Kategória: Próza

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

LÁGYJAN

1981 tele, Leningrádi Egyetem, fonetika óra a magyar csoportnak. Lígyija Ivanovna (fiktív név), öregedő, arany fogas hangan tanár megdicséri a magyarok orosz akcentusát, csak az a baj, hogy nem beszélünk elég lágyan.

Nosza, gyakorolni kezdi velünk a lágy ty-t, gy-t, cs-t, amelyek körülbelül a tyj-nek, gyj-nek és csj-nek felelnek meg.

Kezdetben lelkesen ismételjük utána a lágy szavakat, de amikor a lágy cs-hez érünk, kitör az apokalipszis. Nem megy.

Rendületlenül ismételteti velünk a csjiszí, csjilovjék szavakat kórusban, de mindig megjegyzi: „sztrásna” (szörnyű).

JJ csoporttársam, mint minden szemináriumon, most is szorgalmasan kjöt a pad alatt puljóvert.

Leragadunk a lágy „csj”-nél, amely utánozhatatlanul hagyja el a csillogó arany fogakat Lígyjija Ivanovna ajkairól:

„csjiszí, csjiszí, csjiszí…”

„Picsjába!” – horkan JJ a csendbe.

„Sasz kharasó”!  (Most jó!) kiált fel Lígyija Ivanovna.

A magyar csoport lelkiállapota elképzelendő.

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

HOGY UTÁLOM

a ballagást, ezt a népi lakodalmast, ősök kelnek ki a sírból, hozzák kocsiderékkal a virágot, szőrös majmokat, lufit, maga a borzalom, és mégis végigbőgöm mindegyiket, hja, nincs sajátom, kénytelen vagyok másokét utálni, és mindig maradnak visszajárók, akiknek kávézást ígérek, ezen a héten T-nek, aki kiszedte a csapágyakat füléből, orrából, alig ismerem meg, ülünk a kerítés mögötti dohányzóban, és beborítom a világképét, pedig még élvezi az egyetemet, nem baj, egyszer majd tényleg nekiülünk egy kávénak, még elkísér a metróig, másnap összejön a lyukasóra A-val, aki bosszúból tette le az érettségit, de ő most csapágyazta fel magát orrba-szájba, abban maradunk, hogy egyelőre éljen, de közben passzolom politológus barátomnak távoktatásra a facebookon, hát fiam, nem semmi ez a sábesz dekli meg a zománc szűzmária a füledben, na és a tetkók, ezt nem is mondtam tegnap, anyád biztosan örül, és végre küldd már el a verseidet, de most már órám van, és egyszer istókzicsi megváltjuk a világot közben B elküldte egyik barátja fordítását mikor lesz időm majd ha vége lesz a kötelességnek de hát azt én döntöm el nem baj egyszer leülünk kávézni és majd csak megváltjuk a világot ugye M várom hogy haza jöjjön Amszterdamból kicsi a bölcső nagy a világ mint egy ballagás

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

SORS-JEGY

Viszockij énekli egy dalában: „Nem hiszek a sorsnak, magamnak még kevésbé.”

A lottót sokáig a hülyék adójának tekintettem, de egyszer Z azt mondta: „Ennyi esélyt kell adni a szerencsének.” ─ azóta lottózom ugyanazokkal a számokkal. Jó számok. Rendszeresen kidobják őket, csak nem egyszerre. Csapda. Nem merem abbahagyni.

Mivel fegyelmezett, sőt, túlfegyelmezett alkat vagyok, nagyon vigyázok, hogy ne váljak függővé: kivéve a pedagógiát és a cigit. A tornát is csak mértékkel művelem, egy intenzív szakasz után fel kellett ismernem, hogy az egészséges életmód is tud drog lenni: főzés közben is lábujjhegyre álltam vádlim erősítendő, s a leves kavarása közben a konyhaszekrényre ragasztott angol szavakat ismételtem. Nehéz volt leszokni, mikor észrevettem, hogy tanóra közben is edzeni kezdtem. Az osztály mit gondolt, nem tudom.

A hülyék adója tehát esély a metafizika oltárán. Ezért néha veszek sorsjegyet. Két napja 500 forintot invesztáltam egybe, s nyertem 7000, azaz hétezer forintot. Rögtön vizionálni kezdtem a sorsjegy ígérte 50 milliót. Mit is csinálnék vele? Befektetém? Abbahagynám a tanítást a KSH szerinti magyar átlagkereset majdnem feléért?

Hm. Racionális ember lévén, zsebre duktam a hivatástudatot, szóval ott hagynám az iskolát, a rabszolgalétet, amit a küldetéstudattal emelek a minimállét fölé…azután elkezdtem alkudozni magammal: nem, maradnék tanár, csak félállásban, az 13 óra, plusz ugyanennyi készülés, ergó: 26 óra…jól hangzik, de ekkor közbeszólt a kategorikusz imperatívusz (ásná el a görcs azt is, aki belém nevelte): „Ez menekülés, nem hiteles.” Nem folytatom, ezt úgyis csak tanár érti. Sors-jegy. „és nincs vég semmiben.”

Maradtam nevelész. Talán az -ész kicsit erős lesz.

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

MESSÜK

Miután Iza, a matematika munkaközösség vezetője meglátogatta Ica egyik óráját, azt találta mondani: „Ezek a gyerekek nem is tudják, milyen csodában van részük.”

Igen, Ica az egyik istenkategóriás tanár és kollégám, aki úgy tanította a matematikát, hogy a Fazekas csak irigkedett volna. Mellesleg akkor tanított a Nagy Generáció matekot a Telekiben, s ontotta a később híressé vált embereket.

Ica tényleg varázsló: kristálytiszta logika, humor, aki az ő levezetését nem érti, az tényleg reménytelen – mint én. Egy időben a diákközi kommunikációt elkerülendő, úgy osztották be a maturandusokat az írásbelin, hogy az ötösök-négyesek és a hármasok-kettesek külön terembe kerüljenek. A vizsga előtt végigmentünk a termeken, mikor is látom, hogy Ica a falnak dőlve, gurgulázva nevet: „Itt van az agytröszt” – mutat a „kettes” teremre. Szerencsére a gyerekek nem hallották, bár szerintem ők is csak vihogtak volna, annyira szerették Icát. Le is érettségiztek jó eredménnyel.

Ica homo universale, orosz szakos volt a gimnáziumban, így lett belőle zseniális matektanár. Ezen túl gyönyörű koloratúr szoprán hangja van, az ELTE (akkor még létezett) kórusának oszlopos tagja. Minden hamis hang gyomrába és homlokába karmol. Nehezen is viselte, ha tantestületünk néha összejött egy közös éneklésre. Ezen túl Ica azt is tudja, hogy nemcsak a metsszük, hanem a messük alak is helyes. „Messük el a kúpot!” Bizonyám!

Icával többször váltottuk egymás osztályfőnökként vagy osztályfőnök-helyettesként. Sokszor mentünk együtt kirándulni. Mi még komolyan vettük: kinéztünk egy megyét, s bejártuk a gyerekekkel a természeti-kulturális kincseit. Ezeken a kirándulásokon egymást szórakoztatva versben beszéltünk.

Ezen túl Ica kiváló verselő is. Bárcsak a tanítványaim éreznék úgy az asszonáncot, ahogyan ő! Íme:

Icus, beszéljünk versben!

Régen verseltem,szentem!

Akkor vágjunk neki ketten.

Agyam kiéghet menten.

Jó, de hogy áll az integrálod?

Letettem, mint lantot a dalnok,

mert online tudást nem pazarlok.

Ó, te analóg zsarnok, hát ne tudjon az a gyermek?

Még vidáman szól az ének,

nem vagyunk még olyan vének.

Elhiszem rólad, néked.

A gyermek barátja lett már a Gugli,

nem minxennel kell engem nyúzni.

Most mi van, küszködsz egy asszonánccal?

Tejóég, ez valami bűbáj ,

veled beszélve jön a vers

Kérés nélkül ,ez király,

Csak a tartalom egy kissé nyers.

Ne köbgyökölj, te vagy a legjobb prozódiásom

( régen csináltam , tán azóta se, hogy ott vigyorogtunk Sátoraljaújhelyen egy kanapén , )

Te, meg én. Meg vagy negyven kamaszlány.

Meg a tiszteletbeli lánynak fogadott legény.

Szegény.

Emlékszel a sofőrre? Rád volt bukva a dőre.

Még a piára is rákapott a drága.

Le is szálltunk, a hegyoldalnak vágva.

Volt egy pár kalandunk vele,

az osztály kísérte Egerben ki-be .

Köszi, ennyi elég is mára.

Te vagy a a nemzet legjobb poétája.

Szpasziba balsóje.

Ничего.

Váratlan öröm volt hallani téged,

megidézni ezt a sok pompás emléket.

Isteni volt, szentem, el is mentem.

Mielőtt feldobjuk, igyunk egy kávét valahutt!

Csuty, csuty.

Paká. Ezt már csak mi értjük.

Köszönöm Icus.

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

„TEHETSÉGGONDOZÁS”,

avagy tényleg kiirtja-e az iskola a kreativitást?

„Te minden órán alszol!”— förmedt rá B Andrisra, mert már igen bosszanthatta, hogy miközben más vért pisil az ötösért, Andris alvófolyama (sream of dizziness) ellenére kisujjából kirázza, amilyen jegyre épp szüksége van.

„Kérem— szóltam közbe „tekintélyem” védendő, engem küldtek azért, hogy fegyelmezzek, majd én eldöntöm, hogy mikor kell felébreszteni.” (Egyébként soha, de ezt már nem tettem hozzá, mert ez szolgálati titok, ami, mint tudjuk, nem létezik, mert titok csak az marad, amit egynél kevesebb ember tud, de ezt már mondtam.)

Úgy látszik, egyre „mesésebb” órákat tartok, mert legtehetségesebb diákjaim rendszeresen elalszanak rajtuk az első öt percben. Nem szólok rájuk. Okuk lehet, és az minden bizonnyal nem az álomba ringató hangom. Időnként megpróbálkozom a „személyre szabott pedagógia” eszközével, azaz adok nekik külön feladatokat, ami általában felvillanyozza őket, értsd: kb. 10 percig ébren vannak. És akkor erről ennyit.

Andris például magának köszönhette, hogy angolból 100%-os szóbelit produkált emelt szinten — máig nem tudom, hogyan tanult meg ilyen folyékonyan karattyolni bármilyen témában. Illetve ne hazudjak, tudom:

1. Okos és tájékozott, plusz nyelvzseni
2. Azért csinálta végig a középiskolát, mert kötelező,
3. Ha nem tévedek, az egyetemen majd csak néhány órán nem alszik azért, mert oda már be sem megy.

Köszönöm Andris, hogy soha nem késtél, hogy soha nem zavartad az órát, és köszönöm, hogy mosolyfélét  láttam a szád szögletében mostanában, hogy magadtól hoztad a „nagy hírt” , bár arra már lusta voltál, hogy rögtön vizsga után drop a note.

De most már ne bolyongj az Univerzumban feketén-bakancsosan, mert a többség azt hiszi, hogy megveted őket, holott benned volt a legnagyobb alázat, amivel csak ritkán találkoztam ilyen tehetséges diákok között. Wake up and get a move on.