Kategória: Évfordulók

BRÓDY SÁNDOR: REMBRANDT ELADJA A HOLTTESTÉT
 
Egyszer a nyavalyás magánzóra, Rembrandt régi, nevezetes műfestőre rájött a vágy, hogy cselekedjék: elment, elindult előpénzt kérni, ebben folyt le úgyis egész élete, külön beteg volt azért, mert már régen nem uzoválta. Festett alattomban egy kis képet valami maradék vászondarabra: sötétben villogó asztráltestet, ő maga sem tudta mit és azt se, hogy polgári származásra kicsoda az illető. Érezte csak. És érezte, hogy el kell adni, de csak úgy, hogy majd visszaváltja, ha jobb kerül. Hogy ezt a festett rongyot végérvényesen megvegyék, valóban nem remélte.
Sok képe volt már ilyen módon az elszánt gazembernél. Az illető kép-, hegedű- és spinett-szerszámkereskedőt Becker néven írták be az anyakönyvbe annak idején és ezen a néven nevezetes a műtörténelemben is. De hamisítások vannak világszerte e nagy könyvben - és a kereskedőnek szerencsére álneve is volt: Mosusz. Alkalmasint átható illata miatt, mely ellenkezően hatott, úgyhogy a rendes képírók, bár a pénznek a mai természetrajza ki volt fejlődve, hacsak nem kellett, nem is keresték föl. De kellett Rembrandtnak legfőképpen és legsürgősebben.
Oldalvást, hogy az egyensúlyt el ne veszítse, tántorgott a palotasorra, mert hol lakott volna másutt Mosusz, mint itt, szemben a muzsikaházzal, amelynek csúcsíves ablakai tisztelettel néztek bárányszemet az uzsorás ablakaival.
Az előlegkérő betántorgott a kapun, amely pont úgy csengetett, mint harmincöt esztendővel ezelőtt.
- Mi sem változott! - szólt magához Rembrandt és kínjában röhögött. Remélte, hogy nem találja otthon, vagy elköltözött. Esetleg el is takarították, egy-két öllel alább, ahová leköltözködött az utolsó időben csaknem minden ismerőse. Mosuszt sajnálta volna; arcátlanul gonosz és kedves volt, amióta csak ismerte.
Szorongott, hogy kivitték már a zsidó temetőbe. Eh, mit zsidó. Ha az volt, az volt. Lehet, hogy föníciai volt, vagy abból az ivadékból való, akiknek már a magját sem ismerjük. Nos hát, Becker Mosusz württembergi német volt és mielőtt műárus lett volna, egészen ifjú korában fiatal keleti leányokat szállított a szerelemfaló nagy orosz városokba, de a kisebbeket sem vetette meg. Mint házasember jött vissza Amsterdamba és a szegény kis rossz nők után csaknem átmenet nélkül a művészek és hasonló könnyelmű lények bőrevételére adta magát. Furcsa, de érthető dolog, hogy a kettő majdnem összefüggő. Mosusz alapjában véve lenézte, sőt nem egyszer tényleg le is köpte az eladásra kínált jó képet. Megcselekedte azt egyszer magával a leydeni ténsúrral is, aki egyszer valami kis szentképet hozott neki, ahol a szentek között majorság kaparászott a földes pádimentumon.
- Mi ez? Ez mi! Koldusbotra, akasztófára akarsz juttatni. Ha az egyházatyák ezt meglátják! Piha! - és leköpte a képet, sőt ezúttal nem adott előleget, talán csak ez egyetlen egyszer nem, pedig tudta, hogy az előpénzen csak ő nyerhet.
Négy esztendeig nem is beszéltek ezután. Igaz, hogy az ágensnek új, fiatalabb és főkép olcsóbb arckép- és műfestők jelentkeztek.
Rendesebb emberek. Tisztábban is öltözködtek. Nem durva mesterember-fiúk, hanem illatos patikus-fik. Rendes céhbeliek, akik pontos időre szállították és liliomfehérre fényesítették ki a hentesnek borvirágos arcát. Az igazba becsömörlött a holland köztársaság és az édes olasz hamisítás divatba jött. Jöttek az új legények, akik festmények után festették a festményeket és nem a közönséges élet után. És nem vesztek össze senkivel. Tánclépésben jártak, viszont az öregedő nagraparti medve nem akart muzsikára táncolni.
Rosszul folyt a Harmensz sora és Mosusz nem volt rest ezt az alkalmatosságot is a maga javára értékesíteni. Nem lehetett rajta keresni. Nem volt érdemes fönntartani az összeköttetést. És ha még megalázkodott volna, udvarolt, hízelgett volna, óraszámra ott ült volna az ágens officinájában. Elmaradt.
Annyi év után vajjon fogadja-e most és hogy fogadja a betámolygót?
Beeresztette. És Rembrandtnak az volt a fontos, hogy a műárus még megvolt, itt volt, szótlanul helyet mutatott neki:
- Ülj le, úgyis látom, hogy alig állsz a lábadon. Hallottam már mindent, hallottam! - szólt a szokottnál is rekedtebb hangon. Abban a mértékben, ahogy a pénze mind jobban csengett, a hangja mind fakóbb, csaknem fahangú lett. Süketebb is. Azelőtt, ha valami tűrhető üzletről volt szó, minden hangot meghallott. Most már úgy látszik, ez se izgatta. Az úgynevezett tisztesség lépett előtérbe, és az a valaki, aki a betűket iderakja, valóban kétségbe van esve, hogy retrospektíve nem tud valami izgatóféle címet adományozni Becker polgárnak.
Rembrandt kiabált:
- Te a régi vagy, te a régi kedves Mosusz vagy. Látom, most is megnyálazol mindent, a pénzt is, a papírosokat is, a magad tenyerét is, a magad száját is. Mért?
A képkereskedő nem felelt, annál jobban nyálazta, számolta a különféle valutákat és még a szokottnál is édeskésebben rosszkedvű volt. Ráripakodott a barátjára. Mert mi természetesebb és szebb, hogy egészen addig, míg teljesen el nem esett, legkedvesebb barátjának nevezte az öreg piktort. Most is tegezte.
- No, ugyan terólad szépeket beszélnek Amsterdamban! Tudod-e, jobban utálnak, mint a varangyos békát!
Rembrandt téglavörös lett, hirtelen méreg - pedig nem volt mérges - fogta el, kedve támadt, hogy behorpassza a másik kopasz homlokát. De lecsitult.
»Ennek a szaracénnak igaza van«, gondolta, »csakugyan, engem utálnak, de mennyien és miért? Csak azért-e, mert nem lehetett velem csinálni semmit, amit ők akartak. Mert nem engedelmeskedtem senkinek se. Makacs voltam.«
Elhallgattak. A két ősellenség nem nézett egymásra, belülről szemlélték egymást mély megvetéssel. Az alkusz türelmetlenkedett, szeretett volna a haszontalan embertől megszabadulni, ingyen melegedett nála a jóillatú meleg szobában. Szép és jószagú virágok voltak a Mosusz asztalán, elfogyasztja ingyen a rosszagú csavargó. Feléje fordult:
- No, mi jót hoztál? Mit akarsz? Azt remélem, tudod, hogy a kép és a papíros nem kell senkinek se, még ha fizetnek is rá. A házak tele vannak, nincs hely a pincékben se, konyhákban se, a pervétákban se. Ha valami csinos új holmid, de csakis új, régi nem kell, ilyesmid ha volna eladni való? Olyan ruhadarab-féle, amilyent az orvos uraknak szoktál festeni volt, amíg becsületes ember voltál?
Most már sértegette is, mert ingyért bánhatott vele úgy, mint a kutyával, ha mást nem lehetett rajta keresni. Most már csakis ezt.
Rossz ember azért nem volt Mosusz, és azt, hogy igazán rossz valaki, még nála ezerszer rosszabbra se lehet úgy egyszerűen és biztosan rámondani. Hogy lehetett volna Mosusz gonosz, amikor jó volt a saját gyerekeihez. És ez mégis csak a fődolog. Vagy nem? Nem!
A mosuszillatú most is arra gondolt, hogyan lehetne ettől a haszontalan férfiútól valami hasznos dolgot a gyerekei számára megszerezni. De mit? Mit?
- A fiad, Titusz, a szép, akit hercegnek neveltél, hallom meghalt. Kár, rosszul nevelted. Agyonitta magát! - szólt gyengéden, mert arra gondolt, hogy az egyik puklis lányát, míg fiatal volt, most elvétethetné a tönkrejutott jó ismerőse elzüllött fiával. Az egyiket majd talpraállítja, a másikat meg kineveli. Mindjárt kész volt a tervvel; egyáltalán az asszúkoponyában úgy születtek a tervek, mint a nyű.
- Emlékszel a kislányomra, olyan nagy lett, mint amilyen a fiad lett volna. Olyan szép lett a lány, amilyent te nem láttál! - dicsekedett az apa.
- Emlékszek a szemére, olyan volt, mint a fekete virág. És tüze is volt, mint a fekete gyöngynek! - szólt Rembrandt tompa hangon. A szempárra emlékezett is, a szívébe volt belevésve. És arra is emlékezett, hogy nagyon kedves és jó is volt és nem egyszer kötött üzletet Mosusszal a lánya miatt, mert nem hihette, hogy ennek a kedves púposnak a nemzője végkép ocsmány legyen.
- A háta megjavult a kis tündérnek? - kérdezte a kérencsélő és e pillanatban már nem is volt eszében a kérés.
- Az, az a semmiség? Kinőtte. Kigyógyíttattam, ki fogom gyógyítani. Pénzkérdés, tehetem. Vele, miatta, semmi bajom, gondom nincs.
- Hát a fiad? Patikárus vagy orvos lett?
- Mind a kettő. És temetésrendező is. Mind a három jobb együtt.
Nem nevettek.
- »A három kis kék koporsóhoz« című üzlet az övé, - folytatta a kereskedő a dicsekvést. Majd meg hirtelen elkeseredett:
- Egy baj van, a fiamnak nincs hullája, nem kap Amsterdamban. Még a szegények se adják oda; ha van nekik, elássák és büszkék rá. Így nem tanulhat tovább, nem gyakorolhatja magát. Te, Rembrandt, hallom, csak koldusokkal és koldusnőkkel barátkozol, talán kommendálhatnál nekem egy jó holttestet. Talán tudsz. Nem kívánom ingyen.
- Tudok, magamat! - felelte a rossz anyagi viszonyoknak örvendő festő, nevetett hozzá, de komolyan gondolta.
- Hogy gondolod? - kérdezte Mosusz meglepve egy kissé, de csak egy kissé.
- Úgy ahogy mondom. Képet úgysem veszel tőlem, előpénzt úgyse adsz, eladom neked a holttestemet. A lelkem, ha van - sokan, sőt a biblia is azt mondja, hogy van - majd csak kiszabadul a fiad kése alól, mint ama olasz Tintoretto Robusti Szent Márkusa! (Az a kép! Láttam a képet!) A fiad a húsomat föl vagdalhatja, a fejemet kettéfűrészelheti, a csontomat akár a kutyáknak dobhatja, úgyis azoknak való! - szólt száraz és éppen nem érzelmes hangon a festő.
- No, ne! Kisebbíted magadat, rossz kedved van, meggondolod te még a dolgot! Nem tudom, nem ütközik-e ez a törvénybe; a törvényttevő polgárokat, tudod, tisztelem. Minden szavuk szent nekem, Isten ments, hogy a legkisebb hibát elkövessem még a fiamért is! Pedig, hogy szeretné, mennyire kívánja. És neked, külön is az elmult híredre nézve, hasznod volna abból a dologból. Keresnék valami fiatal festő-mesterembert, aki lefestené a fiamat boncolás közben - és melléje téged is. Neked nem fájna és megint híres ember lennél. Projektem, az van nekem!
Egyszeriben ott volt, megszületett a terv. Rembrandt a maga vörös kezével a karvaly mancsát megfogta, megrázta:
- Mit adsz, mennyit adsz, mennyiről adjak írást? És hogy szóljon, te mondjad.
- Irjad a kvétánciát, úgy ahogy te akarod. Nyugtatót adni pénzről - és elkölteni, elszórni - azt tudsz, az a te mesterséged. Ne sokat teketóriázzunk. Nem komoly dologról van szó. Ez nem üzlet nekem. Csak egy pár szót, hogy nem ellenzed, beleegyezel: hogy a fiam, a medico, jogosítva lesz ha a sor rákerül - mindenkinek meg kell halni úgyis, de ne siess, élj miattam száz esztendeig... Irod? Nem tréfálsz?
- Nem. Irom. Már itt is van. Én Rembrandt van Rijn, eladom a holttestemet Becker Fülöp Cidnek... Úgy hívják?
- Jól emlékszel. De még egy új neve is van most, mint doktort Mosusznak is hívják.
- Tehát Mosusz medicónak, okulás céljából, semmi rossz gondolattal az illetőre nézve. Egyébként testemet és lelkemet dicsőséges Leyden város kegyelmébe ajánlom.
- És az Istennek is! Ezt tedd bele, hogy az eklézsiával baj ne legyen.
- Csak a temetést megfizessék. Van porzód itthon, aranyporzód, mert az ilyen írásra az kell.
Mosusz odanyujtotta a valóságos katarina-aranyból készült porzót. Rembrandt az írást szépen behintette és a másik markát odatartotta.
Gyöngén potyogott a karolinen-gulden, végre is az eladó kéz fáradt ki, megelégelte a nem nagy, de nem teljesen kicsi summát.
És akkor, amikor kitámolygott a műárustól, Rembrandt, némi megelégedéssel szólt magához:
- Ingyen kaptam tőle pénzt! Ingyen daraboltat föl, ingyen takaríttat el és ingyért nem temetnek el élve. Milyen gazember vagyok én, - becsaptam!
 
ÉLETE
 
 
Író, drámaíró és publicista. Hatással volt többek között Ady Endrére, Móricz Zsigmondra, Krúdy Gyulára, Szomory Dezsőre és Molnár Ferencre is. Hunyady Sándor apja.
 
Apja egri, zsidó származású gabonakereskedő volt, egy ideig ő kezelte az egri érsek gabona értékesítését. Fiatal gyermek volt, amikor apja tönkrement és hamarosan meghalt. Külsejét tőle örökölte. Néptanítónak készült, de tanulmányait sosem fejezte be. Műveltsége hiányosságait rendkívüli tehetségével sikerült pótolnia. Bár ebben az időben a magyar polgárság és az értelmiség zöme szinte kétnyelvű, ő csak magyarul beszélt. …
 
Nagy hatással volt rá Jókai áradó meseszövése és Zola naturalizmusa. 1884-es Budapestre költözése után sikerült megjelentetnie Nyomor című novelláskötetét és Faust orvos című regényét, amelyek feltűnést keltettek. Sokan a magyar Zolát látták benne.
 
1888–89-ben újságíróként dolgozott a Magyar Hírlapnál. Kolozsvárra utazott és az Erdélyi Képes Újságot szerkesztette, később a Kolozsvári Életet (1889), majd pedig a Magyarországot. Szenvedélyes természetű ember volt. A jóképű Bródy még Kolozsvárra érkezése után elcsábította Hunyady Margitot, korának ismert színésznőjét. A kapcsolatból nemsokára megszületett törvénytelen gyermeke Hunyady Sándor, aki kedvence volt, ő is az irodalmi pályán indult el a későbbiekben. Ebben az időben már házas volt, felesége Fehér Judit. Családját Budapesten hagyta. Feleségét és gyermekeit anyagilag támogatta.
 
1890-ben visszatért Budapestre, ahol ismét a Magyar Hírlapnak dolgozott. 1891-ig Fehér Könyv címen irodalmi és publicisztikai havi folyóiratot adott ki, amit teljesen egymaga írt. Herczeg Ferenc Új idők című hetilapjában rendszeresen publikált a kortárs művészeti élettel kapcsolatos cikkeket, műkritikákat. Harcias, szellemes volt és tele ötletekkel. Ő volt a korabeli társaságok lelke, egyben az irodalmi divatot is ő diktálta.
 
Az 1903–1905 közötti időszakban Ambrus Zoltán és Gárdonyi Géza közreműködésével szerkesztette a Jövendő című hetilapot, amelyet a Nyugat előfutárának is tekinthetünk. Ebben a korabeli társadalom visszásságait bírálta. Erdős Renée írónővel szerelmi viszonyt folytatott. Az érzelmeit szenvedélyesen megélő Bródy 1905 nyarán a Semmeringen öngyilkosságot kísérelt meg. Miután felgyógyult, ismét újságíróskodott (Pesti Hírlap, A Nap, Az Ujság, később Az Est). Bár rokonszenvet érzett a Magyarországi Tanácsköztársaság iránt, abban szerepet nem vállalt. Ennek ellenére az ellenforradalom alatt bécsi emigrációba kényszerült.
 
1923-ban tért vissza Magyarországra. Hirtelen magára maradt és anyagi problémái támadtak. Még megírta utolsó nagy művét, egy novellaciklust Rembrandtról, az elmagányosodott, megöregedett művészről. Ezt követően kórházba került és elhunyt.
 
Egerben könyvtárat neveztek el róla 1952-ben (Bródy Sándor Megyei és Városi Könyvtár).
Klasszikus alkotásai közé tartozik többek között a Hófehérke című regénye, mely a Jókai-típusú romantikát idézi, valamint az Az ezüst kecske és A nap lovagja című realista regények is.
Színművei
 
A dada az egyik legjobb drámája, amiben a paraszti világot mutatja be a maga igazi nyomorúságában, ítéletet mondva a polgári világ fölött.
A tanítónőhöz két befejezést írt. Az egyik szerencsés, boldog kimenetelű (ezt a polgári közönségnek szánta), a másik szomorú, tragikus. (Wikipedia)
 
https://hu.wikipedia.org/wiki/Br%C3%B3dy_S%C3%A1ndor_(%C3%ADr%C3%B3)

https://hu.wikipedia.org/wiki/Br%C3%B3dy_S%C3%A1ndor_(%C3%ADr%C3%B3)

„A hétkötetes, közel 3200 oldalas és több mint 2000 irodalmi karaktert felvonultató regényt (Az eltűnt idő nyomában) Proust 1909-ben kezdte el írni, és valamivel a halála előtt fejezte be. Első kötete, a Swann, 1913. november 13-án jelent meg. Graham Greene a 20. század legnagyobb regényíróját látta Proustban, míg Somerset Maugham az időről megírt leghatásosabb műnek nevezte a regényt. Proustot halála megakadályozta abban, hogy az utolsó három kötetet ellenőrizze, ezért azokat testvére, Robert szerkesztette és jelentette meg a szerző halála után.

Az első két kötet 1919-es közös kiadása (Swann; Bimbózó lányok árnyékában) Goncourt-díjat eredményezett a szerzőnek, melynek révén széles körben ismertté és elismertté vált Proust művészete.

A regény leghíresebb részlete az a jelenet, ahol az elbeszélő egy madeleine-nek nevezett süteményt merít a teájába, és a sütemény íze felidézi a Combray-ben töltött gyermekévek ízeit és hangulatát. Az önéletrajzi regény főbb eszközei az emlékezés, az öntükrözés és a gondolatok szabad áramlása az idősíkok egybemosásával. Proust monumentális munkája James Joyce Ulyssesével és Robert Musil Tulajdonságok nélküli emberével vetekszik. A szerző számos magyar és nemzetközi íróra, költőre volt hatással; az utóbbiak között volt Virginia Woolf, Samuel Beckett, Harold Pinter, Luigi Pirandello, Miguel de Unamuno és Jack Kerouac.”(WIKIPEDIA+ csak megjegyzem, hogy Krúdy Szindbádja és Kaffka Margit Színek és évek művei előbb jelentek meg, 1911-ben. Az asszociációs próza játéka az idővel, benne volt a „korszellemben”. Bergson unokatestvére volt Proustnak, de a Varázshegy (T.Mann) is a bergsoni szubjektív időre épül, igaz, jóval később. Nem fedeztem fel a meleg vizet, csak kiegészítem a „hatástörténetet” vj)

https://hu.wikipedia.org/wiki/Marcel_Proust

„És csakugyan, kitárult a börtön kapuja. Elsőnek egy fekete árnyék tűnt fel a vakító napfényben, a városi poroszló sötét, ijesztő alakja. Oldalán hosszú kard, kezében a hivatalos pálca. Külsőleg is híven képviselte a szigorú, puritán törvényeket, amelyeket neki kellett végrehajtania a bűnösökön. Bal kezében a pálcát előrenyújtva, jobbját egy fiatal nő vállára tette, akit ilyenformán előretolt. De a küszöbön a nő hirtelen lerázta a poroszló kezét, ebben a mozdulatában ösztönös méltóság és sok lelkierő nyilatkozott meg, és abban is, ahogy kilépett a napvilágra, mintha csak szabad akaratából tenné. Körülbelül háromhónapos kis csecsemő volt a karján, erősen hunyorgott szegényke a vakító világosságban, látszott, hogy addig csak a börtöncella vagy más sötét tömlöchelyiség félhomályát ismerte.

A fiatal anya most ott állt szemek prédájául a kíváncsi tömeg előtt, és első ösztönös mozdulatával melléhez szorította csecsemőjét, talán nem is annyira anyai érzésből, mint inkább azért, hogy egy bizonyos jelet eltakarjon vele, amelyet elöl a ruháján viselt. De a következő pillanatban maga is bölcsen belátta, hogy gyalázatának egyik jelével bajosan takarhatja el a másikat. Fél karjára fektette tehát a gyereket, és lángvörös arccal, de gőgös mosollyal lépett ki, egyenest szemébe nézve szomszédainak és polgártársainak. Látszott rajta, hogy nem akarja földre szegezni a pillantását. Ruháján elöl, éppen a szíve fölött, egy bíborvörös, nagy A betű^[11] ragyogott, finom, vörös szövetből kivágva, körülötte fantasztikus aranyhímzés. Olyan művészi, olyan pompás és finom volt ez a hímzés, hogy azt hihette volna az ember, csak a ruhát díszíti. Maga a ruha is pompás ízlésre és képzelőtehetségre vallott, és jóval meghaladta azt, amit ebben a pompakedvelő korban a gyarmat fényűzést korlátozó szabályai megengedtek.

Karcsú, magas volt az asszony, alakja minden ízében előkelő. Sötét, dús haja ragyogva verte vissza a napfényt, és arcát nemcsak a vonások szabályossága, a színek gazdagsága tette széppé, hanem az érdekes szemöldök és a mély, fekete szemek megkapó kifejezése is. Igazi úrhölgynek látszott a szó akkori értelmében, amikor az előkelő családok hölgyeit inkább bizonyos méltóság és a fellépés biztonsága jellemezte, nem az a finom, könnyű báj és a mozdulatok gráciája, ami manapság. És Hester Prynne talán soha életében nem látszott olyan előkelőnek, mint most, amikor a börtön kapuján kilépett a tömeg elé. Akik régebbről ismerték, és azt hitték, hogy most majd összetörten és a csapás súlya alatt görnyedezve látják viszont, szinte dermedten bámultak rá. Szépsége csak még vakítóbban ragyogott, és valóságos dicsfénnyel vette körül a fájdalmat és gyalázatot. Lehet, hogy az érzékenyebb szívűeknek kínos volt ez a látvány. Az asszony ruhája, amit nyilván a börtönben készített erre az alkalomra saját elgondolása szerint, mintha híven kifejezte volna lelkiállapotát, kétségbeesését, nyugtalanságát szilaj, furcsa színeivel, festői formáival.

És mellén elöl ott virított a skarlát betű. Ez volt a pont, amelyre ezernyi szempár szegeződött, és egészen kiforgatta régi valójából viselőjét, úgyhogy akik közelről ismerték, mintha először pillantották volna meg. Olyan volt ez az aranyszálakkal ékesített ragyogó betű, mint valami igézet, ami kiragadta minden eddigi közösségből azt a fiatal teremtést, és egy külön bűvkörbe zárta.” (Hawthorne: A skarlát betű. ford: Bálint György; OSZK MEK)

„1846 és 1849 között a salemi vámházban dolgozott, mint mázsamester. A sikert 1850-ben megjelent első regénye, A skarlát betű hozta meg. Ettől fogva jómódban élt, és egymás után adta ki újabb könyveit. Három gyermeke született. 1853-ban Pierce elnök konzulnak nevezte ki Liverpoolba. Ekkor családjával Angliába utazott, és ott élt egészen 1857-ig, amikor lemondott posztjáról, és három évre Olaszországba költözött. 1860-ban tért haza végleg Amerikába. Utolsó éveiben tehetségébe és műveinek értékébe vetett hite megrendült, és alkotóereje lassan elapadt. Ebből az időből csupán töredékek maradtak utána.” (WIKIPEDIA)

https://hu.wikipedia.org/wiki/Nathaniel_Hawthorne

KARINTHY FRIGYES

https://hu.wikipedia.org/wiki/Karinthy_Frigyes

EGYÜGYŰ LEXIKON

„IRODALOM, irodalomtörténet, író, írósvaj, ementáli sajt

Gyűjteménye azoknak a panaszkönyveknek és felfolyamodásoknak, melyeket tájékozatlan emberek, akik körülményeikkel elégedetlenek, s a fennálló viszonyokkal sincsenek megelégedve, általánosságban feljegyeznek és összeírnak, nem ismervén az illető hatóságok (minisztérium, vasútigazgatóság, sóhivatal) illető szakosztályát, ahová panaszaikat és véleményüket be kellene nyújtani – esetleg benyújtották, de a hatóságok visszautasították azokat. Az ilyen elégedetlen ember (író) a nagyközönség elé terjeszti aztán véleményét, remélve, hogy valaki megszánja, és segít rajta. Sokféléről szoktak panaszkodni ezek az emberek, betegségeikről, pénzbajaikról – gyakran oly dolgokról is, melyekkel a hivatalok nem foglalkoznak, így pl. arról, hogy némely ember nem kapja meg, amit akar, vagy másvalaki elveszi nekije, amije van, vagy hogy meg kell halni, vagy hogy télen nagyon hideg van. Panaszaikat példákkal is illusztrálják, melyeket sajnos nem lehet ellenőrizni, s így a sóhivatalnál kevés beccsel bírnak.

Többféle formában jelentkezik, ezek közül nevezetesebbek:

1. Költészet. Rendesen igen fiatal, részben gyakorlatlan emberek dolgozata, akik elkezdenek mondani valamit, de a következő sorban, amit leírtak, egyszerre egy olyan szó jön, ami úgy végződik, mint az előző sorban egy szó – erre megijednek, hogy mi ez, és elfelejtik, amit mondani akartak, és újrakezdik a sort elölről. Ezt a zavaros írást elmegyógyászok versnek és rímnek nevezik – a magyar nyelv szerencsére olyan rímszegény, hogy még az apagyilkos rímnek is meg szoktak bocsátani, vagyis rímnek kell elfogadni ezt, hogy apa és gyilkos. Az ilyen fiatalemberek rendesen pénzvágyóak, és szeretnének meggazdagodni, s miután tudják, hogy napjainkban a felfedezők és feltalálók keresik a legtöbbet, verseikben többnyire ilyesmivel foglalkoznak, de igen csekély eredménnyel rendszerint. Az ilyen, költőnek nevezett felfedezők fedezték fel például, hogy ha a nap lemegy, akkor sötét lesz (nem lehetett értékesíteni). Egyik, hosszas kutatás után, rájött, hogy egy megfelelő fiatal leány bélrendszere felső nyílásának (száj) saját bélrendszerünk felső nyílásával (száj) való érintése kellemes érzetek felkeltésére alkalmas lehet bizonyos körülmények között. Mint később kiderült, nem lehetett szabadalmaztatni, már előbb felfedezték.

2. Regény. Érettebb írók panaszainak kifejezési módja. A panasz kétféleképp történhetik, az író vagy azt írja meg, hogyan szeretné, ha lenne neki a dolga (romantikus regény) – ebben leírja, hogy mennyivel jobban menne neki például egy szép kastélyban, ahol szép nők volnának, és mind hozzámennének feleségül – vagy azt írja meg, hogy igazán hogy van (naturalisztikus regény), amelyből kiderül, hogy mennyi baja volt neki mindig, és hogy ilyenkor milyen csúnyákat gondolt. Ez utóbbit objektív regénynek is nevezik.

3. Dráma. A gazdagabb író panaszainak tolmácsolására ügynököket, ún. színészeket fogad fel, akik hangosan elmondják a bajokat. A Dr. megírása úgy történik, hogy az ember beállít a színpadra néhány alakot, ezután kimegy a nézőtérre, és megkérdezi a közönséget, hogy melyik tetszik neki a legjobban. A közönség megmondja, hogy neki A tetszik legjobban, erre az író visszamegy a színpadra, és megbeszéli a művészekkel, hogy A üssön agyon mindenkit, mire A agyonüt mindenkit. Ezért lehet pénzt kapni.

Alfajai.

a) Tragédia. Foglalkozik a férjjel, akit a felesége megcsal, mire dühében agyonlövi a feleségét vagy saját magát, vagy csak a feleségét és a csábítót, vagy a csábítót és saját magát, vagy a csábítót, vagy a csábítót és a feleségét és saját magát, vagy a csábítót és saját magát magát. (Vö. permutatio, matematikai melléktud.)

b) Vígjáték. Foglalkozik ugyanazzal a férjjel, akit a felesége megcsal, mire ő is megcsalja a feleségét.

c) Bohózat. Foglalkozik ugyanazzal a férjjel, akit a felesége megcsal, mire egy kuplét énekel.

4. Kritika. Némely veszekedő természetű ember, akinek különben semmi baja sincs, a fent említett panaszkodók felfolyamodását ellenőrizve, oly színben tünteti fel magát, mintha ő el tudná intézni, de ezeknek (kritikusok) nem szabad felülni, mert rosszindulatú és csúfolódó emberek, és gyakran ingerlik a szenvedő írót; ha például valakinek egy golyó van a hasában, és ezt egy V. (vers) panaszfolyamodásban leírja („Golyó van a hasamban” címmel), egy ilyen Kr. képes rámondani, hogy ez szép, szóval az, hogy nekem a hasamban golyó van, az tetszik neki (vö. káröröm).

5. Irodalomtörténet (vö. statisztikai tudományok: „Éhenhaltak” rovata).”

http://mek.oszk.hu/02400/02478/02478.htm 7

„Édesapja Karinthi József (1846–1921) művelt tisztviselő, a Magyar Filozófiai Társaság alapító tagja. Családneve eredetileg Kohn volt, amit 1874-ben magyarosított Karinthira.^[2][3] 1886. január 3-án az evangélikus vallásra tért ki feleségével és négy leánygyermekével, Elzával, Adával, Gizivel és Emiliával együtt. Doleschall Sándor, a Deák téri evangélikus templom lelkésze keresztelte meg őket, akárcsak később született gyermekeiket, Mariskát, Mária Katalint, Frigyest és Józsefet.^[3] Az édesanya, Engel Karolina (1850–1895) halála után az apa egyedül nevelte a hat életben maradt gyermeket.

A Markó utcai főreál gimnáziumban végezte tanulmányait.^[4][5]

1898 és 1900 között kezdett írni: színműveket, kalandos történeteket, verses meséket, emellett naplót vezetett. Mintegy ezer versét, 10-15 nagyobb zsengéjét, iskolai bukása miatt apja elégette. Tizenöt éves volt, amikor a Magyar Képes Világ folytatásokban közölte a Nászutazás a Föld középpontján keresztül című regényét.

Az 1905-ben tett érettségi vizsga után a matematika–fizika szakon, a bölcsészkaron és a sebészeten is hallgatott egyetemi előadásokat. Noha diplomát soha sem szerzett, egész életében élénk érdeklődéssel és feltétlen tisztelettel fordult a tudományok felé. Bajor Andor szerint „hitt az értelem erejében, sőt azt mondhatjuk: vakon hitte, hogy múló tünemény a vakság”.

1906-ban Az Újság munkatársa lett. Ebből az időből ered legendás barátsága Kosztolányi Dezsővel. A következő években sorra jelentek meg novellái, paródiái, humoros írásai a különböző budapesti lapokban, de az ismertséget az Így írtok ti című paródiakötete hozta meg számára, 1912-ben.

1914. szeptember 17-én Budapesten, Józsefvárosban vette feleségül Judik Etel színésznőt,^[6] aki 1918-ban spanyolnáthában meghalt. Gyermekük Karinthy Gábor költő.

1920-ban házasodott össze Böhm Arankával. Gyermekük Karinthy Ferenc (Cini) író.

Mesterének Jonathan Swiftet vallotta; az Utazás Faremidóba és Capillária című regényei a Gulliver ötödik és hatodik utazása alcímet viselik.

1929-es Láncszemek című novellájában megalapozza a hat lépés távolság elméletét, mely később világhírű lett, főként a vele foglalkozó tudósok és művészek által.

Karinthy 1932-től a Magyar Országos Eszperantó Egyesület (1911–1951) elnöke volt.^[7]

1935-ben Baumgarten-díjjal jutalmazták.

1936. május 4-én agydaganattal műtötte meg Stockholmban Herbert Olivecrona. A betegségével kapcsolatos élményeiről és gondolatairól írta Utazás a koponyám körül című regényét.

1938. augusztus 29-én Siófokon agyvérzésben meghalt. Sírja a Kerepesi úti temetőben található.

Egyes szóalkotásai (például halandzsa) és kifejezései („magyarázom a bizonyítványomat”) a mai köznyelvet gazdagítják.

Műveinek kiadásában közreműködött titkára, a később rejtvényein, fejtörőin keresztül ismertté vált Grätzer József is.

Karinthy maga mondta, hogy minden műfajban alkotott maradandót. Az olvasóközönség többnyire irodalmi karikatúráit ismeri, az Így írtok tit, valamint a kisdiák életéből megírt képeket tartalmazó Tanár úr kéremet. De Karinthy életműve ennél jóval tartalmasabb és sokrétűbb. Fiatal korától kezdve vonzódott a tudományokhoz, a magyarok közül elsőként ült repülőre Wittmann Viktor pilóta mellett, majd annak szerencsétlenségből bekövetkezett halála után megírta életrajzát.

Első irodalmi sikerét gyerekkorában érte el, Verne hatását mutató kisregényét, a Nászutazás a Föld középpontján keresztül című írást 15 éves korában kiadták. A század eleji vicclapokban közölt irodalmi karikatúráival és humoreszkjeivel szerzett magának hírnevet. Ezeket a műveit később sem tagadta meg, de nem egy nyilatkozatából, írásából, kortársak által lejegyzett mondatából kiérződik a keserűség, hogy a humoros művei miatt nem veszik őt eléggé komolyan, nem törődnek filozófiai, politikai gondolataival. (Erre utal A cirkusz című novellájában is.) Főként újságokba, folyóiratokba (Nyugat, Magyar Írás stb.) írt, több mint ötezer cikket alkotott életében, ezek között akad riport, tudósítás, útinapló, filozófiai eszmefuttatás, irodalmi elemzés, tűnődés a politika állásáról és temérdek humoreszk.

Regényei nő és férfi kapcsolatát boncolgatják, leginkább a Gulliver utazásai folytatásaként írt Capillária és az Utazás Faremidóba. Legnépszerűbb regénye mégis az Utazás a koponyám körül, amelyet az agydaganata miatt bekövetkezett eseményekről írt. A regényben részletesen leírja az agyműtét közbeni gondolatait, érzéseit, emiatt a külföldi orvosok körében is ismert lett ez az írás.

Novelláiban is sokat foglalkozik a párkapcsolat és a szerelem problémáival, férfi és nő közti egyenlőtlenséggel. A történetek fő témája a szenvedés, a megalkuvás, a magát érvényesíteni próbáló hős sikertelensége. Emellett számos, ma a sci-fi műfajába sorolható történetet is írt.

Sikeres színpadi szerző volt, művei többnyire egyfelvonásos bohózatok, de írt egész estés vígjátékot (Földnélküly János, A nagy ékszerész) és komoly hangvételű darabot is (Holnap reggel). Összegyűjtött színpadi művei három kötetet töltenek meg.

Bár magát sokszor költőnek vallotta, viszonylag kevés verset írt, ezeknek kisebb része a lírai jellegű (pl. a Lecke, a Kudarc, az Ősz) – többségük szabadvers: hosszú, központozás nélküli gondolatkitörés (pl. a Számadás a tálentumról vagy a Karácsonyi elégia).

Sok ismert mű magyar fordítása kötődik a nevéhez, köztük a legnépszerűbb a két Micimackó-meseregény: a Micimackó, és folytatása, a Micimackó kuckója. Mivel Karinthy Frigyes sem angolul, sem németül nem beszélt tökéletesen, a fordítások nagy részét a nyelvzseninek ismert nővére, Karinthy Emília (Mici) készítette, vagy legalábbis ő készítette elő az író számára a nyersfordítást. Őrá utal a Micimackó név.^[8][9]

A Színházi adattárban regisztrált bemutatóinak száma: 136.^[10]

Lelkes és erős amatőr sakkozó volt, a Kelenföld–Lágymányosi Sakk-kör,^[11] majd később a Hadik kávéházban működő „Szávay sakk-kör” elnöke volt.^[12][13] Emlékezetes „ellenelemzése” jelent meg 1934-ben, az akkor indult Budapesti Sakkújság első számában.^{[14] (Wikipedia)}

WEÖRES SÁNDOR

A TELJESSÉG FELÉ

Első rész: A forrás

Az ős tudás

Az egyetlen igazi tanulás: a lényünkben szunnyadó tudásnak
tevékennyé ébresztése.
Az emberalkatban rejlő ős tudás lényegileg mindenkiben azonos,
érvénye teljes. Az ős tudás az egyetlen alkalmas alap; ami rajta
alapszik, ronthatatlan, ami elgondoláson alapszik, szétmálló.
Az ős tudás végtelenül egyszerű, olyannyira, hogy szavakba nem is
foglalható. Megegyezik vele minden, ami szükséges, nyugodt, szilárd;
ellentétben van vele minden, ami csábító, izgága, hemzsegő.
Tíz hadsereg, száz pénzesláda, ezer okirat védettje elpusztul; amit
az ős tudás birtokosai minden segítség nélkül létrehoznak, megmarad.
Aki a lényében rejlő ős tudást önmaga számára meghódította, mindent
elért, ami emberileg elérhető; az élet és halál csak felületesen
sebezheti, lényegében sérthetetlen és teljes.„

„1970-ben megkapta a Kossuth-díjat és az osztrák állam elismerő díját is. A Kossuth-díjjal járó pénzből Pásztor Béla emlékére díjat alapított. Ugyancsak ’70-ben jelent meg első angol nyelvű versválogatása Edwin Morgan fordításában, amelyet egy évvel később a német Suhrkamp Kiadó által készített Der von Ungarn c. kötet követett. 1972-ben feleségével elköltöztek a Muraközi utca 10/A szám alatti kertes házba, ahol azután Weöres élete végéig lakott. Utolsó nagy fellépése 1980-ban volt, amikor Károlyi Amyval, Juhász Ferenccel és Nemes Nagy Ágnessel közösen felolvasást tartott a londoni Riverside Studióban. 1982-ben Forintos-díjjal jutalmazták. Eszméletét veszítve halt meg 1989. január 22-én Budapesten.” (Wikipedia)

https://hu.wikipedia.org/wiki/We%C3%B6res_S%C3%A1ndor