Giordano Bruno „Bárhol is tartózkodott azonban, mindig
konfliktusba keveredett…
1592.
május 26-án Brunót letartóztatták, eretnekséggel vádolták, kihallgatásai során
utolsó írásait visszavonta, és hajlandó volt eskü alatt megtagadni
„tévedéseit”, csakhogy szabadon engedjék. De a velenceiek számára túl kényes és
bonyolult volt az eset. Bruno szerzetesként – mivel egykor engedelmességi
fogadalmat tett és hivatalosan soha sem bocsátották el a rendből – a Római
Inkvizíció joghatósága alá tartozott, így végül 1593 elején Rómába vitték.
Tanait nem vonta vissza, ezért hosszú per után a 1600. február 17-én a katolikus egyház veszedelmes eretneknek nyilvánította
és elevenen elégettette Rómában, a Campo de’ Fiori-n.[4][5] Bizonyos
források szerint[forrás?] kivégzése
előtt kivágták nyelvét, hogy ne tudjon lázító szavakat intézni a néphez…
Sajátosan panteista-naturalista-monista,
esztétikai enthuziazmust (enthuziazmus: ihlet, elragadtatás, lelkesedés)
képviselt. Sok szempontból tekinthető Spinoza és Schelling előfutárának
is…
Felfogása szerint az univerzum mozdulatlan,
egyszerre lehetséges és valóságos, lélek, ősok, lényeg, cél és végtelen.
Végtelenül sok világból áll, anyag és forma együttese, melynek alapja a passzív
anyag. Ezzel azonos az Isten, más néven az aktív forma vagy
világlélek, világszellem. A világszellem az univerzumot belülről való
kibontakozással (explicatio ab intra) hozza létre. Ettől a
világszellemtől vagy Istentől különbözik – az egyetemes gondviselés értelmében
– a természet fölött lévő Isten.
Az univerzum és a tér szükségképpen
végtelen, ugyanis az abszolút őselv természetének és méltóságának csak így
képes megfelelni. Rendszerében nincs központi jelentősége a Naprendszerünknek…
Cusanus rendszeréből a szélsőséges
panteizmus következtetését vonja le. Isten transzcendenciáját már teljesen
megszünteti, az istenség azonosul a természettel. („Natura est deus in rebus.”)
Isten a végtelen teremtő természet (natura naturans), mely a dolgok
csodálatos rendjét mutató érzéki természetben (natura naturata) fejezi
ki magát. Az anyag az isteni világlélektől elválaszthatatlan. A világegyetem
végtelen és örökkévaló, melyben a különböző formák egymást föltételezik, s a
szabadság és a szükségszerűség is teljesen egybeesnek. Így valósul meg a
természettel azonos istenségben az ellentétek egybeesése, a coincidentia
oppositorum.” (Wikipedia)
„But Bruno made a mistake that cost him his life: went
to teach the art of memory, a Venetian nobleman, Giovanni Mocenigo, who, in
1592, wrote a complaint against him to the local Inquisition:
“I, Giovanni Mocenigo, bring
on the debt of conscience and by order of the Confessor, heard many times from
Giordano Bruno when we interviewed him at his home that the world is eternal
and there are infinite worlds… that Christ committed the alleged miracles and
was a magician that Christ did not die willingly, and as far as I could trying
to avoid death, retribution for the sins do not exist, that the soul, created
by nature, moving from one living being to another. He talked about his
intention to become the founder of a new sect called “New philosophy.” He said
that the virgin could not give birth, the monks are a disgrace to the world
that they are donkeys that we have no evidence whether our faith
merits before God.”
”Azok a lelkek, amelyekben belső erő él,hogy kibontakozhassanak, hozzálátnak a rendteremtéshez, hogy megkönnyítsék a megismerést, hozzálátnak a kapcsolatok és az összefüggések alakításához, hogy élvezethez jussanak.”
Amszterdamban született, Portugáliából kivándorolt zsidó családban.
Anyanyelve portugál volt. A protestáns eszme
megismerése után eltávolodott a zsidó közösségtől, akik kimondták rá az ún.
„héremet”, „nagy átkot”, amely megtiltott mindenfajta érintkezést közte és a
zsidóság többi tagja között. Ezt követően 1656 és 1660 között egy
kiugrott jezsuita, Franciscus van den Enden iskolájában
latint, klasszikus irodalmat, államelméletet és karteziánus filozófiát
tanult. Itt tanulta meg a lencsecsiszolást, mely később pénzkereső foglalkozásává
vált.
1661-ben Rijnsburgba költözött, ahol
tanítványainak megírta első értekezését Rövid tanulmány Istenről, az
emberről és az ő boldogságáról címen. Ezt a művét fogalmazta át
ugyanebben az évben a Tanulmány az értelem megjavításáról című
művében. E két tanulmány célja a karteziánus filozófia alapjainak
(Descartes: A filozófia alapelvei) megismertetése és
vizsgálata. 1665-ben megírta fő művét, az Etikát.
Isten abszolút végtelen létező, semmi nem
korlátozhatja őt és rajta kívül nem létezhet semmi. Ezek szerint minden, ami a
természetben van, Isten attribútuma: „Minden, ami van, Istenben van”. Spinoza
szerint ez nem panteizmus, hisz
Isten nem azonos a természettel, hanem ő általa lett teremtve, és létében
megőrizve…
Spinoza a megismerés három formáját
különböztette meg:
Az imaginatio, amit bár képzeletnek kell fordítanunk, valójában lefedi a tapasztalat körét is. A mindennapi élethez nélkülözhetetlen megismerési mód.
A racionális megismerési mód. E megismerési mód a tudományokra jellemző megismerés módja. Általános tételekből vezetjük le az újabb ismérveket, közös fogalmakból következtetve operál.
Az intuitív megismerési mód. Az ész által feltárt ismeretekről belátja, hogy azok Isten szubsztanciájának kifejeződései.” (Wikipedia)
„Minden
Isten hatalmától függ. Hogy tehát a dolgok másként viselkedhessenek, Isten
akaratának is szükségképpen másként kellene viselkednie; ámde Isten akarata nem
viselkedhetik másként (amint az imént teljes világossággal kimutattuk Isten
tökéletességéből). Ennél fogva a dolgok sem viselkedhetnek másként. Megvallom,
ez a vélemény, amely mindent Isten valamilyen közömbös akaratának vet alá, s
amely szerint minden Isten tetszésétől függ, (25) kevésbé tér el az igazságtól,
mint azoknak a véleménye, akik azt állítják, hogy Isten mindent a jónak
szempontjából tesz. Mert ezek, úgy látszik, föltesznek valamit Istenen kívül,
ami nem függ Istentől, amire Istenalkotás közben, mint egy mintaképre tekint,
vagy ami felé, mint valami cél felé törekszik. De ezzel valójában nem tesznek
egyebet, mint hogy Istent a végzetnek vetik alá, aminél nagyobb képtelenséget
pedig nem lehet állítani Istenről, akiről kimutattuk, hogy első és egyetlen
szabad oka valamennyi dolog lényegének és létezésének. Tehát nem szükséges,
hogy e képtelenség megcáfolására pazaroljam időmet…Ha nem tudjuk megérteni
saját véges elménk műveleteit, azt a bennünk levő gondolkodó valóságot, akkor
ne ütközzünk meg azon, hogy nem tudjuk megérteni annak az örökkévaló végtelen
elmének műveleteit, aki mindeneket alkotott, kormányoz, és akit az egek ege sem
foghat be.” (Spinoza: Etika, Evangélikus Hittudományi Egyetem)
„Egész
életét a művészetek, elsősorban a magyar irodalom anyagi és erkölcsi
támogatásának szentelte. Felkarolta a tehetséges, újító írókat, költőket.
Szoros barátságban állt Ady
Endrével. Tóth
Árpádot, József Attilát, … és
az irodalom számos más nagyságát pályájuk kezdetétől erkölcsileg támogatta, de
akinek arra szüksége volt, anyagilag is. A fiatal tehetséges alkotók
ismertségét saját írásaival is elősegítette. A racionalista és az
impresszionista kritika és publicisztika jeles képviselője volt. Élete végéig
kutatta Petőfi
Sándor munkásságát és
életrajzi adatait…
Gazdag gyártulajdonos családban nőtt fel, ahol szerették és támogatták a magyar kultúrát. Apja Hatvany-Deutsch Sándor cukorgyáros, a Gyáriparosok Országos Szövetsége (GYOSZ) alapítója és alelnöke. Egyetemi tanulmányait Magyarországon és Németországban folytatta. Magyarországon elsősorban Gyulai Pál volt rá hatással. 1905-ben szerzett bölcsészdoktori diplomát. Három évvel később, 1908-ban Ignotussal és Fenyő Miksával megalapították a Nyugat című folyóiratot, mely a 20. század első harmadában a legnagyobb hatású irodalmi lap volt.” (Wikipedia)
Megírta az egyik lejobb magyar regényt: Urak és emberek (I-II.)
Irodalomtörténészként igazi filológusi, hiánypótló munkákat írt, mint például Bölöni Farkas Sándorról, az utazóról, aki megírta az Utazások Észak-Amerikában c. könyvét. 1834.
„Bölöni Farkas nem volt burzsoá, hanem a szó 1789-es francia értelmében citoyen. Példás fajképére, manapság fájva gondolunk, midőn a magyar nemesség polgárosodásának Bölöni Farkassal oly szerencsésen kezdett történelmi folyamata, mindannyiunk kárára, oly siralmasan megakadt. Mert most ép ellenkező, utálatos folyamatnak vagyunk szemtanui; látnunk kell az önérzetnélküli burzsoáziát, mely mindenáron a kiváltságos osztály tagjaihoz igyekszik alkalmazkodni. Végül odajutottunk, hogy akadt a magyar irodalomnak olyan egyetemi tanárja, ki népnemzeti irodalmunkat az úri kurzus kedvéért, mint úri irodalmat ünnepli. Ami csak annyiban igaz, hogy irodalmunknak az úri osztályhoz tartozó jelesei mint Kisfaludy Károly, Kölcsey, Vörösmarty, Eötvös József, Kemény báró, Ady Endre, – mindannyian osztályuk ellen fordult urak voltak. A szellemtörténeti iskola hisztorikusai pedig, hirhedt programmkönyvükben, Kazinczytól kezdve Kölcsey Ferencig, Wesselényi Miklóstól Széchenyi Istvánig, a magyar középosztályért és a dolgozó népért küzdő, minden nagy reformer szenvedéseire fittyet hányva, a régesrég elévült hűbérúri kiváltság, hetykén félrecsapott jelképének, a zergetollas, zöldkalapnak parlagi kultuszát hirdetik.”
(Hatvany Lajos:Egy székely nemes, aki felfedezte a demokráciát. 1934.)
„Félek, egy nap elvész anélkül, hogy önző, vad vágytól egészen áthatva szívjam magamba azt a sok szépet, amit a kert illatos virágai a szobrokra rácsókolnak, elvész egy nap anélkül, hogy a kert elzenélte volna nékem azokat a szent hazugságokat, melyekért egy évig érdemes élni – s egy évig még élek. Hiszen a méreg, mit a mámor lihegő perceiben, redős bíbor virágok kéjjel túlontúl átitatott szirmaiból, mohón, reszketve szívtam magamba, nemsokára hatni fog…” (Gulácsy Lajos: A virágünnep vége, 1909.)
„Mindig színesebbnek láttam és értékesebbnek kedvenceimet a valóságnál. Elkényeztetett a művészi látás… Egyik szememmel a hazug, édes álomképek káprázatába bámulok, a másik szemem mindig a valóságot figyeli. Így tudom értékelni a hazugságok erejét és nagyságát. A valóság sokszor fakó és hazug. A művészet hazugsága, szín gazdag, tartalom dús… Az érdek nélküli hazugság szent. De kell hozzá az észrevétel lehetősége…” (Gulácsy)
A „spirituális” művészet mestere, eredeti tehetségű, tragikus sorsú, víziós festő – Gulácsy Lajos, „Angyali lélek egy szatír testében…” – mondta róla barátja, Juhász Gyula. Nem sorolható meghatározott stílusirányhoz, de megegyezett a múltba vágyó angol festőkkel abban, hogy ő is a múltat, a középkort áhította, vonzódott a reneszánsz, a barokk és a rokokó világához. A budapesti mintarajziskolában kezdett tanulni, lényegében azonban autodidakta volt. Megjárta Párizst is, de jobban szeretett Itáliába barangolni, a középkori hangulatot árasztó városkákban visszaálmodta magát a rég elmúlt századokba. Idegennek érezte magát korában, félt tőle, a modern élet üteme, zaklatottsága felőrölte idegeit. Mindig vándorolt, utazott, teste kötöttségét is nyűgnek érezte, mindig mássá akart válni. Életműve – az eddig ismert művek alapján – csupán rendkívül töredékesen rekonstruálható.
Édesapja lelkes bíztatása mellett végigrajzolt gyermekkor után 1900-ban a „Tökériának” becézett Mintarajziskolában Balló Ede növendéke lett. Alakrajzot tőle, mintázást Loránffy Antaltól tanult. Professzorai szerint nem sok eredménnyel. El is tanácsolták a művész-pályától. A következő évben kimaradt a Mintarajziskolából. A rendszeres stúdiumok helyett családja szülőföldjén
Beregben festegetett. Dombvidék című, Lehel Ferenc szerint böcklini hangulatú festményét a Szépművészeti Múzeumnak ajánlotta fel. Az ajándékot elfogadták és ki is állították. E siker némi elégtétellel szolgált az akadémikus mesterektől elszenvedett sérelmekért. A Mintarajziskola könyvtárában azonban hasznos órákat töltött, többnyire az esti aktrajz helyett. Itt ismerkedett meg Böcklin és Segantini művészetével.
„A művészetet tanítani vagy tanulni nem lehet. Ez nem pálya – ez élet.”
A tizenkilencedik életévét 1901. október 12.-én betöltött Gulácsy Lajos 1902 januárjában érkezik először az örök városba, Rómába, ahonnan júniusban haza jött, de decemberben ismét útra kelt, ugyancsak Rómába, ahol 1903 tavaszáig maradt.
Ekkor volt az első gyűjteményes kiállítása Budapesten, az Uránia műkereskedésben, Márffy Ödönnel közösen. A huszonöt éves művészt a kritika meglepően lelkesen fogadta.
Elnyertea 4000 koronás Ferencz József jubileumi ösztöndíjat. A pénzt természetesen itáliai utazásainak költségeire fordította. 1907-ben szeretett bele az észak-itáliai tájba, és az 1908-as évet ismét a Comói-tó vidékén, illetve Padovában és Veronában töltötte. Amíg korábbi, firenzei és római tartózkodásainak idején elsősorban – jó részt a preraffaelita minta miatt – az itáliai reneszánsz művészete nyűgözte le, addig 1907-19088-ban már a hol inkább vadregényes, hol meg árkádiai táj bűvölte el.
„A szép és szent hazugságok: nemes, nagy álmok, melyek a valóság, az élet értelmét teszik, olyanok, mint a gyümölcs hamva, a virág hímpora. Tünékenyek, mert hiszen csalóka jelenségek. Valóságnak kitérői.”
Nagyszabású kiállítást rendezett Nagyváradon, amelyet szokás szerint matiné kísért. A felolvasásokon Juhász Gyula és Dutka Ákos méltatta Gulácsyt és a modern magyar művészetet, maga Gulácsy is felolvasott költeményeiből, és még Ady Endre is megtisztelte verseivel a kiállított festményeket. A több mint nyolcvan mű közül ráadásul huszonhárom még a kiállítás ideje alatt vevőre is talált.
Gulácsy a MIÉNK és a Művészház kiállításain is szerepelt.
„Illuzionikus látás nélkül nincs művészet.”
Ismételten sikeres kirándulást tett Nagyváradon és Temesváron, 1912-ben Szegeden állította ki műveit. A festmények kedvező kritikai és mecénási fogadtatása azért is örömteli volt Gulácsy számára, mert újabb itáliai utak finanszírozását tette lehetővé számára. Finom festői hang, lágy tónusok, néhány képén még zománcos színmegoldás jellemzi meseszerűen átfogalmazott olasz történelmi és zsánerjeleneteket ábrázoló festészetét. Gulácsy igen sok női portrét készített. Erotikusokat is, éterieket is. Nő gyertyával című kép tragédiát, feszültséget sejtet. A kép földöntúlian lilás színű és időn kívüli hangulatot áraszt. Úgy tűnik, hogy a múlt és a jelen egyszerre van jelen rajta. Egészen más hangulatot áraszt a Pécsi Modern Képtárban található Fiatal nő rózsafával. A nőalak könnyedségében vibráló káprázatnak tűnik. A lábak nem fontosak ebben a rózsák közötti lebegésben. Reneszánsz szimbólum az elöl lazán összekulcsolt kezek a rózsafa virágaitól átölelten és a finom selymekre utaló, mély kivágású ruha. Ám a nő kacér mosolya, magabiztos tekintete, hajviselete a művész korának valósága. Gulácsy festői világa – múlt és jelen harmonikus egybeötvözése.
Gulácsy művészetét különös álomvilág, sajátos líra jellemzi, az általa teremtett álomországnak, álomvilágnak nevet is adott.
Juhász Gyula szavai szerint: „NAKONXIPÁN volt az ő hazája, ez a furcsa ország, amely szerinte Japán és a hold között fekszik és amelynek nyelvét ő tudta csak beszélni az összes földi emberek közül. Beszélt is, írt is sokat nakonxipánul, és képein is gyakorta szerepelnek ennek az álomtartománynak apró, mulatságos lakói.”
A háború kitörése annyira megrázta, hogy ideggyógyintézetbe került. Több helyen gyógyították, végül 1917-ben a Lipót mezei elmegyógyintézetbe szállították, amelyet többé el sem hagyott. Amikor Gulácsyn az elmezavar tünetei jelentkeztek, egyes korábbi műveit átfestett vagy átalakított. Ideges érzékenység remeg színeiben, fátyolszerűen lebbenő rajzában.
Az Ernst Múzeumban rendeztek gyűjteményes kiállítást műveiből. Ekkor írt megrázó verset Juhász Gyula Gulácsyhoz.
1924-ben bekövetkezett vaksága véget vetett festészetének. Ebben az évben készült el utolsó festményével a Sétalovaglással…
1941-ben Borsos Miklós készített síremléket az 1932-ben elhunyt művésznek. A sírkövön a relief alatt ez a szöveg olvasható:
Gulácsy Lajos pictor csodálatos szent tiszta művész Giotto jó utóda 1882 – 1932
Kortársak gondolatai: – Juhász Gyula: „Gulácsy igazi tragédiája, amely elől a téboly lárvája mögé menekült: egy tiszta művész egy tisztára művészietlen korba született bele és megpróbálta azt a maga számára elviselhetővé tenni, sőt a maga képére és hasonlatosságára szépíteni. Túlságosan gyönge és gyöngéd volt ehhez, és túlságosan erőszakos és kíméletlen a kor, hogy ez sikerülhessen. Így menekült lassan, de biztosan egy másik dimenzióba innen, a halál életéből az élet halálába: az őrületbe. De mint Oféliáé, az ő tébolya is szép volt. Dalolva merült el az örvénybe és virágokat hintett a habok közé,”
– Kosztolányi Dezső nyilatkozata Gulácsy művészetéről: „Azt mondják, az az ember próbája, milyen részeg korában. Az őrület, mely az önfegyelem teljes bomlása, még nagyobb próba. Micsoda pipogya részegek vannak s micsoda józan szürke őrültek. Ő azonban finom, szertartásos, nemes úriasságát nem vesztette el. Most tetszik ki, e dicső romok között, hogy a mindig természetes, nem szenvelgett finomság volt ősi lényege.”
„Azon a kora tavaszi éjszakán a fejedelem is
megfosztatott attól, hogy csizmáit későbbi korok hajnali harmata áztathatná.
Többé nem indult Jajdonba szökve, bujdokolva, nagy hegyeknek ormán túlról, őszi
fellegek lepte idő tájairól. Mert többé nem volt, ki lovát kantárszáron fogva
Jajdonba elvezesse a hét emberöltővel későbbi jelenbe.
Fekete meg
piros lovak vontattak gyászhintót
Fecskék
hulltak cséplőgépdobba
Agyag
emésztett temetési menetet.
A holdvilág lassan körbejárta a szobát, de oly halk volt ez a fénynek sem nevezhető világlás, hogy csupán ritkította a sötétséget, amerre elhaladt. Szendy Ilka a varrógép előtt ült, háttal az utcára néző ablaknak, alig mozdult egész éjszaka. A szétvetett ágy feléje eső része üres volt, túlfelől Gönczi Dénes elnyújtózott alakja; ha az ember arcát láthatná, most talán rajta gondolkozna; talán így is ezt tette, ki tudhatná megmondani.”
1938. október 10-én született Kolozsváron. Édesapja Szilágyi István tímármester, édesanyja Zemáncsek Margit. A család 1940 őszén visszatelepedett ősi lakhelyére, a szilágysági Zilahra. Ez a Meszes-alji kisváros volt gyermekkora színhelye. Apját 1942 tavaszán behívták katonának, majd szeptemberben egységét kivezényelték a Donhoz, ahol Szilágyi őrvezető az 1943. januári frontszakadást követően elpusztult. Az apa elvesztése súlyos megpróbáltatásokba sodorta a családot.
Iskoláit a zilahi Wesselényi kollégiumban kezdte, ahonnan 1952 őszén egy teherautó rakterén érkezett vissza Kolozsvárra. Beiratkozott a Vasúti Gépipari Középiskolába, mert az biztosabb megélhetést ígért. Harmadéves volt, mikor a magas színvonalú képzést biztosító iskola az akkor gyakori átszervezések következtében egyik napról a másikra megszűnt. A nagyváradi körfűtőház szerelőműhelyébe került, majd Váradról áthelyezték a szatmári fűtőházba. A Kölcsey Gimnázium esti tagozatán érettségi diplomát szerzett.
A hivatást kereső fiatalember sorscsapásként élte meg, hogy szemgyengeség miatt nem lehetett mozdonyvezető. 1958 őszén sikeresen felvételizett a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem jogi karára. Miközben a szocialista jog felsőbbrendűségéről szólt az egyetemi előadás, négyszáz kilométerrel odébb kivégezték Nagy Imrét, Kolozsváron pedig folytak a harmadik Bolyai-per vádlottjainak kihallgatásai. Bár 1963 nyarán megszerezte a jogászdiplomát, az ügyészi kinevezést nem fogadta el, és soha nem vállalt olyan állást, amelynek betöltéséhez jogi végzettségre lett volna szüksége.
Időközben novellákat, karcolatokat közölt a Kolozsváron megjelenő irodalmi folyóiratban, az Utunkban. 1960-ban megnyerte a folyóirat novella-pályázatának első díját az Ahol nem történik semmi című írásával.
1963-tól az Utunk belső munkatársa. A következő évben (1964) a Forrás-sorozatban megjelent első novelláskötete, Sorskovács címmel. A kor proletkultos, sablonos munkásábrázolásával szemben a kötet novelláinak friss életanyaga, érzelmi telítettsége s az élőbeszéd megjelenítő ereje újszerűen hatott. Ezekben és a következő kötetek novelláiban a lét határait feszegető küzdelem rendszerint valós helyzetekre épül.
Második novelláskötetét (Ezen a csillagon, 1966) nagyobb lélegzetű írásmű követte, az Üllő, dobszó, harang című regény (Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1969). Ezután jelent meg a Kriterion Könyvkiadó gondozásában a Jámbor vadak című novelláskötet (1971), majd ugyanitt készült el 1975-ben a Kő hull apadó kútba című regény első kiadása, amelyet két további kiadás követett. A regény Magyarországon öt kiadást ért meg, és időközben megjelent németül, románul, szlovákul, lengyelül és oroszul. Mindmáig Szilágyi István legnépszerűbb, legolvasottabb műve.
A nyolcvanas években az Utunk Évkönyv-sorozatában közölte Szilágyi memorialisztikus esszéit. Ezekben az években, a diktatúra szorításában írta abszurd látomását az elembertelenedő világról. Az Agancsbozót című regény megjelenését a korabeli cenzúra nem engedélyezte. A könyv 1990 nyarán jelenhetett meg, a Kriterion Tiltott könyvek szabadon sorozatában.
2001-ben a Magvető Kiadónál jelent meg nagylélegzetű történelmi regénye, a Hollóidő. A monumentális alkotás a magyar múlt négy és fél évszázaddal ezelőtti, máig üzenetes jelenét kelti életre. Márkus Béla elemző tanulmánya szerint a „képzelet, létezés és az emberi élet titkait fürkésző” mű: „a képzelet kivirágzása kánoni kopárság ellen”. 2009-ben, hetvenedik születésnapjára a Magvető kiadta Bolygó tüzek című novelláskötetét, mely negyven év rövidpróza-terméséből hoz válogatást.
Időközben, 1968-tól Szilágyi az Utunk helyettes vezetője, majd az 1989-es rendszerváltozást követően a lap örökébe lépő Helikon főszerkesztője.
1990-ben József Attila-díjjal jutalmazták. Ettől az évtől kezdődően tagja a Magyar Írószövetségnek, majd 2002-től a Magyar Művészeti Akadémiának.
2001. március 15-én Kossuth-díjjal tüntették ki.
2010. szeptember 16-án választották a Digitális Irodalmi Akadémia tagjává.
„Én, Szinuhe, írom e sorokat, Szenmutnak
és asszonyának, Kipának a fia. Nem azért, hogy Kemet földjének isteneit
dicsőítsem, mert az istenekből elegem van. Nem akarom dicsőíteni a fáraókat
sem, mert megelégeltem az ő tetteiket is. A magam kedvére írom csupán. Nem
keresem isteneknek és uralkodóknak kegyét, nem vezet félelem vagy a jövő
reménysége. Életemben oly sokat láttam és vesztettem, hogy nem gyötör hiábavaló
félelem, és a halhatatlanság reményére éppúgy ráuntam, mint ahogyan ráuntam az
istenekre és a királyokra. Mindezt csupán a magam kedvére írom, és ez
különböztet meg minden más írótól, a múltban és a jövőben egyaránt. Mert
mindent, amit valaha leírtak, vagy az istenek, vagy az emberek kedvéért írtak
le.” (Mika Waltari: Szinuhe. ford.: Gombár Endre)
„A rendkívül termékeny és sokoldalú finn író elsősorban
történelmi regényeiről híres, egyik legismertebb műve az ókori Egyiptomban játszódó Szinuhe (Sinuhe,
egyptiläinen,1945). Magyar vonatkozás, hogy
jelentős összeggel támogatta a fóti gyermekvárost.
SZINUHE
Waltari regénye egy Szinuhe nevű orvos történetét meséli el, aki thébai magánéleti botránya és bűnei miatt (egy Nefernefernefer nevű
nő kicsalja tőle minden vagyonát, még a szüleinek szánt sírhelyet is, Szinuhe
szülei meghalnak, és nem tud nekik örök életet biztosítani a túlvilágon)
szégyenletesen elmenekül Egyiptomból, de anyagi sikereket ér el, és fontos
tapasztalatokat szerez idegen országokban, többek között Babilonban és a minószi Krétán. Babilonban ismeri meg Mineát, a király egyik újonnan rabolt
háremhölgyét, aki ráveszi, hogy szöktesse el onnan. Szinuhe ezt meg is teszi,
és szerelemre ébred a krétai származású lány iránt. Ezért Hattin keresztül Krétára utaznak,
hogy Minea felszabadulhasson istenének tett szüzességi esküje alól. Azon az
éjszakán azonban, mikor erre sor kerülne, Mineát feláldozzák…” (Wikipedia)
Ha nem akarjuk behunyni szemeinket azokra nézve, mik körülünk történnek, át
kell látnunk, miképp az irány, melyben az államok eddig fejlődtek, korunkban
(19.sz.) sem változott meg, sőt hogy óriási lépésekkel közeledünk ezen fejlődés
végcéljához, azaz azon állapothoz, melyben az egyén szabadsága az állam
abszolút uralmának teljesen alávetve lesz; miután
1) már jelenleg el vannak ismerve azon alapelvek, melyekből az állam legkorlátlanabb
uralmának (abszolutizmusának) logikai következetességgel ki kell fejlődni; és
miután 2) minden párt, bármily ellenségesen álljon egy másik ellenében, egyenlő
buzgalommal törekszik e cél felé vinni a társadalmat.” (Eötvös: A XIX. század uralkodó
eszméinek befolyása az államra. 1851)
a Karthausi című regénye nagy elismerést szerzett neki úgy az
irodalomban, mint a közéletben. …További kitűnő
regényei: A falu jegyzője (1845), Magyarország
1514-ben (1847), Nővérek (1857). Ezekben a regényekben, színdarabban és a Pesti Hírlapban
hirdette haladó politikai eszméit…
Mély benyomást keltett műveltségével és szónoki
képességével. Egyik első beszédében kiállt a zsidó emancipáció mellett…ő volt a
főrendi ellenzék egyik vezéralakja. Amikor a Pesti Hírlap 1844 közepén a központosítás egyik fő közlönyévé vált, Szalay
Lászlónak egyik legfőbb, legtekintélyesebb munkatársa lett. Itt fejtette ki,
hogy Magyarország fellendítésére az egyetlen
biztos rendszer a parlamentáris kormányzat…
Deák Ferenccel és Széchenyi Istvánnal a
mérsékeltebb, békésebb irányvonalat képviselte…ő mindig a birodalmi kormánnyal
való kiegyezést pártolta, az események
azonban egyre inkább forradalmi színt kezdtek ölteni. Batthyány, Lajos
miniszterelnök lemondását követően, a szeptember
28-ai véres események (Lamberg grófnak a Lánchídon történt meglincselése) után Bécsbe utazott családjához, majd továbbment Münchenbe, ahol folytatta történelmi és bölcseleti tanulmányait, és
kizárólag az irodalomnak élt…
…azzal vádolták, hogy az ország ősi jogait
akarja feláldozni, hogy Ausztriának engedményeket tegyen. A politikai nemzeti
liberalizmus egyik vezéralakjaként írja meg a szabadságharc leverése után az
emigrációban politika-és jogfilozófiai főművét A XIX.
század uralkodó eszméinek hatása az álladalomra I-II. kötet (1854) címmel…
Az 1861-es, 1865-ös és 1867-es országgyűléseken
Eötvös Deák Ferenc politikájának leghűségesebb követője volt, és ezt az irányt
inkább vele azonosították…
A gróf Andrássy Gyula vezette kormányban (1867-1871) ismét a vallás- és közoktatási tárcát
vállalta el. Most már kedvezőbb körülmények közt dolgozhatott, meghozta a
liberális elveken nyugvó népiskolai közoktatásról szóló törvényt (1868. 38. tc.). Megindította a közép- és felsőiskolák
reformját is. Javaslatára fogadta el az országgyűlés az akkori Európában kivételesen
liberális nemzetiségi törvényt (1868. 44.
tc.)… Létrehozta az izraelita kongresszust, hogy a zsidók
saját kezükbe vehessék egyházi és iskolai ügyeik vezetését. Az ortodox egyházat is teljes
önkormányzathoz juttatta a szerb és a román kongresszussal…
Az 1870. évi költségvetés tárgyalásakor az ellenzék heves támadásokat intézett ellene,
melynek hatása alatt összeroppant. Karlsbadba ment felépülni, ám decemberben ismét súlyosan megbetegedett,
és Pesten meghalt (1871. február 2.)
„Te megboszúlva méltóságtokat Kihágsz nemednek szűk korlátiból, Melyekbe zárva tartja vad nemem; Kihágsz, s merészen fényesb útra térsz, Melyen csak a nagy férfinyomdokok Vezetnek a szép tiltott táj felé;”
Berzsenyi Dániel: Dukai Takács Judithoz
DUKAI TAKÁCH JUDIT
AZ ÉN SORSOM
Megesküdött még bölcsőmnek
Legelső ringásánál
A sors, hogy majd jövendőmnek
Kacag bús homályánál.
Úgy látszott, hogy virágkorom
A gráciák ápolták,
De viruló szép hajnalom
Már fúriák gázolták.
Egyfelől égi zengzetek
Bájló harmóniája
Fogott körül s a képzetek
Istenesült hazája,
Amidőn meglátni vágytam
Parnassz ékes rózsáit,
Széjjeltépte s ah! mit láttam,
Kbaribdisz rút csudáit.
Utóbb Ámort, ki isteni
Erőt is győz íjával,
Küldi tűzzel vetekedni
Egy ártatlan lánykával;
Tudjuk, a szív ösvényei
A gyengéket mint viszik,
Míg az észnek törvényei
Azt bölcsebbé nem teszik.
…
Bocsásd meg, hogy ily érzésnek
Virága nyílt sírodon
Szívem – s célja a végzésnek
Legkedvesb barátodon.
Sors, ha még most sem nézheted
Édes enyhülésemet,
Elődben vetem s viheted
Boldogabb reményemet.
Feldúltad már reggelemet
Illatos virágival,
Dúld fel, ha tetszik, delemet
Gyenge napsugárival.
Lesz majd oly hely,
hová nem fér
Mérgednek dühössége:
Egy csendes sírral fel nem ér
A világ dicsősége.
„Szülei gondos nevelésben részesítették,
s mikor kora ifjúságában tanújelét adta költői tehetségének, maguk is
buzdították az írásra…
1814-ben Döbrentei Gábor, Wesselényi
Miklóssal … meglátogatták.
Már ekkor verselgetett Malvina néven, amit később is megtartott költeményeinél.
Gróf Festetics
György, az irodalom
barátja és pártfogója méltónak látta az 1817-ben Keszthelyen
tartott Helikon
ünnepélyre a magyar múzsa
többi fölkentjei sorába őt is meghívni.[3]Berzsenyi Dániel, akinek a neje Judit unokanővére, Dukai Takács
Zsuzsanna volt, dicsérően írt róla Kazinczy Ferenchez 1817. február 27-én kelt levelében…”(Wikipedia”)
„Az első Helikoni
Ünnepre 1817. február 12-én került sor… Berzsenyi így tudósít a helyszínről: „A
Helikon épülete theatrum-forma. Az emelet közepén áll az asztal és szék, melyen
a’ munkák olvastatnak ’s declamáltatnak, körülötte pedig mindennémü muzsikusok…
A’ nézők előtt ismét egy asztal, melyre a beküldött írások rakatnak.”… A mősort
követően Festetics 4500 forintot osztott ki jótékonysági célokra…
Az ünnepség ideje
alatt sem szünetelt az írók, költők között a nyelvújítás kapcsán kibontakozott
harc. Nem volt kétséges, hogy Berzsenyi és Horváth Ádám Kazinczy pártján állnak,
és ugyancsak kemény és hathatós érvekkel felfegyverkezve lehet csupán őt a gróf
bizalmába ajánlani. Jól tudjuk ma már, hogy Festetics nagy embernek tartotta
Kazinczyt, különben nem írta volna Berzsenyinek, hogy egy somogyi Kazinczyt lát
benne. Ezt támasztja alá Kazinczy Döbrenteinek írt levele egy mondata is:
„(Berzsenyi) írja, hogy Festetics felőlem sok jót monda, de nem szereti
Németizmusaimat, az ellen harcolni kell.”
…-a bécsi újság
szemében az a keszthelyi Helikon ünnepély, amelyik költőnk számára egy új
magyar világ kezdetét jelentette, csupán egy gyanús politikai lakmározás volt…
A harmadik, egy napig tartó, 1818.
február 12-i Helikoni Ünnepség irodalomtörténetünk szempontjából talán az egyik
leginkább figyelemreméltó. A régi helikonosok közül csupán Dukai Takács Judit
jelent meg… Ekkor Csokonai és Kazinczy tiszteletére ültettek fát.” (Cséby Géza)
„szélsőségek között hányódó …
kedély„(Horváth János)
„A nemzet legfájdalmasabb embere” nemcsak himnuszt, de
etikát is adott a magyarságnak a Huszttal és a Parainesisszel,
méghozzá ma is követhető, korszerű értékrendet. De a Hymnus sötét és
fájdalmas nemzetfelfogása elhomályosította az optimista Kölcsey-üzeneteket. „Régi
kor árnya felé visszamerengni mit ér?”
Gondoljunk bele: hétéves korunktól fogva, évente többször
állunk vigyázzba a Hymnus komor, egyszerre heroizáló és önostorozó
soraira, a világ „legfájdalmasabb” himnuszára, miközben minden ország himnusza
győzelemre lelkesítő, dinamikus.
Csoda-e, ha az átlag magyarba beivódik ez a búskomorság,
önostorozás s ugyanakkor az áldozat-nép önmítosza, „a minket mindig elnyomnak”,
„nekünk úgysem sikerülhet”
pesszimizmusa, s ráadásul már előre felmentjük magunkat az esetleges
bűnök vagy kudarcok alól: ”Megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt.” Ez
a szinte hasadt nemzettudat Radnótinál is ott kísért a Nem tudhatom-ban.
„Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép.” (A 20. század után különösen tudathasadásos
a „bűnös nép” képzettel azonosulni. Ez a jelző évtizedekig gyilkolt Európában.)
Ha néha felmerül a Hymnus lecserélésének gondolata,
azonnal szentségtörést, hazaárulást rikoltanak többnyire olyanok, akik
valószínűleg nem sokat értenek a magyar történelemből, s talán hatalmasat
buknának egy teszten a magyar kultúrából, de talán az állampolgársági vizsgán
is. (Hiába próbált meg Ady szakítani ezzel a „balsors” kísértette
történelemszemlélettel, kiátkozták, kiátkozzák még ma is. „Nekünk Mohács
kell.”)
De most komolyan: Kölcsey a Hymnust ugyanakkor írta,
mint legpesszimistább versét, a Vanitatum vanitast: „Hát ne gondolj a
világgal, / bölcs az, mindent ki megvet.” Olyan depressziós volt, állítólag
volt olyan év, hogy ki sem mozdult otthonról. Ezt a gondolati-érzelmi
mélypontot tükrözi nemzeti himnuszunk, holott 1830-ban Kölcsey már kilábal a
válságból, már nem Isten kegyelmétől várja a haza sorsának jobbrafordulását,
hanem a tevékeny patirotizmustól: „Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre
derül!”
Pár éve én szerkesztettem a március 15-i iskolai megemlékezést, amit Petőfire és a hazaszeretetre fűztem fel. Petőfi verseihez válogattam kép-és hanganyagot, majd a végén összevágtam híres magyarok (Zrínyi, Kölcsey, Vörösmarty stb) portréit akkori tanítványaink arcával az iskola folyosóján, s közben Oláh Ibolya énekelte: „Van egy ország, ahol az arcokban láttam a magam arcát” . Na, amit én (Kölcsey-rajongó) néhány kollégától kaptam…
Tényleg szélsőségekre hajlamos kedélyű költő volt. Egyik
oldalon a sötét, nemzethalált vizionáló versek, a Hymnus, Zrínyi dala, Zrínyi második éneke: https://youtu.be/eu35asnk2pM, Rebellis vers: https://youtu.be/rSljtH2cX8.
Másik
énje azonban nagyon is racionalista, hol sztoikus, mint a Vanitatum Vanitas-ban
https://youtu.be/eKxO_FDzO28, hol nagyon is
gyakorlatias, az optimista alkotásvágy, a közösség szolgálatának gyakorolható
hitét közvetíti, például a Parainesisben vagy az országgyűlési
szónoklataiban.
A HYMNUS a
romantikus historizmus jegyében íródott, 1822-ben. Ez az a korszak, amikor a
kis népek múltjukat, identitásukat kutatják, amikor megszületnek a
nemzetállamok, a romantikus nemzetfogalom, amely a közös nyelvben és kultúrában
határozza meg önmagát a középkortól a klasszicizmusig tartó, főleg latinizált,
kozmopolita szemlélet után, ahogyan azt Kölcsey le is írja a Nemzeti
hagyományok című tanulmányában.
A Hymnus történelemszemléletére a Bibliától Zrínyin át,
Berzsenyiig ívelő gondolat hatott: a külső ellenség Isten büntetése a magyarság
bűnei miatt. A múlt dicsőséges volt, a régi magyarok hősiesek, de a széthúzás
miatt bekövetkezett a nemzetromlás, aminek fő oka az erkölcsi süllyedés.
Vörösmarty talán már fogalmazza a Zalán futása első sorát: „Régi dicsőségünk,
hol késel az éji homályban?” Ez a mitikus, heroizáló történelemszemlélet
gyökeresedett meg a romantika korában (mindenhol Európában), s lett máig az
idealizáló nemzettudat alapja. Még Márai Sándor is, aki pedig többnyire
objektíven, egyetemes szempontból tekint történelmünkre, ezt erősítette meg
1956-ban, amikor a magyarokat „a népek Krisztusá”-nak nevezte. (Ez
bizony blaszfémia.)
Ezzel a romantikus, heroizáló magatartással szemben azonban felvonultatható nemcsak az optimista Kölcsey, hanem a pragmatikus, reálpolitikusi magatartás is, elég, ha Széchenyi Istvánra, Eötvös Józsefre, Deák Ferencre gondolunk. (Mindig nevetek, ha eszembe jut, hogy Deák, aki „összehozta” a kiegyezést, Ferenc József koronázásakor beteget mondott – állítólag.) A történelmi kudarcok azonban, lélektani szempontból persze érthető módon, a múltba merengő, befelé forduló, önsajnáló nemzettudatot erősítették, máig bénító módon.
Mert gyönyörű a Hymnus, megrendítő énekelni a Szózatot,
pontosabban hallgatni, mert énekelni mindkettőt nehéz – de gondoljunk bele: „régi
kor árnya” , fel nem dolgozott kudarcok, bűnök kísértenek bennünket minden
ünnepünkön. (Ifjúkorom tudathasadásos emléke minden iskolai ünnepély, amelyen a
Hymnus után olyan „jó volt” hallani az egyébként gyűlölt szovjet himnusz
magával ragadó, lelkesítő dallamát, vagy a foci VB-ken a Marseillaise-t
pl.)
„Jelszavaink valának:
haza és haladás. Azok, kik a haladás helyett maradást akarnak, gondolják meg: miképen
a maradás szónak több jelentése van. Korszerinti haladás épen maradást hoz
magával; veszteg maradás következése pedig senyvedés.” (Búcsú
az országos rendektől, 1835.)
A mű címének jelentése: intelem, szózat. Kölcsey Kálmánhoz,
unokaöcséhez írta, de megszólítottja mindenki. A Parainesis Kölcsey Ferenc
etikáját, értékrendjét összegzi, mely nagy hatással volt nemcsak a reformkori
írástudókra, hanem etikai normaként szolgálhat az utókornak is. Az értekezésben
Kölcsey azt követi nyomon, milyen értékekkel és képességekkel kell rendelkeznie
annak, aki közéleti pályára készül.
ETIKÁJÁNAK FORRÁSAI
Kölcsey a csekei magány éveiben komolyan foglalkozott
filozófiával, többek között a görög gondolkodástörténettel, illetve Immanuel
Kant műveivel. Etikájára rányomta bélyegét a sztoicizmus, amely eredendő
pesszimizmusán segített felülemelkedni.
Az értekezés elején figyelmezteti unokaöcsét, hogy az életben sok
csalódás fogja érni, nem szabad azonban, hogy a keserű csalódások az erkölcsi
értékek megtagadáshoz vezessenek. Az embernek törekednie kell, hogy életét a
„rény” (erény, erkölcs) vezesse.
Kant nyomán Kölcsey racionális érvekkel vezeti le az
erkölcsi tudat szükségességét. Evidensnek veszi, hogy az ember nemcsak
racionális, hanem etikus, azaz erkölcsi tudattal is rendelkező lény, s ezt az
erkölcsi tudatot alapkövetelménynek tartja.
Kant szerint az emberben van egy belső hang, a kategorikusz
imperatívusz, amely eligazít jó és rossz
között. (Ez a kanti vagy hatodik istenérv.) „életedet meghatározott elv
szerént intézve, sohasem tenni mást, mint amit az erkölcsiség kíván…ezt hívják
rénynek.” – mondja ki a mű tézisét Kölcsey a bevezetőben.
GONDOLATMENETE
Kölcsey
sorra veszi azokat a „rényeket”, értékeket, amelyeket az etikus embernek
követnie kell.
„Imádd az
istenséget!” Isten tisztelete
felemeli az embert, megtisztítja a lelket az alantas szenvedélyektől, állandó
emelkedésre, fejlődésre sarkall. Isten tisztelete mellett a szülők szeretetét
tekinti a következő alapelvnek, mely életünket vezesse. A két első erkölcsi
parancs tehát megegyezik a Tízparancsolatéval. (Kölcsey vallásos volt.)
„Szeretni az emberiséget: ez minden nemes szívnek
elengedhetetlen föltétele.” A „nemes szív” az etikus
emberre utal, s az emberiség szolgálata alapvető erkölcsi parancs. Kölcsey
azonban racionális érvekkel bizonyítja, hogy közvetlenül az emberiséget az
egyén nem tudja befolyásolni, mert „az ember véges állat”, azaz
lehetőségei korlátozottak, csak szűkebb környezetét (családját, országát) tudja
eredményesen szolgálni. „Az emberi tehetség parányi lámpa, mely egyszerre
keskeny kört tölthet be fényével…Bizonyos helyhez kell azért kapcsoltatnunk,
hogy azt jótékony világítással állandóul boldogíthassuk.” Az emberiség
ügyét tehát a haza felemelésével szolgálhatjuk hatékonyan.
„Szeresd a hazát!”
Kölcsey megkülönbözteti a nacionalizmust a patriotizmustól,
amelyre a tevékeny hazaszeretet jellemző: „Mert tudd meg: e szóban: haza,
foglaltatik az emberi szeretet és ohajtás tárgyainak egész öszvessége. Oltár,
atyáid által istennek építve; ház, hol az élet első örömeit ízleléd; föld,
melynek gyümölcse táplált; szülőid, hitvesed, gyermekeid, barátid, rokonaid s
polgártársaid…”
A haza tehát összeköti az egyént az emberiséggel. Az
„oltár” metaforával a hazaszeretetet szakralizálja. Ahogyan elveti a
nacionalizmust, ugyanúgy a kozmopolitizmust is elítéli: „Kinek szívében a
haza nem él, az száműzöttnek tekintheti magát mindenhol; s lelkében üresség
van…”. (Megjegyzem, ő maga is kozmopolita volt első korszakában, amikor
most elveti a „világpolgár” fogalmát, hozzájárul ahhoz a téves szemlélethez,
hogy a kozmopolita nem tiszteli a nemzeti értékeket, holott épp a szó
megteremtője, Goethe és lelkes kozmopolita követője, Kazinczy Ferenc példája
bizonyítja, hogy eredeti jelentésében a világpolgár nem „hazátlan”. „Világpolgár
vagyok, itt Weimarban honos” – írja Goethe, és az ő nyomán Kazinczy: „Nékem
az emberiség, s Pest-Buda tája hazám.”)
Kölcsey elveti az öntömjénező nacionalizmust is: „Ezreket fogsz
láthatni, kik ajkaikon hordozzák a szent nevet; kik magasztalva említnek
mindent, ami a honi föld határain belől találtatik; kik büszkén tekintenek az
idegenre, s hálát mondanak az égnek, mely őket magyaroknak születni engedé: s
véled-e, hogy ezeknek szíveik szeretettel buzognak a haza iránt?”
„a társaságban született ember nem önmagáé”
─ hangzik a következő tétel: azaz az egyénnek kötelességei vannak a
társadalommal szemben, hiszen annak hasznát élvezi. Aki csak a maga önző
céljait szolgálja, nem több a „magányos vadállatnál”. Az elszigetelt egyénekre
széteső társadalom nem igazi közösség, mert nem tartja össze erkölcsiség: „A
nép, melynek tagjai saját házaikban elszigetelve csak önmagokról gondolkoznak…
még félig vadnép.”
Az alapvető erkölcsi elvek tisztázása után Kölcsey azokat
az értékeket veszi sorra, amelyekre szükségünk van ahhoz, hogy írástudók,
közéleti emberek lehessünk. Ezek a legfontosabb értékek: munkás élettel
összekötött tudomány, szónoki képesség, az anyanyelv tökéletes birtoklása,
tapasztalat, bátorság, állhatatosság.
„Korunk sok ismeretet kíván…Törekedjél ismeretekre! De
ismeretekre, melyek ítélet s ízlés által vezéreltetnek.” ─ azaz az
információszerzés még nem igazi ismeret. Valódi tudásnak csak azt nevezhetjük,
ha az ismeretet meg is emésztjük, azaz végiggondoljuk, a racionális és az
erkölcsi tudatunkon átszűrjük. Csak az önálló gondolkodás ment meg a
felületességtől. Elveti az öncélú tudást, a tudománynak tetteken keresztül a
társadalmat kell szolgálnia.
„Meleg
szeretettel függj a hon nyelvén! Mert haza, nemzet és nyelv, három
egymástól válhatatlan dolog” Az anyanyelvet tökéletesen kell birtokolni, hiszen
az a gondolkodás és az önkifejezés eszköze, annak ápolása is erkölcsi
kötelesség.
