„A Tamás bátya kunyhója
válaszként született az 1850-ben
elfogadott „Szökött rabszolga törvény”-re. 1851-52 között folytatásokban jelent
meg a National Era című lapban, majd 1852-ben
könyvben. Néhány hét alatt 10 000 példány fogyott el belőle, két éven
belül pedig 20 nyelvre fordították le. A 19. században a legnagyobb példányszámban eladott könyv volt a Biblia
után, és nem kis része volt az amerikai polgárháború
kirobbanásában. Abraham Lincoln1862-es
találkozásuk alkalmával így köszöntötte: „Szóval ez a kis hölgy írta azt a
könyvet, amiből ez a nagy háború lett!”…
Az első teljes magyar fordítást 1853-ban Irinyi József készítette, aki ugyanabban az évben lefordította
a Kulcs a Tamás bátya kunyhójához-t is.[24]
A korabeli magyar sajtóban már a fordítás megjelenése előtt hírek és kritikák
jelentek meg a könyvről.[20]
A Hölgyfutár1853.
március 21-i száma szerint a magyar kiadás kétezer példányban jelent meg, ebből
egy hét alatt már csak kétszáz példány maradt meg.[20]
A Bach-korszak
cenzúrája miatt a fordításból kimaradtak azok az utalások, amelyek a rabszolgák
harcát a szabadság elnyeréséért a magyar szabadságharccal állították párhuzamba.[20] …
A könyv és még inkább a hatása alatt keletkezett színdarabok
hozzájárultak a feketékre vonatkozó sztereotípiák kialakulásához,[11]
amelyek közül számos a mai napig fennáll. Ezek közé tartozik a gyengéd mammy,
a rosszcsont fekete gyermek és Tamás bátya, a kötelességtudó, hosszasan
szenvedő, fehér gazdájához vagy úrnőjéhez hűséges szolga. Az utóbbi években a
regényhez kapcsolódó negatív asszociációk elhomályosították a könyv érdemeit a
rabszolgaság elleni harcban.[12] (Wikipedia)
„Magyargyerőmonostori báró Kemény Zsigmond (Alvinc, 1814. június 12. –
Pusztakamarás, 1875. december 22.) magyar író, publicista, politikus. A magyar
romantikus regényirodalom Jókai Mór melletti legnagyobb alakja. …
Élete
Családja és ifjúkora
Édesapja, Kemény Sámuel (1758–1823. december) nagymúltú erdélyi családból származó birtokos második házasságából született, édesanyja Csóka Rozália (1780–1855) volt. 1820-ban betegeskedése miatt levegőváltozásra Zalatnára küldték, ahol 1823-ig nagybátyjánál, ikafalvi Barók Dániel bányatörvényszéki elnöknél lakott, és az ottani római katolikus elemi iskolába járt. Édesapja 1823-ban bekövetkezett halála után az első házasságból származó gyermekek pert indítottak az özvegy édesanya ellen; az 1827-ig tartó, botrányokkal kísért per – melynek során édesanyját karhatalommal lakoltatták ki Pusztakamarásról, ahova a zaklatások elől költözött – beárnyékolta a születésétől fogva melankolikus gyermek kedélyét.
1823-ban felvették a nagyenyedi kollégium harmadik osztályába. Eleinte a család hagyományainak megfelelően nem a kollégiumban, hanem rokonainál a Kemény-kastélyban lakott, de miután megromlott velük viszonya, 1826–27 körül annak ellenére átköltözött a bentlakásba, hogy ennek anyagi fedezetét édesanyja elég nehezen tudta előteremteni. Tizenegy évet töltött Nagyenyeden: hét évig a gimnáziumban, majd két-két évig bölcsészetet illetve jogot tanult. Az alsóbb osztályokból a klasszikus irodalom alapos ismeretét és nyelvtudását vitte magával; felsőbb tanulmányai során nagy hatással voltak rá az őt írói pályára buzdító Szász Károly, illetve a bölcseletet előadó Köteles Sámuel. Egy fegyelmi ügyet követően 1834 kora tavaszán félbehagyta tanulmányait, és Kolozsvárra költözött.
Az 1848-as forradalom előtt
1834–35-ben hallgatóként részt vett a kolozsvári országgyűlésen, és annak Alsó-Fehér megyei közgyűlésein. Kolozsváron 1835 elején barátságot kötött Wesselényi Miklóssal, Kovács Lajossal, Bölöni Farkas Sándorral és Szentiváni Mihállyal. Miután az országgyűlést 1835. február 6-án katonai erővel feloszlatták, és az ellenzéki vezetők ellen per indult, 1835 tavaszán Kapudra költözött édesanyjához, és itt 1837 elejéig vezette a gazdaságot. Emellett irodalmi, történelmi és jogi tanulmányokkal foglalkozott; ekkor született Históriai töredék című tanulmánya (1835–1836), és itt kezdte el írni Izabella királyné és a remete című első regényét is.
1837-ben a marosvásárhelyi királyi táblánál kancellistaként végzett joggyakorlatot, egyben Dósa Elek jogi előadásait hallgatta. Első cikkei 1837 decemberében jelentek meg a Nemzeti Társalkodóban Gondolatok illetve Két levél a bajviadalról címmel. Gyakori vendég volt báró Kemény Pálnál Malomfalván, ahol beleszeretett Kemény Pólikába, a lány azonban nem viszonozta érzelmeit. Kemény Zsigmond 1838 májusában ügyvédi vizsgát akart tenni, de a királyi tábla elnöke ragaszkodott az előírt két évnyi gyakorlathoz, és nem engedte vizsgázni. Ezt követően folyamodott a kolozsvári főkormányszékhez írnoki állásra, ahol aztán június 20-án esküdt fel. Történelmi érdeklődéséhez számos anyagot talált a levéltárban, a város irodalmi és színházi élete is élményt nyújtott számára, de maga a hivatali munka és karrierlehetőség nem elégítette ki. Terveire, hogy Bécsbe költözik, valószínűleg döntő hatást gyakorolt az a hír, hogy Kemény Póli eljegyezte magát Gyárfás Domokossal.
1839–1840 között a bécsi egyetemen beiratkozás nélkül orvostudományi előadásokat hallgatott. Bécsben megismerkedett a kortárs francia és német irodalommal, folytatta Kapudon elkezdett regényének írását, és behatóan tanulmányozta Goethe és Schiller életművét.
1840 őszén tért vissza Kolozsvárra, ahol 1841–től az Erdélyi Híradó, az erdélyi alkotmányos ellenzék lapjának munkatársa lett. Ezzel párhuzamosan részt vett a kor politikai mozgalmaiban is; szónokként nem aratott sikert, de a párttanácskozásokon jelentős befolyásra tett szert.
Irodalmi tevékenységét éjszakánként folytatta; 1841-ben kezdte el Balassa Bálint című regényét, melynek kézirata nem maradt fenn, 1842-ben pedig Élet és ábránd című regényét. 1842. január 1-től ez Erdélyi Híradó szerkesztője lett Kovács Lajossal; meghonosítva a vezércikk műfaját, kifejtette az erdélyi liberális reform elvi alapjait.
Reformprogramjának elemei a jobbágyok terheinek fokozatos megszüntetése, az adórendszer reformja, modern polgári jogrend bevezetése, közigazgatási reform, sajtószabadság; a magyar nyelv államnyelvként való elismertetése, toleráns nemzetiségi politika és unió voltak. A lap ellen 1843. júniusban hivatalos vizsgálat indult, ezért Kemény és Kovács visszaléptek a szerkesztéstől. 1843 júliusa és novembere között Korteskedés és ellenszerei című röpiratán dolgozott, amelynek azonban csak első két része jelent meg. A röpirat, amelyben a megyerendszer megtartása, de a választási rendszer reformja mellett érvelt, vegyes fogadtatásra talált: a Pesti Hírlapban Kazinczy Gábor támadta, saját pártja sem volt elégedett vele, ugyanakkor az írás felkeltette Széchenyi István érdeklődését a szerző iránt, és a Magyar Tudományos Akadémia 1843. október 7-én levelező tagjává választotta. 1843 második felétől gróf Wass Györgyné kolozsvári házát látogatta, ahol kölcsönösen megszerették egymást Wass Ottíliával; a lány anyja azonban nem járult hozzá házasságukhoz, így a kapcsolat megszakadt.
A politika területén szerzett tapasztalatait írta le 1844-1845-ben A hírlapszerkesztő naplója című regényében, amely befejezetlen maradt. 1845 januártól kezdve tervezte, hogy Pestre költözik; közben elkezdte első nagy regényét, a Gyulai Pált, amely aztán 1847-ben jelent meg. 1846-ban Magyarországra utazott, és a politikai és irodalmi élet számos jelentős személyiségével találkozott. Kossuth eszméitől idegenkedett, Széchenyiről viszont az volt a véleménye, hogy „ő a legirtóztatóbb zsarnok és a legkellemesebb ember;” a legközelebb a centralisták álltak hozzá. Széchenyi szerkesztőnek hívta, de ez ellenkezett volna elveivel, így 1846. novemberétől a Pesti Hírlapba írt cikkeket. 1847 elején Pestre költözött; az újságírás azonban annyira megterhelte idegrendszerét, hogy ősszel Velencébe utazott pihenni. Olaszországi élményeit utóbb A szív örvényei és Férj és nő című regényeiben használta fel.
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc alatt
Noha 1848 elején még a centralistákkal együtt Széchenyivel akart összefogni Kossuth megbuktatására, március 3-án azonban már a „Pesti Hírlap tanainak apostola“-ként méltatta Kossuthot. A márciusi törvényeket helyénvalónak találta, de félt a forradalom következményeitől; ez a kétféle hozzáállás jellemezte egész 1848-as tevékenységét. Május 16-tól Csengery Antallal együtt szerkesztette a Pesti Hírlapot, melyben kiállt a Batthyány-kormány mellett, és rendszeresen cikkezett a radikálisok ellen. 1848. június 22-én Kővárvidék remetei kerületének képviselője lett, de a parlamenti munkában kevésbé vett részt. 1848 őszétől a Békepárt törekvéseivel rokonszenvezett az egyre inkább balra tolódó Kossuth ellenében. December 31-én Csengeryvel együtt visszavonult a Pesti Hírlap szerkesztésétől. Az országgyűlés 1849. április 13-i zárt ülésén többek mellett ő is ellenezte a függetlenségi nyilatkozat azonnali kibocsátását. Részt vett a Madarász László elleni szervezkedésben, és a Szemere-kormányt támogatta. Május 9-én Szemere belügyminisztériumi tanácsossá nevezte ki. Júniusban követte a kormányt Szegedre és Aradra.
Világostól a kiegyezésig
A világosi fegyverletétel után egy ideig Szatmár megyében bujdosott, majd decemberben a kormány felszólítására jelentkezett a haditörvényszék előtt. Lojális magatartását Széchenyi titkára, Tasner Antal igazolta. 1850 júliusában végül felmentették.
Utolsó évei és halála
Életének utolsó része részletesen le van írva R. Berde Mária: Hajnal emberei c. regényének végén. A forrás hiteles, kortárstól (Berdéné Weress Mari) származik.
„Bпрочем‚ ведъ все
теории стоят одна другой. Есть среди них и такая‚ согласно которой каждому
будет дано по его вере. Да сбудется же это! Вы уходите в небытие‚ а мне
радостно будет из чаши‚ в которую вы превращаетсь‚ выпить за бытие.”
„Egyébként egyik elmélet olyan, mint a másik. Van, amelyik szerint adassék mindenkinek az ő hite szerint. Úgy legyen! Ön a nemlétbe távozik, én pedig abból a pohárból, amivé ön változik, örömmel iszom a létre.” (A Mester és Margaritában Woland mondja Berlioz levágott fejének a Sátán bálján)
„Adassék
neked a te hited szerint.”- mondja Jézus a katonának, aki, miután arra kérte
őt, hogy gyógyítsa meg a szolgáját, és mikor Jézus mondta, hogy vigye el a házába,
így válaszolt: „Uram, nem vagyok méltó, hogy a hajlékomba jöjj, hanem csak egy
szót szólj, s meggyógyul az én szolgám.” (vj)
Bulgakov
keserűen rosszalló és groteszk leírása az akkor születésben lévő Szovjetunió hétköznapjairól gyakran
fantasztikus és abszurd vonásokat tartalmazott – ez az orosz nyelvű irodalomban
Gogol
óta a társadalmi kritika tipikus módszere. Sok műve a szigorú sztálinistacenzúra áldozata lett, ezeket csak sok évvel a
halála után ismerhette meg az olvasóközönség. A Kutyaszív már 1925-ben
kész volt, a Szovjetunióban 1987-ben
nyomtatták ki először.
Legismertebb,
világhírű művét, A Mester és Margaritát
haláláig írta, de csak 1966–67-ben
jelenhetett meg (csonkítva).
Bulgakov
néhány művét megfilmesítették, erre példa A fehér gárda[1] és az Iván Vasziljevics (Iván
Vasziljevics hivatást cserél címmel), Kutyaszív (ugyanezzel a
címmel). Magyarországon Várkonyi
Gábor rendezése alatt az írása alapján egy tévédrámát készítettek 1977-ben
Boldogság cím alatt, illetve Szirtes András készített különleges,
dokumentum-alapú művészfilmet A Mester és Margarita, valamint Bulgakov
élete alapján Forradalom után címmel 1988-1989-ben.” (Wikipedia)
„Ottlik
a hetvenes években a fiatal magyar írók példaképe lett. Tandori ha csak teheti,
beleszövi nevét versébe-könyvébe, Lengyel Péterrel szoros kapcsolatot alakított
ki, ő lett hagyatékának kezelője is, és nem hagyta hidegen Esterházy Péter
gesztusa sem, aki egyetlen papírlapra lemásolta a teljes Iskolát.
Nem
könnyű megfogalmazni, mivel érdemelte ki a csodálatukat. Egyrészt nemcsak
azzal, amit írt. Hanem a tartásával. Esterházy írja: „Ottlik létezése azt
tanítja, hogy az írás olyan mesterség, melyet nem elég tudni, szeretni, ismerni
meg csinálni, nem elég radikálisnak lenni, okosnak és szakszerűnek: hanem még
tisztességesnek is kell lenni. Ottlik valamiféle méltóságot ajánl vagy kínál
nekünk.”
A
világ kifordult Ottlik alól a negyvenes években és az ötvenes években, még a
hatvanas-hetvenesekben is, de ő mindig azt tartotta: „Az élet nagyszerű dolog.
Az, mindenek ellenére.” És ezért ugyanúgy átjátszotta, átgondolkodta magát
rajta, ha világát ezek fenyegették, vagy ha azok. Bújtatta Vas Istvánt a fasiszták
elől, bridzsezni tanította Gödöllőn az egyetemistákat, akiket azért kellett
feleségével albérletbe fogadniuk, hogy éhen ne vesszenek. Nem ment el a
hivatalos átadóra, de mielőtt átvette volna a József Attila-díjat a
minisztérium épületében, még megkérdezte a művelődési miniszterhelyettestől,
hogy várnak-e ezért tőle cserébe valamit, mert akkor nem kell neki.” (Kelen
Károly)
„(Ottlik
Géza)…Író, műfordító. A magyar
intellektuális próza kiváló alkotója. Kiemelkedő tudású bridzsversenyző, többszörös magyar bajnok és válogatott, valamint
világhírű szakíró,[1] a bridzs-játék megújítója…
Ottlikot a hagyományoknak megfelelően katonatisztnek szánták,
ezért 1923-tól
katonai alreál- és főreáliskolákba íratták be, amitől egy életre elment a kedve
a kaszárnyai fegyelemtől, és később felülmúlhatatlan krónikása lett a katonai
nevelés embertelenségének. (Ottlik Géza:Iskola a határon)…
A háború alatt légoltalmi szolgálatra osztották be, és
üldözötteket mentett, köztük Vas Istvánt is. Embermentő tevékenységéért a Jad Vasem a Világ Igaza címmel tüntette ki 1989-ben. (Wikipedia)
„Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat” – A magyarokhoz (1807) – részlet „Berzsenyi Dániel (Egyházashetye, 1776. május 7. – Nikla, 1836. február 24.) magyar költő. Középbirtokos nemesi családban született. Sopronban, az evangélikus líceumban tanult, ahol inkább testi erejével tűnt ki, mint szorgalmával vagy jó magatartásával. Az apja hatalmától szabadulni akaró ifjú házasságot kötött Dukai Takách Zsuzsannával, és felesége sömjéni birtokára költöztek. Titokban írt verseit barátja, Kis János lelkész elküldte a korszak irodalmi vezéralakjának, Kazinczy Ferencnek. Berzsenyi felbuzdult a széphalmi mester dicséretén, és egy kötettel lépett a nyilvánosság elé. Ezután egyre kevesebbet verselt, Kölcsey Ferenc kritikája is kedvét szegte. Tanulmányokba kezdett, hogy költészetét a bírálattal szemben megvédhesse. Poétai harmonisztika című értekezésében fektette le a költészettel kapcsolatos nézeteit. Élete végén egyre magányosabban élt birtokán, Niklán. Berzsenyi művészetét az erőteljes kifejezések, költői képek jellemzik. Versei egyéni érzései mellett általános gondolatokat is megfogalmaznak. Hazafias műveiben hangot kap a magyarság iránti aggódás.
Fiatalkora Berzsenyi Dániel egy régi nemes család egyetlen gyermekeként született. Édesapja, Berzsenyi Lajos földbirtokos jogot végzett, mégsem folytatott ügyvédi gyakorlatot. Komoly férfi volt, aki nagyon szerette a klasszikusokat, elvonultan élt, gazdaságát vitte és olvasgatott. Édesanyja Thulmon Rozália volt. Apja úgy hitte, hogy gyenge és beteges fiának először fizikailag kell megerősödnie a birtokon, s csak azután kezdhet tanulni. Ahogy Kazinczyhoz intézett levelében is írta, szerinte a gyermeket tízéves koráig taníttatni nem célravezető: ekkor egy nap alatt megtanulja, amit addig évekig tanult volna. 1788 őszén a tizenkét éves Berzsenyi megkezdte tanulmányait a soproni evangélikus líceumban. Hét évet töltött ott, hosszabb-rövidebb megszakításokkal. Talán túlkorossága miatt, nehezen tudott alkalmazkodni az iskola rendjéhez, és sűrűn mondott ellent a szokásoknak; gyakran óráira sem ment be. Ahogy az iskola évkönyvébe beírt (Ovidiustól származó) mottója mondja: „Video meliora proboque, deteriora sequor” – azaz: „Látom és helyeslem a jobbat, de a rosszabbat követem”. 1793-ban elszökött Sopronból és beállt a katonaságba, de itt sem bírta sokáig: kevesebb mint egy év után ismét elszökött. Bár sosem fejezte be tanulmányait, a soproni évek mély benyomást tettek rá. Sok könyvet olvasott a kor fontos tárgyaiból, a latin és a német nyelvet kiválóan megismerte. A Líceumban többek között Kis Jánossal együtt alapítótagja volt a Nemes Magyar Társaságnak, az első magyar nyelvű diák önképzőkörnek. Apja látván a klasszikusokhoz való hajlamát, maga olvasgatta vele a római prózaírókat, de a költőktől óvta, nehogy amúgy is heves képzeletét fokozza. Berzsenyi azonban megszerezte a tiltott szerzők munkáit és éjjelente, lopva olvasgatta őket. Műveiből kitűnik, hogy igen jól ismerte a római és a görög mitológiát. Költői példaképe a római lírikus, Horatius volt. Mindamellett lélekrázó konvulziókon ment keresztül, huszadik éve körül járt, szerelmi szenvedélyek kezdték háborgatni, mély bánat fogta el a nemzeti süllyedés miatt, mely az 1790-92-es lelkesülő korszak után (magyar jakobinus mozgalom) annál sivárabb képet nyújtott, s ha lelki feszültsége egy-egy szilaj kitörésben keresett megoldást, apja mind e bonyolult lelki állapotot nem értve, fiában még mindig a vásott diákot látta, és zsarnok módra igyekezett őt zabolázni, és elfogadhatatlannak tartotta Berzsenyi soproni viselkedését. Az apa és fia közti kapcsolat egyre inkább elmérgesedett. Gyakori vitáik miatt a költő nem haza ment Sopronból, hanem Niklára utazott, nagybátyjához. Néhány évre még visszatért apjához, de a helyzet még rosszabb lett anyja halálával (1794 ősze), aki valamiféle villámhárítóként működött a két férfi között. Lírikusi időszak
Apjától való „menekülésként” 1799-ben elvette a tizennégy éves Dukai Takách Zsuzsannát (1784–1848), egy gazdag nemescsalád lányát, a költőtárs Dukai Takách Judit unokatestvérét. Felesége birtokán, Kemenessömjén mellett telepedtek le. Berzsenyiből önellátó, kiváló gazda lett. 1804-ben a Somogy megyei Niklára költöztek. Elégedettnek tűnt sikeres gazdasága miatt, de műveiben ennek ellenkezőjét olvashatjuk. Szenvedett a tudományos és irodalmi élet központjának távolságától, valamint az emberek hiányától, akikkel tudományos vitát folytathatott volna. Már húszéves korától írt verseket, de gondosan elrejtette őket családja és barátai elől. 1803-ban Kis János soproni evangélikus lelkész (későbbi püspök, aki szintén írt verseket) és egyik gyermekének keresztapja rajtakapta írás közben. Kis János elküldte Berzsenyi néhány művét Kazinczy Ferencnek, aki lelkesedett értük, s írásra biztatta Berzsenyit. (A hagyomány szerint – bár ennek nincs konkrét írásos nyoma – ezek a versek a következők voltak: A magyarokhoz, Nagy Lajos és Hunyadi Mátyás, A reggel) 1808-ban Berzsenyi maga küldött el egy egész verses kötetet Kis Jánosnak, aki továbbküldte Kazinczynak nyomtatás céljából. Sajnálatos módon Berzsenyi nem datálta műveit, így nem tudjuk megírásuk pontos idejét meghatározni, sem alkotói munkásságát időszakokra bontani. Kazinczy lelkesítő hangvételű levelére válaszolva, megindult köztük a hosszú levelezés. 1808 nyarán Niklára költözött, ahol, édesapja halála (1818) után kiváltván elzálogosított anyai birtokait, 1200 hold földnek és a gombai (Nagygomba — jelenleg Marcali része) hegyen 40 hold szőlőnek lett a birtokosa. A niklai gazdálkodás első éveit sok elemi csapás, a francia háború miatt támadt zavar és az 1811. évi pénzválság súlyosbították, de mint jó gazda, végül rendeződtek dolgai, sőt vagyonát szépen gyarapította is. Ritkán hagyta el Niklát, otthonról sem szívesen járt el. Csak kétszer látogatta meg Pestet. Első alkalommal 1810 márciusában műveinek kiadása ügyében Pesten járt, ahol megismerkedett Kazinczy költőbarátaival, kölcsönös idegenkedést keltve egymásban. (Szemere Pál, Kölcsey Ferenc, Vitkovics Mihály és Horvát István) 1812-ben eltöltött egy hetet Bécsben, ahol képet készíttetett magáról készülőben lévő kötetéhez. 1813 májusának végén újból megfordult Pesten, ahol Virág Benedekkel és Helmeczy Mihállyal; 1814-ben pedig Döbrentei Gáborral kötött baráti viszonyt (Berzsenyi Döbrenteit minden bizonnyal jóval korábbról ismerte, hiszen Döbrentei apja Bobán, Hetyétől néhány kilométerre volt lelkész. Igaz, Berzsenyi akkor már Sömjénben élt, a kemenesaljai evangélikus nemesi világban ezek a kapcsolatok meghatározóak voltak. Berzsenyi barátja volt Kis János nemesdömölki lelkész, Nemesdömölk pedig akkor még, az artikuláris világ elmúltával is, a környék szellemi központja volt.) 1817-ben a Festetich György gróf tiszteletére rendezett első helikoni ünnepélyen február 12-én a nemes gróf meghívására ő is megjelent. Amikor kocsiján megérkezett, a gróf a vendégek előtt fedetlen fővel az utcára eléje sietve fogadta. Tudományos alkotásának korszaka 1810 után igen terméketlen időszakon ment keresztül, valószínűleg a földesúri élet problémái és családi vitái miatt. Magányossága, melankóliára hajlamos természete és változó egészségi állapota nagyon sérülékennyé tette. 1816-tól majdnem minden évben volt valami betegsége. Ebben az állapotban olvasta Kölcsey szigorú, néhol igazságtalan recenzióját. A recenzió a Tudományos Gyűjtemény 1817. júliusi kiadásában jelent meg. Berzsenyi a kritikát nem érezte megalapozottnak vagy megérdemeltnek, és lekicsinylőnek találta azt. Személyes támadásnak érezte, és Kazinczy Ferencet érezte mögötte. Ezzel levelezésük három évre megszakadt. Kölcsey recenziója után Berzsenyi már nem sok verset írt. Legfőbb céljává az vált, hogy Kölcseynek méltó választ adjon. Első felindulásában írta anti-recenzióját, minden tudományos felkészülés nélkül, mivel eddig nem foglalkozott az esztétika tanulmányozásával. Bár elküldte művét a Tudományos Gyűjteménynek, sosem jelent meg. Sürgető kérései ellenére sosem kapta vissza a kéziratot. A következő években a költői alkotás helyét a tudományos munkálkodás és az esztétika, illetve az irodalom tanulmányozása vette át: megpróbálta hiányosságait pótolni. A „méltó” válasz 1825-ben jelent meg „Észrevételek Kölcsei recenziójára” címmel a Tudományos Gyűjtemény szeptemberi kiadásában – nyolc évet töltött előkészítésével. Kölcsey a klasszicizmus esztétikai követelményeire támaszkodó kifogásait a romantika nevében utasította vissza: ő olyan költő, akit nem lehet a „hellenisztika” szabályai alapján megítélni. (1825-re már Kölcsey is megváltoztatta korábbi irodalmi-esztétikai nézeteit.)
Berzsenyi ideje nagy részét a tudományoknak szentelte, amint ezt számos tanulmánya is mutatja. Kiadta az „A versformákról” című művét, majd 1829 és 1834 között „Kriticai levelek”-et is írt. 1830-ban a Magyar Tudományos Akadémia megalakulásakor annak igazgatótanácsa 1830. november 7-én első vidéki rendes tagjává választotta. Székfoglalóját 1833-ban adták ki „Poetai harmonistica” címmel. Ebben a tanulmányában a klasszicizmus esztétikai elemeit részesítette előnyben a romantikával szemben: e szerint a világban az egyetlen állandó dolog a harmónia. 1833-ban írta meg „A magyarországi mezei szorgalom némely akadályairul” című művét is. Élete utolsó éveiben szinte egyfolytában betegeskedett: Balatonfüreden és Buda gyógyfürdőiben gyógyította magát. Gyakran látogatta a Tudós társaság üléseit és tervezte, hogy a fővárosba költözik, de ezt a tervét már nem vihette véghez. 1836. február 24-én halt meg Niklán. Berzsenyi a családját rendezett anyagi viszonyok közt hagyta; özvegye és négy gyermeke maradt: Lidia, Farkas, Antal és László. Emlékezete Kölcsey bocsánatkérő emlékiratát Helmeczy Mihály olvasta fel az Akadémiában. Emlékbeszédet Kölcsey Ferenc mondott fölötte az Akadémiában 1836. szeptember 11-én. Somogy megye 1843-ban ülte meg a költő emlékezetét. 1860. június 14-én a niklai temetőben emlékoszlopot emeltek hamvai fölé. Vas megye közönsége 1876. május 6-án és 7-én Szombathelyen és Egyházashetyén ülte meg a költő születésének százados évfordulóját, amikor szülőházát emléktáblával jelölte meg. A szerény épület 1956 óta emlékmúzeum. https://hu.wikipedia.org/wiki/Berzsenyi_D%C3%A1niel
„- Hát megölték a
Ferdinándot – mondta a takarítónő Švejk úrnak, aki évekkel azelőtt búcsút vett
a katonaságtól, miután a katonaorvosi bizottság végérvényesen hülyének
nyilvánította; azóta kutyakereskedelemből élt, azaz ronda korcsokat vásárolt,
és hamisított pedigrével eladta őket.
Ráadásul még reumát
is kapott, s most is éppen a térdét dörzsölgette sósborszesszel.
– Melyik
Ferdinándot, Müllerné? – kérdezte Švejk, tovább masszírozva a térdét. – Két
Ferdinándot ismerek. Az egyik a Průša drogista szolgája, tudja, aki egyszer
megivott tévedésből egy üveg hajszeszt, aztán ismerem még a Kokoška
Ferdinándot, amelyik a kutyapiszkot szokta összeszedni a házakból. Egyikért se
nagy kár.
– Na de Švejk úr, a
Ferdinánd főherceget, a konopištĕit, azt a kövéret, aki olyan vallásos volt.
– Jézus Mária –
kiáltotta Švejk -, hát ez jó! És hol történt a baj a Ferdinánd őfenségével?
– Szarajevóban,
Švejk úr, lepuffantották egy revolverrel. Mert ott autóztak éppen, ő meg a
fenséges asszony.
– Na ja, Müllerné,
autókáztak. Azt egy ilyen úr nyugodtan megengedheti magának. Közben arra nem
gondol, hogy az ilyen kocsikázásnak rossz vége is lehet. Pláne Szarajevóban.
Hiszen az Boszniában van, Müllerné. Biztos a törökök a ludasok benne. Hiába,
kár volt, hogy elvettük tőlük Bosznia-Hercegovinát. Na ugye, Müllerné. Ezért
kellett a Ferdinánd őfenségének megboldogulni. Sokat kínlódott szegény?
– A fenséges úr
mindjárt kész volt, kérem. Tetszik tudni, a revolver az nem gyerekjáték. A
múltkor minálunk, Nusléban, egy lakó addig játszott a revolverével, amíg
agyonlőtte az egész családját, meg a házmestert is, aki felment megnézni, hogy
ki lövöldözik ott a harmadik emeleten.
– Vannak revolverek,
Müllerné, amik az istennek se akarnak elsülni, ha megbolondul, akkor se. Sok
ilyen revolverfajta létezik. De a Ferdinánd őfenségéhez biztos valami jobbat
vásároltak, és le merném fogadni magával, Müllerné, hogy az illető, aki a
trónörökös őfenségét elintézte, úgy felöltözött hozzá, ahogy kell. Tudja,
nagyon nehéz dolog egy fenséges urat agyonlőni. Az nem úgy megy, mint amikor
egy közönséges vadorzó lepuffantja az erdészt. Előbb ki kell spekulálni, hogy
férkőzik hozzá, mert nem mehet oda csak úgy, akármilyen rongyokban. Cilinderben
kell menni, hogy a rendőrök még előtte le ne füleljék.
– Azt mondják, hogy
többen voltak.
– Magától értetődik,
Müllerné – bólintott Švejk, befejezve a térde masszírozását. – Ha maga meg
akarná ölni a trónörököst vagy a császár őfelségét, először biztosan maga is
összedugná a fejét valakivel. Több szem többet lát. Ez is ad egy jó tanácsot,
meg az is, és akkor mindent siker koronáz, ahogy a himnuszunk is mondja. Az a
legfontosabb, hogy kivárja azt a pillanatot, amikor a fenséges úr éppen arra
megy. … Mennyit kapott a fenséges úr, egyet vagy többet?
– Az újság azt írja, Švejk úr, hogy a Ferdinánd őfensége olyan lett, mint a szita. „
Prágában született, Josef Hašek középiskolai matematikatanár fiaként. Vallási fanatikus édesapja alkoholmérgezésben halt meg, amikor Hašek 13 éves volt. Ezután szegénységük miatt a háromgyermekes családnak gyakran kellett költöznie.
Hašek 1902-ben érettségizett egy cseh kereskedelmi akadémián. Rövid ideig banktisztviselőként dolgozott, majd szabadfoglalkozású író és újságíró lett.
1906-ban csatlakozott az anarchista mozgalomhoz. Rendszeresen felolvasásokat tartott munkások előtt, majd 1907-ben az anarchista Kommuna lap szerkesztője lett. A rendőrség folyamatosan figyelemmel kísérte, többször letartóztatták és bebörtönözték. Egy alkalommal több hónapnyi börtönbüntetést kapott egy rendőrtiszt megtámadásáért.
1905 végén ismerte meg későbbi feleségét, Jarmila Mayerovát. Mivel a lány szülei nem tartották megfelelő férjnek az anarchista írót, a szerelmes Hašek megpróbált visszalépni az anarchizmustól, és íróként állásba lépett. Amikor az írót ismét letartóztatták, a lányt szülei vidékre vitték, remélve, hogy ezzel kapcsolatuknak vége szakad. Ez ugyan nem történt meg, de Hašek végleg szakított az anarchizmussal, és kizárólag az írásnak szentelte magát. 1910-ben a Svět zvířat (Állatok Világa) című lap szerkesztője lett.
1910 májusában feleségül vette Jarmila Mayerovát. Az Állatok Világá-tól rövidesen elbocsátották az általa kitalált állatokról írott cikkei miatt. Házassága nem volt boldog; 1913-ban az asszony visszaköltözött szüleihez.
Az első világháború alatt, 1915 februárjában Hašek belépett a hadseregbe. A fronton töltött rövid idő után szeptemberben megadta magát az oroszoknak. 1916-ban elengedték a fogolytáborból, hogy propagandistaként csatlakozzon az újonnan alakuló Csehszlovák Légióhoz.
Az októberi forradalom után Oroszországban maradt, belépett a bolsevik pártba és ismét megnősült. Ufában, Krasznojarszkban és Irkutszkban élt és dolgozott, mint a keleti front 5. hadseregének politikai tisztje. Hašek – aki már Prágában megtanult magyarul – több, jórészt kétnyelvű hadifogolylapot is szerkesztett: Világforradalom (Die Weltrevolution), Krasznaja Jevropa (Vörös Európa, Rothe Europa), Nachrichten (Hírek) és a Roham (Sturm) címűt. 1920-ban a párt Csehszlovákiába küldte. A helyi pártszervezet gyanakvással fogadta, így Hašek hamarosan visszatért korábbi életmódjához. Az író nem volt túl népszerű, mivel árulónak és bigámistának tekintették.
A Švejk, a derék katona és egyéb különös történetek című könyve 1912-ben jelent meg. Ebben a műben bukkan fel először Švejk alakja, de a szeretetre méltó együgyű figura csak a világháború után, a regénnyel vált híressé. A regény utolsó fejezeteit Hašek betegsége miatt már csak diktálni tudta. 1923-ban, tüdőtágulás és szívbénulás következtében, nem egészen 40 évesen meghalt. Regényét Karel Vanek, újságíró barátja fejezte be.
Nyelvtudása
Rendkívüli memóriája, hosszú európai vándorlásai valóságos poliglottá tették. Jól beszélt magyarul, németül, lengyelül, szerbül, szlovákul és oroszul. Franciául és egy cigány nyelvjárásban is ki tudta fejezi magát, oroszországi tartózkodása alatt pedig tatárul és baskírul is megtanult, emellett foglalkozott a kínai és a koreai nyelvvel is.
„1802. november 25-i dátummal 11 884 nyomtatványból, 15 000
kötet könyvből és 1152 kéziratból álló gyűjteményét a magyar nemzetnek
adományozta, amit később cenki gyűjteményének 6000 rézmetszetével és 9206 kötet
könyvével egészített ki. Azonban mindezek előtt elkészíttette a leendő könyvtár
katalógusát is, ezt a maga költségén kinyomatta, majd belőle egy-egy példányt a külföldi uralkodóknak, a
külföldi tudományos intézeteknek, valamint hazai és külföldi tudósoknak is
megküldött.
Ezt a dátumot (1802) tekintjük az Országos Széchényi Könyvtár és Magyar Nemzeti Múzeum megalapítási évének is. Később József nádor indítványozta a Magyar Nemzeti Múzeum mint a magyar vonatkozások gyűjteményének létrehozását, amelyhez hozzátartozna a Széchényi által megalapított Nemzeti Könyvtár is. 1808-ban létre is jött az intézmény. Bőkezű adományaiért és szolgálatainak elismeréséért érdemeit 1807-ben az országgyűlés törvénybe iktatta (XXIV. törvénycikk).” (Wikipedia)
A főnemesi gróf sárvár-felsővidéki Széchényi család sarja. Apja, gróf sárvár-felsővidéki Széchényi Zsigmond (1720–1769) huszárkapitány, császári és király kamarás, anyja, ciráki és dénesfalvi gróf Cziráky Mária (1724–1787) volt. Ferenc, házasságuk hatodik gyermeke volt; ugyanazt a keresztnevet kapta mint a 3 évesen elhunyt bátyja, Széchényi Ferenc (1711–1714). Keresztszülői Groff Ádám orvos és felesége Khellesz Katalin voltak. Tanulmányai befejeztével 1776. december 12-étől a kőszegi kerületi tábla ülnöke, 1783. augusztus 17-étől a báni tábla elnöke és egyben a horvát bán helyettese. II. József uralkodása alatt több vármegye főispáni helytartója és királyi biztosa. 1785. március 9-én valóságos belső titkos tanácsosi címet nyert és 1785. április 18-án pécsi kerületi királyi biztos, valamint Somogy, Baranya, Verőce és Szerém vármegyék adminisztrátora lett.
Amikor a „kalapos király” egymás után adta ki azon rendeleteket, amelyek célja Magyarország és Erdély germanizálása és a nemzet rendi alkotmányának megsemmisítése volt, Széchényi nem akart céljainak eszköze lenni, ezért minden tisztségéről lemondott, és a magánéletbe vonult vissza. Széchenyi Ferenc betegségére hivatkozva 1786. elején, véglegesen 1786 augusztusában lemondott; utódja a pécsi kerület biztosaként ez év decemberétől báró Splényi József lett.
1792-ben megkapta a Szent Januárius-rendet. 1798. április 6-án Somogy vármegye főispánja lett és mint királyi biztosra, reá bízták a Dráva és Mura folyók szabályozását. 1799. október 1-jén a Hétszemélyes Tábla elnöke, december 6-án királyi főkamarásmester, december 23-án helyettes országbíró lett.
A külföldi tudományos társulatok egymás után fejezték ki elismerésüket azáltal, hogy tagjukká választották: 1803-ban a göttingeni királyi tudományegyetem, 1804-ben a jénai, 1811-ben a varsói tudományos akadémia, 1812-től a bécsi tudományos akadémia tiszteletbeli tagja lett. 1808-ban az Aranygyapjas rend lovagja lett. 1810-ben megvásárolta Gyöngyösapátit a Nákó és a péchújfalusi Péchy családtól, így az övé, illetve Pál nevű fiáé lett az ottani Széchényi-kastély.
Amikor I. Ferenc király alatt a magyar alkotmányt újabb veszély fenyegette, és ez a király is országgyűlés nélkül akart uralkodni, 1811-ben Széchényi szembaját hozva fel okként, újra letette összes hivatalát, mintegy tiltakozva Metternich rendszere ellen; visszavonult a magánéletbe, és attól fogva családjának élt. Ennek érdekében tett nagyszerű intézkedése a három fia számára alakított három hitbizomány: a segesdi (Somogy vármegye), iváni (Sopron vármegye) és pölöskei (Zala vármegye), de amellett folyton élénk figyelemmel kísérte hazájának és a Magyar Nemzeti Múzeumnak sorsát, melyről ezután sem feledkezett meg, így kinyomatta a könyvtár későbbi gyarapodásának katalógusát. 1818-ban előbbi adományát egy újabbal egészítette ki, odaajándékozván a Magyar Nemzeti Múzeumnak soproni könyvtárát is, mely nagyobbrészt klasszikusokból és külföldi érdekű művekből (5086 mű, 9206 kötet) és 6000 darab rézmetszetből és földabroszból állott.
Élete végén mindinkább búskomorság vett rajta erőt, könyörgésbe és vallási bűnbánatba mélyedve, mind jobban a vallási miszticizmus felé hajlott. A politikai reakciót látva egyre levertebb lett, és ahogy fia írta: „a nemzet jövője felett kétségbeesve, reménytelenül szállt sírjába” 1820-ban, majd három évre rá neje is követte.
„Légy csak egyszerű, jó, tiszta, komoly,…
tántoríthatatlanul kötelességtudó. Arra törekedj, hogy az maradj, amivé a
filozófia igyekezett tenni. Tiszteld az isteneket, segítsd embertársaidat.
Rövid az élet. A földi lét egyetlen gyümölcse a tiszta érzésvilág és a
közérdekű tevékenység.”
Már hatéves korában – Hadrianus ajánlásával, szokatlanul fiatalon – a lovagrend (Ordo equester) tagja lett (127), majd – ugyancsak kivételezett módon – bekerült a Salii papi kollégiumba (128), ahol az évente sorra kerülő ünnepségeken nagyon komolyan teljesítette feladatait, amikre később is megelégedéssel, örömmel emlékezett vissza.
Kora ifjú éveit Rómán kívül, a Birodalom határán vagy vidéken igazgatási munkával, a helyi ügyek intézésével töltötte. Amikor visszatért a városba (135), fiatal arisztokratákkal és a császári család tagjaival együtt dolgozott a Róma városának, kikötőinek, valamint a város környékének alapvető hatósági ügyeit intéző prefektusi hivatalban, részt vett vallási ünnepek megszervezésében is. Ezzel a munkával gyakorlatában ismerte meg a közigazgatás szinte minden területét, feladatát. – Quaestor (139), majd konzul (140) volt, de megismerkedett a Birodalom pénzügyeivel és a pénzügypolitikával is (triumvir monetalis). Végül Tribunicia potestas lett (147).
Hadrianus halála után Antoninus Pius, Hadrianus kívánságát teljesítve, Lucius Verussal együtt adoptálta (138). A következő években magas tisztségeket töltött be, és 145-ben feleségül vette a császár lányát, Faustinát (Annia Galeria Faustina II – 130–176). Fogadott apjának, apósának hű és meghitt fiaként/barátjaként osztozott az uralkodás gondjaiban, és jártasságot szerzett a császári hatalommal járó feladatok megoldásában.
Miután megismerkedett a sztoicizmus eszméivel, azoknak megfelelően igyekezett élni. Így lett a sztoicizmus egyik legjelentősebb római képviselője. Császárként, a birodalmat ért súlyos csapások alatt is bátorságával, kötelességei kitartással történő teljesítésével, ha kellett az egyéni örömökről való lemondással, önmegtartóztatással, sokszor kimerülten és kételkedve, a konfliktusokban a természet törvényeinek megfelelően rendezett élettel, az emberi életben a tökéletesség felé törekedve is a sztoikus erényeket követte, azoknak szentelte magát.
„Szerezd… meg magadnak azt, ami… tőled függ: légy őszinte, méltóságteljes, munkabíró, ne hajhászd az élvezetet, ne elégedetlenkedj sorsoddal, légy kevéssel beérő, jóindulatú, szabad, komoly, keresetlen, nagylelkű. Nem érzed-e, hogy mennyi mindent meg tudnál szerezni, amire nem hozhatod fel kifogásnak az alkalmatlanságot, a rátermettség hiányát? Te pedig szántszándékkal alatta maradsz a mércének? Vajon a rátermettség hiánya kényszerít rá, hogy zúgolódj, az élethez görcsösen ragaszkodj, hízelegj, testi állapotodat okold, hogy tetszelegj, hogy komolytalan légy, hogy lelkednek annyi nyugtalanságot okozz? Nem!, az istenekre nem! Mindezeket a hibákat már régen levetkőzhetted volna, s legföljebb csak azzal vádolhatnának, hogy valóban lassúbb, nehezebb felfogású vagy. Ezen is segítened kell azonban gyakorlással, s nem szabad elnézned magadnak ezt a mentségedet, vagy éppen tetszelegned benne.”
Társuralkodó
Amikor Antoninus Pius meghalt (161. március 7.), zökkenőmentesen és osztatlan támogatással vette át a hatalmat, úgy, hogy Lucius Verus lett a társuralkodója. Sokat tettek a Rómában kitört éhínség enyhítésére, lecsendesítették a Germania Inferior és Britannia provinciákban kitört lázadásokat.
A közös uralkodást többek között a katonai igények is indokolták, mivel uralkodásának egész időtartama alatt a Birodalom háborúkat viselt különböző külső ellenségekkel. A csapatok irányítását nagy tekintélyű személyre kellett bíznia, hiszen a császár egymaga egyidejűleg nem vezethette a germánok és a Pártus Birodalom támadásai elleni harcokat. Tábornokot sem nevezhetett ki a római légiók vezényletére; a korábbi népszerű katonai vezetők, mint például Julius Caesar vagy Vespasianus arra használták a katonaságot, hogy megdöntsék a fennálló hatalmat, és magukat választassák meg császárnak. Ő úgy oldotta meg a problémát, hogy Verust elküldte a keleti légiók élére. Verus elég tekintélyes volt ahhoz, hogy biztosítsa a csapatok lojalitását, ugyanakkor elég hatalmas volt ahhoz, hogy keveset nyerjen az ő megdöntésével, az egyedüli, az önálló császári hatalommal. A terve bevált; Verus hűséges társa maradt a pártus-hadjárat után bekövetkezett haláláig. A társcsászárság emlékeztetett a római köztársaság politikai berendezkedésére, amely nem engedte meg, hogy egyetlen személy birtokolja a legfőbb hatalmat.
Háborúi
Uralkodása szakadatlan háborúkkal telt el. A támadó pártusok elleni hadjáratot (162–166) tábornokai vitték sikerre. A keletről hazatérő sereg azonban pestist hurcolt magával, amely fertőzésével szörnyű pusztítást végzett az egész Birodalomban. Eközben a Dunán átözönlő germán törzsek feldúlták az észak-itáliai Opitergiumot. Megostromolták Aquileiát, és városáig nyomultak előre, ahonnan csak súlyos harcok árán sikerült őket visszaverni. Győzelmét Rómában emlékoszlopon örökítették meg. Lucius Verus halálát (169) követően egyedüli uralkodóként fogott hozzá Pannonia védelmi problémájának megoldásához.
A hadi költségek fedezésére elárvereztette a császári kincstárat és gondosan készülve indult Pannoniába. A harcok nagy kiterjedésű frontszakaszon és különböző helyeken folytak. Előbb a markomannok és kvádok, egy évre rá pedig a szarmaták, jazigok ellen győzött (170–174; 175).
Ellenségeit a Birodalom érdekeinek megfelelő békére kényszerítette. Az esetleges újabb támadások ellen katonasággal erősítette meg a határon épített védelmi rendszer (limes) táborait. A térség tartós rendjét úgy is biztosítani remélte, hogy a határtartományokba idegeneket telepített. A telepeseknek olyan jogokat adott, amelyek alapján azok colonusok lettek. Ezzel hozzájárult a dunai provinciák gazdasági megerősödéséhez, városaik fejlődéséhez.
Tervezte, hogy a Dunától, Pannonia és Noricum provinciáktól északra (a mai Nyugat-Szlovákia a morva területekkel) és keletre, Pannóniától Dacia provinciáig (a Duna–Tisza köze és a Tiszántúl egy része) új provinciákat létesít (Markomannia, Sarmatia). Elképzelésében megakadályozta, hogy Avidius Cassius, szíriai helytartó – a pártus háborúban jeleskedő egyik vezére, majd az egyiptomi pásztorok agrárjellegű felkelésének leverője (172) – fellázadt Róma ellen. Emiatt a pannóniai hadszínteret, térséget el kellett hagynia, terve realizálását fel kellett függesztenie, s a keleti tartományokba kényszerült menni. Cassius gyorsan elvesztette hívei támogatottságát, s azok a császári légiók odaérkezése előtt megölték őt. A Dunához ismét határsértések szólították (177). Carnuntumnál újra megverte a kvádokat (178), de a terület teljes pacifikálását ezúttal sem sikerült befejeznie. Váratlan halála miatt szándéka – a Birodalom határvidékei tartós békéjének biztosítása – soha sem valósult meg.
Viszonya a keresztényekhez
Uralkodása első időszakában a keresztények békében élhettek, számuk egyre nőtt. Környezete azonban a háborúkért, az éhínségért és a pestisért a keresztényeket tette felelőssé, ezért elindította a 4. keresztényüldözést (176), amely a birodalom egészére kiterjedt. A rangosabbakat száműzték, a többieket kivégezték. Rómában Justinianus vértanú (100–165), Lugdunum Sequanorumban (ma Lyon) 48 keresztény (177), PergamonbanKarposz, Papülosz és Agathoniké lett az üldözés áldozata (161 és 169 között a későbbi történetírók szerint). Nincsenek biztos, megbízható adatok a császársága idején történt üldöztetés pontos helyeiről, illetve az áldozatok számáról.
Halála
A markomannok és kvádok ellen indított második hadjárata végén, talán pestisben halt meg Vindobona (a mai Bécs) vagy Sirmium városában (180. március 17.). Hamvait hazavitték Rómába és azokat Hadrianus mauzóleumába (a mai Angyalvár) temették el.
Hajlamai ellenére sok háborút kellett viselnie, különösen kormányzása elején gondoskodott népei jólétéről, részint jó törvények, részint a törvényszékek szaporítása által; maga is részt vett a szenátus ülésein, amelyet nagyra becsült, s jelentékenyebb hatáskörrel ruházott föl, mint elődei. Gyűlölte a tékozlást, igen takarékosan élt.
Utódai és történelmi öröksége
Lelkiismeretes, önzetlen, alkotmánytisztelő uralkodó volt. Nem rajta múlott, hogy uralkodása végére a pestis és a súlyos háborúk következtében a birodalom erőforrásai kimerülőben voltak. Az utódlást sikerült ugyan fia, Marcus Aurelius Commodus Antoninus számára biztosítania, akit még életében társuralkodójává választott (177), a választás azonban elég balszerencsés volt, mert Commodus sem a politikában, sem a hadviselésben nem volt járatos; ezenkívül önző is volt. Sok történész úgy véli, hogy Róma hanyatlása Commodus alatt kezdődött. Ezért gyakran úgy tartják, hogy Aurelius halála volt a Pax Romana vége.
Önéletírása
Napjainkban Elmélkedések címen publikált írásai (XII „könyv” – fejezet) a világirodalom legolvasottabb művei közé tartoznak. A görögül írt aforisztikus naplójegyzetekben gondolkodása a sztoicizmus és a neoplatonizmus filozófiája szellemiségét tükrözi. Platonizáló sztoicista. Erkölcsiségét a szolgálat és kötelességteljesítés határozta meg, ezért is különösen értékes, tanító tartalmakat fogalmazott meg minden korszak fiataljainak.
„A mű fennmaradt formájának kialakulásáról semmi közelebbit nem tudunk. Marcus említi, hogy fiatal kora óta készített jegyzeteket olvasmányaiból… ezek közül kerülhetett az Elmélkedések-be, ugyanígy a hozzájuk és más olvasmányaihoz esetleg korábban fűzött gondolatai is. A II. és III. könyv felirata megmondja, hogy táborban, a Garam partján, illetve Carnuntumban… a Duna mellett készült… elejtett történeti utalás… a szarmata háborúk éveire mutat. Mindez azonban csak nagyjából határozza meg az Elmélkedések keletkezési idejét. A császár nem művet akart alkotni, csak gondolatait rögzítette alkalmanként a maga számára, semmi nem bizonyítja, hogy ezeket ő rendezte jelenlegi sorrendjükbe, hogy az egyes könyvek anyagát ő állította össze és sorolta egymás után, még kevésbé azt, hogy a gondolatok és a könyvek jelenlegi egymásutánja keletkezésük rendjét mutatja. Egyes részeket… valószínűleg azzal az igénnyel fogalmazta meg, hogy mások is olvassák, de bizonyos, hogy egyiket sem szánta nyilvános közlésre. Írnokai vagy családja révén kerülhettek nyilvánosságra, és eldönthetetlen, volt-e egyáltalán magának a szerzőnek szerepe, és ha igen, mennyi, a könyv jelenlegi formájának kialakításában… Az I. könyv kivételével egyik sem egységes, folyamatos írás, legföljebb kisebb-nagyobb gondolatcsoportok függenek össze szorosabban… A tizenkét könyvre való beosztásról sem biztos, hogy Marcustól, illetve a mű ókori kiadójától származik… a forma… azt tükrözi, hogy olyan feljegyzésekről van szó, amelyeket szerzőjük legalábbis túlnyomórészt kizárólag a maga számára írt…”
WILLIAM SHAKESPEARE
„színpadrázó”
1564. április 23.
„Püthagorasz szerint a költők lelke
haláluk után hattyútestbe költözik, talán ezért nevezte Benjamin Jonson drámaíró a kortársát „Avon édes hattyújának”.[1]…
Magyar fordítások:
Arany János
(Hamlet, 1867; Szentivánéji álom; János király)
Arany László
(A két veronai ifjú; Sok hűhó semmiért; Tévedések játéka)
Mészöly Dezső
(Téli rege; Vihar; Sok hűhó semmiért; Szeget szeggel; Lóvátett lovagok;
Vízkereszt, vagy amit akartok; Rómeó és Júlia; Othello, A velencei mór; Lear
király; Antonius és Cleopatra; Hamlet; Sir Thomas More)
