonlítható fatalisztikus nyugalma és derűje – kiválóan alkalmas a klasszikus alkotások felidézésére és befogadására. Hipotézisét a gyakorlat igazolni látszott, mert valóban sikerült egy olyan parasztokból álló színtársulatot létrehoznia, amelyet a falu csakugyan magáénak érzett, s amelynek csodájára járt a pesti – sőt a Justh meghívta külföldi művésztársaság is. Persze – ma már látnunk kell – nemcsak “pszichológiai” okai voltak a sikernek. A gádorosi, szent-tornyai, orosházi nép bizalommal volt személyesen Justh iránt, mivel megérezte benne a szociális és kulturális gondjai iránti őszinte érdeklődést. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a körülmény, hogy a szent-tornyai szociáldemokrata szervezet Justhot díszelnökévé választotta. Kulcsár Pál, a helyi szociáldemokrata vezér egyébként a színjátszó társulat egyik legaktívabb és legtehetségesebb szereplője volt, akit Justh annyira becsült, hogy egy alkalommal Párizsba is magával vitte, hogy megmutathassa neki a Théâtre Français előadásait. Ezek a motívumok egyszersmind azt is bizonyítják, hogy Justh vállalkozása nem valami romantikus, elszigetelt vállalkozás volt csupán. Egy olyasfajta kultúrszomjat elégített ki, amely nem kis mértékben éppen a falun meginduló agrárszocialista mozgalmakkal függött össze: egy valóságos társadalmi mozgás teremtette igénnyel, amely végül is a viharsarki parasztság oly jelentős olvasóköri mozgalmát is létrehozta.

 Az első évben a színház a kiürített virágház volt deszkacölöpökre állított színpaddal, függönnyel, nézőtérrel, padokkal, görög mintára épített padokkal. Ezt a színházat nevezte Justh később (amikor a következő nyáron már a nagyobbat, az amfiteátrumot is megépítette) Kis Színháznak. Az Amfiteátrum vályogból épült, s fehérre meszelték. Valóságos amfiteátrum volt: köralakú fedetlen épület, köröskörül fokozatosan emelkedő sorokkal, melyekben szakaszokra voltak beosztva az ülőhelyek, piros vászonnal bevonva, előttük padok. A színpadot valamivel magasabbra építették, előtte elkerített hely volt a kar számára, s egy súgólyuk féle, melyen kopogtatóval jelezték az előadás kezdetét. A színház hossza 18-20 méter, szélessége 8-10 méter, fala mintegy 3 méter magas. Teteje nem volt, hanem szép lombos fák borultak rá. A színpad fél méterre volt emelve. A színpad mellett két fülke és középen egy kijáró ajtó volt. Úgy a fülkéket, mint a kijáró ajtót vörös szövet takarta el. A nézőtér közepén a fal mellett volt a páholy. A páholy mellett jobbról és balról egy sor szék, a székek előtt két sor pad, a padok végén ismét két sor rövid pad volt elhelyezve. A két kör-pad vörös szövettel volt bevonva. A színpad nem volt elzárva függönnyel. A fal mellett és a bejáróknál volt az állóhely. Az épület körüli parkban állt Jászai Mari és Justh Zsigmond szobra is, melyeket Strobl Alajos készített.

https://hu.wikipedia.org/wiki/Szent-tornyai_parasztsz%C3%ADnh%C3%A1z

https://hu.wikipedia.org/wiki/Justh_Zsigmond

Hozzászólások (0)
szeptember 30, 2022 / Évfordulók

SZÓKRATÉSZ HALÁLA

„Megvizsgálatlan életet nem érdemes élni”. (Szókratész)

Szókratész (ógörögül: Σωκράτης), (Alópeké démosz, ókori Görögország, i. e. 469 eleje – Athén, i. e. 399. február 15.[1] vagy május[2]) ókori görög filozófus. Vele kezdődött a görög filozófia klasszikus korszaka, valamint őt tekintjük a nyugati filozófia és az autonóm filozófiai etika megalapítójának.

Beszélgetve tanított, így írott műveket, értekezéseket nem hagyott hátra. Tanításait, gondolatait tanítványai műveiből: Xenophón írásaiból és főként Platón dialógusaiból ismerjük. Az utóbbiak révén megismert Szókratész az ismeretelmélet és a logika területeit is gazdagította.

469-es év elején született az Athéntól fél órányi járásra fekvő Alópeké démoszban, a Lükabéttosz-hegy lankáin, máshol azt olvasni, hogy a mai Dafni részben. Szülei középosztálybeli emberek voltak, nevezetesen a zeugitészek rendjéből valók. Apja, Szóphroniszkosz, szobrász volt, anyja a Phainaraté nevű bábaasszony. Gyermekkoráról nem maradtak fent feljegyzések, valószínűleg a korabeli athéni gyermekek nevelését kapta. Tizennyolc éves korában katonának ment, majd a megfelelő katonai képzésen túlesve, nehézfegyverzetű gyalogos, azaz hoplita lett.

Fiatalkorában valószínűsíthető, hogy apja mellett segédkezett, addig míg Kritón “bele nem szeretett lelki szépségébe”, és tanítványául nem fogadta. A hat évszázaddal később élt Diogenész Laertiosz arról ír, hogy Szókratész nevelői Anaxagorasz, Damon és Arkhelaosz voltak, állítása szerint ez utóbbinak erómenosza is volt.

Szókratész majdnem ötvenéves volt, amikor megnősült, felesége Xanthippé volt. Később újabb feleséget is maga mellé vett, az Igazságos Ariszteidész lányát, Mirthoszt. A két feleségétől összesen három gyermeke született: Mirthosztól Szóphronikosz és Menexenosz; Xanthippétől Lamproklész. Volt egy Patroklész nevű féltestvére.

Szülővárosát ritkán hagyta el. A peloponnészoszi háborúk idején az arisztokrata párt hangadói közt tartották számon, bár közvetlenül soha nem politizált. 432-ben további kétezer athénival együtt Szókratészt is behajózták, és Poteidaiába, az észak-görögországi városba küldték harcolni. Nyolc évvel Poteidaia ostroma után a boiótiaiak ellen harcolt. Majd negyvenhét évesen ismét hadba szólították, így részt vett az amphipoliszi hadjáratban.

Szókratész átélte kora politikai válságait, a perzsa háborút, a Peloponnészoszi háborút, a vereséget a spártaiaktól. Látta, hogy a háború lezüllesztette a görög társadalmat. Ő mint ezeknek az eseményeknek részese és tanúja küzdött az erkölcsi megújulásért. De nemcsak tanította ezt, hanem hitt is benne, egyénisége és élete is tanítás volt. Még a komédiaíró Arisztophanész is azt írja róla, hogy „még az éhség sem alacsonyította le hízelgővé”. Ezért ő és egész iskolája az erkölcsi reform gondolatából indult ki. Az ő szemlélete már teljesen az ember felé fordult. Ahogy Cicero írta róla, „lehozta a filozófiát az égből a földre és bevitte a házba” (Tusculanae disputationes, V.4) vagy mint Diogenész Laertiosz írta: „kivitte a köztérre” (II,21).

A háborúk végeztével, a harminc zsarnok uralmának megdöntése után – koholt vádak alapján – halálra ítélték Kr. e. 399-ben. Elutasította a száműzetést és kiitta a bürökpoharat. (Lásd: Platón: Phaidón, Apológia)

Nem alapított iskolát, hanem sétálva, beszélgetve vezette rá céltudatos módszerével hallgatóit az erkölcsi igazságok felismerésére. Ellenzői azzal vádolták, hogy rossz hatással van a fiatalokra. Saját írásos műve nem maradt fenn, elsősorban tanítványa, Platón Állam és Törvények dialógusaiból, Xenophón kortársa műveiből, illetve Arisztophanész és Arisztotelész írásaiból ismerjük.

Filozófiája

Módszerei

Szókratész gyakran hangoztatta: „tudom, hogy semmit sem tudok”. Két legjellemzőbb módszere az elenkhosz (cáfolat ill. vizsgálat) és az irónia (ezekhez Platón a Theaitétoszban a bábáskodás művészetét csatolja, ugyanis Szókratész előszeretettel nevezte magát a gondolatok bábájának). Az elenkhosz a dialektika (gör. dialogosz = beszélgetés) speciális formája. Szókratész nem előadásokat tartott, hanem párbeszédek keretében rendítette meg beszélgetőpartnerei magabiztosságát, és ezek során fejtette velük együtt ki azt, hogy valójában miről is vannak ők meggyőződve, még abban az esetben is, amikor első közelítésben ennek épp az ellenkezője mellett akartak érvelni. A szókratészi irónia azt az eljárást jelenti, amikor Szókratész úgy állítja be, hogy érdeklődik beszélgetőpartnereinél valami iránt, hiszen ő nem tud semmit, de persze a beszélgetés során hamar világossá válik, hogy sokkal alaposabban átlátja a beszélgetés tárgykörét, mint azok, akikkel szóba elegyedik. A Theaitétoszban említett bábáskodás művészete (gör. maieutiké tekhné) arra utal, hogy Szókratész kérdései segítségével képes a beszélgetőpartnerben rejtőző véleményt napvilágra hozni, majd az így napvilágra hozott álláspont életképességét is tüzetesen megvizsgálja beszélgetőpartnerével együtt.

Szókratész nagyon gyakran fordul beszélgető partnereihez azzal a kérdéssel, hogy egy bizonyos erény vagy etikailag releváns tulajdonság micsoda. Ezek a kérdések könnyen félreérthetők – és valóban, Szókratész beszélgetőpartnerei gyakran félre is értik Szókratész kérdését. Ha azt akarjuk például tudni, mi a méltánytalanság, nem elegendő példákat (rászedés, leigázás, sértés) fölsorolni, mert nem azt kérdeztük, hogy mi minden méltánytalanság, hanem azt kell szabatosan megfogalmaznunk, hogy mi az, ami mindezeket egyaránt méltánytalansággá teszi, miben is áll az, hogy ezek egyaránt méltánytalanságok.

Szókratész kérdésére tehát szabatosan definícióval válaszolhatnánk, ez a definíció lenne hivatott arra, hogy a különböző eseteken átvonuló közös formáról számot adjon. Platón korai, szókratikus dialógusai azonban nem jutnak el ilyen definíciókhoz, ehelyett rendre apóriával, a helyzet kiúttalanságának belátásával végződnek.

Lélek, etika

Az ember lélek és test egysége. A lélek egyszerű valóság és halhatatlan. Szókratész a halált gyógyulásnak tekintette: halála előtt arra kérte barátait, hogy halála után Aszklépiosznak (a gyógyítás istenének) mutassák be a kakas-áldozatot! Szókratész elutasítja a hedonista felfogást, amely azt hirdette, hogy az az erkölcsös cselekedet, amely gyönyört (gör. hédoné) eredményez. Hasonlóképpen elutasította az erkölcs normáját a hasznosságban megjelölő utilitarizmust (lat. utilitas: hasznosság) és a szofista relativizmust is. Az erkölcstant racionális alapokra akarta helyezni, s az erkölcsi normát a teljes emberi természetből akarta kihámozni. Szerinte az erény (gör. areté) az ember igazi java. Erényes a tett, ha a jót jól végezzük. Kérdés azonban, hogy mi a jó. Gyakorta eudaimonisztikus erkölcsöt hirdetett: az ember boldogságát (gör. eudaimonia) az adja, hogy a városállamon belül valamennyi képességét harmonikusan kibontakoztatja. Felmerült azonban nála az erkölcs transzcendens megalapozásának igénye is: kora ifjúságától figyelt a daimonion-ra, a lelkiismeret isteni eredetű szavára. Látta, hogy az erkölcsi érték nem rendelhető alá az e világi eudaimoniának (az igazság védelmében a halált is vállalta). Etikájában gyakorta eltúlozta az ész szerepét, és elhanyagolta az akaratét. Etikai intellektualizmusa szerint „senki sem vét szándékosan”; a hibák oka a jó nemismerése.

Szókratész híres mondása volt:Gnoti se auton („ismerd meg önmagad” – az első a 20 delphoi jósdafeliratból). Ezért mondta, hogy az igazi tudás erény és – a tudatlanság gonoszság. Nála a tudás nem észbeli ismeretet jelentett, hanem jóra való képességet vagy képtelenséget. Azt hirdette, hogy a boldogság az erényben van, és a boldogtalanság a gonoszban. Az erény nem eszköz a boldogság elérésében, hanem maga a boldogság.

Szókratész ezt így magyarázta: Egy épelméjű ember sem akar magának rosszat (p. 27) És az erény megsértése rossz, fájdalommal jár, veszteség. A legnagyobb veszteség. A legnagyobb rossz az, ha az ember önnön lelkének okoz kárt. Ezért az embereket meg kell tanítani arra, hogy jobb ha az ember elveszti karját, vagy lábát, vagy kiszúrják a szemét mint ha lelkének kárt okozzon. Lelki higiéniai szempontból ma is hasznos az a kijelentése, hogy „megvizsgálatlan életet nem érdemes élni”.

Komolyan hitte, hogy az események nem véletlenek, hanem meghatározott céljuk van. Úgy mondjuk, hogy teleologikusan gondolkozott. Hitt az isteni rendelésben, mert hitt Istenben. Szókratész etikája eudaimonisztikus (gör. eudaimonia = boldogság). Szerinte az erkölcsös élet a boldog élet. Az egyén a közösségtől függetlenül nem lehet boldog. Igaz, hogy az erény – most vegyük a keresztény erkölcsöt – tanítható, hiszen ez a törvény tanításának is az egyik célja. A jó megtanítása. De akkor arra is tanítani kellene, hogy a jóra képtelenek vagyunk a magunk erejéből. Szókratész szerint a törvény a többség akarata, consensus. Bár sejtette, hogy a konszenzus társadalmilag determinált, tehát attól függ, hogy mi a közfelfogás, mi az elfogadott morál. Amely bizony lehet alacsony is. Szerinte a többségi elv ostobaság is. Vagyis az ún. szabad választás ostobaság. Ugyanúgy a sorsolásos választás. Az állam vezetőit a sorsolás módszerével választva vagy a vak véletlen választja, vagy szavazással a tanulatlan és tapasztalatlan tömeg. Később ez a felismerés egy szűk körnek lett a hitvallása és etikai intellektualizmushoz vezetett. Platón államutópiája ebből a meggyőződésnek hitéből született: Az ideális államot a filozófusok, vagyis akkor még élő kifejezéssel élve, „a bölcsességet-szerető emberek” rétege kormányozza (Lendvai-Nyiri, 1.füzet). Legfeljebb a törvény értelmezése nem volt még világos.

Szókratész halála

Szókratész azt hirdette, hogy a törvény ellen lázadni nem szabad, és a rossz törvényt is meg kell tartani. Csak egyszer került konfliktusba önmagával, mikor irigyei és ellenfelei halálra ítélték istentelenség vádja miatt, mivel azt állította, hogy a bálványok nem istenek. Tanítványai meg akarták szöktetni. Ő bele is ment. Szökés közben egyszer azonban megállt, hallotta „daimonja” (a lélek) szavát, az ő értelmezése szerint a lelkiismerete szavát, amely ezt mondta neki: „Szókratész, te mindig azt hirdetted, hogy a rossz törvényt is meg kell tartani. Most téged hamisan halálra ítéltek, ha te most megszöksz a törvényes ítélet végrehajtása elől, akkor egész életed tanítását megdöntöd, hiteledet veszted”.

Ekkor megfordult, és kérte tanítványait, hogy vezessék vissza a börtönbe, a siralomházba. Tanítványai megrökönyödésére maga itta ki a bürök főzetével telt méregpoharat. Meghalt a meggyőződéséért. Hitte, hogy az az igazság. Tette, viselkedése, méltósága maradandó nyomot hagyott tanítványaiban, különösen Platónban, személyisége és filozófiai elgondolásai pedig máig hatnak az emberi kultúrára, hiszen az elvek melletti kiállás örök példájává vált. Arisztotelész mondta róla, hogy Szókratész hitt az igazság tanulságában és győzelmében.

Természetfilozófia

A világ kozmosz, azaz célirányosan működő és célszerű alkotás. A világ célirányos folyamatainak magyarázatára nem elegendő a fizikai magyarázat, azaz nem elegendő a hatóokok felsorolása. Annak oka például, hogy itt ülök, nem csupán az, hogy csontjaim megfelelően helyezkednek el vagy izmaim megfeszülnek, hanem az is, hogy így akarom (vö. Phaidón, 98-99). Ehhez hasonlóan a világ rendje értelmes rendezőre, racionális akaratra utal. Isten létéről egyrészt a lelkiismeret szava tanúskodik, másrészt a világ rendje. A rendező istenre úgy következtetünk, mint ahogy rendezett cselekedeteinkből következtetünk az értelmes lélekre (Apomnémoneumata 1, 4). Az isten láthatatlan, mindentudó, gondviselő rendező, gyakorta istenekről beszél.

https://hu.wikipedia.org/wiki/Sz%C3%B3krat%C3%A9sz
Hozzászólások (0)
szeptember 30, 2022 / Évfordulók

ÖSSZEOMLÁS

„STOMM MARCEL „BÚCSÚPARANCSA”

….

Elöljáró parancsnokomnak ismételten bejelentettem csapataim helyzetét, kérve azok kivonását, egy hátsóbb helyen való pihentetését és újból való szervezését. Sajnos, ez nem történt meg, hanem lőszer, élelem és fedél nélkül a puszta havon szenvedtétek az orosz tél borzalmas éjszakáit.

Láttam rajtatok, hogy napról napra sorvad testi és lelki erőtök, és hogy valamennyien a biztos pusztulás elé tekintünk. A német hadvezetés súlyos helyzetében még az élelmet sem tudta biztosítani.

A mai nappal Siebert tábornok úrtól azt a parancsot kaptam, hogy vezesselek benneteket az Olim pataktól nyugatra eső területre, ahol keresztül tudjuk magunkat törni nyugat felé azon az orosz hadseregen keresztül, amelyet a német hadsereg teljesen felszerelt, teljes harcértékű hadosztályai sem voltak képesek áttörni.

E parancsot én nem tudom nektek továbbadni, mert nincsen értelme, hogy az agyonfagyott, kiéhezett magyarok ezrei tíz tölténnyel puskánként, üres gyomorral tehetetlenül pusztuljanak el.

…

Ezek után kénytelen vagyok mindenkinek saját belátására bízni jövendőjét, mivel élelmet, lőszert és végrehajtható feladatot adni nem tudok.

A Magyar Haza mindenkor hálás szeretettel fog visszaemlékezni a hős fiaira, akikhez hasonló sors csak keveseket ért a magyar nemzetben.

Isten Veletek, Magyar Honvédek!”

http://www.bibl.u-szeged.hu/…/mil/ww2/doksi/stomm_par.html

„1942-ben besoroztak katonának Szatmárnémetiben. Kaptunk egy alapkiképzést, aztán két hónapig a kaszárnyában várakoztunk. 1942 december 18-án kivittek minket a frontra, mivel kellett a németeknek az utánpótlás. Akkor én épp egy zsidó lánynak udvaroltam, amiért persze eljárást indítottak ellenem. Ezerszer leíratták velem, hogy zsidókkal nem szabad szóba állni – kezdte a Lokálnak Ferenczy Lajos, a Don-kanyarban történt tragédia egyik utolsó túlélője, aki most a romániai Szatmárnémetiben él lánya családjával…

A hatalmas ágyúkat 100-200 métert kellett vinni, persze kézzel, ugyanis a lovakat elszállították, hogy legalább azok ne pusztuljanak el. Rettentő hideg volt, a ruháink pedig vékonyak voltak. A németek jobban fel voltak készülve a télre, nekik bundájuk volt és szőrcsizmájuk. Mínusz 40 fok volt, fagyoskodtunk és fagyott húsdarabokat ettünk, ha tűzszünet volt az oroszoktól kaptunk krumplit. Érdekes, hogy napközben sosem támadtak. Mindig kora reggel vagy este kezdődött a tűzharc. Ütközetek után reggel 9 és 10 között fegyverszünet volt, ilyenkor szedtük össze a sebesülteket és a halottakat. A „dögészek” nem győzték ellátni a sebesülteket, hamar megteltek a frontvonali kórházak. Borzasztó látvány volt, az egyik a karját, a másik a lábát veszítette el. …

(„Így éltem túl a poklot” – egy túlélő visszaemlékezése )

https://www.google.com/url?sa=i&source=images&cd=&cad=rja&uact=8&ved=2ahUKEwjvpsnFif3mAhWC-

„A gyéren és elégtelenül kialakított védvonalak és lövészárkok, a kemény orosz télhez alkalmatlan öltözet, a későn, vagy romlottan, penészesen megérkező élelem, a németek által zsákmányolt, majd a magyaroknak továbbadott elavult fegyverek, a nehéztüzérség nevetségesen kis száma, körülmények miatt legyöngült honvédek állapota és a hatalmas szovjet túlerő borzalmas tragédiát vetített előre. Január 12-én, a Don kanyarulatánál a folyó fölhizlalt jegén a szovjet csapatok áttörtek, és kezdetét vette az addig is több tízezres veszteséget elkönyvelő II. magyar hadsereg tragédiája. A folyón túl állomásozó és azon átkelő szovjet csapatokat a dombon túl állomásozó magyar hadtest nem láthatta, így teljesen váratlanul érte őket a rettenetes erejű támadás. Az ezt követő napokban, hetekben tízezrével estek el katonáink és munkaszolgálatosaink, akiknek hősies helytállása ellenére a végén nem maradt más, mint a menekülés.

Akik nem a statárium, a fagy, vagy a harcok következtében haltak meg, azok szovjet fogságba estek. Közülük rengetegen vesztették életüket hadifogolytáborokban, de nagyon sokakra nyűgként tekintettek a szovjetek, és egyszerűen lelőtték őket. A hadsereg teljes összeomlása után, aki tudott, a hadsereggel együtt menekült haza, sokan a többiektől elszakadva, az orosz hómezőkön gyalog vágtak neki az útnak. A doni harcokban eddigi ismereteink szerint 126 000 magyar vesztette életét.”

https://www.google.com/url?sa=i&source=images&cd=&ved=2ahUKEwjBu5

„1942 januárjában Magyarország német követelésre…megbízta a 2. magyar hadsereg-parancsnokságot egy három hadtestből (9 könnyű hadosztályból), egy páncélos hadtestből és egy repülődandárból álló hadsereg összeállítására. A hadsereget teljes egészében német irányítás alá helyezték, alkalmazásának módját, területi és időbeli hatályát nem korlátozták.[2] A hadsereg a német Déli Hadseregcsoport (Heeresgruppe Süd) alárendeltségébe került.

A 2. magyar hadsereg a Magyar Királyi Honvédségnek az 1941/1942-ben érvényes hadrendben nem szereplő alakulata volt, amelyet 1942-ben állítottak fel, és a keleti hadszíntérre küldték harcolni …

A hadsereg 1943 januárjában a Voronyezs körzetében vívott harcok során rendkívül súlyos, megsemmisítő veszteségeket szenvedett. A Don-kanyarban vívott harcok a magyar hadtörténelem legszomorúbb fejezetei közé tartoznak: a megfelelő fegyverzet és felszerelés nélkül kiküldött, lehetetlen feladattal megbízott honvédek ezrei szenvedtek, és vesztek oda a -40 fokos orosz télben…

1943. január 12-én, −30 °C fokos hidegben, (a hadtest naplója –42 fokot rögzít) erős harckocsi-támogatással megindult a szovjet támadás az arcvonal északi részén … A hadsereg egyik vezérkari tisztjének visszaemlékezése szerint[6] ugyanakkor a védelem meglepetésszerűen összeomlott, a 4. gyalogezred megfutamodott, az arcvonal mögött lévő tüzérségi eszközök harc nélkül kerültek szovjet kézre. (Ismét más, szovjet forrásokra hivatkozó beszámolók szerint[10] a szovjet fél a támadás során 5 halott és 42 sebesült saját veszteség mellett 1000 hadifoglyot ejtett.)… aki még nem esett el, vagy nem fagyott meg, menekült vissza nyugat felé, ahogy tudott.

Január 18-án a bekerített III. hadtest kivételével már nem voltak magyar csapatok a Donnál…

ELVESZETT MINTEGY 100-120 EZER EMBER.

https://hu.wikipedia.org/wiki/2._magyar_hadsereg

(Wikipedia)

HOLTAK HALLGATÁSA

https://www.youtube.com/watch?v=GlZf22Zh5E4

Hozzászólások (0)
szeptember 30, 2022 / Évfordulók

KATONA JÓZSEF

Katona József (Kecskemét, 1791. november 11. – Kecskemét, 1830. április 16.)[2] főügyész, drámaíró, a magyar drámairodalom kiemelkedő alakja.

Édesapja Katona József takácsmester, édesanyja Borbák Ilona.[3] Elemi iskoláit 1798–1802 között a kecskeméti római katolikus iskolában végezte. Apja 1802-ben Pestre vitte az I. gimnáziumi osztályba; de a sokat betegeskedő fiút szülei az iskolai év végén hazavitték és a II. latin osztálytól kezdve a VI-ig iskoláit Kecskeméten végezte. 1808-ban a filozófiai tanfolyamot (VII. osztály) a szegedi piaristáknál kezdte meg, a második évet is itt folytatta, de ezen tanszakot 1810-ben Pesten fejezte be. Apjának ez időből fiához írt leveleiből nyolc maradt meg (közli Miletz).

  1. augusztus 22-én Halász Bálint pesti ügyvéd irodájába került, ahol mint joggyakornok és 1814-ben már mint hites jegyző működött 1815. november 22-ig.

1811-től bekapcsolódott a Második Pesti Magyar Játékszíni Társaság munkájába. Műkedvelő színészként darabokat fordított, dramatizált Békési József álnéven. 1812-ben „delectans actorként” (műkedvelő színész) a pesti együtteshez szerződött, a színészeknek és a színtársaságnak akkori felügyelője Mérey Sándor 1812. január 20-án nyerte őt meg, hogy a színpadon fellépjen. E társasággal vidékre is kirándult, Székesfehérvárra és Komáromba; sőt rendező is volt négy hónapig. A színház iránti szenvedélyét fokozta Déryné Széppataki Róza iránti elfojtott szerelme.

1812-ben és 1813-ban többször fellépett Békési álnév alatt, mint műkedvelő az akkori rondellában. Az egykorúak állítása szerint jó színészi tehetséggel bírt és szerepeiben meglehetős sikert aratott; az Othello volt kedvenc szerepe. Szüleinek rábeszélésére a színészettel szakított, és minden idejét az önképzésnek, különösen a magyar irodalom és az esztétika tanulmányozásának szentelte. Anyanyelvén kívül jól beszélt latinul és németül, meglehetősen jól franciául, olaszul és angolul. Az akkor még szegény műsort öt év alatt (1811–15) huszonkét, részben eredeti, részben többé-kevésbé átdolgozott drámával gazdagította.

A fordítások és lovagregények dramatizálása után megírta A Luca széke című karácsonyi játékát, majd pedig rátért az önálló történelmi drámákra, melyek közül figyelemre méltóak a Žiśka (1813) és a Jeruzsálem pusztulása (1814). A drámaírói pályának már épp készült hátat fordítani (e szándékát a Zsiska című, 1813-ban megjelent szomorújátéka előszavában taglalta), amikor 1814-ben az Erdélyi Múzeum című folyóirat pályázatot hirdetett a kolozsvári Nemzeti Színház megnyitásakor előadandó történeti drámára. A pályázatra beküldte fő művét, a Bánk bánt (melynek első változatát 1815-ben írta, a darab ősbemutatójára 1833-ban került sor, Kassán). A pályázat eredményhirdetésekor Katona művét meg sem említették, az sem tudható biztosan, hogy valóban megérkezett-e a címzetthez. Lehetséges (de közel sem biztos), hogy más darabokat is küldött, például a Jeruzsálem pusztulása címűt, illetve néhány szerző neki tulajdonítja a bírálóbizottság által bántóan ironikus kritikában részesített Kun László című szomorújátékot is; bár a korabeli közvélemény ezt Kisfaludy Sándornak tulajdonította. 1819-ben a székesfehérváriaknak átdolgozta a Bánk bánt, de a cenzúra nem engedélyezte az előadást.

1815-ben, amikor állandó épület és támogatás híján feloszlott a pesti színtársulat, Katona felhagyott a színészettel, 1816-ban letette az ügyvédi vizsgát, és először mint Halász Bálint ügyvéd segédje, később önálló ügyvédként működött Pesten, 1820-ig. 1820 derekán, az akkori tisztújítás alkalmával folyamodott a kecskeméti uradalmi és városi tiszti alügyészi állásért, november 2-án ezen állásra megválasztották és hivatalát december 1-jén foglalta el.

Még ebben az évben megírta híres röpiratát; Mi az oka annak, hogy Magyarországban a játékszíni költőmesterség lábra nem tud kapni? Az írásban közölt tények: az állandó kőszínház, a nemzeti öntudat hiánya, a könyvformában való megjelenés nehézségei, a cenzúra működése. Az értekezés először a Tudományos Gyűjtemény, 1821-ben megjelent IV. kötetében volt olvasható.

  1. 1826. november 23-tólKecskemét főügyésze lett és irodalommal nem foglalkozott tovább. Ebben az évben egy színház tervrajzát azonban elkészítette a kecskeméti tanács számára.

Természetére nézve komoly, hallgatag ember volt. Jellemének fővonásait: a ritka becsületességet, jó szivet, őszinteséget és igazságszeretetet folyton megőrizte. A szegények számára adakozott, ügyeiket díj nélkül vállalta el. Mint hivatalnok és magánember, a társadalmi életben egyaránt kedvelt egyéniség volt. A városban megjelent vándorszínészeknek általánosan ismert pártfogója és a városban és tanácsnál egyik legerélyesebb szószólójuk volt; amikor csak tehette, mindig megjelent az előadásokra, és ismerőseit is a színház látogatására buzdította.

1830-ban a kecskeméti városháza kapujában[4] szívrohamban halt meg. Szülei a Seress Pál ismerősüktől kért kölcsönpénzből temették el fiukat április 17-én.

A Városháza bejárata előtt egy 100X100x100 cm-es mészkő kocka két szabálytalan részre hasítva jelöli meg azt a helyet ahol Katona József összeesett a halála előtt. 1934. július 21-én állították fel.

A felirat a nagyobb darab hasított oldalán:

„Itt hasadt meg szíve Kecskemét legnagyobb fiának.”

Az írója halála után „legelső nemzeti drámává” magasztosult Bánk bán elhomályosítja Katona többi művét, holott a színművek mellett jelentős költeményeket írt (Idő, Andal, Gyermek-kor), több fontos, színházi és dramaturgiai kérdésekről szóló tanulmány szerzője volt, és értékes kutatásokat végzett Kecskemét város történetéről.

Emlékezete

Horváth Döme kezdeményezésére 1861-ben Kecskemét hazafias lakossága a költő emlékszobrát állította fel a vasút melletti sétatéren, melyet május 20-án lepleztek le; a temetőben a költő emlékéhez méltóbb sírkövet készíttetett, 1878. november 1-jére; 1883 tavaszán pedig szülőházát jelölte meg emléktáblával; végül emlékére Katona-kört alapított.

Jókai És mégis mozog a föld! című regényének főszereplőjét, Jenőy Kálmánt többek között Katona Józsefről mintázta.

Az ország számos településén viseli nevét utca, található köztéri szobra. Szülővárosa színháza mellett a világhírű budapesti társulat is a drámaíró nevét viseli.

https://hu.wikipedia.org/wiki/Katona_J%C3%B3zsef_(%C3%ADr%C3%B3)

Hozzászólások (0)
szeptember 30, 2022 / Évfordulók

DEÁK FERENC

Kehidai Deák Ferenc (Söjtör, 1803. október 17. – Budapest, 1876. január 28.) magyar politikus, jogász, táblabíró, államférfi, országgyűlési képviselő és a Batthyány-kormány igazságügy-minisztere. A reformkorban és a dualizmusban is meghatározó államférfi „a haza bölcse” és „a nemzet prókátora” titulust kapta.

Jogi végzettséget szerzett és ügyvédi vizsgát tett, majd Zala vármegye szolgálatába állt. Politikusként a reformországgyűlésen a liberális ellenzék első embere volt. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején a Batthyány-kormány igazságügy-minisztere. A szabadságharc bukása után ő volt a passzív ellenállás vezéralakja. A kiegyezés létrejöttében elévülhetetlen érdemeket szerzett. 1866-ban ő vezette azt a magyar tárgyalódelegációt, amelyik az áprilisi törvényekről, a nemzeti őrsereg és az önálló nemzeti bank felállításának kivételével kompromisszumra jutott Ausztriával.

Történelmi nagysága abban áll, hogy fő támogatója volt annak a folyamatnak, mely során elhárultak a magyar nemzet útjából azok az akadályok, amelyek az uralkodóházhoz és az örökös tartományokhoz fűződő viszonyt lehetetlenné tették. Tevékenységével nemcsak az alkotmányt és a nemzet létét erősítette meg, hanem lehetővé tette Magyarország további fejlődését, anyagi és szellemi gyarapodását.

A politika mellett a tudományokban is jártas volt; mint államférfi a magyar történelem legnagyobbjai közé tartozik. A 19. század egyik legtehetségesebb magyar politikusaként tartják számon, aki megteremtette Magyarország átalakulásának és fejlődésének törvényi kereteit.

Több mondata szállóigévé vált, köztük a Hazát féltő kijelentés, melyet többek között a Fiumei Úti Sírkertben található Deák-mauzóleum márványába is bevéstekː „Kockáztathatunk mindent a Hazáért, de a Hazát kockáztatni semmiért nem szabad.”

Kedvenc időtöltése volt az olvasás, a séta és a fafaragás. Szabadidejében rendszeresen olvasott és tanulmányozta a magyar alkotmány- és jogtörténetet. Berzsenyi Dániel, Kisfaludy Sándor verseit kedvelte, de leginkább Vörösmarty Mihály költészete állt hozzá közel. Vele rendszeresen levelezett és elszakíthatatlan barátság alakult ki közöttük, Vörösmartyt a legnagyobb magyar költőnek tartotta. A zalai liberális érzelmű körökben több jó barátot szerzett, akik egyben a politikai reformjai támogatói is lettek. …

Deák Ferencet 1833. április 15-én választották követté. Pozsonyba érkezése után tevékenyen részt vett az országgyűlés tárgyalásaiban. Első országgyűlési beszédét 1833. május 6-án mondta el az alsótáblán. Rövid idő alatt elismert vezére lett a megyei oligarchia legkimagaslóbb alakjait, Beöthy Ödönt, Pázmándy Dénest, Balogh Jánost magába foglaló rendi ellenzéknek. Barátjául fogadta Wesselényi Miklós és Kölcsey Ferenc, és életre szóló barátságot kötött Klauzál Gáborral. Sikerét, pozícióját döntően saját képességeinek és nem külső tényezőknek köszönhette. Vagyona, származása a birtokos nemesség egyenrangú tagjává tette, képzettsége és életmódja nem emelte osztályos társai fölé, így nem is keltett irigységet másokban.[13]

 

Önzetlensége és következetes jelleme lefegyverezte a kétkedőket. Kizárólag rábeszélés, meggyőzés révén kívánt hatni, ebben pedig nemcsak a szó hatalmával rendelkezett, hanem mindenekelőtt a dolgok mélyére ható átlátó képességgel. Csak az igazságra törekedett és arra, hogyan teheti azt hazája számára is gyümölcsözővé. A vitában a közös kiindulópont megkeresésével, az abból fakadó következtetések levonásával azt akarta elérni, hogy a szemben álló fél is magáénak érezhesse álláspontját. Ez nemcsak harciasságot nélkülöző alkatából, hanem pontos helyzetfelismeréséből is fakadt: a kiváltságait, hatalmát, vagyonát féltő nemességet csak lépésről lépésre lehetett a reformok ügyének megnyerni.

….

Igazi nagysága nem az országgyűlésen tűnt ki – bár ott is olyan ifjúi hévvel tudott elragadni, szigorú logikával meggyőzni, mint senki más –, hanem kedélyes beszélgetések közben pipázgatva, anekdotázva, amikor mint egyenlő szólt az egyenlőkkel. Nemcsak feltétlen önzetlensége és hazaszeretete biztosította számára az elismerést, hanem inkább a nagyravágyás és hiúság teljes hiánya is.

Személyisége nem hasonlított vezérre, sem diplomatára, sem íróra, fűtötte a haza szeretete, és saját felemelkedése és hatalmának kiterjesztése helyett úgy élt, hogy tisztán szellemének súlyával és erkölcsi felsősége által egy hosszú életen át vezére volt egy nagy pártnak és bölcse egy nemzetnek.

„Sok kincsekkel áldotta meg a természet hazánkat, de az irigy sors megtagadta tőlünk a legszebb áldását, a közértelmet és egyetértést – talán azért, hogy a magyar soha virágzó nagyságra ne emelkedhessék, soha igazán szabad és független ne lehessen. „

Bármennyire a nyugat felé vonta őt politikai érzéke, egész egyéniségével tiszta képviselője maradt a régi nemesi világnak, és megmutatta, hogy a nemesség is képes a fejlődésre és a lelki felemelkedésre. Megvalósult, amit Széchenyi óhajtott: békés diktátora volt a nemzetnek. Az országgyűlésen alig merült fel kérdés, amit ne tisztázott volna szónoklatával, példájával és akaraterejével, vagy ne buzdította volna kitartásra a gyakran széthúzó és lankadozó ellenzéket a kormány esetleges törvénytelenségeivel, rosszakaratával és a főrendek huzavonájával szemben.

https://hu.wikipedia.org/wiki/De%C3%A1k_Ferenc_(igazs%C3%A1g%C3%BCgy-miniszter)

 

 
Hozzászólások (0)
szeptember 30, 2022 / Évfordulók

MIHAIL LERMONTOV

Смерть поэта 

Погиб Поэт! – невольник чести –
Пал,оклеветанный молвой,
С свинцом в груди и жаждой мести,
Поникнув гордой головой!..
Не вынесла душа pоэта
Позора мелочных обид,
Восстал он против мнений света
Один, как прежде… и убит!
Убит!… к чему теперь рыданья,
Пустых похвал ненужный хор
И жалкий лепет оправданья?
Судьбы свершился приговор!
Не вы ль сперва так злобно гнали
Его свободный, смелый дар
И для потехи раздували
Чуть затаившийся пожар?
Что ж? веселитесь… – он мучений
Последних вынести не мог:
Угас, как светоч, дивный гений,
Увял торжественный венок.

A költő halála 

Halott a költő! – Ím lecsuklott 
Bemocskolt büszke, szép feje, 
Átlőtt kebellel porba hullott, 
De nem békélt meg szelleme. 
Nem bírta el költői lelke 
A méltatlan gyalázatot; 
Kiállt, magában szállni szembe 
A nagyvilággal – s most halott! 
Halott! Mit sírtok hát utána? 
Mért zeng üres dicsérete? 
Jajongás, részvét – mind hiába… 
Betelt a Sors ítélete! 
Hát nem ti űztétek halálba 
A líra bátor dalnokát, 
És szítottátok újra lángra 
A húnyó tűz zsarátnokát? 
Vigadjatok hát! Szenvedése 
Végső kínját nem bírta ki: 
Mint néma éjnek árva mécse 
Kihúnyt a tündöklő zseni. 

Mihail Jurjevics Lermontov oroszul: Михаил Юрьевич Лермонтов, (Moszkva, 1814. október 15.(j.n. október 3.) – Pjatyigorszk 1841. július 27.) orosz költő, elbeszélő, drámaíró, Puskin után az orosz romantika legkiemelkedőbb alakja.

 

A legenda szerint Lermontov apja skót nemesi származású, magas rangú katonatiszt volt, eredeti családnevük Learmonth. Anyját 4 éves korában veszítette el. Ezután apai nagyanyja nevelte kastélyában, Tarhani faluban. Gyermekélményei a falun hallott történetek, a kaukázusi táj, az észak-kaukázusi gyógyfürdők, és a művelt, irodalomszerető nagymama nagy hatással voltak költészetére. Már fiatalon magas szinten beszélt angolul, franciául, németül, latinul. Itt ismerkedett meg Byron és Puskin költészetével, akik ugyancsak befolyásolták Lermontov világképének kialakulását és líráját.

Tizennégy éves korában egy moszkvai bentlakásos iskolába került, s itt kitűnt zenei és képzőművészeti tehetségével. 1830-ban a Moszkvai Egyetemen tanult irodalmat, történelmet, klasszikus és élő nyelveket. Liberális elvei miatt azonban gyakran összetűzésbe került az egyetem konzervatív tanáraival, akik arra kényszerítették, hogy hagyja ott az intézményt.

1832-ben Szentpétervár lett élete következő állomása, ahol kadétiskolába került. 1834-ben a testőr huszárezred tisztje, lovashadnagy lett. Ekkor vált a szentpétervári társasági élet ismert alakjává. A közönség megismerhette korai verseit.

1837-ben forrongó hangú költeményt írt Puskin halála kapcsán (A költő halála), mely szerint az szándékos gyilkosság volt a cári udvarral a háttérben, s e vélekedése a cár tudomására jutott. Letartóztatták, de I. Miklós hatására végül nem ítélték el. Áthelyezték egy Kaukázusban harcoló dragonyosezredhez, majd – nagyanyja közbenjárása nyomán – egy év múlva visszatérhetett.

1840-ben egy párbaj után – a francia nagykövet fiával – újra délre, a Fekete-tengerhez küldték egy harcoló alakulat soraiba. Itt, távol a kultúrától és az írás lehetőségétől szenvedett, s egy alkalommal betegséget színlelt, mire egy Moszkva közeli szanatóriumba helyezték. A szanatóriumot elhagyhatta és részt vehetett újra a társasági életben. Egy tiszttársával vitába keveredve ismét a párbajt választotta: 1841. július 27-én pisztolygolyó végzett vele.

Művei

Költészete

Lermontov már fiatalon, 16-17 évesen verselt. Első versei az 1830-as években jelentek meg. Puskin, Byron, Schiller hatása érzékelhető költeményein. Legjelentősebb lírai alkotásai 1837-41 közt születtek.

Költészetén már 1830-tól fő motívumként átvonul a szabadságvágy, magány-és elveszettség érzése, és az összhang utáni sóvárgás. További témaként megjelenik a zsarnokság gyűlölete és a romantikus individualizmus. E romantikájában heves szenvedély és gondolati nyugtalanság uralkodik. Hőseit mindig döntő pillanatban ragadja meg és viszi pusztulásba. Írásaiban hangot kap „az elveszett nemzedék” tragikus alaphangulata: nem találja helyét a mindent elfojtó légkörben, stílusa az elveszettség tudatához kapcsolódik. Mindenféle műfajjal kísérletezett: írt elbeszélő költeményeket, drámavázlatokat, elbeszéléseket, lírai verseket. Kiemelkedő költeményei e korszakából a Nem Byron, más vagyok (1832), és a Vitorla (1832).

„Nem Byron, más vagyok. Ha lángol

bennem a szó s égnek lobog,

Mint ő, vészverte, büszke vándor,

De én orosz lélek vagyok…” (Nem, nem Byron vagyok, részlet)

Érett költészete már egyre inkább gondolati jellegű, a haladó intelligencia elveszettségérzése jut benne kifejezésre. Jellemzőbb versei ekkor A fogoly (1837), Elváltunk (1837), a Tűnődés (1839), A szikla (1841), az Álom (1841), A próféta (1841), és a Hazám (1841).

“Új szenvedély – vihar sodor,

De nem tudlak feledni, hisz

Isten a dőlt istenszobor,

Templom az üres templom is.” (Elváltunk, részlet 1837 – ford. Lator László)

Prózája és drámái

1835 – ben született az Álarcosbál című dráma, egy büszke világmegvető ember féltékenységi tragédiája.

Elbeszélő költeményei általában fantasztikus témájúak voltak és népi világban játszódtak. Nagy hatással volt rájuk E. T. A. Hoffmann világa. E munkáiban is gyakoriak a lírai részek. Műveinek középpontjában mindig a szabadság és a függetlenség utáni vágy áll.

Sok kisebb lélegzetű alkotása mellett a Korunk hőse (Герой нашего времени, 1840) c. regénye az egyik legjelentősebb, maradandó műve.

 

https://hu.wikipedia.org/wiki/Mihail_Jurjevics_Lermontov

 

 

Hozzászólások (0)
szeptember 30, 2022 / Évfordulók

SCHWEITZER JÓZSEF

„Schweitzer József a magyar kultúra valódi ismerőjeként és tisztelőjeként úgy tudta a zsidó hagyományokat interpretálni, hogy a más kultúrkörben szocializálódó emberek is „könnyedén kontextusba tehették tanításait. Mindezt olyan természetességgel és utánozhatatlan könnyedséggel tette, hogy üzenete nemcsak az értelmünkre, de egyből a szívünkre is hatott”  (Heisler András)

 

„Schweitzer József ékes példája annak, hogyan lehet odaadással, szeretettel és szenvedélyes hittel élni és tanítani. A néhai főrabbi soha nem söpörte szőnyeg alá a vitás kérdéseket és problémákat, de mindig azt kereste, ami összeköt, nem pedig azt, ami szétválaszt. A Magyar Tudományos Akadémia elnökeként én a tudós professzor előtt is fejet hajtok – a magyarországi zsidó közösségek történelmi kutatója, a zsidó teológia kiváló ismerője, számos vallástudományi, felekezet történelmi könyvnek és könyvsorozatnak a szerzője és szerkesztője előtt„ (Lovász László)

https://mazsihisz.hu/hirek-a-zsido-vilagbol/mazsihisz-hirek/heisler-andras-schweitzer-jozsef-egyarant-buszke-volt-magyarsagara-es-zsidosagara

 

Schweitzer József (Veszprém, 1922. október 13. – Budapest, 2015. február 5.) Széchenyi-díjas tudós, vallástörténész, egyetemi tanár, országos főrabbi.

Csecsemő volt, amikor édesanyját elveszítette. Anyai nagyapja Hoffer Ármin szentesi, majd veszprémi rabbi. Kisgyerekként került Budapestre, itt kezdte az elemi iskolát. 1940-ben a Pesti Izraelita Hitközség Reálgimnáziumában érettségizett. A második világháború idején munkaszolgálatra hívták be, majd Budapesten bujkált. 1945–1947 között vallástanár volt. 1946-ban szerzett bölcsészdoktori diplomát az akkori Pázmány Péter, a mai Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán. 1947-ben avatták rabbivá. 1948–1981 között Pécsett volt főrabbi. 1964-től az Országos Rabbiképző Intézet óraadó tanára volt. 1981-ben a Budapesti Izraelita Hitközség főrabbijává hívták meg, e tisztséget 1985-ig töltötte be. Ekkor egyetemi tanárként az Országos Rabbiképző Intézet igazgatójának nevezték ki, itteni teendőit 1997-ig látta el. 1994-ben felekezete a neológ hitközségek országos főrabbijává választotta, e tisztséget 2000-ig látta el.

 

https://hu.wikipedia.org/wiki/Schweitzer_J%C3%B3zsef_(rabbi)

 

Hozzászólások (0)
szeptember 30, 2022 / Évfordulók

PARTI NAGY LAJOS

PARTI NAGY LAJOS

 NYÁR, NÉMA FILM 

Ma bolyhos csönd a nyár, keringő vattazápor, 
válik a nyár, fehér bohóc a cirkuszától, 
a cintányér, a dob, a síp, a kasztanyét 
cihát lobogtat érte, pár dunyha tollpihét, 
meleg szél szórja szét prüszkölve és kacagva, 
vedlik a nyár, az ágynak, asztalnak is vacak fa, 
bár kormos és vörös szemed az éjszakától, 
s nem látod tán e boldog, fehér erdőt a fától, 
szeretnek, mind szeretnek, hajlong a kába rost, 
majd fognak és kifőznek, irkába papirost. 
Vedlik a nyár, szivem, lenyergelt vattapóni, 
na bumm sztarára bumm, hát nem fogsz folytatódni, 
pofozgatsz, mint a szél, cihát és tollbabát, 
na bumm sztarára bumm, nyitsz ugróiskolát, 
kis ródlizó anyák, kis kölykök szája kapkod, 
mi hát a fulladásod e sürgő vattahadhoz?  
az ugrabugra hóhoz egynyári némafilmen, 
mind elmegyünk, na bumm, ma épp te mégy el innen, 
hol forrón és puhán kering a vattazápor, 
s válik a nyár, fehér bohóc a cirkuszától.

 

Parti Nagy Lajos (Szekszárd, 1953. október 12. –)[1] Kossuth-díjas magyar költő, drámaíró, író, szerkesztő, kritikus, a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja.

Gyermekkorát Tolnán, Kaposvárott és Székesfehérvárott töltötte, ahol 1972-ben tett érettségi vizsgát, majd a Pécsi Tanárképző Főiskola hallgatójaként szerzett magyar–történelem szakos diplomát 1977-ben. Ezt követően két évig (1977–1979) a Baranya Megyei Könyvtár munkatársaként dolgozott, 1979 és 1986 között a pécsi Jelenkor című folyóirat egyik szerkesztője volt, ahol először 1971-ben jelentek meg versei.

Az 1980-as években mint a JAK-füzetek (hivatalos nevén: József Attila Kör Irodalmi Egyesület) szerkesztőbizottsági tagja tevékenykedett. 1986-tól Budapesten él, azóta szabadfoglalkozású.

Parti Nagy Lajosnak 1982-ben jelent meg első könyve, az Angyalstop, 1986-ban a második, amely Csuklógyakorlat címmel látott napvilágot.

1987-ben Móricz Zsigmond-ösztöndíjban részesült. 1987–1988-ban a Magyar Írószövetség egyik titkára, 1991–1993-ban a Magyar Napló versrovatának szerkesztője volt.

1990-ben a Jelenkor folyóiratban egy ismeretlen szerző, Sárbogárdi Jolán A test angyala címmel közölte kisregényét, amelyhez Balassa Péter írt kommentárt. Rövid időn belül kiderült, hogy Sárbogárdi Jolán maszkja a prózaíró Parti Nagy Lajost rejti. A kisregény naiv, dilettáns hangvétele elsöprő erejű nyelvi humorral társult. Nem véletlen, hogy az 1997-es átírt, első kiadás óta háromszor jelent meg önálló kötetként, illetve Sárbogárdi Jolán alakja az Ibusár című drámába is bekerült.

1990 szeptemberétől a Magyar Napló felkérésére Parti Nagy kéthetente tárcanovellákat ír: ezekből az írásokból állt össze a Se dobok, se trombiták (1993) című tárcagyűjtemény, illetve az újraírt változatokból A hullámzó Balaton (1994) elbeszéléskötetnek több mint a fele. 1991 és 1993 között a Magyar Napló versrovatát is szerkesztette. Az Esti kréta (1995) címet viselő negyedik Parti Nagy-verseskötet olyan gyűjteményes könyv, amely az előző három verseskötet mellett új szövegeket is tartalmaz.

A Notesz József Attila fiktív verses naplójaként jelenik meg, s a költő verseire és életrajzára tett rejtett utalások hálózzák be. A szöveg abból a játékos ötletből jött létre, hogy vajon milyen verseket írt volna az idősödő József Attila, ha nem harminckét évesen távozik az irodalomból. A kilencvenes években nemcsak vers- és elbeszéléskötetei jelentek meg, hanem az Ibusár–Mauzóleum című, két színdarabot tartalmazó könyve is.

Sokat foglalkoztatott fordító és átdolgozó. Drámaíróként is sikeres, darabjait folyamatosan műsorra tűzik a színházak. Mauzóleum című drámáját több éven át nagy sikerrel játszotta a Budapesti Katona József Színház a Kamrában. 1997-ben a darabbal Szalonikiben is vendégszerepelt a társulat.

Parti Nagy Lajos első regénye a Hősöm tere (2000). A Hősöm tere Terézia Mora fordításában 2005-ben Meines Helden Platz címmel németül is megjelent. Itt utalhatunk az Europink (1999) című kötetre, amely a szerző magyar nyelvű válogatott versei mellett azok német, angol és francia nyelvű fordításait is tartalmazza. A Grafitneszen(2003) belül jelent meg az Őszológiai gyakorlatok ciklus, amelynek verseit Parti Nagy Lajos egy bizonyos Dumpf Endre maszkja mögé rejtette.

Parti Nagy Lajosnak a kortárs magyar költészetben elfoglalt helyére utal a szerző ötvenedik születésnapjára megjelentetett Mintakéve (2004) című kötet, amelyben a szerző mesterszonettjéhez a kortárs magyar líra legjobbjai, mint Kukorelly Endre, Jász Attila, Mizser Attila, Borbély Szilárd, Térey János, Orbán János Dénes, Balla Zsófia, Peer Krisztián, Varró Dániel, László Noémi, Kemény István, Vörös István, Tóth Krisztina, Kovács András Ferenc írtak szonettkoszorút. Egy évvel később, 2005-ben látott napvilágot a Parti Nagy Lajos legszebb verseit tartalmazó válogatáskötet. A fagyott kutya lába (2006) című elbeszéléskötet A hullámzó Balaton párjaként is felfogható.

Parti Nagy műveivel mintegy 300 kritika vagy tanulmány foglalkozott, a szerzővel több mint 60 olyan interjú vagy beszélgetés készült, amelyek nyomtatásban is napvilágot láttak. A szerző több mint 30 díj tulajdonosa.

 

https://hu.wikipedia.org/wiki/Parti_Nagy_Lajos

Hozzászólások (0)
szeptember 30, 2022 / Évfordulók

LATINOVITS ZOLTÁN

Összeférhetetlennek, „rendszerellenesnek” tartották egyéni véleménye, meg nem alkuvó életszemlélete, nehéz természete miatt. Mindenkinek az igazat mondta, ha néha kíméletlenül és túlzottan szigorúan is, de mindenképpen találóan és bátran. Alkatából kifolyólag élete utolsó éveiben alig kapott szerepeket, és folytonos zaklatásoknak volt kitéve. Latinovits azonban – a néha-néha felbukkanó, de mindenképpen pejoratív ítéletekkel ellentétben – nem volt botrányhős, csupán tudatos, felelősségteljes művész, aki színészi érzékenysége, kompromisszumoktól való irtózása folytán került összetűzésbe „ellenfeleivel”. Ellenkezőleg: az örök idealisták és meg nem alkuvók nagy családjának tagja volt. Alázatos, nem csak a színpadon becsületes, elvhű ember, aki életérzéssé merte és kívánta artikulálni a korabeli színházi és politikai viszonyok ellen meggyőződésből lázadó ember (jobbító szándékú) haragját.

  1. szeptember 9-én, Budapesten született, saját bevallása szerint nagyapja, Gundel Károly éttermében, „éppen Krúdy Gyulabácsi asztala fölött”.Édesapja Latinovits Oszkár földbirtokos édesanyja Gundel Katalin, a legendás vendéglátós família sarja. Az édesapa gyermeke születése után nem sokkal elhagyta a családot, ami élete végéig fájdalommal töltötte el Latinovitsot. Édesanyja 1941-ben férjhez ment Frenreisz István orvoshoz, akitől még két gyermeke született: István (1942), aki Bujtor István néven színész, és Károly (1946), aki Frenreisz Károly néven zenész lett.

A konyhaművész Gundel unokájaként a tizenhárom nagybácsi, a gyermeklélek számára csodás-misztikus állatkert, és a nevezetes étterem alkotta hangulatos légkörben nevelkedett. „Tört fényű kagylókkal érkeztem a világra, babonás füvekkel, virágszirmokkal, ördögfintorral, gömbölyű boszorkánykavicsokkal. Felhők, napok, csillagok szikráinak barlanghomályos rajzát hurcoltam magammal, elkezdett kanyaros vonalakat, kis görcsös köröket, befejezetlen görbéket” – vallja. Bár évvesztes lett volna, de már tudott olvasni, hatévesen ezért beíratták a Damjanich utcai elemi iskolába.

1949-ben érettségizett a budapesti Állami Szent Imre Gimnáziumban. A gimnázium önképzőköre bemutatta Sárközi György Dózsa György című drámáját. Ebben egy epizódszerepet alakított. Szövegét a nézőknek félig háttal, lámpalázasan, beszédhibával mondta el. Az előadás után – a vendégként jelen levő – Bajor Gizi csak őt kereste meg, és a következő szavakkal inspirálta: „Maga menjen színésznek!”. Ez eddig sem Latinovitsnak, sem másnak nem jutott eszébe.

1952-ig „bizonyos koráramlat” következtében asztalostanonc, majd hídépítő munkás lett, de hamarosan beiratkozott a Budapesti Műszaki Egyetemre, és 1956-ban építészmérnökként vörös diplomát kapott. Mindeközben 1951-től már NB I-es (tartalék) játékos volt a Haladás SE kosárlabdacsapatában, ezenkívül nagyon jó vitorlásversenyző. Az egyetemi évek alatt is folyamatosan szavalt, Lehotay Árpád és Galamb Sándor tanítványaként, valamint tbk. a MÁVAG színjátszó csoportjának tagjaként ismerkedett a színészmesterség fortélyaival, s mint később bevallotta: igencsak nehezen ment neki. 

1956-ban mégis szerződtették Debrecenbe segédszínésznek. Latinovits Zoltán modern játékstílusát intellektuális szerepértelmezés, az indulatok aprólékos ábrázolása, kivételes ironizáló hajlam jellemezte. Művészi pályáján elsősorban klasszikus hősöket, valamint torz lelkű gonoszokat formált meg kivételes találékonysággal, alázatos, tiszta alakításokkal. Színházi munkáinak sorából kiemelkedik a Rómeó és Júlia címszerepe (Júlia Ruttkai Éva volt), a Játék a kastélyban (Ádám), a Mario és a varázsló (Cipolla), a Tóték (Őrnagy), Az ügynök halála (Willy Loman). Jelentős kései alakítása fűződik a Ványa bácsi c. Csehov-darabhoz, amelynek címszerepét játszotta. Veszprémben megvalósíthatta régi álmát: rendezhetett. Németh László Győzelem c. drámáját valósíthatta meg. Első rendezése az év nagy színházi eseménye volt.

Bár a színházi színészetet sokkal előbbre sorolta, a magyar filmművészet számára is maradandót alkotott: először Krisztyán Tódorként az 1962-es Aranyember-feldolgozásban, majd a Pacsirta, a Szegénylegények, az Alfa Rómeó és Júlia, a Szindbád, A Pendragon-legenda, Az ötödik pecsét szerepeiben. Az Utazás a koponyám körül filmadaptációjáért a San Sebastián Nemzetközi Filmfesztivál legjobb férfiszínésznek járó díját vihette haza.

Először 1957-ben találkozhattunk nevével egy debreceni színlapon. Heltai Jenő, Tündérlaki lányok című darabjában Pázmán Sándor szerepét adta. Ebben az időszakban – kisebb-nagyobb szerepekben – havonta voltak bemutatói.

Latinovits, az előadóművész

Már 3 éves kora óta szavalt, majd az egyetem évei alatt folyamatosan mondott verset. Színészként a magyar előadó-művészet talán legnagyobb alakjává vált. Ady Endre, József Attila, Illyés Gyula, Kosztolányi Dezső és más költők verseinek ihletett előadójaként összetéveszthetetlen, fülsimogató baritonján senki máshoz sem fogható művészi elevenséggel élte meg a magyar sors minden aspektusát. „Gondolatom az, hogy az előadóművésznek magát a költőt kell megjátszania, vagyis az alkotás hosszú folyamatát kell olyan röviden összefoglalnia, mint maga a vers, a költőt kell életre keltenie úgy, ahogy ő a költőt a mű első élményében, az alkotás küzdelmében elképzeli” – vallotta. Újfajta látásmódjával szakított az egyoldalú, távolságtartó versmondói stílussal, és ezerárnyalatú, hajlékony előadóművészetével hű folytatója lett Ascher Oszkár és Egressy Gábor versmondói munkásságának. Szavalatainak hangulata, csengő-bongó rímei előre kimunkált hangsúlyozással és artikulációval párosultak.

Latinovits, a magánember

„

Igazságomból nem engedtem soha, káros szenvedélyem a dohányzás, meg az, hogy tehetségtelen, ezért rosszakaratú emberekkel összeférhetetlen vagyok.

”

– Latinovits Zoltán, 1969

Halála után Pilinszky János, Illyés Gyula, Örkény István és a magyar irodalom számos jeles alakja búcsúztatta. Illyés Gyula Búcsú L.Z.-tól c. expresszionista versében emlékezik a magyar nemzet színészóriására. A hatvanas években Latinovits igazi ikercsillagra lelt Ruttkai Éva személyében. Regényesen nagy, szenvedélyes szerelmük számos, közös filmalkotásukba és színházi produkciójukba átviharzott.

Sokat viaskodott az akkori hatalom képviselőivel, szeretett volna másfajta színházat létrehozni a hozzá hasonló szemléletű színészek, színházi szakemberek részvételével. „…összeférhetetlen vagyok. Mindazokkal szemben, akik nem értenek a szakmájukhoz, mégis gyakorolják, sőt vezető helyen gyakorolják – azokkal én nem tudok egyetérteni. Nem is fogok. Erre engem nem lehet rávenni.” Sokan, sokféleképpen hallgatták a Magyar Rádióban 1967 karácsonyán elhangzott nyilatkozatát.

Harcait, igazságkeresését, jobbító szándékát írásban is megfogalmazta a Ködszurkáló című (1973) önéletrajzi kötetében. Azonban a kortársak meg nem értése felőrölte idegeit, és hosszabb ideig depresszióval küzdött. Utolsó munkája a Rádiószínházban egy rádiófelvétel volt, ahol Bárdos Pál Rákóczi-induló című dokumentumjátékában Ady Endre Két kuruc beszélget című versét mondta el, 1976. június 3-án.

Másnap, június 4-én már Balatonszemesről napközben levelet írt Cserhalmi Györgynek: „A depresszió vagy vélt depresszió ellustított, teljesen elpuhított […] Tegnap még fél napot ágyban töltöttem. Ma végre nekiláttam a jógázásnak, favágásnak. Ezért ma jobban érzem magam. Most már mindennap háromszor megcsinálom a gyakorlatokat.” Majd késő délutáni sétája alkalmával a megérkező Nagykanizsa-Budapest gyorsvonat halálra gázolta.

Latinovits Zoltán 1976. június 4-én – 44 éves korában – a balatonszemesi vasúti átjáróban veszítette életét. Jóval később, a 2010-es években a Kossuth Rádió egyik műsorában a vonatot vezető masiniszta az öngyilkosságot erősítette meg: „Föltartott kezekkel, szemben velem lépett a mozdony elé, jóval féktávolságon belül…”.

  1. június 6-án vasárnap – akkor még vasárnap is megjelentek a napilapok – mind a négy újságban megjelent a hír Latinovits Zoltán haláláról. Mind a négy napilapban (Magyar Hírlap, Magyar Nemzet, Népszava, Népszabadság) megjelent a Kulturális Minisztérium és a Színházművészeti Szövetség kommünikéje. Nem címoldalon, nem feltűnően nagy betűkkel, gyászkeretben is csak a Népszabadságban.

Az egyenszöveg ez volt: „Latinovits Zoltán érdemes művész 45 éves korában – hosszan tartó, súlyos betegség után – véget vetett életének. A mai magyar színházművészet kiemelkedő egyénisége volt. Halála kulturális életünknek súlyos vesztesége. Temetéséről később történik intézkedés.”

„

Vándor, ki erre jársz, / sírj vagy nevess, / zokogó víz, / Balatonszemes / fái görcsben a tóra hajolnak / hatalmas nagy fia holtán, / ki voltál / Latinovits Zoltán. / Pünkösdi lángnyelv / júniusi szélben / lecsap a habokra, / hazányi vakokra / boldog vagonokra. / Napfogyatkozás / egy / júniusi éjben.

”

– Nagy Gáspár verse a sírja melletti fán olvasható egy fatáblán, amit Polyák Ferenc vésett bele 1978-ban (csupa nagybetűvel).  

https://hu.wikipedia.org/wiki/Latinovits_Zolt%C3%A1n

 

Hozzászólások (0)
szeptember 30, 2022 / Évfordulók

MARKÓ BÉLA

MARKÓ BÉLA

Kezdetben az Isten

Az Isten kezdetben vidám volt,
gyakran mosolygott, ritkán büntetett,
aranyszínű ruhában járt-kelt,
és olykor maga mellé ültetett,

láttam a fiát a kereszten,
szúrta fejét a töviskoszorú,
de tudtam, hogy csupán egy kép ez,
s a valóságban mégsem szomorú,

megszabadított a gonosztól,
és adott szilvaízes kenyeret,
ősszel a fák alól a parkban
együtt gyűjtöttünk színes levelet,

aztán már ritkábban mosolygott,
sokat kérdeztem, keveset felelt,
igaz, hogy egyszer rajtakaptam,
ahogy magában halkan énekelt,

a falról eltűntek a képek,
és fent az égről is a csillagok,
már rég nem látok el odáig,
pedig úgy tudtam, hogy mindig ragyog,

s most csak utcai lámpa ég kint,
távolabb minden csupa fekete,
ruhája van, de nincsen arca,
elfogyott mindennapi kenyere,

alig emlékszem a kezére,
s már nem hiszem, hogy egyszer felderül,
fekete, fekete, fekete,
hiányzik mégis istentelenül.

 

Utolsó fohász

Visszahúzódom egyetlenegy versbe,
amelynek alig néhány sora van,
aztán tovább, egy mondatban alany
vagy állítmány leszek, hogy így-úgy egybe-

foghassam még a mondatrészeket,
míg egymástól elválnak mindörökre,
mintha a borsóhéjból kipörögne
s szétszóródna a mag, nem én leszek

a tobzódó kert, darabokra törnek
a rózsaszínek, sárgásbarnák, zöldek,
most már egy szó vagyok csak, ha vagyok,

s ami külön van, azon nincs hatalmad,
nem tőled függ, hogy éljek-e vagy haljak,
vedd vissza minden képződ és ragod!

Markó Béla (Kézdivásárhely, 1951. szeptember 8. –) erdélyi magyar költő és író, tanár, szerkesztő, politikus.

1958-1970 között a Kézdivásárhelyi Líceum diákja, itt érettségizett, majd ezután a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán magyar–francia szakon tanult. 1974-ben szerezte meg tanári diplomáját. 1974–1976 között Marosszentannán általános iskolában francia nyelvet tanított. 1976–1989 között Marosvásárhelyen az Igaz Szó irodalmi folyóirat szerkesztője volt.

Kedvelt versformája a szonett, szívesen ír gyermekverseket is. Az Igaz Szó kiadásában szerkesztett ifjúsági antológiákat. Magyar irodalmi tankönyvet írt Izsák Józseffel, amelyet 1981-től évenként kiadtak. 1984-ben lefordította Lucian Blaga Manole mester című drámáját, Markó verseiből pedig egy kötetre valót Paul Drumaru fordított román nyelvre.

1989-től 2005-ig főszerkesztője volt a Marosvásárhelyen kiadott Látó című irodalmi folyóiratnak. Az 1989-es változások után kezdett el politikával aktívan foglalkozni. A Maros Megyei Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) alapító tagja és alelnöke. 1990–től Maros megyei szenátor, 1990–1991-ben az RMDSZ Országos Elnökségének tagja volt. 1990–1992 között a Szenátus Művelődési Bizottságának és Oktatási Bizottságának tagja, a Román Parlament IPU küldöttségének tagja.

1991–1992-ben az RMDSZ szenátusi frakciójának elnöke, 1996 és 2012 között a Szenátus Külügyi Bizottságának, 2012 és 2016 között a Szenátus Oktatási Bizottságának tagja. 1993 januárjától 2011 februárjáig a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke. 2004-2007 között a román kormány művelődési, oktatási és az európai integrációs tevékenységeket felügyelő miniszterelnök-helyettese.

2009 decemberétől 2012 májusáig ismét a román kormány miniszterelnök-helyettese.

2011-ben nem indult újabb elnöki mandátumért az RMDSZ-ben, de kormánytisztségét 2012-ig, parlamenti mandátumát 2016-ig megtartotta.

A Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tiszteleti tagja. A Romániai Írószövetség Marosvásárhelyi Fiókjának elnöke. Tagja a Romániai Írószövetségnek, a Magyar Írószövetségnek és a Szépírók Társaságának.

https://hu.wikipedia.org/wiki/Mark%C3%B3_B%C3%A9la

Hozzászólások (0)