„A főrangúak között kevés olyan kivételes egyéniség ismert, aki a művészetek terén oly áldásos és termékeny működést fejtett ki – minden esendőségével együtt is –, mint gróf Zichy Géza. A hazai kultúra fejlődését tartotta szem előtt, mecenatúrájával a magyar tehetség támogatását és kibontakozását segítette elő. Minden saját művészeti tevékenységéből szerzett jövedelmét visszafordította a hazai kultúra javára. Támogatásaival, ösztöndíjaival, jótékonysági adományaival kimagaslóan képviselte a nemességet a magyar kulturális életben. (Manapság nem divat.)
Gróf zicsi és vázsonykői Zichy Géza Emil János (Sztára, 1849. július 23. – Budapest, 1924. január 14.) magyar író, drámaíró, színműíró, zeneszerző, félkarú zongoraművész, belső titkos tanácsos, császári és királyi kamarás, főrendiházi tag.
Zichy Géza a gimnáziumot és a jogot Pozsonyban végezte, és zenei stúdiumokat is folytatott egyetemi tanulmányai mellett. Alig 14 esztendősen egy vadászbaleset során elveszítette jobb karját (saját puskája roncsolta szét). Elkeseredés helyett megkettőzött ambícióval valóságos zongoravirtuózzá képezte magát, „bal kézre”. 1866-ban Pozsonyban lépett fel először félkezű zongorajátékával, és nagy sikert aratott, majd 1867-ben Pesten hangversenyezett.
Mint zongoraművész egész Európában ismertté vált, és hangversenykörútjaiból befolyt jövedelmét szinte teljes egészében jótékonysági célokra fordította, valamint kulturális mecenatúrát folytatott belőle. 1878-ban Németországban, 1879-ben Párizsban, 1880–1890 között Oroszországban, Németországban, Franciaországban, Belgiumban, Ausztriában, Romániában, a skandináv államokban hangversenyezett.
„Zách Klára balladája” című művének bemutatója kapcsán elnyerte mesterének, Lisztnek a támogatását és barátságát, és épp az ő biztatására fejlesztette tovább balkezes zongoratudását. A zongorabalkéz virtuozitásának a megteremtője lett Európa-szerte, ezzel kapcsolatos szakírásai egyedülállóak. Több alkalommal is együtt koncertezett Liszt Ferenccel, európai hangversenykörútjainak egy-egy állomáshelyén.
Írt számos operát, zenekari és zongoraművet, táncjátékot, etűdöket, de költeményei kapcsán is nevezetes, valamint vígjátékíróként is debütált 1898-ban, amikor is a Tízparancsolat című művét műsorra tűzte a budai Aréna . Egyik balladáját Liszt Ferenc zenésítette meg.
43 éven keresztül volt a Nemzeti Zenede elnöke. A Nemzeti Színház intendánsa 1891–1894 között. A Magyar Királyi Operaház intendánsa is egyben 1891–1994 között, és 1895-től 1916-ig, 21 esztendőn keresztül, zeneszerző-vendégkarnagya. Az Operaház intendánsaként mondták többen rá, hogy egyeduralmat vezetett be, amely számos konfliktust okozott. Ennek kapcsán szerepet tulajdonítanak neki abban, hogy az Opera akkori igazgatója, Gustav Mahler jóval szerződésének lejárta előtt megvált budapesti tisztétől, és Hamburgba távozott. Ugyanakkor a magyar zenei élet mecénása, valóságos motorja, egyebek mellett pozíciójánál fogva magyar önálló művek létrehozását elősegítő operapályázatot írt ki, valamint ezzel párhuzamosan operabíráló bizottságot hozott létre.
Közéleti tevékenységét megtörte feleségének, Karácsonyi Melánia grófnőnek 1904-ben bekövetkezett váratlan halála. Az első világháború idején igen sokat tett a rokkant katonákért, számukra írta meg A félkezű ember könyvét (1915).
Jóval túl hatvanadik életévén megírta visszaemlékezéseit, amelyet két kötetbe rendezve adtak ki magyar nyelven Emlékeim (1912–1913) címmel, és három kötetben német nyelven is megjelent Stuttgartban, Aus mein Leben címmel, ugyanekkor. Nevezetes szépirodalmi művek kötődnek a nevéhez, mint például A félkezű ember könyve, Az álom regénye, A boldogság útja. Írt egy költői beszélyt A leányvári boszorkány címmel, amelyet gróf Zichy Mihály illusztrált. Úti beszámolói: Élmények Skandináviában és Három hét Szentpétervárott. Drámáját A szerelem harca címmel mutatták be.
„Cholnoky Jenő 1870. július 23-án született Veszprémben.Tanulmányait a helyi piarista gimnáziumban kezdte, majd tanácsukra a pápai református kollégiumban fejezte be magántanulóként. „Csintalan” évei után az ő érettségije sikerült legjobban osztálytársai közül, így megkapta a helyi Lánczy-ösztöndíjat.
Középiskolás évei alatt írta meg első földrajzi ihletettségű munkáját Fiumétől a Rajnáig címmel, ami egy képzeletbeli útleírás volt. Érettségi után földrajzot szeretett volna tanulni, ügyvéd édesapja azonban nem támogatta továbbtanulási elképzeléseit – úgy vélte, hogy a tanárok mind szegények. Ehelyett a mérnöki pályát ajánlotta fiának, aki így a Mérnöki Szakosztályba iratkozott be 1889-ben, három évvel később pedig mérnöki diplomát szerzett. Először az egyetem Vízépítési Tanszékén Klimm Mihály tanársegédjeként dolgozott, azonban élete különös fordulatot vett. Lóczy Lajossal való megismerkedése segített Cholnokynak visszatérni a földrajzhoz és annak kutatáshoz.
1894-ben Lóczy Lajos kezdeményezésére Cholnoky csatlakozott a Magyar Földrajzi Társaság Balaton Bizottságához, hogy részt vehessen a magyar földrajztudomány egyik legnagyobb törekvéséhez – a magyar „Riviéra” tudományos megismeréséhez. A monumentális munka (1897–1920) során közel 60 szakember 32 kötetet állított elő, megközelítőleg 7000 oldalon keresztül vizsgálva a Balaton viszonyait magyar és német nyelven. Ebből Cholnoky négy részt írt meg: a tó limnológiáját (tótanját), színtüneményeit, vízállás-ingadozásait, valamint vízrajzát és jegét. Utóbbi kutatásai annyira újszerűek voltak, hogy később a nemzetközi tudományos életbe is bekapcsolódhatott.
Lóczy hatására – mondhatnánk rábeszélésére – Cholnoky szerény ösztöndíjjal indult el a távoli Kínába, hogy ott mestere befejezetlen kutatásait folytathassa. A két év (1896–1898) során számos hidrológiai megfigyelést végzett a Jangcén és a Sárga-folyón, amikhez mérnöki pontosságú rajzokat is készített. Munkásságának értékét az is növelte, hogy nemcsak a célállomáson, hanem útközben is lehetősége volt megnézni a fontosabb városokat, csak azt sajnálta, hogy a hajó utasai többször őt kérték fel idegenvezetőnek. Megérkezése után pénze rohamosan fogyóban volt, így többször ajánlotta fel árvízvédelmi szakismeretét a kínai kormánynak – sikertelenül. Szorult helyzetéből francia vállalkozók húzták ki, akiknek megbízásából a mandzsúriai arany- és ezüstbányákat vizsgálhatta meg. A munkákból befolyt jövedelmek és kapcsolatok segítségével Cholnoky még távolabbi helyekre is eljutott, úgy, mint Japán vagy Oroszország (Vlagyivosztok). Az itt megszerzett tapasztalatokat saját életében, tudományos és ismeretterjesztő munkáival is kitűnően tudta alkalmazni, ahogyan azt a későbbiekben látni fogjuk.
Hazatérte után a Budapesti Tudományegyetem Földrajzi Tanszékének adjunktusává nevezték ki, ahol folytathatta földrajzi munkáit. Ugyanebben az évben kötötte meg első házasságát Barrois Petronellával Pécsett, akitől három gyermeke született (Béla, Tibor és Ilona). 1903-ban szerezte meg doktori oklevelét földrajzból, ami megindíthatta a tudományos ranglétrán.
A Balatonnal foglalkozó munkái közül kiemelkedtek annak jegesedésével foglalkozó írásai, amelyek külföldön is ismertté tette a Cholnoky Jenő nevet. A X. Nemzetközi Földrajzi Kongresszuson beválasztották a Sarkkutató Bizottság olyan tagjai közé, mint például Fridtjof Nansen, Otto Nordenskjöld, Roald Amundsen, Robert Falcon Scott, Ernest Shackleton, Robert Peary, Erich von Drigalski és Umberto Cagni. 1910-ben a következő kongresszussal összekötve részt vett Nordenskjöld kutatásaiban, amit a Spitzbergákra vezetett. Cholnoky megfigyelései szerint a tundra az itt tapasztalható fagyás-olvadás miatt állandó mozgásban van, ezzel növelve területét. Eredményeiről a magyar közönség a Spitzbergák földrajzi képe (1926) című művében tájékozódhattak.
1912-ben Teleki Pállal együtt meghívást kapott az Amerikai Egyesült Államok Földrajzi Társaságának New Yorkban tartott kongresszusára. Ittlétük alatt bejárták a kontinens méretű országot odafelé Seattle-ig, visszafelé San Fransiscoból indulva. A szakmai program vezetőjével – W. M. Davis-szel – folytatott beszélgetései pedig nagymértékben változtatták meg Cholnoky szemléletét a földrajzhoz.
Az oktatási színtéren is sikerült előrébb lépnie. 1905. február 15-én nevezték ki a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem Földrajzi Tanszékén oktatónak, ahol két nagy feladatot próbált megoldani. Egyrészt a helyi földrajzoktatás fejlesztését, másrészt Erdély földrajzának minél mélyebb és behatóbb megismerését. A két feladat kölcsönösen támogatta egymást, aminek jó alapot adott Cholnoky 1900-as utazása. Ekkor ugyanis többnyire gyalog járta be Erdély jelentős részét és a Székelyföldet, amiről fotográfiáiból bizonyosodhatunk meg. Itt komoly gyűjteményeket hozott létre, amiből kiemelkedik a Kolozsváron található Cholnoky-térképtár, amit 1919-ben nem tudott magával vinni. Az első világháború és következményei szinte azonnal éreztették hatását Cholnoky életén, hiszen emiatt került vissza Budapestre.
Visszatérése a budapesti Tudományegyetemre nem volt felhőtlen: a leírások szerint egy kifosztott és alapjaiban megrendült intézményt vett át elődjétől. Hosszú évek munkájával sikerült visszaemelnie az intézményt a régi fényébe, ami során olyan embereknek segítette munkáját, akik később a földrajztudomány kiemelkedő személyiségei lettek.
Tudományos tevékenységei
Cholnoky és tanítványa, Teleki Pál kapcsolata továbbra is erős maradt, egyesek szerint ők mozgatták a magyar földrajzkutatás szálait. Előbbi a természetföldrajzi beállottság felől közelített a kérdésekhez, ami jól megfért Teleki emberföldrajzi megközelítésével.
1925-ben Cholnokyt a Magyar Tudományos Akadémia a tagjai közé választotta. Tagságát 1949-ben felfüggesztették, és csak 1989-ban állítottak vissza folyamatos érvénnyel. Egyetemi tanári tevékenységét 1940-ben fejezte be, 35 évnyi folyamatos szolgálat után. Visszavonulása után is rendkívül aktív maradt, míg betegsége ágyhoz nem kötötte.
Cholnoky nem pusztán a földrajz bizonyos területeivel foglalkozott, hanem számos területen aktívan dolgozott. A Magyarhoni Földtani Társaságnak 1894 óta volt tagja, 1900-ban másodtitkárrá választották meg. A Magyar Földrajzi Társaságban Lóczy Lajos ajánlására 1893 óta tag, 1905–1911 között főtitkár, 1911–1913 között alelnök, 1914-től 1945-ig pedig elnök volt. Utóbbi teljesítménye az egyik leghosszabb ideig tartó elnökség volt a Társaság életében.
Emellett elnöke volt Magyar Barlangkutató Társulatnak 1926 és 1944 között, számos barlangot neveztek el róla a későbbiekben. Szintén komolyan foglalkozott a klimatikus viszonyokkal is, így a Meteorológiai Társaságnak is aktív tagja maradt 1939 és 1943 között.
„Leginkább az energetika területén volt jártas, erre vonatkozott Mechanikai munkatárolás villamos hajtásnál című doktori disszertációja is. Élete során 20 kutatási témában 46 szabadalmat dolgozott ki. Találmányai között megtalálható az 1923-ban kidolgozott gőzkazán és az 1928-ban szerkesztett újfajta bányászati légsűrítő berendezés. 1924-ben a német Siemens vásárolta meg szabadalmát, ami szállítógépek és vasúti járművek önműködő fék- és menetszabályozójára vonatkozott. 1926-ban elsők között dolgozott ki egy szárnyashajót, amelynek kísérleteibe Kármán Tódor is bekapcsolódott.
A sugárhajtás egyik úttörője, a torlósugár-hajtómű egyik feltalálója. 1928-ban szabadalmaztatta a torló-sugárhajtóművet, majd a gázturbinás hajtóművet is megtervezte. (Wikipedia)
Határokon járok örökké, mindig csak a határokon; ami inneni, ami elérhető: végül is fájni kezd, fájni, hogy megtudjam az odaátot, s hazudom is, hogy megtudom, vár a határokon a szent hazugság, a remény, vár – várom, várjuk mindannyian, itt, a határokon; tágul a határ, követem, indulok, megyek – tágul a határ, így lesz átléphetetlen, így leszek egyre gazdagabb, s annál sóvárabb, minél gazdagabb. Határokon járok örökké, örökké hazudom magamnak is, nektek is – mindenkinek! -: hogy átlépem majd, magammal viszem szomorú poggyászként a Földet, -: megvámolják majd, mert van, van határ, amelyen át nem engedik poggyászomnak gyilkos felét, őrült felét, képmutató felét, hullafoltos felét, zimankós, havakkal könnyező, halállal teljes felét, és elválik, igen, elválik a hazugság a reménytől, millió-éves házasság után, s addig is, addig is, járom a határt, járva járom, s minél könnyebb poggyásszal lépek át majd, annál mélyebb nyomokat hagyok a talajban.
A költészetéből „sugárzó vereségérzés ugyanis nemcsak a lét lényegéből fakad, de történeti, térségi és egyedi válságban gyökerező elemei is vannak. A 70-es évek világszerte a vereség és kiábrándultság évtizede, térségi azonban a 68 után újólag átélt foglyul ejtettség, a kelet-európaiságra ítéltség kilátástalansága. A kisebbségi sors napi neurózisa már csak jelzésszerűen van jelen a szövegben, míg a személyes problémák a tárgyias líra labirintusában rejtőznek.” (Spira Veronika http://www.spiraveronika.hu/hejjasfalva.pdf)
ÉLETE
Középiskoláit Szatmárnémetiben, a Kölcsey Gimnáziumban végezte (1955), majd 1955–59 között a Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv- és irodalom szakos hallgatója volt, záróvizsgáit azonban nem tette le.
1958–59-ben az Igaz Szó, 1960-tól a bukaresti Előre belső munkatársa, a hatvanas évek közepétől írásaiból, kötetei, műfordításai honoráriumából tartotta fenn magát. Betegnyugdíjba kerülve, 1972-től Kolozsváron élt; súlyosbodó betegségét két kudarccal végződött házasság után egy új élettársi kapcsolat tette egy időre elviselhetővé.
Búcsúlevelében ezt írta: „Én ma lelépek e világi életből. Ne kérdezd az okát – én sem tudom… Nem vagyok részeg, és – ahogy mondani szokás – tiszta elmével írom e sorokat” (A költő (régi és új) életei. 261).
Fia, Kobak, az 1977-es bukaresti földrengésben halt meg. Közös sírban nyugszanak a kolozsvári Házsongárdi temetőben: Szilágyi Domokos, felesége Hervay Gizella költőnő és a gyermekük, Szilágyi Attila.
Halála után 25 évvel az állambiztonsági hivatal levéltárából nyilvánosságra került – neki tulajdonított – ügynöki jelentések nyomán egyesek súlyos kérdőjeleket tettek fel személyiségét illetően, s voltak, akik a vele kapcsolatban megfogalmazott vádakkal költői művét is kivetették volna az irodalomból. De már a mai tudásunk szerint is sikerült eljutni egyfajta egyensúlyhoz: „A … bukaresti titkosszolgálati iratok hitelességében – írta Kántor Lajos – én továbbra is kételkedem, de … ha a bizonyosság előtt (majd) meg kell hajolni, a ránk hagyott életmű ettől érintetlen marad” (A költő (régi és új) életei. 396), Pécsi Györgyi pedig így mérlegelt: „Megrendülten gondolunk a nagyszerű költőre és a tragikus sorsú emberre. Mert hittük, hogy a kanti kategorikus imperativus szerint írt és élt, s ha választani kellett, sohasem az erkölcsi alapértékek megtagadásával válaszolt. Újra kell olvasni e mára már klasszikussá lett életművet,… de lehet, hogy sok időnek kell eltelnie, amíg (és amennyire szükséges) külön tudjuk választani a költőt és az embert, és higgadtan beszélhetünk életművének egészéről” (uo. 394).
Nem tudni milyen körülmények közt szervezték be, de három olyan esetről is lehet tudni, melyekben jelentései alapján születtek súlyos ítéletek. Szilágyi Domokos ügynöki jelentései három megfigyelési dossziéból kerültek elő. Az első kettő 1958-ból származik, Lakó Elemérről és Varró Jánosról, a Bolyai Egyetem tanárairól, illetve Péterffy Irén bölcsészhallgatóról begyűjtött Securitate-információkat tartalmazzák. Az 1965-ös dossziéban Páskándi Géza költő a célpont. (Wikipedia)
Jó megfigyelőképessége és tapasztalatai, valamint a statisztikai adatok helyes értelmezése alapján Semmelweis lényegében az aszepszist (fertőzés megelőzést) vezette be a kórházi szülészetben, ezzel jelentősen csökkentve a gyermekágyi láz okozta halálozási arányt.
Megfigyelte, hogy a klórvizes kézmosás megszünteti a boncolás utáni hullaszagot, eme tapasztalatai alapján, osztályán előírta, jóllehet a kórokozó baktériumokat még nem ismerte. A klóros víz a kézre tapadt baktériumokat is elölte. Azt is megfigyelte, hogy a klórmész a gyermekágyi lázat meg tudja előzni. Módszerének elterjesztése érdekében szélmalomharcot vívott az akkori orvostársadalom tekintélyes képviselőivel. Ragaszkodott a kórtermek rendszeres takarításához, szellőztetéséhez, napoztatásához és a gyakori ágyhuzatcseréhez. A takarékosságból szennyes ágynemű felhúzását elbocsátással büntette. Eljárását mások nem alkalmazták, nem látván be az ok-okozati összefüggést. Hasznossága csak a kórokozók felfedezésével nyert bizonyítást.
Az UNESCO 2013-ban felvette az „anyák megmentőjének” a gyermekágyi lázzal kapcsolatos felfedezését a világ emlékezete program kitüntetettjeinek listájára. Az ő emlékét őrzi a 4170 semmelweis kisbolygó elnevezése
ÉLETE
Gyermekkora
1818. július 1-jén a tabáni Fehér Elefánthoz, majd Palota (ma Apród) utca 1-3. alatti Meindl-házban látta meg a napvilágot, ahol édesapjának – a hienc (nyugat-magyarországi német) ősökkel rendelkező Semmelweis Józsefnek (1778–1846) – jól menő fűszerüzlete is volt. Édesanyja Müller Teréz, Müller Fülöp módos krisztinavárosi sváb kocsigyártó és Anderl Teréz leánya. Ignác (a tízből) ötödik gyerekként született, két bátyja ismert pesti kereskedő, Károly öccse pedig a Belvárosi római katolikus plébánia lelkésze volt.
TANULMÁNYAI
Egyetemi tanulmányait 1837 őszén a bécsi jogi fakultáson kezdte, majd még abban a tanévben átiratkozott az orvosi karra. Az első évet ott végezte el, majd 1839 és 1841 között a Mária Terézia által megszüntetett jezsuiták kolostorába telepített – (Neue Weltgasse, később Újvilág, ma Semmelweis utca) pesti egyetem másod-harmad éves hallgatója. A 4-5. évfolyamot ismét Bécsben végezte. Már korán magára vonta tanárainak – különösen Karl von Rokitanskynak és Josef Škodának – figyelmét. Az előbbi engedélyével éveken át, szinte naponta látogatta az anatómia-részleget és végzett számtalan boncolást.
NEHÉZSÉGEK HIVATÁSA GYAKORLÁSÁBAN
1844-ben, Bécsben kapta meg orvosdoktori diplomáját, botanikai doktori értekezésével: Tractatus de Vita Plantarum. Még ebben az évben szülészmesteri oklevelét is átvehette, és egy évvel később sebészdoktorrá avatták. Ezután rögtön tanársegédi állást kapott a bécsi közkórházban, az Allgemeines Krankenhausban. Néhány hónappal később az orvos-tanár, akinek helyére korábban felvették, visszatért, így Semmelweis elveszítette állását.
Angol nyelvórákat vett, és a Dublinba való távozás gondolata foglalkoztatta, de visszahelyezték állásába. 1847-es itáliai (velencei) szakmai utazása után fájdalommal értesült barátja, kollégája haláláról; Jacob Kolletschka boncolás okozta vérmérgezésben hunyt el. Eltöprengett ezen és még az év márciusában felismerte, hogy az a betegség, amely barátja halálát okozta és az, amelyet gyermekágyi láz néven ismertek, azonosak.
Már Bécsben, majd 1851-től a pesti Szent Rókus Kórház szülészeti osztályának főorvosaként kimutatta az aszeptikus (fertőzést megelőző) eljárások előnyeit a szülészetben és a sebészetben.
Mind gyakorlatával, mind írásaiban próbálta terjeszteni nézeteit, de sajnos az orvostársadalom nem vett róla tudomást. Az antiszeptikus eljárások jelentőségét és annak bevezetését is csak Joseph Lister angol sebész meggyőző munkája (1877) nyomán, lassanként fogadta el az orvos szakma.
Semmelweis első megállapítása az volt, hogy a klórvizes kézmosás megszünteti a kézen a boncolás utáni hullaszagot. A későbbi összefüggésre ennek alkalmazása közben jött rá. Ekkoriban a kórokozó baktériumokat még nem ismerték, ám ez nem akadályozta meg a klórt abban, hogy a kézre tapadt baktériumokat is megölje. Szinte ismeretlen magyar szülészként csak szélmalomharcot tudott folytatni a kor tekintélyes, és különböző (ma már bizonyítottan téves) elméleteket hirdető szülészeivel szemben. A mikroorganizmusok felfedezése, Louis Pasteur munkássága hozta meg az áttörést, ennek nyomán kezdett Lister is 1865-ben (Semmelweis halálának évében) a karbolsavas antiszepszissel foglalkozni.
A tisztaságra való törekvés általában jelen volt – bizonyára tapasztalati alapon – a különböző történelmi korok orvoslásában/sebészetében, de a korban messze nem olyan tudatosan és alaposan, ahogy manapság. Kivétel talán az egyes államok középkor végére eső gyakorlata a „Dreckapotheke”, amit Luther is megemlít.
Rájött, hogy a gyermekágyi lázat az orvosok és orvostanhallgatók okozták azzal, hogy boncolás után átjártak az I. számú klinika szülészeti osztályára, és ott fertőtlenítetlen kézzel vizsgálták a várandósokat. A bábák nem végeztek boncolást, így a vérmérgezés eme speciális fajtája harmadannyi esetben fordult elő a szegényebbeket kiszolgáló II. számú klinikán, mint az orvosokén. A klórmész-oldatos kézmosást Semmelweis antiszeptikumként ajánlotta kollégáinak. Felfedezését még abban az évben közzétette. Májusban kötelezte az orvosokat, az orvostanhallgatókat és az ápolószemélyzetet a szülészeti osztályokra történő belépés előtti klórmész-oldatos kézmosásra, majd októberben kötelezővé tette az egyes betegek vizsgálata közötti klóros kézmosást is (ami könyékig, körömkefével végrehajtott, negyedórás procedúra volt). Akkoriban ezek rendkívül népszerűtlen intézkedések voltak, a statisztikai bizonyítékokat, pedig egyszerűen komolytalannak tartották. Így kezdődött szélmalomharca az akkori hivatalos, tudományos világgal, amely a mikroszkóp alkalmazásával (amit ő nem is használt) sem jutott erre az egyszerű, empirikus következtetésre. Az 1848-as év tavaszán Semmelweis több társával együtt tagja lett a bécsi forradalmi Nemzeti Gárdának, de eközben folyamatosan gyakorolta hivatását is.
Abban az évben a gyermekágyi lázban elhaltak aránya az orvosok szülészeti osztályán még kisebb lett, mint a bábákén. 1849. március 20-án Semmelweis tanársegédi megbízatása lejárt, és nem hosszabbították meg bécsi szerződését. Így 1850 októberében hazatért és 1851-től tiszteletbeli osztályvezető főorvosként irányította a pesti Szent Rókus Kórház szülészeti osztályát.
1855-ben a pesti egyetemen kinevezték az elméleti- és gyakorlati szülészet tanárává. 1857-ben a zürichi egyetem meghívta tanárnak, de inkább itthon maradt. Június 1-jén, a Krisztinavárosi Havas Boldogasszony-plébániatemplomban frigyre lépett a 19 éves Weidenhofer Máriával. Öt gyermekük született, akik közül hárman megérték a felnőttkort, de csak egyiküknek születtek utódai. Semmelweis hamarosan leköszönt a szülészeti osztály vezetéséről, ahol hat év alatt egy százalék alá szorította módszerével a gyermekágyi láz halandóságát.
A KÍSÉRLETI KÓROKTAN MEGALAPÍTÓJA
Anélkül, hogy korában ismeretes lett volna a fertőző betegségek kóroktana, és azok emlős fajok között lehetséges átvitele, állatkísérleteket folytatott. Korszakalkotó módon vett kilenc házinyulat, majd a gyermekágyi lázban elhunytaktól vett szövetkaparékkal megfertőzte őket. Mind a kilenc állat a betegség jellemző tüneteivel elhullott. Ezzel megcáfolta a kór okainak ma már nevetséges „tudományos magyarázatait” (miazmák, meteorológiai, csillagászati körülmények stb.). Semmelweis így úttörője volt a kísérleti kóroktan megalapításának is.
PUBLIKÁCIÓI
Semmelweis fő műve: Die Ätiologie, der Begriff und die Prophylaxis des Kindbettfiebers, 1861 (címlapja)
1858-ban, barátja, Markusovszky Lajos biztatására, az Orvosi Hetilapban A gyermekágyi láz kóroktana címmel publikálta felfedezését.
1859-ben az elavult, Újvilág utcai klinikát átköltöztették az Ország úti (ma Múzeum körút) Kunewälder-épületbe.
1860-ban Bécsben adatta ki 1861-es évszámmal megjelenő, német nyelvű könyvét (Die Aetiologie, der Begriff und die Prophylaxis des Kindbettfiebers (A gyermekágyi láz kóroktana, fogalma és megelőzése). Tanait, az osztályán gyakorlatban bizonyított hasznosságuk ellenére, az orvosi közvélemény visszautasította.
1862-ben százoldalas, nyomtatott nyílt levélben fordult a szülészorvosokhoz.
HALÁLA
1865 júliusa közepétől kollégái szerint magatartásában az elmezavar jelei mutatkoztak; július 31-én Bécsbe vitték, és Balassa doktor beutalta a döblingi elmegyógyintézetbe. Agresszív magaviselete miatt ápolói súlyosan bántalmazták, valószínűleg ennek következtében két hét után meghalt.
Halálának körülményei máig ismeretlenek, több különböző verziót állítottak fel az életrajzírói. Ezek között volt az, hogy szifilisz miatt utalták volna elmegyógyintézetbe, azonban Semmelweis maradványainak vizsgálata a szifiliszt kizárta.
Más elképzelés szerint nem utalták elmegyógyintézetbe, hanem csellel került oda, ahol végül brutálisan agyonverték. Halála idején a teljes orvostársadalom ellene volt, mivel nem ismerték el, hogy ők maguk okoznák betegeik halálát, Semmelweis pedig nagy vehemenciával hirdette ezt.
Előbb a schmelzi temetőben temették el, temetésén sem kollégái, sem családtagjai nem jelentek meg. A temető felszámolása után, 1891-ben földi maradványait neje hazahozatta Kerepesi úti temető sírboltjába. 1894-ben díszes, saját sírhelyet kapott.
A HALÁLA KÖRÜLI KÉRDÉSEK
A HIVATALOS VERZIÓ szerint (gennyvérűség) szepszis végzett vele, de sokan úgy gondolják, hogy a döblingi intézet megállapítása téves volt. Már korábban is a dementia luetica (lueszes elbutulás) jelei mutatkoztak rajta. Szifilisz-fertőzésének hipotézisét azonban 1965-ben – az akkor rendelkezésre álló eszközökkel – egy tudományos vizsgálat megcáfolni látszott. Nyilván a halála centenáriumán sem hangzott volna jól a vérbajos verzió, tekintve annak a köztudatban élő negatív felhangjait, pedig aki akkoriban rendszeresen boncolt, a fertőzést aligha kerülhette el. Ugyancsak gyakori volt a fertőzés a fogorvosok körében, amíg a kórokozó természetére fény nem derült, és a kórkép gyógyítása meg nem oldódott.
A 2000-BEN MEGINDULT ÚJABB ORVOSTÖRTÉNETI VIZSGÁLÓDÁSOK teljes mértékben bizonyították Semmelweis betegségének okaként a paralysis progressivát, vagyis a hűdéses elmezavart (a nagyagyi kéreg krónikus lueses encephalitise), amit valószínűleg még fiatalkorában egy gyermekágyi lázban elhunyt vérbajos asszony boncolásakor szerzett kézsérülése révén kapott. Ennél a betegségnél az egyre súlyosabb elmezavar évtizedek alatt alakul ki. Semmelweis már halála előtt 3-4 évvel nagyon furcsán viselkedett, hozzátartozói többnyire igyekeztek távol tartani őt betegeitől.
A ma elfogadott diagnózist Benedek István fogalmazta meg Semmelweisről szóló jól ismert, s a (paralysis progressiva) kimondása miatt sokat támadott könyveiben és szakcikkeiben. A legújabb orvostörténeti kutatások is az ő megállapításának helyességét igazolták.
A VÉRMÉRGEZÉSES TEÓRIÁT, VAGY HOGY SEMMELWEIS HALÁLÁT VALAMILYEN VELE SZEMBENI ÖSSZEESKÜVÉS OKOZTA VOLNA, MESSZEMENŐEN CÁFOLJÁK AZ ÚJ, ALAPOS, LEVÉLTÁRI KUTATÁSRA, A KORABELI DOKUMENTUMOKRA ÉPÜLŐ VIZSGÁLATOK IS.
• Benedek István: Semmelweis betegségéről és a semmelweisi tanok időszerűségéről. Bp., 2015. http://real.mtak.hu/30826/ (Wikipedia)
Louis Blériot (Cambrai, 1872. július 1. – Párizs, 1936. augusztus 2.) francia mérnök, konstruktőr, pilóta, a repülés egyik úttörője.
A tenger feletti repülés nagyon régóta foglalkoztatja az emberek fantáziáját. 1785. január 7-én Jean-Pierre Blanchard és John Jeffries francia léghajós pilóták Angliából Franciaországba repültek. A sikeres repülés hatására egymás után történtek az oda–vissza átrepülések. A Daily Mail neves sajtókiadó 25 000 frank pályadíjat tűzött ki a La Manche csatorna repülőgéppel történő átrepülésére. Hubert Latham és Blériot volt a legesélyesebb a próbálkozásra.
Blériot 1909. július 13-án repülőgépével megtette az Étampes és Chevilly közötti 42 kilométeres utat, ami jóval több, mint a Csatorna Calais és Dover közötti 33 km-es szélessége. Ez a repülése egy csapásra híressé tette. A Francia Akadémia 4500 frank jutalommal ismerte el teljesítményét.
A Csatorna átrepülésére Latham 1909. július 19-én indult elsőnek, de a motor 10 kilométerre a francia partoktól 300 méter magasságban leállt. Siklórepüléssel szállt le a tengerre.
Blériot 1909. július 25-én indult a repülés történetének első tenger feletti távrepülésére. Az indulás előtt próbarepülést hajtott végre a Blériot XI típussal, ellenőrizve a gép technikai állapotát. Saját tervezésű és építésű monoplánja 300 kilogramm súlyú volt, egy 3 hengeres, 25 lóerős Anzani motorral volt felszerelve. A pilóta és repülőgépe hajnali 4 óra 41 perckor elindult útjára. Útját neki is egy torpedóromboló biztosította. A feltűnő sötét csík (Anglia partja) öröme lendítette tovább célja felé. Navigációs műszerek hiányában az útirány meghatározását a tengeri hajók haladási iránya segítette a doveri kikötő felé. A La Manche csatorna első átrepülése a levegőnél nehezebb repülőeszközzel 31 percig tartott.
A Magyar Aero Club meghívására hazánkba érkezett. 1909. október 17-én mintegy 200 000 néző előtt nagy sikerű bemutatót tartott a Budapest-Kispest közötti katonai gyakorlótéren. Ez volt az első alkalom, hogy Magyarországon repülő szállt fel. 1910-ben ő volt az első ember, aki repülővel átlépte a 100 km/h álomhatárt. Később gazdag repülőgépgyáros lett. Az első világháború alatt mintegy 10 000 repülőgépet adott el a francia államnak és szövetségeseinek. https://hu.wikipedia.org/wiki/Louis_Bl%C3%A9riot
„II. LAJOS (Buda, 1506. július 1. – Mohács, 1526. augusztus 29.)
Magyarország és Csehország királya … az 1526-os mohácsi csatában halt meg. Ezt az évszámot tekintjük a magyar középkor végének, tehát II. lajos az utolsó középkori magyar király.
„II. Ulászló várva várt fiú örököse…Lajos koraszülötten jött a világra. Csak úgy tudták életben tartani, hogy disznók felhasított gyomrába helyezték, így tartva stabilan a hőmérsékletét.[3] Ez volt Lajos herceg inkubátora, így a korabeli orvostudomány zseniális leleményének és II. Ulászló kiváló orvosainak köszönhető, hogy fia életben maradt. Édesanyját, Candale-i Annát azonban nem tudták megmenteni: ő három héttel a szülés után gyermekágyi lázban meghalt…
Lajos értelmes gyermek volt. Apja gondos nevelést akart biztosítani fia számára, ezért (a kor két jelentős költője) előbb Girolamo Balbi (Balbus Jeromos), majd Piso Jakab tanította. A cseh nyelvre Dětřich vyšehradi prépost tanította meg. Hat nyelven beszélt folyékonyan: magyarul, latinul, csehül, lengyelül, németül és franciául és értett olaszul is.[5] A fegyverforgatás rejtelmeibe unokatestvére, Brandenburgi György vezette be, aki emellett a mulatozó életmódra is megtanította. Lajos így nemcsak kiváló vívó, hanem jó táncos is lett, aki szerette a lakomákat és a vadászatokat.
Apja, hogy biztosítsa egyetlen fia számára a koronát, már 1508. június 4-én Székesfehérvárott magyar királlyá és 1509. május 11-én, Prágában cseh királlyá koronáztatta. Így apja halálakor gond nélkül foglalhatta el a trónt az akkor 10 éves fiú. A HABSBURG–JAGELLÓ HÁZASSÁGI SZERZŐDÉS értelmében 1515 nyarán lengyel kezdeményezésre létrejött a bécsi találkozó II. Ulászló magyar király, Jagelló Zsigmond lengyel király, és Habsburg Miksa német-római császár között. …A BÉCSI TALÁLKOZÓN A HÁROM URALKODÓ ELHATÁROZTA A MÉG GYERMEK LAJOS HÁZASSÁGÁT HABSBURG MÁRIÁVAL, MIKSA CSÁSZÁR UNOKÁJÁVAL, FERDINÁND KISKORÚ HÚGÁVAL. Ugyanakkor megállapodtak abban is, hogy Ulászló halála esetén Lajos gyámja Miksa és Zsigmond lesz. Miksa emellett fiává fogadta Lajost.
1516. március 13-án, két évvel a Dózsa György vezette parasztfelkelés elfojtása után – hatvanesztendős korában – meghalt II. Ulászló. HABÁR A MAGYAR NEMESSÉG AZ 1505-ÖS RÁKOSI VÉGZÉS ALAPJÁN ÚGY HATÁROZOTT, HOGY TÖBBÉ NEM VÁLASZT MEG KIRÁLYNAK MÁST, MINT MAGYAR EMBERT, ULÁSZLÓ FIA MEGÖRÖKÖLHETTE A TRÓNT. A 10 éves Lajost az áprilisi országgyűlés nagykorúvá nyilvánította és megkoronázta. Felmerült a kérdés, hogy ki kormányozzon a kiskorú király helyett, és újfent pártszakadásba torkollott. Az egyik fél úgy kívánta, hogy a lengyel király és az osztrák főherceg legyen Lajos gyámja.[6] Ezzel szemben a nemzeti párt – hivatkozva egy 1486. évi törvényre és Ulászló Lajos megkoronázásakor tett ígéretére, miszerint a gyermekkirály gyámságát nem bízza idegen uralkodóra- a nádort akarta gyámnak, majd kormányzóságot kívánt felállítani Szapolyaival az élen. Végül a két frakció kompromisszumot kötött: A KIRÁLYT NAGYKORÚNAK TEKINTIK, DE HELYETTE AZ ÜGYEKET A KIRÁLYI TANÁCS INTÉZI.
A tanács 28 tagját (hat főpap és hat országnagy, mellettük 16 köznemes, akik két csoportban fél-félig tartózkodtak az udvarban) évente újraválasztották.
ÖRÖKSÉGE EGY KIÜRÜLT KINCSTÁR ÉS EGY PÁRTKÜZDELMEKTŐL MEGOSZTOTT ORSZÁG VOLT. A koronázási esküt 1521. december 11-én tette le. Nevelőjét Báthori Istvánt, a későbbi nádort, Brandenburgi György német őrgróf váltotta fel, aki erkölcsileg kifogásolható példát mutatott az uralkodónak.
Az ország urai a kamasz Lajos trónra lépése után is viszálykodtak, pedig erős központi hatalomra lett volna nagy szükség. Lajos tehetségesnek mutatkozott, a tanács és a törvényszék ülésein elnökölt, remekül vezette a tárgyalásokat. Az olasz humanista Girolamo Balbinak köszönhetően tanulni vágyó és tettre kész ifjúvá serdült.
1519. január 12-én meghalt Miksa császár, akinek Lajos fogadott fia volt. Erre alapozva Werbőczy István nádor megpróbált közbenjárni a német birodalmi rendeknél, hogy Lajos legyen a német-római császár, de senki sem vette őt komolyan. … Valójában Lajosnak esélye sem lett volna a cím megszerzésére Kasztíliával vagy Franciaországgal szemben. …
A törökök 1521-ben bevették a legfontosabb magyar végvárat, Nándorfehérvárt, amelynek parancsnoka Enyingi Török Bálint gyakorlatilag megszökött. Nándorfehérvár eleste után 1523-ban Szávaszentdemeternél Tomori Pál még győzelmet aratott a törökök felett, de mivel nem volt pénz a hadi kiadásokra, a határok tartós védelmét nem lehetett hatékonyan biztosítani.
…1522 februárjától 1523 májusáig Lajos Csehországban tartózkodott, hogy rendezze az ottani ügyeket, és a törökök ellen harchoz segítséget szerezzen.
1523. május 4-én országgyűlést hívott össze Budára, ahol leváltotta Báthorit nádori méltóságáról, és Szapolyaitól visszakövetelte a királyi zálogbirtokokat. A német, főleg lutheránus befolyás erősödött az udvarban. A pápai követ egyenesen azt jelentette Rómába, hogy Magyarországot a németek kormányozzák. (Megjegyzendő, hogy az épp ebben az évben kiátkozott Luther Márton a Werbőczyvel folytatott vitája során, a török elleni harcot bűnösnek, Isten ellen valónak tartotta.)
1523. október–decemberben csúcstalálkozóra került sor Bécsújhelyen II. Lajos király, Ferdinánd főherceg, Krzysztof Szydłowiecki lengyel kancellár, a cseh főurak, és a pápai, valamint a moldvai követek között. Megtárgyalták azokat az erkölcsi kifogásokat is, amelyek Lajos király magatartására vonatkoztak. Felrótták neki például, hogy kamarásai előtt meztelenül mutatkozik, emellett tékozlóan és könnyelműen költekezik, és súlyos felelősség terheli személyes tekintélyének csökkenéséért.
Az 1525. május 7-ei országgyűlésen a rendek követelték Lajostól a Fuggerek kiűzését, mert azok az „ország kincseit kimerítik és kiviszik”, de Szerencsés Imre alkincstárnok leváltását is. Ezek a követelések, a királyné közbelépése miatt is, végül nem valósultak meg, sőt az 1525. július 3-ai hatvani országgyűlés (amelynek végzéseit a király később nem volt hajlandó szentesíteni) már rehabilitálta Szerencsés Imrét.
A Fugger család – válaszul arra, hogy a király az általuk bérelt rézbányákat visszavette saját kezelésébe (mintegy államosította) – drasztikus eszközhöz folyamodott: pénzügyi blokádot vezetett be Magyarország ellen. Az általuk pénzelt Habsburg-uralkodó, aki el volt adósodva a Fuggereknek, nem tudott megfelelő segítséget nyújtani sógorának, a magyar királynak. A Fugger család éppen akkor, a „mohácsi csata előestéjén” tagadta meg az országtól a (pénzügyi–katonai) segítséget, amikor arra a legnagyobb szükség mutatkozott.
…
Tomori Pál már 1525 őszén értesült arról, hogy a következő évben a szultán seregeivel hadjáratot készít elő az ország ellen. Mégsem történt semmi a védelem megerősítésére. Így 1526 tavaszán, amikor a törökök csakugyan megindultak, sebtében kellett a magyar hadat összeszednie. Tomori javasolta, hogy a Száva, majd ennek átlépése után a Dráva mocsarainál állítsák meg az ellenséget, de ezzel elkéstek.
Házassága
1521. január 13-án feleségül vette V. Károly német-római császár és Habsburg Ferdinánd osztrák főherceg húgát, Mária kasztíliai infánsnőt és ausztriai főhercegnőt (akivel már születése előtt eljegyezték). A házasságtól elsősorban a török elleni fegyveres és pénzbeli segítséget remélt. Reményében azonban csalatkoznia kellett. Ferdinánd ugyanis Ausztria anyagi erejét az I. Ferenc francia királlyal harcoló bátyja, V. Károly császár saját céljai elérése érdekében magának tartotta fenn. …
Tényleges egybekelésükkor Lajos 16 éves, Mária 17. A fiatalok hamar egymásba szerettek. A későbbi történetírók úgy írták le az ifjú pár életét mint, akik semmivel sem törődtek, csupán az udvari mulatságok érdekelték őket. Az tény, hogy fényes mulatságokat rendeztek, de Mária erélyes kézzel állt ki férje mellett. Mária próbálta megerősíteni a központi hatalmat és a központi pártot, de ezek a törekvések megbuktak a rendek ellenállásán.
…
A királyné udvartartásának költségeit is a kincstárnak kellett állni. A királyné legfőbb bizalmasa politikai téren a német Brandenburgi György őrgróf, pénzügyi téren a zsidó származású Szerencsés (Sneáor) Imre lett. (Szerencsés előtte Szalkai László bíboros, esztergomi érsek pénzügyeit intézte; Hispániából menekült zsidó család sarja volt, aki áttért a keresztény vallásra. Maga Szalkai keresztelte meg, keresztapja Perényi Ferenc váradi püspök volt, az 1519-ben elhunyt Perényi Imre nádor fia. Habsburg Máriával és az egri püspökkel együtt a Fuggerek, illetve ezek magyarországi képviselője, Thurzó Elek ellen lépett fel.) Mária katolikus volt.
Halála
Id. Dorfmeister István: II. Lajos halála. Lajos király – mindössze 20 évesen, tehát komoly élettapasztalat nélküli uralkodóként – nagy bátorságról tett tanúbizonyságot, amikor felvállalta a csatát Mohácsnál a túlerőben lévő törökökkel szemben, 1526. augusztus 29-én. A vesztes csata után a király menekülés közben a mára (2019) megcáfolt hagyomány szerint a Csele-patakba fulladt, ám a tudósok azt állapították meg, hogy a mai nagy Duna-ág helyén akkor folyt, mintegy 50 méter széles, kis Duna-ág iszapos partján lelte halálát.
„
…És ebben a percben a király nem látszott a mi sorunkban, vagy azért, mert előrement azokba a sorokba, amelyek, mint mondtuk, előtte voltak (mert annak előtte úgy határoztatott, hogy a király ne álljon ugyanazon a helyen), vagy mert elragadták a hadból azok, akikről mondtuk, hogy a háta mögött helyezkedtek el, hiszen mindkettő megtörténhetett. Akadnak, akik azt mondják, hogy saját oszlopának első soraiig előretörve egészen a legelsőkig nyomult, és ott hősiesen küzdött az ellenséggel, amit én sem megerősíteni, sem kereken cáfolni nem merészkedem. Azt az egyet biztosan tudom, hogy sorunkból és helyéről hiányzott akkor, amikor az ellenséges ágyúk dörögni kezdtek, és amikor a jobbszárnyon megkezdődött a futás. Másodjára észrevettük, hogy ugyanabból a sorból és csaknem ugyanazon percben, mint a király, hiányzott az esztergomi érsek és néhányan a király szomszédságából.” – Részlet Brodarics István II. Lajos király kancellárjának Igaz történet a magyarok és szulejmán török császár mohácsi ütközetéről című művéből.
Szerémi György Epistola de perdicione regni Hungarorum című munkájában idéz egy levelet, amelyben Tatai Miklós (udvari káplán) Epistola flebis (Siralmas levél) című írásában azzal vádolta Szapolyai György grófot, hogy ő gyilkolta meg a mohácsi csatából menekülő Lajos királyt a dunaszekcsői plébános házában. Tatai Miklós nevű udvari káplánról ez az egyetlen forrásunk, ráadásul az általa írt levél ugyanazzal a kézírással készült, mint Szerémi György tudósítása, így ezt az értesülést a történészek nem fogadják el hitelesnek.
Holttestét Szapolyai János megkerestette és Székesfehérvárra vitette. Ugyanitt 1526. november 5-én Szapolyai Jánost hívei megválasztották Magyarország királyává. II. Lajos király földi maradványait öt nappal később, november 10-én temették el a székesfehérvári bazilikában.
A mohácsi csatában odaveszett Lajos király trónjának örököseként ketten is felléptek: Habsburg Ferdinánd osztrák főherceg, cseh király és Szapolyai János erdélyi vajda. Néhány hónapon belül mindkettőjüket magyar királlyá koronázták, az őket támogató bárói csoportok és egyházi főméltóságok segítségével. De facto megszűnt a cseh-magyar perszonálunió.
A mohácsi csatát követő évtizedben a két király egymással harcolt a főhatalomért, Magyarország két részre szakadt. Ferdinándot bátyja, Károly császár támogatta, János király a török szultán segítségét vette igénybe. Szapolyai János halála után 1541-ben I. Szulejmán szultán elfoglalta Buda várát, és megkezdődött Magyarország három részre szakadása: nyugati részén a Habsburgok rendezkedtek be, középső részét a törökök néhány évvel később teljesen megszállták, és az Oszmán Birodalom tartományává tették (budai vilajet). A keleti területeken az Erdélyi Fejedelemség szerveződött meg, török hűbéresség alatt.
17. század végén és a 18. század elején alkotott, egyike volt a német felvilágosodás alapítóinak. Newtontól függetlenül létrehozta a matematikai analízist. Megfogalmazta a kettes számrendszert. Hozzájárult a formális logika megteremtéséhez, az univerzális, tudományos kalkulus bevezetésével. Descartes-hoz hasonlóan az általános megismerési módszert kereste.
ÉLETE
1646. július 1-jén született Lipcsében. Apja ügyvéd, egyetemi tanár (erkölcstanprofesszor) volt a Lipcsei Egyetemen, és így fiába már korán beleoltotta a tudomány szeretetét. A fiatal Leibniz iskolai tanulmányai mellett magánszorgalomból megtanulta a latin nyelvet, úgyhogy már 12 éves korában egész folyékonyan tudta olvasni az ókori latin klasszikusokat. Ekkortájt kezdett el a görög nyelvvel is foglalkozni, majd a logika tanulmányozásába merült, és már iskolás korában megszületett agyában az a nagy gondolat, hogy a tudomány számára egy olyan általános nyelvet kellene megállapítani, amely az egész tudós világ előtt érthető legyen. Már ilyen zsenge korában belátta, hogy ezen eszme megvalósításának első feltétele az volna, hogy az összes létező fogalmat bizonyos meghatározott, egymástól szigorúan elkülönített osztályokba kell osztani és így a „Globus intelectualis”-on őket elhelyezni. A logika tanulmányozása után főképp skolasztikával foglalkozott. 15 éves korában ment a lipcsei egyetemre, ahol az olasz filozófusokat, majd pedig az újabb kor filozófusait, Descartes-ot és Bacont tanulmányozta.
Miután tanulmányait befejezte, a jogi doktori címért folyamodott, azonban a lipcsei egyetem ezt fiatal korára való tekintettel megtagadta tőle. Erre az altdorfi egyetemhez fordult, ahol 1666. november 5-én tartott fényes disputációja után a jogi doktori címet elnyerte. Tudományos jártassága és ügyessége oly nagy hatással volt, hogy az altdorfi egyetemen tanári állásra kapott meghívást, amit azonban nem fogadott el.
Ezután Nürnbergbe ment, ahol a Rózsakeresztesek rendjébe állt be, sőt ott titkárrá is lett. Nürnbergi tartózkodása alatt főeseménynek tekintendő Johann Christian von Boyneburggal, a Mainzi Választófejedelemség miniszterével kötött ismeretsége, ami nemsokára barátsággá fejlődött. Ez nagy befolyással volt életére, ugyanis alkalmat adott neki a nagyvilág viszonyaiba való betekintésre és arra, hogy a politikai pályán is működjék. Boyneburg ajánlásával mutatkozott be Mainzban, ahol az akkor uralkodó nagyherceg Johann Phillipp von Schönbornbíboros mindjárt szolgálatába fogadta (1670). 1672-ben diplomáciai küldetés keretében ment Párizsba, és ott hazájának nagy szolgálatokat tett. Ezen tartózkodása még azért is fontos volt reá nézve, mert itt sok tudóssal, többek között Huygensszel ismerkedett meg, aki neki matematikai tanulmányaiban nagy segítője volt.
Az e korban tett fölfedezései közül legnevezetesebb a számológépe, amely a Pascal-félét fölülmúlja, mert vele nemcsak összeadni és kivonni, hanem szorozni és osztani is lehet. E fölfedezésének köszönhette, hogy 1673-ban a londoni akadémia tagjai közé választotta.
De az erre következő évek legnagyobb felfedezése mégis csak a differenciálszámítás, amit 1676-ban talált föl. Isaac Newton 11 évvel előbb geometriai úton találta föl a fluxió számítását, és így Newtoné a feltalálás elsőbbsége; de az is igaz, hogy Leibniz nagyobb eredménnyel is foglalkozott e tárggyal, úgyhogy a jelenleg használt módszer a Leibniz-féle. A két tudós azonban a prioritásért elkeseredett küzdelmet kezdett, ami egész Leibniz haláláig folyt, amikor is a kérdést pártatlan tudósok, mint Leonhard Euler stb. döntötték el. Leibniz ebben a harcban nem úgy viselkedett, amint tőle várnák, sőt elkeseredésében Newtont egyszer plagizálónak mondta.
1676-ban visszatért a Német-római Birodalomba és János Frigyes braunschweig–lüneburgi és hannoveri herceg mellett volt könyvtáros és tanácsadó. 1691-től kezdve a wolfenbütteli könyvtár is az ő felügyelete alá került. Nemsokára hercegi udvari tanácsos, később igazságügyi tanácsos lett. 1687-től 1690-ig nagy utazásokat tett: beutazta Németországot és Itáliát. Ebben az időben történeti munkákat adott ki, amelyek főképpen a Welf-házzal foglalkoznak.
Az ő tervei szerint alapították az első német akadémiát Berlinben, 1700-ban, ahol őt július 12-én elnökké nevezték ki. Nagy Péter orosz cárral ez idő tájban találkozott, és vele később szintén szorosabb összeköttetésbe lépett. Leibniz volt az, aki először sürgette egy orosz akadémia fölállítását. Utolsó éveit szomorúság és nagy csalódások keserítették meg; egyrészt, mert ekkor már betegsége majdnem elviselhetetlenné vált, másrészt, mert összes pártfogója lassanként elhalván, a későbbi nemzedék az elkényeztetett tudóssal nem úgy bánt, mint ahogy ahhoz korábban hozzászokott.
1716. november 14-én halt meg Hannoverben. Halálakor már olyannyira kiesett az amúgy a közelben tartózkodó I. György kegyeiből, hogy sem az uralkodó, sem az udvari méltóságok nem jelentek meg a temetésén, csak a személyi titkára volt jelen. Hiába volt a Royal Society és a Berlini Tudományos Akadémia örökös tagja, egyik intézmény sem tartotta méltónak arra, hogy megemlékezzen róla. Sírja több mint fél évszázadig maradt jelöletlen. Csupán Fontenelle emlékezett meg róla az 1700-ban őt külföldi tagjául választó Párizsi Francia Akadémia előtt.
Leibniz, Newtontól függetlenül, felfedezte a differenciál- és integrálszámítást. A mai jelölések többnyire Leibniztől származnak (1686). A ma használatos matematikai jelek közül tőle származik az egyenlő (=), a szorzás (·), a hasonlóság ({\displaystyle \sim } ), az egybevágóság ({\displaystyle \cong } ), a differenciálhányados (dy/dx), az integrál (∫) jele. Ő használta először a „függvény”, a „koordináta”, a „calculus differentialis” (differenciálszámítás), a „calculus integralis” (integrálszámítás) elnevezéseket. A kettes számrendszer pontos leírását is ő adta meg először, Explication de l’Arithmétique Binaire című könyvében.
Fizika
Szerinte értelmetlen abszolút térről és abszolút időről beszélni, mint ahogy azt Newton gondolta. Leibniz szerint a tér nem más, mint két egyidejűleg létező tárgy közötti távolság. Az idő pedig két esemény közti távolság. Hasonló módon, értelmetlenség abszolút időről beszélni, mert az idő fogalma az „események egymást követő rendjét” fejezi ki. Az idő fogalma relációs fogalom: az események közti viszonyokra vonatkozik.
Filozófia
Leibniz korát filozófiai szempontból a racionalisták és az empiristák szembenállása jellemezte, s mindkét irányzat arra a kérdésre igyekezett választ adni, hogy az emberi megismerés az érzékelésből vagy a ratióból, a gondolkodásból származik. Filozófiai feladatának azt tartotta, hogy „a forma és az anyag filozófiáját összebékítsük, egyesítve és megtartva azt, ami ebből és abból igaz.” Irénista felfogásából fakadóan, ennek keretében dolgozta ki monász-elméletét:
Metafizika
„
Azt tapasztaltam, hogy a legtöbb szektának nagyrészt igaza van abban, amit állít, s csak abban nincs igaza, amit tagad. (Leibniz)
”
Szerinte a valóság nemcsak kiterjedés és – John Locke nyomán – áthatolhatatlanság, hanem erő és tevékenység is: „nincs test mozgás nélkül, sem szubsztancia erőkifejtés nélkül” – vallja. A szubsztancia „tevékenységre képes létező” (etre capable d’action). Lehet összetett vagy egyszerű, de az összetettek nem lehetnek egyszerűek nélkül, hiszen azok aggregátuma (tömörülése). Az egyszerű szubsztanciák a monaszok. A gondolatbeli matematikai és a kiterjedt fizikai pontoktól eltérően a monaszok oszthatatlan, egyszerű, nem anyagi „erőegységek” (forces primitives), metafizikai pontok (points metaphysiques).
A monászok a természet igazi atomjai, a dolgok elemei, örök, állandó létezők, természetes úton nem pusztíthatók el. Továbbá a monászok alaktalanok, mégis állandó belső változásban vannak. A monászokban végbemenő állandó belső változás a percepció. Minden monász az univerzumot a saját nézőpontjából ábrázolja, ezért a monászok különböznek egymástól: nincs a természetben két egyforma monász. S bár ismerik egymás állapotát, nincsenek ennek a tudatában. A monászok testetlen automaták.
Minden monász egy kis univerzum („nincs ablaka” a másikra); a mindenség élő tükre, tevékeny és szabad, a tökéletességre tör. Mivel a monászok „gondolkodó metafizikai pontok”, minden monász elgondolja, vagyis fogalmilag reprezentálja a teljes univerzumot.
A kiterjedt anyag a monasz tevékenységének eredménye. Mindegyik kapcsolatban áll a többivel. Üres tér nincs: a monászok mindent betöltenek. „A természetben soha nincs ugrás” – vallja. A legalacsonyabb rendű és a magasrendű monaszok között az átmeneti fokozatok végtelen sorát találjuk – hasonlóan az infinitezimális számításhoz. Az élőlényekben a központi monasz (lélek) köré csoportosulnak az alacsonyabb rendűek (test). A test és a lélek változásai azért felelnek meg egymásnak, mivel Isten – mint két órát – szinkronizálja őket. A világegyetem összhangjának távolabbi oka is Isten.
Ismeretelmélet
Jóllehet, Leibniz elfogadja a tapasztalati ismeret jogát, mégis valamennyi ismeretet velünk születettnek tart. Az ismeretek nem készen, hanem lehetőség szerint vannak a lélekben. A tapasztalat, érzékelés azért nem felesleges, mert ismeretcsíráink csak a tapasztalás útján fejlődhetnek ki. Éppen ezért kiigazításra szorul Locke axiómája: semmi sincs a lélekben, ami ne az érzékekből származnék, kivéve magát a lelket. „A lélek magában foglalja a létet, a szubstanciát, az egyet, az ugyanazt, az okot, az észrevételt, az okoskodást és egy csomó más fogalmat, amelyeket az érzékek nem nyújthatnának.” Ha ismereteinket nem is szerezzük a tárgyi világból, azok tárgyi érvénye mégis kétségtelen, mivel a gondolkodás és a lét között a megfelelést az Isten által eleve elrendezett összhang biztosítja.
Leibniz az igazságok két fajtáját különbözteti meg:
tényigazságok (esetlegesek, és ellentétük lehetséges)
észigazságok (szükségszerűek, és ellentétük lehetetlen)
Ha egy igazság szükségszerű, akkor felbonthatjuk addig, amíg eljutunk az alapigazságig. Így vezetik a matematikusok tételeiket vissza definíciókra, axiómákra. A dolgok végső oka Isten kell, hogy legyen. Isten az elégséges alapja minden dolognak. Istennek nincsenek korlátai, ahol tökéletesség van – mondja Leibniz –, ott nincsenek korlátok. Egyedül Istennek van meg az a kiváltsága, hogy léteznie kell.
Cselekedeteink háromnegyed részében empirikusak vagyunk: például mindennap feltételezzük, hogy másnap is felkel a Nap. Csak a csillagász feltételez a Nap felkeltére annak okából. Leibniz szerint a karteziánusok abban tévedtek, hogy nem vették figyelembe a percepciókat, amiknek nem vagyunk tudatában: a lélek nem különül el a testtől, és nem is halhatatlan. A gondolkodás két elven alapul: az ellentmondás és az elégséges alap elve.
Antropológia
Leibniz szerint a lélek azon monászok összessége, amelyeknek percepciói határozottabbak, és valamilyen emlékezet társul hozzájuk. A szubsztancia minden jelen állapota valamilyen előző állapotnak a következménye, ezért amikor alszunk, akkor is vannak percepcióink, csak nem vagyunk ennek tudatában. Énünkhöz a reflexió útján jutunk el.
Logika
Leibniz meggyőződése volt, hogy a gondolkozásnak is megvannak az alapszámokhoz hasonló alapfogalmai (alphabetum cogitationum humanarum), melyekhez az összetett fogalmak felbontásával juthatunk. A fogalmak matematikai jegyekkel (character) való jelzésével a matematikához hasonló kombinatív műveletekre lennénk képesek, melyek – pontos fogalmi analízis esetén – feltétlen bizonyosságot nyújtó képletekhez vezetnének. Az egyes tudományok sajátos tárgyának megfelelő jelrendszer (characteristica universalis) kiépítésével biztosítható lenne az egyetemes tudomány (scientia universalis), amely a világnyelv problémáját is megoldaná.
Teodicea
Turay Alfréd szerint „A teodicea (gör. theosz: isten; dikaiószisz: igazolás) kifejezést először Leibniz használta a filozófiai istentan jelölésére. A teodicea egyrészt Isten létének filozófiai igazolását jelenti, másrészt pedig Isten „igazolását” a világban tapasztalható rosszal szemben.”
Leibniz elsőként vetette fel az elégséges alap elvét, mely azt mondja ki, hogy „semmi sem jön létre elégséges ok nélkül.” Ehhez szükségképpen kapcsolódik a kérdés: akkor „miért van inkább valami, mint semmi”? Az elégséges alap elve a gondolkodás lehetőségi feltételét fogalmazza meg, a semmire vonatkozó kijelentésben pedig a gondolkodás tapasztalata csapódik le: a világ dolgai esetlegesek. A kontingens létezők léte magában foglalja a nemlét lehetőségét, nemcsak a létét. A Világegyetem elégséges oka éppen ezért nem található meg a véges létezők egymásra következésében. Ha az Univerzum elegendő oka csak olyan lehet, amelynek nincs szüksége rajta kívül semmi másra, akkor ez az ok nem található meg a világ összefüggéseiben, hanem csak az azt megokoló, szükségképpeni, léte okát magában hordó szubsztanciában; és ezt a végső okot nevezzük Istennek – mondja Leibniz. ezzel azonban nem Istenről, hanem a világról állít valamit, továbbá beleütközik a tudományos takarékosság elvébe: Isten a szükségszerű szubsztancia más elnevezése.
Isten végtelen sok világot teremthetett volna, de ő ezek közül csak a legjobbat teremtette meg, jósága miatt. E világban pedig teljes harmónia van (praestabilita harmonia), amit Isten előre elrendezett. Turay Alfréd kiemeli, hogy „Isten a lehetséges világok közül az együtt-lehetőség törvényét (lex compossibilitatis) figyelembe véve a legjobbat teremtette. Ez a törvény azt mondja ki, hogy nem valamennyi lehetséges kombináció valósulhat meg együtt (például, ha Isten szabad lényt akart, nem zárhatta ki a bűn és a nyomában járó szenvedés lehetőségét). – A világban lévő rossz nem cáfolja Isten létét.”
„Leibniz a hagyományos természetes teológia helyett megalkotja a teodiceát, mely Isten létét kívánja bizonyítani a világ nyomorúságával szemben. A rossz, a disszonancia a harmónia feltétele. Voltaire szerint azonban ez nem optimizmus, hanem megalkuvás a nyomorúsággal. Leibniz igazságának magva a nyomorúságban, a rosszban és a tökéletlenben rejlő hajtóerő a jobb, a tökéletesebb, a teljesebb felé” – vallja Nyíri Tamás.
1974-ben született Pécsett, még gyermekkorában költöztek családjával Cserdibe. Szegény családban nőtt fel, apja bányászként dolgozott. 1988-ban végezte el a Bükkösdi általános iskolát, de anyagi okokból nem tanulhatott tovább. Önképzéssel fejlesztette tudását.
1992-től a Nokia egyik beszállítójánál, a finn tulajdonban lévő Elcoteq Magyarországnál kezdett dolgozni, ahol fokozatosan ismerték fel ösztönös vezetői képességeit, így végigjárta a hierarchia összes lépcsőfokát, 2010-ben már mint termelési vezető vált meg munkahelyétől.
Bogdán amatőr művészként is kipróbálta magát: a faluholokauszt-emlékművéhez készített gravírozásos technikához illeszkedő vegyes technikával nagy méretű többalakos absztrakt alkotást.
2020. július 13-án eltűnt,[2] holttestét 2020. július 14-én reggel az önkormányzat egyik (jelenleg feldolgozóüzemként működő, korábbi polgármesteri hivatal) épületében találták meg.[3]
Polgármesterként
2002-ben függetlenként Cserdi alpolgármestere, majd 2006-tól haláláig a falu polgármestere volt.
Cserdiben a gyakorlatban valósította meg fejlesztési elképzeléseit. Oktatást indított a családoknak háztáji gazdaság üzemeltetéséhez szükséges szakismeretek megszerzésére. A falu tulajdonában lévő földeken mezőgazdasági termelésbe kezdtek, hagymát, krumplit termesztenek, állattartással foglalkoznak, fóliasátort építettek. A megtermelt feleslegből szegény családokat támogatnak országszerte, Pécsett, de még Budapesten is.
Polgármesterként támogatta a közmunka intézményét, és falujában kertészeti közmunka-lehetőséget biztosított. Közösen hozták rendbe a falu házait.
Tevékenységének következtében a korábban az egyik legrosszabb bűnügyi statisztikájú faluban mára a munkanélküliség szinte teljes felszámolásával párhuzamosan, csaknem teljesen megszűnt a bűnözés is.
A 2010-es választások idején 50 milliós lopási üggyel gyanúsították, de ennek ellenére 71%-kal választották meg a csaknem 370 lelkes településen.
A 2014-es választásoknál tévedésből a cserdi önkormányzatot hozták összefüggésbe a valójában Csertőn elkövetett szoborfeldarabolási üggyel.
Politikusként
Kezdetektől ellentétbe került a hivatalos, politikai pártokhoz kötődő roma szervezetekkel, de neheztelésüket váltotta ki azoknak a nézeteinek a nyilvános hangoztatásával is, melyek szerint ezek a „díszcigány” szervezetek elherdálják a romáknak szánt állami támogatásokat, feleslegesek, sőt kártékonyak, s ezért fel kell számolni őket.[4]
Viszonya a hivatalos, pártokhoz kötődő szervezetekkel egyre inkább romlott, a szabadszájúságig szókimondó polgármester vitathatatlan eredményei ellenére (esetleg éppen ezért) sokak haragját váltotta ki a roma vezetők és a szélsőjobboldali sajtó részéről is. Ugyanakkor a romák egyre nagyobb része gondolta úgy, hogy Bogdán módszerei a célravezetőek a cigányság felzárkóztatásához, felemelkedéséhez.
Sikerei ellenére vitatták és támadták öngondoskodásra alapozott támogatási elképzeléseit is. Véleménye szerint sikereinek titka a jelenlét, a személyes részvétel a közösség munkájában, és a problémák szépítgetés nélküli kimondása. Különösen nagy figyelmet fordított az iskoláztatásra, a tehetséggondozásra, a roma kisebbség többséggel kialakított kölcsönös tiszteleten alapuló kapcsolatára.
Köcsögmentesítési program
2013 májusában országos vitát váltott ki a sokak szerint brutális bűnmegelőzési programja, amelynek keretében roma gyerekeket, illetve szüleiket vitte sokkoló börtönlátogatásra fiatalkorúak és felnőttkorú elítéltek börtönébe.
A program célja az volt, hogy a börtönviszonyokkal szembesülés elrettentő hatást váltson ki a fiatalokban és a szüleikben. A figyelemfelhívó címválasztás is tudatos volt; Bogdán szerint a börtönön belüli erőszak általános, megfogalmazásában az a köcsög „akit a börtönben akaratán kívül lerendeznek”, ez ellen pedig a leghatékonyabb védekezés, ha nem kerül börtönbe az ember.[5]
Őcsényi menekültügy
2017 őszén Őcsényben a Migration Aid nyaraltatni kívánt volna néhány oltalmazott státusszal rendelkező menekültet. Miután a falugyűlésen megjelent körülbelül 80-100 fő nagy része a menekültek nyaraltatása ellen foglalt állást,[6] Bogdán a Hír TVSzabadfogás című műsorában azt nyilatkozta, hogy Cserdiben szívesen látnák az Őcsényben nemkívánatos menekült családokat, büszkék lennének arra, ha náluk pihennének néhány napot.
A műsorvezető (Pörzse Sándor) azon kérdésére, hogy mit szólnak ehhez a cserdiek, Bogdán azt válaszolta: „ők velem együtt 800 éve migránsok ebben az országban”.[7]
Bogdán Lászlót, állítása szerint pár nappal a kijelentése után egy fórum végén leköpték, távozásakor pedig hátulról megrugdosták, illetve később el akarták gázolni egy gyalogátkelőn.[8] Bogdán állítását a Roma Parlament cáfolta.[9]
A nemesi származású neczpáli Justh család sarja Turóc vármegyéből. Apja neczpáli Justh István (1821–1904), földbirtokos; anyja nemesbükki Pákozdy Matild (1831–1898) volt. Budapesten kezdte tanulmányait és külföldi főiskolákon: Kielben, Zürichben, Párizsban folytatta és fejezte be. Eleinte nemzetgazdasági tanulmányokra készült, de Taine-nek, a világhírű francia esztétának tanácsára a szépirodalomnak szentelte magát.
Jelentékeny talentuma Párizs nagyvilági légkörében, a francia szépirodalmi áramlatok közvetlen hatása alatt fejlődött; általában kiterjedt baráti összeköttetései voltak a francia politikai, társadalmi, irodalmi és művészeti világ kitűnőségeivel; négy telet töltött Párizsban, ahol a szalonok kedvelt látogatója volt, és szenttornyai kastélyában gyakran látta ő is vendégül a hazai és külföldi szellemi élet számos nevezetes alakját.
Első művei (Ádám [1885], Káprázatok [Budapest, 1887], Művész-szerelem [Budapest, 1888], Páris elemei [Budapest, 1889]) némiképp egyénisége rovására éreztetik a nyugati, különösen a naturalisztikus hatást. Elemző erejével nemsokára az alföldi népélet felé fordult, melynek sajátos életét és tipikus alakjait nagy szeretettel rajzolta, így a gányót, a nazarénust stb.
A puszta könyve (Budapest, 1891), a Gányó Julcsa (Budapest, 1893) és a Delelő (Budapest, 1895) sok eredeti impresszióval alkotott irodalmi életképek, Justh legjelesebb művei; tárgyuk népies, de tárgyalásuk nem naiv, hanem modern, analizáló, s érdeme, hogy a paraszt-társadalom erkölcsi oldalával és mélyebb kérdéseivel foglalkozik.
Tervezett egy 14 regényből álló regényciklust A kiválás genezise címmel, melybe filozófiáját kívánta belefoglalni. Ennek volt az első három része a magyar arisztokráciát lefestő (1.) Pénz legendája, a (2.) Gányó Julcsa és élete utolsó regénye, a (3.) Fuimus (Budapest 1894).
Tüdőbaja, mely ellen hol Olaszországban, hol Indiában, hol a francia Riviérán keresett menedéket, megölte; Szentetornyán temették el.Halálának 100. évfordulóján hamvait feltárták és a lepusztult majorból átszállították a közeli gádorosi temetőbe. Itt helyezték ismét örök nyugalomra.
Korai halála irodalmunkat egy nemes és finom és még fejlődésben levő szellemtől fosztotta meg.
Érdekes és nem sikertelen kísérlete volt, hogy birtokán parasztszínházat állított fel, melyben a néppel magyar népszínműveket, továbbá klasszikus drámákat, Shakespeare– és Molière-darabokat adatott elő; a betanítást maga vezette.
Többféle előzménye volt a parasztszínház létrejöttének. Közrejátszott benne gyermekkori élménye, a betlehemi játékok, a dohánytermesztők (a gányók) szokásainak megismerése. Emellett párizsi tartózkodása idején orosz barátaitól (Verescsagin, Antokolszkij) hallott a jobbágyszínházakról, valamint a francia gázgyári dolgozók avantgárd színházáról is. Igazi indítéka mégis a társadalmat megújító terve volt, amely a parasztság szellemi gazdagságát, műveltségének bővítését kívánta elérni. Szoros érzelmi, erkölcsi kapcsolat fűzte Szentetornyához, a pusztához, annak népéhez.
1889-től felerősödik benne a hazavágyás, alig várja a tavaszt, hogy hazatérhessen. „De jó itt nyugodni. Az enyéim között, az én istenáldta boldog népem között” – írja Czóbel Minkának. Birtokán a parasztok bérlők voltak, jobb anyagi körülmények között éltek. A fél falu a „komája” volt, a keresztelőkre, esküvőkre mindig meghívták, de vendégeivel is gyakran ellátogatott a parasztjaihoz. Gyakran vendégeskedett náluk, legjobb parasztbarátait meghívta, gyakran énekeltek együtt. Látogatta a helyi iskolát is, a jó tanulókat megjutalmazta, de támogatta a helyi olvasókört is, könyveket, zászlót adományozott, és felolvasást tartott barátaival. 1890-ben ifjúsági egyletet alapítottak, az olvasóvá nevelést szorgalmazták.
Az elgondolás, amelyre e színházat építette, szoros kapcsolatban van a magyar paraszt jellemével kapcsolatban kialakított nézeteivel. Úgy vélte, hogy a magyar paraszt életszemlélete és érzésvilága – a görög jellemmel hasonlítható fatalisztikus nyugalma és derűje – kiválóan alkalmas a klasszikus alkotások felidézésére és befogadására. Hipotézisét a gyakorlat igazolni látszott, mert valóban sikerült egy olyan parasztokból álló színtársulatot létrehoznia, amelyet a falu csakugyan magáénak érzett, s amelynek csodájára járt a pesti – sőt a Justh meghívta külföldi művésztársaság is. Persze – ma már látnunk kell – nemcsak „pszichológiai” okai voltak a sikernek. A gádorosi, szent-tornyai, orosházi nép bizalommal volt személyesen Justh iránt, mivel megérezte benne a szociális és kulturális gondjai iránti őszinte érdeklődést. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a körülmény, hogy a szent-tornyai szociáldemokrata szervezet Justhot díszelnökévé választotta. Kulcsár Pál, a helyi szociáldemokrata vezér egyébként a színjátszó társulat egyik legaktívabb és legtehetségesebb szereplője volt, akit Justh annyira becsült, hogy egy alkalommal Párizsba is magával vitte, hogy megmutathassa neki a Théâtre Français előadásait. Ezek a motívumok egyszersmind azt is bizonyítják, hogy Justh vállalkozása nem valami romantikus, elszigetelt vállalkozás volt csupán. Egy olyasfajta kultúrszomjat elégített ki, amely nem kis mértékben éppen a falun meginduló agrárszocialista mozgalmakkal függött össze: egy valóságos társadalmi mozgás teremtette igénnyel, amely végül is a viharsarki parasztság oly jelentős olvasóköri mozgalmát is létrehozta.
Az első évben a színház a kiürített virágház volt deszkacölöpökre állított színpaddal, függönnyel, nézőtérrel, padokkal, görög mintára épített padokkal. Ezt a színházat nevezte Justh később (amikor a következő nyáron már a nagyobbat, az amfiteátrumot is megépítette) Kis Színháznak. Az Amfiteátrum vályogból épült, s fehérre meszelték. Valóságos amfiteátrum volt: köralakú fedetlen épület, köröskörül fokozatosan emelkedő sorokkal, melyekben szakaszokra voltak beosztva az ülőhelyek, piros vászonnal bevonva, előttük padok. A színpadot valamivel magasabbra építették, előtte elkerített hely volt a kar számára, s egy súgólyuk féle, melyen kopogtatóval jelezték az előadás kezdetét. A színház hossza 18-20 méter, szélessége 8-10 méter, fala mintegy 3 méter magas. Teteje nem volt, hanem szép lombos fák borultak rá. A színpad fél méterre volt emelve. A színpad mellett két fülke és középen egy kijáró ajtó volt. Úgy a fülkéket, mint a kijáró ajtót vörös szövet takarta el. A nézőtér közepén a fal mellett volt a páholy. A páholy mellett jobbról és balról egy sor szék, a székek előtt két sor pad, a padok végén ismét két sor rövid pad volt elhelyezve. A két kör-pad vörös szövettel volt bevonva. A színpad nem volt elzárva függönnyel. A fal mellett és a bejáróknál volt az állóhely. Az épület körüli parkban állt Jászai Mari és Justh Zsigmond szobra is, melyeket Strobl Alajos készített.
