Kategória: Évfordulók
Szabó Magda (Debrecen, 1917. október 5. – Kerepes, 2007. november 19.) Kossuth- és kétszeres József Attila-díjas magyar író, költő, műfordító, tanár, bölcsészdoktor, a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja.
Szülővárosában, a mostani Debreceni Református Kollégium Dóczy Gimnáziumában (akkor Dóczi Leánynevelő Intézet) tanult, itt érettségizett 1935-ben; 1940-ben a Debreceni Egyetemen kapott latin–magyar szakos tanári és bölcsészdoktori diplomát (értekezésének címe: A római szépségápolás). A helyi Református Leányiskolában, majd Hódmezővásárhelyen tanított 1945-ig, amikor a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium munkatársa lett.
Az 1940-es években rövid ideig Páhi (Bács-Kiskun vármegye) községben is tanított. 1949-ben megkapta a Baumgarten-díjat, de még azon a napon visszavonták tőle, és állásából is elbocsátották; egészen 1958-ig nem publikálhatott. Ebben az időben a Horváth Mihály téri Gyakorló Általános Iskola (a mai Budapesti Fazekas Mihály Gyakorló Általános Iskola és Gimnázium egyik elődintézménye) tanáraként dolgozott. Ismert tanítványai közé tartozott Egri János műsorvezető és Kovács P. József televíziós bemondó.
Az eredetileg költőként induló Szabó Magda 1958 után már regény- és drámaíróként tért vissza. A Freskó és Az őz című regények hozták meg számára az országos ismertséget. Ettől fogva szabadfoglalkozású íróként élt. Számos önéletrajzi ihletésű regényt írt, az Ókút, a Régimódi történet és a Für Elise saját és szülei gyermekkorát, valamint a 20. század elejének Debrecenjét mutatja be. Sok írása foglalkozik női sorsokkal és kapcsolataikkal, például A Danaida vagy a Pilátus.
1985 és 1990 között a Tiszántúli református egyházkerület főgondnoka és zsinati világi alelnöke volt. 1992-ben a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia alapító tagja és az irodalmi osztály rendes tagja lett.
1947-ben kötött házasságot Szobotka Tibor íróval, akinek alakját Megmaradt Szobotkának című könyvében idézte fel. A férj halála után Szabó Magda lett hagyatékának gondozója.
Az egyik legtöbbet fordított magyar íróként regényei számos országban és nyelven megjelentek. 1987-es regénye, Az ajtó először 1995-ben jelent meg angolul Stefan Draughon fordításában, 2015-ben pedig Len Rix fordításában. Regénye felkerült a The New York Times 10-es listájára.
2007. november 19-én, 90 éves korában, kerepesi otthonában, olvasás közben érte a halál.
https://hu.wikipedia.org/wiki/Szab%C3%B3_Magda
Csíktaplocai Xántus János, az Amerikai Egyesült Államokban ismert nevén John Xantus de Vesey (Csokonya, 1825. október 5. – Budapest, 1894. december 13.) magyar természettudós, utazó, néprajzkutató, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja. Növény- és állattani kollekciójával jelentősen gazdagította a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményét, ő volt a Fővárosi Állat- és Növénykert és a Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztályának első igazgatója, négy kalandos útikönyv és több mint kétszáz ismeretterjesztő írás szerzője. Zoológiai szakmunkákban nevének rövidítése: „Xantus”. Több növény- és állatfaj tudományos neve állít emléket Xántusnak: az őszirózsafélék családjába tartozó Chaenactis xantiana, az állatvilágban a kolibrifélék közül a Hylocharis xantusii, a gekkófélék közül a Phyllodactylus xanti, sőt a pikkelyes hüllők egyik családjának tudományos neve Xantusiidae.
A 15. században Erdélybe vándorolt görög család sarjaként született a Somogy vármegyei Csokonyán, háromgyerekes családban. Az ifjú Xántus tanulmányait szülőfalujában és a győri bencések, illetve a pécsi ciszterciek gimnáziumában végezte, majd ugyanitt tanult jogot. Kaposvárott helyezkedett el mint aljegyző, s köz- és váltóügyvédi vizsgáját 1847-ben Pesten tette le.
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharchoz önkéntes nemzetőrként csatlakozott, 1848 nyarán, majd innen a horvátok mozgolódása idején Pestre ment, ahol beállt a honvéd tüzérekhez. Tűzmesterként vett részt a pákozdi csatában és huszár főhadnagyként Komárom védelmében. Onnan átlépett a gyalogsághoz, ahol a 46. zászlóaljban a főhadnagyságig vitte. Egy kitörés során, 1849. február 8-án az osztrákok Érsekújvárnál elfogták. Gyalog kísérték Pozsonyba, ahová betegen érkezett meg, és kórházba vitték. Felgyógyulása után hadifogolyként a königgrätzi táborba került, ahonnan 1850 júliusában szabadult ki. Az aradi véres napok után a Pilzenben állomásozott Khevenhüller-Metsch ezredbe beosztották közlegénynek. Édesanyja mindent elkövetett, hogy fiát a katonaságtól megszabadítsa. Ez bécsi ismerősei közbenjárására sikerült is. Xántus azonban hazajövetel helyett Prágában összeköttetésbe lépett az emigránsokkal, hazafias nyilatkozatai miatt ismét elfogták, és a hadbíróság börtönbüntetésre ítélte. Ebből a fogságból sikeresen megszökött, és a felelősségre vonás elől Németországon, Belgiumon és Franciaországon keresztül Londonba emigrált, majd 1852-ben áthajózott az Amerikai Egyesült Államokba.
Amerikában
Először New Yorkban vállalt alkalmi munkákat (volt matróz, hírlapkihordó, könyvkereskedő, gyógyszerész, boltossegéd, zongoratanító, vasúti hivatalnok, mérnök, több nyelv tanára is). 1852-ben a Missouri folyón felhajózott Lexingtonig, és onnan lóháton indult a vadnyugatra, hogy részt vegyen Saint Louis–Kalifornia vasútvonal (Pacific vasút) nyomvonalának kitűzésében. 1854-ben Kansasban mérnökké léptették elő; először ebben az államban találkozott indiánokkal. Topográfiai felméréseket végzett Indiana államban, majd Texasban. Még 1853-ban a New Orleans-i egyetemen vállalt oktatói állást. Az ottani magyar közösségben élt, majd 1854-ben ellátogatott az Iowa állambeli, szintén magyarok lakta New Budába. A környező prérit bejárva gyűjtötte be a később a Magyar Nemzeti Múzeumnak adományozott növény- és állatgyűjteményének első darabjait. 1855 szeptemberében a kansasi Fort Riley erődjében vállalt szolgálatot mint szanitéc őrmester – Vésey Lajos álnéven (innen nevének Nyugaton mindmáig használt változata, a John Xantus de Vesey).
1856 derekán kapta meg első nagyobb, önálló feladatát: az Arkansas folyó forrásvidékének feltérképezését. 1857-ben Washingtonba utazott, és ott a Smithsonian Intézet kaliforniai térképező munkákkal bízta meg. A munka elkezdése előtt még kirándult Oregonba, felhajózott a Columbia folyón, ellátogatott Sacramentóba és Stocktonba, megnézte az aranybányákat. Kaliforniában gyűjtött növényeket és állatokat a környéken, és ezt folytatta azután is, hogy átkerült a Fort Tejon katonai erődbe. 1858-ban hivatalos megbízásból bejárta az azon időtájt alig ismert Kaliforniai-félszigetet, és tovább délnek utazva eljutott La Pazba. A Magyarországra küldött gyűjtemények és beszámolók okán munkásságát egyre inkább elismerték, és ennek jeleként 1859. december 15-én a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választotta.
1859 elején sikeresen kérte a katonai szolgálat alóli felmentését, így idejét és energiáját az amerikai prérividék természetrajzi feltérképezésének szentelhette. Később a Coastal Survey megbízásából tengeráramlási megfigyeléseket végzett a Kaliforniai-félsziget csúcsánál, a San Lucas-foknál, ami alkalmat teremtett számára ahhoz, hogy a tenger élővilágát is gyűjtse.
1861 augusztusában kilépett a Coastal Survey alkalmazásából, s év végén visszatért Magyarországra, hogy 1862. január 22-én (más források szerint január 27-én) megtarthassa akadémiai székfoglaló előadását Adatok a tenger természettani földrajzához címmel. Még 1862. június 23-án visszatért Amerikába, ahol már folyt az amerikai polgárháború, s Xántus régi barátja, William Alexander Hammond képzett orvos és természettudós éppen a hadsereg egészségügyi alakulatának főparancsnoka volt, s 1862. július 28-án kinevezte Xantust a helyettesévé, ebben a szolgálatban 1862 decemberéig maradt. Ennyi volt Xántus amerikai polgárháborús szolgálata az unionisták oldalán.
Hamarosan elfoglalt egy – az amerikai külügyminiszter által – felajánlott állást, s 1864 júniusáig az Egyesült Államok mexikói konzulja volt Manzanillo állomáshellyel. Ezen hivatala rövidre sikerült, mert mihelyt elismerte egy helyi lázadó főnök hatalmát, a washingtoni külügyminisztérium visszahívta, sőt a konzulátust is bezáratta. Xántus megint megélhetés nélkül maradt, előbb Peruba, aztán Havannába utazott.
Betegeskedése miatt végleg lemondott amerikai tartózkodásáról, és 1864 júliusában hazatért, de előbb Hollandiában és Belgiumban tanulmányozta az állatkerteket és nagybecsű természettudományi gyűjteményt hozott magával a Magyar Nemzeti Múzeum számára.
Újra itthon
Hazatérve megromlott egészségi állapota miatt először Ótátrafüredre utazott gyógykezelésre, ahol a fürdővendégek egy forrást Xántus-forrásnak neveztek el, amit augusztus 4-én szenteltek fel. Ezután erdélyi körutat tett, szeptember 2-án az orvosok marosvásárhelyi gyűlésén egy természetrajzi könyvtár Pesten történő felállítását indítványozta, valamint belgiumi és hollandiai tapasztalataira hivatkozva felvetette egy állami állatkert létrehozásának tervét. Ezen intézmény 1862. március 12-én megalakult, s a bizottság tiszteletbeli elnökévé választotta. 1866. augusztus 6-án nyitotta meg a pesti Állatkertet, melynek igazgatói tisztét is betöltötte.
1868-ban tisztségét feladva, októberben Kelet-Ázsiába indult Triesztből egy osztrák–magyar expedícióval. Először Ceylonban, Sziámban, Kínában és Japánban végeztek gyűjtéseket, majd miután Xántus a kutatóút vezetőivel összekülönbözött azon, hogy a gyűjtött anyag a bécsi vagy a pesti múzeumba kerüljön-e, 1869 elején különvált az expedíciótól. Celebesz, Borneó és Jáva szigetén hatalmas állattani anyagot gyűjtött (ennek legnevezetesebb darabja egy preparált orangután volt), valamint 2500 darabos, párját ritkító borneói etnológiai gyűjteményéből alapították meg a Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztályának, a későbbi Néprajzi Múzeumnak az alapjait.
1870 novemberében hazatért és gyűjteménye feldolgozásába kezdett. 1872. március 5-én a Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztályának első őrévé (tkp. igazgatójává) nevezték ki. Ugyanebben az évben Rómer Flórissal összeállították a bécsi világkiállításon szereplő első magyar néprajzi gyűjteményt. 1872-ben részt vett a Magyar Földrajzi Társaság megalapításában, amelynek 1890-ben alelnöke lett.
Kétszer nősült, első felesége Doleschall Gabriella volt, Doleschall Gábor orvos, botanikus lánya, akivel 1873-ban kötött házasságot. Ebből a házasságából született egyetlen gyermeke, Gábor. Rövid házasságukat követően Steden Ilonát vette feleségül.
1894 tavaszán súlyos tüdőgyulladáson esett át, s családja 1894. április 10-én levitte az Adriai-tenger partjára, Voloscába gyógyulni, de hamarosan elborult elmével került haza, s meghalt. Sírja a Kerepesi temetőben található.
https://hu.wikipedia.org/wiki/X%C3%A1ntus_J%C3%A1nos_(etnol%C3%B3gus)
Szalay Sándor (Nyíregyháza, 1909. október 4. – Debrecen, 1987. október 11.) állami díjas magyar fizikus, akadémikus, a magyarországi magfizikai kutatások megteremtője. Két fia van, egyikük Szalay A. Sándor akadémikus (mellesleg a Panta Rhei együttes tagja). A másik Szalay András, fizikus, mellesleg szintén a Panta Rhei együttes tagja.
Budapesten tanult, Tangl Károlynál doktorált, mérőeszközeinek tervezésében Békésy György segítette tanácsaival. A végzés után állás nélküli Szalayt Szent-Györgyi Albert hívta maga mellé kutatni.
Először Lipcsében kutatott két évig Peter Debye mellett, majd Rutherfordot kérte Szalay Sándor, hogy mellette dolgozhasson a Cavendish Laboratóriumban. A tíz pályázó közül Rutherford őt választotta ki a féléves ösztöndíjra. Itt megtanulta a nukleáris technika mellett azt, hogyan kell saját kezűleg műszereket készíteni.
1935-ben hívta Gyulai Zoltán (a magyar kristálykutatás megteremtője) tanársegédnek a debreceni egyetemre. Itt Szalay magfizikai műhelyt épített ki, számos tehetséges tanítványt nevelt ki. A második világháború rombolásai után tanítványaival újjáépítették az egyetem Kísérleti Fizika Intézetét. Felhasználták a radioaktív nyomjelzést az orvostudományban. Szalay Geiger–Müller-számlálókat épített, és uránlelőhelyeket keresett Magyarországon.
1952-ben Kossuth-díjat kapott. 1954-ben létrehozták az MTA Atommagkutató Intézetet, röviden ATOMKI-t. 1978-ban Állami Díjjal tüntették ki az atommagfizikában és népgazdasági jelentőségű alkalmazásában elért eredményeiért és kutatásirányító, iskolateremtő munkásságáért. 1987-ben halt meg.
Berényi Dénes: SZALAY SÁNDOR, AZ EMBER
[…]
Szalay Sándor nagyon határozott egyéniség, kemény, gerinces ember volt, néha kissé talán merevnek is tűnt. Soha nem azt nézte, hogy merről fúj a szél, hogy ahhoz alkalmazkodjon. Akár tudományos, akár tudománypolitikai vagy kifejezetten politikai kérdésről volt is szó, mindig azt az álláspontot képviselte, és annak kifejezést is adott, amit helyesnek tartott.
Valamikor a 40-es évek végén egy „tegeződési hullám” futott végig az országon. Ennek keretében a szakszervezet és a diákszervezet egy adott napra összehívta a tanszék minden dolgozóját, hogy koccintás közepette mindenki tegeződjön össze az intézetben. A prof nem jött ki a szobájából. Ezért a diákszervezet és a szakszervezet képviselője (az előbbi a később akadémikussá lett Kiss Dezső volt) bementek a szobájába és informálták arról, hogy együtt vannak a tanszék dolgozói, hogy ünnepélyesen elkezdődjön az „össznépi tegeződés” a tanszéken belül. Kínos csend következett, majd a prof a következőket mondta: „A diákszervezet és a szakszervezet számos törekvését őszintén támogatom, de hogy kivel tegeződök és kivel nem, ez az én magánügyem. A viszontlátásra.” Ma talán ez a magatartás arisztokratikusnak tűnhet, de akkor ez az emberi egyéniség és a személyiségi szféra bátor védelmét jelentette. Itt jegyzem meg – bár erről nekem semmiféle személyes tapasztalatom nincs -, csak nagyon közvetetten tudok róla, hogy hasonló határozottsággal viseltetett a zsidóüldözés idején is az üldözött hallgatók védelmében.
Talán itt érdemes megjegyezni – bár a konkrét időpontra nem emlékszem, de a történet mindenképpen jellemző Szalay egyéniségére és intézetvezetési stílusára -, hogy egy alkalommal, amikor valaki laboránsnőnek jelentkezett a Tanszékre, ahogy mentek be a prof szobájába, előreengedte a jelöltet, és azt mondta: „Most még előreengedem” (t.i. ha már intézeti dolgozó lesz, akkor nem nézi, hogy férfi vagy nő, formális udvariaskodásra nincs idő és mód).
1956. november 3-án éjjel Szalay Sándor svédországi tanulmányútjáról érkezett haza. Akkor csak úgy juthatott el Debrecenbe, hogy Csehszlovákián keresztülutazva Sátoraljaújhelyre jött, oda értement az intézeti autó és 3-áról 4-ére virradó éjszaka a szovjet tankok között, amelyek akkor már minden jelentősebb magyar várost körülvettek, tudott bejutni Debrecenbe. November 5-én, hétfőn reggel összehívta a Tanszék munkatársait, és beszámolót tartott svédországi útjáról, amely akkor, mint nyugati tanulmányút, igen nagy ritkaságnak számított.
Mielőtt továbbmennénk, itt érdemes megjegyezni egy Marx Györgytől kapott információt. Még ezután is, éveken át (bár lassan-lassan csökkenő mértékben) nagy dolog, valami kiváltságféle volt egy „nyugati” tanulmányút, konferenciarészvétel. Egyik bizottságban, ahol egy ilyen „kívánatos” kiküldetésről döntöttek, Marx György is tag volt, és mint elmondta, mindenki saját magát javasolta, kivéve Szalayt, aki a munkatársait. „Ezt csak azért mondom el,” tette hozzá Marx – „hogy tudjátok ki a főnökötök”. Egyébként Szalay el is érte, hogy 1957 novemberében-decemberében Csikai Gyulát és engem körülbelül egy-egy hónapra ki tudott küldetni tanulmányútra Svédországba, egymástól függetlenül, teljesen külön programmal. Sokat harcolt ezért, a különböző fórumokon érvelve, hogy elszigetelten nem lehet tudományt csinálni, ha a munkatársait nem engedik külföldre, akkor ne várjanak tőlünk eredményeket. Ezért szervezett különben kezdettől fogva angol nyelvtanfolyamokat az intézetben. Volt idő, amikor ez a tény egyébként Szalay és a Tanszék ellen támadási felületet jelentett, mert a szervezett angoltanulás „nyugat-imádatot”, „nyugati orientációt” jelentett. Ne csodálkozzunk ezen, mert az ötvenes évek első felében a Debreceni Egyetemen az angol, francia, német tanszéket megszüntették, mert ezek „imperialista nyelveknek” számítottak.
Visszatérve Szalay november 5-i svédországi beszámolójára, ennek során kijelentette, hogy azt az életszínvonalat és tudományos teljesítményt, ami Svédországban van, csak munkával, becsületes, szorgalmas munkával lehet elérni. Ezzel lehet az országot előrevinni, nem hőbörgéssel. Ki fogok tétetni egy ívet a portára – mondta -, amelyen két oszlop lesz, az egyikbe azok tegyék a keresztet, akik dolgozni akarnak, a másikba azok, akik hőbörögni, de akik az utóbbiba teszik a keresztet, azok ne is jöjjenek be az Intézetbe. Bizonyára világosan látta, hogy november 4-e után céltalan és értelmetlen bármiféle „muszájherkuleskedés”.
1957 tavaszán Kádár eljött Debrecenbe, és nagygyűlésen tartott beszédet a Vagongyárban. Ide az értelmiség vezető képviselői is meghívást kaptak, hogy demonstrálják, hogy az értelmiség az új kormány mellett van. Szalay nem ment el, és az Intézetben többek előtt kijelentette, hogy őt nem érdekli, hogy egy kormány zöldre vagy pirosra festi magát. Majd megnézi, hogy mit csinál, milyen intézkedéseket tesz, és majd azok alapján fogja megítélni.
Meg kell jegyezni, hogy az egész idő alatt se 56 előtt, se 56 után egyetlen május 1-jei felvonuláson vagy hasonlón nem vett részt, bár volt úgy, hogy a tribünre is meghívták.
56 nyarán nagy szüksége volt az Intézetnek egy a Miskolci Egyetemen dolgozó mérnökre. A dolog elhúzódott, és átkérése folyamatban volt, amikor kitört a forradalom.
A fiatal mérnök valamilyen szerepet vállalt Miskolcon a forradalom alatt (ezért később 5 évi börtönt kapott), és ezért a forradalom után Debrecenbe kerülése elé újabb és újabb nehézségek merültek, elsősorban az, hogy a rendőrség letartóztatta. Szalay egyre mérgesebb lett emiatt, és a következőt jelentette ki: „El kell már menjek Miskolcra, és meg kell pirongassam a rendőrséget, hogy vegyék tudomásul, hogy erre az emberre nekünk szükségünk van.”
Valamikor az 50-es évek végén Marosán György nagy beszédet tartott a Debreceni Egyetemen, amelyben „kiprédikálta” Szalay Sándort, mondván, hogy ilyen embernek, mint Szalay („reakciós”, „nyugatbarát”, „imperialista bérenc”, a „nép ellensége” stb.) nincs helye az egyetemen. Mindnyájan nagyon meg voltunk ijedve. Szalay éppen nem volt itthon, és mikor hazajött, akkor hallott erről az eseményről. Rögtön elutazott Budapestre – a fáma szerint Kádárhoz személyesen -, a valóságban azonban a pártközpontba vagy a minisztériumba, és ott megkérdezte, hogy mi a szándékuk vele. Ott azt mondták, hogy menjen haza és dolgozzon. Az esethez még az is hozzátartozik, hogy néhány hét múlva – nyilván nemcsak ezért, hanem más hasonló ténykedésért is – Marosán Györgyöt leváltották és eltűnt a politikai süllyesztőben. Talán itt érdemes elmondani azt is, hogy 1984-ben, Szalay Sándor 75. születésnapján a városi és a megyei pártvezetés díszebédet adott a tiszteletére a debreceni Nagyerdőn található exkluzív pártüdülőben.
Egy másik jellemző történet, amelynek magam is szereplője vagyok. Egy alkalommal nagyon harcoltam azért, hogy csoportunk bizonyos igényeit az intézeti műhely feltétlenül elégítse ki, illetve, hogy a prof ezt engedélyezze. Lementem hozzá azzal, hogy meggyőzzem erről. Miután elmondtam az érveimet még hozzátettem, hogy ezek olyan igények, amelyek valóban nagyon fontosak nekünk, és tulajdonképpen az Intézet szempontjából is, de azért én nem akarom könyökkel félretolni a többieket. Mire a prof mosolyogva azt mondta: „Dehogynem, fiam, akár két könyökkel is.”
Ha már az én személyes tapasztalataimról van szó, akkor az időrendtől eltérve itt említem meg, hogy pályám kezdetén mit jelentettek nekem azok a szombat délutánok, amikor kiültünk ketten a Bem téri épület előtti lócára és megbeszéltük a hét folyamán elért eredményeimet, a nehézségeket és azt, hogy hogyan tovább. Egyébként a mai számos intézeti, főosztály-, osztály- stb. szemináriumok „őse”, az a heti összejövetel a prof szobájában, majd a könyvtárban, ahol körülültük az asztalt és beszámoltunk egy-egy eredményünkről vagy referáltunk egy-egy érdekes folyóiratcikkről. Ezeken részt venni egy hallgatónak nagy tisztesség volt.
Itt említem meg azt is, hogy akkoriban nem voltak automatizálva a berendezések, bizony sokszor éjjel-nappal mértünk, és a mérésekhez, mondjuk, félóránként az ébresztőóra riasztotta az embert. Egy ilyen alkalommal, éppen mikor az éjjeli mérésre készültem, bejött a prof a laborba és kérdezte: „Fiam, vacsorázott már?” Nemleges feleletem után lehívott, hogy vacsorázzunk együtt a prof családjával, mert akkor még a családjával együtt bent lakott a Bem-téri épületben.
A 80-as években Szalayt meghívták egy-egy népfrontgyűlésre, és egy alkalommal el is ment egy tsz-látogatásra. A program után – ahogy hallottam – odament hozzá az egyik résztvevő és megkérdezte: „Professzor elvtárs! Hogy lehet összeegyeztetni a tudományos munkát és ezt a mozgalmi munkát?” A prof válasza: „Sehogy! Vagy a laborban vagyok, vagy a gyűléseken. A kettőt nem lehet egyszerre végezni.”
Halála előtt nem sokkal megkérdeztem tőle: „Hogy lehet az, hogy Sánthát (híres debreceni idegsebész professzor, akit az ötvenes évek elején megfosztották katedrájától és akadémiai tagságától) úgy „kinyírták”, nem tűrték meg, téged pedig hagytak dolgozni, bár soha sem rejtetted véka alá meggyőződésedet és akár a legkritikusabb véleményedet se?” (Ekkor ugyanis már tegeződtünk.) A prof válasza ez volt: ,Ja, fiam, Sántha azt hitte, hogy lehet ezekkel parolázni.” Sántha prof ugyanis, bár szintén független személyiség volt, de mint náciellenes, baloldali liberális szellemű ember, eleinte gesztusokat tett a kommunisták irányában, szerepet vállalt bizonyos megmozdulásokban, úgyhogy azok azt hitték, hogy Sántha az „ő emberük”. Mikor „csalódtak benne”, mindenféle szempontból „ejtették”.
Végül van még egy dolog, amit nem hagyhatok említés nélkül. Az évek során sokszor elmondta, már hallgató korunkban hallottuk tőle, hogy minden nehézség nélkül kint maradhatott volna nyugaton a 30-as években – hiszen egy évet dolgozott Debye mellett Lipcsében, egy fél évet pedig Rutherford mellett Cambridge-ben -, de tudatában volt annak, hogy mivel tartozik a magyar népnek. Felmérte, hogy hány parasztcsalád élt akkora összegből, ami az ő ösztöndíjának felelt meg akkoriban, amit ő lényegében ennek a népnek az izzadságos munkája árán kapott. Ezt neki itthon kell kamatoztatnia. Azt hiszem, ez is Szalay Sándor jellemét mutatja, hiszen ehhez az álláspontjához hű maradt a legsötétebb diktatúra éveiben is, amikor ugyancsak lett volna alkalma elhagyni az országot.”
http://www.kfki.hu/fszemle/archivum/fsz0405/berenyi0405.html
Hont-Pázmány nembeli panaszi Pázmány Péter (Nagyvárad, 1570. október 4. – Pozsony, 1637. március 19.) esztergomi érsek, bíboros, a magyarországi katolikus megújulás vezető alakja, jezsuita szerzetes, egyházi író.
1570. október 4-én született Nagyváradon. Apja Pázmány Miklós bihari alispán, anyja Massai Margit (a korábban Tisza-Maros közében a protestantizmust erőteljesen támogató Massai Imre főnemes lánya), mindketten hitvalló protestánsok.
Margit asszony 1582-ben történt halála után apja rövidesen újranősült. Új felesége, Toldy Borbála ismertette meg a kamaszodó Péterrel a katolikus tanokat. 1580-ban még Váradon tanult, majd a jezsuiták által létrehozott kolozsvári gimnázium diákja lett. Miután a fejedelemség Báthory István halála után kiutasította a jezsuitákat Erdélyből, mert kiderült, hogy közreműködtek a rekatolizáció előkészítésében (1587), ők tíz diáknak – közöttük az igencsak ígéretes Péternek is – felcsillantották egy európai utazás lehetőségét. Apja elengedte az ifjút, de soha többé nem látta. 1588-ban a krakkói jezsuita kollégium novíciusa lett, a bölcseletet Bécsben tanulta, a teológiát pedig Rómában.
1597-től tanulmányi felügyelő lett a jezsuita rend grazi nevelőintézetében, 1598-tól pedig a Grazi Egyetemen bölcseletet oktatott. (Itt tanított 1600-ig Johannes Kepler német csillagász is.) 1601-ben a sellyei rendházba küldték elöljárói, hogy hazájában mint hithirdető működjék a katolikus vallás emelésén. Ugyanebben az évben prédikátorként Kassán és Nyitra vármegyében működött, nagy sikerrel. Szónoklatai és vitatkozásai hatására Forgách Miklós (főtárnokmester) és Zsigmond grófok, Thurzó Kristóf és Esterházy Miklós (nádor) jobbágyaikkal együtt rekatolizáltak. 1603-tól a grazi egyetemen teológiát tanított három évig. 1607-ben másodszor küldték hazájába, ahol Forgách esztergomi érsek vette udvarába.
1608-ban országos figyelmet keltett a pozsonyi országgyűlésen. Mint rendjének képviselője, annak érdekében hatalmas beszédben szólalt fel a bécsi béke 8. pontja ellen, amely a jezsuitáktól megtagadta az országban a birtokszerzési jogot; majd rábírta az érseket, hogy Nagyszombatban 1611-ben a papság erkölcsi és szellemi újjáteremtése céljából tartományi zsinatot tartson. Forgách érsek és Pethe László kamaraelnök kezdeményezésére, valamint II. Mátyás magyar király kérelmére V. Pál pápa 1616-ban Pázmány Pétert felmentette jezsuita szerzetesi fogadalma alól, hogy esztergomi érsek válhasson belőle (jezsuitákból ebben az időben nem válhatott püspök).
1616. április 25-én turóci préposttá, ugyanezen év szeptember 28-án pedig az időközben elhunyt Forgách helyébe esztergomi érsekké nevezték ki. Miután meg volt győződve arról, hogy főképp a papság erkölcsi és műveltségi hanyatlása idézte elő, s könnyítette meg a protestantizmus elterjedését, s csakis erkölcsös, művelt és buzgó papság képes annak határt szabni, és a tiszta hitet fenntartani, 1619-ben Nagyszombatban az ifjúság számára nevelőintézetet és papnevelőt alapított, majd Bécsben is egyet, 1623-ban (közel 200 000 forintnyi költséggel), amely ma is működik, és alapítójának a nevét (Pázmáneum) viseli.
1629-ben VIII. Orbán pápa a San Girolamo dei Croati címtemplom bíborosává nevezte ki. 1635-ben Nagyszombatban 100 000 forintnyi tőkével egyetemet alapított teológiai és bölcsészeti karral (jogutódjai az Eötvös Loránd Tudományegyetem és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem).
Emlékezete
2010. január 25-én a Szlovák Püspökkari Konferencia bejelentette, hogy megtalálták Pázmány sírját a pozsonyi Szent Márton-dóm szentélye alatt.
Művei
Az irodalmi barokk stílus egyik legnagyobb képviselője, amelynek lényege az érzékletes illusztráció.
| „ | Innen van, hogy Pázmány a legszigorúbb egyházatyák és szentek kitételeit is aláhúzza, mint itt is, e hatalmas sorokban: «Ha fát gyümölcséről ismerünk: nézzed mennyi rútság származik orrodból, szájadból, egyéb részeidből. Aranyszájú Szt. János a mi testünket szarsáknak és büdös kamaraszéknek nevezi; és mikor igen jóllakunk, abban fáradunk úgymond, hogy több ganéjt csináljunk. Nézzed, mennyi büdös ganéj, takony, nyál, vizellet takaroszik testünkből! mennyi szenny, serke, tetű származik ebből… Mint a koporsó, kívül szépnek látszik a test, de belül büdös rútsággal teljes… Semmi gonosz hóhérok úgy nem vallatnak, mint kínozzák a testet magából származott nyavalyái. Az orvos-doktorok több betegséget találtak az emberi testben, hogysem napot az esztendőben…». Minden hallgatóját mintegy testileg is összerázza, hogy ocsúdjon magára. | ” |
| – Kosztolányi Dezső: A magyar próza atyja, Nyugat, 1920. 19-20. szám[3] | ||
A nyelv nagy ismerőjeként gyakran élt a barokk stílus díszítő elemeivel. Körmondatait nyelvi bonyolultságuk ellenére is tisztáknak, áttekinthetőeknek és érzékleteseknek tartották realisztikus képeik és a közmondásszerű megállapításaik miatt. Fontos szerepet játszottak a magyar irodalmi nyelv megteremtésében a református prédikátorok (Magyari István, Alvinczi Péter) ellen írt vitairatai, valamint prédikációi és imádságai. Tekintélyt szerzett a protestánsokat támadó szatirikus és humoros vitairataival is. Erre egy példa: „az tí [lutheránus] Hitetek szinte úgy támogatta az romlandó Magyar Ország bástyáit, mint az megszállott vár óldalát az ágyú golyóbisok.”
https://hu.wikipedia.org/wiki/P%C3%A1zm%C3%A1ny_P%C3%A9ter
Zágoni Mikes Kelemen (Zágon, 1690. augusztus – Rodostó, 1761. október 2.) magyar író, műfordító, II. Rákóczi Ferenc íródeákja, kamarása, aki elkísérte a fejedelmet Lengyelországba, Franciaországba és az Oszmán Birodalomba, és haláláig kitartott mellette, illetve később emléke mellett is.
A magyar irodalomban a magyar széppróza megteremtőjeként tartják számon. Írásművészetére egyrészt a barokk nemesi irodalom, másrészt francia műveltsége hatott. Fő műve a Törökországi levelek című gyűjtemény, amely az emigráció mindennapjait írta le, kiegészítve Mikes olvasmányaiból szerzett történelmi, vallás- és művelődéstörténeti adatokkal; ezen kívül számos francia vallási, egyháztörténeti, pedagógiai művet fordított le. Művei életében nem jelentek meg.
Szerb Antal méltatása szerint „Benne teljesedik ki az erdélyi szellem önmaga felé forduló, magát tanulmányozó iránya, az individualista Erdély legfőbb irodalmi mondanivalója, és mély vallásosságnak meg széles humánumnak az a szintézise, ami szintén erdélyi hagyomány volt Dávid Ferenc óta.”
Családja és fiatalkora
Szülei a református köznemes Mikes Pál és Torma Éva voltak. Röviddel születése után, 1690. szeptemberben apja, aki Thököly Imre híve volt, részt vett egy kuruc csapat zágoni rajtaütésében, amelynek során a helyi Jankó család több tagját megölték. Mikes Pál Constantin Brâncoveanu havasalföldi fejedelem közreműködésével osztrák fogságba került, megkínozták és kivégezték, birtokait pedig elkobozták. Így Mikes Kelemen apa nélkül nőtt fel; gyermekkorát Zágonban, illetve rokoni körben Abafáján, Fiatfalván, illetve a zabolai Mikes-kúriában töltötte. Kálvinista elemi iskolába járt, de ennek helye nem ismert.
1696-1697 körül özvegyen maradt édesanyja férjhez ment kövesdi Boér Ferenchez; házasságukból született Mikes Kelemen féltestvére, Boér József, aki utóbb felvette a Huszár nevet. A mostohaapa hatására 1701 húsvétján édesanyjával együtt katolikus hitre tért át. Boér Ferenc közbenjárására visszakapta édesapja birtokait, amelyet mostohaapja gyámként igazgatott.
1700 és 1707 között a jezsuiták kolozsvári kollégiumában tanult; itt szerzett klasszikus latin irodalmi műveltsége később visszaköszönt leveleiben és műfordításaiban. 1702-ben egy latin nyelvű iskoladráma, A tisztelet házassága, avagy Korvin Mátyás fogolyból Csehország királyának a veje lesz előadásán Podjebrád Katalint, Hunyadi Mátyás leendő feleségét alakította.
Rákóczi szolgálatában
1707 körül iskolai tanulmányait félbeszakítva oldalági nagybátyja, gróf Mikes Mihály ajánlására, anyja „híre és akarata” ellenére II. Rákóczi Ferenc „belső inasa” (apródja) lett. 1709 újévétől „bejáróvá”, azaz palotaapróddá lépett elő; később belső kamarás lett. Ebben a minőségében feltehetőleg Rákóczi udvartartásával együtt jelen lehetett olyan eseményeknél, mint az ónodi országgyűlés, a sárospataki országgyűlés vagy a trencséni csata. (Bár néhány szakirodalmi említés szerint tagja lett a Rákóczi által 1707. április 24-én megalakította Nemes Ifjak Társaságának, ez azonban tévedés. A Társaság tagnévsorát ismerjük, a fejedelem a „Nemesi Compania” tagjaiból kívánta kinevelni hadseregének jövendő tisztikarát, de Mikes sosem volt katona.)
1711-ben, amikor Rákóczi Lengyelországba indult, hogy I. Péter orosz cár támogatását kérje a szabadságharchoz, Mikes ott volt a kis számú kíséretben. Miután a fejedelem nem kapta meg a remélt segítséget, és életét a bécsi udvar által megbízott bérgyilkosok fenyegették, 1712 novemberében hajón útnak indult Franciaország felé három belső embere, Mikes Kelemen, Szathmáry Király Ádám és Kisfaludy Boldizsár társaságában. Veszélyektől nem mentes utazás után 1713. február 13-án érkeztek Franciaországba, ahol Rákóczi XIV. Lajos oltalma alatt állt egészen 1717-ig. Párizsban Rákóczi jóvoltából a kíséretében levő ifjak nyelvet, matematikát, földrajzot, történelmet tanulhattak, illetve színházba, opera-balett előadásra, hangversenyre és udvari bálokra jártak. Így került Mikes kapcsolatba a francia kultúrával és irodalommal, amelyek hatása későbbi műveiben vált nyilvánvalóvá.
Miután 1714. március 17-én Franciaország és Ausztria megkötötték a rastatti békét, Rákóczi visszavonult az aktív politikától, és 1715. áprilisban Grosbois kamalduli kolostorában bérelt házat, és Dangeau márki naplója szerint „itt örökös penitenciát tartott, éppoly szigorút, mint őszintét.” Rákóczi janzenizmusa Mikesre sem maradt hatás nélkül. Mivel az osztrákok folyamatosan kérték Rákóczi kiadatását, illetve kiutasítását, és egy spanyol–osztrák háború veszélye is fennállt, a fejedelem elfogadva III. Ahmed szultán meghívását 1717 szeptemberében Törökországba indult. Közben 1717. január 25-én Mikes Kelement távollétében az országgyűlés fő- és jószágvesztésre ítélte, hiába próbálta otthon mostohaapja és féltestvére kimenteni.
1717. október 10-én kötöttek ki Törökországban, Geliboluban (Gallipoli félsziget). A bujdosók az európai események alakulásától, a török háborútól, a francia szövetségtől azt várták, hogy szabadítókként térhessenek haza. Meg is jelentek a szultán drinápolyi táborában, de a háború kedvezőtlenül folyt a törökökre nézve, s az 1718 nyarán 24 évre megkötött pozsareváci béke meghozta nekik az első kiábrándulást. A török szultán nem vállalta ugyan a kuruc bujdosók kiadását, de azt elfogadta, hogy az Ausztriával határos területektől minél távolabb kell lakniuk. Augusztus 24-étől szeptember 21-éig a Boszporusz partján fekvő Büyükdere faluban (Mikesnél Bujukdere), azután pedig Yeniköyben (Jenikő) szállt meg Rákóczi híveivel, ahonnét ellátogattak Konstantinápolyba; sátoroztak az ázsiai parton is Bekhorban. 1718 szeptembere és 1720 áprilisa között Mikes jó kapcsolatot ápolt Jean-Louis d’Usson Bonnac márki francia követtel; a kutatók elképzelhetőnek tartják, hogy Bonnac márki feleségének a hatására kezdte el írni leveleit.
Végül 1720 tavaszán a Porta Rodostót tűzte ki, a Márvány-tenger partján bujdosóink végleges szállásául, ahová április 24-én érkeztek meg.
Másodjára is megözvegyült anyja az 1720-as évek elején Károlyi Sándorhoz folyamodott, hogy elérje fia hazatérését; Mikes azonban nem volt hajlandó kegyelmet kérni, mivel nem akarta elhagyni az öregedő fejedelmet. A hontalanság eleinte tűrhetőbb volt; a (Mikes szavaival) „klastromi rendtartás” mellett is, melyet a fejedelem a magyar kolóniában megkövetelt, hangosabb volt az élet, amíg többen voltak. Némi társas életről is lehetett szó, míg asszonyok is voltak a száműzöttek közt, néhány előkelőbb bujdosó felesége. Mikes szerette volna Kőszeghy Pál Zsuzsi nevű lányát feleségül venni, a vonzalom kölcsönösnek tűnt, de a lány 1723-ban az özvegyen maradt idős Bercsényi Miklóst választotta, amikor pedig férje meghalt, 1726-ban Lengyelországba költözött.
1724-től kezdve Mikes könyvírással, francia vallási és szépirodalmi művek átdolgozásával foglalta el magát. 1728-ban meghalt Mikes édesanyja. Az 1730-as években az emigránsok között az összezártság és tehetetlenség miatt sokasodtak a feszültségek, Rákóczi személye és tekintélye azonban összetartotta őket. Rákóczi a törökországi tartózkodása idején nem törődött bele a bukásba: egy 1732-ben kelt jelentés szerint Rákóczi ekkoriban azt tervezte, hogy Moldvában, az erdélyi határ közelében vásárol birtokot, és ott új hadsereget épít ki; a birtok élére Mikes Kelement szánta.
A fejedelem 1735 nagypéntekén bekövetkezett halála súlyos csapásként érte Mikest, ugyanakkor számos feladatot is jelentett számára: Rákóczi rendelkezése szerint Sibrik Miklós és Mikes lettek végakaratának végrehajtói, és ők vették át a kolónia vezetését. A hagyatékot kezelő Mikesnek számos alaptalan gyanúsítást kellett elszenvednie társaitól, többek között neki tulajdonították azt is, hogy a szultán csökkentette tartásdíjukat.
A fejedelem halála után
Mikes eleinte nagy várakozással tekintett Rákóczi Józsefre, aki 1738-ban hadjáratot indított a szultán támogatásával. A török uralkodó 1736-ban belépett az orosz–osztrák háborúba, és elismerte Rákóczi jogát az Erdélyi Fejedelemségre, cserében kötelezte a háborúban való részvételre. Mikes részt vett ugyan a hadjáratban, de szkeptikusan tekintett rá, és féltette Erdélyt a török fosztogatástól, és az ifjabb Rákócziban is csalódnia kellett. 1738. november 10-én Rákóczi József is meghalt, ezt követően 1739 nyarán a Porta – eddig ismeretlen megbízatással – Moldvába küldte Mikest. Június 5-én hagyta el Csernavodát, és Bukarestbe utazott, ahol Constantin Mavrocordat fejedelem nagy megbecsüléssel fogadta. Útját Foksányon keresztül Jászvásárig folytatta, ahol II. Grigore Ghica fejedelemmel találkozott. Szeptemberben a kozák csapatok közeledtére Bukarestbe utazott, ahol lázzal küzdve betegeskedte át a telet, majd visszatért Rodostóba.
III. Károly király 1740-ben bekövetkezett halála után Mikes érdeklődött a hazatérés lehetőségei felől a törökországi osztrák követnél, de elutasító választ kapott. A legtöbb életrajz szerint maga Mária Terézia utasította el a törökországi emigránsok folyamodványát az „Ex Turcia non est redemptio!” (Törökországból nincs megváltás!) szavakkal, de ilyen okirat nem került elő a levéltárakból, és Mikes féltestvérének küldött levelei is valószínűtlenné teszik ezt a változatot.
Ezt követően Mikes hívő ember beletörődésével tűrte sorsát. 1753–54-ben látásának megromlására panaszkodott, de 1754 novemberi levele szerint szeme „minden orvosság nélkül, csak az Isten kegyelméből” rendbe jött. Egymás után temette el bujdosó társait, míg 1758. október 22-étől, Zay Zsigmond báró halála után egyedül maradt Rákóczi Ferenc eredeti kíséretéből, és a szultán őt nevezte ki a rodostói magyarok vezetőjének, ami egyúttal tábornoki címet is jelentett. A kinevezéssel megemelkedett a havi ellátmánya, így viszonylagos anyagi jólétben élhetett. 1759-ben engedélyt kapott, hogy levelet írjon unokaöccsének, gróf Mikes Istvánnak és féltestvérének, báró Huszár Józsefnek, akivel meleg hangú levelezést folytattak, és könyveiből is küldött neki.
Mikes Kelemen 1761. október 2-án, 71 éves korában halt meg, pestisben.
https://hu.wikipedia.org/wiki/Mikes_Kelemen_(%C3%ADr%C3%B3)
BARI KÁROLY
A BOHÓC TESTAMENTUMA
SZABADSÁG
Szabadság: vasra-vert ígéret,
szemünk láttára hervadsz
a rozsdát vétkező láncok közt,
s azt merik mondani, szíveinket
éled, hogy szabadok vagyunk, azt
merik mondani, árva, némaságtól-szenesedő
torkú madarak előtt: előttünk, akik
ismerjük sóhajait a börtönt-próbáló eszmék
tüzein tisztuló létnek, ismerjük kiskorunktól
a faluvégeken üldögélő virág-szakállas
öregemberek: a temetők meséit
e hamuban-járkáló országot béklyóba-nyomorító
foglárról, tudjuk: rácsokká fonódnak
a rosszul formált szavak, s fogaink gyöngy-sövényeit
a kulcsok vitézei kirugdalják, ha rosszul szólunk,
sáros cipőink alatt nyöszörög a harmat, – nincs
vége az útnak, nincs vége a bajnak,
szíveink piros cseppkőbarlangjaiban
gumibotok suhogásán osztozkodó álmok nyögése
visszhangzik, de szemeinkben alázatot
nem tenyészt a kín, állunk meztelenül,
fal felé fordulva, ágyékszőrünket locsbolja
a bordáink csont-zsilipein átlihegő vér,
szemben a kőfalon fehér
krétaírás: életet veszt, ki szabadságért sír!
„1952-ben egy Borsod megyei kis hegyi faluban, Bükkaranyoson született hétgyermekes cigány családban, ötödikként.
Az általános iskola elvégzése után Miskolcon járt gimnáziumba, az érettségi után pedig a Színművészeti Főiskolán és a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Bölcsészkarán folytatott tanulmányokat. Még gimnazista volt, amikor első, viharos sikert kiváltó verseskönyve megjelent, egymás után két kiadásban. Azóta több kötetet publikált.
Politikai tartalmú verseiért az 1970-es évek közepén meghurcolták és az egyik legszigorúbb magyarországi börtönbe, a szegedi Csillagba zárták. Kiszabadulása után évekig a társadalom perifériájára szorult.
Verseket ír, fest, folklórkutatással foglalkozik, s műfordításokat készít a kortárs külföldi költészetből, valamint a cigány lírai és epikus néphagyományból. Festményeiből először a Gödöllői Galéria rendezett kiállítást. Ezt követően bemutatták alkotásait Budapesten, Debrecenben, Szegeden, Párizsban, Berlinben és Strasbourgban.
Különböző külföldi folyóiratokban és antológiákban versei idegen nyelveken is rendszeresen napvilágot látnak. Önálló kötete jelent meg olaszul a Bolognai Egyetem kiadásában, franciául a párizsi Editions Noel Blandinnél és a szentendrei Vincze László Kiadónál, hollandul a rotterdami Stichting Poetry International, angolul a San Franciscói Mercury House és a szentendrei Vincze László Kiadó, németül pedig a berlini Oberbaum Verlag gondozásában.
2019. január 22-én tartotta székfoglaló előadását a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémián.”
https://hu.wikipedia.org/wiki/Bari_K%C3%A1roly
avagy Ferenc József bezzeg nem felejt…
„A Vaskapu szabályozásának egyik tervezője és a munkálatok vezetője WALLANDT ERNŐ mérnök volt. 1889-ben kinevezték a vaskapu-szabályozási magyar királyi művezetőség főnökévé. A kivitelezést – magyar tőke híján – egy nemzetközi (német–magyar) vállalat bonyolította.
A MUNKÁLATOK BEFEJEZÉSÉT 1895-RE TERVEZTÉK, DE MÉG 1896-RA SEM KÉSZÜLTEK EL. ENNEK ELLENÉRE, A MILLENNIUMRA TEKINTETTEL (!!!), 1896. SZEPTEMBER 17-ÉN MEGTARTOTTÁK A HIVATALOS ÁTADÁST I. FERENC JÓZSEF osztrák császár (magyar király!), I. Károly román király és I. Sándor szerb király JELENLÉTÉBEN.
A korabeli magyar sajtó rendkívül kritikusan számolt be arról, hogy FERENC JÓZSEF MAGYARORSZÁG NEVÉT BESZÉDÉBEN NEM IS EMLÍTETTE, ÉS A DEKORÁCIÓBÓL IS HIÁNYZOTT A MAGYAR ZÁSZLÓ. (Nem baj, azért két hét múlva, 1896. október 4-én róla elnevezve és „megtisztelő jelenlétében” adták át a mai Szabadság híd elődjét, a Ferenc József-hidat. KÉT NAPPAL AZ ARADI VÉRTANÚK ÉVFORDULÓJA ELŐTT! Ekkor Bánffy Dezső, miniszterelnök Ferenc József belső embere, „személye körüli miniszter” volt. Korábban az Új Párt, a nemzeti radikálisok alapítója. Na, ennyi. vj)
A csatornamedrek mélyítése, a vízterelő kőgátak magasítása az ünnepségek után tovább folytatódott. 1898 VÉGÉRE VÉGEZTÉK EL AZ EREDETI TERVBEN MEGHATÁROZOTT MINDEN MUNKÁT, A MŰVET OKTÓBER 1-JÉN ADTÁK ÁT A FORGALOMNAK.
https://hu.wikipedia.org/wiki/Vaskapu-szoros
Grósz Emil (Nagyvárad, 1865. szeptember 30. – Budapest, 1941. december 8.) orvos, szemész. A magyarországi szemészet jelentős alakja, több szembetegség kórtani leírása és gyógykezelésének kidolgozása fűződik a nevéhez. Több szemészeti műtéti eljárást dolgozott ki, világszerte elterjedt az öregkori szürke hályog általa bevezetett sebészeti kezelése. Három évtizeden keresztül, 1905 és 1936 között töltötte be a Budapesti Tudományegyetem I. számú szemklinikájának igazgatói tisztét.
A szemészet több ágában jelentős eredményeket ért el, diagnosztikával, patológiával, sebészettel és terápiával egyaránt foglalkozott. Behatóan vizsgálta degeneratív szemlencse-elváltozások (szürke és zöld hályog), a szivárványhártya- (iritis) és a szaruhártya-gyulladás (keratitis), a retinaleválás (ablatio retinae), a retinadaganat (glioma retinae), a tábeszes látóideg-sorvadás (tabes optica), a pangásos pupilla, az üvegtestgyulladás (hyalitis) kórtanát, de foglalkozott a kancsalság és a vakság patológiájával is. Kormánybiztosként sokat tett a népbetegségként számon tartott fertőző kötőhártya-gyulladás, a trachoma leküzdéséért.
Jelentős tevékenységet fejtett ki a tudományszervezés és az orvostovábbképzés terén. Tudományos kapcsolatokat épített ki több külföldi szemészeti intézménnyel és társasággal. A budapesti szemklinikát elismert iskolává és tudományos műhellyé fejlesztette. Maga a klinika is az ő irányítása mellett költözött át 1908-ban egy új épületbe (Mária utca), illetve az Üllői úti klinikai telep felépítését is ő érte el. Az országban ezenkívül is több szemkórházat és kórházi szemosztályt létesített. Személyében tisztelik a magyarországi intézményes szemorvosképzés megteremtőjét.
Az Orvosi Hetilap mellékletének, a Szemészet című folyóiratnak a szerkesztője volt, illetve 1911-ben az Orvosképzés alapító társszerkesztője lett. Ez utóbbi, a tanfolyamok programja mentén haladó lapot 1938-ig szerkesztette Scholtz Kornéllal közösen. Állandó munkatársa volt nemzetközi szemészeti folyóiratoknak, például a Zeitschrift für Augenheilkunde és az Archiv für Augenheilkunde című szaklapoknak is. Hoor Károllyal szerkesztett háromkötetes szemészeti monográfiája, önálló kötetei és egyetemi jegyzetei mellett szaktanulmányai jelentek meg a fenti folyóiratok mellett az Egészség, a Budapesti Szemle, az Egyetértés és a Magyar Orvosi Archívum lapjain.
Élete vége felé önéletrajzot írt Ötven év munkában címmel.
Sírhelye a Kerepesi temetőben először az 50. parcellában, majd a 47. parcellában volt. Mai sírja a Fiumei Úti Sírkert 29/2-es parcellájában, a 4-19. sírhelyen található, ahol feleségével és 34 éves korában elhunyt világbajnok teniszező fiával, Takáts (Grósz) Imrével (1896–1931),[4][5] valamint az ugyancsak szemész főorvossá, egyetemi oktatóvá vált fiával, Grósz Istvánnal(wd) (1909–1985) nyugszik.
Társasági tagságai és elismerései
1905-től 1919-ig töltötte be elsőként a Magyar Szemorvostársaság elnöki tisztét, melynek egyben alapító tagja is volt. Emellett 1911-től alelnöke, 1926-tól pedig tíz éven át elnöke volt a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium által 1912-ben is elismert Orvosi Továbbképzés Központi Bizottságának (a bizottságot 1936-ban megszüntették). Aktívan részt vett nemzetközi szemészeti társaságok munkájában is, tagja volt a heidelbergi Német Szemészeti Társaságnak (Deutsche Ophthalmologische Gesellschaft), a Francia Szemészeti Társaságnak (Société Française d’ophtalmologie) és az Egyesült Királyság Szemészeti Társaságának (Ophthalmological Society of the United Kingdom).
1909-ben Budapesten nemzetközi orvosi kongresszust tartottak, melynek főtitkára lett. A kongresszuson végzett tevékenységéért jutalmul magyar királyi udvari tanácsosi tisztséget kapott.
Tudományos érdemei elismeréseként 1930-ban Corvin-koszorút vehetett át, 1932-ben pedig a Lyoni Egyetem díszdoktorává avatták.
1933-ban Kaczvinszky János-plakettel jutalmazták az orvostovábbképzés terén szerzett érdemei elismeréséül.
https://hu.wikipedia.org/wiki/Gr%C3%B3sz_Emil
Benedek Elek (Kisbacon, 1859. szeptember 30. – Kisbacon, 1929. augusztus 17.) magyar újságíró, író, országgyűlési képviselő, „a nagy mesemondó”.
Bölcsésztanulmányait Székelyudvarhelyen, majd Budapesten végezte.
Diákkorában néprajzi gyűjtőútra ment. Újságíró lett: a Budapesti Hírlap és más lapok munkatársaként dolgozott. 1884. július 29-én a Budapest-Kálvin téri református templomban feleségül vette Fischer Máriát.
1887-ben a nagyajtai kerület országgyűlési képviselővé választotta. 1892-ig töltötte be ezt a tisztséget. Egy ideig Szabadelvű párti volt, majd a Nemzeti Párthoz csatlakozott. Képviselőházi beszédeiben az ifjúsági irodalommal, a népköltészet és a népnyelv, valamint a közoktatás kérdéseivel foglalkozott.
Napilapokat és folyóiratokat szerkesztett: Magyarság (1901–02); Magyar Világ (1902–03); Magyar Kritika (1897–99); Nemzeti Iskola (1890–1905); Néptanítók Lapja (1907–09). Emellett számos lapban publikált álnéven, ezekből ad közre válogatást a kétkötetes Az ismeretlen Benedek Elek c. munka.
1889-ben részt vállalt a Pósa Lajos által indított első irodalmi értékű, hazafias szellemű gyermeklap, Az Én Újságom szerkesztésében, Sebők Zsigmonddal együtt szerkesztője volt a Jó Pajtás gyermeklapnak.
1890-ben belépett a Demokratia nevű szabadkőműves páholyba. Ifjúsági könyvsorozatot szerkesztett: Kís Könyvtár, amelynek folytatása B. E. kis könyvtára címmel jelent meg. 1900-ban a Kisfaludy Társaságnak is tagjává vált. Az ifjúság számára készült mese-átdolgozásait tartalmazó Ezüst Mesekönyv és Arany Mesekönyv – amelyek főként az Az Ezeregyéjszaka meséinek és a Grimm fivérek meséinek átiratai voltak – tucatnyi új kiadásaival, újabb átdolgozásaival évtizedeken át a legfőbb és legjobb magyar mesekönyvek voltak.
Verseket, színdarabokat, leányregényeket, történelmi és irodalomtörténeti műveket is írt.
1921-ben hazatért a trianoni békeszerződés által Romániához csatolt Kisbaconba és ott élt haláláig, ahol példaképe, szervezője volt a szárnyait bontogató romániai magyar kalákásoknak és a Cimbora című ifjúsági lapot szerkesztette. Mint meseíró, a magyar gyermekirodalom egyik megteremtője. Ifjúsági írásaival, szerkesztői működésével az élen járó pedagógusok között foglal helyet.
Írói végrendeletének utolsó három szava: „ fő, hogy dolgozzanak”
https://hu.wikipedia.org/wiki/Benedek_Elek_(%C3%ADr%C3%B3)