Kategória: Évfordulók

október 31, 2024 / Évfordulók

VÁMBÉRY RUSZTEM

Vámbéry Rusztem (teljes nevén: Vámbéry Rustem Loránd Vilfried) (Pest, 1872. február 29. – New York, 1948. október 24.) jogász, polgári radikális publicista, Vámbéry Ármin orientalista fia.

Élete

A világhírű orientalista, Vámbéry Ármin és Arányi-Rechnitz Kornélia egyetlen gyermeke. 1872. június 2-án keresztelte meg Török Pál református lelkész a Kálvin téri református templomban. Keresztszülei Csengery Antal és neje König Róza, Pulszky Ágost, Pulszky Polixénia, valamint az akkor még trónörökös Edward Hailstone esquire, walesi herceg, későbbi VII. Eduárd brit király volt.

A hallei és a budapesti egyetemen folytatott jogi tanulmányokat. 1896-ban fejezte be a tanulmányait. 1899. május 9-én Budapesten, a Terézvárosban feleségül vette Vámossy Olga Róza Júliát, s két fiuk (György és Róbert) született.

Mint jogász elsősorban a büntetőjoggal foglalkozott, a kriminológia elismert szakértőjének számított. 1896-tól az Igazságügyi Minisztériumban a törvényelőkészítést vezette. 1913-ban mint királyi táblai bíró vonult vissza. 1903-tól tanított a budapesti egyetemen.

A politikával az 1914-ben alakított (Országos) Polgári Radikális Pártban kezdett foglalkozni, melynek rövid idő alatt az elnökévé választották. Ebbéli tisztségében az őszirózsás forradalom győzelmét követően a Nemzeti Tanács tagja lett. Ezért a frissen alakult Horthy-rendszer megfosztotta egyetemi katedrájától, így 1920-tól ügyvédként dolgozott. Olyan jelentős politikai perekben lépett fel védőként, mint a népbiztosper (1920), József Attila első pere (1924), illetve a második Rákosi-per (1934–1935). Közben csatlakozott a Függetlenségi 48-as és Kossuth Párthoz, melynek 1923-ban az egyik alelnökévé választották.

1913 és 1934 között a Jogtudományi Közlöny, 1926 és 1938 között a Századunk szerkesztője volt. 1919–1923 közt publikált az Aurórában, 1921–1923 közt a Független Szemlében. 1938-ban a fasizmus elől Londonba, majd az Amerikai Egyesült Államokba emigrált, ahol a baloldali emigránsokhoz csatlakozott. 1941-ben megfosztották magyar állampolgárságától.

1945-ben tért haza, amikor egyike lett annak a nyolc kiemelkedő közéleti személyiségnek, akiket az alakuló Ideiglenes Nemzetgyűlés saját döntése alapján meghívott képviselőnek. Az 1945-ös választások után az alakuló Országgyűlés ismét behívta, immáron a tíz (később tizenkettő) meghívott képviselő egyikeként. Mivel az ezt lehetővé tévő törvényt időközben eltörölték, még az 1947-es választások előtt parlamenti mandátuma lejárt; választásokon (sikerrel) sohasem indult. 1947. szeptember 5-étől Magyarország washingtoni követe volt egészen 1948. május 2-áig. Megbízatása lejártával Amerikában maradt, ott is érte a halál alig több mint öt hónappal később, október 24-én.

Vámbéryt besúgói jelentés a szabadkőműves Martinovics-páholy tagjának nevezi, de ezt semmi más dokumentum nem erősíti meg. Tagja volt a Társadalomtudományi Társaságnak és a Huszadik Század c. társadalomtudományi folyóirat körének is.

Emlékezete

1984-ben a Magyar Kriminológiai Társaság Vámbéry Rusztem-emlékérem néven díjat alapított a büntetőpolitikai tevékenységben, főleg a kriminológiai tudományos kutatásokban kiemelkedő szakemberek munkájának elismerésére.[5]

https://hu.wikipedia.org/wiki/V%C3%A1mb%C3%A9ry_Rusztem

Hozzászólások (0)
október 31, 2024 / Évfordulók

RÁCZ ALADÁR

Rácz Aladár (Jászapáti, 1886. február 28. – Budapest, 1958. március 28.) Kossuth-díjas magyar cimbalomművész.

Élete

Édesapja Rácz Pál, cigányzenész, míg édesanyja Balázs Judit  magyar zsellérek és szolgálók leszármazottja. Rácz Aladár harmadik gyermek volt a tizennégyből. Három és fél éves korától brácsás édesapjától – aki egy kis cimbalmot készített neki – tanult hallás után zenélni. 8–9 éves korában már apja zenekarában játszott. A budapesti EMKE kávéházban tizenhat éves korától zenélt esténként. 

1910-ben, 24 évesen Párizsba szerződött egy cigányzenekarral, amellyel bejárta Franciaországot, Spanyolországot, és eljutott Egyiptomba is. Hamar hírnevet szerzett: Saint-Saëns a „cimbalom Liszt Ferencének” nevezte.

1914-től a svájci Genfben az „egzotikus” muzsikát kedvelő közönségnek cimbalmozott különböző cigányzenekarokban. Svájcban a játékára felfigyelő neves zenészekkel ismerkedett meg (például Ansermet-vel és Igor Stravinskyjal), akik a zenei érdeklődését a komolyzene felé mozdították. Autodidaktaként tanult francia nyelvet, zenetörténetet, szociológiát. Kitartóan tanulta a zeneelméletet, a klasszikus kották olvasását, átiratok készítését.

Eközben ismerkedett meg Couperin, Bach, Scarlatti műveivel – amelyeket cimbalmon kezdett játszani. A Bach művek közül többek között a BWV 808, 810, 811, 814, 816, 825, 829, 999, 1002, 1003 és 1006 szvitek és versenyművek voltak repertoárján. Megismerkedvén a kottaírással, saját műveit is lejegyezte. A cigányzenében megszerzett rendkívüli virtuozitásával könnyedén alakította át a barokk műveket is.

A jobb hangzás eléréséért a cimbalmon újításokat vezetett be: pedált épített rá, a verők átalakításával és a hangszer átépítésével valódi koncerthangszerré nemesítette hangszerét. Stravinskyt cimbalmozni tanította, aki később e hangszerre zenét is szerzett.

Első önálló cimbalomkoncertjét Lausanne-ban tartotta 1926-ban. 1927-től Franciaországban élt, ahol feleségével, Yvonne Barblan hegedű- és zongoraművésszel közösen lépett fel. Yvonne Barblant 1931-ben vette feleségül Bagneuxban . 

Honvágya 1935-ben visszahozta Magyarországra. 1937-ben a Nemzeti Zenedében (ahol 1890-ben indult a cimbalom-tanszak), majd 1938-tól haláláig a budapesti Zeneművészeti Főiskolán tanított. Újításait többen értetlenül fogadták, így Cziffra György (zongoraművész) és Dohnányi Ernő is; ha barátja, Bartók Béla és annak felesége, Pásztory Ditta nem támogatja egyedi útkeresését, lemondott volna tanári állásáról.

Hatása

Tanítványai, Gerencsér Ferenc és Szalai József folytatták mesterük útját, de amíg Rácz Aladár zongorakísérettel szólaltatta meg az eredetileg csembalóra írt műveket (François Couperin, Domenico Scarlatti, Jean-Philippe Rameau, Jean-Baptiste Lully darabjait), addig a Gerencsér–Szalai duó a homogén hangzás érdekében két cimbalmon adta elő a barokk és preklasszikus billentyűs irodalom gyöngyszemeit, valamint Bartók eredetileg zongorára írt népdalfeldolgozásait. A klasszikus repertoárt bővítették, kortárs zeneszerzőket inspiráltak további cimbalomművek komponálására. Gerencsér Ferenc és tanítványai révén több cimbalomtanár és -művész öregbíti a magyar cimbalomiskola hírnevét.

https://hu.wikipedia.org/wiki/R%C3%A1cz_Alad%C3%A1r

Hozzászólások (0)
október 31, 2024 / Évfordulók

MONTAIGNE

„Mindkét dolog fontos ugyanis, de az erkölcs és józan értelem előbbre való a tudománynál […] Tanítóink szünet nélkül kalapálnak a fülünkbe. Tölcsérrel öntik fejünkbe a tudományt. Nincs más dolgunk, csak újra felmondani a mások leckéjét. Az új nevelő ne kövesse ezt a szokást. Először próbálja ki a gyermek lelkét, a lehetőségeket tárja eléje, és bízza rá a választást. Néha jelölje meg az utat, de néha még ezt is hagyja rá. Nem jó, ha mindig a nevelő beszél, mert ő mindent előre tud. Hagyja tanítványát is szóhoz jutni, ha rajta a sor.

[…]

Gyakran árt a tanítók tekintélye a tudnivágyóknak. Jobb, ha előtte üget a gyermek, a nevelő így könnyebben megítélheti járását, eszerint tartja vagy engedi a gyeplőt és alkalmazkodik hozzá. Mindent elrontunk, ha hiányzik ez a távlat. „ (Montaigne: A gyermek neveléséről és az új magyar érettségiről. 1588.)

„Az újkor kezdetén, a francia vallásháborúk idején a klasszikus humanista görög-latin gondolkodók hatására kezdte írni Essais címmel jegyzeteit, melyeket három kötetre bővítve jelentetett meg (1580-88). Az esszé műfajának megteremtője a világirodalomban.

Nemességet szerzett gazdag kereskedőcsalád gyermekeként Bordeaux városi tanácstagja majd 1581-ben a város polgármestere lett. Apja halála után irodalmi munkáknak szentelte idejét. Az Esszék első két könyvének megjelenése után hosszabb utazást tett Európában (1580–1581) 14 hónapig Itáliában tartózkodott. Esszéit hazatérve állandóan újjáírta, bővítette. Visszavonultsága ellenére többször közvetítői szerepet vállalt a vallásháborútól sújtott ország szembenálló hatalmasságai körül. Navarrai Henrik, a későbbi IV. Henrik bizalmi embere volt. Navarre Montaigne kastélyában is töltött néhány napot. Több gyermeke még csecsemőkorban meghalt; egyetlen érte meg a felnőttkort.

Az Esszék egyes darabjai rövidebb, majd főleg a harmadik könyvben hosszabb etikai elmélkedésekből áll. A sértés és megbocsátás, a támadások elviselése, a lelki és testi szenvedélyek-szenvedések, hazugságok és lustaságok, a félelem és a képzelet hatalma – ezek leginkább visszatérő témái. Nem filozófiai általánosságokkal világítja meg tárgyát, hanem történetekkel, anekdotákkal, események elbeszélésével.

A fejezetek középpontjába egyre inkább ő maga kerül, a külső világ a saját tudatán átszűrve értelmeződik. Barátjának, Étienne de La Boétie-nek halála, és saját tanácstalansága, betegségei, lelkiállapota lesz írásainak fő tárgya, háttérben mindig a klasszikus, görög-latin kultúrával, és a jelenkor vallásháborúinak fenyegető közelségével.

Szemléletmódja, világlátása szkeptikus és sztoicista, ember- és jövőképe borúlátó. Többnyire Vergilius, Seneca, Cicero és Horatius történeteiből, elmélkedéseiből indulva jut el saját gondolatának megfogalmazásáig. Egyik híres gondolata – „Filozofálni nem más, mint megtanulni a halált” (vagy: „halni tanulni”)

Montaigne a személyesség megteremtője az európai irodalomban: a később gondolataival sokat vitatkozó Blaise Pascal nemcsak elismeri úttörő voltát és jelentőségét, hanem hasonló érzékenységgel és kételyekkel alkot maga is. Jean-Jacques Rousseau gondolkodására is hatott.

Az egyik legismertebb francia népszerű-tudományos könyvsorozat címe (Que sais-je – kb. „Tudhatom én?” – vagy „Mit tudok én?…”) Montaigne szkepticizmusát kifejező egyik fő kérdésének idézése. André Gide egyik írásában Jézus alapszemléletéhez hasonlítja Montaigne-ét („Én vagyok az igazság”), de nem vallásos értelemben, hanem az igazság egyedül érvényes, szubjektív értelmezésére gondolva.

Az Esszék első modern helyesírással a Gallimard Kiadó 1962-es Pléiade teljes és szöveghű kiadványával egyidőben jelent meg, melyhez André Gide írt bevezetőt. Azóta az újabb, így a népszerű Folio-sorozatban már mindig modern helyesírással teszik közzé, kivéve természetesen a történeti-szöveghű edíciókat.

Apja kérésére még ifjúként lefordította franciára Raymond Sebonnak a 15. században latinul írt Theologia naturalisát (Természetteológia). Később visszatért a műhöz, de az apológia már nem a „természetteológia” ügyének védelme lett, hanem védőbeszéd Sebon mellett. Az ítélkezés felfüggesztését azért javasolja, mert az érzékek megbízhatatlanok, az ember nem ismerheti ki az emberi észt.

Ami az erkölcsi meggyőződéseket illeti, a társadalmi és kulturális beidegződések eleve meghatározzák ítéleteinket. Montaigne is a keresztény fideizmus szószólója, de nála ez együtt jár a bigott vallásosság elítélésével.

Lemond a mély bölcsességről. Első lépésben visszavonul a természet vagy a természetfölötti tárgyak (fizika és metafizika) vizsgálatától. Korlátozott megismerésének tárgya a megismerést hordozó személye. A világról való pragmatikus lemondást azonban nem követi az én belső szerkezetének rendszeres feltárása. Az én is a világhoz tartozik, de megvannak a saját természeti törvényei, működésének tudományos feltárásáról le kell mondani.

Az Esszék másik jelentős gondolatmenete a szabadság fogalmára összpontosít. A montaigne-i szabadság részben keresztényi, részben sztoikus, de mindenképp etikai értelmű. Ellentéte a szolgaság, de nem bármiféle indíttatástól való mentesség, hanem egy sajátos indíttatáshoz való felbonthatatlan kötődés értelmében. A mentesség a kötetlenség értelmében vett szabadság is fontos szerepet játszik filozófiájában. A szabadságnak két formája létezik, a nemzeti sajátságok és a vallásfelekezetek közti választás.

https://hu.wikipedia.org/wiki/Michel_de_Montaigne
Hozzászólások (0)
október 31, 2024 / Évfordulók

ERDŐS VIRÁG

na most akkor

(részlet)

na most akkor mondjátok meg nagyokosok mi legyen

ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen

ki legeljen penne ágyon rozmaringos mellfilét

ki pecázza kukából a halolajos kiflijét

kinek legyen friss levegőn tartózkodni ideje

kinek teljen karcinogén cuccokkal a tüdeje

ki rágja a Cafe Picard mascarponés pitéjét

ki mossa a Szentiványi nagyságosék bidéjét

kinek kelljen éjjel-nappal folyton-folyvást igyekezni

kit lehessen kapásból és szemtől-szembe letegezni

ki ne jusson ötről hatra

kinek fussa futópadra

Pulára meg Balira

kit vegyenek palira

kinek legyen hobbija a népi magyar hagyomány

kinek jusson másfél bála angolpólya-adomány

kinek bocskor rámás csizma cifra mente kacagány

kinek jusson mér’ is jutna szar se jusson ha cigány

na most akkor mondjátok meg nagyokosok mi legyen

ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen

ki rakja ki carrarai márvánnyal a klotyóját

kinek pakoltassák ki a pénztárnál a motyóját

ki zúzzon ki Rómába hogy láthassa a piétát

ki nyomassa ezerrel a déligyümölcs-diétát

ki merengjen el egy régi feudális szokáson

kit érjenek állítólag kisebb bolti lopáson

kinek legyen ad absurdum reklamálni mersze

ki merjen a jogaiért kiállni na persze

kinek legyen dilije a kuszkusz meg a falafel

ki próbálja nem feladni végül mégis adja fel

[…] 

na most akkor mondjátok meg nagyokosok mi legyen

ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen

kinek legyen tiszta sor hogy haladás vagy haza

kinek legyen úgy hogy többé ne mehessen haza

kit várjon a boldogság kék tengerén egy bárka

kit viszont a vácrátóti köztemető árka

kinek jusson éppen elég hely az isten tenyerén

Budafokon Budaligeten és Mátra-

terenyén

Békésbe’ és Hevesbe’

s ki menjen a

levesbe

„Édesapja néhai Erdős István Kossuth- és Jászai Mari-díjas bábszínész. Az ELTE Bölcsészettudományi Karának magyar szakán szerzett diplomát. Írói pályája Lengyel Péter „Írói műhely” című legendás egyetemi szemináriumán indult.

Első könyvében Korniss Péter fotóművész Budapest-témájú fotóihoz írt vegyes műfajú kísérőszövegeket (Udvarok). Ezt követően főként kispróza-kötetei jelentek meg (Belső udvar, Lenni jó, Másmilyen mesék, Eurüdiké), majd színpadi szövegeket írt (A merénylet, Bliblia, Mara halála, Madarak, Madame Poe, Kalocsa, Pimpáré és Vakvarjúcska). Színpadi műveit többek között a Móricz Zsigmond Színházban, a Bartók Kamaraszínházban és a Vígszínház Házi Színpadán mutatták be. A merénylet című drámájából és a Pimpáré és Vakvarjúcska című mesejátékából hangjáték készült a Magyar Rádióban. Négy drámája kötetben is megjelent (A merénylet).

2011-ben látott napvilágot első verseskötete (A Trabantfejű Nő).

A 2013-as ezt is el című kötete – melynek verseit általában a „közéleti költészet” tárgykörébe szokás sorolni – öt kiadást ért meg, benne olyan versekkel, mint a Na most akkor, a Van egy ország vagy az Én vétkem.

A legkülönfélébb társművészeti ágakkal szövetkezve megkísérli költészetét kimozdítani az írásbeliség hagyományos keretei közül. Írás mellett fotózással is foglalkozik. 2016-ban megjelent világító testek – 100 kis budapest című kötetében a versek mellett minimalista város-fotói is helyet kaptak. 2018-ban saját fotói felhasználásával instavers-kötetet jelentetett meg ötven plusz címmel. Gyűjteményes verseskötete 2017-ben jelent meg (Hátrahagyott versek).

Felnőtteknek szóló szövegek mellett gyerekverseket is ír. Négyeshatos című, kézírásos gyerekverskötetét saját rajzai, Szorzótábla-versikék 100 számra című könyvét saját fotói felhasználásával maga tervezte. Pimpáré és Vakvarjúcska című verses mesejátékából mesekönyv készült Filó Vera illusztrációival.

2011-től egészen 2014-ben történő kilépéséig a Rájátszás produkció tagja, szerzője és fellépője volt. Több népszerű Rájátszás-dal szövegírója (Ezt is elviszem magammal, Van egy ország, Pápá, Nincs mese, Milyen kár, A Trabantfejű nő utolsó dala, stb.)

2014-ben Kollár-Klemencz László az általa megzenésített Erdős Virág-versekből önálló lemezt jelentetett meg Legesleges címmel.

Verseiből számos további versmegzenésítés készült (Szalóki Ági, Presser Gábor, stb.), de jónéhány verséhez a költő maga írt dallamot. A 2015-ben megjelent Énekelt versek című lemezen tíz Erdős Virág-dal hallható Kirschner Péter megzenésítésében, Erdős Virág előadásában.

Verseit, drámáit és kisprózáit több nyelvre lefordították, 2016-ban válogatás-kötete jelent meg szlovákul Eva Andrejčáková és Vlado Janček fordításában.

2016 októberében „Egy mondat” címmel tüntetést szervezett A Város Mindenkié csoport közreműködésével, amelyen közel száz kortárs magyar író fejezte ki tiltakozását a hajléktalanságban élő emberek üldözése és a hajléktalanság alaptörvényi szintre emelt szankcionálása ellen.

Pályája kezdete óta tagja volt a JAK-nak és a Szépírók Társaságának. Utóbbi szervezetből 2016-ban, a kultúratámogatás rendszerének politikai szempontok szerint történő átalakítása elleni tiltakozása jeléül kilépett.

A Magvető kiadó szerzője. (Wikipedia)

https://hu.wikipedia.org/wiki/Erd%C5%91s_Vir%C3%A1g

Erdős Virág honlapja

http://www.erdosvirag.hu/

Hozzászólások (0)
október 31, 2024 / Évfordulók

FERENCZY ISTVÁN

Ferenczy István (Rimaszombat, 1792. február 24. – Rimaszombat, 1856. július 4.) szobrász, a 19. századi magyar szobrászat kiemelkedő alkotója, Nógrád vármegye táblabírája, az MTA levelező tagja.

Apja műhelyében volt lakatosinas, majd 1815-től Bécsben tanult, előbb rézmetszőként, majd 1817-ben Fischer és Josef Klieber szobrász osztályaiban. Solon című rézmetszetével díjat nyert.

1818-ban gyalog ment Rómába, ahol hat évet töltött Thorvaldsen műhelyében, és kiválóan megtanulta a márványfaragást. Hazatértekor útiládájában volt a Rómában vásárolt kis lovasszobor, amelyről 100 év múlva – amikor utódai a múzeumnak ajándékozták – kiderült, hogy Leonardo da Vinci egyetlen hiteles szobra.

Amikor 1819-ben József főherceg nádor Rómát meglátogatta, felfigyelt a magyar művészre és 400 forint évi díjat rendelt számára.

Az 1818-ban készült Csokonai Vitéz Mihály mellszobrát és az 1822-ben készült Pásztorlányka című szobrát Pestre küldte, ahol azokat nagy ünnepléssel fogadták. 1824-ben hazatért. Kazinczy Ferenc lelkes támogatója lett. Hazai márvány után kutatott, amelyet Ruskicán talált meg, szobrászatnak megfelelő minőségben. Saját költségén szobrászműhelyt alapított, és tanítványokat oktatott. 1832. szeptember 1-jén a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjai sorába választotta.

1840-ben Hunyadi Mátyás emlékműve számára sok tervet készített, de a pénzhiány és a társadalom közömbössége miatt nem készült el. 1846-ban befejezte Kölcsey Ferenc emlékszobrát, ez után haláláig Rimaszombatban visszavonultan és szegénységben élt. Érmeken, vázlatokon dolgozott, csalódottan és reményeit elveszítve egy örökmozgó tervét variálta. Az akadémiában Fáy András mondott fölötte emlékbeszédet 1860. március 31-én.

Végrendelete értelmében Euridiké szobrával együtt temették el. A szobrot később exhumálták és a templomban helyezték el.”

https://hu.wikipedia.org/wiki/Ferenczy_Istv%C3%A1n_(szobr%C3%A1sz)

Hozzászólások (0)
október 31, 2024 / Évfordulók

JÁSZAI MARI

„Jászai Mari az a színésznő, aki mindig a valóság illúziójával hatott, bármilyen fenséges és nagyszerű volt is. Ő elhitette velünk, hogy való élet az, amit szemünk láttára végig él. Őszinte és egyszerű volt a maga módján. […] Ő volt a mindenek fölött való színész. A színjátszó, akit a lelki és testi átváltozás ősi nagy ösztöne egyszer odavitt abba a világba, amely egészen az övé, amelynek nincsenek határai, amelyben lehet a kis pesztonkából királynő, ahol szép lesz a csúnya és rúttá kendőzi magát a szép. Az örök színész, egész színész, abszolút színész volt ő, aki nappal igénytelenül öltözött, nem bánta, ha sokan csúnyának tartják, nem igyekezett tetszeni, nem törekedett arra, hogy mindenkit elbájoljon, meghódítson vagy elkápráztasson a szellemével. Szinte nőietlen volt rideg lelki magányában, lemondva a nőiesség ősi és örök vágyáról: tetszeni mindenkinek! Ő nappal nem akart tetszeni és nem akart ékes lenni. Minden erejét, képességét, akaratát a szerepei számára tartogatta.” (Schöpflin Aladár)






Jászai Mari (született Krippel Mária, anyakönyvezve mint Kripl Maria Anna [1]) (Ászár, 1850. február 24. – Budapest, 1926. október 5.)[2] magyar színésznő, a Nemzeti Színház nagyasszonya, az egyik legnagyobb magyar tragika.










Édesapja Krippel József ácsmester, édesanyja Keszey Julianna. Eredeti nevét annyira nem szerette, hogy még a születési anyakönyvi kivonatból is kiégette a Krippelt (a német „Krüppel” szó jelentése nyomorék, kripli). Édesanyja korán elhunyt és nyolc árvát hagyott maga után. Apja, a hatalmas szál ácslegény, különös ember volt. Hajnaltól éjfélig dolgozott nyolc kis gyermekére, de a legkisebb ok miatt sós vízbe áztatott kötéllel verte mezítelen hátukat. A rideg mostoha, aki az édesanyja halála után a házba költözött, még szította dühét gyermekeivel szemben. A kis Mari ötéves korában elsodródott a szülői háztól, szolgáló lett belőle. Évekig szennyes szalmán hált, éjfélkor fölkeltették a nagymosás végett, patkányok rágták széjjel a haját, de hamar megtalálja vigaszát: a könyvet. A munkától elcsent perceiben, a falusi küszöbre kuporodva olvasni tanult.










Elemi iskolába Győrben járt, az ursulitáknál. Egy iskolai ünnepen alkalmi verset szavalt. Meghallotta, amint Simor János győri püspök, a későbbi bíboros hercegprímás halkan odaszólt az Orsolya-zárda főnökasszonyának: Das Kind hat Talent!. A kis Mari nem tudott németül. Győrben egy úriház kis cselédkéje volt. Iskola előtt följárt cipőket tisztogatni, vasárnap délután pedig a gyermekekkel játszott. A család üveges folyosója tele volt magyar írók és művészek arcképeivel. Jászai Mari maga írja, hogyan szólal meg benne ezen a verandán az ősi színészösztön: „Hogyan kezdődött, hogyan ment? Elég az hozzá, hogy az úrigyerekek kitalálták, hogy ha egy képre rámutatnak és azt mondják: »Nézd Mari, ez meghalt«, hát én rögtön egy sirató jelenetet játszom el a kép előtt, tépem a hajam és folyik a könnyem. A többi gyerek is bőg, amíg csak valaki közbe nem szól és egy másik képre nem mutat, hogy »no ne sírj, kis Mari, nézd csak, ez még él«. Erre én rögtön átcsaptam a legnagyobb örömbe, ugráltam, táncoltam és csakhamar velem táncolt és ujjongott az egész gyerekhad. Elektrát játszottam tízéves koromban! És a színháznak ekkor még csak hírét sem hallottam!”





Szolgált később Pesten a Király utcában, majd Bécsben, ezután markotányosnő volt a königgrätzi csata poklában. A visszavonulás napjaiban, Königgrätz után, hősies viselkedésével és önfeláldozásával sebesültek életét mentette meg. Adtak neki háromszáz forint pénzjutalmat, és Bécsben szélnek eresztették. Ruhákat vett, majd rövid időre hazakerült a szülői házba. Az ablakon át, éjjel szökött meg onnan, hogy színésznő legyen. 1866-ban, tizenhat évesen Hubay Gusztáv társulata után ment Székesfehérvárra, és statisztálni kezdett. A peleskei nótárius egyik néma szerepében lépett fel először. 1867-ben már Budán játszott Bényeinél, 1869-ben a kolozsvári színházhoz szegődött. Itt saját magának kellett színpadi ruháiról gondoskodnia havi 70 forint fizetésből.










Budai tartózkodása alatt ismerkedett meg első férjével, Kassai Vidor komikussal, akitől két év házasság után elvált. Kassai Vidorral kötött házassága viharos volt, a férj semmiben nem támogatta feleségét. Nem ismerte el szakmai tudását sem. Segítséget nem várhatott tőle.










1872-ben lett tagja a budapesti Nemzeti Színháznak, ahova báró Orczy Bódog intendáns hívta, és amelyhez haláláig hűséges maradt (egy évre, 1900-ban a Vígszínházba szerződött), 1901-től a Nemzeti örökös tagja lett. Bemutatkozó előadásában Bánk Bán Gertrudisát játszotta. 1893-tól egy évig a Színművészeti Akadémián tanított. Férfifalónak tartották, bár saját szavai szerint kapcsolatait mélyen átélte. Például Reviczky Gyula fiatalon elhunyt költővel is szerelmi kapcsolata volt, 1880 körül. Válása után többé nem ment férjhez.










Az első világháború alatt minden szabadidejét a sebesült katonák között töltötte, és minden jövedelmét rájuk költötte. Ellátta őket alsóruhával, dohánnyal, édességgel, könyvvel, szavalt nekik egész délutánokon át. Nem irtózott a szenvedéstől, a szennytől, és nem fogadott el sem köszönő szót, sem medáliát. Lakása valóságos raktár volt. Zsákszám álltak ott a szeretetadományok, amiket a harcterekre küldött. Megtakarított kis vagyonát így költötte el a háború alatt, még adósságokba is keveredett.










A Petőfi Társaság nemcsak írói tehetségét, hanem a Petőfi-kultuszban szerzett nagy érdemeit is méltányolta, amikor 1908-ban tiszteleti tagjává választotta. Jászai Mari minden idők legnagyobb Petőfi-interpretálója volt, és hogy Petőfi kultusza a 20. század első évtizedeiben újjászületését élte, abban oroszlánrésze volt.





1922. január 6-án ünnepelte az ország színészetének ötvenéves jubileumát, a Nemzeti Színház színpadán. Utoljára 1925. december 3-án lépett fel Az arany emberben mint Teréza mama. 1926. október 5-én halt meg Budapesten a Városmajor utca 68. szám alatti János Szanatóriumban (ma Semmelweis Egyetem Városmajori Szív- és Érgyógyászati Klinika) cukorbetegség következtében; egy ország gyászolta őt. A Kerepesi temetőnek abba a sírjába helyezték örök nyugalomra, amelyet még életében építtetett magának. A sírgödröt kirakatta a lebontott régi Nemzeti Színház köveivel, s a sírkőre, amit ugyancsak a régi Nemzeti egyik hatalmas oszloprészéből faragtatott, vésette rá saját sírfeliratát.





Művészete





Őstehetség volt, ismereteit folyamatos tanulással mélyítette. Mindenekelőtt tragikus sorsú szerepekben tündökölt, Shakespeare nőalakjait, Antigonét, és anyját, Jokasztét, Élektrát, Kleopátrát, Margit királynét, Lady Macbethet, Volumniát, Gonerilt, Konstanciát, a Rómeó és Júliában a dajkát és Capuletnét formálta meg kiemelkedő tehetséggel. Utolsó szerepe Gloucester özvegye volt a III. Richárdban. Tehetségesen és szívesen szavalta Petőfi Sándor verseit – például munkásoknak szervezett előadóesteken. Fordított is: Ibsen John Gabriel Borkman című művét az ő fordításában mutatta be a Nemzeti Színház. Összesen mintegy 300 szerepet játszott. 1926-os halála után nyilvánosságra került naplója, jegyzetei színháztörténeti szempontból is értékesek az utókor számára.https://hu.wikipedia.org/wiki/J%C3%A1szai_Mari


Hozzászólások (0)
			

		

	



		

		

				október 31, 2024	 / 	
	Évfordulók			

		

			

				RÉVAI MIKLÓS
			

		

		

			

				






Révai Mátyás Miklós János (Német-Nagy-Szent-Miklós, 1750. február 24. – Pest, 1807. április 1.) piarista szerzetes, nyelvész, egyetemi tanár, a magyar történeti nyelvészet megalapítója. Máig élő helyesírási alapelvünket, a szóelemző elvet képviselte. Új nyelvészeti szakszavakat is alkotott, így például a helyesírás és a nyelvtudós szavunkat.





Révai Miklós és Palásthy Anna fia. A rend jegyzőkönyve szerint 1750-ben született, de ő egy Horvát Istvánhoz írt jegyzetében születési évét 1749-re tette. Csanádon kezdett tanulni, a gimnáziumot pedig Szegeden, a kegyesrendiek (piaristák) iskolájában, végezte, akiknek a rendjébe 1769. október 14-én, Kecskeméten belépett. A keresztségben kapott Mátyás neve mellé ekkor vette fel a Miklós nevet. 1771-ben elemi iskolai tanító volt Tatán, 1772-ben Veszprémben a II. grammatikai osztály tanára. 1773–74-ben Nagykárolyban bölcseletet tanult, és 1775-ben ugyanott a grammatikai osztályokban tanított. 1776-ban Nyitrán teológiát tanult.





1777-ben Károlyi Antal gróf támogatásával Bécsbe ment, ahol hajlamát követve rajzot és műépítészetet tanult. 1778. június 14-én Nagyváradon pappá szentelte gróf Kornis Ferenc püspök. 1778–1780 között Nagyváradon a nemzeti iskoláknál rajztanár, 1780-ban ugyanott a királyi akadémián a bölcselet rendkívüli tanára volt. Az állásáról 1781 márciusában lemondott, és nyomorban élt. Nagykárolyból Pozsonyba, majd Bécsbe s Grazba vándorolt. 1781-ben Pálffy János gróf családjánál volt nevelő. 1782–83-ban ideiglenes nevelő volt Viczay grófnál Pálffy János Loóson és Hédervárott, majd Grazban Batthyányi Fülöp grófnál. 1783. december közepétől 1784. május 1-jéig a Magyar Hírmondót szerkesztette Pozsonyban.





Miután II. József német nyelvi rendelete május 6-án jelent meg, így ennek a Magyar Hírmondóban való lojális közlése Révait nem terheli. Ugyanekkor készített egy tervet a magyar tudós társaság létrehozásáról, amelyet azonban eredménytelenül nyújtott be József császárnak. Ekkor Győrbe költözött, ahol Bíró Farkasnál volt nevelő 1786 végéig. 1787 és 1793 között rajztanár volt Győrött. Itt új pártfogót talált Fengler József osztrák kegyesrendiből lett püspökben, aki Révait megszerette, segítette és a pápa engedélyével 1794-ben felvette a győri egyházmegyébe. (Ekkor vette fel a Miklós mellé a János nevet.)





Az 1790. évi országgyűlés alatt buzdító előszóval kiadta Bessenyei György művét: „Egy magyar tudós társaság iránt való Jámbor Szándék” (Bécs, 1790). A győri püspök segítségével Budára ment, ahol művét az országos rendek közt osztogatta, s egyengette a társaság útját a helytartótanácsnál, amely az ügyet november 10-én az országgyűlésnek adta át. Révai ezenfelül a József császárhoz benyújtott tervét kibővítve, hivatalos tárgyaltatás végett latinul adta ki, s ezt november 18-án a fiatal József nádornak és a főrendűeknek nyújtotta be. Elkészítette az ajánlott tagok névsorát is. Mindezt a törvényjavaslatok készítésére kiküldött rendszeres bizottságnak adták át, amelynek munkálatai közt 1825-ig eltemetve maradt.





1790-ben Amalthaea címmel folyóiratot akart kiadni, terve azonban nem sikerült. 1796-ban Bécsbe ment, ahol az esztergomi gimnázium költői osztályának tanárává nevezték ki. Azonban erről a tisztségéről is lemondott 1799-ben, és Komáromba költözött. Itt megromlott egészsége miatt 1800 júniusa végén nyugdíjazását kérte, mire 300 forint évi nyugdíjat ítéltek meg neki. A nyarat Füreden és Rátóton, pártfogójánál, Paintner prépostnál töltötte. Ezután Sopronban kosztosokat tartva tengődött, majd ismét Bécsbe ment, ahol a könyvtárak és jótevőinek házai nyitva álltak előtte. Hivatalt nem vállalt, csak Grassalkovich herceg unokáját, Forgách gróf leányát oktatta a magyar nyelvre. (Gróf Széchenyi Istvánt is oktatta rajzra.)





1801 decemberében meghalt Vályi András, a pesti egyetemen a magyar nyelv és irodalom tanára, akinek magyar nyelvtana véleményezésére Révait a helytartótanács már ezelőtt felkérte. Vályi halála után Révai ugyan nem pályázta meg, mégis kinevezték a megürült tanszékre, amelyet 1802. augusztus 16-án foglalt el. Ezzel régi vágya teljesült, és minden igyekezetét arra fordította, hogy a közvárakozásnak megfeleljen. 1803-ban Antiquitates címmel latin nyelven kiadta már korábban elkészített művét a Halotti beszédről.





A legfontosabb, és nyelvtudományunkban új korszakot alkotó munkája azonban az Elaboratior grammatica Hungarica… (1803–06). Révai nyelvtudományi rendszerét már akkor is a tekintélyesebb magyar írók a legalaposabbnak ismerték el. Vetélytársa, Verseghy Ferenc ennek ellenére keresztülvitte, hogy az iskolákban az ő (nyelvszokáson és nem nyelvtörténeten alapuló) rendszerét vezették be. A kettő közti ellentét a legélesebb az ikes igék kérdésében volt. A Magyar Tudományos Akadémia mindjárt megalakulásakor Révai rendszerét fogadta el.





1805-ben befejezett Magyar deákság című munkájában a magyarokat és hunokat azonos eredetűnek határozta meg, de a magyar nyelvet rokonította a zsidó, káldeus, szír és arab, továbbá a török és perzsa nyelvekkel is. A legközelebbi nyelvrokonokként azonban felsorolta az összes akkor ismert finnugor nyelvet (lapp, finn, észt, szirán, permi, vogul, vót, cseremisz, mordva, osztják).





Nyelvismerete: magyar, német, francia, olasz, latin, görög és héber.





Emlékezete





Pesten hunyt el, a belvárosi plébánia anyakönyve szerint valamiféle fogyással járó tüdőbetegségben (phtysis). A „felső”, tehát a Váci út melletti temetőbe temették 1807. április 3-án.





Emlékoszlopa gránitból a Torontál megyei néptanítók adakozásából, melyen dombormű arcképe van, Holló Barnabástól, Csaplár Benedek 4000 forint költségén. Ez szülővárosának piacán áll és 1893. augusztus 26-án leplezték le. Terrakottából áll szobra a Magyar Tudományos Akadémia épületének egyik sarkán.





https://hu.wikipedia.org/wiki/R%C3%A9vai_Mikl%C3%B3s


Hozzászólások (0)
			

		

	



		

		

				október 31, 2024	 / 	
	Évfordulók			

		

			

				Jiří Menzel
			

		

		

			

				






Jiří Menzel (Prága, 1938. február 23. – Prága, 2020. szeptember 5.) cseh filmrendező, színházi rendező, színész. A csehszlovák új hullám kiemelkedő alakja. Oscar-díjat nyert 1967-ben a Szigorúan ellenőrzött vonatok című filmjével.





Élete





A prágai Művészeti Főiskola filmművészeti szakán (FAMI) szerzett filmrendezői diplomát 1962-ben.





1956–57-ben a prágai televízió asszisztense volt. 1963-ig a Csehszlovák Híradó munkatársaként Věra Chytilová asszisztense, 1963–1965 között egy filmstúdió rendezője volt. 1965-től rendezőként dolgozott a Barrandov Studio filmstúdióban. 1965-ben készítette első rövidfilmjeit. 1971-ben Svédországban, 1977–78-ban az NSZK-ban, valamint Svájcban vendégrendező volt.





Közismert a barátsága sok magyar művésszel. Játszott több magyar filmben (például Szívzűr – Böszörményi Géza, Felhőjáték – Maár Gyula, Franciska vasárnapjai – Simó Sándor, Az ajtó – Szabó István); színdarabot is rendezett Magyarországon. A Katona József Színházban, Carlo Gozzi Szarvaskirály című darabját vitte színre. Tanított a londoni filmfőiskolán. 2004-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje a csillaggal kitüntetésben részesült.





2020. szeptember 5-én, 82 éves korában koronavírus következtében hunyt el.





Filmjei





1965   Gyöngyök a mélyben





1965   Bűntény a leányiskolában





1966   Szigorúan ellenőrzött vonatok





1968  Bűntény a mulatóban





1968  Szeszélyes nyár





1969   Pacsirták cérnaszálon





1974   Aki aranyat keres





1976   Magány az erdőszélen





1978   Mesés férfiak kurblival





1980  Sörgyári capriccio





1984  Hóvirágünnep





1985   Az én kis falum





1986  Die Schokoladenschnüffler





1989  Vége a régi időknek





1991   Koldusopera





1993   Iván Csonkin közkatona élete és különleges kalandjai





2002  Tíz perc: cselló





2006  Őfelsége pincére voltam





2013  Don Juanok





https://hu.wikipedia.org/wiki/Ji%C5%99%C3%AD_Menzel


Hozzászólások (0)
			

		

	



		

		

				október 31, 2024	 / 	
	Évfordulók			

		

			

				Vujicsics Tihamér
			

		

		

			

				






Vujicsics Tihamér (szerbül: Тихомир Вујичић , Pomáz, 1929. február 23. – Damaszkusz, 1975. augusztus 19.) szerb származású magyar zeneszerző, népzenegyűjtő. Amellett, hogy a balkáni népek zenéjét gyűjtötte és népszerűsítette Magyarországon, termékeny komponista is volt, 137 filmzenét és operát szerzett, többek között A Tenkes kapitánya és a Bors című televíziós sorozatok zenéjét is ő komponálta. Damaszkusz környékén történt repülőgép-szerencsétlenségben halt meg.





Életrajza





Vujicsics Tihamér 1929. február 23-án született. Édesapja, Vujicsics Dusán, a budai szerb ortodox egyházmegye vikáriusa volt. Édesanyja Budimlics Nevenka volt. Testvére Vujicsics D. Sztoján író, irodalomtörténész, műfordító, az MTA Irodalomtörténeti Intézet tagja volt.





A Vujicsics család 1937-ben utazott először Jugoszláviába, Tihamér ezután hosszú ideig nem hagyta el Magyarországot.





Az elemi iskolát a Pomázi Szerb Elemi Iskolában végezte el, majd Budapestre költözött a család, és Tihamér a Werbőczy Gimnáziumban (ma: Petőfi Sándor Gimnázium) folytatta tanulmányait.





1944-ben a bombázások elől Hercegszántóra, az anyai nagyszülőkhöz menekültek. Itt tanult meg tamburázni, harmonikázni, furulyázni és hegedülni. A zenei érdeklődése is ekkor vált komollyá.





A második világháború után a Nemzeti Zenedében tanult, majd 1948-ban felvették a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolára. Itt Veress Sándor és Farkas Ferenc tanítványa volt. Nem sokkal a kommunista hatalomátvétel után a származása miatt el kellett hagynia az iskolát, és 1949-től a Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskolában tanult. Ekkor kezdett el foglalkozni a zenegyűjtéssel.





A csehszlovák légitársaság (ČSA) Il–62-es gépe, az OK 540-es járat Prágából Damaszkuszba tartott, ahol egy máig nem tisztázott repülőgép-szerencsétlenség áldozata lett.





Halála után felvette a nevét a Kossuth-díjat elnyert Vujicsics együttes, amely délszláv népzenei hagyományok őrzésében vállal kiemelkedő szerepet.





Szentendrén található egy kicsiny tér, rögtön a kékfestő mellett, amely az ő nevét viseli. Nevét viseli a Vujicsics Tihamér Zeneiskola Szentendre Alapfokú Művészetoktatási Intézmény.





Munkássága





A szerb anyanyelvű magyar zeneszerző elsősorban a balkáni népek, így a szerbek népzenéjét gyűjtötte és népszerűsítette Magyarországon. (Palóc fantázia, Kalotaszegi concerto, Drágszéli táncok). A téma iránti szeretete és rendkívüli zenei humora egyaránt megmutatkozott számos korabeli rádió– és televíziós műsorban. Mint zeneszerző elsősorban táncjátékokat és filmzenéket írt.





Gyűjtött macedón, sokác, albán, perzsa, arab népzenét is. 137 filmzene és egy opera is volt szerzeményei között. Népzenekutatói munkásságának halála után megjelent dokumentuma A magyarországi délszlávok zenei hagyományai. Szabó István Koncert (1961) című feltűnést keltő avantgarde rövidfilmjében a Duna-parton ő szólaltatta meg a zongorát.





57 filmzenéről nincs információ, az idők során eltűnt. Banovich Tamás úgy nyilatkozott, hogy hat év alatt nagyjából 30 filmet készítettek Vujicsics Tihamérral.





Igen népszerűek, örökzöldek zenés paródiái (ezek egy része 1977-es lemezén is megjelent), főleg az Éjféli operabemutató (Mama, fogjál nekem békát…)





https://hu.wikipedia.org/wiki/Vujicsics_Tiham%C3%A9r


Hozzászólások (0)
			

		

	



		

		

				október 31, 2024	 / 	
	Évfordulók			

		

			

				Erich Kästner
			

		

		

			

				






Erich Kästner (Drezda, 1899. február 23. – München, 1974. július 29.) német költő, író, forgatókönyvíró. Írói álneve: Berthold Bürger.





Apja nyeregkészítő mester, anyja cselédlány, később fodrász volt. Kästner mindvégig szoros kapcsolatot tartott fenn az anyjával, berlini és lipcsei korszakában naponta írt neki levelet vagy levelezőlapot. A műveiben is ismételten megjelenik az emberfeletti anya alakja.





Drezdában született és tanult. Iskolaéveiből sok részlet visszaköszön A repülő osztály című könyvében. 1917-ben behívták katonának, és a nehéztüzérségnél szolgált. A kiképzés brutalitása maradandó hatást gyakorolt rá és antimilitaristává vált; szívgyengeségét is a katonaságnál elszenvedett durva bánásmódnak tulajdonította. Az első világháború végeztével kitüntetéssel érettségizett, és elnyerte Drezda város arany ösztöndíját.





1919 őszétől Kästner Lipcsében tanult történelmet, filozófiát, germanisztikát és színháztudományokat. Tanulmányait újságírói és színikritikusi bevételeiből finanszírozta. A baloldali Neue Lepziger Zeitung szerkesztője volt. 1927-ben egy erotikus verse miatt elbocsátották a szerkesztőségből. Még ugyanebben az évben Berlinbe költözött, ahol Berthold Bürger álnéven kulturális cikkeket írt a Neue Leipziger Zeitungnak.





Kästner berlini korszaka (1927-től a Weimari köztársaság 1933-ban bekövetkezett végéig) volt a legtermékenyebb. Rövid idő alatt Berlin egyik legfontosabb szellemi alakjává vált. Versei, glosszái, riportjai és recenziói különböző berlini sajtóorgánumokban jelentek meg. Külső munkatársként rendszeresen írt a Berliner Tageblatt és a Vossische Zeitung napilapnak, illetve a Die Weltbühne folyóiratnak. Az 1998-ban megjelent összes műveinek utószava szerint dokumentálhatóan 350 cikke jelent meg 1923 és 1933 között; a tényleges szám ennél nagyobb is lehet. Pontos adatot már csak azért sem lehet tudni, mivel Kästner lakása 1944 februárjában teljesen leégett.





Első verseskötete 1928-ban jelent meg, ezt 1933-ig további három követte.





1928 őszén jelent meg az Emil és a detektívek, Kästner első és máig egyik legismertebb gyermekkönyve. A könyv csak Németországban több mint kétmillió példányban kelt el, és 59 nyelvre fordították le. Az akkori korszak steril gyermekirodalmához képest szokatlan volt, hogy a regény egy korabeli nagyvárosban, Berlinben játszódik. Az 1933-ban kiadott A repülő osztály cselekménye szintén korabeli témát dolgozott fel. A könyvek sikeréhez nagymértékben hozzájárultak Walter Trier illusztrációi.





Gerhard Lamprecht 1931-ben filmre vitte az Emil és a detektíveket, amely nagyon sikeres lett, de Kästner elégedetlen volt a forgatókönyvvel. Ennek következtében a későbbiekben forgatókönyveket is írt a babelsbergi filmstúdió számára.





A rendszert kritizáló kollégáival ellentétben Kästner nem emigrált a náci hatalomátvétel után. Ugyan 1933-ban kétszer is külföldre utazott, és emigráns barátaival találkozott, de mindkét alkalommal visszatért Berlinbe. Ezt a lépését azzal indokolta, hogy az események helyszíni krónikása akar lenni, de valószínűleg ugyanolyan fontos volt döntésében az is, hogy édesanyját ne hagyja egyedül.





Kästnert többször elvitte a Gestapo, és kizárták az írószövetségből. Az 1933-as könyvégetés során (ezen ő maga is jelen volt) az ő művei is „a német szellemmel ellentétesnek” minősítve máglyára kerültek. „Írásaiban tanúsított kultúrbolsevista magatartása” miatt nem vették fel a Birodalmi Írói Kamarába, ezzel Németországban gyakorlatilag publikálási tilalom alá került. Svájcban azonban kiadhatta szórakoztató regényeit, például a Három ember a hóban címűt (1934). 1942-ben külön engedéllyel ő írta Berthold Bürger álnév alatt a Münchhausen című film forgatókönyvét, amely az UFA jubileumára készült. 1944-ben Berlin-Charlottenburg bombázása során a lakása tönkrement. 1945 elején egy filmes csapattal Tirolba utazott, és ott érte meg a háború végét.





A második világháború után Münchenbe költözött, ahol 1948-ig a Neue Zeitung rovatvezetője volt, és kiadta a Pinguin gyermek- és ifjúsági újságot. Ebben az időben fordult az irodalmi kabaré felé.





Kästner nagyon sikeres volt gyermekeknek írt könyveivel, amelyek sok kiadást értek meg, több nyelvre lefordították és megfilmesítették azokat. 1951-ben A két Lotti forgatókönyvével elnyerte a legjobb forgatókönyv díját, 1956-ban München város irodalmi díját és 1957-ben a Büchner-díjat, majd 1960-ban a Hans Christian Andersen-díj és 1968-ban a Lessing-gyűrű következett.





Értékelése





A világon a legtöbb helyen mint gyermek- és ifjúsági írót ismerik, teljes joggal, hiszen sokat nyújtott a városi gyermekek kalandos életének megjelenítésével, s ugyanekkor a polgári humanista értékek közvetítésével. Az értékes gyermek- és ifjúsági irodalom jelentőségét és szükségességét teljes elismerés illeti, ha úgy tetszik, ezt a piac is kifejezi, tehát veszik a könyveit, nézik a könyveiből készített filmeket. Ugyanekkor háttérbe szorul Kästner mint az 1920-as években kibontakozó polgári humanizmus költője és írója, annak az új stílusiránynak a követője, amely felváltva az expresszionizmus világmegváltó extravaganciáját, az új tárgyilagosság (= Neue Sachlichkeit) képviselője. Ironikusan színezett, száraz hangvételével a Szív a tükörben c. verseskötete az expresszionista líra paroxizmusa után az „új tárgyilagosság” egyik úttörő műve, éppen úgy, mint első jelentősebb regénye, a Fábián: egy moralista regénye.





Későbbi versesköteteiben is mindig célba talál humorával, csattanós szellemességével, a városi civilizáció aktualitásainak megjelenítésével, a köznapi beszédet perszifláló fogalmazásával, ebben a vonatkozásban mintha Heinrich Heine örökségét mentené át a XX. századba. Kästner is, mint a maga korában Heine, hadakozik az ostobaság, a maradiság, a szemellenzős filisztererkölcs és a hamis patriotizmus ellen. Könyveim átnézésekor c. válogatott kötetének előszavában a szatirikus írókról írt sorai önvallomással érnek fel:





„Szivük legrejtettebb zugában félénken és a világ minden garázdálkodása ellenére virágzik a balga és oktalan remény, hogy talán az emberek mégis egy kicsit, egy egészen kicsit jobbá tudnának lenni, ha elég gyakran megszidják, kérik, megsértik és kinevetik őket.”





Kästner, „a német felvilágosodás dédunokája”, ebből a „balga”, de mindvégig racionalista gyökerű optimizmusból kiindulva írja verseit és prózai műveit, s válik a német olvasóközönség egyik legkedveltebb írójává. Ebben szerepe van Kästner írói hitvallása sarkalatos pontjainak is, mely szerint „az érzés őszintesége, a gondolkodás világossága, az egyszerűség szóban és mondatban” lényegében magában foglalja az „új tárgyilagosság” célkitűzéseit.





https://hu.wikipedia.org/wiki/Erich_K%C3%A4stner


Hozzászólások (0)