Ha tudod folytatni a címidézetet, már mehetsz is magyartanárnak. Amúgy teljesen fölösleges. Én is csak azért tudom, mert hajdani tanárom, kiírom a nevét: SPIRA VERONIKA azt mondta nekem a gimnáziumban: „Az ember becsületből végigolvassa a régimagyart is. Egyébként meg, ha én kiejtek a számon egy nevet vagy műcímet, rohanj a könyvtárba elolvasni őt, azután azt, amit róla írtak.” Úgy tettem.
Tanárságom két meghatározó alakja Spira Veronika és Spiró György, akiket a legokosabb homo universálék között tartok számon. Ők tanítottak gondolkodni, irodalmat, Magyarországot érteni.
Ez az írás most nem szól a magyar közoktatás nyomoráról, egyetlen célja, hogy ezt a két nevet leírjam köszönetképpen, és hogy nyoma legyen: nincs az a rendszer, ami a szellemi elitet kiirthatná. Hiába jönnek mélyről, onnan, ahol nem nevelték őket a tágabb haza, Európa szeretetére.
Ezzel a batyuval ballagok el az iskolából, és csak remélni tudom, hogy a Spira-Spiró örökség folytatódik magyartanárrá lett tanítványaimban. DIXI.
Van, aki pénzt, van aki rossz szokásokat örököl. Az ilyen idióták miatt szenved az emberiség többsége, mondta egy barátom− akinek minden reggel egzisztenciális szorongást okozott az ébresztő hangja − azokra, akik napfelkelte előtt kelnek.
Engem azelőtt mindig kidobott az ágy hajnalban, fél négykor. Apai örökség. Emlékszem gyerekkorom reggeleire. „Feriiiii! Miért nem hagysz aludni ?!” – keseregve sikítja anyám, miközben és miután apám nagy zajjal készíti a pirítóst és a teát.
Már nem dob ki. Öreg koromra megtanultam élvezni az elnyújtott reggeleket, a párnák közt heverni meg. Az ember kiül az ágy szélére, és szép csendben kivárja, amíg talpra áll a vérkeringése, csak azután áll fel. Ellenkező esetben, vagyis ha kipattan, megszédül, elsötétül a világ. Apokaliptikus érzés, halál közeli élmény – mint a rádióból harsogó propaganda.
„Miért nem születtem én máshova?” – teszem fel a költői, tehát tök fölösleges kérdést. Mondjuk egy angol kisvárosba, ahol egy repkénnyel befutott cottage ablakában ülve várnám, amíg az atjtómhoz leteszik a tejet. Mint valami Miss Marple várnám a következő gyilkosság hírét, aminek rejtélyét megoldva okot adnék egy újabb krimi megírására. Nem olvasnék Dosztojevszkijt, nem tökölnék a lét végső kérdésein, ami úgyis csak a megalázottak és megnyomorítottak eledele. És nem töltöttem volna negyven évet egy kelet-európai, balkanisztikus világ iskolájában „magasabb eszmék” terjesztésével. „Mi sok feleslegeset tudunk.” – mondja Csehov a három nővér egyikével. Redundáns értelmiségiként élek egy országban, felesleges emberként, mint a 19. századi orosz henye. Ld. Puskin, Goncsarov.
A hely, ahol lakom, Oligarchia Abszurdisztánban. Itt minden abszurd – ehhez kell alkalmazkodni. Bűvészmutatvány, ha ez önfeladás nélkül sikerül. Persze, nem kell, el lehet menni oxigén dúsabb tájakra, ha az ember elég fiatal, és még van találékonysága asszimilálódni egy más közeghez. Ha már kiöregedett, nem mozdul. Marad a belső emigráció: könyv, színház, zene. Amíg el nem veszik azt is. És akkor? És mégis, mégis fáradozni kell, hogy elmondhassuk. ez jó mulatság, férfi munka volt.
Ha majd minden rabszolga nép leszokik a kategorikusz imperítvuszról, vagyis a kényszerből hitt erkölcsi parancsról – na akkor beindulhat majd a kétszáz éve várt polgárosodás ezen a tájon is. Polgárosodás – hogy értessem meg ennek a szónak az értelmét diákjaimmal? Olyan, mintha a quantum fizikát oktatnám. Aki azt mondja, hogy érti, nem érti – mondta Feynmann. meg azt is ő mondta: „A pedagógiába fektetett energia megtérülése általában elég csekély, kivéve azt a néhány esetet, amikor teljesen felesleges.” Abszurdisztánba szellemi energiát befektetni teljesen felesleges. Akiben hasznosul, elmegy innen. Vagy itt marad feleslegesnek.
Én nem így képzeltem el a rendet, lelkem nem ily honos.
