Kategória: Évfordulók

1930 – Szervátiusz Tibor Kossuth-díjas magyar szobrászművész, a nemzet művésze, Szervátiusz Jenő fia († 2018)

„a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas magyar szobrászművész.

1937-ben szülei elváltak; ekkor édesanyjával élt. Majd 1949-ben édesapjához költözött a Tímár utcába (Kolozsvár), s a két szobrász ezután már nem vált el egymástól, Budapesten is együtt laktak az apa haláláig. Iskoláit a Zágoni Mikes Kelemen Piarista Főgimnáziumban kezdte meg, s az utolsó évet kivéve itt tanult. (Kolozsváron járt egyetemre)

1956-ban kezdte faragni a legendássá vált andezit Adyt, amelyet 13 év után fejezett csak be. Nem lévén akkor Erdélyben semmiféle korszerű faragó eszköz vagy véső, kénytelen volt maga kovácsolni a későbbi vídiához hasonló, kemény követ is faragó szerszámot, amellyel a szintén andezitből készült Móriczot már két év alatt elkészítette. Móricz Zsigmond piknikus portréját, létportráját- ahogyan Szervátiusz Tibor nevezi művészetének ezt az ágát -, később feleki gömbmészkőből is megfaragta. Ebből a földtörténeti ritkaságszámba menő kemény kőzetből még elkészítette a Napisten leánya c. alkotását is.

A kolozsvári művészeti szövetség Moszkvába és Leningrádba küldte tanulmányútra 1958-ban. Itt ismerkedett meg az Ermitázs paziriki leleteivel, a szkíta királysír anyagával. Döntő hatással volt életére, szobrászatára, ettől kezdve nagyobb erővel fordult a magyarság múltja, őskultúrája felé (Szőlőistennő, Nimród, Ősanya, Táti Ister-pár).

Nagyon nehéz körülmények között él családjával, még arra is rákényszerül, hogy két évig a bábszínháznak bábokat faragjon. Ebből a nehéz helyzetből az mentette ki, hogy édesapja, mint elismert szobrász Állami díjat kap 1964-ben, s innentől kezdve anyagilag is támogatja művészfiát.

1968-ban kezdi el „építeni”( Csoóri Sándor szavai) a Tüzes trónon Dózsáját. Négy évig dolgozik rajta. ( közben 1970-ben elválik első feleségétől)

1971-72-ben édesapjával megfaragják „tonnás hegyibeszédet”(Sütő András megfogalmazása), s azt felállítják Farkaslakán a Tamási Áron sírja melletti parkban. Az azóta eltelt évtizedek alatt legendássá lett a mű.

Kényszerűségből 1977-ben áttelepül Magyarországra, s a kezdeti szűkös körülmények után 1982-ben beköltözik a Csíksomlyó úti házba, ahol már dolgozhat, alkalmas a tér kint és bent is nagyobb szobrok létrehozására. Közben édesapjával már együtt élnek 1978-tól Budapesten, bár Szervátiusz Jenő hivatalosan nem telepedett át. A Csíksomlyó úti házban is fiával lakik, s a halál is itt éri 1983-ban.

Válása után társa, felesége, művészetének segítője, menedzsere lesz: Barna Klára, aki Szervátiusz Klára névvel jelentetett meg több albumot, cikket, interjúkötetet Szervátiusz Tiborról. S számtalan kiállítást rendezett férjének külföldön és itthon.

1996-ban Kőbányán felavatják nagy történelmi emlékművét a Magyar Oltárt, s ugyanezen évben a Kolozsváron maradt Szervátiusz műveket neki ajándékozta. (Szervátiusz Tibor 12 és Szervátiusz Jenő 67 szobrát láthatják ott az érdeklődők.)

A nagy kőből készült emlékművek sora következik : Győr, Budapest, Esztergom, Tát örvendezhet nekik Nagymaros és Orosháza mellett (Boldogasszonykő, Hídoltalmazó Boldogasszony, Táti Ister-pár, Történelmi Emlékpark).(Wikipedia)

https://hu.wikipedia.org/wiki/Szerv%C3%A1tiusz_Tibor

1897 – A világon elsőként, Tatán, este fél kilenckor, 21 helyen gyulladnak fel utcai acetilénlámpák.

„Több tucatnyi olyan találmányt és feltalálót lehet példaként citálni az elmúlt 100 – 150 év távlatából, amelynek magyar vonatkozása van. Ilyen fejlesztést az utcai közvilágítás területérõl is hozhatunk: … 1897. július 24. napjának estéjén, Tatán gyulladtak ki a világon elsõként az utcai acetilénlámpák, hogy fényesen világíthassák meg a várost a két hónap múlva, szeptember közepén lezajlott „császárok találkozójának” napjaiban.

Tata és Tóváros vezetõsége 1897. július elején kezdett tárgyalásokat a Budapesti Acetiléngáz Részvénytársasággal. A városvezetõk azt akarták, hogy a részvénytársaság mielõbb próbavilágításon mutassa be, milyen megoldást kínál a város közvilágításának megoldására. Ekkor már tudták, hogy I. Ferenc József osztrák császár és magyar király, valamint II. Vilmos német császár 1897 szeptemberében a térségbe fog látogatni, egy hadgyakorlat megtekintése okán. A részvénytársaság gyorsan ötletelt, majd dolgozott, így a felkérés után három héttel, 1897. július 24-én, este fél kilenckor huszonegy helyen, a világon elsõként kigyulladtak az utcai acetilénlámpák Tatán. Mivel a kivilágítás fõpróbája szó szerint ragyogóan sikerült, ezért a két község az Acetiléngáz Részvénytársaságtól megrendelte a két császár tatai tartózkodásának idejére a grófi kastély, a Nagy-tó partján felállítandó királyi sátor, a fõhercegek lakásául szolgáló piarista rendház, az Öregvár és a fontosabb utcák, terek acetiléngázzal történõ megvilágítását. A bécsi udvar 1897. szeptember 10. és 15. között rendezte meg a hadgyakorlatot, melynek fõhadiszállása a festõi környezetben épült tatai kastély volt. A Pesti Hírlap a következõképpen tudósított az eseményrõl:„Midõn õ felsége a szabadba lépett, pompás látvány tárult eléje. A vele szemben levõ tópart színes világításban tündökölt, s a tó csendes felülete hatásosan tükrözte vissza a lampionok végtelen sorát, amely az egyik parttól a másikig nyúlt… Az egész város ki volt világítva, s az utcán hullámzó tömeg sokáig nézte a pazar látványosságot.”Az acetilénlámpák 15 esztendõn keresztül szolgálták Tatavárosának közvilágítását, majd a település 1912-ben áttért a modernebb és olcsóbb villanyvilágításra.”

Dr. P. A. (kanizsujsag.hu)

https://archivum.kanizsaujsag.hu/hirek/40209/m%C3%BAltid%C3%A9z%C3%B5-magyar-vil%C3%A1gels%C3%B5s%C3%A9g-a-k%C3%B6zvil%C3%A1g%C3%ADt%C3%A1s-ter%C3%A9n-(is)/.

„Mi csak egy dolgot adunk nektek, vágyat a jobb élet iránt, ami most nincs, de valamikor lesz, vágyat az őszinteség és az igazság iránt.” (Janusz Korczak)

Janusz Korczak, születéskori neve Henryk Goldszmit (Varsó, 1878. július 22. – Treblinkai megsemmisítő tábor, 1942. augusztus 7.^[2]) lengyel orvos, gyógypedagógus, a pszichopedagógia ismert művelője, író, az európai reformpedagógia kiemelkedő alakja, a varsói árvaház vezetője.

Janusz Korczak – eredeti nevén Henryk Goldszmit – lengyel asszimiláns zsidó értelmiségi családban született 1878-ban. Eredeti szakmája a gyógyítás volt, és orvosként azok közé tartozott, akik úgy vélték, hogy a fizikai gyógyítás nem működhet lelki gyógyítás nélkül. Kritikusan szemlélte az akkori iskolát és nevelést, úgy látta, a felnőttek kötelességüknek tekintik ugyan a gyerekek ellátását, de nem tisztelik őket, mert nem látják bennük az embert. Korczak az elsők között hívta fel a figyelmet a gyermeki jogokra, mert úgy vélte, a gyermeknek joga van ahhoz, hogy sajátos világát figyelembe vegyék.

Varsóban baloldali értelmiségi csoportosulásokkal került kapcsolatba, tőlük szerezte első információit a reformpedagógiáról. Pedagógiai nézetei az „aktív pedagógiához” és „az új pedagógiai iskolához” állnak legközelebb. 1918-ban írta meg első alapvető pedagógiai művét Hogyan szeressük a gyermeket? címmel. Írói neve a Varsói Kurír irodalmi pályázatára 1898-ban beküldött négyfelvonásos drámájának jeligéjéből (Janasz Korczak) született, amely egy nyomdahiba kapcsán Janusz Korczakra változott, majd így maradt. Legismertebb a Mátyus királyról szóló regénye (magyarul 1969-ben Első Matykó Király címmel jelent meg), továbbá a Hogyan szeressük a gyermeket? és A gyermek joga a tiszteletre című két programműve. Volt egy rádióműsora is, a Beszélgetések, 1926-ban pedig megalapította a Kis Szemle című gyermekfolyóiratot.

Amikor a Zsidó Árvasegélyező Társaság elhatározta, hogy új árvaházat alapít, mert a korabeli árvaházakban szörnyű állapotok uralkodtak, Korczakra bízták annak kialakítását és vezetését. Az árvaház 1912-ben nyílt meg. Korczak úgy vélte, nem követeléseket kell támasztani a gyerekekkel szemben, hanem alapos megismerésükre kell törekedni, mert csak így lehet nevelni, képezni őket, mindig figyelve a bennük rejlő lehetőségekre. A gyerekek-felnőttek együttélésének új modelljét alakította ki, amely a családi légkör megteremtésén alapult. Fő alapelve a személyiség feltétlen tisztelete volt. Az árvaházban az önkormányzatiság, a demokrácia alapja a tulajdon, a munka, a tanulás és – a legfontosabb – az önnevelés volt. 1919-ben Megbocsátás című művében így ír: „Mi csak egy dolgot adunk nektek, vágyat a jobb élet iránt, ami most nincs, de valamikor lesz, vágyat az őszinteség és az igazság iránt.”

1940-ben a zsidó árvaház lakói a varsói gettóba kerültek, majd a treblinkai haláltáborba, ahol 1942 augusztusában mártírhalált haltak. Korczak önként mondott le a menekülés lehetőségéről, amelyet barátai kínáltak fel neki.

Emlékezete

 „Ma Európában Korczak társaságok működnek, Izraelben, Németországban iskola is. A New York-i konvenció Janusz Korczak munkássága nélkül nem született volna meg.”^[3]Jeruzsálemben, Lengyelországban, Németországban emlékműveket állítottak tiszteletére.

KORCZAK 10 PARANCSOLATA SZÜLŐKNEK

1. Ne várjuk el gyermekünktől, hogy olyan legyen, mint mi, vagy akár csak hozzánk hasonló. Segíts neki, hogy ő ne te legyen, hanem önmaga.

2. Ne követelj a gyermekedtől semmit azért, amit adtál neki. Életet adtál neki, hogyan köszönhetné ezt meg? Majd ő is életet ad másnak, aztán az is és így tovább.

3. Ne töltsd ki a gyermekeden a sérelmeidet, mert akkor öregkorodban könnyen kenyér nélkül maradhatsz. Ne feledd, ki mint vet, úgy arat!

4. Ne kezeljed a problémáit magasról. Az élete mindenkinek olyan, amilyen, és ne hidd, hogy neki sokkal könnyebb, vagy nehezebb, mint neked, viszont neki még nincs annyi élettapasztalata, mint neked.

5. Soha ne alázzad meg!

6. Ne felejtsd el, hogy egy személy számára a legfontosabbak a gyermekei. Több figyelmet fordíts rájuk, hiszen soha nem tudhatjuk, hogy ki lakozik benne.

 7. Ne kínozzad magadat, ha nem tudsz valamit megtenni a gyermekedért. Emlékezz rá: a gyermek számára a megtett dolgok elengedhetetlenek, a nem megtettekben pedig ott a lehetőség.

8. A gyermek nem egy zsarnok, aki az egész életedet uralja, nem csak a hús és a vér teremtmény. A gyermek egy olyan kincs, amit az Élet adott neked, hogy a tudás lángját továbbadhasd és növelhesd. A gyermek az anya és apa korlátlan szeretetének megkoronázása, akiben nem a „mi”, vagy a „saját” gyermekünk növekszik, hanem egy teljesen egyedülálló lélek.

9. Légy képes szeretni valaki más gyermekét. Soha ne csináld másokkal azt, amit nem szeretnéd, hogy csináljanak a tiéddel.

10. Szeressed a gyermekedet, legyen az bármilyen, szerencsétlen, tehetségtelen, felnőtt. Beszélgess vele, örülj, mert a gyermekkel töltött idő egy ünnep.”

„Janusz Korczak kiemelkedő tanár, író, orvos és közéleti személy volt, aki háromszor is önként mondott le a menekülés lehetőségéről. Először akkor, amikor elhatározta, hogy nem emigrál Palesztinába, mielőtt megszállnák Lengyelországot, mert nem akarta elhagyni az „árvaházat” a szörnyű események előestéjén sem. A második alkalommal, amikor nem volt hajlandó elmenekülni a varsói gettóból. Végül harmadjára, amikor az árvaházak minden lakóját feltették a táborba menő vonatra, egy SS-tiszt odalépett Korczakhoz, és megkérdezte:

– Ön írta az Első Matykó Király című könyvet, igaz? Még gyermekkoromban olvastam, nagyszerű könyv. Ön szabad.
– És a gyermekek?
– A gyermekek maradnak. Ön azonban szabadon elhagyhatja a kocsit.
– Téved. Nem tudom. Nem minden ember olyan kőszívű.”

https://hu.wikipedia.org/wiki/Janusz_Korczak

(Forrás: Wikipedia, Tarján M. Tamás cikke, Rubicon, Kazinczy művei)

„Példa kelle, hogy rettegjen az ország”

(Kazinczy Ferenc: Fogságom naplója)

Martinovics életrajzírói mind megegyeznek abban, hogy kiváló tehetségű férfi és éles eszű politikus volt, de magával meghasonlott, nagyravágyó és fantaszta jellem, aki az eszközök tekintetében nem volt válogatós, és elkeseredésében kész volt bármilyen kétségbeesett lépésre. Hozzájárul ehhez, hogy bár a szalonokban mint tanult és szellemes társalgót és kiváló tudóst ismerték, igazán maradandó tudományos munkát nem végzett: megjelent könyvei kompilációk vagy szellemes, de hevenyészettnek tűnő eszmefuttatások. Az 1848-as forradalmi nemzedék sok tagja szemében a forradalmár Martinovics igazi példaképnek és valódi mártírnak számított, valódi jellemét, szerepét és tetteit az eszményítés hamis fénnyel vonta be.

Martinovics Ignác József Domonkos (Pest, 1755. július 20. – Buda, 1795. május 20.) bölcseleti és teológiai doktor, fizikus, kémikus, politikai kalandor, aki császári titkos ügynökből lett a magyar jakobinus mozgalom vezére.

Élete

Apja Martinovics Mátyás (aki a 17. század végén Csernojevics Arzén (Arsenije Čarnojević) szerb ortodox pátriárka által hazánkba telepített egyik albán családból származott) nyugalmazott kapitány volt. Miután befejezte a gimnázium alsó osztályait a pesti piaristáknál, belépett a ferencesek rendjébe. 1773. április 24-én Baján letette a fogadalmat, szerzetesként a Domonkos nevet kapta.

A bölcseleti tanulmányokat ugyanott, a teológiát Budán végezte 1775–1779 között. Időközben (1778 októberében) áldozópappá szentelték, és 1779-ben a bölcselet és mennyiségtan tanára lett a buda-vízivárosi kolostorban. A szerzetesi élet szigorúsága miatt többször összeütközésbe került rendtársaival és rendfőnökével; kedvetlenségét fokozta az is, hogy 1780-ban a növendékpapok egy részével Bródba helyezték át. Sok nyelven kitűnően beszélt-írt.

1781 júliusában tábori lelkészi állást fogadott el Bukovinában és távozásra engedélyt se kérve, augusztusban Csernovicba ment. Itt ismerkedett meg gróf Potocky Ignác lengyel főúrral, akinek kíséretében beutazta Európa nagy részét és 1782-ben vele ment Lembergbe, ahol két évig magántanítással foglalkozott. Munkáival magára vonta Van Swietennek, az udvari tanügyi bizottság elnökének figyelmét, akinek közbenjárására 1783. október 17-étől a lembergi akadémián a természettan helyettes tanára lett (500 forintos évi fizetéssel). Amikor az akadémia 1784. október 21-én egyetemmé alakult át, rendes tanárrá és október 25-én a bölcseleti kar dékánjává nevezték ki; ugyanebben az évben a haarlemi akadémia is tagjává választotta, ahol jutalmat is kapott. Ezt követték a hessen-homburgi, müncheni, stockholmi és szentpétervári akadémiák. 1788-ban a bécsi, 1791-ben a pesti egyetem fizikai tanszékére pályázott, de sikertelenül.

1791-ben bemutatták Gotthardi Ferencnek, II. Lipót titkosrendőrsége főnökének. Martinovics – valószínűleg egyetemi karrierje egyengetése érdekében – ezután jelentéseket küldött a titkosrendőrség részére olyan titkos vagy zárt társaságokról, mint az illuminátusok vagy a szabadkőművesek, illetve a feloszlatott jezsuita rend.

Ezen jelentések történeti értéke csekély, írójuk, hogy saját fontosságát kidomborítsa, teletömte őket hamis adatokkal és kitalációkkal, „s inkább Martinovics lelki életére vetnek világot”.[1]

Ugyanazon év novemberében Pestre költözött. Ügynöki munkáját fizetéssel járó lembergi tanári kinevezéssel és császári tanácsosi címmel jutalmazta az udvar, de Martinovics többre, politikai befolyásra és udvari címre vágyott. Ezért még abban az évben egyszerűen elhíresztelte Pesten, hogy II. Lipót király vegyésszé, valamint császári és királyi tanácsossá nevezte ki; Gotthardi útján (aki támogatta őt) bocsánatot kért merészségéért, de indoklása szerint ügynöki munkájához feltétlenül szükséges volt egy fedőállás, hogy az illuminátusok gyanút ne fogjanak, amiért fizetést kap a császártól. Gotthardi kormánytanácsos közbenjárására II. Lipót – hónapok múltán – végül hitelesítette kinevezését. Feladata volt a királynak vegyészeti kísérleteiben segédkezni; ezenkívül továbbra is felhasználták politikai célokra is.

A király halála (1792. március 1.) után állása megszűnt és azután az I. Ferenc által részére biztosított 1000 forint évdíjra volt utalva. Új tartományfőnöke, Jezik László, a kilépését nem akarta elismerni, úgyhogy kilépése szabályszerűségének elismeréséhez királyi kegyelemre volt szüksége. Az 1792. szeptember 29-ei rendelet szászvári címzetes apáttá is kinevezte és a császári kabinetiroda külügyi osztályába osztotta be politikai munkálatok teljesítése végett. Azonban új állásában nem sokáig maradhatott, mivel az udvar legbefolyásosabb emberei, gróf Colloredo miniszter és Schloissnigg nyílt ellenségei voltak. Így aztán még ebben az évben elvesztette 1500 forintnyi évdíját, amelyet Lipót király magánpénztárából folyósított neki; hasztalan folyamodott a zágrábi nagyprépostságért, majd a kabinetirodai titkárságért, nem bíztak többé benne.

I. Ferenc a sajtószabadság megszorításával igyekezett gátat vetni a forradalmi eszmék terjedésének. A már megjelent ilyen jellegű művek szerzői ellen nyomozást indíttatott és elkobozta röpirataikat, így Martinovics három művét is, amelyek a szerző neve nélkül jelentek meg, s amelyek szerzőjét ekkor még nem is gyanították. Elkeseredésében, hogy minden reményét meghiúsulni látta, titokban az izgatás terére lépett. Discussio oratoria című röpiratában a cenzúrát támadta meg; egy másik, kéziratban terjesztett nyílt levele: Literae ad Imperatorem, a párizsi Moniteur című lapnak volt szánva s félrevezetés végett Gorani gróf név alatt, I. Ferenc politikáját vette éles és elítélő bírálat alá, s a Habsburg-ház magyarországi politikájával is foglalkozott. Mivel két pártfogójának, Józsefnek és Lipótnak a kormányzását is elítélte, őt gyanúba se vették.

Martinovics munkáit elsősorban a szabadkőművesek, az úgynevezett felvilágosodottak (illuminatusok) terjesztették, akik a francia forradalom elveivel rokonszenveztek és a királyság bukását várták. Gyurkovics Ferenc, a pesti egyetemen a politika tanára,aki az ilyen eszmék terjesztése érdekében titkos társaság szervezésén fáradozott és egy forradalmi kátét is szerkesztett. 1793 márciusában Martinovicsot is beavatta terveibe, és a nem sokkal ezután bekövetkezett halála előtt, iratait is ráhagyta. Ő ugyan nem tudta rávenni Martinovicsot, hogy beálljon a társaságba, de más oldalról jött erősebb hatásra ez mégis megtörtént.

Párizsban a jakobinusok klubja ilyen társulat alakításával Martinovicsot bízta meg, aki 1794 áprilisában megkezdte a tagok toborzását, mégpedig először Bécsben. Magyarországon két társaságot alakított: a REFORMÁTOROK TÁRSASÁGÁT elszegényedett mágnásokból és nemesekből, illetve a SZABADSÁG-EGYENLŐSÉG-TESTVÉRISÉG TÁRSASÁGÁT, a forradalmi eszmék teljes életbe léptetésével.

A Gyurkovics szerkesztette KÁTÉ mellett Martinovics is írt egyet: AZ EMBER ÉS A POLGÁR KÁTÉJA (Catéchisme de l’homme et du citoyen) címmel. Eszerint a fő hatalom a nép kezében van, amelynek nemcsak joga van eltörölni a királyságot, hanem kötelessége is ezt megtenni, ha a maga szentséges jogaival élni akar. Minden belépő tagnak esküt kellett tennie arra, hogy a társaság elveit terjeszti, és legalább két új tagot fog szerezni. A főigazgató szerepét Martinovics maga vállalta el, a közvetlen kormányzás az általa kiszemelt négy igazgató (Laczkovics János, Hajnóczy József, Szentmarjay Ferenc és Sigray Jakab (ejtsd: ‘zsigrai’) gróf feladata volt.

TERVÜK AZ VOLT, hogy mihelyt a tagok száma megfelelően (250 000) felszaporodik, megkezdik a fennálló társadalmi rend felforgatását.

Három hónap múlva, amikor még a magyarországi tagok száma alig volt nagyobb 75-nél, Franz Josef Saurau gróf egy beavatott Jeline nevű magántanító feljelentése alapján rájött a bécsi összeesküvésre.

Mielőtt a bécsi udvar bármit is tehetett volna MARTINOVICSNAK IS A FÜLÉBE JUTOTT FELJELENTÉSÜK HÍRE. BÉCSBE SIETETT ÉS MIND A KÉT TITKOS TÁRSASÁGOT FELADTA AZ ÖSSZES TAGGAL EGYÜTT, AMINEK KÖVETKEZTÉBEN JÚLIUS 23-ÁN TÖBB TÁRSÁVAL EGYÜTT BÉCSBEN ELFOGTÁK.

Martinovics vallomása és egy pesti színész feljelentése a pesti titkos társaságnak is nyomára vezetett. Augusztus 16-án Budán elfogták Laczkovicsot, Hajnóczyt, Szentmarjayt és még több személyt.

Az elfogottakat Bécsbe kísérték fel kihallgatásra és csak később 13 vármegye feliratára november 22-én és 24-én hozták vissza Budára. A felségsértés vádját tartalmazó vádlevelet, amelyet Németh János királyi ügyigazgató mint közvádló fogalmazott, november 30-án adták be, majd december 3-ára idézték meg Martinovicsot és társait.

1795. április 20-án fejezték be a vizsgálatokat és ezek alapján mint az összeesküvés fejét, fő- és jószágvesztésre ítélték. A Hétszemélyes Tábla (kúria) Martinovics halálos ítéletéhez hozzátette, hogy a négy igazgató halála után végeztessék ki. A király május 11-én erősítette meg az ítéletet, 18-án hirdették ki előtte; ezt követte az egyházi rendből való kizárás (degradatio).

„…ha a hazáért meg is kell halnom, szívesen vállalom, mert nem hibázott a szívem, amikor azokat, akik nagy lelküket a honért kockára tették, szívesen követte…”

A halálos ítéletet május 20-án a budai Vérmezőn hajtották végre, nyakazással. Amikor Martinovics végignézte első társa, Sigray kivégzését, elájult. Ettől kezdve alig tért magához; a földre rogyott és amikor rákerült a sor, a hóhérlegények vonszolták a vérpadhoz.

„

…Hajnóczy sírva ment, Őz Pál viaskodott.

Martinovics – így szólnak a régi krónikák –

Ájult volt, amikor a padra hurcolák.

Nyitott, tajtékos ajkán sápadt mosoly, fakó –

Két hóna alá nyúlva cipelte a bakó.

Kuszált, vizes haja, sovány gyermekfeje

Ráhajlott csendesen a hóhér keblire.

S melyet nyirkos pirossal az alvadt vér elöntött:

Két karja átölelte szelíden a fatönköt.… ”

– Karinthy Frigyes: Vérmező, 795. május

Kazinczy Ferenc kegyelmi kérvénye:

„…ha a hazáért meg is kell halnom, szívesen vállalom, mert nem hibázott a szívem, amikor azokat, akik nagy lelküket a honért kockára tették, szívesen követte…” (1795.)

Kazinczy 7 évet sínylődött Spielberg, Kufstein és Munkács börtönében.

MOHOLY-NAGY LÁSZLÓ

képzőművész, a Bauhaus tanára

1909. július 20.

(Forrás: Wikipedia: Moholy-Nagy László-cikk és Tamkó Sirató Károly Dimenzionista manifesztuma )

Moholy-Nagy László (1909-ig Weisz)[6] (Bácsborsód, 1895. július 20. – Chicago, 1946. november 24.) magyar fotográfus, konstruktivista festő, ipari formatervező, a Bauhaus iskola kiemelkedő tanára, a kísérleti filmek egyik magyar úttörője. Vezetéknevének ejtése: moholi-nagy [ˈmoholiˌnɒɟ].

Fiatalkora

Miután édesapja, Weisz Lipót az ő születése idején elhagyta a családot, 1910-ben nagybátyja, dr. Nagy Gusztáv pártfogásába vette őket. Ő és testvérei is Moholra, majd 1905-ben Szegedre költöztek, ahol az Állami Főgimnáziumba íratták (melyben Babits Mihály is tanította). Vezetéknevüket – 1910-ben, nagybátyjuk tiszteletére – ő és testvérei Nagyra változtatták.

Első művészi próbálkozásai sikeresnek bizonyultak, 1913-ban a Szegedi Napló leközölte néhány költeményét. Érettségi után Budapestre költözött, ahol jogot kezdett tanulni, de a világháború közbe szólt.

1916-ban tüzérségi megfigyelőnek sorozták be a Magyar Királyi Hadseregbe. A keleti frontra vezényelték, ahol több száz rajzot készített a frontélet mindennapjairól; mappalapokra, tábori levelezőlapokra, melyeket kezdetben a frontról, majd miután 1917-ben megsebesült, az odesszai katonai kórházból küldözgetett haza. 1918-ban leszerelt, s hazatért Budapestre folytatni jogi tanulmányait, de záróvizsgáit már nem tette le, a félév végén otthagyta az egyetemet.

Még abban az évben mutatkozott be először a nagyközönség előtt, műveit a Hadviselt Művészek című kiállítás keretében állították ki. Ebben az időben a festészet mellett a Jelenkor című újságba is írogatott.

Emigrációban Európában

1919 márciusában ő is aláírta a magyar aktivisták közös forradalmi nyilatkozatát, de a Tanácsköztársaság eseményeiben nem vett részt. Időközben ismét nevet változtatott, vezetékneve elé odabiggyesztette szeretett nagybátyja lakóhelyének, Moholnak a nevét is, így innentől kezdve rajzait, festményeit és egyéb műveit már a „Moholy-Nagy” szignóval látta el. A kommün bukása után, a retorzióktól tartva Bécsbe menekült, ahol hamarosan csatlakozott Kassákhoz és a többi emigráns magyar művészhez, íróhoz, velük együtt utazott tovább Berlinbe, 1920 elején.

1920 áprilisában ott ismerkedett meg Lucia Schultzcal, későbbi feleségével, ő vezette be a fotográfia művészi világába. 1921-ben házasodtak össze.

1922 februárjában a Der Sturm galériában Péri Lászlóval közösen rendezett kiállítása zajos sikert aratott, neve hamar ismertté vált szerte a városban és az országban. Szintén ebben az évben jelent meg Kassákkal közösen szerkesztett írása, az Új művészek könyve. Moholy-Nagy művészeti illusztrációs anyaggal látta el Kassák Lajost és Kállai Ernőt a Ma, Tett, Die Aktion, Der Sturm folyóiratokban.

Sikerének tudható be, hogy Walter Gropius őt kérte fel 1923-ban a távozó Johannes Itten helyére a weimari Bauhaus oktatói közé. Olyan művészek közé került, mint Paul Klee, Vaszilij Kandinszkij, Oskar Schlemmer, és bár mellettük ő ismeretlennek számított, mégis a Bauhaus eszmeiségének egyik védjegyévé vált. 1921 és 1928 között két könyvet is írt, Festészet, fényképészet, film (1925) valamint Az anyagtól az építészetig (1927) címmel, illetve a Bauhaus színháza című kötet társszerzője is volt.

1928 mozgalmas év volt az életében, Walter Gropiusszal együtt otthagyta a Bauhaust, elvált feleségétől, és visszaköltözött Berlinbe, ahol fotográfiai, tipográfiai és reklámgrafikai munkákat vállalt, miközben színházi díszleteket is tervezett (Hoffmann meséi, Berlini kalmár, Pillangókisasszony), szabadidejében pedig fény-alakítási problémákkal foglalkozott.

1929-ben belekóstolt a filmezésbe, leforgatta élete első nagyobb lélegzetű filmjét Marseille, régi kikötő címen. 1931-ben a fény-alakítási problémák mintegy megoldásaként alkotja meg a fény-tér-modulátort (Lichtrequisit), ami egy kinetikus plasztika, fém és műanyag szobor – a rá vetülő fény pedig a környező falakon színes fényjátékot teremt. Ez ihlette Fekete-fehér-szürke (1932) és a Nagyvárosi cigányok (1932) című filmjeit is.

1931 végén ismerte meg Sybille Pietzscht, akivel 1933-ban házasodtak össze, első lányuk, Hattula is ebben az évben született.

A nácizmus előretörése miatt 1934-ben Amszterdamba költöztek, ahol Moholy-Nagy egy helyi nyomda tipográfiai tanácsadójaként helyezkedett el. A munkahelyén foglalkozott életében először színes fotográfiával. Második lánya, Claudia már ott született.

Mivel nem érezték túlzottan jól magukat, 1935 májusában Londonba költöztek tovább, ahol már egy sokkal izgalmasabb élet várta. A design szinte minden területén kipróbálta magát, a kirakattervezéstől egészen a filmdíszlet-tervezésig (a szintén magyar származású Korda Sándor Eljövendő dolgok c. filmjéhez) mindenbe belekóstolt, miközben három fotóalbuma is megjelent.

1936-ban az egyik aláírója volt Tamkó Sirató Károly Dimenzionista manifesztumának.

A Manifesztum aláírói

Hans Arp, Francis Picabia, Vaszilij Kandinszkij, Robert Delaunay, Marcel Duchamp, Prampolini, César Domela, Camille Bryen, Sonia Delunay-Terk, Sophie Taeuber-Arp, Ervand Kotchar, Pierre Albert-Birot, Frederick Kann, Prinner, Mario Nissim, Nina Negri, Siri Rathsman, Charles Sirató

További csatlakozók: Ben Nicholson, Alexander Calder, Vincent Huidobro, Kakabadze, Kobro, Joan Miró, Moholy-Nagy László, Antonio Pedro.

A Manifesztum szövege

„ Manifesztumunkban ennek a nagy, általános és összegező művészetmozgalomnak lényege és elmélete tudatosul.

A dimenzionizmus életrehívói: egyrészt a modern szellem teljesen új tér és idő koncepciója (geometriai, matematikai, fizikai kifejlesztése Bolyaitól Einsteinen át napjainkban is folyik), másrészt korunk technikai adottságai.

A fejlődés, ez a mindenen áttörő ösztön – a régebbi formákat és a kizajlott lényegeket a kevésbé igényes művészek zsákmányául hagyva – az alkotó művészet úttörőit teljesen új területek felé indította el!

El kell fogadnunk, hogy a tér és az idő nem különböző kategóriák, egymással szembenálló abszolútumok, mint ezt régebben hitték és természetesnek tartották, hanem a nem-euklidészi koncepció értelmében összefüggő dimenziók. Ezt a felfogást ösztönösen érezve, vagy tudatosan magunkévá téve: egyszerre eltűnnek előlünk a művészetek összes régi határai és válaszfalai.

Ez az új ideológia valóságos földrengést, földcsuszamlást idézett elő a művészetek régi rendszerében. Az idetartozó művészeti jelenségeket a „dimenzionizmus” szóval jelöljük. (A művészeteknek ezt a dimenzionista fejlődés-mozgását az „N+1” képlet fejezi ki, mely képlet művészeti vonatkozását a planizmus, a kétdimenziós irodalom elméletében fedeztük fel és általánosítottuk aztán, hogy ezáltal korunk kaotikusnak látszó, rendszertelennek és megmagyarázhatatlannak tűnő művészet-jelenségeit egyetlenegy közös törvényre vezessük vissza a legegyszerűbb módon.)

ÚJ VILÁGÉRZÉSTŐL VEZETVE. A MŰVÉSZETEK EGY ÁLTALÁNOS ERJEDÉSÉN (A Művészetek egymásbahatolása) MOZGÁSBA JÖTTEK ÉS MINDEGYIK EGY ÚJABB DIMENZIÓT SZÍVOTT FEL MAGÁBA, MINDEGYIK ÚJ KIFEJEZÉSFORMÁT TALÁLT A PLUSZ EGY DIMENZIÓ (N+1) IRÁNYÁBAN, utat nyitva az alapvető változás súlyos szellemi következményeinek.

A dimenzionista tendencia kényszerítette, hogy:

I. az Irodalom kilépjen a vonalból és behatoljon a síkba: Kalligrammok, Tipogrammok, Planizmus, Villanyversek.

II. a Festészet kilépjen a síkból és behatoljon a térbe: Festészet a térben. Többanyagú kompozíciók. Konstruktivizmus. Térkonstrukciók. Szürrealista tárgyak.

III. a Szobrászat kilépjen a zárt, mozdulatlan formákból (vagyis az euklidészi térben kialakult formákból), hogy meghódítsa a művészeti kifejezés számára a négydimenziós Minkovszki-féle teret. Mindenekelőtt az úgynevezett „telt szobrászat” felhasadt és bevezetve önmagába a belső terek elemeit, majd a mozgást, így fejlődik: Üreges szobrászat. Nyitott szobrászat. Mozgó szobrászat. Mozgás szobrászat.

IV. S ezután fog kialakulni még egy teljesen új művészet: a Kozmikus Művészet (A Szobrászat Vaporizálása). A négydimenziós, eddig abszolút művészet üres térnek a művészet által való meghódítása. E művészet alapja az anyag nem szilárd, hanem gáznemű állapotban. Az ember ahelyett, hogy kívülről nézné a műtárgyat, maga lesz központja és alanya a műalkotásnak, mely az emberre, mint öt érzékszervű alanyra összpontosított érzékszervi hatásokból áll egy zárt és teljesen uralt kozmikus térben.

Íme legrövidebben összefoglalva a dimenzionizmus lényege. Deduktív a múlt felé. Induktív a jövő felé. Élő a jelenben.

New Bauhaus

1937 nyarán Gropius javaslatára felkérték az időközben a tengerentúlra áttelepült Bauhaus-iskola, új nevén a New Bauhaus irányítására. Júliusban költöztek át Amerikába, a főiskola 1937 októberében nyitotta meg kapuit Chicagóban.

Korábbi aggodalmai 1938-ban beigazolódtak, amikor alkotásai „elfajzott művészetnek” minősültek és az összes német galériából és múzeumból eltávolították őket.

1939-ben Moholy-Nagy néhány munkatársával, komoly tőke nélkül alapította meg a School of Design intézetet szintén Chicagóban, amely Institute of Design néven 1944-ben főiskolai rangra emelkedett. Az intézménynek egészen két évvel később bekövetkezett haláláig vezetője volt.

Több rosszullét után 1945-ben került először kórházba, ahol az orvosok leukémiát diagnosztizáltak nála. Mivel a kor még nem ismert semmiféle gyógymódot a betegség leküzdésére, alig több, mint egy évvel a szintén leukémiában megbetegedett Bartók Béla halála után, 1946. november 24-én ő is elhunyt. Hamvait Chicagóban temették el, sírja felett Walter Gropius mondott gyászbeszédet.

1947-ben Vision in Motion címmel megjelent posztumusz munkája pedagógiai programjának, művészeti célkitűzéseinek összességét foglalja magában.

2006-ban a 125 éves Magyar Iparművészeti Egyetem fölvette a nevét és Moholy-Nagy Művészeti Egyetemként működik tovább.