Bemutatkozás

Életünk kínos pillanatai váratlanul törnek ránk az emlékezet ritkán szellőztetett zugaiból. Emlékek, melyektől még a ravatalon is arcunkba szökik a vér, kínos feszengés rángatja kinyúlt izmainkat, s idétlenül vigyorogni kezdünk a kegyeletgyertyák fényében.

Negyedéves egyetemista koromban, egy jól sikerült gyermeklélektan vizsga után mámorosan baktattam hazafelé a leírhatatlanul kék júniusi ég alatt. Köröttem mosolygó emberarcok, egyszóval: átölelem-az-egész-világot hangulatban voltam.

A játszótérnél váratlanul harcias indiáncsapatra lettem figyelmes: színes tollazatuk, vörösre mázolt arcocskáik csillogtak a napfényben, körülöttük porzott a szél, nyilaik elsötétítették az eget. Amint elhagytam őket, “Skalpold meg! Skalpold meg!” üvöltésre lettem figyelmes. Egy rezzenéssel sem árultam el félelmemet, nyugodt ügetésben haladtam tovább, hátamban a vérszomjas fenevadakkal. Amint lőtávolba értek, hirtelen megfordultam a nyeregben, s pisztollyá formált jobb kezemmel egyenesen a Nagyfőnököt vettem célba, s lőttem: “Drrrrrrrrrr”.

A Nagyfőnök, aki akkor érhette meg negyedszer a tavaszt, visszahőkölt, kissé hátrébb tolta homlokán a pompás tollazatot, s döbbenten fordult ifjabb testvéréhez:

“Te, ez hülye!”

Így lettem tanár.