Egy neves festőművész (Leonyid Paszternak) és egy zongoraművésznő (Roza Kaufman) fia. A család azt állította, hogy Izsák Abrabánel, a híres portugál zsidó kincstárnok leszármazottja.
Zeneszerzőnek készült, de történelmet és filozófiát hallgatott a moszkvai egyetemen. 1912-ben a németországi Marburgba utazott. Első verseskötetén már látszott páratlan természetleíró képessége, úgy festette a kertet, a szelet, az esőt, a tavaszt, hogy azok őróla, a természetben élő, ám a természetet kultúrává nemesítő emberi lényről valljanak. Munkatársa lett Majakovszkijavantgardista folyóiratának, a LEF-nek. Az októberi forradalmat igenelte, tisztítótűznek nevezte.
1948 és 1955 között keletkezett nagyregényében, a Zsivago doktorban (ismert filmváltozata a Doktor Zsivágó) az 1903 és 1929 közé eső korszak, továbbá a háborús évek orosz történelmének átfogó képét kívánta megrajzolni. 1957-ben kijuttatta regényét az országból, ami meg is jelent Olaszországban és több más nyugati államban.
A magyar irodalomból Petőfitől kisebb kötetre valót, mintegy félszáz verset ültetett át oroszra 1946-tól kezdve. Mivel magyarul sem tudott, ebbéli munkájában Kun Ágnes volt a segítségére. Ezen fordításai először az 1952-es négykötetes szovjet Petőfi-kiadásban jelentek meg.
Amikor 1958-ban neki ítélték a Nobel-díjat, durva lejárató kampány indult ellene a Szovjetunióban. Művét szemétnek, őt magát árulónak titulálták. Belső emigránsnak nevezték, hozzáfűzve: jobb lenne, ha valódi emigráns válnék belőle. Válaszút elé állították: vagy lemond a díjról, vagy száműzik hazájából. Az előbbit választotta. (Regénye – amely 1958–59-ben 26 hétig vezette a New York Times bestsellerlistáját – 1988-ig nem is jelenhetett meg hazájában.) Paszternak 1960. május 30-án Peregyelkinóban hunyt el.
Gróf németújvári Batthyány Lajos Ferenc József ( Pozsony, 1807. február 10. – Pest, 1849. október 6.) államférfi, Magyarország első alkotmányos miniszterelnöke. Vértanú.
„ Egy nagy és szép ügy hősi vértanúja, aki lelkét visszaadta Istennek, de emléke örökké élni fog sziveinkben, emléke élni fog az utolsó magyar legutolsó lélegzetvételéig. – Teleki László
Az ősrégi főnemesi származású gróf németújvári Batthyány család sarja. […]
A szülők házassága az apa igen szenvedélyes természete és az anya pazarló hajlama miatt nem volt harmonikus, ezért közös megegyezéssel 1807-ben elváltak. Amikor Skerlecz Borbála, különvált Lajos apjától, Bécsbe költözött a két fiával. A már évek óta betegeskedő gróf Batthyány József 1811. április 7-én a Vas vármegyei Ikerváron kelt végrendeletében minden ősi és szerzett javait egyetlen fiára, Lajosra hagyta olyan formán, hogy a vagyont nagykorúságáig a vármegye első alispánja vagy árvaválasztmánya felügyelete alatt kezeljék. Rendelkezett, hogy fia és lánya szintén kapjanak évente igen jelentős pénzösszeget, amíg nem jutnak a nagykorúságig. A végrendelet végrehajtójának Vas vármegye első alispánját, kisgeszényi Szabó Ignácot (1770–1828) jelölte ki, aki azonban nem szerzett érvényt jogainak, hanem megelégedett az özvegynek azzal a kijelentésével, hogy egyetért a végrendelettel, és végrehajtásáról ő gondoskodik. Ilyen módon, Skerlecz Borbála a javak feletti rendelkezési jogát megszerezte, miután az apa meghalt, 1812-ben, s megkaparintotta az akkor ötéves Lajos hatalmas örökségét, és fényűző életet élt a birtokon. Lajost eleinte házitanító oktatta, majd anyja visszaküldte Bécsbe, a Klinkowström-féle nevelőintézetbe, így sokáig szinte árvaként nőtt fel, dacos, nehezen kezelhető gyerekként.
16 évesen fejezte be intézeti tanulmányait. Ezután a zágrábi jogi akadémián tanult. 1826-ban katonatisztnek állt, és kadétként négy évre Itáliába ment, ahol a Miklós-huszároknál hamarosan hadnagyi rangot ért el. Eközben (itt a források ellentmondóak) valószínűleg 1827-ben diplomázott. Katonaként meglehetősen könnyelmű életet élt, és örökségére várva, nagy adósságot halmozott fel. Anyjával hosszas perbe bonyolódott a jussáért, amit végül 24 évesen, nagykorúvá válva sikerült megszereznie. Ekkor elhagyta a katonaságot, és hazaköltözött Vas megyébe. Birtokait korszerűsítette, elkezdett ismerkedni Magyarországgal és a magyar nyelvvel.
1830-ban a főrendi ház tagja lett, és e minőségében jelen volt a koronázó országgyűlésen, de eleinte semmilyen politikai szerepet nem játszott.
Házassága és leszármazottjai
1834. december 4-én, Pozsonyban a Szent Márton-dómban feleségül vette gróf zicsi és vázsonykői Zichy Antónia Erzsébet Valburga kisasszonyt, Zichy Károly gróf és Batthyány Antónia grófnő leányát. A kortársak szerint felesége ösztönözte az aktívabb, reformpárti szerepvállalásra. Hasonló nézeteket vallott sógornője, Zichy Karolina grófnő, gróf Károlyi György felesége is; e két család szalonjai Pesten, Pozsonyban és Ikervárott a társasági és közélet valóságos központjaivá váltak. Batthyány 1839-ben birtokán cukorgyárat alapított. Öt gyermekük született.
Komolyabb politikai szerepet először az 1839–40-es pozsonyi országgyűlésen töltött be mint a főrendiházi ellenzék vezére. A csoport számára határozott reformprogramot fogalmazott meg.
Az ő javaslatára kezdték 1840-ben gyorsírásos naplóban rögzíteni a felsőház eseményeit. Eleinte maradéktalanul osztotta Széchenyi István gróf gazdasági és politikai nézeteit. Már az ezernyolcszázharmincas évek elején azok közt volt, akik kezdeményezték a lónemesítést, majd lóversenyek rendezésével serkentették az állattenyésztést, lerakva ezzel a magyar gazdasági egyesület alapjait. Ugyancsak Széchenyi példájára felkarolta a selyemhernyó-tenyésztést is, és ehhez több mint 50 000 eperfát ültettetett birtokán. Ez idő tájt alakult meg az ő közreműködésével a Vas vármegyeiszombathelyi gazdasági egyesület, 1843-ban pedig az ő elnöksége alatt a cukorgyáregylet.
Eleinte abban is egyetértett Széchenyivel, hogy a reformmozgalmat a főnemeseknek, az arisztokratáknak kell vezetniük, ám programja a köznemesség határozottabb reformelképzeléseihez állt közelebb, ezért Széchenyi és Kossuth 1841-től éleződő vitájában kerülte a határozott állásfoglalást. Kossuthtal az Iparegyesület elnökeként és más gazdasági egyesületek vezetőjeként 1843-ban került kapcsolatba, és együttműködésük mind szorosabbá vált. Az 1843–44-es országgyűlésen már nemcsak a főrendi, hanem az egész országgyűlési szabadelvű ellenzék vezéralakja is volt; a főrendi naplókban mintegy 200 felszólalását rögzítették. Abszolutista bel- és külpolitikájáért élesen bírálta a bécsi kormányzatot.
Az országgyűlés berekesztése után Pestre költözött, és 1845-ben az ellenzék központi választmányának elnökévé választották. Aktív szerepet vállalt újabb gazdasági egyesületekben (Magyar Kereskedelmi Társaság, Magyar Cukorgyár Egyesület), majd a Védegylet szervezésében (ennek elnöke távoli rokona, Batthyány Kázmér gróf lett). 1846-tól legfőbb törekvése az ellenzék egységesítése, egy párt szervezése, programjának kidolgozása lett. Az Ellenzéki Párt1847. március 15-én alakult meg, és első elnökévé Batthyány Lajost választották.
Kossuth döntően neki (erkölcsi és anyagi támogatásának) köszönhette, hogy az 1847-es országgyűlésre Pest megyei követté választották; ezután a főrendi házban Batthyány és az alsóházban Kossuth Lajos lett az ellenzék vezére. A reformokból született az első, modern értelemben vett országgyűlési, vagyis az 1848-as választásokon, a sárvári kerületben indult, amit megnyerve, parlamenti mandátumhoz jutott.
Tagja volt az országgyűlés reformköveteléseit Bécsbe vivő küldöttségnek. V. Ferdinánd király1848. március 17-én őt bízta meg az első magyar minisztérium (kormány) megalakításával. Az 1848. március 23-i ülésen terjesztette fel minisztereinek jegyzékét (Batthyány-kormány). Első feladataként kidolgozta, illetve kidolgoztatta az átalakulás törvényeit, és azokat elfogadtatta az utolsó rendi országgyűléssel. Kormánya e törvények hatályba lépése után, április 11-én kezdett működni. A rendkívül nehéz kül- és belpolitikai helyzetben Batthyány kiváló teljesítményt nyújtva, kortársai fölé magasodott: az 1848 márciusában hatalomra került kormányzatok közül az övé maradt a legtovább (több mint fél évig) hivatalában.
Legfontosabb feladatának Magyarország alkotmányos önkormányzatának kiépítését, ezen belül az önálló fegyveres erő megszervezését tekintette. Elérte, hogy a Magyarországon állomásozó császári-királyi csapatokat kormánya alá rendeljék (május 7-én). Megpróbálta hazavezényeltetni a korábban Magyarországon besorozott katonákat. Létrehozta az új törvények által előírt nemzetőrséget, amelynek feladata hivatalosan a belbiztonság felügyelete volt. Májusban elkezdte szervezni az önálló magyar honvédséget, és ehhez honvédeket toboroztatott. A nemzetőrség ügyeit az e célra létrehozott Országos Nemzetőrségi Haditanács élén maga intézte, és Mészáros Lázár hazatértéig (április 7. – május 23. között) ő vezette a hadügyminisztériumot is. Sikerült felállítania az első tíz honvédzászlóaljat; később ezek váltak a nemzeti haderő magjává. Az örökváltság és a közteherviselés ügyében Kossuth álláspontját fogadta el; a parasztságot az úrbér eltörlésével szerette volna a liberális nemesek oldalára állítani.
Bár az alkotmányos monarchia híve volt, és annak fenntartására törekedett, a bécsi udvarban egyre elégedetlenebbek voltak politikájával. Az Országgyűlés megbízásából augusztus 29-én Deák Ferenccel a királyhoz járult, hogy utasítsák fegyverletételre a szerb felkelőket és állítsák le Josip Jelačić készülő támadását. Egyúttal felajánlotta Jelačićnak, hogy hozzájárul Horvátország békés különválásához. Fáradozásai eredménytelennek bizonyultak: a király leiratában formálisan ugyan visszahívta tisztségéből a horvát bánt, a rendelkezést azonban nem hajtották végre, és a horvát csapatok szeptember 11-én betörtek Magyarországra. Ekkor Batthyány és kormánya (Kossuth Lajos, Szemere Bertalan és Mészáros Lázár kivételével) lemondott, de többek közt a nádor felkérésére ismét elvállalta a tisztséget. Szeptember 13-án népfelkelést hirdetett, és a sereg vezérének István nádort kérte fel, ő azonban a király parancsára lemondott erről a tisztségről, és elhagyta az országot.
Az új kormányt az uralkodó (szeptember 25-én) nem fogadta el; Batthyány megbízatását érvénytelenítette, és a magyarországi haderők élére királyi főbiztosként Lamberg Ferenc Fülöp tábornokot nevezte ki – őt azonban 1848. szeptember 28-án Pesten a tömeg felkoncolta. Eközben (ugyancsak szeptember 28-án) Batthyány még egyszer Bécsbe utazott átalakítani kívánt kormányának névsorával, hogy megpróbáljon kompromisszumot kidolgozni az udvarral.
Jelentős mértékben az ő szervezőmunkájának köszönhető, hogy a sebtében régi sorezredekből, nemzetőrökből, honvédekből egybegyűjtött magyar haderő szeptember 29-én Pákozdnál megállította az országba betört horvát csapatokat. Belátva, hogy nem tud egyezségre jutni a királlyal, Batthyány október 2-án lemondott megbízatásáról, és hozzájárult utódja, a buzgón királyhű Vay Miklós kinevezéséhez. Egyszersmind lemondott országgyűlési mandátumáról is.
Felgyógyulása után újra országgyűlési követté választották. Ellenezte a parlament Debrecenbe költöztetését. Indítványára 1849 januárjának elején az országgyűlés az ő vezetésével küldöttséget menesztett az újabb támadó sereget vezető Windisch-Grätz tábornokhoz, hogy szándékait kipuhatolja – Windisch-Grätz azonban még csak fogadni sem volt hajlandó őt (a küldöttség többi tagját igen).
Visszautazott Pestre, ahol 1849. január 8-án a Károlyi-palotában elfogták, és a budai laktanyába zárták. A magyar seregek közeledtével átszállították Pozsonyba, Laibachba, Olmützbe. A magyarok és a stájerek többször (Buda, Sárvár, Cilli) megpróbálták kiszabadítani, ezeket a kísérleteket azonban ő maga utasította vissza. Batthyány ekkor és később is mindvégig ragaszkodott ahhoz, hogy valamennyi cselekedete törvényes volt, és nem ismerte el a bíróság illetékességét, a bécsi kamarilla azonban őt tekintette a forradalmi mozgalom egyik elindítójának, és elhatározta, hogy kivégzésével példát statuál. Pere kimondott koncepciós per volt: Magyarország csak a Ferdinánd császár 1848. október 3-án kiadott manifesztumai után számított „lázadó országnak”, Batthyányt azonban (és senki mást) az ez előtti, 1848-as nyári–tavaszi tetteiért „vonták felelősségre”.
Kivégzése
A koholt vádakat Hegyesy Péter királyi ügyész állította össze. Batthyányt a vádpontok igazolására tíz alkalommal hallgatták ki február 12. és március 26. között. Az 1849. augusztus 16-ánOlmützben összeült haditörvényszék először börtönbüntetésre és vagyonának elkobzására ítélte, majd ezt Schwarzenberg és a bécsi udvar nyomására kötél általi halálos ítéletre változtatta, de úgy, hogy az elítéltet az uralkodó kegyelmébe ajánlotta.
Ekkor Batthyányt Pestre szállították, hogy a kegyelmezés joga a császártól Haynauhoz kerüljön, és ő október 3-án jóváhagyta a halálos ítéletet, elrendelte Batthyány felakasztását. Az utolsó, engedélyezett látogatáson felesége egy parányi tőrt csempészett be neki. Ezzel súlyos sérüléseket ejtett a nyakán, de életben maradt. Sebei miatt az ítéletet kénytelenek voltak golyó általira módosítani. Ennek megfelelően október 6-án a pesti Újépület (Neugebäude) udvarán kivégezték.
Október 6-a estére különféle izgatószerekkel olyan állapotba hozták, hogy saját lábán ment ki a vesztőhelyre, ahol megkönnyebbülten látta, hogy nincs akasztófa. A pest-budai katonai kerület parancsnoka, Johann Kempen von Fichtenstamm altábornagy, aki később 1863-ban Pest város díszpolgára lett, tudta, hogy Batthyány felakasztása ilyen körülmények között lehetetlen, de az ítélet végrehajtását sem akarta elhalasztani. Ezért úgy döntött, hogy agyonlöveti Batthyányt. A magyar miniszterelnököt, aki a súlyos vérveszteségtől támolygott, ketten kísérték. A kivégzőosztag előtt fél térdre ereszkedett. „Éljen a haza! Rajta, vadászok” – kiáltotta.
„
Miután színleg plébániám temetőjében sírt ásattam volna, Hausmann orvostudor és Bártfayné kíséretében esti 10 óra felé bérkocsiban megjelentem a rókusi kóroda kapuja előtt, mely egynehány perc múlva kinyilván, a boldogult miniszterelnök tetemeit egy egészen közönséges, mint nevezni szokták, létrásszekér vitte kifelé, mint rendelve volt, a józsefvárosi temetőbe. Hárman a fiakerben nyomban követtük minden akadály nélkül, csak a vámháznál a katonai őrség vizsgáltatta a halottas kocsi tartalmát, míg végre a temetőbe érve, leszálltam a kocsiról, és mint a hely ura, színlelten kissé szigorúbb szavakban kifejezést adva tettetett elégedetlenségemnek az ásott sír nem elegendő mélysége s egyéb célszerűsége felett, ez ürügy alatt a halottas kocsisnak megparancsoltam, hogy miután éjjel új ásás által a dolgon segíteni nem lehet, forduljon vissza, s hajtson, amerre parancsolni fogom. S így történt, hogy ismét a vámház mellett el – hol többé kérdőre sem vontak – egyenesen a szent ferenciek zárdája felé hajtattam, hol mintegy éjjel 11 óra felé érkeztünk meg, s hol már vártak bennünket. Boldogult Dank Agáp néhány csak öregebb páter kíséretében, kik a titokba be voltak avatva, égő fáklyákkal fogadott bennünket. A halottaskocsi hazarobogott, a holttetemek pedig a sírboltba vitettek, és egyházi szertartás mellett néhány atya és segédkező jelenlétében ünnepélyesen beszenteltettek.
”
– Szántóffy Antal, az akkori pest-józsefvárosi római katolikus plébános és helyettes alesperes.
A tetem befalazása után elhelyezett vörös márványlapnak a belső felén volt a felirat: „1849dik évi October hó 6kán az Urban elhunyt G · B · L · áldás és béke hamvaira.”
„„Kívülállónak nem lehet elmondani, hogy milyen volt Fejér Lipót. Óriás volt. Földöntúli vigasztalás a puszta lénye. Aki nem ismerte, az valamit nem tud a világról, és sohasem fogja megtudni.” (Ottlik Géza)
Fejér Lipót 1880. február 9-én született, Pécsett, a Szent Mór utca 3. alatti lakásban, Weisz Leopold néven lett anyakönyvezve. Apja Weisz Samu, anyja Goldberger Viktória. A pécsi főreálba járt, ám rosszul teljesített, (a matematika volt leggyengébb tantárgya,) így mikor a felfogadott korrepetitor sem tudott segíteni, apja kivette az iskolából. Ekkor apja üzletében segédkezett. Később mégis folytatta tanulmányait a főreálban, ahol Maksay Zsigmond lett matematikatanára. Maksay nemcsak megszerettette Fejérrel a matematikát, hanem ápolta addig szunnyadó tehetségét is.
Ösztönzésére (14 évesen) rendszeres olvasója és feladatmegoldója lett a KöMaL-nak. A lap szerkesztője, Rátz László többször jelezte: „Weisz Lipót megint nagyon szép megoldást küldött.” 1897-ben érettségizett, majd apja nyomására – aki azt szerette volna, hogy Fejérből mérnök legyen, mivel úgy meg tud élni – beiratkozott a Magyar Királyi József Műegyetemre. Itt Kürschák József és Kőnig Gyula előadásait hallgatta. Fél év múlva átiratkozott az egyetem ún. Egyetemes Szakosztályába, ahol matematika–fizika szakos középiskolai tanárképzés folyt.
Innen hamarosan a Pázmány Péter Tudományegyetem tanárképző szakára ment át, ahol Eötvös Loránd és Beke Manó voltak tanárai. Harmadik egyetemi évét már Berlinben töltötte, ahol Hermann Amandus Schwarz volt mestere. Schwarz az egyik előadásában azzal az elemi tétellel foglalkozott, miszerint adott hegyesszögű háromszögbe berajzolt háromszögek közül a talpponti háromszög a legkisebb kerületű és ezt a bizonyítást 6 tükrözéssel végezte. Az előadás végén Fejér megmutatta professzorának, hogy ez a bizonyítás 2 tükrözéssel is elérhető.
Ugyancsak Schwarz előadásain ismerkedett meg a Fourier-sorok problémájával. Professzora szerint ez megoldhatatlan, ám Fejér nem így gondolta. 1900-ban a Francia Tudományos Akadémia lapjában, a Comptes Rendus-ben tette közé a Fourier-sorok lezártnak hitt elméletének továbbfejlesztéséről, új összegzési eljárásáról szóló tanulmányát (lásd Fejér-tétel). Ez alapozta meg nemzetközi hírnevét, s Henri Poincaré ekkor figyelt fel rá. Ugyanebben az évben (1900-ban) keresztelkedett ki, és változtatta meg nevét Fejér Lipótra. Ez a döntése azt eredményezte, hogy professzora, Schwarz – aki szintén zsidó származású volt – ezt a közös gyökerek megtagadásának vette, s megszakította vele a kapcsolatot. 1902-ben bölcsészdoktori oklevelet szerzett a Fourier-sorok dolgozatával.
Ezután Göttingenbe ment, ahol David Hilbert előadásait hallgatta. Hazatért, s itthon a Pázmány Péter Tudományegyetemen kapott munkát, mint repetitor (gyakorlatvezető). Fizetést viszont – mivel ez a munka nem számított rendes állásnak – nem kapott, így elfogadta Farkas Gyula, a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem matematikus professzorának felkérését. Kolozsváron az egyetem magántanára, majd 1906-ban adjunktusa lett.
Bár 1911-ben a kolozsvári egyetem rendes tanárává választotta, mégis, még ebben az évben elfogadta kinevezését a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemre, ahol az egyik Matematikai Tanszék professzora lett. Sokan ellenezték ezt zsidó származása miatt, de végül Eötvös Loránd közbenjárására elfogadták. Fejér élete végéig a budapesti egyetemen tanított, s olyan kiválóságok voltak tanítványai mint Neumann János, Pólya György, Erdős Pál, Turán Pál, Rényi Alfréd, Kalmár László, Riesz Marcell (Riesz Frigyes szintén matematikus testvére) és Lánczos Kornél.
Számos hazai (Corvin-koszorú, majd Kossuth-díj (1948)) és nemzetközi díjat, valamint elismerést kapott. 1933-ban a 4 legkiválóbb európai tudós egyikeként meghívták a chicagói világkiállításra. A világkiállítás után 15 amerikai egyetemen tartott nagy sikerű előadás-sorozatot.
1940-es években számos külföldi állásajánlatot kapott, mivel ki akarták menteni az egyre fenyegetőbb hazai politikai viszonyok közül. Ő azonban még ekkor is ragaszkodott szülőhazájához.
Ám a nyilas hatalomátvétel (1944. október 16.) után katedrájától megfosztották, kényszernyugdíjazták, mint a nemzettől idegen elemet. Be kellett vonulnia budapesti gettóba, ahol őt is a Vöröskereszt által védett Tátra utcai házba zsúfolták be. Ez a védettség nem jelenthetett sokat, mivel 1944 karácsonyán, a ház többi lakójával együtt, Fejér Lipótot is besorolták az egyik Duna-parti kivégzésre vezényelt csoportba, de végül is őt egy honvédtiszt kimentette e menetből.
Az átélt borzalmak csak ártottak neki. Szellemi képességei saját bevallása szerint romlottak, házát lebombázták, mindene odaveszett. Régi barátai, korábbi tanítványai segítették pénzadományokkal és élelmiszercsomagokkal. Mikor 1950-ben az Eötvös Loránd Tudományegyetemen tiszteletbeli doktorrá avatták, a következőket mondta: „Nagyrészt tanítványaimnak köszönhetem, hogy el nem pusztultam”.
Munkássága a matematika számos területén meghatározó jelentőségű. Kutatásának fő területei: a Fourier-sorok elmélete, az interpoláció- és a függvényelmélet. A Fourier-sorok analízisén kívül jelentős eredményeket ért el a konstruktív függvénytanban (Fejér-interpoláció és mechanikus kvadratúra) és a komplex függvénytanban. A róla elnevezett Fejér-tétel a Fourier-sorok összegezhetőségére vonatkozik. Riesz Frigyessel kidolgozta a konform leképzések alaptételének legrövidebb bizonyítását. Körülötte alakult ki a világhírű Fejér-iskola (Csillag Pál, Egerváry Jenő, Erdős Pál, Fekete Mihály, Kalmár László, Lukács Ferenc, Pólya György, Riesz Marcell, Szász Ottó, Szegő Gábor, Szidon Simon, Turán Pál.”
Első életrajzírója, Paul Stäckel szerint vele kezdődik a magyarországi matematikai kutatás története.
A sokoldalú tudós más tudományterületekkel, illetve művészetekkel is foglalkozott, és gyakorlati téren is tevékenykedett. Saját korában művei csak szűk körben váltak ismertté, így több kutatási eredménye más matematikusok nevén került be a matematika történetébe, őt magát a nemeuklideszi geometriák előfutáraként tartják számon. Majdnem fél évszázadig dolgozott a marosvásárhelyi református kollégium matematika-, fizika- és kémiaprofesszoraként, ez idő alatt rengeteget tett a korszerű természettudományos ismeretek elterjesztéséért. Leghíresebb tanítványa saját fia, Bolyai János volt.
A kolozsvári színház megnyitására 1814-ben kiírt drámapályázatra rögtön három történelmi tárgyú szomorújátékot is írt (Pausanias, II. Mohamed, Kemény Simon). Még az eredmény kihirdetése előtt további két drámát írt, és ezeket 1817-ben névtelenül kiadatta Nagyszebenben. A pályázaton, noha „poétai nyelvét” a többi beküldőéhez képest dicsérték, műveiben hiányolták a „drámai bog” megkötését, azaz a feszültséget, amely az olvasó figyelmét lekötné. Ugyanezt a 20. századi hivatalos értékelés így fejezi ki: „Bolyainak volt érzéke a tragikumhoz és a drámai hős jellemének lélektanilag hiteles fejlesztéséhez. Darabjai mégsem keltenek mélyebb hatást, elsősorban a rajtuk elömlő s a drámai szerkezetet megbontó retorikuslíraiság miatt.” Bolyai maga is tudatában volt a darabok hiányosságainak, egyik barátjának így írt róluk: „Ha érkeztél elolvasni, reflectálj rolla; ha nincs időd, ne vesztegesd vele; circiter egy-mást én is tudnék: in specie Mahomedbe igen hosszak a jelenések s kevés a személy.” Történelmi drámáit Kisfaludy Károly kiindulópontnak használta saját művei megalkotásánál. Bolyai 1818-ban egy saját korához közelebbi tárgyú darabot is írt A párisi per címmel.
Lefordította angolból PopeEssay on Man című tankölteményét, ezen kívül fordított Milton és Friedrich Schiller műveiből is. Műfordításaiban nem ragaszkodott az eredeti szöveghez, esetenként saját gondolatait is beleszőtte.
Különleges specialitása volt a gyászjelentések, rövid nekrológok írása versekben vagy lendületes prózában; ezek közül a legkitűnőbbek a barátai, báró Kemény Simon és id. Szász Károly halálára írottak. Előre megírta és kinyomtatta saját gyászjelentését is, amely búcsú és egyben hagyakozás is.
ÉLETE
Elszegényedett nagybirtokos családból származott. 1781-től a nagyenyedikollégiumban tanult, ahol kitűnt különleges tehetségével. Rövid idő alatt megtanult latinul, görögül, héberül, románul, később németül, angolul, franciául és olaszul; kilencéves korában bármely témáról latin verset rögtönzött. Könnyedén szorzott, osztott 13-14-jegyű számokat fejben, tudott belőlük négyzetet- és köbgyököt vonni – egy átlagember számára csaknem érthetetlen módon.
Bolyai Farkas történelemtanára Herepei Ádám (1756–1814) volt.(Érdekesség, hogy Körösi Csoma Sándorral is Herepei Ádám szerettette meg a magyar múltat.)
Felfigyelve tehetségére, báró Kemény Simon fia mellé vette tanulótársnak és oktatónak, így 1788-ban a fiú Marosvécsre került a bárói kastélyba. Tanulótársában, az ifjabb Kemény Simonban élete végéig hűséges barátra talált, aki később anyagilag is támogatta. 1790-től mindketten a kolozsvárireformátus kollégiumban tanultak.
Kolozsvári tanulóévei alatt kipróbálta a színészkedést, rajzolt és festett, de a festészetről gyenge szeme miatt orvosi tanácsra lemondott.
1795-ben Kemény Simonnal külföldi tanulmányútra indultak, 1796-ban Jénában időztek egy darabig. Itt anélkül, hogy beiratkozott volna az egyetemre, eljárt néhány előadásra, többek között Johann Gottlieb Fichte filozófiai előadásait hallgatta. 1796 októberében mindketten beiratkoztak a göttingeni egyetemre, Kemény Simon jogot tanult, Bolyai Farkas pedig matematikát. Göttingenben került baráti kapcsolatba Gauss-szal, akivel sokat beszélgettek a geometria alapjairól, és utóbb, ha rendszertelenül is, de leveleztek egymással.
1799-ben tért vissza hazájába, ahol a Kemény család meghívta Kolozsvárra, hogy az egyik fiú nevelője legyen. Kolozsváron ismerkedett meg Benkő József kirurgus (borbély-sebész) lányával, Zsuzsannával, akivel 1801. szeptember 28-án kötöttek házasságot Kolozsvárt. Első gyermekük, János is itt született 1802. december 15-én.
Hamarosan Domáldra költöztek, ahol Farkas kertépítésbe és gazdálkodásba kezdett.
1804-ben a marosvásárhelyi kollégium matematikaprofesszorának hívták meg. Két gyermekük született, 1802-ben János, illetve 1804-ben Anna, aki kétéves korában meghalt. Fia nevelésére sok gondot fordított, tanítóit a legjobb főiskolás diákok közül válogatta, de matematikára saját maga tanította, és vigyázott, hogy a szellemi fejlődés ne menjen a testi rovására. Rossz anyagi körülmények között élt, szűkös tanári fizetését kertészkedéssel pótolta, János taníttatásához ismerősök támogatására volt szükség. 1820-ban megpályázta az erdélyi kamarai erdők jól jövedelmező főfelügyelői állását, de nem járt sikerrel.
1821-ben, négy évi hosszú kínlódás után meghalt felesége. 1824-ben újra megnősült, a nála sokkal fiatalabb Somorjai Nagy Terézt, egy marosvásárhelyi vaskereskedő lányát vette el. Ebből a házasságából is két gyermeke született, 1826-ban Gergely, később egy Berta nevű kislány, aki nem élt sokáig. 1833-ban ismét özvegységre jutott. Ebben az évben Bolyai Jánost betegsége miatt nyugdíjazták, így hazaköltözött egyedülálló apjához, de csak egy évig bírtak együtt lakni. Különköltözésüket gyakori levélváltások követték.
Bolyai Farkas 1851-ben, 76 évesen ment nyugdíjba, hátralevő éveit visszavonultságban élte le. 1854-ben két nagy bánattal kellett megküzdenie: meghalt kis unokája (Berta) és öreg barátja, Gauss.
Nyolcvanéves korától az elmúlás gondolata foglalkoztatta és tudatosan készült rá. Megírta végrendeletét, saját halotti jelentését és intézkedett temetéséről: azt kérte, hogy a temetésén se pap, se gyászbeszéd ne legyen, sírja felé ne állítsanak síremléket, csak egy almafát ültessenek. 1856. november 20-án, agyvérzésben hunyt el.
Bolyai Farkas nevét egyaránt jegyzi a matematikatörténet és a magyar irodalomtörténet is. Tevékenysége azonban ennél sokkal szerteágazóbb volt: foglalkozott fizikával, filozófiával, zeneelmélettel, erdészeti kérdésekkel, gyümölcstermesztéssel, borászattal, különböző műszaki problémák megoldásával, gyógyászati és gyógyszerészeti kérdésekkel. Az általa feltalált takarékos főző- és fűtőkemence a korabeli Erdélyben nagy népszerűségnek örvendett. Pedagógusként arra törekedett, hogy az elméleti oktatást lehetőség szerint összekapcsolja a gyakorlattal. Hozzáállására jellemző, hogy 1811-ben örömmel vállalkozott az újonnan bevezetett mezőgazdasági és állatgyógyászati ismeretek tantárgy tanítására.
1832-ben – Döbrentei Gábor ajánlása alapján – a Magyar Tudós Társaság levelező tagjává választotta, de nem a matematikai, hanem a természettudományi osztályban. A levelező tagság alapjául valószínűleg az 1830-ban megjelent magyar nyelvű Arithmetica eleje című könyve szolgált, más források szerint főleg szépirodalmi munkásságáért választották meg. Feltehetőleg ennek hatására írta meg 1834-ben Marosszéki lakodalmi szertartások című néprajzi tanulmányát. 1848 augusztusában vendégül látta Karl Kreilt, a prágai csillagvizsgáló igazgatóját, adjunktusával együtt, akik földmágnesességi méréseket végeztek kertjében.
Matematika
Még göttingeni évei alatt kezdett el foglalkozni Euklidészötödik posztulátumával, amelyet a többi axiómából levezethetőnek tartott. Erre vonatkozó kutatásait 1804-ben foglalta össze, és levélben elküldte Gaussnak, aki azonban rövid időn belül rámutatott a bizonyítás téves voltára. Bolyai azonban tovább próbálkozott a párhuzamossági axióma bizonyításával, többek között bebizonyította, hogy a „három, nem egy egyenesen található pont egy körön található” állítás egyenértékű ezzel.
Fő matematikai műve a Tentamen, amelynek két kötete 1832–33-ban saját kiadásban jelent meg. Ebben igyekszik axiomatikus alapokra helyezni és rendszerbe foglalni az aritmetikát és geometriát. A matematika történetében az elsők között volt, akik követelményként írták elő az egy rendszerbe tartozó axiómák kölcsönös függetlenségét: „Olyant nem kell az alapok közé tenni, mely a többiből következik.”
A bevezető részben használt fogalmai a halmazelmélet első kezdeményének tekinthetők. A komplex számok tárgyalása során elsőként fogalmazta meg a permanenciaelvet: „… a műveletek az általánosság vitorlája alatt folytathatóak legyenek és az általánosság – amennyire csak lehetséges – el ne vesszen.” A matematikai analízis felépítése során az volt az álláspontja, hogy kerülni kell az Euler-féle „végtelen kicsinyek” használatát, helyette a limes fogalmát használta, amelyet magyarul a maga alkotta széj-becs szóval nevezett meg. Bebizonyította néhány korabeli konvergenciakritérium hibás voltát, és felépített egy újat, ami tartalmilag megegyezik a Raabe-féle konvergencia– és divergenciakritériummal.
Egyik legismertebb eredménye a sokszögdarabolási tétel: A síkban két egyenes vonalakkal határolt, egyenlő területű sokszög végszerűen egyenlő (azaz véges számú, páronként egybevágó darabokra oszthatók).
Az 1851-ben megjelent Kurzer Grundriss (Rövid vázlat) című német nyelvű művében összefoglalta főbb matematikai gondolatait, és párhuzamot vont fia és Lobacsevszkij munkássága között.
Gaussnak írott leveléből tudjuk, hogy 1800-ban (vőlegény korában) írt egy kötetre való verset, de ezeket 1836-ban, többi kiadatlan irodalmi alkotásával együtt elégette. Ezeket a verseket leszámítva szépirodalmi tevékenységének súlypontja az 1814–1818 időszakra tehető. 1852-ben üdvözlő verseket írt Ferenc József tiszteletére, ezek Szivhangok címmel jelentek meg.
“Aki kivételnek tekinti magát, gyanús és nevetséges mindkét fél számára. Minden oldal a napfény monopóliumát akarja magának, és ellenfelét az éjszakába löki; minden oldal azt követeli, hogy válassz a nappal és az éjszaka között.”
(Buber, Beszéd a Carnegie Hallban, 1952.)
„Az Én-Te alapszót csak egész lényével mondhatja az ember. Önmagam egész lénnyé koncentrálódása és összeolvadása soha nem történhet általam, és soha nem történhet nélkülem. A Te által leszek Én-né. S hogy Én-né leszek, mondom: Te. Minden valóságos élet – találkozás…
A szeretet a világban ható erő. Aki benne áll, és benne szemléli a világot, annak számára az emberek kibontakoznak a világi nyüzsgésből, jók és rosszak, okosak és ostobák, szépek és csúnyák, egyik a másik után Te lesz a számára, …
A szeretet: egy Én felelőssége egy Te iránt, ez adja azt, amit semmi érzelem nem képes adni – minden szerető egyenlőségét a legkisebbtől a legnagyobbig…
…Hiszen nem másról beszélek, mint a valóságos emberről, Rólad és Rólam, a mi életünkről és a mi világunkról, nem valamely Én-ről önmagában, s nem is valamely létről önmagában. …”(Buber: Én és Te. Bíró Dániel ford.)
„Ez a teremtmény, az „ember”, … egyre mélyebb válságnak van kitéve, korszakokkal ezelőtt kezdte el útját, jóval azelőtt, hogy számolni kezdtük az időt. Földi útjának korszakai alatt egyre nagyobb tempóban növelte azt, amit szeret „természet feletti uralmának” nevezni, s diadalt diadalra halmozott a „szellem alkotásaival”. De ugyanakkor, ahogy egyik válság a másikat követte, egyre mélyebben átérezte, hogy mennyire törékeny minden dicsősége; s a tisztánlátás pillanataiban ráébredt, hogy mindannak ellenére, amit szívesen nevez „haladásnak”, egyáltalán nem a főúton jár, hanem két szakadék között tapogatózik bizonytalanul egy keskeny ösvényen. …
Ahol csak valódi emberi társadalom alakult ki azóta, az mindig a funkcionális autonómia, a kölcsönös elismerés és a kölcsönös felelősség alapján jött létre, lett légyen az individuális vagy közösségi. …
A társadalom beolvadását az államba felgyorsította az a tény, hogy a modern ipari fejlődés, s annak rendezett káosza következményeképp, amelybe beletartozik mindenki harca mindenki ellen a nyersanyagokért és a világpiacon való nagyobb részesedésért, az államok közötti régi harcokat felváltották a teljes társadalmak közötti küzdelmek. …
a személyes kapcsolatok elsorvadnak, s az ember szelleme elszegődik funkcionáriusnak. A személyes egyéni lény már nem egy társadalmi test élő tagja, hanem csavarrá válik a „kollektív” gépezetben. …
Egy ilyen válságból nem lehet úgy kikerülni, hogy megpróbáljuk visszaküzdeni magunkat az útnak egy korábbi szakaszába, csak azt tehetjük, hogy megpróbálunk úrrá lenni a problémákon anélkül, hogy kisebbítenénk őket. Nem fordulhatunk vissza, előre kell mennünk. De csak akkor mehetünk előre, ha tudjuk, hogy hová akarunk jutni…
Nyilvánvalóan azzal kell kezdenünk, hogy létfontosságú békét teremtünk, amely megszünteti a politikai elv uralmát a társadalmi elv fölött. Ez az elsődleges cél viszont nem érhető el a politikai szerveződés eszközeivel, csak és kizárólag az emberek szilárd akaratával, hogy együtt műveljék és hasznosítsák planétánk területeit és nyersanyagait, és kormányozzák lakóit. Ezen a ponton azonban minden korábbinál nagyobb veszély fenyeget bennünket, a hatalom gigantikus centralizációjának veszélye, amely beborítja az egész földgolyót és elnyel minden szabad közösséget.
Közös irányítás csak a szocialista irányítás lehet. Ám ha a mai ember számára az a fatális kérdés, hogy el tudja-e kötelezni magát egy közös szocialista gazdaság mellett, s fel tudja-e készíteni magát erre, akkor a kérdés lényege magának a szocializmusnak a milyenségében áll: milyen fajta szocializmus égisze alatt jöhet létre – ha egyáltalán létre jöhet – a közös emberi gazdaság?…
Az a kép, amelyet itt sietősen felvázoltam, kétségkívül az „utópikus szocializmus” dokumentumai közt fog heverni, míg a vihar újra felszínre nem hozza…
Nem hiszek az új formával való „viselősség” marxi elgondolásában, és nem hiszek a forradalom méhéből való szűzszületés bakunyini elképzelésében sem.
Hiszek ellenben abban, hogy a kreatív órában összetalálkozik az eszme és a sors.
(Buber: Ösvények utópiában. Ford.: Pap Mária)
ÉLETE
Martin Buber (héber מרטין בובר, Bécs, 1878. február 8. – Jeruzsálem, 1965. június 13.) izraeli–osztrák vallásfilozófus. A dialógusfilozófia és az ún. vallásos egzisztencializmus fontos képviselője. Jelentős a Rosenzweiggel közösen kiadott német nyelvű bibliafordítása, amely a héber eredetihez leginkább igazodó szövegek egyike.
Élete
Ortodox zsidó családba született Bécsben; Ukrajnában, Lvovban élő nagyapja révén a haszid zsidóság és a rabbinikus irodalom mély ismerője, de egy vallási krízise ráveszi az ortodox életmóddal való szakításra, és a filozófia felé fordul: Kantot, Kierkegaardot, Nietzschét olvas.
1896-ban a bécsi egyetemen filozófiát, művészettörténetet és germanisztikát tanul. 1898-ban csatlakozik a cionista mozgalomhoz, ahol megismerkedik későbbi feleségével, Paula Winklerrel, aki később tért át a zsidó hitre. 1904-ben írja meg doktori disszertációját Beiträge zur Geschichte des Individuationsproblems címmel Jakob Böhméről és Nicolaus Cusanusról; ekkorra közelebb kerül a haszid mozgalomhoz is. Az első világháború idején a Der Jude című havilap szerkesztője. 1921-ben ismerkedik meg Franz Rosenzweiggel. 1923-ban írja meg a fő művének tekintett Ich und Du-t, amely egzisztencialista filozófiájának egyik legfontosabb kifejtése.
1930-tól a frankfurti egyetem professzora, de ettől zsidó származása miatt 1933-ban eltiltják. Ezután a zsidók felnőttoktatásával foglalkozik, mivel a kormány ekkorra megtiltotta a zsidók részvételét a közoktatásban. 1938-ban emigrál Németországból és Jeruzsálemben telepszik le, ahol a Héber Egyetemen tanít antropológiát és szociológiát. Az Ichud nevű politikai szervezet tagja, amely kettős nemzetiségű, arab-zsidó államot akar Palesztina területén, 1925-től részt vesz az ugyanilyen célú Brit Shalom (Békeszövetség) szervezésében. Egész életében reménykedett a béke sikeres lefektetésében.
A második világháború után előadássorozatokat tart Európa- és Amerika-szerte, haláláig írásain dolgozott és a jeruzsálemi héber egyetemen tanított.
Buber többek között vallástudománnyal, az ortodox és ultraortodox misztikus zsidó mozgalmak megértésével foglalkozott. Ennek érdekében számos haszid elbeszélést fordított német nyelvre, melyek által ezek az egész világon ismertté váltak. Munkásságával hidat próbált verni a kelet-európai fenyegetett hagyományos zsidóság és a nyugati tudományos, felvilágosult modern gondolkodás között.
Franz Rosenzweiggel közösen 1925-ben nekiláttak a Tanakh, a Héber Biblia németre fordításának. Rosenzweig 1929-es halálát követően Buber egyedül folytatta a munkát, melyet 1961-ben fejezett be. Filozófiai munkásságában elsősorban a perszonalizmus elkötelezettje volt. Művének alapkategóriája a „te” és a „Te” melyekkel az ember dialogikus egzisztenciáját és alapvető, Istennel való dialogikus közösségét dolgozta ki.
Ferenczy Károly volt a magyarországi impresszionizmus legjobb mestere. Festészete több szakaszra bontható. Az első korszaka inkább „finom naturalistának” mondható, műveire a leíró ábrázolásmód jellemző. Eleinte zsánertémákat dolgoz fel, dekoratív stíluselemekkel kombinálva. Müncheni korszakában megjelentek a szimbolizmussal és szecesszióval érintkező panteista elemek. Nagybányai éveinek kezdetén monumentálisbibliai kompozíciókat festett, képein ekkor már egyre inkább megjelent az impresszionistákra jellemző színgazdagság. A napfény festése kötötte le érdeklődését, ugyanakkor lényeges maradt számára az emberalak és arc kifejezése is. Késői korszakában a posztimpresszionizmus formaproblémái foglalkoztatták.
Műveit már-már beteges önkritikával vizsgálta, egy időben rendszeresen átfestette őket (előfordulnak másfél centis festékréteget magukon hordó vásznai), később egyszerre több példányban, párhuzamosan dolgozott ugyanazon a témán, apró eltérésekkel, hogy módja legyen utólag a legmegfelelőbb verziót kiválasztani. Elégedetlenségének így is több műve áldozatul esett, megsemmisítette őket, illetve gyakran szétszabdalta, így a ma ismert képei gyakran korábbi, nagyobb kompozíciók részletei.
Ferenczy Károly a 20. századi magyar festészet egyik legjelentősebb képviselője. Művészete rendkívül nagy hatással volt, a kortárs és az utána következő festőnemzedékre. Képeit a szentendreiFerenczy Múzeumban csodálhatjuk meg eredetiben.
Ahogy a művészetek iránti érdeklődése és távoli rokona, Fialka Olga festőnő iránt érzett szerelme mind fontosabbá vált életében, felhagyott a birtok irányításával, ő is elkezdett csak a festészettel foglalkozni. 1884-ben Rómába utaztak tanulmányútra, majd 1885 őszén néhány hónapig Münchenben tanult képzőművészetet. 1885. november 14-én Körmöcbányán feleségül vette Fialka Olgát, és rá nyolc napra megszületett első gyermekük, Ferenczy Valér.
1892-ben visszatért Münchenbe, ahol 1896-ig élt. 1896-ban Hollósy Simonnal, Réti Istvánnal, Thorma Jánossal, Csók Istvánnal Iványi-Grünwald Bélával megalapították a nagybányai művésztelepet. 1902-től a Nagybányai Szabad Festőiskola egyik vezető mestere. Ebben az évben a Műcsarnok téli tárlatán Márciusi est című festményével elnyerte a Lipótvárosi Kaszinó 1000 koronás díját. A képet a müncheni Secession nemzetközi kiállításán is bemutatta.
1903 őszén művészeti magániskolát nyitott Pesten, az Andrássy út 67-ben. Első gyűjteményes kiállításán, a Nemzeti Szalonban nyolcvanhat képet vonultatott fel. Eközben családja a dalmáciai Lussin Grande szigetén élt. Ferenczy 1904 tavaszán és őszén is meglátogatta őket, és tengeri motívumokat festett. A Saint Louis-i világkiállításonFestőnő; Noémi kibontott hajjal című képét bronzéremmel tüntették ki. Festő és modell (műteremben) című, a Műcsarnok téli kiállításán bemutatott képét a magyar állam vásárolta meg.
1905-ben a müncheni Glaspalast IX. nemzetközi kiállítására nevezett képeivel (Fürdés előtt, Október) másodosztályú érmet érdemelt ki. Festő és modell (műteremben) című festményével elnyerte a VI. Velencei biennálé nagy aranyérmét. A Művészet című folyóiratban Meller Simon, a Hazánkban Fülep Lajos elemezte művészetét.
1907-ben a Nemzeti Szalon alelnökeként ő rendezte az annak új épületét felavató kiállítást. Az első csoportos kiállításon tizenegy művével szerepelt. A MIÉNK(Magyar Impresszionisták és Naturalisták Köre) alapító tagjaként 1908-ban Szinyei Merse Pállal és Rippl-Rónai Józseffel hármasban ő szervezte a MIÉNK első kiállítását, amin tíz képével szerepelt. Még abban az évben Londonban, az Earl’s Courtban rendezett magyar kiállításon nyolc művét mutatták be az angol közönségnek.
1909-ben a MIÉNK második kiállításán nyolc képével szerepelt. Ebben az évben szervezte meg Rózsa Miklós a Művészház egyesületet, amelynek vezetőségi tagja lett. Kiállított Münchenben, a Glaspalast X. nemzetközi kiállításán és a VIII. Velencei Biennálén (négy képet:
Keresztlevétel
Weiner Adolfné arcképe
Önarckép (1893)
Henyélés
1910-ben a MIÉNK harmadik (utolsó) tárlatán hét képét állította ki, Berlinben, a Secessionkurfürstendammi termében rendezett, Magyar Mesterek című kiállításon huszonnégyet. Részt vett a berlini éves nagy, nemzetközi kiállításon is. A Művészházban két kiállításon szerepelt (Bibliai kiállítás, Nemzetközi impresszionista kiállítás), a IX. Velencei Biennálén négy képpel. Ettől az évtől évente forgó rendszerben Réti Istvánnal és Thorma Jánossal hárman vezették felváltva a nagybányai szabadiskolát.
1911-ben a Művészház első tisztújító közgyűlésén az igazgatóság tagjává választották. Október 21-én megalakult a Nagybányai Festők Társasága, aminek ő lett az első elnöke. Rómában a nemzetközi kiállításon öt művét mutatta be. A Műcsarnok téli jubiláris kiállításán Hármas arckép (Testvérek) című munkájával elnyerte a nagy állami aranyérmet.
1912-ben a Művészház éves közgyűlésén lemondott tisztségéről. Ebben az évben ő vezette a nagybányai festőiskolát, és ő rendezte annak jubileumi tárlatát, amin tizennyolc képpel szerepelt.
1913-ban, második gyűjteményes kiállításán 83 művet (festményeket és grafikákat) mutatott be a Műcsarnokban a közelmúlt terméséből. A Glaspalast XI. nemzetközi kiállításán Anya gyermekével című festményével elnyerte a kiállítás nagy aranyérmét.
1914-ben a Műcsarnok tavaszi tárlatán Női akt vörös háttérrel című képét Vaszary Kolos-díjjal jutalmazták. Ő rendezte a XIV. Velencei Biennálé magyar kiállítását; 12 saját képét külön teremben helyezték el. Az első világháború kitörésekor éppen Nagybányán időzött, ahol szeptemberben átvette az iskola vezetését.
1915-ben a Műcsarnok tavaszi tárlatán Pietà című képével elnyerte a Társulat 4000 koronás nagydíját. Krónikus betegsége egyre súlyosbodott; 1914–16-ban egyebek közt Pöstyénben, a sziléziaiLindewiesében, a svájci Leysinben és a szlavóniaiLipikfürdőn kezelték.
1916-ban gyermekeivel közös kiállítása nyílt az Ernst Múzeumban.
1917-ben romló egészsége miatt lemondott a Nagybányai Festők Társaságának elnökségéről. Március 18-án, a Baross utcai klinikán hunyt el.
A Szépművészeti Múzeumban ravatalozták fel, majd a Kerepesi temetőben helyezték végső nyugalomra. Hagyatéki kiállítását 1918-ban, az Ernst Múzeumban rendezték meg. Síremlékét, amit fia, Béni tervezett, születése 100. évfordulóján, 1962-ben avatták fel.
Családja Farkaslakáról származik, innen a farkaslaki előnév. A felmenő ági rokonsága több világhírességet adott, közülük kiemelkedik Bolyai János és Bolyai Farkas, akikkel a Benkő család révén voltak rokonságban. Farkaslaki Hints Teréz volt az édesanyja Tauffer Vilmos szülész, nőgyógyász professzornak, a modern hazai nőgyógyászat megteremtőjének. Édesapja, id. Hints Elek (1861–1919), aki szintén orvos volt és 1902-től haláláig a marosvásárhelyi kórház sebész és szemész főorvosa, 1913-tól igazgatója volt. Édesanyja Márk Etelka.
Életpályája
Született Marosvásárhelyt, 1893-ban. A gimnáziumot és az érettségit szülővárosában tette le, végig jeles eredménnyel. Azután a kolozsvári egyetem orvostudományi karán kezdte meg tanulmányait. Később Bázelben is elvégzett két félévet. 1914 és 1918 között harctéri szolgálatot teljesített. Lucknál gránátsebesülést szenvedett, a budapesti Szent István Kórházban épült föl. 1916 januárja után a Vöröskereszt hadikórházához került, ahol 1918-ig teljesített szolgálatot. A háború után, 1920-ban Budapesten megszerezte az orvosi oklevelét.
1920. szeptember 1-jétől 1921 februárjáig ismét a Vöröskereszt hadikórházban dolgozott, majd 1923 szeptemberéig Szegeden dolgozott a Vidakovits-klinikán mint egyetemi tanársegéd. Itt szerezte meg a sebészműtői oklevelet. 1923–1925 között Budapesten dolgozott a Szülészeti és Nőgyógyászati II. számú klinikán mint tanársegéd. 1926-ban tette le a nőgyógyászati szakorvosi vizsgát. Kivételes klinikusi képességeire tekintettel 1928 januárjától a gyulai kórház szülészeti-nőgyógyászati osztályának vezetésével bízták meg.
Tóth István professzor és a Stefánia Szövetség meghívására 1929 májusában Budapesten a X. kerületben szülészeti és nőgyógyászati főorvos lett, és közben kinevezték Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye szülészeti felügyelő főorvosává, valamint Komárom és Esztergom megye, Bars, Hont, Pozsony és Nyitra megye kerületi főorvosának is. Ebben a minőségben végezte a bábák, orvosok, kórházak szülészeti viszonyainak az ellenőrzését, a bábák továbbképzését. Kidolgozta az ország szülészeti és bábaügy rendezését, a Szülészeti Törvény javaslat tervezetét.
1936-ban az Országos Közegészségügyi Tanács tagjává nevezték ki, a szociális kérdéseket taglaló és törvényjavaslatokat tárgyaló bizottságba. 1939-ben a Szülészeti kórtan és gyógytan című tárgykörből magántanárrá nevezték ki. 1945-től nyugdíjazásáig a Budapesti X. kerületi Gizella Szülőotthon igazgatója volt. 1959-ben nyugdíjba vonult.
Budapesten 1966. július 21-én hunyt el, szívtrombózisban.
Publikációi
· Az embernek, környezetének és a kórokozóknak kialakulása. / HINTS Elek. – Budapest: Eggenberger, 1939.
Átöröklés a Bolyaiaknál. / Hints Elek. – Budapest: Stephaneum, 1940.
A szülészeti törvényjavaslat tervezete. A pestmegyei szülészeti viszonyok rendezése. / Hints Elek. Budapest: Szerzői kiadás, 1936
A középkori orvostudomány. / Hints Elek. – Budapest: Rényi, 1939. – (Az orvostudomány fejlődése…2. kötet
A magyar szülészet fejlődése a szülészeti rendtartás adatainak tükrében. / Hints Elek, Hirschler Imre, Margitay-Becht Dénes. – Budapest: Athenaeum, 1951. (Klny. az OH 1951. / 3. számából)
Magyarország 1931. évi szülései és a velük kapcsolatos magzati halálozások. / Hints Elek. – Budapest: Kir. Magy. Egyet. Ny., 1932. – (Klny. Orvosképzés 1932 / Tóth-különfüzet)
A szülészeti rendtartás reformtörekvései a nemzetvédelemben. / Hints Elek. – Budapest: Pápai ny., 1935. – (Klny. a Budapesti Orvosi Újság 1935 / 14.)
Mit kell tudni a nőknek a terhességről és a szülésről. / Hints Elek. – Kalocsa: Árpád könyvnyomda, 1936.
A Bólyaiak exhumált földi maradványai. / Hints Elek. – Budapest: é.n. (Az Országos Orvostörténeti Könyvtár Közleményei.)[3]
Margitay-Becht Dénes, Hints Elek, Hirschler Imre: A magyar szülészet fejlődése a szülészeti rendtartás adatainak tükrében. (Klny. Orvosi Hetilap 1951. 3. sz.)
A középkor orvostudománya; sajtó alá rend. Sebestyén Mihály; 2. jav. kiad.; Mentor–Studium Prospero Alapítvány, Marosvásárhely, 2018
Zemplén vármegyében született, vallon eredetű, katolikus családban. Dédapja Belgiumban volt ügyvéd, katonaorvosként dolgozó nagyapja jött Magyarországra az 1770-es évek elején. Édesapja Trefort Ignác, neves sebészorvos, édesanyja Beldovics Tekla, Beldovics Ádám homonnai sótárnok lánya volt. Trefort Ignácot 1798-ban választotta meg Zemplén vármegye tisztiorvosnak. Első felesége halálát követően 1816. február 25-én esküdtek egymásnak örök hűséget Beldovics Teklával. A házasságból három gyermekük született: Ágoston, Antal és István.
Az elemi iskolát otthon, Homonnán végezte 1822 és 1826 között. Gyermekként elsősorban szlovákul és németül beszélt, és egy kissé magyarul is. Hogy a német nyelvtudását tökéletesíthesse, szülei 1826-ban Eperjesre küldték, hogy a 2-4. grammatikai osztályt az ottani evangélikus gimnáziumban végezze, egy német pékmester kosztosaként. Jó tanulónak bizonyult, latinul „meglehetős könnyedséggel” beszélt. Hogy magyarul is megtanuljon, 1829-től a sátoraljaújhelyipiarista gimnáziumba iratták be, ahol a felső két (1. és 2. humanista) osztályt végezte. Mindkét évben első eminens volt, tanárainak, Zvolenszky Mihálynak, illetve Tóth Lajosnak kedvence, és „egyfajta iskolai nobilitás”.
A kolerajárvány miatt a gimnázium 1831 június végén bezárt, a diákokat hazaküldték. Trefort Ágoston is hazatért Homonnára, ahol július 28-29-én, egy napon belül apja és anyja is elhunyt a kolerában. A tizennégyéves Ágoston és a hatéves testvére három szolgával heteken át mindenkitől elzárkózva éltek a szülői házban. Szeptemberben gyámságukat Csáky Petronella grófnő vette át.
Tanulmányait 1831 őszétől az egrilíceumban, a filozófia első évfolyamán folytatta, a 2. évet pedig a következő tanévben a pesti tudományegyetemen végezte. Az 1833/1834-es tanévet szintén Pesten, de már a jogi karon kezdte meg. Kitűnő nyelvtehetségének köszönhetően megtanult angolul, olaszul és franciául. Egyetemi tanulmányait már 18 éves korára befejezte. Ezután Eperjesen a kerületi táblánál végezte jurátusi gyakorlatát.
Az apai örökség és a Csákyak jóvoltából 1836 áprilisában megkezdte első nagy nyugat-európai körutazását, amelyről 1837 februárjában tért vissza. 1837. december 22-én dicséretes eredménnyel tette le ügyvédi vizsgáját, majd állami szolgálatba állt, és a budai udvari kamaránál ingyenes gyakornokká nevezte ki Keglevich Gábor kamaraelnök 1837. április 17-én. Tagja lett a Nemzeti Kaszinónak, ami fontos baráti kapcsolatokat hozott számára. Itt ismerkedett meg többek között Eötvös Józseffel is 1837 őszén, akivel életre szóló barátságot kötöttek.
Munkássága
Trefort érdeklődése az irodalom irányába fordult ebben az időben. 1839-ben, a Pozsonyban megjelenő Századunk folyóiratban kezdeményezett egy felszólítást, amelyet több neves személyiség is aláírt. Ezzel szorgalmazta a magyar képzőművészet ápolását szolgáló Pesti Műegylet megalapítását. Ez volt első fellépése a nyilvánosság előtt, és amelynek eredménye a Pesti Műegylet megalapítása lett, hazánk első képzőművészeti szakintézménye, amely 25 éven át működött, egyben első elnöke is ő lett. Ezekben az időkben bontakozott ki a centralista csoport (Eötvös, Trefort, Szalay stb.). Önéletírásában így ír erről az időszakról: „A pesti társaság nagyobb része Pozsonyban volt, az ifjúság nagy izgalomban égett. Némely vonatkozásban én is az ifjúság nemesebbjei közé tartoztam”.
Az évtized végén kilépett állami hivatalából. Történeti vonatkozású cikkei, majd komoly közgazdasági tanulmányai elismerése révén 1841-ben, alig 24 évesen az MTA tagjává választották. Részt vett az Iparegyesület és a Magyar Kereskedelmi Társaság munkájában. Zólyom szabad királyi város követeként részt vett az 1843/44. évi országgyűlésen, és egy, a kereskedelmi ügyek tárgyalására kiküldött bizottság tagjává választották. Az aktuális politikai kérdésekről (hitelbank, örökösödési jog, adó, iparosítás stb.) a Pesti Hírlapban publikált.
1848. március 16-án kinevezték a helytartótanács ideiglenes sajtórendészeti osztályába, tiszti rangot kapott a pesti nemzetőrségben.
A Batthyány-kormányban 1848. április 27. és szeptember 28. között Klauzál Gábor mellett a földművelés-, ipar-, és kereskedelemügyi minisztérium államtitkári tisztségét vállalta el, egyidejűleg a minisztérium ügykezelését is vezette (1848. szeptember 12. – 1848. szeptember 28.).
Centralista lévén, Lamberg Ferenc Fülöp meggyilkolása után emigrált, a forradalmi események elől Bécsbe, majd Münchenbe menekült családjával, s csupán 1850 szeptemberében tértek haza. Békés megyében, elzárkózva élt, majd az 1850-es évek végén bekapcsolódott a megyei közügyekbe. Megalapította a Békés megyei Gazdasági Egyesületet.
1860. december 11-én tisztújítás alkalmával a megye első alispánjává választották, 1861. március 18-án azonban lemondott. Ugyanebben az évben országgyűlési képviselővé választották. Részt vett továbbá az alföldi Vasútbizottmány munkájában is. Bekapcsolódott a kiegyezést előkészítő politikai körbe. 1867 után meglazultak Békés megyei kapcsolatai, felesége halála után végleg Pestre költözött. 1872-ben már Sopronban választották meg országgyűlési képviselővé. 1871-ben meghalt Eötvös József, akiben igen közeli barátját veszítette el. Azonnal felajánlották neki a vallás és közoktatásügyi miniszteri pozíciót, ám ezt csak 1872-ben, másodszori felkérés után fogadta el, így a Lónyay-kormány tagjaként kezdte meg tevékenységét. Ezzel párhuzamosan ideiglenesen földmívelés-, ipar- és kereskedelemügyi miniszterként is dolgozott (1876. augusztus 21-étől1878. december 5-éig). A Szlávy-, Bittó-, Wenckheim- és Tisza-kormányokban egészen haláláig, 1888-ig ült a miniszteri székében.
Trefort a művelődésügy korszerűsítésében az Eötvös által kijelölt úton haladt tovább, de gyakorlatiasabban folytatta a polgári közoktatási rendszer kiépítését. Ekkor még persze nem rendelkezett kész programmal, de hangsúlyozta a népnevelés fontosságát és a felsőoktatás problematikáit, viszont meg sem említette a vallás és az egyházügyi kérdéseket. Ennek az lehetett az oka, hogy ezek terén a korban kevesebb probléma merült fel, mint más kérdésekben.
Az 1872. szeptember 4-én kinevezett Trefort a nyilvánosság elé csak fél évvel később lépett, ez alatt az idő alatt minisztériumi ügyek tanulmányozásával foglalkozott. Igen jó érzékkel választotta ki munkatársait, a kulcspozíciókban foglalkoztatott gárda igen magas színvonalúvá vált. A minisztérium osztályai közül az I. a katolikus egyházzal, a II. a protestáns egyházzal és a népműveléssel foglalkozott. 1875-ben átszervezés következtében ez az ügyosztály már csak a népnevelési ügyekkel foglalkozott. A III. a felsőoktatással, a IV. a középiskolákkal, míg az V.-VIII. ügyosztályok a nem római katolikus hitfelekezetekkel és az alapítványok ügyeivel foglalkoztak. Trefort ideje alatt jött létre a kilencedik osztály, amely az építési ügyekkel foglalkozott.
A kapitalizmus fejlődésének következtében konkrétabbá vált a közoktatással szembeni igény. A hangsúly a népoktatással szemben az új, ipari-kereskedelmi oktatási formák felé tolódott el. A közoktatás politikájának jellemzője lett, hogy előnyben részesítette azokat az iskolatípusokat, amelyek nem humán pályákra, hanem iparra, mezőgazdaságra, kereskedelemre neveltek. Trefort miniszterségének második felében többek között arra törekedett, hogy a közoktatást összhangba hozza a társadalom szükségleteivel. Például a felsőoktatás terén szükségét érezte egy harmadik egyetem vagy legalább egy harmadik orvosi fakultás felállításának. Eötvös és Trefort sokoldalú politikája a modern magyar felsőoktatás megszületését eredményezte. Ezzel együtt járt a tőkés gazdasági fejlődésnek megfelelő társadalmi-politikai átalakulás, s a gazdasági érdekek nyomása. Ezzel összefüggésben a társadalom is felállította a felsőoktatással szembeni igényeit. Mindezek következtében új intézmények, tanszékek, laboratóriumok szervezésére, tananyag változtatására, a szakmai színvonal emelésére került sor.
1872-ben a Politechnikum Műegyetemmé vált, és megnyílt az ország második egyetemeKolozsváron, bár ezek még Eötvös munkásságához tartoztak. Ezeken túlmenően új tanszékek jöttek létre, felépültek a természettudományi és orvoskari épületek, kialakultak a művészeti felsőoktatási intézmények. A folyamat egyik magyarázata az is, hogy Trefort figyelme a felsőoktatásra összpontosult. Vonzalommal viseltetett az orvosi és természettudományi szakok iránt. Rendkívüli jelentőséget tulajdonított az orvostudománynak, az orvosképzésnek és a közegészségügynek.
Új épületek emelésével, új tanszékek alapításával, a laboratóriumok számának gyarapításával, felszerelésük korszerűsítésével emelte (általában) a felsőoktatás, különösen az orvosképzés színvonalát. Ekkor készültek el a Műegyetem Múzeum körúti épületei, az Egyetemi Könyvtár, az Orvostudományi Kar, s az Üllői út mentén a „Klinikai negyed” épületei. Az oktatás kérdésének terén végzett munkája során szaporította a tanszékek számát is. Új tanulmányi és vizsgarendet, fegyelmi szabályzatot hozott létre, amelyekkel egységesítette az egyetemek szervezetét. Fontos intézkedése volt, hogy kiterjesztette az egészségtan oktatását a jogi és bölcsészeti karokra, s megszervezte a középiskolai egészségtan-tanári és iskolaorvosi tanfolyamokat is.
Trefort szerint döntő tényező a tanár személye, ezért a személyi kérdésekben elfogulatlanul döntött felülkerekedve a felekezeti szempontú gondolkodáson. Továbbá biztosította az iskolateremtő, kiemelkedő tudású professzorok működését. A bölcsészkar történetében kevés olyan időszak volt, mikor egy időben annyi valóban kiváló professzor működhetett, mint Trefort alatt. A bölcsészkar fejlődésére nézve fontos eredmény a szemináriumok intézményének megalkotása és a tanulmányi idő háromról négy évre emelése. Az egyetemen az előadások látogatásán kívül a tudomány alaposabb elsajátítására kevés lehetőséget biztosított. Ugyanakkor Európa több felsőoktatási intézményében a század második felére már általánossá vált ez a gyakorlat. A szemináriumi rendszer célja a diákok és tanárok folytonos érintkezése, útmutatás és gyakoroltatás által a tudomány módszerébe annyira beavatni, hogy idővel maguk is művelni tudják azt.
A tanárképzés
1873-ban újjáalakították ezt a rendszert is. Egyesítette a gimnáziumi és reáliskolai tanárok képzését. A színvonal javítása érdekében újraszervezte a tanárvizsgáló bizottságot, biztosította a külföldi ösztöndíjakat. A tanítási módszerek tökéletesítése érdekében elrendelte az iskolákban a módszertani értekezletek rendszeres tartását is. Az 1883. évi középiskolai törvény rendelkezett a tanári képesítés feltételeiről és a vizsgálatok általános követelményeiről. Előírta a szakjukhoz tartozó tárgyak négyéves tanulmányozását. Az egyéves nevelői gyakorlatot, továbbá a képesítő vizsga tételét vizsgáló bizottság előtt. Tanítás terén a rendszeres módszertani értekezletek mellett a szemléltetés és a kísérletezések útján való tanítást is bevezette. A Műegyetemmel kapcsolatban továbbfejlesztette Eötvös kezdeményezéseit. 1882-ben készült el a Múzeum körúti épület, amely a technikai oktatáshoz biztosított megfelelő feltételeket. Az orvostudományi kar is számos épülettel bővült az Üllői úton. Továbbá a kolozsvári egyetem is neki köszönheti az új vegytani, bonctani és élettani intézetek létesítését.
Középiskolai képzés
A gimnázium és a reáliskola az ő korában a magasabb tanulmányokra, a szellemi pályára készítette elő az uralkodó osztályok és a középrétegek gyermekeit. A szabadságharc leverése után a 8 osztályos gimnázium, mint az osztrák tanulmányi rendszer vált kötelezővé Magyarországon.
A kiegyezést követően a kapitalista termelés igényei megkívánták a középiskolai oktatás átalakítását. Eötvös 1870-es törvénytervezetében leírja, hogy a középiskoláknak egyaránt biztosítaniuk kell az általános műveltséget, és a felsőbb tanulmányokra történő felkészítést. Trefort átdolgozta ezt a tervezetet, és próbálta elfogadtatni a diétával. Közben 1879-ben bevezettette a Kármán Mór által előkészített gimnáziumi tanrendet. Ebben a humán tárgyak, a klasszikus stúdiumok továbbra is nagy óraszámot birtokoltak. A reál tárgyaknak mintegy 30% jutott. Nagy eredmény az 1883. évi XXX. törvénycikk, a középiskolai törvény. Ez biztosította a középiskolákban és a felekezeti gimnáziumokban az állam felügyeleti és ellenőrzési jogát. Továbbá a tanárképzésben is érvényesítette az állam vezető szerepét. A törvény a dualizmus időszakának középiskolai alaptörvénye volt. A középfokú oktatást egységesen szabályozta, 8 osztályosnak ismerte el a gimnázium mellett a reáliskolát is. Egységesítette a tanórák számát. Ezen rendelet több mint 40 éven keresztül érvényben maradt. Megkönnyítette a reáliskolákban a gimnáziumba történő átlépést. Például a latin nyelvet bevezette az előbbi iskolatípusban, felemelte az évfolyamok számát 6-ról a már említett 8-ra, és az érettségit is bevezettette. A felsőbb osztályokban lehetővé tette az ipari, gazdasági, vagy kereskedelmi szakképzést.
Trefort rendeleteiben szabályozta a polgári iskolák, középiskolák és a szakiskolák közötti átmenetet. Szabályozta a kereskedelmi iskolák szervezését. Javasolta az ipartanuló-iskolák és központi ipartanoda felállítását. 1879. december 1-én megalakul a Budapesti Állami Középipartanoda, amely 3 évfolyamos volt, és építőmestereket, előmunkásokat, művezetőket képzett. Vezetőjének megválasztotta Hegedűs Károlyt, illetve grazi állásából hazahívta Petrik Lajost, és kinevezte a kémia technológia tantárgy tanárának. 1884-ben megszületett az iparostanonc-oktatást szabályozó XVII. törvénycikk is.
Trefort utolsó éveire mintegy negyvenezerre emelkedett az ipartanulók száma, vagyis megtette az első lépést a szakoktatás hálózatának kiépítésére. Ezekben az időkben javultak a népiskolák munkájának tárgyi feltételei is, emelkedett a tanintézmények és a tanulók száma is.
Trefort szerint a népoktatás feladata „a nép erkölcsi, és értelmi, egészségi és gazdasági állapotának javítása”. Az 1884 évi V. tc. előírta a népiskolai hálózat fejlesztését. Ezáltal gyarapodott az elemi iskolák, a tantermek, a tanítók száma. Az iskolákba járó diákság mintegy félmillióval nőtt. Az általános tankötelezettség mégsem valósult meg teljesen a gyakorlatban. A tankötelesek 20-25%-a egyáltalán nem járt iskolába. Továbbá nyomasztó volt a tanítók tudatlansága, tehát a szakképzettség hiánya. A nők számára is igyekezett lehetővé tenni a tanítói, ipari és kereskedelmi pályákon való elhelyezkedést. Létrehozta az első lányközépiskolát, valamint az állami polgári iskolai tanítónőképző intézetet. Trefort biztosította a tanárok önművelését. Intézkedett a tanítók nyugdíjáról és ötévenkénti 10%-os korpótlék bevezetéséről. Elősegítette tankönyvek írását, megalapozta a szemléltető oktatást. 1877-ben alapította az Országos Tanszermúzeumot, ahol modelleket, találmányokat mutattak be.
A nemzeti kérdés kapcsán a magyarosító politikai vonalvezetés jellemzi, amely halála után továbberősödve vált igazán retrográddá.
Gyakran érték támadások a felekezetek részéről és a parlament bal szárnyáról. Trefort igyekezett egyformán felkarolni és fejleszteni tárcájának minden területét. Hármas jelszava: „közegészség, közgazdaság, közoktatás” volt. Világosan látta a kultúra fejlődésének összefüggését a gazdasági és társadalmi kérdések megoldásának szükségességével. Még irodalmi működése is kultúrpolitikai céljait szolgálta.
Akadémiai pályafutása
A Magyar Tudományos Akadémiának1841-ben levelező, majd 1867-ben rendes tagja lett. 1874-től igazgatói tisztet töltött be. 1884-ben Lónyay Menyhértet követte az elnöki székben. (Kultuszminiszteri elfoglaltsága erősen korlátozta akadémiai tevékenységét.)
Horehoviczai Dudith (Dudich) András (Buda, 1533. február 5. – Boroszló, 1589. február 22.]) magyar nemes, aki olasz és horvát felmenőkkel is rendelkezett, mindezek mellett pécsi püspök és császári-királyi tanácsos is volt. Munkásságának köszönhetően a humanizmus fénykorának polihisztor tudósa és a reneszánsz magyar irodalom alkotójává vált. Katolikusból lett humanista tudós, protestáns.
„Dudith (Dudich) András (horehoviczai), pécsi püspök és cs. kir. tanácsos, anyai ágon a velenczei Sbardellati nemes családból származott, kinek nevét maga is használta, nagybátyja Sbardellati Ágost váczi püspök Boroszlóba, majd Olaszországba küldte, hol Padua főiskolájában Róma nagy iróit tanulmányozta s klassikus műveltségét szerezte.
Veronában megismerkedett Pol Reginald bibornokkal, ki magával vitte V. Károly császár, Mária angol királynő és II. Henrik király udvaraiba. Párisban foglalkozott a görög és keleti nyelvekkel.
Visszatérvén hazájába, magára vonta Oláh Miklós primás figyelmét, ki őt még pappá szentelése előtt apostoli főjegyzővé, esztergomi kanonokká s budafölhévizi préposttá tette.
1559-ben bejárta Európa több országait; azután tinnini püspökké neveztetett ki. Az 1561. nagyszombati tartományi zsinat őt küldé mint a magyar clerus képviselőjét a trienti zsinatra. Megbizása volt társával együtt Ferdinánd követeit támogatni. Az ötödik nyilvános ülést megelőzött isteni tisztelet alkalmával ő tartott beszédet. Az egyháznak tanítását az oltári szentségről fejtegette s védelmezé az ujítók támadásaival szemben.
A következő év nyarán a spanyol király követei nehézségeket támasztottak azon kivánatukkal, hogy a protestansok ujra hivassanak meg a zsinatra. A pápai követek nagy zavarban voltak és a császár közbenjárását vették igénybe. Ez ügyben fölhivásukra Dudith Bécsbe utazott, hogy a császárt fölvilágosítsa; júl. második felében távozott Trientből, hová nem tért vissza többé, mert a zsinat néhány hónappal utóbb bezáratott.
1564-ben pécsi püspökké neveztetett ki; ugyanekkor csász. tanácsos is lett. Miksa király 1565-ben mint követét a lengyel király udvarához küldé. Itt megismerkedett a királyné udvarhölgyével, Strass Reginával, mire elhagyta egyházát és az udvarhölgyet nőűl vette.
Ezután Lengyelországban tartózkodott és a tudományoknak élt. A protestantismushoz csatlakozott; előbb Kalvin hive volt, majd unitáriussá lett. Első nejének halála után 1579-ben egy gazdag lengyel özvegygyel lépett második házasságra. Nejének nagy vagyona lehetővé tette, hogy életét jólétben tölthesse. Több gyermeke született. Boroszlóban halt meg.” (Szinnyei József: http://mek.oszk.hu/03600/03630/html/d/d04423.htm)
Több görög és olasz munkát latinra fordított. Sűrű levelezésben állott korának több kiváló tudósával, mint Theodor Bezával, Justus Lipsius-szal, Socinus-szal, Melius Juhász Péterrel és másokkal. Levelei részben különböző gyűjteményes munkákban jelentek meg, részben kiadatlanul lappanganak, legújabban pedig a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetének sorozatában, a Bibliotheca Scriptorum Medii Recentisque Aevorumban látnak napvilágot. Számos levelét az Országos Széchényi Könyvtár kézirattárban őrzik.” (Wikipedia)
„Kner Izidor (Gyoma, 1860. február 5. – Gyoma 1935. augusztus 19.) kiadó, a magyar nyomdászat, könyvkötészet kiemelkedő személyisége.
Apja Kner Sámuel könyvkötőként dolgozott. Anyja egy gyomai cipészmester lánya volt. Önképzéssel, folyamatos tanulással szerezte ismereteit. 1873-ban egy Jász-Nagykun-Szolnok vármegyei műhelyben inaskodott. Ezt követően bérmunkásként olgozott Aradon, Budapesten, Egerben, Komáromban, Tatán, és a székesfehérvári Számmer-nyomdában.
1882 júniusában Gyomán megnyitotta egyszemélyes könyvnyomdáját, amihez a helyi takarékpénztár kölcsönt is adott. Így tudott vásárolni egy használt nyomdagépet, egy szerény betűkészletet és valamennyi papírt. 1888-ban a Magyar Nyomdászok évkönyve már segédet alkalmazó nyomdaként említette felsorolásában Kner Izidor műhelyét.
1889-ben megnősült, Netter Kornélia, egy mokrini gabonakereskedő lánya lett a felesége, a vele kapott 3000 forintnyi hozomány jelentősen hozzájárult a nyomda megszilárdulásához. Hat gyermeke született.
1898-ban már mintegy 1500 nyomtatványt kezelt a nyomda. Ez évben adta ki a 265 oldalas nagy Közigazgatási Mintatárat. Az 1900-as évek eleje a magyar könyvgrafika és könyvillusztráció egyik fénykora volt.
Kner Izidor a klasszikus tipográfia neveltje volt, de egyszersmind Fülep Lajos művészetfilozófus, művészettörténész közvetítésével egy olyan, a modernizmust előkészítő puritán korszellemé is, amely arra ösztönözte, hogy a betűt tegye meg a tipográfiai kifejezés fő eszközévé.
A 20. század elején végrehajtott közigazgatási racionalizálás is változást hozott a Kner-nyomda fejlődésében. Az 1900-as évek elején a korabeli Magyarország településeinek közel a fele a nyomda megrendelője volt. A közigazgatás változásait napra készen követte a nyomda, s többször megjelentetett egy-egy nagy mintatárat friss, bővített változatban. Ebben az időben a nyomda egy másik üzletágban is betört az országos piacra. A Gyomán készült báli meghívók komoly sikert arattak. (Röpke Lapok címen jelent meg a meghívókat tartalmazó mintakönyv).
1905-ben az első vidéki kollektív szerződést hozta létre Kner Izidor nyomdájában, ahol két bérosztállyal feljebb soroltatta be a maga vállalatát. Ennek kettős előnye is volt: a magasabb bérek mellett valóban jó szakmunkásokat alkalmazhatott.
A bérezés mellett más tekintetben is egyedüli szerepet vállalt a Kner–nyomda: Gyomán 1899-ben (a kötelezőnél 5 évvel korábban) bevezették a 9 órás munkaidőt, ami 1907-től 8 és fél óra lett. Azokat munkások, akik legalább fél évet a nyomdában dolgoztak, egy heti nyári fizetett szabadságban részesültek.
1907-től fia, Kner Imre a nyomda műszaki vezetője lett. A vállalkozás sikereiben fontos szerep jutott a reklámnak is, hiszen csak önmagában Békés vármegyében a Kner-nyomdán kívül még nyolc nyomda működött. (Povázsay László, Békés; Povázsay Testvérek, Zsilinszky Endre, Csaba; Dobay János, Gyula; Magyar A. M., Veres Lajos, Orosháza; Sámuel Adolf, Szikes Antal, Szarvas.)
A második bő évtized alatt a kis műhely korszerű vidéki középüzemmé lett: a nyomda történetének ez a szakasza az első gyorssajtó megszerzésével (1890) indult, és több mint 50 főnek munkát adó új nyomdaépület felépítésével és felszerelésével zárult 1902-ben. A nyomda fejlődésének harmadik szakasza, ami szintén sikertörténet, a háború kitöréséig tartott. 1902 és 1913 között a vállalat évi forgalma több mint százezer koronáról közel ötszörösére növekedett. Ekkor az állandó személyzet száma 90–100 fő között volt.
A Kner-nyomda munkássága az 1914. évi lipcsei kiállításon aranyérem elismerésben részesült.
Az első világháborút követően Gyoma román megszállás alá került, a megszállók a nyomda felszerelésének kétharmadát elrabolták, de elvesztette a nyomda a trianoni határok megvonásával potenciális vevőkörének is a kétharmadát. A csupán két ívre elegendő betűkészlettől és az első kis taposósajtótól igen hosszú volt az út a mintegy száz alkalmazottat foglalkoztató, korszerűen felszerelt nyomda megteremtéséig.
Nagy utat járt be Kner Izidor a társadalmi mobilitásban is. Könyvkötősegédként kezdte, innen küzdötte fel magát Gyoma község köztiszteletben álló polgárává. A szakmai közéletnek is aktív tagja volt. A nyomdászati írások mellett gyakran közölt szakcikkeket, melyekben sürgette a szakoktatás fejlesztését, az inasnyúzás megszüntetését és szót emelt a tisztességtelen verseny ellen.
Gyakran írt a hazai ipar fejlesztésének, a színvonal emelésének kérdéseiről. 1932-ben Békés vármegye örökös törvényhatósági bizottsági taggá választotta a nyomda alapításának 50. évfordulóján, és ebben az évben céhmesteri címet és oklevelet kapott.
A nyomdának a család életében betöltött szerepét jelzi, hogy az alapító Kner Izidor gyermekeinek és unokáinak többsége is a nyomdász – könyves mesterséget választotta.
1935-ben bekövetkezett halála után fiai, Endre, valamint Imre vették át a családi üzem irányítását. Legkisebb fia, Albert 1940-ben kivándorolt az Amerikai Egyesült Államokba, ahol a háború után a csomagolás-marketing-nyomtatvány iparág meghatározó személyisége lett. Lánya, Erzsébet szintén Amerikában telepedett le a háború után, ahol könyvkötő mesterként dolgozott.
Kner Izidor legidősebb unokája, Haiman György pedig jeles tipográfus, könyvművész, nyomdatörténész, egyetemi tanár lett az államosított magyar nyomdaipar fennállása alatt, sokat tett a minőségigényes könyvkiadásért és könyvnyomtatásért.” (Wikipedia)
