Aki őseitől nagyobb vagyont örökölt, „attól a hon kétszerte jobban megvárhatja, mint sok mástól” a hazának tett áldozatot. (Mikó Imre)

„… amint lelkünk szabad, szellemünk szárnya le nem köthető, amint tanodáinkban minden kődarab mienk, tanítóink minden falat kenyere a mi saját buzgóságunk földében termett: úgy nevelésünknek és tanításunknak szabadnak kell lenni, kebelbeli ügyünknek maradni mindenha!” (Mikó Imre)

Mikó Imre, 1852[

Gróf hídvégi Mikó Imre (Zabola, 1805. szeptember 4. – Kolozsvár, 1876. szeptember 16.) erdélyi magyar államférfi, művelődés- és gazdaságpolitikus, történész. A 19. századi Erdély politikai életének haladó szemléletű, meghatározó alakja, két ízben (1848, 1860–1861) Erdély főkormányzója, 1867 és 1870 között Magyarország közmunka- és közlekedésügyi minisztere volt. A közművelődés és közélet terén fáradhatatlanul munkálkodott hazája gazdasági, kulturális és tudományos felemelkedésén, kiérdemelve ezzel az „Erdély Széchenyije” megtisztelő jelzőt.

Politikai pályáját az erdélyi főkormányszék tisztviselőjeként kezdte 1826-ban, s 1847-re a kincstárnoki tisztségig jutott, egyúttal az erdélyi liberális reformnemzedék egyik vezéralakjává vált. 1848-ban Erdély ügyvivő, majd rövid ideig tényleges főkormányzója volt, ő elnökölte a magyar szabadságharc mellett kiálló agyagfalvi székely nemzeti gyűlést. A szabadságharc bukása utáni időszakban a passzív ellenállás híveként visszavonult a politikától, s az 1860-as évekig kizárólag Erdély gazdasági és művelődési felemelkedésének szentelte életét. Az Erdélyi Gazdasági Egyesület (1854) és az Erdélyi Múzeum-Egyesület (1859) megalapítása mellett fontos szerepet játszott a Kolozsvári Tudományegyetem létesítésében (1872), támogatta a kolozsvári Nemzeti Színházat, ösztönözte a korszerű mezőgazdaság és oktatásügy kibontakozását, s tevékenyen részt vállalt az erdélyi református egyházkerület közügyeiből is. Szerkesztője és kiadója volt az Erdélyi Történelmi Adatok három kötetének (1855–1858), ezzel tudományszervezőként megteremtette az erdélyi történetírás egyik alapvető fórumát, de maga is írt történeti, irodalomtörténeti tanulmányokat. Az 1860-as évektől ismét politizált, 1860–1861-ben Erdély főkormányzója volt, majd 1865-től Kolozsvár követe a pesti országgyűlésen. A kiegyezést követő első magyar kormány közmunka- és közlekedésügyi minisztereként (1867–1870) nevéhez fűződik a Magyarországot Erdéllyel összekötő vasúti pálya kiépítése, valamint az állami vasúttársaság, a mai Magyar Államvasutak Zrt. jogelődjének megalapítása. 1867-től 1876-ig a Magyar Történelmi Társulat első elnöke.

Közművelődési munkássága

Gróf Mikó Imre roppant tevékenységét és áldozatkészségét leginkább társadalmi téren fejtette ki, amiért kortársaitól méltán kiérdemelte az „Erdély Széchenyije” jelzőt. Már az 1830-as–1840-es években bekapcsolódott az erdélyi református egyház, az oktatás és a kolozsvári magyar színház ügyeibe, de intézményszervezői munkássága igazán a politikai visszavonultság éveiben, az 1850-es években teljesedett ki. Felkarolta a nemzeti nyelv ügyét, az ismeretek terjesztését, az erdélyi közművelődési, oktatási és jótékonysági intézeteket, melyeknek egész sora neki köszönheti létét vagy felvirágzását. Az alábbiakban külön részletezett egyesületek mellett újjászervezte az 1848 után bomlásnak indult Erdélyi Kölcsönös Jég- és Tűzkármentő Társaságot. 1856-ban megalapította és 1859-ig szerkesztette a Kolozsvári Közlöny című politikai hetilapot, ennek óvadékát is a sajátjából fizette le. Anyagilag támogatta Gyergyai Ferenc A magyar nyelv sajátságairól című nyelvészeti munkájának (1856) és Kriza János Vadrózsák című székely népköltési gyűjteményének (1863) megjelentetését.

Mindemellett részt vett az erdélyi román (ASTRA) és szász (Verein für siebenbürgische Landeskunde) művelődési egyesületek munkájában. Közművelődési, tudományszervezői és mecénási tevékenysége azonban nem csupán Erdély kulturális felemelkedésére irányult, szervezőmunkájával és anyagi áldozattételeivel az összmagyarság közművelődését is szolgálta. 1860-ban 4000 forintos adománnyal járult hozzá a Magyar Tudományos Akadémia törzstőkéjének felemeléséhez, 1867-től haláláig a Magyar Történelmi Társulat első elnöke volt.

Az anyagiak mellett foglalkozott az iskolaügy elméleti-módszertani megújításával is. 1858-ban a tanítási módszerek reformjára ösztönözte a nagyenyedi kollégiumot. Úgy tartotta, hogy a nevelésben helyet kell hagyni az önálló munkának, az egyéniség kibontakozásának: „Én, amint tartósabbnak hiszem azon virág életét, mely a szabad légyen, mint amely virágházban fejlett ki, úgy alaposabbnak tartom azon tudományt, szilárdabbnak azt a jellemet, mely a magánszorgalomnak, önálló lélek vizsgálódásának gyümölcse, mint azt, amely mások fáradsága után, a mi igyekezetünk és utánajárásunk nélkül, úgyszólván ingyen lőn sajátunkká.” Szintén fontosnak tartotta a tanárok folyamatos továbbképzését, valamint az egyetemi szintű lelkészképzést.

Befolyását latba vetve nagy része volt a Kolozsvári Tudományegyetem létrejöttében, az általa korábban megszervezett Erdélyi Múzeum-Egyesület kolozsvári gyűjteményei az egyetem helyének kiválasztásában is fontos szerepet játszottak. Mikó Imre javaslatára az egyesület a gyűjteményeket átengedte az egyetem használatába, a tulajdonjogot és az ellenőrzés jogát továbbra is fenntartva. Füvészkert kialakítása céljából szintén átadták az egyetemnek az általa adományozott kertet. Mikó olyan szövetséget álmodott az egyesület és az egyetem között, amelyben mindkét fél megőrzi önállóságát, de közösen dolgoznak az erdélyi tudományosság érdekében. Nem véletlen tehát, hogy 1872. október 19-én Mikó Imre volt az, aki miniszteri biztosként feleskette az egyetemre kinevezett első tanárokat.

https://hu.wikipedia.org/wiki/Mik%C3%B3_Imre_(politikus)

„Szenczi Molnár Albert (Szenc, 1574. augusztus 30. – Kolozsvár, 1634. január 17.) magyar református lelkész, nyelvtudós, filozófus, zsoltárköltő, egyházi író, műfordító. Munkásságának egyik nagy elismerése, hogy arról dicsérettel emlékezett meg Pázmány Péter esztergomi érsek, bíboros, a magyarországi ellenreformáció vezető alakja.

Életének javát külföldön élte le (Wittenberg, Strassburg, Heidelberg, Altdorf, Marburg és Oppenheim). Olyan európai hírű tudósokat tudhatott barátainak, mint Johannes Kepler és Martin Opitz. Műveinek többsége külföldön született, tevékenységét mégis hazája javára fejtette ki. Barátait idézve egyik levelében, ezt írta:

https://hu.wikipedia.org/wiki/Szenczi_Moln%C3%A1r_Albert

„Robert Merle az akkor még francia gyarmat Algériában született. A párizsi Sorbonne-on szerzett képesítést angol irodalomból. Rövid ideig harcolt a második világháborúban és három évet töltött német hadifogságban. Szabadulása után egyetemen tanított és megírta első regényét, a háborús élményeit feldolgozó Két nap az életet, amely megkapta a legrangosabb francia irodalmi elismerést, a Goncourt-díjat. Az 1950-es és 60-as években ismert, baloldali elkötelezettségű íróvá vált, könyvet írt Fidel Castróról és az algériai forradalom vezéréről, Ahmed Ben Belláról. Világszerte elismertséget szerezett politikai-fantasztikus regényeivel, amelyekben kora politikai és társadalmi problémáit mutatta be sci-fi díszletekben; ezek közé tartozik az Állati elmék, a Malevil vagy a Védett férfiak. Tizenhárom kötetes történelmi regénysorozata, a Francia história, Magyarországon is az egyik legtöbbet olvasott francia íróvá tette.

…Megismerve a középiskolai tanárok hajszolt életét, Merle azt a célt tűzte ki, hogy egyetemi tanár legyen, akiknek Franciaországban a bőséges fizetés mellett csak heti három órát kellett adniuk; a fennmaradt időben pedig könyveket akart írni. Ennek a célnak az eléréséhez egy legalább ezer oldalas doktori értekezést kellett írnia. Témájául Oscar Wilde-ot választotta. Addig is 1933-ban tanári állást vállalt Pontoise bentlakásos középiskolájában ahol beleszeretett az egyik végzős diáklányba, Edmée Thiriet-be, akit 1934. június 7-én feleségül vett. Közben elvégezte kötelező katonai szolgálatát (az esküvőre eltávozást kapott), majd annak végeztével, 1934 októberétől előbb Bordeaux, majd Marseille egyik középiskolájában tanított. Itt született kislányuk, Élisabeth. Dél-Franciaországból azonban igen nehézkesen tudta tartani a kapcsolatot doktori konzulensével, ezért 1936-ban a Párizs melletti Neuilly gimnáziumában vállalt állást. Itteni egyik kollégája Jean-Paul Sartre volt.^[6]

…1939 szeptemberében kitört a második világháború, Franciaország hadat üzent Németországnak. Merle-t behívták és nyelvtudása miatt az angol expedíciós hadtesthez osztották be összekötőként. 1940 májusában a francia és angol hadsereget bekerítő németek elől Dunkerque-be hátrált. Engedélyt kapott, hogy felszálljon egy kimenekítő angol hajóra, de amíg összeszedte bajtársait, a hajó elment. Egy tiszttársa szerint Merle több sebesültet is kimentett a vízből, akik a németek által elsüllyesztett hajókról próbáltak partra jutni.^[7] Néhány nappal később, június 4-én fogságba esett. Hadifogolyként Dortmundba vitték, ahol egy bútorgyárban kellett dolgoznia. 1941 márciusában egy német kantinoslány segítségével megszökött, de a francia határon elfogták. Börtönbe került, majd nehéz fizikai munkára osztották be. 1941 augusztusától a fogolytábor kórházában volt tolmács. 1942 szeptemberében átszállították a kelet-poroszországi Königsberg mellé, ahol a stablacki táborban összegyűjtötték az egyetemi végzettségű, a többieket túl gyakran megszervező hadifoglyokat. 1943 júniusában egészségügyi okokra hivatkozva szabadon engedték. Hároméves fogsága alatt az előtte is gondokkal küszködő házassága teljesen megromlott, felesége megcsalta. Hazatérése után elváltak, kislánya Edméehez került, aki feleségül ment korábbi szeretőjéhez. Merle Párizsba költözött és folytatta korábbi tanári munkáját és tovább írta disszertációját. Ekkor fogott bele első regényébe, a Két nap az életbe, amelyben saját háborús tapasztalatait, a dunkerque-i menekülést írta meg. A könyv főhőse, Maillat gyakorlatilag Merle-lel azonos (őrmester rendfokozatú angol tolmács) és a cselekmény saját élményeit követi (bár az író azt nem volt hajlandó elárulni, hogy annak a jelenetnek is van-e valóságalapja, amikor a főszereplő megerőszakol egy lányt). A hadifogság miatt megromlott egészsége miatt hosszú betegszabadságra ment, 1944 októberében pedig az angol irodalom tanáraként (még nem professzorként) felvették Rennes egyetemére.^[8]

…1965-ben az Állati elmék írásának megkezdésével új korszakot nyitott életművében, a politikus-fantasztikus regényekét. A történet főhősei (szokás szerint Merle-ről és harmadik feleségéről mintázva) megtanítanak két delfint egyszerűsített nyelven beszélni. A delfineket azonban lefoglalja az amerikai hadsereg és a segítségükkel felrobbant egy hadihajót. A regény amellett, hogy híven bemutatja a hidegháború és az atomkatasztrófa állandó veszélyének korát, felveti az ember állatokkal szembeni erkölcsi felelősségét is. Az Állati elmék 1967-ben jelent meg és nemcsak Franciaországban, hanem világszerte nagy sikert aratott; még az Egyesült Államokban is, pedig Merle a könyvben kimondottan kritikusan ír az USA-ról.^[17] 1973-ban filmre vitték, de a hollywoodi A delfin napjából gondosan kiirtottak minden Amerika-ellenes politikai utalást.

…az 1972-ben megjelent Malevil az atomháború után, a középkorba visszasüllyedt világban játszódik. A középkori várban (amelynek ihletője részben Merle birtoka, Bousquet, részben Commarque vára)^[19] lakó túlélők egyfajta kommunát alakítanak aki, ahol minden közös (még az egyetlen nő is) és demokratikusan döntenek az ügyeikben; szemben a szomszéd közösség teokrata diktatúrájával. A könyv azonnal kasszasiker lett, számos országban kiadták és megkapta a sci-fi regényeknek adományozott John Wood Campbell Emlékdíjat.^[20]

1974-ben újabb „politikus-fantasztikus” regényt adott ki, amelynek témája az akkoriban egyre inkább erősödő (és Amerikában sok esetben hisztérikussá váló) feminista mozgalom volt. A Védett férfiak világában egy járvány kiirtotta a férfiak többségét, a nők átveszik a társadalmi szerepüket, és övék lesz mind a politikai, mind a gazdasági hatalom. Mint a forradalmak esetében olyan sok esetben, a szélsőségesek kerekednek felül, és létrejön egy férfigyűlöletre alapuló, erősen fasisztoid társadalom. Merle egyúttal a társadalmi szerepek megfordításával megmutatja férfiolvasóinak, milyen elnyomásnak vannak kitéve a nők a mindennapi életben. A Védett férfiak megkapta a brüsszeli királyi akadémia Franz Hellers-díját.^[21]

1976 márciusában hozzáfogott régóta tervezett történelmi regénysorozata első kötetéhez, a Francia históriához. Merle hosszadalmas kutatásokat folytatott, hogy élethűen tudja ábrázolni a 16. századi Franciaország társadalmát és meglehetősen zaklatott, fordulatos történelmét…Merle 27 éven át, szinte szó szerint a haláláig írta.” (Wikipedia)

https://hu.wikipedia.org/wiki/Robert_Merle

Apollinaire: Égöv

(részlet)

„Most forró parton ülsz előtted a Földközi-tenger

Egész évben virágzó citromfák árnyéka rejt el

Barátaiddal kószálsz alattad leng a bárka

Egyik Mentonba tér haza egy majd Nizzába s kettő Turbiába

Irtózva nézzük látszanak a víz poliptól nyüzsgő mélyei

S halak úszkálnak lágy moszat között a Megváltó jelképei

Kis fogadó kertjében üldögélsz most Prága mellett

Egy rózsaszál az asztalon úgy érzed rólad minden bú lepergett

S míg félig készen hever itt előtted amit írsz a próza

Csak nézed egy kicsiny bogárt hogy altat épp szivén a rózsa

Döbbenten látod Szent Vid ó agátjain az arcod pontos mását

Sosem felejted már e nap halálos szomorúságát

Lázárhoz vagy hasonló itt kit meggyötört a nap

A nagy zsidónegyed órái mind ellenkező irányban forganak

S hátrálsz te is az életedbe vissza lassan s andalogva

Fülelsz a mély kocsmák ölén zengő cseh dallamokra

Ha mégy épp fölfelé a Hradzsin útjain s az alkonyat kilobban

Ímé Marseille-ben vagy körötted zöld görögdinnyék halomban

Ímé Coblenzban vagy az Óriáshoz címzett szállodában

Ímé Rómában ülsz fölötted egy japáni naspolyafa ága

Ímé most Amsterdamban vagy egy lánnyal akit szépnek látsz pedig szegényke csúnya

Egy leydeni diákkal kell majd összeházasodnia s előre únja

Latinul bérelnek szobákat ott Cubicula locanda

Már három napja éltem ott mikor Goudába mentem én emlékszem három napra

Párisban állsz a vizsgálóbíró előtt

Letartóztatnak s elvezetnek ím mint egy gonosztevőt

Oly sokfelé utaztál fájdalom s öröm kisért falukon városokon át

Mielőtt észrevetted volna vad korod s a rettentő hazugságok sorát

Húsz és harminc éves korodban szerelemtől szenvedtél ziláltan

Úgy éltem mint egy eszelős időmet elprédáltam

Nem merek jobb kezemre nézni már és minden pillanatban csak zokognék

Teérted és miattam kit szeretsz és mindazért mi rémít s bennem hánytorog még”

(Radnóti Miklós ford.)

„Guillaume Apollinaire (Róma, 1880. augusztus 26. – Párizs, 1918. november 9.) költő, író és kritikus.

Wilhelm Albert Vladimir Apollinaris de Kostrowitzky (más írásmóddal Kostrowicki) néven született Rómában. Anyja Angelica Kostrowicka lengyel grófnő, apja egy Francesco Flugi d’Aspermont nevű svájci-olasz, arisztokrata származású katonatiszt. Feltehetően szintén ő az apja Guillaume két évvel fiatalabb öccsének, Albertnek. A nehéz anyagi helyzetben lévő férfi valamikor 1884-87 között hagyta el őket, részben a kapcsolatot rossz szemmel néző családjaik nyomásának engedve.^[1] Hároméves korában költöztek el Rómából, több olasz városban, majd hétéves korától Monacóban éltek, ahol anyja táncosnőként, előkelőségek kitartott nőjeként és sokszor szerencsejáték-nyereményekkel biztosította megélhetésüket. Apollinaire Monacóban, Cannes-ban és Nizzában járt iskolába; utóbbiban tette le írásbeli érettségi vizsgáit (1897), de a szóbelik előtt ismeretlen okokból elhagyták a várost.

Aix-les-Bains-ben és Lyonban éltek, majd Párizsban egy Jules Weil nevű bankárnál, akivel anyjuk a belgiumi Spa kaszinóiban tett egy rosszul sikerült kiruccanást (a fiúk a közeli Stavelot-ban laktak).^[2] Visszatérve Párizsba már nem engedhettek meg maguknak egy bérelt lakást, kénytelenek voltak szállodába költözni. Apollinaire-nek pénzt kellett keresnie: újságcikkeket és (négerként) tárcaregényeket írt.

Az 1901 augusztusától egy évig a Rajna-vidéken dolgozott Milhau őrgrófné lánya, Gabrielle házitanítójaként; közben több német várost (Unkel, Bonn, Köln) is felkeresett. Komoly hatással volt rá a német népköltészet, különösen a liedeket átszövő valóságfeletti elemek, valamint a szimbolizmus. Munkája során ismerkedett meg Annie Playdennel, aki ugyanannál a családnál volt nevelőnő. A házasság is szóba kerül közöttük, de Annie előbb hazatért Angliába, majd kivándorolt az Egyesült Államokba. (A megcsalt szerető éneke, A Landor Road-i kivándorló, Annie) A németországi év alatt (1901/02) született versek közül kilenc a Szeszek című kötetben „Rajnai versek” cikluscím alatt jelent meg (a kötet korai tervének még Rajnai éj volt a címe).

1902 első felében három hónapos szabadságot kapott az őrgrófnétól, mely alatt megjárta Münchent, Berlint, Drezdát, Prágát és Bécset.

Visszatérve Párizsba az avantgárd szellemi életének egyik meghatározó alakja lett, barátja volt többek között Pablo Picasso, Jean Cocteau, Erik Satie és Marcel Duchamp. 1908-ban ismerkedett meg Marie Laurencin festőnővel, akivel öt évet éltek együtt.

1911-ben csatlakozott a kubista mozgalom egy külön ágát képviselő Puteaux-csoporthoz. Ez év szeptember 7-én a rendőrség letartóztatta, és néhány napra börtönbe került: egy Piéret nevű belga újságíró-kalandor a párizsi Louvre-ból ellopott néhány szobrot, melyből párat Apollinaire lakásán rejtett el, az ő tudta nélkül.^[3]

Első (próza)kötete L’enchanteur pourrissant (1909) címmel jelent meg, de az elismerést csak a következő, Alcools [Szeszek] (1913) című gyűjteménye hozta meg, amely addigi tizenöt éves munkásságának szinte minden szakaszából tartalmaz műveket, melyek közül így több még részben a szimbolisták hatását mutatja.

Szintén 1913-ban jelent meg Les peintres cubistes [A kubista festők] című tanulmánya, mely az akkor önállóvá váló irányzat egyik fontos szövege.

1914 decemberétől önkéntesként harcolt az első világháborúban. 1916. március 17-én megsebesült: egy gránátszilánk fúródott koponyájába, miközben a lövészárokban olvasta a Mercure de France című újságot; megoperálták, és egy vaspántot helyeztek a fejére,^[4] korábbi egészségét már nem nyerte vissza. Utolsó két évében ismét Párizsban lakott. 1918 márciusában jelent meg Calligrammes [Kalligrammák] című kötete. Májusban feleségül vette Jacqueline Kolbot (Egy szép vörösesszőkéhez). A háború utáni spanyolnáthajárvány vitte el, 1918. november 9-én. A párizsi Père-Lachaise temetőben nyugszik.”

https://hu.wikipedia.org/wiki/Guillaume_Apollinaire

„Csáth Géza, eredeti nevén Brenner József (Szabadka, 1887. február 13. – Kelebia és Szabadka közelében, 1919. szeptember 11.) magyar író, orvos, pszichiáter, pszichoanalitikus, zenekritikus, zeneszerző. Kosztolányi Dezső unokatestvére.

Született Szabadkán, 1887-ben. Anyja korán meghalt, főügyész apja későbbi feleségével együtt nevelte. Szenvedélyesen zenélő apja hegedűművészt akart nevelni belőle, de ő festő akart lenni. Alkotásvágya miatt nem volt türelme gyakorolni, festményeit pedig a rajztanára kinevette, és csak elégségesnek ítélte.

Írásait viszont környezete már korán értékelte. A Bácskai Hírlap közönségének 14 éves korában mutatkozott be, mint zenekritikus, de tizenhét éves koráig nagyon keveset írt. Nyolcadikos gimnazistaként Bródy Sándornak, a Jövendő akkori főszerkesztőjének küldte el A kályha című novelláját. Bródy biztatására kezdett komolyabban foglalkozni az írással.

1904-től, az érettségi után a Budapesti Orvosi Egyetemen tanult, az anatómia és az élettan lekötötte minden idejét. 1906-tól a Budapesti Naplóban jelentek meg írásai, de más lapokban is publikált. A Nyugatnak 1908-as alapításától munkatársa volt. Ugyanebben az évben jelent meg első novelláskötete, A varázsló kertje.

1909-ben szerezte meg orvosi diplomáját, majd Budapesten, a Moravcsik-féle Elme- és Idegkórtani Klinikán kezdett dolgozni gyakornokként. (Az épületben ma a Semmelweis Egyetem Pszichiátriai és Pszichoterápiás Klinikája működik, és márványtábla őrzi Csáth emlékét, amelyet 2005 szeptemberében Kéner Balázs újságíró, Csáth-kutató állított.)

Idegorvosi munkásságának kiemelkedő alkotása az Egy elmebeteg nő naplója, mely – saját naplóját leszámítva – egész munkásságának legnagyobb szabású darabja. Ebben egy paranoiás nő kórképét írta meg, amelyben a hagyományos pszichiátria és a pszichoanalízis szempontjai keverednek. Többek között ez a mű ihlette Szász János filmrendező Ópium – Egy elmebeteg nő naplója című filmjét, mely a 38. Magyar Filmszemlén négy díjat is nyert. Az alkotás irodalmi szakértője az emléktáblát állító Kéner Balázs volt.

Csáth 1910. április 10-én, hajnali fél hatkor használt először morfiumot, amire ettől kezdve tudatosan rászokott, mert érdekelte annak tudatmódosító hatása. Először azért nyúlt a szerhez, mert – tévesen – tüdőbajt diagnosztizáltak nála. Morfinista szenvedélyét azonban csak rövid ideig sikerült kordában tartania. A morfium hatása alatt szerzett élményei irodalmi művein erősen érződnek, melyekben az ideggyógyászat akkori eredményeit is felhasználta, orvosi megfigyeléseinek irodalmi keretet adott. (Morfinista korszakában írt szépirodalmi művei azonban nem érnek fel korábbi alkotásaival. Minden tévhittel ellentétben, a látomásos, mélylélektani novellák, amelyekben gyakran fordul elő patologikus személyiség, morfinista korszaka előtt születtek.vj)

1911-ben jelent meg a Délutáni álom című elbeszéléskötete, amelyben többek között ezen tapasztalatokat dolgozta fel.

Csáth 1910-től különböző fürdőhelyeken volt orvos. Ekkoriban sok műve született, a munka mellett maradt ideje az írásra is. 1912-ben felvették a Martinovics szabadkőműves páholyba, egyszerre Adyval. 1913-ban feleségül vette Jónás Olgát, akitől 1918-ban lánya született. 1914-től katonaorvosi szolgálatra hívták be, de a fronton teljesen elvesztette uralmát szenvedélybetegsége felett, napi adagjai folyamatosan nőttek. Rossz idegállapota miatt gyakran szabadságolták, majd 1917-ben végleg leszerelték.

A leszokást elősegítendő, falusi orvos lett Földesen, majd Regőcén, de a gondok csak fokozódtak. Környezetével megromlott a kapcsolata, fokozódott paranoiája. 1919-ben már a bajai elmeosztályon ápolták.

Miután megszökött, lelőtte feleségét, és öngyilkosságot próbált meg elkövetni. A sikertelen kísérlet után a szabadkai Mária Valéria Közkórházban ápolták. Újabb szökése után Kelebiánál, a szerb demarkációs vonalnál 1919. szeptember 11-én feltartóztatták. Nem sokkal később pantopon-túladagolásban meghalt.

Agyvelejét, szívét és máját, kívánsága szerint, öccse a pesti klinikára, első munkahelyére küldte, vizsgálatra. Azokat ott is temették el, fekete emléktáblája később arra a helyre került, egykori rendelője ablaka alá.

Munkássága nagy hatást gyakorolt a későbbi írógenerációkra, így több követője is akadt.(Wikipedia)

https://hu.wikipedia.org/wiki/Cs%C3%A1th_G%C3%A9za