„Az eredményeimmel talán egy kicsit utat mutattam az embereknek, hogy alulról indulva is el lehet érni a csúcsra. Hogy lehetetlen helyzetből is lehet valami nagyot alkotni. Talán többeknek erőt adtam azzal, amit elértem. A sportágunk nagyon népszerű volt akkoriban, szerencsére ez azóta is így van.” (W.T)
„Közösségépítő-ereje példaértékű volt, aki betért hozzá a Kazinczy utcai kocsmájába, nem csak enni- és innivalót kapott, hanem életbölcsességeket is. Ha úgy hozta a hangulat, márpedig gyakran hozta úgy, gitárt vett a kezébe, s énekelni kezdett. „Itt ülök csendesen, egymagam, számolom, ami van…” A lényeg, hogy bejöjjön az öröm, mondta a társaságnak, s rendre hozzátette, de azért tenni is kell. Nem tagadta, az utolsó időkben már csak a környezete szeretete tartotta benne a lelket.
Wichmann Tamás néhány nappal 72. születésnapja után hagyott itt bennünket.” (Thury Gábor nekrológja)
„Wichmann Tamás (Budapest, 1948. február 4. – Budapest, 2020. február 12.) kilencszeres kenuvilágbajnok, háromszoros Európa-bajnok, kétszer olimpiai második, egyszer olimpiai harmadik helyezett, 37-szeres magyar bajnok.
Gyermekkori súlyos balesete után kezdett sportolni. (Hatéves volt, amikor elütötte egy rendőrautó, a súlyos baleset után napokig kómában feküdt, egy évig járógépet kellett használnia.) Először boksszal erősítette lábait, majd elkezdett kenuzni. Határtalan kitartása, akaratereje, szorgalma és lelkesedése a magyar sportélet egyik legkiemelkedőbb egyéniségévé tette.
Egykor Magyarország egyik legnépszerűbb sportembere volt. 1979-ben megkapta az UNESCO fair play díját. Az 1980-as moszkvai olimpián, ahol a csapat legesélyesebb indulója volt, mindenki megdöbbenésére nem sokkal a rajt után leállt és feladta a versenyt. Saját bevallása szerint később sem tudta megfejteni, miért maradt el az olimpiai arany, részben annak tulajdonította, hogy itthon nem volt igazi partnere, többnyire egyedül kellett edzenie.
Pályafutását az MTK-VM színeiben fejezte be. Visszavonulása után az MTK Örökös Tiszteletbeli Tagjává választotta, valamint aranygyűrűvel tüntették ki.
2010-ben az MTK-ban gyerekekkel foglalkozott. Részt vett a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat programjában.
A zenéhez is értett, énekelt és gitározott, a 2012-es londoni olimpiára készült Olympia mítosza című CD-n több olimpiai bajnokkal együtt énekelt, rappelt. 1985-ben Popej szerepét játszotta Bujtor István Az elvarázsolt dollár című filmjében. 2009-ben ezüstérmet nyert a magyar sárkányhajó válogatottal a dél-koreai Ulszanban a csapat-világbajnokság 200 méteres futamán, s így 61 évesen ismét vb-dobogóra állhatott.
2020. február 12-én hunyt el, hosszan tartó, súlyos betegség következtében.
1980-ban szerepelt Zsombolyai János rendező Vámmentes házasság című játékfilmjében. 1985-ben Popej szerepét játszotta Bujtor István: Az elvarázsolt dollár című filmjében. 2000-ben szerepet kapott Tarr Béla és Hranitzky Ágnes Werckmeister harmóniák-jában, illetve Szőke András: Tündérdomb, valamint 2002-ben Bereményi Géza rendező A Hídember c. filmjében is.
A Wichmann-kocsma
Mielőtt versenyző lett, szakácsnak tanult. Mikor kiderült, hogy az 1984-es Los Angeles-i nyári olimpián a szocialista országok bojkottja miatt nem szerepelhet, elkezdte felépíteni a saját vállalkozását.
1987-ben megnyitotta Budapest első „alternatív” kocsmáját, amelyben tudását hasznosította. A kocsmát eredetileg Szent Jupátról, a kenusok „védőszentjéről” nevezte el, de később már csak Wichmann-kocsma volt a neve.
Az ő nevéhez fűződik a Király utca–Kazinczy utca sarkán található játszótér elődjének létrehozása, melyet a Kazinczy utcai építkezési roham gátjaként fellépve őrizhetett meg a kerület szabad területként.
Jeleskedett a műemlékvédelemben – minden év decemberében megkoszorúzzák Schneider József híres kártyafestő mester emléktábláját. („E helyen állt Schneider József kártyafestő műhelye. Itt készült a magyar kártya 1836-ban, amely Tell Vilmos szabadságharcának felidézésével a játékos kedvű honpolgárok nemzeti öntudatát élesztgetve, azóta is kézről kézre jár. Állíttatta a magyar kártyások nevében a Pató Pál Párt és a Magyar Talon Alapítvány a millecentenárium évében.”) Ugyanebben a házban, évtizedeken át működtette vendéglőjét, egészen 2018-ig. Az alternatív vonalat képviselve, tartalmas kvízjátékokkal, beszélgetésekkel, az egymásra találás lehetőségével biztosított kulturált szórakozási formát az erzsébetvárosi polgárok részére.” (A Wichmann-kocsma 2020-ban majdnem áldozatul esett egy barbár szállodaépítés rombolásának. Úgy tűnik, a közfelháborodás menti meg, és műemlékké nyilvánítják. vj)
Wichmann Tamásnak – akinek életéről, karrierjéről a Magyar Lapát címmel portréfilm is készült – népes családja, hat gyermeke és számos unokája van. (Wikipedia)
„Kner Imre (Gyoma, 1890. február 3. – Mauthausen, 1944. május 12. körül) magyar tipográfus, nyomdász, könyvművész, Kner Izidor fia. A magyar könyvkiadás és nyomdászat kimagaslóan művelt és széles látókörű egyénisége.
„Életem értelme nem az, hogy nyomdász vagyok, hanem az, hogy szolgálok.”
Kner Izidor és Netter Kornélia első gyermekeként született. A gimnázium első két osztályát a mezőtúri református gimnáziumban végezte, majd Aradon folytatta tanulmányait. 1902-ben inasnak állt be apja gyomai nyomdájába.
1904-től egy éven keresztül Lipcsében a Mäser-féle könyvművészeti és tipográfiai szakiskolában tanult, ahol hasznos technikai ismereteket sajátított el, valamint magáévá tette az uralkodó szecessziós ízlést. 1906-ban a Röpke Lapok című báli meghívó mintakönyv címlapjának szerkesztését vállalta el, 1907-től a gyomai nyomda műszaki vezetője lett.
1914-ben nyugat-európai utazást tett, amelyről Ferenc Ferdinánd trónörökös halála miatt tért haza. 1915 első felében Békéscsabán katonáskodott, ahol barátságot kötött Aranyossi Pállal.
Tagja volt a Vasárnapi Körnek.
1917-ben házasságot kötött Kulka Etellel Budapesten. 1918-ban az őszirózsás forradalomban a Nemzeti Tanács jegyzője volt Gyomán.
1921-ben megszületett Zsuzsa lánya, majd 1923-ban Mihály fia. 1925-ben a Kozma Lajos által tervezett Kossuth Lajos utcai házba költözött, amely ma a Kner Múzeumnak ad otthont. Számos intézmény és társaság vezető személyisége, tagja volt. Ilyenek pl. a Magyar Könyv- és Reklámművészek Egyesületének alelnöki posztja, vagy a lipcsei első nemzetközi könyvkiállítás (IBA) magyar kiállítási bizottságának tagja. A tisztségekről az 1938-as zsidótörvény megszületése után lemondott.
Az 1923. évi göteborgi nyomdászkongresszuson a világ legjobb tipográfusai közé sorolták, az 1937-es párizsi világkiállításon nagydíjat kapott. Levelezése is képet nyújt életéről és munkásságáról. Levelezett többek között Móricz Miklóssal, Fülep Lajossal, Szabó Lőrinccel.
1944-ben, a német megszállás első napjaiban internálták. A budapesti gyűjtőfogházba került, ahonnan végül Sárvárra vitték és átadták a németeknek. Egy gyalogmenetben lemaradt, és az őrök végeztek vele. (Wikipedia)
A Sopron vármegyei Nagymartonban született jómódú parasztszülők gyermekeként. Itt volt kisiskolás; a középiskolát Sopronban és Budán a Királyi Katholikus Egyetemi Főgimnáziumban (ma: Budapesti Egyetemi Katolikus Gimnázium), majd Győrben végezte, és csak a szünidőkben tért haza. Ezután orvosegyetemre ment, és tanulmányai helyszínéül nem a közelebbi Bécset, hanem Pest-Budát választotta. Ettől fogva ritkán jutott vissza szülőföldjére. 1785-ben avatták orvosdoktorrá.
Negyedéves orvostanhallgató volt, amikor kinevezték az egyetem vegytani-növénytani tanszékén Winterl Jakab professzor tanársegédjévé, majd adjunktusává. A tanszék egyik feladata a botanikus kert (a „Füvészkert”) gondozása volt. Előadásokat Kitaibel nem is vállalt, a tudományos munkának élt. Rendes egyetemi tanári kinevezését csak 1802-ben kapta meg I. Ferenc császártól.
Rendkívüli szorgalommal dolgozott mostoha körülmények közt. Laboratóriumát otthonának konyhájában alakította ki és állandóan dokumentumainak megfelelő elhelyezéséért kellett küszködnie.
Ő állított elő a világon először klóros meszet, dolgozott ki többféle analitikai eljárást, vett részt a hazai répacukor-gyártási kísérletekben, szappanok előállításában és a tellúr nevű fém felfedezésében” – írta róla halálának 150. évfordulóján az Élet és Tudomány. Vegyészeti munkájáról keveset tudunk, és még kevesebbet tudott a korabeli tudósvilág: a nehéz körülmények között publikálásra nem maradt ideje. A hazai ásványvizekről szóló posztumusz műve, a Hydrographia Hungariae (1829) ma is forrásmunka…
Csak a XVIII. század végén kerül sor első ízben olyan rendszeresen megtervezett és végre is hajtott kutatómunkára, amelynek során az egész ország területét bejárják, és földtani, állattani, valamint növénytani szempontból átvizsgálják. Különös büszkeségünk, hogy ezt nem külföldi, hanem magyar kutató, Kitaibel Pál végzi – írta Tasnádi Kubacska András (Élet és Tudomány Kalendárium, 1957)
Összefoglaló műve Descriptiones et Icones Plantarum Rariorum Hungariae (Magyarország ritka növényeinek leírása és képei) címmel 1799 és 1812 között Bécsben jelent meg latin nyelven, három díszes kötetben, 280 színes rézmetszettel – sajnos, a hazai fizetőképes körök érdektelensége és a viharos külpolitikai helyzet (napóleoni háborúk) miatt befejezetlen maradt.
Halála után a herbárium 15000 lapnyi hagyatékát József nádor vásárolta meg, hogy a Nemzeti Múzeumnak ajándékozza. A gyűjteményt Jávorka Sándor dolgozta fel 1926 és 1936 között, és ez lett a később önállóvá váló MAGYAR TERMÉSZETTUDOMÁNYI MÚZEUM NÖVÉNYTÁRÁNAK ALAPJA. Kitaibelt az egyetem megbízta a teljes Flora Hungarica megírásával, de korai halála ebben megakadályozta. Az anyag, amelyet a Nemzeti Múzeum őriz, részben még mindig kiadásra vár.” (Wikipedia)
Apja id. Hollósy Simon (1810–1879) kereskedő volt, aki 1848 után változtatta Korbuly-ról Hollósy-ra a nevét. Budapesten a Mintarajziskolában, majd Münchenben Gabl és O. Seitz mellett tanult, s 1885-ben tűnt fel Tengerihántás c. képével.
Tanítói működése felemésztette ereje javát, a müncheni, a nagybányai iskolában is ő volt a mester. Nagybányát 1902-ben hagyta ott, az ottani érzékeny művészlelkekkel nézeteltérése támadt, ő maga is érzékeny, nehéz természetű művész volt. 1903-tól nyaranként nem Nagybányára, hanem Fonyódra, Vajdahunyadra, majd rövid megszakításokkal Técsőre vitte müncheni iskolájának növendékeit.
Relatíve kevés saját alkotása van, életképeket festett parasztokról, cigányokról, katonákról, ihlette a megművelt föld, a hazai táj és hazánk nagy történelmi eseményei. Hollósy nagybányai tevékenysége és a nagybányai művésztelep zárt fellépése nagyban hozzájárult a müncheni naturalista és a párizsiplein air stíluson belül és ahhoz képest egy bensőségesebb, lírai, tájhoz kötött realisztikus művészeti stílus kialakításához és annak elfogadtatásához a budapesti közönség körében.
1902 után főleg Münchenben és Técsőn tanított és festett, végül már csak Técsőn, itt érte a halál 1918-ban. Szülővárosában, a máramarosszigeti katolikus temetőben helyezték örök nyugalomra.
GALLAI Múltkor a Kálváriánál láttam … TÖRÖK ÁDÁM Mit csinálsz te folyton a Kálvárián?
GALLAI Leginkább a Virágos Katonát nézegetem.
TÖRÖK ÁDÁM Virágos Katonát?
GALLAI Képeken lehet látni. A stáсiókon. Krisztust korbácsolja.
TÖRÖK ÁDÁM Nem valami érdekes. Mármint a képeket bámulni.
GALLAI Figyelem az embereket is. Ahogy rohannak a földekre, meg gürcölnek. Gilikét is sokszor elnézegetem, ahogy őrzi a disznókat, meg amikor az ujjaival játszik.
„Gion Nándor (Szenttamás, 1941. február 1. – Szeged, 2002. augusztus 27.) vajdasági magyar író, újságíró, forgatókönyvíró, tanár; az újvidéki rádió magyar főszerkesztője.
Az 1960-as évek elején nagy változás történt a vajdasági magyar irodalomban: egységesen lépett fel egy viszonylag nagy létszámú fiatal nemzedék, amelyik semmiféle közösséget nem vállalt a korábbi, e nemzedék által provinciálisnak tartott vajdasági magyar irodalommal. Ez az úgynevezett Symposion nemzedék a Képes Ifjúság című lap irodalmi mellékletében jelentkezett, majd 1964-ben a Kontrapunkt című antológiában és ugyanekkor létrehozott folyóiratában, az Új Symposionban mutatkozott be.
A fiatalok később valamelyest „klasszicizálódtak”, de az új eszmék és irányzatok iránti nyitottságukat később is megőrizték. Ennek a nemzedéknek – Tolnai Ottóval együtt – kiemelkedő képviselője volt Gion Nándor. Ő is neoavantgárd kísérletekkel kezdte pályáját, laza időkezelésű, szabad asszociációkban bővelkedő lázadó kötettel indult, de már az 1960-as évek végén kialakította sajátos, elevenen, fordulatosan mesélő elbeszélői módszerét és stílusát. Művei ettől kezdve legtöbbször szülőföldjén, Szenttamáson és környékén játszódnak. Szemléletükre pedig az eleven meséléssel, visszatérő hősökkel, a képtelen és a természetes dolgok, események keverésével létrehozott „dúsított realizmus” jellemző.
Iparos családból származott. Szabadkán ipari iskolába járt, majd 1963-ban az újvidéki egyetem magyar nyelv és irodalom szakán szerzett diplomát. Egyetemi évei alatt az újvidéki magyar rádió ösztöndíjasa volt. Már ekkor megjelentek szépirodalmi alkotásai és írt tudósításokat, recenziókat, kritikákat – tagja lett az Új Symposion nemzedékének.
Végzése után nem ment tanítani, 1963-1983 között újvidéki magyar rádió munkatársaként dolgozott s gyakorlott tollforgatóvá vált. 1963-64-ben katonai szolgálatát töltötte Stipen (Macedóniában). A katonaság után vette feleségül egyetemista társát, Hegedűs-Budánovics Idát, aki 1967-ben – Gábor fiuk születése után néhány héttel – egy tragikus balesetben meghalt. Az anya nélkül maradt kisfiút Gion Nándor szüleire bízta, hogy ők neveljék fel a gyermeket.
Első sikerét az 1968-ban megjelenő Kétéltűek a barlangban című regényével érte el, majd a Testvérem, Joáb 1969-es regényével szintén a Forum Kiadó első díját kapta meg. Tehetsége és párttagsága is közrejátszott abban, hogy 1969-től az Új Symposion szerkesztőségének tagja lett, de sikerült kimaradnia a szerkesztőség későbbi koncepciós jellegű felszámolásából.
1970-ben jelent meg az Engem nem úgy hívnak című ifjúsági regénye, 1972-ben pedig a Postarablók című műve, majd 1973-ban pedig a Híd-díjas Virágos katona című regénye. 1977-ben olyan nagy sikert aratott A kárókatonák még nem jöttek vissza című gyerekregénye, hogy kötelező olvasmány lett az iskolákban (1983-ban film készült belőle), 1982-ben megjelent a mű folytatása, a Sortűz egy fekete bivalyért, amelyet szintén megfilmesítettek 1984-ben.
1979-1982 között a Vajdasági Íróegyesület elnöke, 1983-1985 között az Újvidéki Színház igazgatója volt. 1985-től az újvidéki rádió újságírója, szerkesztője, főszerkesztője. Munkásságára Magyarországon is felfigyelnek: 1987-ben Déry Tibor-díjat, 1988-ban József Attila-díjat kapott.
Jugoszlávia felbomlása idején a rábízott emberek védelme érdekében az utolsó pillanatig kitartott munkahelyén és a pártban, ezért romolhatott meg a kapcsolata egyes jugoszláviai és magyarországi írókkal. 1993 szeptemberében áttelepült Magyarországra családjával együtt. Nem sokkal később Varga Lajos Márton készített vele egy interjút, amely november 6-án jelent meg a Népszabadságban, s amelyben Gion úgy nyilatkozott, hogy be szeretne lépni a szabadkőművesek közé. A beszélgetésnek ugyan nem a szabadkőművesség volt a témája, de a meglepődött interjúkészítő mégis ezt emelte ki: a „Szabadkőműves szeretnék lenni” címet adta az írásnak. (A nyilvános jelentkezés sikeres lett, az írót 1994 januárjában felvették a Deák Ferenc, a Testvériséghez szabadkőműves páholyba.)
1994-ben megjelent az Izsakhár című regénye (2001-ben A Szivárvány harcosa címen film készült belőle). 1996-ban adta ki Mint a felszabadítók című kötetét, az Izsakhár folytatását. 1997-ben jelent meg a családtörténeti munka harmadik része: Ez a nap a mienk, majd 2002-ben a Forrás folyóiratban folytatásokban az Aranyat talált – a regénysorozat negyedik része. A regénytetralógia a Latroknak is játszott közös címet kapta.
Gion Nándor több komoly betegséggel is küzdött – 2002 augusztusában szállították be a szegedi Újklinikára, ahol másnapra meghalt. 2002. szeptember 12-én temették el a budapesti Farkasréti temetőben.
Életművének és személyiségének emlékét a határon túli fiatal alkotókat jutalmazó Gion-ösztöndíj őrzi. A Noran Kiadó vállalta Gion Nándor életművének megjelentetését, köztük a Magyarországon elérhetetlen szövegek kiadását. Szülőhelyén, Szenttamáson megkezdődött az író kultuszának kialakítása, amelynek központja a 2010-ben megnyílt Gion Emlékház.
Budapesti szegény zsidó családból származott, édesapja Guttmann Jakab, édesanyja Löwy Rozália. 1899 októberében egyéves, önkéntes, tiszthelyettes képző szolgálatra vonult be a 6-os vártüzérekhez. Miután a Műegyetemen oklevelet szerzett, Alpár Ignác irodájában, majd Lechner Ödönnel dolgozott. 1907-ben nyitott önálló irodát. Sikerrel vett részt pályázatokon. Kezdetben szecessziós, majd eklektikus, később konstruktív, modern stílusban alkotott.
1908. április 30-án Terézvárosban feleségül vette Blockner Vilmát, Blockner Izidor és Eisler Regina leányát.
Hajós Alfréd sportsikereinek köszönhetően a zsidótörvények hatálya alól kezdetben mentességet élvezett. A nyilasuralom idején viszont már bujkálnia kellett. Mégsem elsősorban magán, hanem a többi zsidó származású sportolón próbált segíteni. Vitéz Halassy Olivér vízilabdázó és úszó olimpiai bajnok – aki házában több zsidó sportolót bújtatott – segített neki ebben.
Halálát specifikus tüdőbaj okozta 1955-ben.
Sportolóként
Mint a korabeli ifjúság több tagja, ő is aktívan sportolt.
Úszóként
A Magyar Úszó Egyesület (MÚE) tagjaként (1894–1896) volt egyesületi sportember. Az 1896. évi nyári olimpiai játékokon (az első újkori olimpián) Athénban a 13 °C-os tengervízben megrendezett versenyen megnyerte mind a 100 m-es (1:22,2) – vízből indulva –, mind pedig az 1200 m-es (18:22,1) – hajóról a partra úszva – gyorsúszószámot, ezzel ő szerezte a magyar sport első és második olimpiai győzelmét (nem aranyérmét, hiszen akkor még ezüstérem járt a győzteseknek). Sikereit a magyar tempónak nevezett úszóstílusnak köszönhette, ami gyakorlatilag megegyezett a mai gyorsúszó stílussal. 1895-ben nem hivatalos Európa-bajnok 100 méter gyorson, „örökös magyar bajnok”.
Labdarúgóként
Klubcsapatban
Sportolóként úszott, atletizált (1896–1898), közben tornászott és a labdarúgást is kiemelkedő szinten végezte. Fizikai felkészültségének elismeréseként játékosként balösszekötőként alkalmazták képességeit. 1897. május 9-én az első nyilvános edzőmérkőzésen játszott labdarúgó-mérkőzésen a Budapesti Torna Club (BTC) csapatában. A BTC-ben 1898–1904 között rúgta a labdát. 1901-ben és 1902-ben tagja volt a bajnokcsapatnak.
Labdarúgó-játékvezetőként
Gyakorlata, valamint szabályismerete alapján vizsga nélkül, 1897-től szükségből lett játékvezető. Az alakuló klubtalálkozókon, bemutató mérkőzéseken, az MLSZ által üzemeltetett bajnokságokban tevékenykedett. Játékvezetésből 1903-ban Budapesten az MLSZ Bíróvizsgáló Bizottság (BB) előtti elméleti és gyakorlati vizsgát tett. Az MLSZ BB javaslatára 1903-tól NB I-es bíró. Küldési gyakorlat szerint rendszeres partbírói szolgálatot is végzett. A nemzeti játékvezetéstől 1908-ban visszavonult. NB I-es mérkőzéseinek száma: 14.
A szegedi szecessziós stílusú építészet kiemelkedő képviselője, Szeged mediterrán jellegű arculatának építészeti megjelenítéséhez jelentős mértékben hozzájárult.
A magyar szecessziókiemelkedő tervezője volt, akit „magyar Gaudínak” is neveztek. Annak ellenére, hogy legismertebb műve, a Reök-palota nagyon ritka magyar példája az art nouveau francia, illetve spanyol irányvonalának, ez az elnevezés félrevezető, hiszen legtöbb épülete ennél szigorúbb vonalvezetésű, kevesebb növényi és egyéb díszítést alkalmaz. Országos szinten Magyar Ede egyedi munkássága mind a mai napig kevéssé ismert. Ennek lehetséges okai korai halála és az a tény, miszerint összes művét vidéken alkotta.
Oszadszki Mihály asztalos harmadik gyermekeként született. Hároméves volt, amikor a család felvette a Magyar nevet. A Budapesti Állami Felső-Építőipari Iskolában szerzett építőmesteri képesítést 1901-ben. Külföldi tanulmányútjai után főleg Szegeden tevékenykedett. A szegedi Reök-palota 1907-es megépítése hírnevet szerzett neki, és sorra kapta a megrendeléseket.
Mindössze 35 évesen, szerelmi bánatában önkezével vetett véget életének.
„Néha találni az utczán egy férfit csendes, halk léptekkel ballagva, szemöldei mozdulatlan homloka elejére összevonva, szép, kifejezésteljes szemei merően maga elé szegezve; rendesen egy szép, halavány, szelid arczu ifju vezeti. Ez Bajza és gyermeke. Emeljetek kalapot előtte és haladjatok el mellette csendesen. Ő nem ismer senkit; nem ismeri önmagát sem.” (Jókai Mór: Magyar költők sorsa. 1854.) ”
1831-ben elindította a Kritikai Lapok című folyóiratot, majd 1837-ben Vörösmarty Mihállyal és Toldy Ferenccel közösen az Athenaeumot… maradandót kritikáival és tanulmányaival alkotott…
1837–1838-ban a Pesti Magyar Színház igazgatójaként … kidolgozta a színház működési szabályzatát.
Az újonnan megnyílt színház műsorarányainak kérdéséről 1837-ben vita robbant ki, aminek következtében 1838-ban lemondott igazgatói pozíciójáról…
attól tartott, hogy az Erkel Ferenc által erősen támogatott operadarabok túlsúlya a magyar dráma ügyére káros hatással lesz. Fontos megemlíteni, hogy Bajza és köre nem az operák ellen szállt harcba, hanem a magyar nyelv ügyét támogatták azáltal, hogy a magyar nyelvű drámákat szerették volna látni a színház repertoárjában, a zenés-táncos szórakoztató színdarabok helyett.
Ennek a vitának lett a következménye az Athenaeum-per, mely során ellenfeleik (a Pesti Magyar Színház választmánya) megpróbálták negatív színben feltüntetni a folyóiratot, és annak szerkesztő triászát.
Bajza felismerve a francia romantika demokratikus szellemét, Victor Hugo népszerűsítésével küzdött a magyar romantika megteremtéséért. Bajza irodalmi- és színikritikáival, vitáival sokat tett a modern irodalmi élet viszonyainak tisztázásáért, illetve kritikáival a kemény, polemikus hangú bírálat megteremtőjévé vált.
Mindemellett aktív színházi ember is, 1847–48-ban a Nemzeti Színház aligazgatója, korábban a teátrum drámabíráló bizottságának a tagja volt.
1851-ben Haynau bukását követően szabadon visszatérhetett ugyan Pestre, ám az évekig tartó üldöztetés megterhelte: elborult az elméje, s bár néha ugyan kitisztult, mégis 1858-ban bekövetkező haláláig jórészt már szellemi sötétségben élt.”
„Nem volt énbennem semmi katonai zseni. Az csak mese, magyar legenda, mint annyi más. Rendet tartottam a katonáim között, ez az egész, és a fickók derekasan viselték magukat néhányszor. A többi lárifári. ”
– Görgei nyilatkozata Mikszáth Kálmánnak
„
„
Én katonai sikereimnek legnagyobb részét chemiai tanulmányaimnak, a búvárkodás révén szerzett értelmi fegyelmezettségemnek köszönöm… Chemiai tanulmányaim közben tanultam meg azt, hogy puszta okoskodásaiban, sőt megfigyeléseiben is mily sokféleképpen csalódhatik az ember a valóság felől: de egyúttal azt is megtanultam, miféle módon lehet csalódásait sikeresen ellenőrizni, így a valóság felismeréséhez biztosan eljutni. „
Görgei Artúr honvédtábornok, hadügyminiszter, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején több alkalommal a honvédsereg fővezére, 1849. augusztus 11. és 13. között Magyarország teljhatalmú vezére akkori kifejezéssel diktátora. Polgári végzettségét tekintve vegyész, és 1848 előtt e területen is kiemelkedő eredményeket publikált.
A szabadságharc bukását követően Ausztriába internálták. Ebben az időszakban írta meg, és 1852-ben német nyelven megjelentette kétkötetes emlékiratait. Csak 1867-ben, a kiegyezés után térhetett vissza Magyarországra. Testvére, Görgey István házában élt 1916-ban, 98 éves korában bekövetkezett haláláig.
A Görgey család az Árpád-korban, II. Géza király idején szászhospesekkel települt az országba. Első ismert őse, Jordán, a szepesi szászok comese a tatárjárás idején a szászokat a Menedékkőre vezetve, lehetővé tette a későbbi Lőcse megalapítását.
Görgey Artúr 1818. január 30-án született a felvidéki Toporcon, elszegényedett nemesi családban. Nehéz gyermekkora volt, nagyanyja megszakított minden kapcsolatot a családdal, mert édesapja, Görgey György rangon alul nősült; a lőcsei, polgári származású Perczián Erzsébetet vette feleségül, emiatt állandó anyagi gondok nehezítették a család helyzetét.
Tanulmányait Késmárkon kezdte. Tanár szeretett volna lenni, de apja utasítására katonai pályára lépett. 1837-ben előléptették hadnaggyá, majd a magyar nemes testőrséghez került – éppen nála nyolc évvel idősebb bátyja, Görgey Ármin helyére (ő is részt vett az 1848–1849-es szabadságharcban). 1842-ben a Nádor-huszárokhoz került főhadnagyi rendfokozatban. A kemény szolgálati évek férfivá edzették. Szolgálata közben éledt fel benne a nemzeti érzés, újra gyakorolni kezdte anyanyelvét. 1843-ban eljegyezte Medgyaszay Friderikát, egy bécsi magyar nagykereskedő lányát, ám akkoriban a katonák házasságkötését rendfokozathoz és életkorhoz kötötték, ezek elérése előtt csak kaució ellenében nősülhettek. Ezért Görgey apja halála után, 1845. július 31-én kilépett a hadseregből, és ősztől Prágábanvegyészetet kezdett tanulni.
A prágai Károly Egyetemen hamar önálló tudományos munkát is végzett, megoldotta a zsírsavhomológok elválasztását (sóik alkoholban való különböző oldékonysága révén). A kókuszdió olajának zsírsavairól írott dolgozata 1848-ban két előkelő folyóiratban is megjelent. Magyarországon akart vegyészi képzettségének megfelelő beosztást kapni. Megpályázta az átmenetileg megüresedett műegyetemi kémiai tanszéket. Professzori kinevezés helyett azonban az ismert hadvezéri karrier várt rá.
A szabadságharc bukása után még csaknem hetven évig figyelemmel kísérte a kémia fejlődését, de nem válhatott újra e tudomány aktív művelőjévé.
A vegyész Görgeyről még itthon sem igen tudnak. Pedig tudománytörténetileg bizonyított, hogy 1848. évi tanulmányával a kémikusok körében elismerést szerzett. Tudományos eredményei hosszú időn át érvényesek maradtak, amit Than Károly 1893-ban így igazolt: „Görgei adatai azóta sokszor fölhasználtattak, és minden nagyobb összefoglaló kémiai szakmunkában föl vannak véve”. Állítását Ilosvay Lajos is megerősítette: „Eljárása ma sem múlta idejét, sokáig tájékoztatott minden ilyen természetű kutatásban”–írta 1907-ben, és Görgey dolgozatának magyar közreadását azzal indokolta, hogy szerzője „az első született magyar kémikus, aki a kémia világirodalmában nevét megörökítette.” Élete rövid válságba jutott, igen sanyarú körülmények között kényszerült élni (eladott lovának, és egyenruhájának árából tartotta fenn magát), menyasszonya felbontotta az eljegyzést. A bajból professzora segítette ki, aki tisztes ösztöndíjat, és lakást biztosított neki. Jól végezhette tanulmányait, mert Redtenbacher a lembergi egyetem tanársegédjévé szerette volna tenni.
Fordulópont életében 1847 novembere, amikor utolsó nagybátyja, Görgey Ferenc elhunyt, és ráhagyta toporci birtokát. Görgey kapva kapott az alkalmon, részint magyar nyelvtudását csiszolni tudta volna, részint pedig kémiai tanulmányainak eredményeit a mezőgazdaságban kívánta érvényesíteni. Nem is egyedül akart Toporcra visszatérni; még Prágában, Redtenbachernél megismerkedett Adéle Aubouinnel, akinek 1848 januárjában megkérte a kezét, s március 30-án esküdtek egymásnak hűséget a prágai evangélikus templomban. A toporci élet nem tartott sokáig. Még befejezte szakdolgozatát („A kókuszolaj szilárd és folyékony zsírsavai”), amit el is küldött Redtenbachernak. Több szaklapban is megjelent, ám a sors fintoraként csak klagenfurti száműzetésében kapta kézhez az érte járó tiszteletdíjat.
Ez időben történt neve írásának megváltoztatása is, Görgey István hatására: a nemesi Görgey helyett ezentúl a plebejus Görgei alakot használta, öccsével ellentétben élete végéig. A március 15-ei események hírei komolyan foglalkoztatták, a kormány május 17-én, a honvédség megszervezésére kiadott felhívására nem sokkal később Pestre utazott, és jelentkezett a hadseregbe.
1848. május 26-ánToporcról Pestre utazott, ide hívta a kormánynak a honvédség szervezéséről szóló szózata és az a május 17-ei felhívása, mely felszólította a kilépett katonatiszteket, hogy álljanak be az új hadseregbe. Görgeit mint volt (huszár) főhadnagyot honvéd századosi ranggal (1848. június 9-ei hatállyal) osztották be a Győrött szerveződő 5. honvédzászlóaljba.
(ld. Téli hadjárat, Tavaszi hadjárat)
A világosi fegyverletétel
Görgei erőltetett menettel érkezett augusztus 9-10-én Aradra. A remélt seregösszevonás elmaradt, mert Henryk Dembiński altábornagy végül Temesvár felé vezette a magyar déli hadsereget. Így Görgei és serege a Temesvár mellett lezajlott döntő ütközetben nem vehetett részt.
A temesvári vereség (augusztus 9.) után, augusztus 10-én este Arad várában Kossuth négyszemközti tanácskozást tartott Görgeivel. Még várták a jelentést a temesvári csata kimeneteléről. Vereség esetére Görgei kijelentette a kormányzónak, hogy leteszi a fegyvert. Kossuth éjszaka megjegyzés nélkül továbbküldte Görgeinek a katasztrofális vereségről szóló hadijelentést. Ezután a kormány felhatalmazta Görgeit az orosz főhadsereggel való külön tárgyalásra. Görgei felszólítására 1849. augusztus 11-én a magyar kormány lemondott, s ráruházta a katonai és a polgári teljhatalmat. Addigra az ellenséges hadseregek Magyarország csaknem teljes területét elfoglalták, ezért ez a kinevezés nem jelentett tényleges hatalmat, csak jogi hátteret biztosított. Így Görgei mind az esetleges tárgyaláshoz, mind a valószínű fegyverletételhez törvényes úton foghatott hozzá. Miután az orosz hadseregtől még aznap megérkezett a tárgyalást elutasító válasz, a tábornok számára csak a fegyverletétel maradt.
„
… helyzetünkben felszerelés nélkül, pénz nélkül, a hadsereg ellátásában egyes-egyedül harácsolásra utalva határozottan tagadom, hogy – még ha további sikerek lehetőségét föl is tesszük – ellenállásunk tartós lehet; és szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy a háborúnak az említett wallensteini elv szerint való folytatása tulajdon hazánkban – bűn.
”
– Görgei szavai Csány Lászlóhoz az utolsó haditanács összehívása előtt
1849. augusztus 11-én az aradi haditanács (mintegy 80 fő, köztük több későbbi aradi vértanú tábornok) kimondta a fegyverletételt. Görgei a határozathozatal idejére elhagyta a termet („kötelezve magam, hogy határozatuk értelmében fogok cselekedni”).
„
Talán elég lesz, ha egymagam leszek annak áldozatja.
”
1849. augusztus 13-án a magyar fősereg (29 889 fő) a szöllősi mezőn (Világos mellett) feltétel nélkül letette a fegyvert az orosz hadsereg előtt. Ez a gesztus azt jelképezte a nemzetközi közvéleménynek, hogy Magyarország csupán a túlerő előtt hajolt meg, nem adta fel azokat az elveket, amelyekért 1848-ban felvette a harcot. Görgeit másnap elválasztották tábornoktársaitól, és Nagyváradra vitték.
A nagyváradi orosz hadifogságban augusztus 27-én értesítették, hogy a bécsi udvar kegyelmet adott neki, azonban ausztriai száműzetésre ítélte.
A feltétel nélküli fegyverletétel és életének megkímélése miatt Görgei Artúrt mintegy másfél évszázadig árulóként tartotta számon a magyar közvélemény.
Világostól haláláig
1849. szeptember 11-én írta meg Kossuth híres vidini levelét, amelyben – alaptalanul – árulónak nevezte Görgeit. Görgei 1849. szeptember 11. – 1867. november 3. között az ausztriai Klagenfurtban internáltként élt. 1850-ben született leánya, Berta, majd 1855-ben fia, Kornél. 1858-ban átköltözött a szomszédos Viktringbe. 1852-ben adta ki Lipcsében német nyelvű, kétkötetes emlékiratát, de az osztrák hatóságok elkobozták a birodalom területére jutott példányokat. Magyarországon csak 1911-ben adták ki újra, Görgey István fordításában.
1867. május 28. – megjelent Pesten Gazdátlan levelek című, magyar nyelvű írása a világosi fegyverletétel körülményeiről. Május 29. – megírta utolsó nagyobb hatást kiváltó cikkét (Nyílt kérelem Kossuth Lajos úrhoz), Kossuth Lajos Deák Ferenchez intézett nyílt levelére reagálva. Az úgynevezett Cassandra-levélben Kossuth a szabadságharc bukását ismételten árulásnak tulajdonította, erre válaszul Görgei felszólította Kossuthot: „… hagyjon fel végre amaz áltanok hirdetésével, melyekkel Ön a haza dolgát fel nem építhette és fel nem építheti…”
1884-ben Klapka György és több száz honvédtiszt olyan memorandumot írt alá, amelyben nem tekintik Görgeit hazaárulónak.
Testvére feleségének, Dedinszky Arankának a közbenjárására 1884-től Tisza Kálmán miniszterelnök évi 2400 forint nyugdíjat ajánlott fel számára. Ezt az összeget 1889-ben Bánffy Dezső miniszterelnök 3000 forintra emelte fel. Nyugdíját 1902-ben Széll Kálmán miniszterelnök a 48-as honvédeket nyugdíjazó bizottság döntése értelmében a volt honvéd tábornokokat megillető évi 8000 koronára, Wekerle Sándor miniszterelnök pedig 1909-ben 10 000 koronára emelte fel.
1916. május 21-én (Buda bevételének napján) halt meg Budapesten, V. kerületi Mária Valéria (ma Apáczai Csere János) utca 17. szám alatti lakásában, 98 éves korában érte a halál.
Temetésén a kémikusok is elkísérték utolsó útjára, amely a Magyar Nemzeti Múzeum csarnokából a Kerepesi temető árkádsírjába vezetett. A díszsírhelyet a székesfőváros tanácsa adományozta neki. Azóta itt, Kossuth síremléke közelében alussza örök álmát a szabadságharc kiemelkedő vezetője és a magyar vegyészek büszkesége.”
„Köteles Sámuel (Újtorda, 1770. január 30. – Nagyenyed, 1831. május 17.[1]) filozófus, államtudós, a Magyar Tudós Társaság rendes tagja. A felvilágosodás korának neves, kantiánus alapokra helyezkedő erdélyi filozófusa volt, fontos szerepet játszott a magyar filozófiai szaknyelv megteremtésében…
Nagyenyedi, majd németországi tanulmányai során ismerkedett meg Immanuel Kant nézeteivel, s a kantiánus morálfilozófia híveként az erdélyi felvilágosodás nagy hatású alakjai között tartja számon az utókor…
…elsőként foglalta össze nemzeti nyelven a felvilágosodás filozófiai koncepcióit. Magyar nyelvű munkáival jelentősen hozzájárult a filozófia magyar terminológiájának megteremtéséhez, egyebek mellett olyan fogalmak bevezetése fűződik a nevéhez, mint a nembeli különbség (latin differentia specifica, napjainkban inkább fajképző különbség), a kölcsönös képzetek (conceptus reciproci) és az indítóok (motivum).
Marosvásárhelyi, majd nagyenyedi tanárként generációkat részeltetett felvilágosult nézeteket tükröző, magyar nyelvű előadásaiban – tanítványa volt például Kemény Zsigmond is –, így tanári tevékenységével is nagyban hozzájárult Erdély szellemi életének megújhodásához…
Az elsők között választották meg 1830-ban a Magyar Tudós Társaság rendes tagjává, de betegsége és hirtelen bekövetkező halála miatt a társaság munkájában nem vett részt.”
