SZENTIVÁNKOR
tüzeket raknak
az égi tanyák,
nyugtalan forognak
nagyanyák-banyák,
serpenyő sercen,
olajat sütnek a lángok,
pirulva rebbennek szét
a boldog mátka-párok,
alvó nagyapákra
horkolva hajol a hajnal,
a nyár már
a küszöbön talpal,
rántottát szimatol
és pipafüstöt,
Szentivánkor igazán jó
a szalonnás früstök.
VOJTINA ÖRÖK
REKVIEM
Звезды смерти стояли над нами,
И безвинная корчилась Русь
Под кровавыми сапогами
И под шинами черных марусь.
(Реквием)
A Péter-Pál erőd
előtti sorban
minden tizedik asszony
összeroppan,
a láthatásra várva
egy nő
ámulva-rettegve néz
a halál csillagára,
míg véres bakancsok
tapossák
útjaid, Oroszország,
mert nagy voltál,
de tehetetlen,
ezer évtől görbítetten
mi is lehettél volna…
gyilkolt lélekkel
szétszóródva
járod az égtájakat,
s míg a bőröndben
költő akad,
még győzöd magad.
VOJTINA ÖRÖK
ELINDULTAM
egy fűszálon,
hogy a világot
megjárom,
be is jártam,
bennem jártam,
verslábakon
megtaláltam,
fűszálának
közepibe
sötét lejtőre
találtam:
én voltam az,
kísértetes,
ez az ember:
méllyel terhes,
fűszál hajlik,
sötétedik,
lejtőn mégis
meghajnallik.
Meghajnallott,
körbe néztem,
fűszálának
lejtésében
én voltam az:
magam terhe,
fűszálának
közepibe.
Uramfia,
ott az út,
nagy hirtelen
visszafut.
EGY MEG NEM ÍRT EMLÉK
MUKINAK,
egy Weöres-versért cserébe,
amit háromévesen szavalt nekem
Bóbita, Bóbita épít,
és nem képzelt, üres telken,
de nincs térkép, amelyen
megmutatható.
Nem baj, összetartják rímek,
néhány ráakasztott szó.
Homály és rímek tánca benne,
szó ez, rímekbe szedve,
úgy hívjuk: költészet,
más néven: haza.
„hitetlenség, bamba önzés, baromi sóvárgás és hátsó gondolatok és harag és méreg és nyúlós melankólia. Nevetséges? Egy pillanatig sem tagadom. Jaj annak, aki ezen nem nevet. De jaj annak, aki nevet rajta.” (Hamvas Béla: Karnevál)
Nem tudom, fiam, ezt majd itthon vagy máshol szűri le keserű tapasztalatként, amin mégis nevetni lehet, ha az ember valahogy nem találja Bóbita ködfalát. Mert nem találja, pedig van. Írva van. És táncolni lehet rá bárhol a világon, és építeni, ahogy ő teszi. Az öreg Weörest egyszer megkérdezte egy zenész ismerősöm: „Mégis, hogyan szólíthatom?” Mire ő azt válaszolta. „Nevezz csak Sanyi Manónak.” Fel a fejjel, és fülig a nevető szájjal, Muki!
A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA
JEL KÖZÉP ELÉG
Na, ezt a címet is csak az érti, aki 35 fokban, lemerült duracellel összeolvas. Mondjuk, naponta kétszer, de az ember segít, tehát ír is.
Igaz, megtaláltuk a megoldást hatékonyabbá teendő a teendőt. Az egyik diktál, a másik írja az egyiket, a harmadik a másikat, aztán már csak összeolvasni kell, hogy hátha mégis úgy lehetne, ahogy Mikhál mondja oly sokat sejtetőn a Bánk bánban, aki meg-bán-ta már, hogy mondjuk, egyáltalán. (Sorry.)
Aztán rájön az ember, hogy összeolvasni ritmizálva is lehet: jel-közép-elég, közép-elég-telen, közép-közép-jó, változó-meg-hany, és kész egy új alany. Ja, bocs hetvenhárom, talan tizennégy.
Aztán cigi-kávé mellett még elsütjük a szokásost: mostantól díjazzuk, aki mindenből jó, nem kap dicséretet, és persze záradékot se. Egyszerűen csak jó. Na, jó, mondjuk 12 igazolt− mint az apostolok.
A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA
FRICSKA
Búcsúzóul még küldött egy fricskát a ballagási beszédben, bár előtte megígérte, hogy kihagyja a szóviccet, és szofistát fog mondani, de nyilván úgy volt vele, mint az írók kedvenc szóleleményeikkel – nem lehetett kihagyni, így hangozhatott el a mikrofon jótékony visszhangosításában a „szófosta-fosta prédikátorok-torok”. Kockára fagyott bennem a tüdő.
Igazi bölcsész agy volt már 15 évesen, penge elmeél, ellenállhatatlan humor, s a két inspiráció vegyülvén, egyszer (egyszer? százszor!) megpróbálta kidumálni az irodalom feleletet. Akkor még pedagogia fanaticus voltam, percekig hagytam, hadd szenvedjen, aztán azt mondtam: „Ez minőségi rizsa volt. Egyes. Legközelebb mondd meg, ha nem készültél, ne lopjuk egymás idejét.” Legközelebb megmondta. Mire én: „Ez becsületes dolog volt. Egyes.”
Ott helyben fel sem fogtam a dolog szadista iróniáját, mert nem annak szántam, csak később esett le, amikor az érettségi banketten nevetve felidézték.
Hatalmas csapat volt, s benne P az egyik óriás. Harmadikban, mikor a kiránduláson drámai jelenetet rendeztem egy üveg bor miatt, a hatásszünetbe halkan beleszólt: „Tanárnő, ehetnék?”
Még évekig visszajárt, egyszer egy orosz nyelvű Bibliával lepett meg, aztán elsodorta őt a tanár törvényszerű sorsa. Szofista nebuló, hová lettél az eltűnt időben?
VOJTINA ÖRÖK
NÉPDALLAM
„Azt gondoltam, eső esik,
pedig a szemem könnyezik.”
Azt gondoltam, ördög bánja,
pedig csak a szemem ázza.
Azt gondoltam: ez is esett,
Azt gondolom ez is eset.
Azt gondoltam, nincsen isten,
De ha van is, nincs felettem.
A homloka „sűrű felhő,
onnan ver engem az eső.”
Gyere Isten béküljünk meg,
„mi egymással egyezzünk meg.”
Én itt lent esőben ázva,
Te ott fent miránk vigyázva.
PASCAL
szerint
az ember gyenge nádszál,
és Istenre tett garast,
mint a székely paraszt:
ha nincs, nem veszíthetek,
ha van, majd jóvá írja azt.
Nem hiszek
se cinikus, se naiv igéknek.
Ezen a földön
sokan és sokat ígérnek,
de nem éri meg, csak az
értelem −
józan paraszti észnek hívjuk.
Kozmoszok, galaxisok
tán nem tudnak róla,
de benne élik, ami termékeny
és a megmondhatója:
minden méltóságunk
csak benne rejlik.
És minden más
legfeljebb csak sejlik.
VOJTINA ÖRÖK
A SZÍNÉSZ
verdesett,
szinte késégbe esve:
egy pillanatra csak,
hogy magához kösse
az álmos publikumot.
Úgy tetszett,
mindent tudott,
s elhagyta minden:
a csendölő gesztusok,
az ajtókilincsen
felejtett ujjak
idegjátéka,
a leejtett-felhajított hang,
a néha
félbehalkított mondatok
kopogva döngtek vissza
a
fényfüggönyön onnan,
lidérces kopogás
a sminkelt unalomban.
Érzed,
és meg nem magyarázod.
Belőle,
vagy belőlünk hiányzott
valami tegnap este.
Talán csak „a rész
nem osztható egésze,”
vagy csak
az istenek untak ránk,
s a mágiának vége.
EGY
ideig az én
hasonlít önmagára
de aztán szőni kezd
a gének álruhája
halottak burjánzó
körme-lelke
lemásolt ráncok
hajolnak tükreinkre
úgy járnak-kelnek
ezen a más világon
hogy ami fájt
nekünk is fájjon
s ki tudja milyen
rétegekből törnek
torkunkra-szemünkre
érthetetlen könnyek
egy idegen arc
honnan ismerős
s mért hogy az agy
nem törli őt
a tereket-időket
össze ki kuszálja
s mért hogy az én
nem fér önmagába