Kategória: Évfordulók

Milan Kundera (Brno, Csehszlovákia, 1929. április 1. – Párizs, 2023. július 11.) cseh regényíró, drámaíró, költő, esszéista. 1993-tól már csak francia nyelven publikált.

Élete

Apja, Ludvík Kundera (1891–1971) híres zongorista, zenetudós volt. Milan Kundera az egyetem előtt kétkezi munkásként és dzsessz-zenészként dolgozott. A prágai Károly Egyetemen zenetudományt, irodalmat, filmművészetet és esztétikát hallgatott. Elsősorban a reneszánsz nagyjai, Boccaccio és Rabelais, a huszadik századi írók, gondolkodók közül pedig Musil, Gombrowicz, Broch, Kafka és Heidegger munkássága volt rá nagy hatással. Tagja volt a Literarni Noviny és a Listy című irodalmi folyóiratok szerkesztőségének. 1948-ban sok értelmiségihez hasonlóan lelkesen csatlakozott a kommunista párthoz, de miután tiltakozott a pártban kialakuló személyi kultusz ellen, 1950-ben kizárták. Miután 1952-ben diplomázott, a Prágai Film és Előadóművészeti Akadémián világirodalmat tanított. 1956-ban lépett be újra a pártba.

Irodalmi pályafutása költőként indult. Az ötvenes években megjelent három verseskötete meg is hozta számára az elismertséget. Első regénye, a Tréfa, melyben a sztálinizmus visszásságaival foglalkozott, 1965-ben látott napvilágot. A regény ifjú hőse, Ludvík Jahn tréfából egy képeslapot küld kedvesének, melyen többek közt Trockijt élteti. Csehszlovákia ortodox pártvezetése azonban nem ismerte a tréfát: Ludvikot kizárták a pártból, kirúgták az egyetemről, karrierje derékba tört. Regényével Kundera hatalmas botrányt kavart, és a párt tett is róla, hogy a Tréfa eltűnjön a könyvesboltok és a könyvtárak polcairól.

Kundera jelentős szerepet vállalt az 1968-as prágai tavasz eseményeiben, így a bukás után ő sem kerülhette el hőse sorsát. Kizárták a pártból, elbocsátották állásából, és általában eltiltották a tanítástól. Természetesen nem is publikálhatott.

Második regénye, Az élet máshol van (1973) a publikációs tilalom miatt Párizsban jelent meg francia nyelvű kiadásban. Kundera művében a kelet-közép-európai társadalmakat elemzi. A regény főhősének életével és halálával Kundera egy szerencsétlen sorsú, hazugságban felnőtt generáció életét szimbolizálja.

1975-ben Franciaországba emigrált, ahol a rennes-i egyetem vendégprofesszora lett. Ekkor látott napvilágot a még 1972-ben Csehszlovákiában írt Búcsúkeringő című regénye. 1979-ben A nevetés és felejtés könyve című regénye miatt megfosztották cseh állampolgárságától. 1981 óta francia állampolgár volt. Feleségével, Vera Hrabankovával Párizsban élt.

Regény és filozófia viszonya

Milan Kundera számára a regény: „A próza nagy könyve, melyben a szerző kísérleti ének (alakok) közreműködésével kutatja végig az emberi lét néhány nagy kérdését.”

 A regény az emberi létezés jellegét firtatja egy adott korban, a létformát és konfliktusait egy adott társadalom kebelében. Jogosan merülhet fel a kérdés: de hát akkor ugyanazt nyújtja, mint a filozófia, a lélektan vívmánya? Semmiképpen. A regény ugyanis nem a logika jegyében érvel és elemez, hanem intuitív megjelenéssel teremti meg egy irodalmi mű fiktív világát. A regényíró számára nem a racionális logika a megismerés eszköze, hanem a képzelet.

Kundera meggyőződése, hogy az emberi lét új vonatkozásának felmutatása a modern regény egyik alapvető funkciója. Hasonló gondolat ez ahhoz, amit elődje, Broch is megfogalmazott: „Feltárni azt, amit csak a regény tárhat fel – ez adja a regény jogosultságát, egyedül ez. Az a regény, mely nem tárja fel a lét valamely addig ismeretlen részecskéjét, erkölcstelen. A regény egyetlen erkölcse a megismerés.” „Bonyolultabbak a dolgok, mintsem hiszed.” – ez a regény örök igazsága.

Kundera a regényt úgy tekinti, mint az emberi lét új arcának felfedését. Regényeinek kihagyhatatlan része a humor. „A regény művészete” című munkájában megjegyezte: „Szívesen gondolok arra, hogy a regény művészete Isten nevetésének visszhangjaként jött világra.” De miért nevet Isten amikor rápillant a gondolkodó emberre? Mert minél többet gondolkodnak az emberek, annál jobban eltávolodik az egyik ember gondolata a másikétól. Másrészt: az ember sohasem az, mint aminek gondolja magát. A lét az emberi lehetőségek birodalma, mindaz, amivé az ember válhat, amire képes. A regényírók regényükkel új és új emberi lehetőséget tárnak fel.

Két szélsőséges út van: azonosulni a hatalommal, ahogy ezt K. tette Kafka regényében, vagy a svejki lehetőség, hogy semmit sem veszünk komolyan, még a hatalmat sem. A regényíró az igazság ellen van. Egész egyszerűen azért, mert az igazságban minden ember ugyanazt gondolja, ők, pedig olyanok, amilyennek gondolják magukat. De: az ember éppen akkor lesz egyénné, amikor elveszíti a többiek egyöntetű egyetértését. A regény az egyén képzeletbeli mennyországa, és halálos ellensége a totalitarizmusnak, ahol az „egyetlen igazság” szelleme uralkodik, mely megöli a regényt. Nem igaz, hogy a regénynek azért kell eltűnnie, mert ereje kiapad, hanem mert olyan világban él, mely már nem az ő világa, kívül reked tulajdon történetén. A regény az, ami védelmébe veszi az európai kultúra örökségét, melynek legfőbb ékessége forog veszélyben: az egyén eredeti gondolataihoz való joga.

A regény a humor szelleméből született. Az ember, aki azt szeretné, hogy életének értelme legyen, minden cselekedetről lemond, aminek nincs oka és célja. Ellentétben ezzel a gondolattal, mely az események okozati sorára redukálják a világot, Sterne regénye azt állítja: a költészet nem a cselekményben rejlik, hanem ott, ahol a cselekmény megtorpan; ott, ahol ok és okozat között leszakad a híd, s a gondolat szabadon csapong a boldog, tétlen szabadságban. A regény olyan terület, ahol egyszerűen kirobban a képzelet, hasonlóan az álomhoz, és ahol felszabadulhatunk a valóság korlátai alól.

Kundera egy olyan világ képét tárja elénk, ahol a tárgyi körülmények, az elidegenedett társadalmi viszonyok már annyira nyomasztóak, hogy megfosztják az egyént szabad akaratától, szétzúzzák egyéniségét, és csírájában fojtják el önmaga vagy mások megértésére irányuló próbálkozásait. Az ember élete társadalmi funkcióvá zsugorodik. Az ember a redukció törvényében él (Husserl). Az élet végzetesen elszürkül. Ez pedig baj, mert az ember és a világ elválaszthatatlanul kapcsolódik egymáshoz, körülbelül úgy mint csiga a házához. 

Az író elutasítja a tömegmédia gerjesztette divatot, igazodást a legfrissebb hóborthoz, a közhely zsarnokságát. Kundera számára nem fontos a bonyodalom, sem a történet, sem a szereplők pszichéje. A bonyodalom gyakran banális, a történet azt a célt szolgálja, hogy a szerző jegyzetelje, gondolatilag értelmezze, és ez által kiemelkedjen a szerző filozófiai szándéka. Ő az elmélet regényírója, aki nem emberek történetét akarja elbeszélni, hanem gondolatokét. Szereplői lelkileg egyoldalúak, híján vannak a belső fejlődés lehetőségének, másrészt költött alakok, az író képzelete által születtek. A középpontban az emberi sors alakulása áll bizonyos társadalmi feltételek mellett, főként a kommunista diktatúra idején. A modern regényirodalom legjelentősebb képviselői, s egyben Kundera példaképei, mint Broch vagy Musil kiemelték a regény megismerő feladatát abban a világban, mely az értékek széthullásával fenyegetett. A világ megismerésének korlátairól, az értékek pusztulásáról, az illanó valósággal tehetetlenül szembesülő emberről elmélkedtek.

Kundera szerint az élet csapda, sőt az élet szomorú. Hogy miért? Mert a jelen pillanat, mely a legnyilvánvalóbbnak, legmegfoghatóbbnak tűnik, valójában teljesen kicsúszik ujjaik közül. „Az ember bekötött szemmel halad át a jelenen. Nem tudhatja, hanem legföljebb sejtheti és találgathatja, mit is élt át. A kendő csak később hull le a szeméről, és ő csak akkor, a múltba visszatekintve állapíthatja meg, mit is élt áz és mi volt élményei értelme.” – vallotta Kundera.

Ha összehasonlítjuk a regényt és a filozófiát, megdöbbentő különbségeket fedezhetünk fel e tulajdonképpen rokon művészetekben. A rokonságot a témában értem, hiszen mindegyik arra vállalkozik, hogy a lét problémáival foglalkozik. Itt meg is kell tennünk az első fontos különbséget regény és filozófia között. Mert míg a filozófia válaszokat próbál találni a bonyolult kérdésekre, a regény csak kérdez és példákat, alternatív megoldásokat nyújt, irányt mutat. A filozófia sokkal „komolyabb”, konzervatívabb, mint a regény, ott nem lehet határtalanul szárnyalni, nem lehet álmodni, nem lehet elrugaszkodni a valóság talajától, mint a regény világában. A filozófia állít. Amit a filozófus mond, azt bizonyítani kell, az ellenőrzött gondolat, abban mindenki bizonyos.

Az író e tekintetben sokkal szabadabb, szabadjára engedheti fantáziáját, képzeletét, vágyait és ezeket mind beleviheti regényeibe, megfűszerezheti egy kis játékkal, iróniával. A regényeket a puszta ötlet szüli. A filozófiában a logika a rendezőelv, az ész mindenhatóság  uralkodik, ellenben a modern regény a humorra épül. Ha történelmileg közelítjük meg a kérdést, azt látjuk, hogy míg a filozófia (maga a szó is) a görögök öröksége, addig a regény Európa műve. „A regény előbb fedezte fel a tudatalattit, mint Freud, előbb az osztályharcot, mint Marx, előbb művelte a fenomenológiát, mint a fenomenológusok.” – állapítja meg Kundera.

A filozófia elvont térben fejti ki gondolatait, alakok és helyzetek nélkül. Ezzel szemben a regény példákon keresztül mutatja a lehetőségeket, nem állít semmit, változatokat sorakoztat fel és magát a valóságot is csak a lehetőségek egyik variánsaként értelmezi. A regény szórakoztat, elbűvöl, magával ragad. A regény felfedez, felfedezi a lét különböző vonatkozásait: a kalandot, azt, „ami belül történik”, az ember beágyazottságát a történelembe, mélyére ás az időnek, és még folytathatnánk a sort. Ha csupán egy szóval jellemezni kellene a regényírók feladatát, az az alkotóképesség lenne, a filozófusoknál pedig a tudás. Egy regényíró és egy filozófus gondolkodásmódja között alapvető a különbség.

Hermann Broch írta 1931-ben: „A filozófia törekvése: ábrázolni a világot és ebből az ábrázolásból kiindulva rátalálni az erkölcs útjára, a filozófiának ez a küldetése a jelek szerint mostantól az irodalomra, kiváltképpen az elbeszélő irodalomra hárul.” A filozófia talán legnagyobb hátránya a regénnyel szemben, hogy az elmélet szelleméből született, következésképpen vannak korlátai: a megismerés korlátai. Husserl szerint „az emberen eluralkodott a megismerés szenvedélye”, kétségbeesetten tette fel a kérdést, hogy vajon túléli-e Európa? A válságot mélynek ítélte, gyökerét a modern idők kezdetén vélte felfedezni. Husserl-t aggasztotta az a tény, hogy a világot a technika és a matematika puszta vizsgálati tárgyává zsugorítják, és ezzel kirekesztik az élet konkrét világát (Lebenswelt). Az ember játékszerré vált, életének nincs értelme, értéke, a lét feledésbe merült.

Az európai kultúra napjainkban veszélyben forog, a tömegmédia, a giccs fenyegeti. A giccs szó bekerült Kundera szótárába és a következőt jelenti: „annak az embernek a magatartását jelöli, aki mindenáron és mindennél több embernek tetszeni akar. Ahhoz viszont, hogy tetszést arass, helyeselned kell, amit mindenki hallani akar, tehát a közhely szolgálatába kell állnod.” A mass média arra törekszik, hogy minél nagyobb tömegeket nyerjen meg magának, körülfogja, áthatja egész életünket, mindennapi erkölcsünkké lesz a giccs. Azt fenyegeti, ami a legféltettebb kincsünk, egyéniségünket, eredeti gondolatokhoz való jogunkat. Kundera aláhúzza a nézetek sokféleségével szembeni tolerancia fontosságát. A regényre nagyobb szükség van, mint valaha: létjogosultsága, hogy állandóan fényt vetítsen az „életvilágra” és megóvjon bennünket „a lét feledésétől”. Tanácsa: olvassunk sok regényt, mert ez az egyetlen menedék, az egyéniségek paradicsoma, mely megóv a lét feledésétől (Husserl); ötvözzük az értelmet és a fantáziát; fegyverkezzünk fel humorral, mert az kell az élethez. Csak így tudunk szembeszállni a giccsel.

Kundera világ életében homo politicusként viselkedett. Hozzájárult ahhoz, hogy a világ ne feledkezzen meg Csehszlovákia 1968-as megszállásáról, Közép-Európa elrablásáról. Létezik- e Közép-Európa, ez a rég elfelejtett fogalom? Kundera arra törekedett, hogy jelenvalóvá tegye a fogalmat, s politikai és intellektuális alternatívát mutasson fel a szürke és megdermesztett szovjet „Kelet-Európával” szemben, s hogy rámutasson e térség egyedülálló voltára, különbözőségére, sokrétűségére, tarkaságára. Közép-Európa, az elrabolt Nyugat, mely a jelentős kulturális áramlatoknak ugyanúgy részese volt, a második világháború után a Kelet foglyává lett.

Regények

·         Tréfa – 1965 (Žert)

·         Nevetséges szerelmek – 1963-65-68, befejezve: 1969 (Směšné lásky) (novellák)

• Az élet máshol van – 1969-70 (Život je jinde)
• Búcsúkeringő – 1970-71 (Valčík na rozloučenou)
• A nevetés és felejtés könyve – 1978 (Kniha smíchu a zapomnění)
• A lét elviselhetetlen könnyűsége – 1982 (Nesnesitelná lehkost bytí) 1992, 2005. Ford.: Körtvélyessy Klára, Európa Kiadó ISBN 963 07 7855 6
• Halhatatlanság – 1988 (Nesmrtelnost)
• Lassúság – 1994 (La Lenteur)
• Azonosság – 1996 (L’identité)
• Nemtudás – 2000 (L’ignorance)
• A jelentéktelenség ünnepe – 2014 (La fête de l’insignifiance)

https://hu.wikipedia.org/wiki/Milan_Kundera

„Franz Joseph Haydn (Rohrau, 1732. március 31. – Bécs, 1809. május 31.) osztrák zeneszerző, karmester, operaimpresszárió, énekes és zenetanár, a bécsi klasszicizmus első nagy mestere, a klasszikus szonátaforma tökéletesítője, a szimfónia és a vonósnégyes klasszikus műformájának kimunkálója.

Egyszerű bognár fiaként látta meg a napvilágot. Édesapja amatőr zenész volt, aki szívesen zenélt saját maga szórakoztatására, így Haydn már kiskorában kapcsolatba került a zene világával. Szülei eredetileg egyházi pályára szánták, de egyik rokonuk rábeszélésének engedve elküldték Hainburgba zenét tanulni. Itt figyelt fel a jóhangú fiúra a bécsi Szent István-dóm karnagya, aki aztán felvette a templom kórusiskolájába. Így került Haydn Bécsbe, ahol lehetősége volt megismerkedni a korszak zenei újdonságaival, az akkor népszerű zeneszerzők munkásságával.

1749-ben hangja mutálása miatt kitették a kórusból, s ezután hónapokon keresztül alkalmi munkákból élt. Pietro Metastasióval bérelt lakást, aki beajánlotta Nicola Porporánál. Így Haydn rövid ideig a híres mester segédje lett, akitől alkalma nyílt elsajátítani a zeneszerzés fortélyait. 1750-ben a fiatal zeneszerzőnek alkalma nyílt bemutatkoznia a színházi életben is, ennek köszönhetően népszerűsége látványosan megugrott. 1759-ben Karl Joseph Morizon (1717–1783) gróf szolgálatába lépett, majd a következő évben megnősült.

1761-ben az Esterházy-udvar alkalmazottja lett mint másodkarnagy, majd Georg Joseph Werner halála után első karnagy lett. Haydn vezette az udvari zenekar mellett az udvari operatársulatot, valamint ő vezényelte le a herceg napi kamarazenéléseit is. 1766-tól Esterházy Miklós egyre gyakrabban tartózkodott Fertődön, így Haydn kiszorult a bécsi zenei életből.

Az 1770-es évek végén viszonyt kezdett Luigia Polzelli énekesnővel. Az 1780-as évek közepén ismeretséget kötött Wolfgang Amadeus Mozarttal, akinek művészetéről mindig nagy tisztelettel nyilatkozott. 1790-ben meghalt Pompakedvelő Miklós herceg, így Haydn nagyobb szabadságra és mozgástérre tett szert.

Elfogadta Peter Salomon hegedűművész londoni meghívását, és elutazott a brit fővárosba. Angliában Haydn zenéje nagy népszerűségnek örvendett, a mester koncertjei nagy sikereket arattak. Haydn ekkor komponálta a 12 londoni szimfónia első hat darabját. A következő év áprilisában tért vissza Bécsbe, ahol tanítványául fogadta a fiatal Beethovent, aki azonban végül más zenetanár után nézett. Haydn felismerte Beethoven zenei tehetségét, és ennek hangot is adott. A következő évben visszatért Londonba, ahol újabb sikeres hangversenyeket adott, megírta a londoni szimfóniák utolsó hat darabját.

A királyi család szerette volna rábírni, hogy telepedjen le végleg Angliában, de Haydn visszatért Bécsbe, ahol utolsó éveit töltötte. Megírta két német nyelvű oratóriumát: A Teremtést és Az évszakokat. Mindkettővel nagy sikereket aratott. Közben azonban egyre romlott egészségi állapota, egyre gyakrabban gyötörte reumás lábfájása, aminek következtében egy idő után házhoz kötötten élt. Közben fokozatosan megszűntek a kötelezettségei a hercegi udvarban. 1809-ben nagyon letörte az osztrákoknak az asperni csatában elszenvedett veresége a franciákkal szemben. Május 26-án rosszul lett, orvosa már nem tudott rajta segíteni, 31-én meghalt.

„A család legrégebbi ismert tagja Kaspar Haydn volt. Kaspar a 17. század második felében élt, az akkor Magyarországhoz tartozó Moson megyei Tétényben, majd innen költözött Hainburgba. A régebbi magyar szakirodalomban ezért találkozhatunk olyan feltételezésekkel, hogy a zeneszerző családja magyar származású volt, de ezt a feltevést mára egyértelműen megcáfolták. 1958-ban még az a feltételezés is lábra kapott, hogy Haydn ősei Mosonba települt horvátok lennének (egyébként egykor Alsó-Ausztria több településén is éltek horvátok), de ez sem nyert bizonyítást, viszont azt kimutatták, hogy a nyugat-magyarországi horvátok népzenéje inspirálta a zeneszerzőt. Az előkerült dokumentumok egyaránt bizonyítják, hogy a zeneszerző német anyanyelvű, osztrák származású család gyermeke volt, és felmenői nem parasztok voltak (mint ahogy azt sokáig gondolták), hanem mesteremberek…

Esterházy Pál Antal herceg elhatározta, hogy megszerzi magának az akkor már komoly hírnévnek örvendő zeneszerzőt. … A szerződést 1761. május 1-jén írták alá, de a zeneszerző már az év elején megkezdhette működését az Esterházy-udvarnál. Ezt látszik alátámasztani, hogy az április elsején felvett zenészek szerződése tartalmazta, hogy nemcsak az első, hanem a másodkarmesternek is engedelmességgel tartoznak, márpedig a poszt Haydn működése előtt nem létezett a hercegi udvarban. Valószínűnek látszik az is, hogy az ekkor alkalmazott zenészek többségét már Haydn választotta ki.

Szerződtetésének feltételeit korábban megalázónak gondolták a kutatók (Szabolcsi Bence Zenei lexikonában is arról olvashatunk, hogy „Haydn szolgálatba lépett a szó feudális értelmében, és lakáj módjára engedelmességgel tartozott a hercegnek”^[16]), de ma az az általános vélekedés, miszerint a hercegi udvarral kötött szerződése lényegesen nem különbözött a hasonló célú, korabeli dokumentumoktól. A zeneszerző nem szolga, hanem hivatásos, belső alkalmazott volt, évi 400 forint fizetéssel, ehhez járultak még különböző természetbeni juttatások, valamint étkezés a tisztviselők asztalánál. Az ő feladata lett a Camer-Musique alkalmazása. Ez magában foglalta a hangszeres zene mellett az egyházi vokális, valamint a színpadi zenét is. A zenészek fölött teljhatalmat gyakorolt, nemcsak szakmai kérdésekben, hanem a magaviselet területén is. Beosztottjaival minden bizonnyal jól bánt, ezt támasztja alá, hogy többükkel személyes jó kapcsolatba került. Zenészei nem egyszer kérték meg, hogy legyen gyermekeik keresztapja.

Összességében Haydn elégedett volt több évtizeden át az Esterházy-udvarban folytatott életével, soha nem keveredett komolyabb konfliktusba kenyéradóival, és elszigeteltségét éppúgy képes volt a maga javára fordítani, mint a saját zenekar és operatársulat nyújtotta előnyöket. Egy alkalommal állítólag megjegyezte: „Nem akadt ott senki, aki összezavarjon, így kénytelen voltam eredeti lenni”.

Alapjában véve három különféle működési területet bíztak Haydnra. Karmesterként naponta kellett a zenekarral és az énekesekkel próbákat tartania, valamint előadásokat vezetnie, ezenkívül neki kellett megírnia zeneszerzőként az előadandó művek nagy részét, végül hivatalnokként is helyt kellett állnia. Ebben a minőségében könyvtárosként, hangszertárosként és személyzeti főnökként kellett tevékenykednie.

Nem sokkal Haydn alkalmazása után Esterházy Pál Antal egészségi állapota rohamosan romolni kezdett, és a herceg 1762. március 18-án meghalt. Mivel nem volt gyermeke, öccse, Miklós vette át az örökségét. Ő még elődénél is lelkesebb zenerajongó volt, aki a korábbinál is nagyobb terveket dédelgetett udvara felvirágoztatását illetően. Ennek következtében Miklós herceg már életében megkapta a „der Prachtliebende” („Pompakedvelő”) jelzőt.

Az új herceg igen nagyra becsülte Haydnt és nagylelkűen is bánt vele: fizetését felemelte 200 forinttal, a barytontriók, valamint a sikeres operaprodukciók után külön aranydukáttal jutalmazta, amikor pedig a mester kismartoni háza két ízben is tűzvész martaléka lett (1768-ban és 1776-ban), saját költségén állította azt helyre. Zenei ízlése természetesen befolyással volt arra, hogy Haydn milyen zenei műfajokat művelt.

Az 1760-as évek első felében a zeneszerző főleg hangszeres zenét komponált, elsősorban szimfóniákat, kizárólag a hercegi udvarban való előadás céljából. Hogy pontosan miként zajlott a mester és zenekara napi munkája, azt nem lehet biztosan tudni. Egyes dokumentumok szerint minden nap meg kellett tudakolnia a hercegtől, hogy aznap szüksége van-e zenei szolgálatra, de más dokumentumok arról számolnak be, hogy rendszeres akadémiát kellett tartania minden kedden és csütörtökön.

1762–1765 között Miklós herceg Kismartonban tartózkodott. Haydn is itt élt feleségével, abban a házban, ahol a többi zenész is lakott.

Haydn Eszterházán (ma Fertőd)

1766-ban befejeződtek az fertődi Esterházy-kastély építési munkálatai. 1768-ban elkészült a színház, egy évvel később pedig a Muzsikaház is (itt voltak elszállásolva a zenészek).^[30] Miklós herceg ettől kezdve szinte minden nyarat itt töltött, sőt, a nyári időszakot egyre jobban igyekezett kitolni, hogy minél tovább időzhessen a Versailles-i palota mintájára épített új rezidenciáján. Mivel a zenészek családja Kismartonban élt, ezért olykor nagyon nehezükre esett kivárni, amíg ismét visszatérhetnek a városba. 1772-ben például a herceg tíz hónaposra duzzasztotta fel a nyári tartózkodást. Haydnt ez késztette a Búcsú szimfónia megírására.

Az új rezidencián természetesen virágzó zenei életet kellett kiépíteni a herceg igényeinek a kielégítésére. 1766-ban Werner meghalt, és ezzel hivatalosan is Haydn lett az udvar első karmestere, és persze jelentős szerepet kellett betöltenie a fertődi művészeti élet kialakításában. A mester nagy lendülettel látott munkához. Gondja volt rá, hogy a lehető legjobb énekeseket szerződtessék, akik olasz mestereknél tanultak. Rengeteg sokat ígérő tehetséget gyűjtött maga köré, akik a kezei alatt magas színvonalú előadóművészekké fejlődtek. Mivel a herceg még a császári udvarnál is jobban megfizette muzsikusait, így Haydnnak nem esett nehezére a legjobb zenészek alkalmazása.

Eszterházán folyamatosan foglalkoztatták a zenészeket és az énekeseket. Hetente kétszer-háromszor operaelőadást és két hangversenyt rendeztek. Ezenkívül volt rendszeres kamarazenélés is a herceg magánlakosztályában, amiben magas rangú főurak is részt vettek.

Rendszeresen előfordult, hogy egy magasabb rangú vendég fogadása alkalmából teljesen felfordult az udvar élete. Mária Terézia 1773-ban Eszterházán tett látogatása például különösen jeles eseménynek számított, amelyről még egy külön nyomtatott könyv is kimerítő leírást adott. Haydn a hasonlóan magas rangú vendégek fogadása alkalmából komponálta operáit. A királynő látogatása alkalmából például az Aki hűtlen, pórul jár című dalművét adták elő, valamint a Philemon és Baucis című marionettoperát.

Miklós herceg kifogástalan házigazda igyekezett lenni: 1775-ben például egy főherceg látogatott a palotába, akinek a kedvéért megrendeztetett egy egész vásárt: mutatványos bódékkal, vásári kikiáltókkal, kuruzslókkal. A muzsikosoknak tehát sok dolga volt, a herceg pedig két kézzel szórta a pénzt, ha kedves szórakozásairól volt szó.

A fertődi kastélyban 1766-tól rendezett operaelőadások idővel az udvari zenei élet legfontosabb eseményei lettek. Eleinte Haydnnak csak a legfontosabb vendégek érkezésére kellett operákat komponálnia. 1768-ban La pestratrici című művével felavatták az új operaházat is.

Mivel az udvar az 1770-es évek elején már legalább tíz hónapot töltött Eszterházán, Haydn eladta kismartoni házát. A rövid téli szezont ettől kezdve inkább Bécsben töltötte. Rendszerint a herceg kíséretében utazott a császárvárosba… A hercegi udvarral kötött munkaszerződése alapján elvileg kizárólag az Esterházy udvar számára komponálhatott, és darabjait csakis a hercegi rezidenciákon rendezett előadásokon mutathatta be, Pompakedvelő Miklós úgy látszik, nem vette szigorúan ezt a kikötést. Ennek köszönhetően Haydn művei hamar elterjedtek egész Ausztriában.

…

A sikerek ellenére a bécsi közönséget megosztotta Haydn zenéje. Egyesek kifogásolták, hogy operáiban keverte a komikus és a tragikus elemeket, és hogy általában a komikumra helyezett nagyobb hangsúlyt. A kritikusok véleménye szerint a zeneszerző nem ismerte az operakomponálás szabályait. Eleinte II. József is hasonló véleménnyel volt Haydnról. Egy alkalommal állítólag kijelentette, hogy Haydn zenéje számára nem jelent többet egy jó tréfánál. Az uralkodó hasonló kijelentései nyilván hozzájárultak ahhoz, hogy Haydn nehezen tudott érvényesülni a császárvárosban.

1776-ban állítólag Bécs számára komponálta a La vera Costanza (Az igazi állhatatosság) című operáját, de a szóbeszéd szerint, ahogy betette a lábát a városba, hogy megkezdje a próbákat az énekesekkel, olyan intrikaáradat zúdult rá, hogy attól tartott, még a partitúra elkészítésekor tervezett személyzetet sem kapja meg. Végül maga döntött a visszalépésről, és átadta a helyét Pasquale Anfossinak, aki ugyanazt a szövegkönyvet zenésítette meg. A Haydn-opera bemutatójára így csak három évvel később került sor Eszterházán. A hasonló incidensek arra késztették, hogy belássa az Esterházy-udvarnál viselt tisztsége előnyeit.

A hosszúra nyúló eszterházi tartózkodások elsődleges oka az lehetett, hogy Miklós herceg eredményesen szervezte újra a színházi életet. Szinte minden évben szabályos évadok keretein belül került sor a prózai és a zenés színházi előadásokra, és egy külön kis színházépületben marionettoperákat is játszották. Eleinte a prózai előadások domináltak, de a nyolcvanas évek végére fordult a kocka.^[34] 1776-ban állandó operatársulat létesült Eszterházán, amely egészen 1790-ig, Miklós herceg haláláig működött. Ennek következtében látványosan megemelkedett az operaelőadások száma, ami új kötelezettségeket rótt Haydnra.

A zeneszerző eleinte rendszeresen komponált új operákat a herceg számára. …

1779-ben az operaház nagy része leégett, ez azonban nem akadályozta meg Miklós herceget abban, hogy még a tűzvész napján operaelőadást rendeztessen a sebtében átalakított marionettszínházban. …Az újjáépített operaházat La fedelta premiata (A hűség jutalma) című operájával nyitották meg 1781. február 25-én. A mester két utolsó Eszterházy-operája az Orlando paladino (Orlando lovag) és az Armida volt. … Természetesen egy idő után Haydn nem lett volna képes egymaga biztosítani az előadáshoz szükséges darabokat, akkor sem, ha hetente komponált volna új operákat. Ennek következtében más szerzők operáit is színre vitte Eszterházán, jelentősen hozzájárulva ezzel az európai operajátszás színvonalának emelkedéséhez.

…

Összességében elmondható, hogy Haydn valószínűleg a korabeli Európa egyik legjobban felszerelt színházának állt az élén. A színház fénykorában huszonöt énekes állt a rendelkezésére, az adminisztrációról és a személyzetről nem is beszélve. A zenekar húsz hivatásos zenészből állt, a nem itáliai operaházak közül egyedül a Covent Garden érhetett a társulat nyomába. 1790-ig, vagyis Pompakedvelő Miklós haláláig, több mint száz opera hangzott el Eszterházán, az előadások száma pedig meghaladta az ezret. …

Haydn halálakor az osztrák császárváros még javában hadban állt, ezért a mester halálának a híre is csak lassan terjedt el. A temetés a legegyszerűbb keretek között, Michael Haydn Rekviemjének hangjai mellett ment végbe. Aztán a június 15-én tartott hivatalos gyászmise már nagyon ünnepélyes és felemelő volt. Ekkor Mozart Rekviemjét adták elő a zeneszerző emlékére.

Nem sokkal a temetés után Esterházy Miklós engedélyt kért Haydn földi maradványainak exhumálására, hogy a mestert Kismartonban, egy pompás síremlékben helyeztesse végső nyugalomra. Az engedélyt megkapta, de meglepő módon nem tett további lépéseket. Haydn első sírtáblája így csak 1814-ben készült el, amikor a mester egyik tanítványa, Sigismund Neukomm Bécsbe látogatott, és Haydn kedves Horatius idézetével és egy ötszólamú rejtvény kánonnal díszítve, egyszerű sírkövet készíttetett egykori mesterének.

1820-ban Adolphus Frederick herceg látogatott el az Esterházy udvarba, ahol meghallgatta Haydn Teremtését. Ő tette állítólag azt a kijelentést, hogy boldog az az ember, akinek Haydn a szolgálatában állott, és még földi maradványait is birtokolja. A herceg ennek a kijelentésnek a hatására adott utasítást arra, hogy Haydn hamvait azonnal szállítsák át Kismartonba. Amikor felnyitották a sírt, megdöbbenve látták, hogy Haydn koponyája hiányzik. Hamarosan kiderült, hogy Karl Rosenbaum, egykori Esterházy titkár és Johann N. Peter börtöngondnok tulajdonította el a koponyát, ugyanis elhatározták, hogy a Gall-féle kraniometria tanait kiváló emberek koponyáin fogják tanulmányozni. A herceg kénytelen volt fej nélkül eltemetni a testet, de mindent megtett a koponya visszaszerzésének érdekében.

Peter esküdözött, hogy ő Rosenbaumnek adta át a koponyát. Amikor házkutatást tartottak az egykori udvari titkárnál, annak felesége az ágya szalmazsákjába dugta azt, majd a házkutatás alatt betegséget színlelve, egész végig az ágyban feküdt. A herceg végül nagy összeget ígért Rosebaumnak a koponyáért, aki végül egy idegen koponyát adott át neki, a herceg pedig megfeledkezett a fizetségről. Rosenbaum csak halálos ágyán vallotta be az igazat Peternek. Azzal adta át neki a koponyát, hogy juttassa el a Gesellschaft der Musikfreundénak, ahol egy gazdag Haydn-gyűjtemény volt. Haydn koponyája így hosszú ideig ott talált otthonra. Esterházy Pál herceg 1932-ben építtetett Kismartonban egy Haydn mauzóleumot, de a koponya csak 1954-ben került a síremlékbe. A témát a 2009-es Haydn ünnepségek keretén belül Esterházy Péter dolgozta fel Haydn koponyája című színdarabjában.

https://hu.wikipedia.org/wiki/Joseph_Haydn

„A szegények országába dobott a sorsom, s itt fejlődött ki bennem a szociális látás. Legyőzhetetlen vágy élt bennem, hogy a körülöttem levő világot megörökítsem. A téglagyári árokban talált agyagból szobrokat gyúrtam, mindent, amit láttam, lerajzoltam.” (Gelléri Andor Endre)

GELLÉRI ANDOR ENDRE: VARÁZSLÓ, SEGÍTS

A présházban gyertyák lobogtak; a hatalmas mellkasú Thier jött velem inni, de estefelé elszomorodott. Táncoló gyertyafényben már horkolt az egész szüreti társaság; meglobbanó világa Thier arcán szánalmas szomorúságot mutatott. Néha vádlón rámsandított: – Ördög! Újra elcsaltál a haldokló feleségem mellől, s az éjszakán keresztül, a présház nehéz gőzén keresztül is hallom szörnyű köhögését: kh… khe…

Thier szeméből részegen szivárogtak a könnyek. Valami ködös, rég elmaradt Május jutott eszébe, amikor először fogta át felesége derekát, s a gyertyák úgy lobogtak előtte, mint a lánynak ijedt, védekező szemei.

Tántorogva fölállt, s a lángok felé fújt: – Emlékszel a gyenge lombsuhogásra, Thier? – és hirtelen fölzokogott.

Szótlanul mentünk ki a présházból.

Őszi tájon haladtunk át hallgatagon, balról a sötét temető hevert, néma magvakat rejtve. Lomha mezők amott, végüknél ég felé suhanó lankákkal, amik heggyé varázsolódtak át a felhők táján.

Hogy lerázzam Thier sírós, önmagát vádló hangulatát, dalba kezdtem, énekeltem, gyujtogattam a jókedv máglyáit. Hol a föld kérge alá bujt a gondolatom, hol becsúsztam a fák törzsébe és végigkerengtem az évgyűrűkön. S a lombok között csüggeszkedett a lelkem, mozdulatlan levélként. Majd álmélkodva megmásztam az ürt és csillag lettem és tisztán láttam Thiert és jómagamat is, amint egymás mellett, szótlanul baktatunk… aztán a magasságokból egyszerre csak beszédbe pottyantam vissza:

– Te, Thier… hát mivel lehetne megvigasztalni azt az asszonyt?… Én azt hiszem, hogy csak azzal, ha friss szívet adnál néki, új tüdőt, új anyát, aki ma szülné világra, hogy elkerülhesse ezt a robotos sorsot, ami idejuttatta a haldokláshoz…

Megráztam a vén cimborát: – Te, azt mondta az Isten: Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra… és uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, a barmokon, mind az egész földön és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokon… érted-e, Thier, minő jogok ezek? Próbáltál már uralkodni, Thier, mint az Isten? Hogy a kezedben vihesd az új életet, az új szívet, a tüdőt, ajándékul a betegnek?

Könnyes pilláival rámbámult, majd rövid hallgatás után lassan kimozdult a biblia szavai közül, eltávolodott tőlem, lehajtott fővel ment, mint aki mindent megfontolt immár. Belecsapott a sötét mezőbe, kutatva lehajolt és egy virágszállal jött vissza.

Én erre szótlanul megfogtam a kezét, nem kérdeztem semmit, hanem visszamentem vele a mezőre. És a fülébe súgtam valamit az Istenről… Aztán lehajoltunk a sötétbe, inkább a lelkünkkel kerestük meg a virágokat a nagy árnyak alatt, álmukban oltva ki életüket. És mikor már csokraink voltak és lombjaink egy halomban, én még egy maroknyi földet téptem ki füvestül és Thiernek adtam. Megálltunk a régi zsidó temető mellett és Thier már megértőn mosolygott:

– A virágokat…

– Khe, khe, – feleltem felesége köhögését utánozva és ő csak bólintott és alázatos szeretettel megölelt.

Ekkor lágy lettem, alig volt hangom. Csak forró lehellet szállt belőlem, szerelmesen az emberiség, a betegek iránt.

– Most hazavisszük, jó Thierem, beteg feleségednek a mezőt… a te egy szál virágod tanácsolta ezt nekem, Thier. Elvisszük a mezőt illatozni és én föléföstöm az eget szép szavakkal… majd nagyot lélekzik tőle az asszony.

Thier csak könnyezett és fogta a kezem… most elfutotta nagy testét a boldog nevetés: – Ezért, brümmögte, ezért járok veled mindig!

S nevetve állt elém, hogy nedves füvet és gyönge virágokat rakjak az arcára, a homlokára koszorút adjak, a vállait zöld lombokkal takarjam és iszalaggal fonjam át vastag lábait. Egy csomó illatos szénát szorítottam még a hóna alá s magam is virágdíszbe bujtam. Thier hangos örömmel táncolt előttem az úton és hirtelen kedve támadt lekapkodni az ég minden csillagát és a felhők fátylait.

Lefogtam: – Ne szórd el magadról a földi dolgokat – mondtam feddőn -, s az égieket csak bízd rám. És ne szólj egy szót se, míg haza nem érünk. Csak zavarnál vele.

Így bandukoltunk hazafelé a szüretről… Én forrón imádkoztam az éghez, hogy segítsen ez egyszer varázslónak lennem, akinek az ajkáról cirkuszi láng helyett nyugodt felhő és boldog táj röppen elő. S az ősz, a méla szín, a távoli szüretek vidámságának alig hallható tánca… maga a természet lobogjon a számból… és a beteg, akit szobájába zárt a hűs idő, hadd lélegezze be tág szemmel mindezt.

S némán sietésre nógattam Thiert. Reszkettem, hogy erőm elmúlik és a mező elhervad rajtunk. És akkor nincs vigaszunk a betegnek!

S csakugyan – ó, átok! – mikor erre gondoltam… izzó, feszült lelkem szárazabb lett és én könyörögve összekulcsoltam a kezem:

– Csak most az egyszer engedd, hogy a jó teljesüljön, te Isten! Ne vedd vissza a cél előtt ajándékodat!

A szememben könny reszketett. S egyszer csak, amint érzem, hogy minden Szép, páraként, észrevétlenül szökik el zárt ajkamon át a semmibe, görcsösen megfogtam Thier kezét, rántottam rajta s futni kezdtem.

Thier lelkendezve rohant mögöttem, de a lombok és a virágok akadályozták. El-elmaradt a sötétben, de nem törődtem vele, s magamhoz szorítva a mező virágait, átcsaptam a rajtunk nevetők csoportjain. S már láttam a tüdőbajos asszony házikóját.

Ott állt sötéten, de a nyitott ablakon nem hallatszott ki a szörnyű khe, khe és mégis meg kellett állnom, hogy bevárjam Thiert.

Thier rohant, hősies harcban állva a botlasztó lombokkal és mikor lihegve hozzám ért, átnyujtotta a földet és a füvet:

– Ezt te vidd be, – mondta.

És mi, kissé kifulladtan, de jóreményekkel beléptünk…

Odabent gyertyák lobogtak, Thier fölordított és a szomszédasszonyok sápadt arca közé vetve cicomás testét, ráborult holt feleségére.

Virágkoszorús feje a beteg tüdő fölött pihent, lombkarjai átfonták a holt derekát és iszalaggal átszőtt lábai reszkettek, mikor kiemelte ágyából a holtat, és rémült, könyörgő szemmel felém nyujtotta:

– Varázsló, segíts…

(1928)

Gelléri Andor Endre 1906. március 30-án született Budapesten, szegény munkáscsaládban. 1921-ben kimaradt a gimnáziumból, majd 1923–1926 között elvégezte a műszaki technikumot, fém- és vasipari szakmából végbizonyítványt szerzett. Utána sokféle munkával próbálkozott: volt géplakatos, gyári rajzoló, kelmefestő, ügynök, hivatalnok, gyermeknevelő s közben sokszor munkanélküli. Még tanulmányait folytatta, amikor első novelláit elküldte Az Est című lapnak, amelyben 1924-ben Mikes Lajos – a lap szerkesztője és nagy tehetségkutató – felfedezettjeként meg is jelent első írása, és szinte színre lépésétől fogva, sikeres, sőt ünnepelt író lett.

1928–1929-ben Az Est tehetségpályázatán nyert ösztöndíjjal Olaszországban és Németországban járt. Móricz Zsigmond, Füst Milán pártolta, jeles kritikusok méltatták munkáit, a Nyugat leközölte a Varázsló, segíts! című novelláját.

1930-ban megírta egyetlen regényét, A nagymosodát. 1933-ban jelent meg első novelláskötete a Szomjas inasok, melyért Baumgarten-díjat kapott. 1935-ben Fürst Sándor és Sallai Imre kivégzésének emlékére szimbolikus novellát írt az Ukránok kivégzése címmel.

1941-től többször behívták munkaszolgálatra (Monor, Nagykáta, Aszód, Gyertyánliget, Jászberény), zsidó származása miatt folyamatos üldöztetésben élt a háború végéig.

Két munkaszolgálat közötti szabadsága alatt írta posztumusz megjelent önéletrajzát, melynek az Egy önérzet története címet adta, és amely csak 1957-ben jelenhetett meg.

1944-ben a németek elhurcolták, előbb az ausztriai mauthauseni, majd a gunskircheni koncentrációs táborba került. A tábor felszabadulását még megélte, ám legyengült szervezete nem bírta a további megpróbáltatásokat, és 1945 május közepén flekktífuszban meghalt a hörschingi amerikai kórházban.

A novellában érte el írásművészete a legmagasabb szintet, a hétköznapok költészetét fedezte fel. Hősei a társadalom perifériáján élő kisemberek, szállítómunkások, munkanélküliek, csavargók, lumpenproletárok, akikkel mindennapos kapcsolatban állt.

Írótársainál élesebben látta meg a munkásélet tragédiáit; jóllehet nem volt forradalmár, társadalomkritikája forradalmian éles volt. …Az irodalom mellett aktívan sportolt, olyan szívóssággal, hogy gyönge, betegségekre hajlamos testalkata ellenére kifejezetten jó diszkoszvető volt.

https://hu.wikipedia.org/wiki/Gell%C3%A9ri_Andor_Endre

Lumniczer Sándor, dr. sebész. Nevét egy vérzéscsillapító sebészi segédeszköz, a Lumniczer-fogó őrzi. Dédunokája Szentágothai János Kossuth-díjas anatómus, az MTA elnöke.

„Dr. Lumniczer Sándor a nemzeti és társadalmi átalakulás forradalmi lázában élő XIX. századi Magyarország nagy orvosnemzedékének tagja, a magyar sebészet egyik legkiválóbb képviselője volt.

1821. március 29-én született a Sopron vármegyei Kapuvárott, ahol apja Lumnitzer József 1820-27 között herceg Esterházy uradalmának jószágigazgatója volt. Nagyapja Lumnitzer István, a híres botanikus, pozsonyi főorvos, anyai nagybátyja pedig Schoepf-Merei Ágost a magyar gyermekorvoslás megalapítója voltak.

Elemi és alsó gimnáziumi tanulmányait magánúton Kőszegen végezte, a gimnázium felső osztályait pedig a soproni és pozsonyi evangélikus líceumban fejezte be.

Orvosi tanulmányaiból négy évfolyamot a pesti egyetemen, az ötödiket pedig Bécsben hallgatta. 1844-ben a pesti egyetemen avatták orvos- és sebész doktorrá. Orvos-sebészi értekezés a képlő sebészetről című doktori disszertációja messze túlszárnyalta a szigorlók színvonalát és a magyar plasztikai sebészet első tanulmányának tekinthető.

A kor szokásaihoz híven, mint kiváló tanuló már medikus korában Balassa János, a pesti egyetem híres sebész professzora mellett „tiszteletbeli segéd”-ként dolgozott 1843-45 között, majd Balassa legkitűnőbb minősítésével a nemzetközi hírnévnek örvendő Francz Schuh bécsi sebész professzor klinikájára ment, ahol 1845-től 1847-ig műtős növendék. A bécsi tartózkodása alatt a szintén ott tanuló híres kortársai közül Semmelweis Ignáccal és Markusovszky Lajossal egy életre szóló barátságot kötött. A műtős oklevél megszerzése után hosszabb külföldi tanulmányutat tett Berlin, Párizs, London, Zürich legmodernebb sebészeti intézeteiben. Különös érdeklődéssel tanulmányozta a sérülések sebészetét.

1848-ban a forradalom kitörése már itthon találta. Nem sokkal hazatérése után a pesti egyetemen a tábori sebészetet adta elő, majd 1848 augusztusában belépett a magyar honvédseregbe, ahol zászlóalj orvos lett. Részt vett a schwehati ütközetben, majd Görgey Artúr seregében a téli és tavaszi hadjárat szinte valamennyi csatájában. Lumniczer kitűnő szervezőkészségét, szakmai tudását Görgey hamar észrevette és 1849 februárjában törzsorvosának nevezte ki, majd rövidesen igazgató törzsorvossá léptette elő. Lumniczer 1849 júniusától már a hadügyminisztérium egészségügyi osztályának főnöke és a központi kórházak vezető sebésze. A szabadságharc utolsó napjaiban sem hagyta el a helyét, végig követte a menekülő kormányt. Szegeden a kolerajárvány őt sem kímélte, de betegen is folytatta útját Aradra, majd Világosra.

A fegyverletétel után Aradon internálták, majd büntetésből az osztrák hadsereghez betegápolónak sorozták be. A szerencse és barátság vetett véget megalázó szolgálatának, amikor Böhm osztrák törzsorvosnak beosztottja lett. Az egykori bécsi kolléga közbenjárásával 1850-ben visszatérhetett Pestre.

Először mint gyakorló orvos tevékenykedett, majd Balassa János szabadulása után annak magánasszisztense lett. Lelkes tagjává vált a Balassa köré csoportosuló orvos társaságnak, mely célul tűzte ki a haladást az orvosi élet minden területén. Nevében ez időtől kezdve a németes tz-t cz-re változtatta és a továbbiakban a Lumniczer nevet használta.

Az önkényuralom válsága megkönnyítette Lumniczer helyzetét is, 1860-ban államvasúti orvosi állást kapott, 1861-ben pedig a Szt. Rókus kórház II. számú sebészeti osztályának vezetésével bízták meg, melyért díjazást csak 1864-től kapott. 1868-ban magántanárrá habilitálták az Erőművi sértések tanából, majd 1872-ben nyilvános rendkívüli tanár lett. 1878-tól a Szt. Rókus kórház I. számú sebészeti osztályát kapta meg, majd 1880-ban a budapesti egyetemen az újonnan létesített II. számú sebészeti klinika nyilvános rendes tanárává és egyben igazgatójává nevezték ki. Lumniczer számára ezzel a betegek gyógyítása mellett megnyílt az oktatás lehetősége is. Tanszékét a tudomány műhelyének tekintette.

Haladó sebész lévén munkássága felölelte a korabeli sebészet csaknem minden ágát, melyet több, mint 60 dolgozata is jelez. Kiváló előadásait különleges rajzkészségével tette szemléletesebbé. A betegbemutatásra, a gondos betegvizsgálatra mindig nagy súlyt fektetett. Klinikáján vezette be Magyarországon először a Lister-féle antiszeptikus sebkezelést. Igen ötletes volt a műszerek konstruálásában is. A róla elnevezett érfogót a sebészek még ma is használják.

Lumniczer Sándor mindent elért, amit egy magyar orvostudós abban a korban elérhetett. 1868-ban a Közegészségügyi tanács tagjává, később alelnökévé, 1881-től pedig elnökévé választották. Részt vett a közegészségügyi törvényjavaslat kidolgozásában.

Élénk tevékenységet fejtett ki a pesti Orvosegyesületben is, melynek 1862-től főtitkára, majd alelnöke, végül 1881-től 1887-ig elnöke volt.

Sok elismerésben is részesült. 1874-ben a Német Sebész Társaságnak első magyar tagja lett. 1884-ben miniszteri tanácsossá, 1885-ben a főrendiház tagjává nevezték ki. 1889-ben a Bécsi Orvosegyesület levelező tagjává választották.

Fáradhatatlan agitációs munkájának nagy része volt abban, hogy Budapesten Semmelweis székház létesüljön. A házavató ünnepségen azonban az elhatalmasodó tüdőbetegsége miatt már nem tudott részt venni és rövidesen, 1892. január 30-án elhunyt Budapesten. A Mező Imre úti temetőben a 48-as hősök között található sírját a hálás utókor ma is kegyelettel ápolja. „

(Ballagi Farkas: http://www.kapuvar.hu/varos/hires/)

„Elsősorban számelmélettel (ezen belül főleg elemi számelmélettel) és kombinatorikával, halmazelmélettel, analízissel és valószínűségszámítással foglalkozott, de a matematika szinte minden ágában alkotott. Számelméleti, illetve kombinatorikai kutatásaival ún. magyar iskolát teremtett. Életében ő volt a kombinatorika kutatásának és alkalmazásának talán legnagyobb egyénisége. Meghonosította a Ramsey-típusú jelenségek vizsgálatát és nagy úttörője volt a véletlen módszerek alkalmazásának. Zsenialitása nemcsak bizonyításaiban mutatkozott meg, hanem nagy problémafelvető is volt: művészi szintre fejlesztette a fontos problémák meglátásának képességét. Sokszor pénzdíjat tűzött ki ezekre, néhány dollárostól több ezer dollárosig.

Élete utolsó évtizedeiben valamelyest hírességgé vált, nemcsak Magyarországon, de az egész világon is. Ebben nemcsak hatalmas életműve játszott szerepet, de sajátos, örökké utazó életformája is, valamint olyan, az újságírók számára hálás téma is, mint sajátos ironikus beszédmódja („Erdős-nyelv” v. „Erdős-szótár”): úr (nő), rab (férfi), epszilon (gyerek), a Jordan-tételt tanulmányozza (börtönben van), meghalt (abbahagyta a matematikai kutatást), szörny (kutya), méreg (alkohol), lényegtelen lény (matematikával nem foglalkozó, az iránt nem érdeklődő ember). …

Tagja volt a magyar (1956), az amerikai (1979), az indiai (1988), az angol (1989) és más tudományos akadémiáknak; munkásságáért több külföldi tudományos akadémia választotta tiszteletbeli tagjává. 1500 cikke jelent meg, több mint 500 társszerzővel dolgozott, 15 egyetemnek volt a díszdoktora. 1983-ban megkapta a legmagasabb nemzetközi elismerést, a Nobel-díjjal egyenértékű Wolf-díjat. Magyarországon Kossuth-díjjal (1958) és Állami Díjjal (1983) – számelméleti, approximáció- és interpoláció-elméleti, kombinatorikai, halmazelméleti, valószínűségszámítási, geometriai és komplex függvénytani kutatásaiért, iskolát teremtő tudományos és nevelő munkájáért – tüntették ki.

A matematikusok máig számontartják (félig-meddig viccesen, félig-meddig Erdősnek emléket állítandó) az egyes matematikusokhoz rendelt ún. Erdős-számot, ami azt fejezi ki, hogy a publikálás által mennyire kerültek közel hozzá.” (Wikipedia)

https://hu.wikipedia.org/wiki/Erd%C5%91s_P%C3%A1l