VASS JUDIT
EGY ÁTÍRT REGÉNY
A RAJONGÓK
Mikor Radnóti megtudta, hogy Móricz Zsigmond átírja Kemény
Zsigmond regényét, A RAJONGÓK-at, valami olyasmit írt a Naplójába: „Rá kellene ütni a kezére.” Azt hiszem,
ez az egyetlen dolog, amiben nem értek egyet vele. (Szerénység, légy vezérem.)
Móricz megérezte azt, amiért később Illyést gyalázták, mert átírta volt a Bánk
bánt, mint azóta többen ─ szóval, megérezte, amit szegény Spiró György uszkve 40
éve hajtogat halkan, hogy amúgy modernizálni kellene már a régimagyart, mert
nem lesz olvasója. Hja, az angol identitás kibírja a klasszikusok újraírását, a
miénk nem.
Rajongó újraolvasó
vagyok: karácsonykor kötelezően Bűn és bűnhődés,
húsvétkor A Mester és Margarita, és persze, az angol írónők
romantikája Szabó Magdával Für Elise allefelle, de németül már
elfelejtettem, ezért csak a diákoknak mondom félig-sznobul komolyan: Bulgakovot
oroszul, Shakespeare-t angolul, Goethét németül, Aranyt magyarul és Voltaire-t
franciául, ha tudnék volna.
Tehát újraolvasnám Jókait-Keményt, de már hat a szakmai
ártalom, az első oldalakon feszengeni kezdek: Na, ebből egy átlag gimnazista
kb. a kukkját se.
Kár. Milyen jót derülnének, ha A RAJONGÓK kapcsán
elmesélhetném kedvenc anekdotámat Móricz Zsigmondról.
Történt ugyanis, hogy
Zsiga II, a Móricz, az Erdély-trilógia kapcsán Tündérkertben bújta a
levéltárakat, s (tán Kolozsvárott) egy református tiszteletest faggatott A rajongók
történelmi hátteréről, kérdezvén: „Hát, Tiszteletes úr, hogy is volt azzal a
zsidó lánnyal (értvén A rajongókat, amelyben az egyik főhős titkos szerelmi
viszonyt folytat a rabbi lányával, ha jól emlékszem)” ─ mire a tiszi fülig
pirul, hímez-hámoz, ezt vajon honnan tudja az író úr… hopp… fején a szöget!
Szóval, rajongó nemzet vagyunk, akárcsak a többi, mert az
ember soha nem növi ki a bálványimádást, ezért van kevés esélye a Názáretinek,
akit ünnepre tartogatunk, corpusnak, a nyolc boldogságot pedig leszűkítjük
egyre, ahogy Arany megírta volt: „Hasadnak rendületlenül…”
Az magyar rajongás igazi hungarikum.
Mi, mélymagyar és híghunor csak addig vagyunk
fanatizálhatók, amíg nyerésre áll a csapat. Addig isten iz dö limit, meg a
pilisi csakra: ria-ria, azzal az utánozhatatlan magyar a-val, hiába, na, csoda
ez a magyar nyelv! Akkor kezdünk mohácsolni, ha a csapat zakót-sallert-kötényt
kap. Akkor rajongás-inverz dö limit, de legalábbis lincsbeszéd: szemét hazaáruló
banda ─ mert A HAZA MINDEN ELŐTT. Igaz, nem tudja, mit is értett e négy
szócska alatt a Talpra magyar költője, meg bús düledékeiden mit ér, de minden előtt.
Mélymagyar és híghunor csak addig rian-riázik, míg a
szarvasra lehet kenni mindent. Mert ugye, mi már rég megbűnhődtük, ahogy Toldi
írta olyan szépen a nyári napnak alkonyúlatánál, az egykettedes dolgozatban. Konyúlunk
megint.
